A harmadik Kennedy fiú

Az Amerikai Egyesült Államok külkereskedelmi mérlegét megvizsgálva kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a világ egyetlen, talpon maradt valódi szuperhatalma számos területen globális piacvezető. Ők adják el a legtöbb repülőgépet, haditechnikát és gázturbinát, és híres, katonai erővel is támogatott demokráciaexportjukról is elég sok szó esett az elmúlt évtizedekben. A legalaposabb vizsgálódás sem fedi fel azonban azt az amerikai terméket, amelyből az USA gond nélkül el tudná látni nemcsak a Földet, hanem (szükség esetén) az egész Naprendszert is. Igen, az összeesküvés-elméletekről beszélek. A Közel-Kelet kivételével talán nincs a világon még egy olyan régió, ahol a szívünknek kedves konteók olyan erőteljesen burjánzanának (burjánoznának?), mint a „szabadok országában, a bátrak hazájában”.

Persze Amerikában se mindenki egyforma. Vannak családok, melyeknek a tagjai a statisztikailag elvártnál sokkal többször bukkannak fel főszereplőként a szakosodott kiadványok lapjain. Ilyen tipikus konteómágnes a Kennedy család, és nem hiszem, hogy különösebben emlékeztetnem kellene bárkit is a JFK–, illetve az RFK-konteókra. Az ő halálukat körbelengő összeesküvés elméletekről szinte mindenki hallott, ha máshonnan nem, hát a konteókönyvek eddigi két kötetéből. A történelem azonban, vagy – ahogy azt a későbbiekben sejtetni fogjuk – valamely egyéb erő a harmadik, legkisebb fiútestvért, Tedet sem kímélte meg egy szaftos botránytól, ami nem került ugyan az életébe, viszont dédelgetett elnöki ambícióinak végét jelentette.

A jó hosszú felvezető szöveg után lássuk, milyen is volt az az eseménysorozat, amelyet az amerikai demokrata politológusok a mai napig (roppant szemérmesen) úgy emlegetnek, hogy a Chappaquiddick-incidens.

A sztori elmesélése előtt ismerkedjünk meg röviden a főszereplőkkel.

1. Edward M. Kennedy

Ahogy az előző bekezdésekből is nyilvánvaló, mai első számú főhősünk a legkisebb Kennedy fivér, aki a keresztségben az Edward Moore kettős utónevet kapta, de mindenki simán csak Tedként hivatkozik rá.

1.1. Rövid CV

A dinasztiát létrehozó Joseph Kennedy kilencedik (és egyben legkisebb) gyermeke George Washington kétszázadik születésnapján (1932. február 22-én) sírt fel először egy bostoni elit kórház szülészetén. A különleges dátumról a család rögtön arra asszociált, hogy a srácnak komoly politikai jövője lesz. Ami őket illeti, Amerika egyik leggazdagabb klánjaként (a Kennedyket nem véletlenül illették ezzel a kicsit pejoratív hangzású szóval) igazán nem okozott gondot, ezt a tervet anyagilag megalapozni. Ted is elit iskolákba járt, magántanárok oktatták, sportórákon vett részt, s a többi, de azt kell mondanunk, hogy két bátyjához, Johnhoz és Roberthez képest intellektuális képességei bizony eléggé szerények voltak. 1950-ben ő is a Harvardra iratkozik be, de az ottani magas lécet nem tudja megugrani. Kétszer is csaláson kapják: már az első félév egyik záróvizsgáján lemásolja padtársa ellenőrző tesztjének válaszait és azt adja be, a második félévben pedig mást küld be maga helyett spanyol nyelvvizsgára. Apai hátszél ide vagy oda, Tedet 1951 tavaszán páros lábbal rúgják ki a tekintélyes intézményből. Annyi engedményt azért kap (a Kennedyk elég komoly adományokkal támogatták a Harvardot, és már a nagyapa is oda járt, amitől nem tudtak eltekinteni), hogy megsúgják neki: két év múlva ismét jelentkezhet, ha nem tesz több rossz fát a tűzre.

A jófiúságot a hadseregben próbálja bizonyítani, de azért apu befolyása itt is megmenti attól, hogy elvigyék Koreába. A vértől tocsogó dél-kelet-ázsiai hadszíntér helyett szegény srác kénytelen Párizsban eltölteni egy évet, az akkor még ott található NATO-főhadiszálláson. No, nem stratégiai elemzőként: a díszőrség tagja volt, amely beosztás (figyelembe véve 189 centis magasságát, 91 kilóját és atletikus termetét) talán tényleg illett is hozzá.

Két év múlva őrvezetőként szerel le (innen is látszik, hogy nem lehetett valami nagy katonai lángelme), majd ismét nekiugrik a Harvardnak. Itt nagy nehezen szerez egy alapdiplomát, de a jogi karra nem veszik fel, úgyhogy egy másik egyetemen szerzi meg a jogászi végzettséget. Imádja a gyors kocsikat, előszeretettel hagyja figyelmen kívül a közlekedési szabályokat, ami jogosítványa többszöri felfüggesztésével, illetve ideiglenes bevonásával is jár. Az egyetemet 1959-ben fejezi be, de esze ágában sincs jogászkodni, inkább politikai babérokra vágyik. Idősebbik bátyja (JFK) szenátori helye 1960-ban megüresedik ugyan az elnöki eskü miatt, de Ted-nek még két évet ki kell bekkelnie, ugyanis szenátor az USA-ban csak az lehet, aki már betöltötte a harmincat. Ezt az időszakot nagy nehezen kibírja helyettes államügyészként, és 1962 őszén Massachusetts állam két szenátori helye közül megcsípi az egyiket.

Valljuk be, kampányának egyáltalán nem ártott, hogy az egyik bátyó éppen a Fehér Házban lakott főbérlőként, a másik pedig az Egyesült Államok igazságügy-minisztere és legfőbb ügyésze volt egy személyben.

Lélegezzenek fel: nem áll szándékunkban Ted Kennedy politikai életrajzával részletesen foglalkozni. Elégedjenek meg annyival, hogy a Szenátusban töltött 47 (negyvenhét!) év során végig liberális-demokrata alapelvek mentén politizált, de nem tartotta ördögtől valónak azt sem, ha szakpolitikai kérdésekben néha a republikánusokkal kellett egyezkednie. Soha nem vetette meg az alkoholt (erről majd később egy kicsit részletesebben) és a vonzó, 25 és 35 év közötti, lehetőleg jelentősebb domborulatokkal rendelkező munkatársnők társaságát. De ez annyira Kennedy-specifikus jelenség volt, hogy szinte már senkinek nem szúrt szemet. Az eleinte kizárólag a családnevének tulajdonítható tekintélyt lassan felváltotta a saját jogú respekt, és 2009-es halálakor, amelyet agydaganatból eredő komplikációk okoztak, már évek óta ő volt az amerikai törvényhozás felső házának egyik megkérdőjelezhetetlen sarokpontja és megkerülhetetlen figurája.

1.2. A repülőgép-baleset

1964 júniusában, alig nyolc hónappal a J FK halálát eredményező dallasi merénylet után a Kennedy szenátort szállító kisgép lezuhan Nyugat-Massachusettsben. A pilóta és Ted egyik titkára szörnyethalnak, ő súlyos sérülésekkel, de megússza, igaz, hét hónapig lábadozik utána. A balesetet később hivatalosan az időjárási körülményeknek tulajdonították, noha voltak hangok, amelyek a gép navigációs berendezésének szándékos megbuherálásáról és merényletről beszéltek.

1.3. Elnöki álmok

AZ 1963-as JFK-gyilkosság után Ted teljes mellszélességgel áll ki Robert mellett, aki (ha hinni lehet az életrajzíróknak és a Kennedy-kutatóknak) amúgy is sokkal közelebb állt hozzá, mint a hajdani elnök. Mindenben támogatja a bátyust, és komoly szerepe van abban, hogy 1964-ben RFK-t New York-i szenátorrá választják. Amikor az 1968-as elnökválasztás előtt öt hónappal Bobbyt egy Los Angeles-i szállodában agyonlövik, Edward szinte összeomlik, de néhány kába nap után magához tér és folytatja a munkát. Lelkes szurkolói egyre inkább kapacitálják, hogy rázza meg magát és merjen nagyot álmodni: induljon az 1972-es választáson és valósítsa meg mindazt, ami két bátyjának a lehelő legobjektívebb okok miatt nem jött össze. Ahogy illik, kicsit kéreti magát, de lassan lassan már ő is elhiszi, hogy ha lesz ideje és pénze, tán még sikerre is viheti az ügyét. 1969 januárjában megnyeri a szenátusi demokraták frakcióvezető-helyettesi pozíciójáért kiírt belső választást, amivel minden idők legifjabb „Senate Majority Whip”-je lesz. Ezt jó ómenként értelmezi, és elkezd nagyratörő terveket szövögetni, amelyeket nem rejt véka alá, pedig még több mint három év van az elnökválasztásig. 1969 tavaszán mond egy emlékezetes beszédet, amelyben a fivérei által elejtett zászló felemeléséről beszél, és megfogadja, hogy mindenben követni fogja John és Robert nagyszerű példáját.

Lehet, hogy itt és ekkor követte el élete legnagyobb hibáját. Vagy a második legnagyobbat.

2. Chappaquiddick

Ez a fura nevű, 20 négyzetkilométernyi kis sziget Massachusetts délkeleti partjainál terül el, és gyakorlatilag a Martha’s Vineyard nevű nagyobb sziget részeként funkcionált egészen 2007-ig, amikor egy combos vihar eltüntette a két szigetet összekötő homokpadot.

A Martha’s Vineyardot úgy százötven éve előszeretettel látogatja az amerikai keleti part úgynevezett krémje. Menő művészek, milliomosok, politikusok, csúcsértelmiségiek, emelt díjas prostik és más közéleti szereplők adják egymásnak a kilincset tavasztól ősziga luxusnyaralókban és a méregdrága tagsági díjat kiszabó magánklubokban. Emellett részben itt játszódik az elmúlt évek egyik sikerkrimije is: Az igazság a Harry Quebert-ügyhen.

1969. július 18., péntek. Ted Kennedy öt barátja, illetve közeli munkatársa társaságában zártkörű bulit szervez a sziget Lawrence Cottage nevű nyaralójában, amelyet komolyan konspirálva bérelnek ki. Joe Gargan, Ted egyik unokatesója készpénzzel fizet, és azt mondja a tulajnak, hogy ő, a felesége és még egy baráti házaspár fogják ott tölteni a hétvégét, teljes nyugalomban. A szöveg természetesen nem igaz: a hat úriember mellé hat ifjú hölgyet is meghívtak, akik aktív részesei voltak a néhai Robert Kennedy elnökválasztási kampányának. A hivatalos (utólag közreadott) szöveg szerint a bulit nem is igazi bulinak szánták, hanem egyszerűen csak „illő és visszafogott módon meg szerették volna köszönni az aktivisták lelkesedését és az általuk hónapokon át végzett hatalmas munkát”. Na és közösen meg akarták nézik a tévében a holdra szállás közvetítését, együtt ünnepelve az amerikai műszaki fejlődés eme új mérföldkövét (vagy micsodáját).

2.1. A házibuli

Mint utólag azt már tudjuk (azért utólag, mert Ted sokáig nem akart beszélni róluk), a résztvevők a következők voltak:

Ted Kennedy szenátor (37), nős Paul Markham kerületi ügyész (38), nős Joe Gargan unokatestvér és ügyvéd (39), nős Charles Tretter ügyvéd (30), nős

Ray LaRosa vállalkozó, kampányember és jó barát (41), nős Jack Crimmins sofőr (62), agglegény

A hat választási aktivista csaj, akiket a washingtoni politikai köznyelv csak Boiler Room Girls-nek hívott:

Mary Jo Kopechne (28), egyedülálló Suzy Tannenbaum (23), egyedülálló Rosemgry Cricket Keough (23), egyedülálló Esther Newberg (26), egyedülálló Nancy Lyons (26), egyedülálló Maryellen Lyons (27), egyedülálló.

Nem akarok én itt semmi rosszat inszinuálni, csak a jegyzőkönyv kedvéért még rögzítsük azt is, hogy az „illő és visszafogott” hangulat megteremtése céljából a fiúk a következő italmennyiséggel készültek az eredetileg két és fél naposra tervezett eseményre:

– három, egyenként félgallonos üveg vodka (ez összesen valamivel több, mint 5 és fél liter),

– két, egyenként félgallonos üveg rum (összesen 3,8 liter),

– négy, egyenként 1/5 gallonos üveg whisky (összesen 3 liter),

– két, egyenként félgallonos üveg gin (összesen 3,8 liter),

– két láda (24 palack) vörösbor (összesen 17 liter),

– 12 palack pezsgő (összesen 8,5 liter),

– három rekesz sör, vagyis 72 üveg (hogy ezek két– vagy háromdecisek voltak, esetleg félliteresek, most ne firtassuk, nincs különösebb jelentősége).

Nos, kedves barátaim, ugye mi se most jöttünk a krahácsi ingajárattal, voltunk már néhány házibuliban, a matematikai alapműveleteket is ismerjük, úgyhogy ehhez csak annyit, hogy a hatvan órára vetített, fejenkénti közel másfél liter tömény és az ugyancsak fejenkénti hat üveg sör, két palack vörösbor és egy-egy palack pezsgő nagyon szép teljesítmény, még egy nyugdíjas-búcsúztató rendőrbulin is, pedig azokon csuda dolgok szoktak ám történni.

Hogy a partin konkrétan mik estek meg, azt a kedves olvasó fantáziájára bízom. Az viszonylag biztosnak tűnik, hogy nem a bűn szókratészi és keresztény definíciója közötti különbségről beszélgettek, és nem is a makromolekuláris polimerizációról cseréltek eszmét. A hangzavar és az üvöltő zene még a 150 méterre található szomszédos ház lakóit is ébren tartotta, pedig a környék eléggé hozzászokott az átlagnál zajosabb hétvégi vendégekhez. Bennünket most inkább az érdekel, hogy milyen események vezettek a tragédiához. Sajnos főként Edward Kennedy emlékezetére, illetve későbbi kihallgatásának szövegére kell hagyatkoznunk, no meg a nyomozás meglehetősen vérszegény eredményére. De hát ne feledjük: Chappaquiddick is Massachusettshez tartozik, és a Kennedy név bizony arrafelé még ma is csodát tesz, hát még közel ötven évvel ezelőtt.

2.2. A baleset

Szóval lássuk, mi és hogyan történt.

Nagyjából 23.20 körül Ted beültette Mary Jo Kopechne-t a családi Oldsmobile-ba. Kennedy állítása szerint azért indultak el, mert a lány a kompkikötőbe szeretett volna menni, ahonnan éjfélkor indult az utolsó járat a nagyobbik szigeten található Edgartownba. A gépkocsi (Ted állítólagos tévedése miatt) a komphoz vezető aszfaltozott út helyett először egy kivilágítatlan földúton zötykölődött, majd miután áthaladt egy ugyancsak sötétbe burkolózó tahidon, belezuhant az ottani folyó két és fél méter mély vizébe. Önmagában ez eddig egy tragikus, ámde szokványos közúti baleset, amilyenből sajnos akár több is történik hetente, pláne egy akkora és annyira motorizált országban, mint az USA.

Igen ám, de a szenátornak valahogy sikerült kimásznia a süllyedő kocsiból, és hátrahagyta az ütközéstől (és/vagy az elfogyasztott alkoholtól) eszméletlen lányt. Szerinte ez körülbelül éjfél előtt néhány perccel történhetett.

Itt a másik nagy kérdőjel. Ted időérzéke megcsúszhatott úgy egy órát, mert a helyi seriffhelyettes eskü alatt állította, hogy hajnali háromnegyed egykor a szenátori Oldsmobile-hoz tökéletesen hasonlító autót látott parkolni a környék egyik mellékútján. Ami pedig még érdekesebb: Look seriff helyettes úgy érzékelte, hogy a kocsiban hárman ültek, ketten az első üléseken, és egy harmadik a jobb hátsón. A rendőr még egy rendszámtöredékre is vissza tudott emlékezni, szerinte volt benne egy L betű és két 7-es számjegy. Nos, Kennedy kocsijának a rendszáma L78207 volt. A hivatalos, Ted által előadott sztoriban tehát van egy jó órányi lyuk: mi történhetett éjfél és hajnali egy óra között? Ki volt a harmadik személy (már ha tényleg volt ilyen) és mit keresett ott? Érdekes, hogy soha senki nem kérdezett rá erre az apróságra, hivatalosan biztosan nem.

De ami még a legelvakultabb demokrata szavazókat is igazán felháborította, csak ez után következett. Miután Ted hátrahagyta az elsüllyedt kocsiban az eszméletlen Mary lót (állítása szerint megpróbálta ugyan kihúzni, de sikertelenül), a balesetet okozó politikus fogta magát és visszasétált (nem, nem rohant, hanem nyugisán ballagott) a Lawrence Cottage-ba. Közben elhaladt a Dike House-nak nevezett, lakott és kivilágított épület mellett, de nem kopogott be, ment egyenesen tovább. A nyaralóba érkezve diszkréten megkérte unokatestvérét és Markhamot, hogy kísérjék el a baleset helyszínére. Ott immáron hármasban próbálták kimenteni a lányt, de nem jártak sikerrel. Mintegy húsz perc elteltével a két barátot visszaküldte (!) a buli helyszínére, lelkűkre bogozva, hogy a többieknek ne mondjanak semmit a balesetről, ami pedig a hatóságok értesítését illeti, „a továbbiakban majd ő intézkedik”.

Ezt követően átúszta a két szigetet elválasztó, körülbelül 140 méter széles csatornát, és elsétált az egyik motelhez, ahol foglalt szobája volt. Itt átöltözött, elbeszélgetett a személyzettel, lebonyolított jó pár telefonhívást (az ügyvédjével, illetve családtagjaival beszélt), később lefeküdt és aludt egy nagyot.

Másnap reggel fél kilenc körül két helyi halász értesíti a rendőrséget a balesetről. A zsaruk búvárokkal együtt szállnak ki a helyszínre, ahol a kocsiban megtalálják a halott Mary Jót, és a rendszámtábla alapján megállapítják, hogy az autó tulajdonosa a Kennedy család. A jegyzőkönyvek szerint a lányon szoknya, blúz és melltartó volt ugyan, de bugyi nem. Homlokán és arcán zúzódások nyoma látszott. Halálát az elsődleges halottkémi jelentés szerint fulladás okozta úgy nyolc órával korábban (vagyis hajnali egy körül). Mivel azonban az igazságügyi boncolás elmaradt (!), ennél biztosabbat és konkrétabbat nem lehet tudni. Később minden szakértő azt valószínűsítette, hogy nem vízbe fulladt, hanem akkor halt meg, amikor a kocsi utasterébe szorult levegő elfogyott, vagyis a balesetet követő 40-50 percen belül még meg lehetett volna menteni.

A boncolást Mary Jo hozzátartozói is indítványozhatták volna, de ők ettől nagyvonalúan eltekintettek, akárcsak attól, hogy magánvádlóként lépjenek fel a szenátor ellen, gondatlan emberölésre apellálva, amihez az amerikai törvények szerint amúgy joguk lett volna. Hogy ezen nagyvonalúságnak volt-e köze ahhoz a 91 ezer dollárhoz, amit Tedtől kaptak kvázi fájdalomdíjként, a fene se tudja, miként azt sem, hogy ezen az összegen kívül kaptak-e további olyan pénzeket vagy más kárenyhítést, amelyekről a széles közvélemény nem értesült.

2.3. Mary Jo Kopechne

Úgy illik, hogy pár mondatban emlékezzünk meg az áldozatról is. A New Jerseyben felnőtt, részben lengyel származású Mary Jo üzleti tudományokból szerzett főiskolai oklevelet. Miután egy évet tanított Alabamában, Washingtonba költözött, ahol régi álmának megfelelően a politikai kampányok módszertanának tanulmányozásába kezdett. Legalulról indult: 1964 őszén titkárnőként csatlakozott Bobby Kennedy szenátori stábjához, ahol emberfeletti munkabírásával, totális megbízhatóságával és abszolút lojalitásával hívta fel magára a figyelmet, majd RFK 1968-as elnöki kampányának lelkes igavonója lett. Visszaemlékezések szerint csendes és szerény, alkoholt csak módjával fogyasztó, hithű katolikus lány volt, akinek párkapcsolatai sem igen akadtak, noha szemrevaló teremtésnek írták le. Ahogyan azt az őt ismerők hangoztatták: mindent a választott szakmájának rendelt alá, s ő maga is többször kijelentette, hogy az ő igazi jegyese a politika.

2.4. Az ítélet

Nem akarok végigmenni a nyomozás, illetve az ezzel párhuzamosan zajló szenátusi meghallgatás minden apró részletén, elvégre nem kriminalisztikai fórum vagyunk, úgyhogy csak összefoglalom az eset következményeit, Ted Kennedy kitartott a (valljuk be, meglehetősen erőltetettnek tűnő) sztorija mellett, és minden, ebben rejlő ellentmondást és inkoherenciát az őt ért pszichikai sokknak, agyrázkódásnak, pánikrohamnak és memóriazavarnak tulajdonított. Elismerte a cserbenhagyást és azt, hogy elmulasztotta értesíteni a hatóságokat a balesetről, de semmi másért nem vitte a balhét. Eskü alatt vallotta például, hogy egy kortyot sem ivott a baleset előtt (nem, senki nem röhögött fel a tárgyalóteremben). James Boyle helyi bíró roppant megértőnek mutatkozott: nem vette figyelembe a terhelt igencsak vaskos közlekedésrendészeti előéletét, és Tedet mindössze 60 napnyi elzárásra büntette. Ennek végrehajtását azonnal fel is függesztette, „figyelemmel az elkövető makulátlan előéletére, életkorára és személyiségére”, valamint arra, hogy „a baleset következményeivel és emlékével való együttélés önmagában sokkal nagyobb büntetés számára, mint amit bíróság valaha is kiszabhat”.

Köszi, James, magamsem mondhattam volna szebben! – gondolhatta Ted Kennedy és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Közben biztosan bosszankodott egy kicsit, mert a jogsiját (amely máskülönben már öt hónapja lejárt) hat hónapra bevonták.

A kezdeti felháborodás elég hamar elült, Kennedyt egy év múlva 62%-kal újraválasztották szenátornak, de sem az 1972-es, sem az 1976-os elnökválasztáson nem indult. 1980-ban volt egy vérszegény kísérlete, hogy a demokraták részéről megszerezze az elnökjelöltséget, de a hivatalban levő Jimmy Carter lesöpörte a pályáról. Aztán novemberben ő is veszített Rónáid Reagannel szemben. Mindezektől függetlenül Ted nagy tiszteletnek örvendő szenátor és a Demokrata Párt emblematikus figurája maradt egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig. Gondolom, naponta kétszer adott hálát az Úrnak, hogy Chappaquiddick Massachusettsben van és nem Texasban, ahol ugyanezen történetért alsó hangon három év letöltendőt kapott volna, de még a szomszédos Rhode Islandben sem úszta volna meg egy év alatt. Legalábbis ezt állítják a szakértők.

3. A konteók

Az ismertetett részletek elolvasása után úgy vélem, senkinek nem okozhat meglepetést, ha azt mondom, hogy Ted Kennedy verzióját talán még a család kutyája sem hitte el. Robert Kennedy gyanús körülmények közepette bekövetkezett halála után alig egy évvel az USA ismét azon kapta magát, hogy a leghíresebb ír-amerikai család újabb tragédiájával foglalkozik. Az eset tálcán kínálta a konteókat, amelyek közül az alábbiak érdemelnek kiemelt figyelmet.

3.1. A rosszul sikerült szexaffér

Azt, hogy az akkor 37 éves Ted már jócskán vesztésre állt az alkohollal folytatott egyenlőtlen küzdelemben, mindenki tudta a Capitoliumban. Két bátyjához képest (akik távolról sem voltak ugyan absztinensek, de kevés kivétellel mindig tudták, hol a határ) őt kifejezetten iszákosként tartották számon, olyannak ismerték, aki minden adandó alkalmat megragad egy kis italozásra. Ha pedig ilyenkor ráadásul még nők is voltak a környezetében, a Kennedyk egyik védjegyének számító libidója turbó fokozatba kapcsolt.

Jó néhány pohárka elfogyasztása után valahogy meggyőzte Mary Jót (aki szintén legurított néhány Cuba Librét), hogy nincs is annál romantikusabb, mint kettesben kiautózni a tengerpartra és egy meztelen fürdőzéssel egybekötött négyszemközti beszélgetést lebonyolítani a lány politikai jövőjéről. Persze különös tekintettel Kennedy szenátor és frakcióvezető-helyettes (a Fehér Házat is magába foglaló) stratégiai terveire. Aztán valami nem úgy alakult, í ahogyan azt a legkisebb királyfi elképzelte. Talán Mary Jo gondolta meg magát az utolsó pillanatban, vagy Teddynek támadtak lelkiismereti problémái (csak vicceltem). Esetleg egy gyors, autóbéli numerát követően a lány máris követelésekkel állt elő, amitől a szenátor alkohollal átitatott agyát elborította a vér, és tettlegességre került sor. A két szereplő közötti 35 centis és mintegy 40 kilónyi különbséget tekintve a szomorú eredmény előre látható volt. Mary Jo elvesztette az eszméletét, Kennedy pedig szándékosan összehozta az autóbalesetet, és a lassan süllyedő kocsiban cserbenhagyta a még lélegző lányt. Terve bevált, partnere megfulladt, ő pedig a lehető legolcsóbban megúszta a történetet.

3.2. A gumitalpúak

A Kennedyk és az amerikai titkosszolgálatok meglehetősen zaklatott viszonya Washingtonban nyílt titoknak számított. Anélkül, hogy most részletekbe bocsátkoznék, elegendő, ha azt mondom, hogy nem csípték egymást kifejezetten. A CIA illetékesei (esetleg az FBI-jal közösen) úgy gondolták, hogy sem elnökként, sem igazságügyi miniszterként nem nagyon hiányzik nekik még egy Kennedy. Agyonlőni vagy más módon eltenni láb alól viszont már nem merték. Hat éven belül a harmadik erőszakos haláleset, amely ugyanazon család sarjait érinti, a legszkeptikusabbak agyában is olyan kérdőjeleket generált volna, amelyeknek sem Langleyben, sem a Pennsylvania Avenue-n nem örültek volna túlságosan. A megoldás tehát Edward diszkreditálása volt, lehetőleg olyan mértékben, hogy lehetetlenné tegyék a szenátor szakmai pályaívének további emelkedését.

És mivel lehet kínosabb helyzetbe hozni egy 37 éves, nős, háromgyerekes, hithű katolikus családapát (akinek a felesége ráadásul negyedik hónapos terhes), mint egy alaposan dokumentált, házasságon kívüli kapcsolattal? Beszervezték és eligazították tehát Mary Jót, ki tudja, mi mindent ígértek szegény nőnek. Ted személyiségének és vérmérsékletének ismeretében pedig nem kellett hozzá nagy ész, hogy előre lássák az italozás következményeit. Valószínűsíthető, hogy csak egy koituszt akartak összehozni, hogy aztán ezzel zsarolják a demokraták üdvöskéjét, ha ostoba módon kinyilvánítaná elnöki ambícióit. De a sors úgy hozta, hogy a léha pásztorórából emberhalál lett. Amit persze olyan nagyon azért nem bántak, legalábbis szerintem.

3.3. A Power Control Group

Ezt a titokzatos, az amerikai katonai-ipari komplexumhoz ezer szállal kötődő szervezetet is többen említik, mint a chappaquiddicki események kiötlőjét és végrehajtóját. Ezen verzió szerint a The Cabal néven is ismert magán-titkosszolgálat állt JFK, RFK, továbbá Martin Luther King megölése mögött, de ők végeztek Marilyn Monroe-val is. A PCG hátterében egyesek a Rockefellereket, mások a Rothschildeket vélik felfedezni, de a zsidók sem úszták meg a gyanúsítgatást. A Ted Kennedyvel szemben megengedőbb konteósok szerint ez a csoport drogozta be a szenátort, majd megszervezték az autóbalesetet, meggyilkolták Mary Jót, és a gyógyszerek hatására teljes emlékezetkiesést szenvedett Edward agyába olyan fiktív emlékképeket ültettek, amelyek eredményeként részben elvitte a balhét.

3.4. A britek

Ha visszatekintünk és megvizsgáljuk az 1968-1969-es év északírországi eseményeit, illetve ha ismételten tudatosítjuk önmagunkban, hogy a Kennedy-klánnál megveszekedettebb ír-amerikai családot keresve sem lehetne találni, nem is tűnik elrugaszkodottnak, hogy a brit titkosszolgálatokat sejtsük Ted lejáratása mögött.

Az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-írországban (történelmi nevén Ulsterben) 1968 őszétől kezdve heti rendszerességgel került sor utcai összecsapásokra a katolikus írek és a protestáns angolok között. Ez volt az eufemisztikusan csak zavargásoknak (The Troubles) nevezett, közel harminc éven át tartó, mintegy négyezer halottat és ötvenezer sebesültet eredményező időszak kezdete, amire se az írek, se az angolok nem lehetnek büszkék. A helyzet egyre feszültebbé vált, ekkoriban alakult meg a Provisional IRA, vagyis az Ír Köztársasági Hadsereg radikálisabb, fegyveres ellenállás mellett voksoló szárnya, amely már nyíltan felvette a harcot az északír rendőrséggel és a brit hadsereggel. London egyre aggasztóbbnak találta a belfasti helyzetet, és nagyon rossz szemmel nézte, hogy az ír származású tehetősebb amerikaiak egyre több és egyre intenzívebb anyagi és erkölcsi támogatást nyújtanak az óhazai szélsőségeseknek.

A brit hírszerzés megneszeli, hogy az egyre magasabbra törő Ted Kennedy titkon felvette a kapcsolatot az IRA-val és megígérte nekik, hogy ha a Fehér Ház közelébe kerül, a hivatalos washingtoni politika egyértelműen ki fog állni Észak-írország és az ír Köztársaság egyesülésének ügye mellett. Már csak ez hiányozna – gondolták az MI6-nál és akcióba léptek. Mary Jo halála az ő lelkükön szárad, akárcsak Ted elkábítása és memóriazavara. Valószínűleg az ő emberük volt az a harmadik személy, akit a seriffhelyettes a szenátor kocsijában látott azon az éjszakán. A majdani nyomozástól sem kellett tartaniuk, hiszen nem volt nehéz szövetségeseket találni az FBI-nál, ahol az a J. Edgar Hoover volt a teljhatalmú igazgató, aki a katolikusoknál már csak a kommunistákat gyűlölte jobban, és akinek JFK elnöksége idején számtalan konfliktusa volt a Kennedykkel.

A fenti négy fontosabb változaton kívül továbbiak is szárnyra kaptak, de az az igazság, hogy sok újat a már említett alap-forgatókönyvekhez nem tettek hozzá, maximum egy-két részletben árnyalták az összképet. Ahogyan ez az összeesküvés-elméletek esetében általában lenni szokott, az évek múlásával a homály ebben az esetben sem oszlott szét. Sőt, a Kennedy család következő nemzedékét az elkövetkezendő években további tragédiák sújtották. Hogy csak a halállal végződő eseteket említsük, kihagyva azokat a történeteket, amelyekben a szereplők életben maradtak:

– 1984 tavaszán a korábban meggyilkolt Robert F. Kennedy fiát, a 29 éves Dávidét holtan találták egy Palm Beach-i hotelszobában. A hivatalos vizsgálat kábítószer-túladagolást állapított meg;

– 1997 szilveszterén Dávid öccse, Michael Kennedy 39 évesen halálos síbalesetet szenvedett Coloradóban;

– 1999 júliusában JFK fia, az ugyancsak 39 éves John F. Kennedy junior (ugyancsak a Martha’s Vineyard közelében) repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett, melyben felesége és sógornője is életét vesztette;

– 2011 őszén szívrohamban váratlanul meghalt Kara Kennedy (51), Ted legidősebb gyermeke.

Úgy érzem, a fentiek alapján minden különösebb kockázat nélkül kijelenthetjük, hogy nincs még egy család, amelynek konteóügyben többet köszönhetnénk, mint a Kennedyknek. Hogy ez valóban családi átok lenne, ahogyan azt a misztikumra fogékonyak állítják, vagy csupán a szerencsétlen véletlenek összjátéka, ennek eldöntését ismét csak a kedves olvasóra bízom.