Challenger

A mai középkorúak és a náluk idősebbek biztosan emlékeznek a Challenger űrsikló (űrkomp, hivatalosan: űrrepülőgép) 1986-os tragédiájára, de az ezzel összefüggő összeesküvés-elméletek talán sokak figyelmét elkerülték. Ezt a hiányosságot szeretnénk pótolni a mostani cikkel.

Az űrkutatásban számos olyan momentum akad, amelyet a rajongók hajlamosak forradalminak minősíteni. Jó pár esemény megkapta már ezt az alaposan lerágott jelzőt Gagarin (állítólagos) első űrrepülésétől kezdve az ugyancsak állítólagos első holdra szálláson át a Voyager-1 csillagközi térbe történő kilépéséig. Ezek után már senki sem csodálkozhat azon, hogy az űrsiklóprogramról már akkor is hasonlóképpen nyilatkoztak, amikor közel ötven évvel ezelőtt szakmai berkeken belül először merült fel annak a lehetősége, hogy többször használatos közlekedési eszközöket alkalmazzanak az űrutazások során.

1. Rövid történeti áttekintés

1969-ben Richard Nixon megbízza alelnökét, Spiro Agnew-t, hogy a frissen megalakított Space Task Group (Világűr Munkacsoport) szakembereinek munkáját koordinálva dolgozza ki a Nemzeti Űrkutatási Stratégiát. Három év erőfeszítéseit követően, 1972-ben a terv valóban az elnök asztalára kerül, aki áldását adja a koncepcióra. Ebben a dokumentumban már szerepel az űrrepülőgép lehetősége is.

Nem törünk politikatörténeti babérokra, ettől függetlenül nem mehetünk el szó nélkül a Nixon-Agnew duó példa nélküli teljesítménye mellett. Ők alkották azt a párost, amely meglehetősen nehezen überelhető produkciót nyújtott: mindketten kénytelenek voltak ugyanis megválni magas tisztségüktől még hivatali idejük lejárta előtt: Spiro 1973 őszén korrupció, pénzmosás és adócsalás miatt távozott, míg Richardot a Watergate-ügy kényszerítette dicstelen lelépésre, alig egy évvel később.

A hivatalosan Space Transportation System-nek, azaz űrszállítási rendszernek elkeresztelt űrsiklóprogram (röviden csak STS) eredetileg ötmilliárd dollárt kapott. Ennek az összegnek később több mint az ötszörösét költötték el. A projekt első példánya az Enterprise volt, amely ugyan űrutazásra alkalmatlannak bizonyult (kizárólag légköri feladatokat hajtott végre), de ragyogó példa arra, milyen érdekérvényesítési képességei lehetnek egy olyan sorozatnak, mint a Star Trek.

Az első STS eredeti neve a Constitution (Alaptörvény Alkotmány) lett volna, de Kirk kapitány és Spock parancsnok rajongói akkora nyomást gyakoroltak a NASA-ra, hogy az Ügynökség végül beadta a derekát. Az 1976-os hivatalos átadáson a hangszórók ráadásul a sorozat főcímzenéjét sugározták.

Az Enterprise-t a Columbia követte, amely 1981 áprilisában tette meg első sikeres űrútját (STS-1), kétfős legénységgel. Mostani főszereplőnk a harmadik volt a sorban: 1983 áprilisában állították „hadrendbe”. Az események felgyorsultak, következett a Discovery (1984 augusztusa), majd az Atlant is (1985 októbere). Ez a két utóbbi év jelentette az első igazi űrsiklókorszak kezdetét: a gőzerővel (hehe) ingázó űrrepülőgépek átlagosan kéthavonta léptek ki az űrbe, ahol négy-nyolc napot töltöttek, fedélzetükön öt-hét űrhajóssal.

Aztán következett 1986. január 28-a.

2. Értem én, hogy űrrepülőgép, de mitől repül?

Mielőtt kicsontoznánk az eseményeket, gyorsan nézzük meg, mi is az az űrrepülőgép. Humán beállítottságúak se ugorják át a következő három bekezdést, tényleg csak az alapokat tekintjük át.

Az olyan költséges sportokban, mint az űrkutatás vagy a közétkeztetés, az újrahasznosításnak nagyon komoly jelentősége van. A NASA szakemberei is úgy gondolkoznak, mint az iskolai menzák szakácsai: minél kevesebb maradékot kell kidobni, minél több pörköltléből lesz másnapra gulyásleves, annál kisebb a ráfordítás, annál olcsóbb a végtermék.

Ezen kőkemény logikának megfelelően az űrsikló ötletének felmerülése teljesen érthető, hiszen az űrből történő visszatérés után, néminemű karbantartást és újracsempézést követően a cucc ismét kiküldhető az atmoszférán kívülre. Felszálláskor rakétaszerűén, vagyis függőleges állásból indul, leszálláskor normál siklórepülőmódban érkezik.

Az interneten számtalan helyen fellelhető képeken ragyogóan látszik a konstrukció három fő alkotóeleme: a barnás színű külső üzemanyagtartály folyékony oxigénnel és hidrogénnel, kétoldalt az iker-gyorsítórakéták szilárd halmazállapotú hajtóanyaggal, s középen maga a repülőgép, az úgynevezett orbiter. Ez utóbbi tér vissza a földre a fedélzetén utazó emberekkel együtt (ha minden jól megy, épen és egészben), valamint az ejtőernyőkkel leváló gyorsítórakéták. Az üzemanyagtartály kiürülés után kicsit megpörkölődik a légkörben és visszahullik, általában az óceánba.

A klasszikus forgatókönyv nagyjából úgy néz ki, hogy a kilövést követő harmadik percben (kényszereseknek: a 125. másodpercben) a két gyorsítórakéta, a kilencedikben az üzemanyagtartály válik le, innen kezdve az orbiter magára van utalva.

3. A robbanás

1986. január 28-a, kedd, Károly és Karola napja (noha ez utóbbi információ nem hiszem, hogy az USA-ban különösebb relevanciával bírna, én is csak azért jegyeztem meg, mert olyan szépen alliterál a keddel). A floridai Kennedy Űrközpont 39-B jelzésű indítóplatformján vagyunk, nagyjából félúton Miami és Jacksonville között. A Challenger már napok óta, az eredetileg január 22-re tervezett start óta ott rostokol, az STS-51-L kóddal ellátott indulást ugyanis hat nap alatt már hétszer halasztották el, úgyhogy mindenki ideges egy kicsit. Florida a helyszínhez képest hideg napra ébred: hajnali négy óra magasságában mínusz nyolc körüli a hőmérséklet, ami napfelkeltére mínusz négy Celsiusra, s tíz órára is csak mínusz kettőre emelkedik. Eddig +12 foknál hidegebb körülmények között nem indult űrrepülőgép.

Végül helyi idő szerint 11 óra 39 perc 13 másodperckor (ez az úgynevezett T-idő, amihez képest meghatározzák a további események időpontját) a körülbelül háromezer tonnányi hajtóanyag a levegőbe emeli az űrkompot.

Az első percben úgy tűnik, hogy minden az előírásoknak megfelelően zajlik:

– T+29 másodperc: átlépik a 10 ezer láb (3 ezer méter) magasságot és a 0,5 Mach-ot, vagyis a hangsebesség felével haladnak;

– T+41 másodperc: 19 ezer lábon (5800 méteren) vannak, és a gép átlépi a hangsebességet – 1 Mach;

– T+62 másodperc: 35 ezer láb (10700 méter), másfélszeres hangsebesség;

– T+70 másodperc: a földi irányítóközpont utasítására a parancsnok maximális teljesítményre kapcsolja a hajtóműveket;

Aztán valami történik:

– T+73 másodperc: a pilóta valamit mondani akar, de csak egy félsóhaj hallatszik, mert megszakad a kapcsolat, a videomonitorokon a gép helyén egy tűzgömb jelenik meg; ekkor 48 ezer láb (14800 méter) magasban tartózkodtak, s közel két Mach-hal haladnak;

– T+147 másodperc: az irányítóközpont biztonsági ügyekért felelős illetékese hivatalosan is bejelenti: a Challenger megsemmisült.

4. A legénység

A baleset során hét asztronauta vesztette életét:

– dr. Ellison Shoji Onizuka (39), kutatómérnök, az amerikai légierő alezredese és berepülő pilótája, állandó belső szakértő, az első ázsiai-amerikai űrhajós;

– Sharon Christa McAuliffe (37), társadalomtudományokat oktató középiskolai tanár, a Teacher in Space (Tanár az űrben) projekt nyertese;

– Gregory Bruce Jarvis (41), gyengeáramú villamosmérnök, az amerikai légierő tartalékos századosa, a Hughes Aircraft által delegált külső szakértő;

– Judith Arlene Resnik (36), gyengeáramú villamosmérnök, orvosi műszerspecialista, állandó belső szakértő, az első zsidó nő az űrben;

Michael John Smith (40), az amerikai haditengerészet berepülő pilótája, a Challenger pilótája;

– Francis Richard Scobee (46), repülőmérnök, az amerikai légierő alezredese és berepülő pilótája, a Challenger parancsnoka; dr. Rónáid Ervin McNair (35), lézerfizikus, a Hughes Research Laboratories által delegált állandó szakértő, a második afroamerikai űrhajós.

Nyugodjanak békében.

5. A hivatalos magyarázat

Rónáid Reagan elnök azonnal elrendelte egy vizsgálóbizottság felállítását, amely vezetője, William P. Rogers egykori külügy– és igazságügyi miniszter után a Rogers-bizottság nevet kapta. Négy hónapnyi nyomozás és vizsgálódás, továbbá sok tucat ember meghallgatása után 1986 júniusában az elnök elé terjesztik megállapításaikat és javaslataikat tartalmazó jelentésüket. A javaslatokkal most ne foglalkozzunk (a 2003-as Columbia-tragédia azt mutatja, hogy túl nagy foganatjuk nem volt), inkább röviden nézzük át, a bizottság szerint mi okozta a Challenger katasztrófáját.

Mivel megalapozott a gyanúm, hogy olvasóink között a repülőmérnökök és az űrsiklók hajtóanyagának szakértői meglehetősen törpe kisebbséget alkotnak, nem ássuk bele magunkat túl mélyen a technikai részletekbe. A robbanáshoz vezető út az egyik szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétánál kezdődött, s egyszerűségében is hátborzongató: egy, állítólag 11 dollárba kerülő tömítőgyűrű nem tömített megfelelően. Az aznapi nagy hidegben (emlékszünk a mínuszokra?), és az ezzel összefüggő jegesedésben elveszítette rugalmasságát, amire a gép hajtóművéből kiáramló forró, körülbelül 2800 fokos gázok még rátettek egy lapáttal. Az üzemanyag szivárogni kezdett, begyulladt, majd a láng átterjedt a külső üzemanyagtartályra. Itt lassan átégette a tartály falát, majd a benne található egyik komponens, a nagyon gyúlékony hidrogén szivárogni kezdett, s pár másodperc múlva felrobbant. Hogy mi történik akkor, ha több százezer liter folyékony hidrogén belobban, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.

Illetve nem is kell ide különösebb fantázia, elég megnézni a videomegosztó oldalakon hozzáférhető felvételt. A NASA földi irányítójának hidegvéréhez pedig nem tudok hozzáfűzni semmit: rövid hallgatás után, roppant kimért, szenvtelen hangon azt mondja a robbanásról: nyilvánvalóan nagyobb működési rendellenesség („Obviously a major malfunction”) lépett fel. Akárhogy is nézzük, ez van olyan jó, mint Kamenyec-Podolszkra azt mondani, hogy „idegenrendészeti eljárás”.

6. A legénység halála

A kérdőjelek ennél a pontnál kezdődnek, ugyanis a mai napig nem lehet tisztán látni, hogy a hétfős legénység melyik tagja pontosan mikor és mitől halt meg. Most biztos sokan felvonják a szemöldöküket és magukban azt kérdezik: hogyhogy mikor és miben? Hát ott robbant fel mellettük/alattuk félmillió liter hidrogén, milyen agyalágyult kérdés ez?

Nos, a dolog nem ilyen egyszerű. A személyzeti kabin nem semmisült meg, ugyanis maga az űrsikló nem robbant fel, „csak” a külső üzemanyagtartály és a két segédrakéta. A kabint egy ideig még vitte a tehetetlenség, majd 65000 láb (19500 méter) magasságban megállt, és egy darabban elkezdett zuhanni. 165 másodperc szabadesés után, nagyjából 340 km/órás végsebességgel az Atlanti-óceánba csapódott.

A lassulás a vizet érés pillanatában megközelítette a mínusz 200 g-t, márpedig a legkeményebb űrhajós kiképzésnél sem tréningeznek 25 g-nél többel. A rekorder állítólag a 32 g-t is kibírta 25 másodpercig, de ez egy speciális kagylóban, teljesen vízbe merített testtel sikerült neki. Kétszáz g lassulásnál bizony már belső szervek szakadnak darabokra, hogy egyéb következményekről most ne is beszéljünk. Azt gondolom, mindent elmond, hogy egyértelműen csak négy űrhajós földi maradványait sikerült azonosítani, illetve elkülöníteni egymástól.

A kabint átvizsgáló szakemberek három egyéni légzőkészüléket is bekapcsolva találtak, ami arra utal, hogy legalább egy, de Inkább két, s az is lehet, hogy három űrhajós túlélte a robbanást és a kabin leszakadását, sőt, volt idejük (és lélekjelenlétük) még a mentőkészülékek bekapcsolására is. Ezekbe általában körülbelül hat percre elegendő oxigént töltenek, kifejezetten olyan esetekre gondolva, amelyek során a kabin levegője belélegezhetetlenné válik. De 200 g ellen ez sem véd.

7. A színváltós lángcsóva.

Mint minden izmosabb katasztrófánál, a Challenger lezuhanásánál is felmerültek olyan kérdések, amelyek látszólag csak a konteósokat izgatják, s amelyekre nem születtek minden igényt kielégítő válaszok. Itt most az egyik legtöbbet emlegetett problémát osztjuk meg önökkel, hátha valakinek van egy valódi áttöréssel felérő ötlete:

A tragédia másnapján minden médium egy barnás-vöröses színű lángcsóváról írt, amely az űrrepülőgép hajtóműve és a külső üzemanyagtartály törzse között volt észlelhető, nagyjából a T+59 másodpercben, egy villanásnyi időre. Nos, a későbbi hivatalos híradásokban ez a lángcsóva nagyon gyors színváltozáson megy át. Mindenki fehér lángról és füstpamacsokról kezd el beszélni, és a Rogers-bizottság jelentésében is ugyanez a szín szerepel. Mintegy 45 millió amerikai követte az eseményeket élő, egyenes adásban, közülük több százezren rögzítették is a képsorokat, ebből pár ezren elég jó minőségű felvételeket készítettek ahhoz, hogy utólag ellenőrizhető legyen: bizony az a csóva barnás-vöröses színű volt, nem fehér. Vajon miért kellett kamuznia a NASA-nak? Mi volt, mi lehetett a jelentősége annak, hogy nem vörös, hanem fehér lángcsóva jelent meg a repülés első percének legvégén?

8. A konteók

Eleget foglalkoztunk előzményekkel és műszaki paraméterekkel. Itt az idő, hogy elkezdjük a munkaköri leírásunkban szereplő tevékenységünket. Következzenek tehát azok az elméletek, amelyek a tragédia bekövetkezte után gyakorlatilag perceken belül lekötötték Amerika, majd később a világ konteósainak figyelmét. Elöljáróban és magyarázatként nem árt leszögezni, hogy a NASA az egész Challenger-balesettel kapcsolatban elképesztően titkolózó volt (sőt, a mai napig az): mereven ellenállt minden olyan érdeklődésnek, amely elsősorban újságírók és ügynökségen kívüli szakértők részéről az üggyel összefüggésben megmutatkozott. A sajtó sem volt rest és ahol lehetett, beperelte a céget közérdekű információk visszatartása miatt. Persze, a NASA sem hagyta magát,.sztárügyvédekkel védekezett, akik államtitokkal, kegyeleti megfontolásokkal és hasonlókkal lőttek vissza.

8.1 A környezetvédők

A NASA már a nyolcvanas években ott volt a szélsőséges sötétzöldek célkeresztjében, akik minden alkalmat megragadtak, hogy IZ Űrkutatási Hivatal orra alá borsot törjenek. Belekötöttek mindenbe, amibe bele lehetett kötni: nem tetszettek nekik az üzem– és hajtóanyagok, az űr és a légkör teleszemetelése, a Kennedy Űrközpont környéke talajának elszennyeződése, de még a szkafanderek anyagának előállítása során keletkező hulladékok állítólag fokozottan mérgező volta is zavarta őket. Figyelmeztették a NASA-t, hogy előbb-utóbb kapnak a pofájukra, ha nem veszik őket komolyan, de ennek semmi foganatja nem volt. Aztán a környezetvédők kinyomozták, hogy több szimpatizánsuk is a Morton Ihiokol Inc.-nél dolgozik, annál a cégnél, amely az űrsiklóprojekthez szükséges gyorsítórakétákat gyártotta. Számukra igazán nem volt különösebb kihívás úgy intézni, hogy ne az előírásnak megfelelő tulajdonságokkal rendelkező tömítőgyűrűk kerüljenek egy-két kritikus helyre. Aztán a fagy és az extrém terhelés elintézte a többit.

A szándékos szabotázs enyhébbik verziója azt mondja, hogy a megbuherált tömítőgyűrűs segédrakétákat eredetileg ember nélküli próbarepülésre szánták. A megrendelés is így ment a Morton-Thiokolhoz, s a rossz minőségű gyűrűket abban a hiszemben helyezték el, hogy emberélet nem kerül veszélybe, maximum egy távirányítóit tesztrepülőgép fog lezuhanni. Aztán valami miatt az a döntés szüléiéit, hogy a rakéták mégis a hétfős legénységet szállító Challengert fogják megtámogatni.

A radikális környezetvédőkkel szemben kicsit megengedőbb konteósok csak a zöldek közvetett felelősségről beszélnek: szerintük a NASA ezek nyomására cserélte ki az addig kiválóan teljesítő tömítőgyűrűket olyan újakra, amelyek kevesebb azbesztet tartalmaztak ugyan (ez volt ugyanis a Greenpeace tiltakozásának fő oka), viszont kevésbé álltak ellen a hidegnek, mint a régiek.

8.2. A Lockheed Martin cég

A NASA már évek óta folyamatosan oltogatta a US Air Force-ot, hogy csatlakozzon az űrsikló-projekthez és vegye bérbe valamelyik űrrepülőgépét katonai célú műveletek lebonyolításához. A légierő (amelyik a l.ockheed-del folytatott párhuzamos tárgyalásokat egy combos hordozórakéta kifejlesztéséről) sokáig kérette magát, de lassan úgy tűnt, hogy beadja a derekát és megköti az üzletet. Amúgy a külső üzemanyagtartályt a Lockheed szakosodott leányvállalata, a Lockheed Martin Space Systems szállította a NASA-nak, de már régen szerették volna megcsípni a gyorsítórakétákra vonatkozó megrendelést is.

A Lockheednek annyira kellett a légierős megrendelés, hogy bizony ők álltak a Morton Thiokol szerelőcsarnokában végrehajtott szabotázs hátterében (lásd a környezetvédős forgatókönyvet). A Challenger lezuhanása után, nem túl meglepő módon, az Air Force köszönte szépen, de elhajtotta a NASA-t és a Thiokolt. Aztán megbízta... na vajon melyik céget? Igen, a Lockheed Martin Space Systems kapta az új, Titan-IV-es hordozórakéta-család kifejlesztésének feladatát. Ezt a rakétacsaládot aztán 15 éven keresztül olyan katonai projektekhez használták, mint az amerikai felderítő műholdak Föld körüli pályára állítása (Defense Support Program, DSP), vagy a Milstar távközlési műholdak üzembe helyezése. Ha elmondom, hogy egy, azaz egy Titan-IV-es kilövés cakkpakk úgy 420 millió dollárba került, és csak a DSP keretein belül 23 műholdat lőttek fel vele, a motivátort nem kell sokáig keresgélni.

8.3. A Roswell-kapcsolat

Több visszaemlékező számolt be arról, hogy Onizuka alezredes kiváló mesélő volt. Baráti társaságok állandó középpontjaként gyakran szórakoztatta az egybegyűlteket azzal, hogy régi történeteket osztott meg velük azokból az időkből, amikor még tesztpilótaként dolgozott a kaliforniai Edwards támaszponton. Egyik visszatérő sztorija arról szólt, hogy amikor 1978-ban a NASA által lebonyolított kiválasztási procedúra alanya volt, négyüket beterelték egy különterembe, mindenféle érzékelőket kapcsoltak rájuk, majd (akkor még azt hitte, tesztként) levetítettek nekik egy pár perces rövidfilmet, amelyen földönkívüliek boncolása látható. Onizuka nevetve idézte fel akkori megdöbbenését és elismeréssel adózott a NASA pszichológusainak és látványtervezőinek.

1986 januárjában egy Clark C. McClelland nevű újságíró, aki valami kis színes hírrel akarta feldobni az interjút, rákérdezett a régi sztorira. A legnagyobb meglepetésére Onizuka elkomorodott, majd meglehetősen sejtelmesen csak annyit mondott, hogy az azóta eltelt közel hét évben szerzett tapasztalatai alapján egészen másként látja mindazt, amit akkor, abban a teremben átélt. Az újságíró erősködésére csak annyit volt hajlandó hozzátenni, hogy amint a Challenger visszatért, részletesen be fog számolni arról, hogy mit is akart mondani azzal a „ma már egészen másként látom” dologgal, amihez szerinte a többi űrhajós kollégának is lesz hozzáfűznivalója. Addig is titoktartást kért Clarktól.

Jogosan vetődik fel a kérdés: ha a NASA meg akarta akadályozni, hogy az asztronauta nyilatkozzék, miért nem intézted Onizukát és n többieket egy földi balesettel? Miért kellett a teljes űrsiklót megsemmisítenie? Nos, erre is van konteós válasz: a teljes legénység élő, egyenes adásban, a Challenger fedélzetéről szerette volna beavatni az emberiséget a Nagy Titokba. Nevezetesen azt akarták mindenki tudomására hozni, hogy az amerikai kormány már évtizedek óta, egészen pontosan Roswell óta kapcsolatban áll az idegenekkel.

Az esetre utólag rácuppant az amerikai katonai hírszerzés egyik obsitos őrnagya, bizonyos Leonard H. Stringfield is, aki futott jó pár kört Onizuka egykori barátai között. A régi cimborák megerősítették, hogy Onizuka többször is elmesélte az említett történetet, de az első űrútját, 1985 januárját követően teljesen megváltozott, „mintha valami történt volna vele odafent".

1985. január 24. és 27. között volt ugyanis Onizuka első űrutazása a Discovery-vel. Erről a küldetésről nagyon keveset lehet tudni, mert ez volta legelső olyan űrsiklós repülés, amelyet teljes egészében a Pentagon finanszírozott, és melynek során a legénység kifejezetten katonai feladatokat látott el.

8.4. A szovjetek voltak

Konteósok egy csoportja esküszik arra, hogy a Challenger katasztrófáját egy, a szovjetek által Kubából (vagy a kubai légtérben tartózkodó egyik szovjet repülőgépről) kilőtt lézernyaláb okozta. Ezt a verziót hivatott alátámasztani az a háttér-információ, mely szerint 1986. január 3-án a kaliforniai Santa Anában található FBI-kirendeltségen keletkezett egy erre utaló jelentés. Ebben a Nyomozó Iroda egyik kubai származású, a kommunista szigetország hadseregében kiváló kapcsolatokkal rendelkező ügynöke hívja fel a figyelmet arra, hogy „speciális űrhadviselési feladatokkal” megbízott moszkvai különítmény érkezett Havannába, célpontjuk pedig a floridai Kennedy Űrközpont. A fenyegetésről szóló információt soron kívül továbbították a NASA-hoz, amely azonban legyintett a dologra, mondván: ez technikailag kivitelezhetetlen.

Végül (így az elméletek) az amerikaiak megbizonyosodtak az oroszok felelősségéről, de nem akartak nyílt, talán világháborúba torkolló konfliktust. Osztottak-szoroztak, megvizsgálták, hogy hogyan tudnának visszavágni Moszkvának, s végül megtalálták a nagyságrendileg szerintük megfelelő választ: a kereken három hónap múlva bekövetkező Csernobilt... De ez már egy másik konteó.

8.5. Az elnöki nyomás

A nagypolitikával szemben kritikus észrevételeket megfogalmaz/) konteósok egyenesen szegény Rónáid Reaganre és stábjára verik a balhét. A tervek szerint az elnök aznapra időzítette az Unió helyzetével foglalkozó hagyományos beszédét, s ebben jól mutatott volna egy újabb sikeres űrsikló-küldetés megemlítése, mint Amerika nagyszerű tudományos eredményeinek friss bizonyítéka. A sorozatos csúszások azonban (amelyekről mi is megemlékeztünk) egyre kétségesebbé tették, hogy a kilövésre még a beszéd elmondása előtt sor fog kerülni. Ezért a Fehér Ház illetékesei félóránként telefonáltak az űrközpontba, finoman (?) arra célozva, hogy az elnök nagyon csalódott lesz, ha nem tud beszámolni az amerikai népnek a Challenger szárnyalásáról. Márpedig, ha az elnök nem lesz elégedett, bizony még az is elképzelhető, hogy a NASA a jövőben kevesebb pénzt kap az egész programra...

Az űrközpontban értettek a szóból, noha a Thiokol (egyik szakembere, bizonyos Roger Boisjoly figyelmeztetésére alapozva) a tragédia előtti éjszakán közölte a NASA-val, hogy az űrrepülőgépnek nem lenne szabad felszállnia 11-12 °C alatt, mivel az alacsony hőmérséklet tömítési gondokat okozhat. A NASA nyomására azonban a Thiokol megváltoztatta álláspontját. Míg a mérnökök 0,5-2% közöttire becsülték az űrjármű elvesztésének kockázatát, ennek valószínűségét a NASA vezetői mindössze 0,001%-ra tették.

A 0,001 százalék nagyjából egy négyes találat valószínűsége a hazai ötös lottón.

8.6. A terroristamagyarázat

AZ FBI washingtoni központjában 1986. február 24-én, vagyis az események után egy hónappal jelentkezett egy megbízható, addig kizárólag első osztályú információkat szolgáltató forrás. Azt ajánlotta tartótisztjének, hogy feltétlenül beszéljen egyik ismerősével, egy nővel, akinek roppant érdekes hírei vannak a Challenger lezuhanásáról. Két ügynök azonnal ki is ment a találkozóhelyre, megismerkedtek a bejelentővel, aki a következőket mesélte el:

A robbanás szabotázscselekmény következménye volt, amit egy, Amerikát gyűlölő terrorcsoport szervezett meg. Ennek a csoportnak három tagja is a NASA-nál dolgozott: az egyikük (egy technikus) helyezte el a robbanó töltetet a külső üzemanyagtartály falán. Ezt a felszállás után egy másik alkalmazott (valószínűsíthetően valaki, aki a belső biztonsági személyzethez tartozott) aktiválta a földről, rádiófrekvenciás módszerrel. A harmadik beépített ember az egyik asztronauta volt, aki tippekkel segített az elsőnek elhelyezni a robbanóanyagot, például azzal, hogy pontosan megmondta, hol vannak elhelyezve a biztonsági kamerák a Challenger körül és melyek azok a vakfoltok, amelyekről nem közvetítenek képet. A forrás arra is célzott, hogy a terrorcsoport „ázsiai gyökerekkel” rendelkezik, akárcsak az az űrhajós, aki végül (kvázi rituális öngyilkosságként) maga is életét vesztette.

No már most a legénységnek egyetlen, „ázsiai gyökerekkel” bíró tagja volt: Onizuka alezredes, akiről már szó esett a 8.3-as alpontban.

Mielőtt még bárki is egy hatalmasat legyintene, gyorsan elmondom, hogy az információszabadságról szóló törvények értelmében az FBI és a NASA nyilvánosságra hozott több mint hatezer oldalnyi, a Challenger-ügyről szóló jelentést, de vállaltan és bevallottan több száz oldalt továbbra is visszatartanak, közelebbről meg nem határozott „nemzetbiztonsági érdekre” történő hivatkozással. Az ebben az alpontban szereplő informátorral lebonyolított beszélgetés után készült jelentések is szerepelnek a szabadon hozzáférhető adatok között – kivéve azt a 26 oldalt, amelyek pont a megtett intézkedésekről és a nyomozás eredményeiről szólnak.

És még egy érdekesség, ami talán az előre kitervelt terrorcselekményre utal: három nappal az események előtt a bostoni Channel 7 televízió egyik esti betelefonálós műsorába jelentkezik egy fazon, aki elmondja, hogy egy három főből álló csoport napokon belül fel fogja robbantani a Challengert. Az FBI nagyon gyorsan beazonosítja a fickót, akiről kiderítik, hogy enyhén zakkant, így nem is sokat foglalkoznak sem a személyével, sem az általa adott információval.

8.7. A katonai szállítmány

Mindig is nyílt titok volt, hogy az űrsiklóprogram beindulásának kezdete óta ezek a szerkezetek nem csak ártatlan civil küldetéseket teljesítenek, repüléseiknek katonai vonatkozásaik is vannak. Felderítő műholdakat állítanak pályára vagy javítanak meg, esetleg üzemanyaggal töltik fel ezeket. Elképzelhető, hogy a Challenger fedélzetén egy ilyen katonai cucc elég slendriánul volt tárolva, ez is okozhatta a katasztrófát. Aztán persze a hivatalosságok nem győztek mindenféle egyéb magyarázatot adni a balesetre, nehogy a roppant kínos malőr kiderüljön. Ebből elég nagy botrány kerekedett volna, a Pentagonban is hullottak volna a fejek. Lehet, hogy még a Fehér Ház is beleremegett volna.

Az illetékesek végül belátták, hogy a félig civil, félig katonai missziók (pont a két baleset miatt) elég sokba kerülnek és amúgy is rengeteg ezekkel a macera. így a Boeing-től megrendelték a pilóta nélküli X-37-es katonai űrsiklócsaládot, amely azóta csendben és R legnagyobb diszkrécióval végzi a feladatait.

8.8. Az ufóverzió

Az idegenek se maradhattak ki a katasztrófa lehetséges magyarázatai közül, vannak ugyanis olyan elméletek is, amelyek szerint az űrsikló egy idegen civilizáció űrhajójával ütközött. Egy másik alteória szerint az ellenséges alienek szándékosan lőtték le a Challengert, mert attól tartottak, hogy az amerikaiak rájönnek, hogy az egyik, általuk megjavítani szándékozott műhold meghibásodását a kis zöld emberkék okozták.

9. Zárás

A Challenger lezuhanását követően az amerikai űrrepülőgépprogram közel három évig szünetelt. Az űrsiklók összesen 135 felszállása közül kettő végződött tragédiával, melyeknek összesen tizennégy űrhajós esett áldozatául.

A Challenger felrobbanása a morbid humor amerikai híveit is beindította. Az űrhajózási hivatal rövidítését a következőképpen oldották fel: Need Another Seven Astronauts, vagyis: szükség van hét újabb űrhajósra. Aztán rátettek még egy lapáttal: Need Another Shuttle Also, azaz: másik űrsikló is kell.

Az utolsó (?) űrrepülőgép az Atlantis volt: 2011 nyarán repült Utoljára. Azt, hogy megérte-e erre a programra harminc év alatt 210 milliárd dollárt kiadni és miatta 14 emberéletet feláldozni, mindenki döntse el magában.