A KAL-007-es járat

Amikor 1983. szeptember elsején, helyi idő szerint pontban hajnali háromkor (greenwichi középidő, vagyis GMT szerint még csak augusztus 31-én, 13.00-kor) a dél-koreai légitársaság KAL-007– es járata tankolás után felszállt az alaszkai Anchorage repteréről, minden jel arra utalt, hogy a 246 utas és 23 fős személyzet eseménytelen utazásra számíthat. Végig semleges, illetve baráti légtéren keresztül vezetett ugyanis az a hétezer kilométeres út, amelynek célállomása Szöul volt. Mindenki egy sima, nyolcórás rutinrepülésre készült.

A szovjet légierő azonban másképp gondolta. Nagyon másképp. Lássuk, mi minden lehetett a háttérben.

1. A járat

A HL-7442-es lajstromszámú Boeing 747-230-as menetrend szerintijáratként New Yorkból indult a dél-koreai fővárosba. A nagyjából félúton levő alaszkai reptéren mindössze kerozin–, valamint postai küldeményfelvétel céljából állt meg pár órára. Kapitánya egyike volt a KAL legrutinosabb pilótáinak. Csun Bjung-in valamivel több mint tízezer órányi repülési időt tudhatott magáénak, aminek 65 százalékát Boeing 747-eseken teljesítette. Másodpilótája (Szón Dong-huj) és fedélzeti mérnöke (Kim Ej-dong) vérprofi volt a maga területén, s ugyanez mondható el a legénység többi tagjáról is.

A gép tehát hajnali háromkor felszáll az Anchorage-i repülőtérről és egyenesen nyugat felé indul. Még bőven az alaszkai szárazföld felett haladnak, amikor a repülés tizenötödik percében finoman letérnek az előzetesen megállapított, Csun kapitány által többször is berepült útvonalról. Enyhén észak felé veszik az irányt. Az eredetileg csak egy-két fokos eltérést aztán végig tartják. A repülés harmincadik percében már tíz kilométerre vannak attól a pozíciótól, ahol akkor lenniük kellett volna, a második óra végén ez a különbség eléri a száz, a harmadik óra végén pedig a kétszáz kilométert.

A hivatalos verzió szerint Csun kapitány egyszerűen csak rosszul tájékozódott, de szerintem ez körülbelül annyira valószínű, mintha azt állítanánk, hogy Rambo eltévedt a Városligetben, majd éhen halt.

GMT szerint körülbelül 15.50-kor (és innen kezdve minden időpontot GMT-ben adunk meg) a gép berepül a Kamcsatka-félsziget fölé, amely nemcsak hogy szovjet felségterület, de ráadásul telis tele van katonai támaszpontokkal, ami az USA és Japán relatív közelségére tekintettel abszolút nem meglepő. Négy darab MiG-23-as haladéktalanul fel is száll az egyik katonai reptérről, de – állítólag üzemanyag-problémák miatt – még a behatoló azonosítása előtt mindegyikük feladja az üldözést és visszatér a bázisra. A KAL-007 háborítatlanul folytatja útját dél-nyugat felé, elvileg Szöul irányába. A rutinos Csun kapitánynak még a fedélzeti műszerek segítsége nélkül is látnia kellett, hogy ha nem változtat a repülési irányon, a kamcsatkai szovjet terület után következő nemzetközi vizek, az Ohotszki-tenger elhagyását követően ismét szovjet felségterület, ráadásul a katonailag és geopolitikailag még Kamcsatkánál is neuralgikusabb Szahalin-sziget déli csücske fölött fog elrepülni.

Mivel a katonai akadémián sem a szovjet légvédelem, sem a szovjet légierő szakembereinek nem kellett pótvizsgázniuk annak idején kartográfiából, na meg kockás papírra és ceruzára a legínségesebb időkben is futotta, kiszámolják, hogy a Boeing felbukkanása mikor és hol a legvalószínűbb. A számítás nem igényelt túl nagy szellemi erőfeszítést. 18:15 körül a koreai gép ismét belép a szovjet légtérbe, ahol már két SzU-15-ös és egy MiG-23-as vadászgép várja.

3. A támadás

Miután sikertelenül próbálnak meg vele rádiókapcsolatot létesíteni, olyan közel repülnek hozzá, hogy vizuálisan is észlelhetőkké Válnak, de a polgári gép részéről semmi reakció nem érkezik, az CNak halad tovább rendületlenül. Az egyik Szuhoj figyelmeztető lövéseket is megereszt a fedélzeti géppuskából: az utólagos visszaemlékezések szerint négy sorozatot, azaz körülbelül 200 lövedéket: ezáltal valósággal körbelövi a Boeing körüli levegőt. Még mindig semmi eredmény. A szovjetek újból rádión próbálkoznak, de a KAL a füle botját sem mozgatja.

Talán meghibásodott a koreai gép fedélzeti kommunikációs rendszere? Nem ez történt. 18.20 körül ugyanis felveszik a kapcsolatot Tokióval, pontosabban az ottani légi irányítással és engedélyt kérnek a repülési magasság növelésére. A manőver irány– és sebességváltoztatással is jár, amitől a szovjetek végképp elvesztik a türelmüket. 18.26-kor, körülbelül 40 másodperccel, vagyis úgy 10 kilométerrel azelőtt, hogy a gép másodszor is elhagyta volna a szovjet légteret, a 805-ös hívószámú, Gennagyij Oszipovics őrnagy által vezetett egyik elfogó vadászgép két, R-98-as típusú légi harc-rakétát lő ki a Boeingre.

Most aprólékosan és másodpercre lebontva szétcincálhatnánk a zuhanás körülményeit, de senki idegeit nem akarom ezzel borzolni. Röviden összefoglalva: a 11.300 méteres magasságban tartózkodó, két találatot kapott gép esni kezd. Utólagos szakértői vizsgálatok szerint a rakéták becsapódásától a tengerszint eléréséig több mint tíz percnek kellett eltelnie. A KAL-007-es nem adta le a nemzetközi repülésügyi szabályok által előírt, közvetlen és részletes vészjelzést, noha a gép hosszú perceken keresztül gyakorlatilag siklásban veszített magasságot, tehát a légnyomásváltozás nem volt olyan mértékű, hogy a pilótafülkében mindenki azonnal eszméletlenné váljon.

Az utasszállító 18.37-kor csapódik vízbe. Utólag megdöbbentően kevés nyomot találnak, holttestet vagy akár csak emberi maradványokat a becsapódás helyszínén például egyet sem. Ez enyhén szólva is szokatlan egy olyan gép esetében, amely nyugodt, j mérsékelt égövi vizet ér, s amelyen a 269 emberen kívül több mint ezer magánpoggyász és tízezres nagyságrendű postai küldemény is utazott. Szeptember 9-én az észak-japán Hokkaido partjainál kerül szárazföldre az a nagyon kevés maradvány, amivel a kutatók és a balesetvizsgálók egyáltalán kezdhettek valamit: hat emberi testrész, pár ülésdarabka, újságok, műanyag poharak, névjegykártya, egy-két személyi okmány az utasoktól.

A szovjetek egy hét sumákolás után nyilvánosan beismerték a gép lelövését, de azt állították, vadászpilótáiknak nem volt tudomásuk arról, hogy polgári gépről van szó. „A szovjet légtér sérthetetlen, és mi azt láttuk, hogy egy idegen gép mégis megsérti azt. Figyelmeztetésünkre nem reagál, kapcsolatfelvételi próbálkozásainkat figyelmen kívül hagyja és folytatja repülését szovjet katonai terület felett...” – szólt a magyarázat.

4. Lawrence McDonald

Még mielőtt nekiállnánk felsorolni a vonatkozó összeesküvés elméleteket, gyorsan említsük meg, hogy a gépen egy amerikai politikus is utazott, mégpedig egy georgiai demokrata kongresszusi képviselő bizonyos Lawrence Patton McDonald, a második világháborús hős, Patton tábornok oldalági rokona. Lawrence így egy igen szép és hosszú címet tudhat magáénak: ő Az Egyetlen Amerikai Törvényhozási Tag, Akit Bizonyíthatóan A Szovjetek Tettek El Láb Alól A Hidegháború 45 Éve Alatt.

Már ha tényleg meghalt – tehetjük hozzá gyanakvóan.

5. A konteók

Az eset utóélete nem szűkölködik találgatásokban, amin nem is lehet csodálkozni. A hidegháború nem angolkisasszonyok perlekedése volt ugyan, de hál’ istennek az sem volt napirenden, hogy a lélek egymás polgári gépeit csak úgy lelövöldözzék az égről.

5.1. A kémkedésverzió

A KAL-007-es csak külsőleg volt polgári gép, valójában közvetlenül a dél-koreai (és közvetetten a velük szövetséges amerikai) hírszerzésnek dolgozott. Természetesen szándékosan tért le a nemzetközi légi folyosóról, hiszen pont a szovjetek reakcióit akarták tesztelni vele. Csun kapitány és egész teamje valójában a dél-koreai titkosszolgálat, a KCIA alkalmazásában állt, a légikísérők pedig valamennyien a dél-koreai hadsereg különleges, 707-es hadrendi számot viselő kommandós egységének tagjai voltak. Azt a trükköt, hogy ellenséges területek fölé fegyvertelen, polgárinak álcázott gépet küldenek (abban bízva, hogy azt nem merik majd lelőni), miközben fotók ezreit készítik, már évtizedek óta alkalmazták a felek. A Szöul-Anchorage útvonalat mintha az isten is erre a célra teremtette volna, hiszen több ezer kilométeren keresztül lehet a szovjet partokkal párhuzamosan repülni.

Ebben az esetben az alkalmazott taktika csak azért furcsa egy kicsit, mert a dél-koreaiak egyszer már pórul jártak a szovjetekkel. Nem egészen öt évvel korábban, 1978 tavaszán Murmanszk mellett egy másik járatukat, a KAL-902-t is lelőtték a szovjetek, mégpedig ugyancsak SzU-15-ösökkel. Az a gép „súlyos navigációs hiba folytán” (Grönland felett nem Alaszka, hanem 180fokot tévedve a Szovjetunió felé fordult, ami... khm, tényleg súlyos navigációs hiba...) egyenesen berepült a vörös légtérbe. A koreaiak akkor csak két embert vesztettek, mert a pilótának sikerült a gépet egy befagyott tóra letennie.

Szóval a légvédelem most sem szórakozik: lelövik a gépet, majd a nemzetközi vizekben fekvő roncsot napokon belül úgy kitakarítják, hogy mire a nyugatiak rábukkannak, olyan üres, mint egy romániai húsbolt 1985-ben.

Repülési szakértők utólag szinte méteres pontossággal rajzolták újra a koreai gép útvonalát és megállapították, hogy a szovjet légtérben több katonai érdeklődésre számot tartó objektum felett repült el. Tengeralattjáró-állomásokat, rakétakilövöket, radarokat és más olyan létesítményeket érintett, amelyeket a szovjetek fokozott éberséggel őriztek. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a lelövése előtti percekben a Boeing a vlagyivosztoki különleges katonai körzet felé vette az irányt. Az már csak ráadás volt, hogy a gép kamcsatkai légtérben folytatott útját számos, kizárólag kézi manőverezéssel végrehajtható apró kitérés és kanyar fűszerezte. Ez nem kifejezetten az utasszállítókra jellemző navigálási technika, inkább a kémrepülőgépek módszerei közé tartozik.

ALKONTEÓ: azért nem találtak holttesteket meg csomagokat, mert az csak duma, hogy 269 civil ült a gépen. Valójában összesen körülbelül kéttucatnyi amerikai és dél-koreai elektronikai hírszerzés-szakértő és rádiófelderítő volt a fedélzeten, akik a spéci berendezéseket kezelték. Őket (vagy a maradványaikat) a szovjetek a lezuhanás utáni percekben a technikai cuccokkal együtt eltávolították.

5.2. A téves azonosítás

Hat hónappal vagyunk a Reagan-féle SDI (Strategic Defense Initiative), vagyis a Csillagháborús tervezet hivatalos bejelentése után. A szovjetek még kapkodják a fejüket, légvédelmük minden bárányfelhőben jenki műholdat vizionál. A KGB külföldi hírszerzéssel foglalkozó Első Főigazgatósága lázasan keresi a megfelelő, zsarolható, megvásárolható, stb. humán forrásokat. A Csendes-óceán térségében számos amerikai spiongép és kémhajó nyüzsög föl s alá. Akkoriban zajlott le a „Cobra Ball” hírszerzési-harcászati gyakorlat is, amelynek keretein belül négy darab RC-135-ös kémrepülőgépet is bevetettek a kamcsatkai szovjet rakétakísérletek megfigyelésére. Ezek rendszeresen pár száz méternyire megközelítették a szovjet légteret, pattanásig feszítve a vörösök idegeit. Márpedig ezek a gépek ugyancsak Boeingek voltak. Nos, ez a konteó azt állítja, hogy egyszerű tévedés történt: a kicsit (?) elkószált K AL-007-et az oroszok egy különösen pofátlan RC-135-nek vélték és ezért lőtték le, mintegy kombinált (megelőzési és pedagógiai) célzattal.

5.3. Az elhallgattatott tanú

Aznap éjjel – így a legkreatívabb konteósok – a már említett „Cobra Ball” művelet keretein belül jó pár amerikai vadászgép végzetesen megközelítette a szovjet légteret, és légi harcba keveredett a rögtön ott termő, ugyancsak macsók által irányított vörös csillagos gépekkel. Még mielőtt a megfontoltabb moszkvai és washingtoni főparancsnokságok értesülhettek volna a csetepatéról, a félórás összecsapásban mindkét oldalnak volt jó pár ember– és gépvesztesége.

A koreai utasszállító ennek a csatának volt vétlen szemtanúja, s hiába pucolt el a helyszínről, egy utána iramodó szovjet (vagy amerikai) gép lelőtte, nehogy a személyzet vagy az utasok beszámolói miatt az amúgy is feszült nemzetközi biztonsági helyzet a harmadik világháborúba torkolljon. És arról se feledkezzünk meg, hogy akkoriban folytak a genfi rakétafegyverzet-csökkentési tárgyalások. Könnyű belátni, hogy egyik félnek se használt volna, ha kiderül, hogy pár forróvérű, tesztoszteron-túltengésben szenvedő vadászpilóta tönkreteheti a nagy pofával meghirdetett békülési szándékot.

Ezen forgatókönyv alátámasztására szokták felhozni azt a rejtélyes, 8 másodperces hangfelvételt, amelyet sok más egyéb mellett a tokiói légi irányítás rögzített a KAL-007 pilótafülkéje és az irányítótorony közötti beszélgetések során. Egy hang a háttérből mintha ezt mondaná koreai nyelven: „Uram, látja ezt? Úristen, ebből valóságos vérfürdő lesz, jó lenne minél gyorsabban továbbállni innen!”

Persze az interferenciák miatt még az sem biztos, hogy az a valaki valóban a KAL-gép fedélzetén tartózkodott. Állítólag az sem zárható ki, hogy egy közeli hajó vagy másik gép rádiója „hallatszott át”. A közelben tartózkodó egyik japán poliphalászhajó legénysége mindenesetre erős kerozinszagot érzett és több robbanást vélt hallani valamivel hat óra előtt, vagyis jó harminc perccel a két végzetes levegő-levegő rakéta kilövését megelőzően.

5.4. A levadászott képviselő

Ahogy már említettük, a gépen utazott Lawrence McDonald, a meglehetősen véresszájúan szovjetellenes amerikai képviselő, aki akkoriban ráadásul még a John Birch Társaság elnöki pozíciójának is birtokosa volt.

A John Birch Társaság egy 195S-ban alapított, meglehetősen ultrakonzervatív, radikálisan jobboldali eszmeiségű, harcosan antikommunista amerikai egyesület. Névadója egy amerikai baptista misszionárius és hírszerző tiszt, akit a kínai kommunisták 1945 augusztusában meggyilkoltak: ezzel sokak szerint ő lett a még ki nem kiáltott hidegháború első áldozata.

A felszállást megelőző órákig úgy tűnt, McDonald további három politikus társaságában fog Koreába utazni, de Caroll Hubbard képviselő és Jesse Helms, valamint Steve Symms szenátorok az utolsó napon megváltoztatták szándékukat és mégsem ültek fel a KAL-007-re.

Otthoni munkásságával McDonald mindenesetre bőven gondoskodott arról, hogy számos ellenségre tegyen szert, nem kizárólag a komancsok között. Ha formában volt, levörösözött és lebolsizott ő mindenkit, aki szembe jött vele a Capitolium lépcsőin, legyen szó főbíróról, ötcsillagos tábornokról, vagy akár az FBI igazgatójáról. Ezen kívül nem nagyon szerette a Rockefellereket sem, komoly részt vállalt egy őket leleplező könyv megjelentetésében. És hogy teljes legyen a menü, a CIA-t is gyűlölte, ott tört borsot a Cég orra alá, ahol csak tudott. Ő szponzorálta például a Cl A közép-amerikai ügyködéseit leleplező, NICARAGUA BETRAYED (AZ PLÁRULT NICARAGUA) című botránykönyvet, amelyben elég kínos Információkat osztott meg a nagyérdeművel, úgyhogy Langleyben is utálták, mint egyszeri bíboros az óvszerautomatát.

Az oroszok tehát McDonald miatt lőtték volna le a gépet, ami – valljuk be – kicsit eltúlzott ár egy nyomorult képviselőért. Még az is lehet, hogy az infót, amely szerint McDonald ott lesz a gépen, a Cl A dobta át a KGB-s kollégáknak, egy korábbi (vagy későbbi) viszontszívességért cserébe (esetleg reményében).

,5.5. A „nem is volt lezuhanás” verzió

Nem véletlenül nem találtak se holttesteket, se csomagokat (a pár kamu, szánalmasan átlátszó hokkaidói apróságtól eltekintve), hiszen a gép nem is zuhant le. Találatot kapott ugyan, de Csun kapitánynak sikerült a gépet Szahalin fölé kormányoznia, ahol viszonylag simán leszállt egy reptéren. Arrafelé akad egy pár, erre alkalmas hely, igaz, nem kifejezetten Boeingekre méretezték őket. A Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet, az ICAO japán és szovjet radarok adatait felhasználva többször is lemodellezte a történéseket. Megállapították, hogy a Boeing valóban siklórepülésben ért le a 11 ezer méteres magasságból (ahol a találatot kapta) a légzés szempontjából már biztonságosnak tekinthető 5 ezer méterre. A rakéták robbanása és az utastéri légnyomásesést jelző vészcsengők megszólalása között 12 másodperc telt el, ami egy, legfeljebb két igen kicsi lyukat feltételez a gép törzsén: ennyivel még ragyogóan lehet tovább siklani.

Szóval a gépet földre kényszerítették, de mi lett az utasokkal?

Nos, a szovjetek 105 dél-koreait habozás nélkül átadtak északkoreai elvtársaiknak, de így járt a 28 japán, a 23 tajvani és a 12 hongkongi is. Tudvalevő, hogy Kim Ir-szenék arra használták ezeket a szerencsétleneket (és általában a kezük közé került nyugatiakat), hogy a külföldön bevetni szándékozott hírszerzőik tőlük tanulják meg a japán, dél-koreai vagy tajvani hétköznapokra vonatkozó tudnivalókat, szófordulatokat, akcentust, viselkedési normákat.

A 62 amerikait, 8 kanadait, két ausztrált és ugyancsak két britet a szovjetek hasonló célokra használták a KGB-egyetemen és a „mini-USA”, „mini-Kanada” vagy „mini-UK” elnevezésű speciális táboraikban, ahol hírszerzőik sajátították el a nyugati legendához szükséges hátteret. A többi utas közül még a 16 Fülöp-szigeteki érdemel említést, de közülük csak öten voltak igazi filippínók, a többiek USA-letelepedésivel rendelkeztek, tehát mehettek az amerikaiakkal oktatni.

Ennek a teóriának az alváltozatát erősítik azok a hírek, melyek szerint egyik-másik eltűnt utast külföldi turisták oroszországi utazásaik során felismerni vélték. Például McDonald képviselőt többen is beazonosították 1990 és 2000 között, felváltva Moszkvában, Szentpéterváron, illetve Kijevben. Továbbá mintha láttak volna egy Noelle Ann Grenfell nevű, ausztrál állampolgárságú kislányt (aki 1983-ban mindössze ötéves volt) tíz évvel később, egy habarovszki egészségügyi szakközépiskola növendékei között.

Tény, hogy az esemény utáni első órákban a CBS is azt közölte, hogy a gép földet ért Szahalinon, valamint a KAL egyik szóvivője azzal nyugtatta a családtagokat a szöuli reptéren tartott sajtótájékoztatóján, hogy megkezdődtek a tárgyalások az utasok szabadon engedéséről. Kis idő elteltével persze, téves információkra hivatkozva úgy a CBS, mint a légitársaság visszavonta optimista kijelentéseit, de a gyanú, hogy elsőre igazat mondtak, fennmaradt.

Hogy valójában mi történt (és mi MIÉRT történt), talán örökre talány marad. Az bizonyosnak tűnik, hogy nem csak az oroszokban, hanem az amerikaiakban sem szabad megbízniuk azoknak, akik az igazságot keresik. 1995-ben megjelent egy könyv Warriors of Disinformation (A dezinformáció harcosai) címmel, amelyet az az Alvin Snyder jegyez, aki a KAL-007 ügyét az USA nevében az ENSZ előtt képviselte. Nos, Alvin barátunk azt állítja, hogy a NSA (National Security Agency, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség), a CIA, a washingtoni külügyminisztérium és a Fehér Ház közösen görcsöltek azon, hogy ötpercnyi beszélgetést végleg letöröljenek arról a szalagról, amit évekkel az események után Jelcintől kaptak, s amely az orosz földi irányítóközpont és az orosz vadászgép pilótája közötti beszélgetést (is) tartalmazta.

Fáradozásukat siker koronázta. Hogy ez az öt perc eredetileg mit tartalmazott és miért volt olyan fontos a jenkiknek, hogy senki se szerezzen róla tudomást, az máig rejtély.

Ha az ön szomszédságában is laknak KAL-007-es túlélők, vagy esetleg néha összejár vodkázni Oszipovics nyugállományú ezredessel, esetleg teljesen új, de legalább ennyire hihető elmélete van arról, hogy mi és miért is történt valójában, biztosan tudja, mi a teendő.