A Katrina hurrikán

Talán sokan emlékeznek még azokra a képsorokra, amelyek 2005 nyarán a rádiós és tévés hírblokkok elején napokig megelőztek minden más tájékoztatást. A Katrina nevet viselő trópusi ciklonnak 48 órán belül hivatalosan mintegy kétezer áldozata volt az Egyesült Államokban. A mintegy 140 ezer négyzetkilométeren, vagyis úgy másfél magyarországnyi területen általa okozott anyagi kár meghaladta a 100 milliárd dollárt. Mi sem természetesebb, mint hogy az USA történelmében szinte példa nélküli természeti katasztrófa mellett a konteósok sem mentek el szó nélkül. Cikkünk főként a louisianai események vélt és valós hátteréről mesél, ezek közül is kiemelve a New Orleans-i történéseket.

A Mexikói-öböl északi partja, a híres amerikai Deep South (a Mély Dél) minden évben elkerülhetetlenül farkasszemet néz a hurrikánszezonnal, de őszintén reméljük, hogy az ott lakók olyan tragikus meglepetéssel már nem fognak szembesülni, mint amilyenben 2005 augusztusának végén volt részük. Lássuk, mi is volt ez pontosan.

1. A Katrináról, röviden

Biztosan sokan tudják, a trópusi ciklonok olyan forgó légköri képződmények, amelyek főként a 10. és a 25. szélességi körök között keletkeznek, és a bennük mért szél sebessége elérheti a 300-320 km/órát. Vízszintes kiterjedésük, amibe a forgószél „karjai” is beleszámítanak, általában több száz kilométer, de volt már 3000 km-es átmérőjű hurrikán is.

A trópusi ciklon neve a karibi-térségben hurrikán, a csendes-óceániban pedig tájfun. Olyan ez, mint ahogy a székely krumplit pityókának hívják, de attól még az is burgonya.

A Katrina 2005. augusztus 23-án alakult ki valahol a Bahama-szigetek délkeleti légterében, és olyan szépen gyarapodott, hogy gyorsan felfigyeltek rá, másnapra már meg is kapta később világszerte ismertté vált nevét. Két nap múlva, amikor belépett a Mexikói-öbölbe, már hármas erősségű hurrikánként jegyezték be, és 26-ára elérte a maximális ötös fokozatot. Az elkövetkezendő három napban kicsit visszavett az arcából, 29-én reggel először négyes, majd hármas erősségű szélviharként csapott le Louisianára, illetve New Orleans-ra, ráadásul nem is kapta telibe a várost. Még elgondolni is kemény, mi lett volna, ha fekete öves ötösként érkezik, s az utolsó pillanatban nem kanyarodik el egy kicsit.

2. Az előrejelzések

Amint azt már említettük, a Katrina – gyakorlatilag a bahamai megszületésétől egészen az egy héttel későbbi kimúlásáig – végig a szakemberek figyelmének középpontjában állt. Persze egy hurrikántól nem lehel elvárni, hogy olyan szoros menetrend szerint közlekedjen, mint egy svájci vagy japán vonat, de a meteorológiai tudományok mai fejlettsége lehetővé teszi, hogy útvonalát és erősségét tűrhető pontossággal előre lehessen jelezni. Ennek fényében elég érdekes, hogy az amerikai hatóságokat majdnem olyan meglepetésszerűen érte a louisianai pusztítás, mint a pesti tömegközlekedést szokta az első lehulló hó.

Amikor George W. Bush szeptember elsején a reggeli tévéinterjújában azt bírta mondani, hogy a Katrina által okozott gátszakadást, ami a New Orleans-i katasztrófát nagymértékben előidézte „senki sem láthatta előre”, nem csak a konteósok, hanem a különböző területek szakemberei is felkapták a fejüket. Az elnök ugyanis vagy belehazudott százmillió tévénéző szemébe, vagy kóros memóriaproblémákkal küzd. Hogy miért mondom ezt? Nos, alig egy évvel az események előtt az USA Nemzetbiztonsági Minisztériuma (Department of Homeland Security) egy monstre katasztrófaelhárítási gyakorlatot vezényelt le (igaz, csak a Baton Kouge-i szituációs szobában), mintegy ötven szövetségi, állami és helyi szerv bevonásával. Ebben szerepet kapott a Nemzeti Gárdától kezdve az FBI-on és az Energiaügyi Minisztériumon keresztül a FEMA-ig és az egészségügyig mindenki, aki él és mozog az amerikai közigazgatásban. Az elképzelt szcenárió a „Pam” fedőnevet kapta, s arról szólt, hogy egy hármas erősségű hurrikán lecsap New Orleans körzetére, ott megbontja a gátakat, lerombol több mint félmillió épületet, és egymillió embert kényszerít arra, hogy értékeit hátrahagyva elmeneküljön lakóhelyéről. A vészforgatókönyv 60 ezer ember halálával számolt, Ivor van Heerden pedig, az egyik egyetemi oktató és főállású hurrikán-szakértő kottára felmondta, hogy szerinte mi fog történni, ha egy ilyen katasztrófahelyzet bekövetkezik. Kísérteties, mennyire igaza volt mindenben, de ezt akkor még senki sem sejthette.

Az illetékes hatóságok reakcióinak lemodellezése több lépcsőben történt, a végső tanulságokat 2005 júliusában vonták le, a Fehér Ház augusztus legelején kapta meg a vonatkozó javaslatokat. Vagyis úgy négy héttel az ominózus elnöki interjú előtt. Azt mondani tehát ország-világ előtt, hogy „senki sem láthatta előre” azt, hogy egy hurrikán mire képes, ha lecsap a Nagy Lazára (The Big Easy – New Orleans beceneve), még egy Bush-típusú fazontól is enyhén szólva merész húzás volt. A The Guardian című brit napilap nagyon pontosan fogalmazott, amikor szeptember 4-i számában így ír: „Tire catastrophe on the Gulf coast may be the most widely predicted catastrophe in American history.” (Az öböl partjain megtörtént katasztrófa valószínűleg az amerikai történelem legelőrejelzettebb katasztrófája volt).

Bush elnök azzal se nagyon szerzett új déli barátokat, hogy amikor augusztus 31-én látogatást tett a romokban heverő, félig még víz alatt lévő városrészekben, a híres „elnöki köbmérföld-szabály” miatt órákra le kellett állítani a New Orleans légterében folyó mentési munkálatokat.

Mi is az az „elnöki köbmérföld-szabály” (presidential cubic mile rule)? Jól értesültek azt mondják, hogy biztonsági megfontolások miatt az elnöki különgép egy mérföldes sugarú közvetlen környezetén belül egyetlen repülő alkalmatosság sem tartózkodhat a levegőben. Ez New Orleansban azt jelentette, hogy amíg az Air Force One a kifutón várakozott, azalatt ott nem fogadhattak segélyszállítmányokat, és betegeket, sebesülteket sem vihettek el onnan, legalábbis légi úton nem.

Nem kell feltétlenül konteós aggyal gondolkoznunk ahhoz, hogy egyetértsünk a kritikákkal, amelyek kiemelték: felháborító, hogy miközben az amerikai kormányzat százmilliárdokat szórt el az iraki és az afganisztáni katonai jelenlétre, költségtakarékossági okokra hivatkozva 2005-ben 50 millió dollárral kevesebbet költöttek a louisianai gátak karbantartására, mint egy évvel korábban.

A jenkik ráadásul még a legközelebbi ellenségüktől, Kubától is kaptak egy akaratlan fricskát. Castro ezerszer elátkozott rendszere ugyanis 2004 szeptemberében úgy telepített ki közel egymillió (!) embert a lakóhelyéről az Iván nevű, nem mellesleg ötös erősségű hurrikán csapásiránya elől, hogy keletkezett ugyan több mint egymilliárd dollárnyi anyagi kár, de egyetlen ember sem halt meg.

3. A csapás után

A Katrina távozását követően a problémák nem szűntek meg, sőt. Ha lehet azt mondani, még fokozódtak is. A 85%-ban víz alá került városban fegyveres rablóbandák garázdálkodtak, a mentés koordinálásának minőségére csak az „elképesztő fejetlenség” jelzős szerkezet alkalmazható igazán. Az evakuáltak például nem nagyon akartak visszatérni, részben nem tudtak, részben nem igazán volt hová. Az utcákon hömpölygő vízben holttestek lebegtek, az üres üzletek árukészleteit órákon belül ellopták, a lakatlan és valamilyen csoda folytán épen maradt lakásokból a szőnyegtől a tévén át a csillárokig mindent elvittek a besurranó fosztogatók. New Orleans napokig posztapokaliptikus, már-már Mad Max-es képet nyújtott, ahol a tehetetlen (és állítólag gyakran rosszindulatú) rendfenntartók csak a képet színesítették, közösségi hasznuk gyakorlatilag nem volt.

A különféle hatóságok emberei elbeszéltek egymás mellett, senki nem tudta, hogy kinek pontosan mi is a feladata. Előfordult, hogy egy – jóformán üres – utcában egymás mellett tevékenykedett a városi, az állami és a szövetségi mentőalakulat és egy kutyamenhely állatait etették, miközben háromszáz méterrel odébb gyerekek fulladtak meg, mert nem volt, aki kimentse őket a romok alól. A soron kívül megrendelt 30 ezer (!) hullazsák hamarabb érkezett a helyszínre, mint a zacskós víz vagy az antibiotikumok, s a messzi Utahból 24 órával gyorsabban jelentek meg a helyszíneken a mormonok magánsegélycsomagjai, mint a szomszédos Texasból az állami feladású pakkok. A kanadai lovasrendőrség ugyancsak küldött egy mentőcsapatot, ők voltak azok, akik (megelégelve a helyiek totojázását) roppant hatékony munkát végeztek még azelőtt, hogy a FÉM A a helyszínre érkezett volna összezavarni a dolgokat. Amúgy pedig a helyi rendőr vitatkozott a szövetségi ügynökkel, a polgármester a kormányzóval és a rendőrfőnökkel, az emberek egymással és a hatóságokkal, ráadásul még a kolera és más járványok is felütötték a fejüket. Az utcákon a hivatalos rendfenntartókon és katonákon kívül olyan érdekes arcok is fel-felbukkantak, mint a legnagyobb fegyveres magáncég, a Blackwater biztonsági emberei. Külön kiemelendő, hogy a szcientológusok szakosodott ügyosztálya, a Scientology Disaster Relief munkatársai is az elsők között kezdtek el sürgölődni a katasztrófa helyszínén.

Hetekig olyan káosz uralkodott, mint egy elmegyógyintézetben, ahol három napig mindenki serkentőt kapott nyugtató helyett. Olyan jelenetek zajlottak le, amelyek Ilf és Petrov tollára méltók: New Orléans egyik előszobájának minősülő Jefferson megyébe például hat és fél napig egyetlen szövetségi segélycsomag sem érkezett meg a tőlük 15 mérföldre elterülő FÉM A-központból, míg egy másik, 80 mérföldre található település kérés nélkül kapott ötezer csomagot. Az szemmel láthatóan senkit nem zavart, hogy ott nem is volt árvíz, ráadásul összesen nyolcszázan lakják.

És végezetül még egy bájos történet: a FEMA 1,3 milliárd (!) dollárt költött 95 ezer lakókocsi lízingjére, és azon földterületek bérlésére, ahol ezeket elhelyezték. Elméletileg a hajléktalanná vált emberek ideiglenes elszállásolására szolgáltak volna, de mivel nagyon távoli, nehezen megközelíthető helyekre pakolták ki őket, a 95 ezer lakókocsiból csak 16 ezret foglaltak el a rászorulók, a többi ott állt üresen több mint egy évig. Egy lakókocsira nagyjából 14 ezer dollárt költöttek a szövetségi kasszából. Tették ezt annak ismeretében, hogy Louisianában egy kisebb családi házat lehet bérelni havi 1000 dollárért, és több tízezer ilyen szabad ingatlan volt a piacon az adott időszakban.

Amerika mindig szerette azzal áltatni magát, hogy náluk minden komoly problémára van előre elkészített és begyakorolt megoldási forgatókönyv. Nos, ez a meggyőződés vált semmivé röpke pár óra leforgása alatt. Senki ne csodálkozzon tehát, ha az összeesküvés-elméletek majdnem olyan gyorsan és bőségesen kezdtek el burjánzani, mint 9/11 után.

4. A konteók

Az ikertornyok leomlásával történő párhuzamállítás nem áll meg a konteók terjedési sebességénél. Mindkét esetben felvetődött az elnök felelőssége. Külön pikantéria, hogy ugyanarról az elnökről beszélünk. A keményvonalasabbak egyenesen azt állítják, hogy a katasztrófát maga Bush rendelte meg (a miértekre és hogyanokra majd még visszatérünk). Az engedékenyebbek „csak” azzal vádolják az akkori elnököt, hogy ha nem is ő volt az értelmi szerző, de előre tudott az eseményekről és nem tett semmit megakadályozásuk érdekében.

Vegyük akkor sorra a konkrét verziókat.

4.1. A rasszista kérdés

Azt, hogy a New Orleans-i tragédia mögött a fehér rassz felsőbbrendűségét lappangó, sunyi módon hirdető Bush-adminisztráció áll, számos afro-amerikai közéleti szereplő felvetette. Tény, hogy a Katrina előtt a város lakosságának 68-70%-a volt színesbőrű, miként az is kimutatható, hogy a hurrikán távozását követő második évben ez az arány alig érte el a 45%-ot. A vihar leginkább a feketék Által lakott, szegényebb negyedeket érintette, és azt sem lehet vitatni, hogy a megrongálódott gátakon keresztülömlő víz leginkább l Lower Ninth Ward nevű, 15 ezres elővárost tette tönkre. Itt a feketék számaránya meghaladta a 90%-ot; itt élt többek között Fats Domino, a híres blues– és rockzenész.

A vádak talán leghíresebb hangoztatója maga Louis Farrakhan, a Nation of Islam (Iszlám Nemzet) elnevezésű amerikai egyház vezetője, aki a Time-nak adott egyik interjújában kijelenti: abban, hogy úgy történtek a dolgok, ahogy történtek, a rasszista megközelítésnek komoly szerepe volt. Követői szerint a fehér hatóságok szándékosan nem nyújtottak segítséget a fekete árvízkárosultaknak. Farrakhan arra is letette a nagyesküt, hogy a gátakat a hadsereg robbantotta fel úgy, hogy az áttörő víz főleg a feketék által lakott városrészeket mossa el.

4.2. A felrobbantott gátak története

Farrakhan mester volt ugyan az első, aki elhintette a „szándékosan átszakított gátak” verziót, de jóformán perceken belül követői támadtak, és nem csak feketék. Ott van például Hal Turner, akinél fehérebb és jobboldalibb rasszistát keresve is nehezen lehet találni. Nos, New York-i rádióműsorában Hal megszólaltatott egy katonai búvárt, aki az amerikai hadsereg műszaki alakulataihoz (US Army Corps of Engineers) tartozik. Az illető azt állította, hogy az egyik New Orleans-i gátnál augusztus 28-án végrehajtott merülése közben teljesen egyértelmű robbantási nyomokat talált a víz alatt. Amikor az összeszedett bizonyítékokat bemutatta a helyszíni parancsnoknak, egy FEMA-s tisztviselőnek, az arra utasította, hogy mindent adjon át neki és feledkezzen is meg az egészről. A búvár azonban megtartott magának egy darabkát, elvitte egy laborba, ahol egyértelműen megállapították, hogy a fémdarab bizony egy robbanószerkezet maradványa.

Ha még nem mondtam volna, most gyorsan pótolom: az amerikai kormányzat ás a louisianai kormányzósági hivatal a mai napig egyöntetűen és vehemensen tagadja, hogy a gátak közül akár egyet is felrobbantottak vagy akár csak meggyengítettek volna. A hivatalos verzió a mai napig az, hogy a Katrina annyira megrongálta ezeket, hogy a mögöttük tornyosuló víztömegek nyomásának hatására végül maguktól omlottak le, és a város területének 85%-a így került napokra 2-5 méteres vízréteg alá.

4.3. A katonai bosszú

Említettük, hogy a tárgyévben a gátak karbantartására 50 millió dollárral kevesebb központi forrás jutott. A megszorítás legnagyobb vesztesei a nyilatkozó búvár kapcsán ugyancsak szóba került katonai műszaki alakulatok voltak, ugyanis a gátak egy része szövetségi kezelésben volt, és ezeket a hadsereg tartotta karban.

Ez az alkonteó arról szól, hogy a hadsereg egyszerűen meg akarta leckéztetni a politikai döntéshozókat, be akarta mutatni, hogy milyen következményekkel járhat a védekezés félvállról vétele, no és a műszakiak finanszírozásának megkurtítása. A megleckéztetéshez pedig untig elég volt pár, szakszerűen elhelyezett pokolgép a gátak neuralgikus pontjain. Hogy eredetileg is ekkora kárt akartak okozni, vagy esetleg kisebbet, de Katrina váratlanul rápakolt egykét lapáttal – erről megoszlanak a vélemények.

4.4. Az elnöki politika

Szorgalmas statisztikusok kimutatták, hogy egy hivatalban levő elnök (vagy pártja) újraválasztási esélyei egyenes arányban állnak a Fehér Ház által katasztrófahelyzetnek ítélt esetek számával. Magyarul: minél több rendkívüli helyzetet nyilvánít az elnök hivatalosan is katasztrófává (és utal át ezzel automatikusan együtt járó szövetségi segélyeket), neki (vagy pártjának) annál nagyobb az esélye arra, hogy a következő választást megnyerje. Ilyen szempontból 1996 az eddigi listavezető: ebben az évben Bili Clinton 75 eseményre húzta rá a „katasztrófa” jelzőt, és mit ad isten, újra meg is választották. A második George W. Bush volt 2004-ben (68 esetben): őt is visszaszavazta a nép. Mivel harmadszor senki nem lehet az USA elnöke, Bush az őt delegáló párt, a republikánusok 7,eke rét tolta New Orleans esetével is.

Az más kérdés, hogy 2009-ben jött Obama és a demokraták elvitték az Ovális Irodát.

A másik idevágó, ugyancsak elnöki vonzatú elmélet azt mondja, hogy Bush kiadta az utasítást a szövetségi ügynökségeknek: négy napig a kisujjukat se mozdítsák, ugyanis így akarta rákényszeríteni az akkori louisianai kormányzót, Kathleen Blancót arra, hogy átadja az állami Nemzeti Gárda és a helyi rendőrségek feletti diszponálási jogokat Washingtonnak. Kathleen ellenállt, ezért utólag ót kiáltották ki az egyik bűnbaknak, a káosz felelősének.

Akárhogyan is történt, a New Orleans-i eseményekre való hivatkozással a Bush-kormányzat nem sokkal később megváltoztatta azt a törvényt, mely szerint a Nemzeti Gárda egyedüli főparancsnoka az adott állam kormányzója. Az úgynevezett John Warner National Defense Authorization Act értelmében 2007-től kezdődően az elnök a kormányzó akarata ellenére is bevetheti az adott állam nemzeti gárdáját, ehhez semmiféle további jóváhagyásra vagy törvényességi kontrollra nincs szüksége. Ennek egyenes következménye az is, hogy az elnök ezentúl sokkal könnyebben hirdethet ki bármelyik tagállamban szükségállapotot, vagy akár hadbíráskodást is bevezethet, ha szerinte a szóban forgó állam belső viszonyai ezt szükségessé teszik. Az Új Világrend körvonalai egyre hangsúlyosabbak, és az ottani eseménysorozat talán egy tervezett rendőrállam bétatesztje volt.

Érdekességként mondom, hogy Bush ugyanazon a napon írta alá a Military Commissions Act-et is, azt a jogszabályt, amely lehetővé tette amerikai állampolgárok külföldön történő fogvatartását és kényszervallatását, azaz kínzását.
A Bush-adminisztráció mindig is híres volt kiváló ütemérzékéről.

4.5. A HAARP

Emlékeznek még a híres alaszkai antennaerdőről szóló hírekre, amely a konteósok szerint még arra is alkalmas, hogy segítségével időjárást tudjanak befolyásolni, sok ezer kilométerre a bázisától? Nos, a HAARP történelmének egyik legaktívabb periódusa 2005. augusztus 23-24 közöttre tehető, vagyis a hurrikán létrejöttének napjaira. Hogy az üzemeltetők konkrétan a katasztrófa előidézésén ügyködtek, vagy csak kísérletezgettek, arról megoszlanak a vélemények. Mások azt mondják, hogy a Bush-adminisztráció a többi problémáról akarta elvonni a hazai közvélemény figyelmét ezzel a mesterségesen előidézett, de valószínűleg túl keményre sikeredett kísérlettel: az iraki háborúról, az egyre növekvő amerikai veszteségekről, a gazdasági visszaesésről, a növekvő munkanélküliségről.

ALKONTEÓ: több összeesküvés-elméletes csoport Teslára hivatkozva azt állítja, hogy a Mester által elméletben már a harmincas években kidolgozott, úgynevezett „skalár-fegyvert” (avagy halálsugarat) próbálták ki New Orleansban, csak a célzás pontossága még némi kívánnivalót hagy maga után. Eredetileg ugyanis egy kisebb település felé irányították volna a Katrinát, de nem minden jött össze úgy, ahogy tervezték.

4.6. A profit

A közgazdaságilag képzettebb konteósok egy csoportja esküszik arra, hogy az egész Katrina-ügy nem volt más, mint az Új Világrend egyik főpróbája, újabb lépés gazdasági hatalmuk kiteljesítése felé. A rombolást követő újjáépítés mindig hatalmas állami összegeket emészt fel, és az ingatlan-nyerészkedés hihetetlen távlatai is megnyílnak a bennfentesek előtt. Meg kellene nézni, melyek azok a magáncégek, amelyek a legtöbbet profitáltak az egészből, máris meglenne a titokzatos hálózat, amely mögött az illuminátusok és a szabadkőművesek állnak. És az sem utolsó szempont, hogy azalatt a jó pár nap alatt tökéletesen lehetett modellezni egy országos, esetleg globális katasztrófahelyzetet. Sokan számoltak be arról, hogy rejtélyes, mindenféle rendszám és egyéb azonosító jel nélküli kamerás autók, motorcsónakok és helikopterek bukkantak lel rendszeresen, és látszólag semmi mást nem csináltak, csak mindent rögzítettek a leginkább a Google Street View dokumentáló technikájához hasonlító cuccokkal. És ha a tisztelt olvasó áttanulmányozza az ebben a kötetben néhány oldallal később kifejtett Google-összeesküvést, talán nem is fogja meghökkenteni ez a lehetőség.

4.7. A FEMA

Az amerikai katasztrófaelhárítási ügynökség visszatérő alanya szinte minden olyan összeesküvés-elméletnek, ahol háromnál több ember élete kerül veszélybe. A Katrina-ügyben játszott szerepüket elnézve nem is kell túl nagy konteósnak lennünk ahhoz, hogy gyanakodva feltegyük a Nagy Kérdést: ezek tényleg a világ első számú gazdasági, katonai és politikai hatalmának a katasztrófaelhárítási szakemberei, vagy valaki csúnyán visszaélt a lógójukkal?! Elképzelhető, hogy azt a megszámlálhatatlan szarvashibát tényleg a FEMA követte el? Vagy nem is hibák voltak, hanem szándékos cselekedetek, melyeknek a valódi mozgatórugóját nem ismerjük?

Mert mivel magyarázható például az, hogy a femások többször megtiltották a Vöröskeresztnek, sőt a Nemzeti Gárdának és a helyi rendőrségnek is, hogy bizonyos utcákba bemenjenek, és ott ellássák a rászorulókat, vizet és élelmiszert vigyenek nekik? Mitől tartott a FEMA, mit fognak látni a többiek, ha átengedik őket?

Mivel magyarázható, hogy szeptember negyedikén a FEMA megakadályozta a Parti Őrség (Coast Guard) egyik tankerhajóját abban, hogy kikössön és gázolajat fejtsen át azokba a tartályokba, ahonnan a városi áramfejlesztők egy részét üzemeltették, és ahonnan a rendfenntartók, illetve a mentők is tankolhattak volna?

Mivel magyarázható, hogy a helyi Morial Kongresszusi Központban és a Louisiana Superdome-ban összezsúfolódott, hajléktalanná vált ezreknek napokon keresztül sem élelmiszert, sem vizet, sem orvosi ellátást, de még járőröző rendőröket sem biztosítottak, s olyan állapotok uralkodtak, amiket az amerikaiak mindaddig csak közép-afrikai menekülttáborokról tudtak elképzelni?

Magyarázatként azt azért elmondom, hogy a szövetséginek minősített katasztrófák konkrét helyszínén a FÉMA a tótum-faktum, az alfa és az ómega. Elvileg minden úgy történik, ahogyan azt a femás ügynök előírja, s a rendőrségtől kezdve a mentősökig mindenki az ő alárendeltje.

Az ügynökség bosszúja lett volna azért, mert akkoriban kezdődött el a FÉM A egyes feladatainak privatizálása, magáncégekhez törté-l nő áthelyezése, kiszervezése?

A FEMA amúgy nem kispénzű társaság. A nem egészen nyolcezer főállású ügynökre éves szinten 11 milliárd dolláros költségvetés jut. Összehasonlításként jó tudni, hogy a 35 ezer fős FBI ennél kevesebből gazdálkodik (2015-ben 9 milliárd dollárból), vagyis egy főre vetítve a FÉM A körülbelül ötször annyit kap, mint a szövetségi nyomozók, pedig ez utóbbiak se állnak rosszul.

Azt meg csak szemlesütve teszem hozzá, hogy a 45 ezerfős magyar rendőrség éves költségvetése nagyjából egymilliárd dollár.

Bármi is áll az említett anomáliák hátterében, a FEMA főigazgatója, Michael Brown szeptember 12-én lemond beosztásáról, és ugyanazzal a lendülettel (az ilyen magas rangú állami alkalmazottaktól merőben szokatlan módon) otthagyja a közigazgatást is, majd a magánszférában helyezkedik el.

4.8. A biztonsági magánvállalkozók tették

Számtalan cikk született már a Priváté Military Contractor-okról (PMC-k, azaz a biztonsági magánvállalkozók), megéri rájuk keresni. Az őket nem igazán kedvelő konteósok röppentették fel azt a verziót, amely szerint a Blackwater vagy valamelyik hasonszőrű j társa robbantotta fel a gátakat, mert az ezt követő káoszból és bizonytalanságból komoly hasznot remélt, úgy állami, mint pedig magánmegrendelőkön keresztül. Ha így volt, nem számoltak rosszul: a katasztrófát követő évben a Blackwater ehhez az eseményhez köthető bevételei meghaladták a 350 millió dollárt.

Csak hogy fogalmat alkossanak a Blackwater árairól (a cég azóta többször nevet változtatott, most épp Academinek hívják): a vállalat egy-egy bérbe adott, kiképzett fegyverese után napi 1000– 1300 dollárt akaszt le az USA Védelmi Minisztériumától. Ebből ti munkavállaló, szakképzettségének és a feladat veszélyességének függvényében kap 150-400 dollárt, a többi a cégé. Sokáig ők őrizték és védték a bagdadi amerikai nagykövetséget is. 2009-ben a Blackwater másfél milliárd dollár után fizetett adót.

4.9. A Halliburton-verzió

A kiváló kormányzati kapcsolatokkal rendelkező cégóriás (amely elsősorban kőolaj-kitermelésből és -finomításból söpri be az évi 24-25 milliárd dollárjának jelentős részét, de építőipari érdekeltségekkel is rendelkezik) régóta jelen van Louisiana déli részén, és jó ideje győzködte egyrészt Washingtont, másrészt Kathleen Blanco kormányzót, hogy New Orleans-nak újabb és újabb befektetésekre lenne szüksége. Például egy új haditengerészeti kikötőre, új kőolajterminálra, illetve számos új kormányzati épületre. Ajánlatait rendre azzal utasították vissza, hogy mindezekre nincs pénz.

Nos, önök szerint a hurrikánt követően milyen megbízásokat kapott a Halliburton, illetve leányvállalatai? Igen, eltalálták: ők hozták rendbe a louisianai hadikikötőket, ők építettek két új kőolajátfejtő és -tároló terminált, több kormányzati épületet újítottal fel, és a cég egyik alvállalkozása, a KBR ugyancsak komoly felújítás és őrzési feladatokat kapott a környék katonai és haditengerészet objektumainál.

A Halliburton alsó hangon is 500 millió dolláros bevételt köszönhet a Katrinának.

4.10. Amerika ellenségei

Az igaz amerikai hazafiak gyomra sem azt a gondolatot nem tudta befogadni, hogy a hurrikán INSIDE JOB lett volna, sem azt, hogy; bőkezűen finanszírozott FEMA és társai csak arra a szánalma: produkcióra lettek volna képesek, amit azokban a napokban a: egész világ látott. Rögvest készen is állt a magyarázat: az oroszok (esetleg a zsidók vagy a kínaiak) állnak a Katrina létrejötte mögött, ők irányították New Orleans felé, és az ő beépített embereik tették tönkre az amerikai szervezetek abbéli igyekezetét, hogy a lehető leggyorsabban és legprofibb módon orvosolják a bajokat.

4.11. Az ufók

Santiago Yturria, az egyik legnevesebb mexikói ufológus hívta fel a figyelmet arra, hogy a hurrikán megjelenése előtt fokozott ufótevékenység volt a Mexikói-öbölben. Azt, hogy az idegenek okozták-e a katasztrófát, vagy pont fordítva, csak figyelmeztetni akartak bennünket a közelgő veszélyre, még ő sem tudta pontosan megmondani, de hajlott rá, hogy a második verziót fogadja el. A Katonához hasonló tragédiákról olvasva talán megbocsátható, hogy kicsit önző módon titkon hálát adunk az illetékes főhatalomnak azért, mert térségünket mindeddig elkerülték az ehhez fogható természeti katasztrófák. Arról pedig, hogy a globális felmelegedés (amivel egyes szakértők az egyre pusztítóbb hurrikánok megjelenését magyarázzák) humbug-e vagy valóság, a Konteó 2 oldalain olvashatnak izgalmas összeesküvés-elméletes összefoglalót.