A kumráni réztekercs

Ahogyan a Voynich-kézirat Konteó 1-ben megjelent bemutatását követő visszajelzések is mutatják, a konteósok igencsak kedvelik a régi kéziratok megfejtésével összefüggő feladatokat. Jelen cikk is hasonló kalandra hív, noha ebben az esetben nem az írás tartalma a kérdés (ezt már nagyjából lefordították és a java hozzáférhető a neten), hanem az, hogy kik a szerzők, és milyen szándékkal jegyezték le, amit lejegyeztek.

Találgassunk tehát együtt: milyen célt szolgálhatott a híres Kumráni Réztekercs és kik voltak a szerzői?

Kezdjük a legelején.

1. Az előzmények

1947 kora tavaszán járunk, az akkor még brit protektorátusi mandátum alatt álló Palesztinában, a Jerikótól mintegy 15 kilométerre délre elterülő, kiesnek a legjobb szándékkal sem mondható hegyvidéken, a Holt-tenger mellett. Egy Muhamad el-Hamed ed-Dib nevű kiskorú beduin kecskepásztor észreveszi, hogy állatai közül az egyik elkóborolt, és mivel apja legendás pofonjaitól jobban fél, mint a környék barlangjaiban állítólag az idők kezdete óta tanyázó szellemektől, a gida után ered. Muhamad barátunk egyre sötétebben látja a jövőt, a kecske ugyanis nincs meg. A valószínűsíthető atyai megtorlásra gondol, ezért erőt vesz magán és olyan helyekre is bemerészkedik, ahová normál esetben esze ágában se lenne: a környék üregeibe, barlangjaiba is benéz. Egy sziklák közötti hasadékból mintha mekegést hallana, ezért vesz egy mély lélegzetet és először beledob néhány kavicsot. Úgy tűnik, az egyik kavics valami törékenyhez ütközött, mert csörömpölés hallatszik. Muhamad nem geológus, de azt azért tudja, hogy a kő kőhöz csapódása nem ad ki ilyen hangot, annál inkább egy cserépedény, amelyből eddigi pályafutása alatt nem egyet tört már ripityára. Lemászik az üregbe – és ami ezután következik, az már történelem: rábukkan a később Holt-tengerinek (avagy Kumráninak) nevezett papirusz– és pergamentekercseket rejtő agyagedények első darabjaira.

A következő években elég kalandos, olykor hányatott körülmények között a helyszínre érkező különféle expedíciók, kutatók és más tudományos érdeklődők tucatjai további barlangokat, azokban pedig további tekercseket fedeztek fel. A rajtuk olvasható, óhéber vagy arámi írás megfejtését követően kiderül, hogy a nagyjából az időszámításunk előtti első századból származó iratkötegek szinte a teljes Ótestamentumot tartalmazzák, valamint további olyan részek (úgynevezett apokrif szövegek) is szerepelnek rajtuk, amelyek különféle teológiai okokból nem kerültek bele a mai, hivatalosan is elfogadott, konzervatív Biblia-verziók egyikébe sem.

Mivel jelen cikkünk nem általában foglalkozik a kumráni tekercsekkel, nem kezdünk el azon agyalni, hogy miért és minek alapján döntöttek úgy anno a kereszténység akkori spirituális vezetői, hogy bizonyos szövegek maradhatnak, mások nem.

Hogy mást ne említsek, nézzük csak meg Énok roppant izgalmas könyvét a Virrasztóknak nevezett angyalok lázadásáról, az emberekkel történt keveredésükről, az általuk készített nagy erejű fegyverekről és a főhős égi utazásáról. Dániken-hívőknek és ufórajongóknak kötelező, a többieknek csak ajánlott.

Nem, most nem bonyolódunk valláselméleti vitákba, megpróbálunk inkább arra a meghökkentő leletre összpontosítani, amelyet 1952 márciusában találtak a később hármas számú barlangnak elnevezett üregben, alig két kilométerre Kumrántól. A felfedező egy Henri du Bessey de Contenson nevű francia archeológus volt. A 2016-ban kereken 90 éves professzornak innen is jó egészséget kívánunk!

2. A réztekercsek

Itt, a hármas számú barlangban tehát a már lassan megszokottá vált papirusz– és pergamenrolnikon kívül rábukkannak még valamire. Két, földdel betapasztott agyagkorsóba zárt, 99 százalékos tisztaságú rézből készült, eredeti (tehát kiterített) állapotában körülbelül 240 centi hosszú és 30 centi széles tekercsről van szó.

Később kiderült, hogy a tekercsek egyetlen dokumentumot alkotnak, amely két részből áll. Azt is megállapítják, hogy egy furcsa, óhéber-ógörög keverék írásjelekkel készült szöveg található rajtuk, amelyet vélelmezhetően egy stílussal, vagyis íróvesszővel karcoltak a lágy anyagba. Mikor a későbbi egyértelmű azonosítást megkönnyítő 3-Q-15-ÖS kódszámmal ellátott leletet a régészek megvizsgálták, máris szembesültek az első problémával: az erősen oxidálódott hengeres tárgyakat túl kockázatos lett volna kibontani (széttekerni), mert félő volt, hogy apró darabokra töredeznek.

Négy évig piszmogtak rajta, mígnem arra az elhatározásra jutottak, hogy tengelyük mentén kettévágják a tekercseket, amivel nagyjából téglalap formájú darabokat hoznak létre az egyes rétegekből, ezeket majd újra összeillesztik, letakarítják az oxidált felületet és végre elolvassák a körülbelül az időszámításunk utáni első századra datált dokumentumot. Erre 1955 őszén a Manchester College of Science and Technology laboratóriumában, John Marco Allegro és H. Wright Baker brit tudósok irányításával sor is került. Hosszas tanakodás után a két szakember által vezetett munkacsoport egy 0,006 milliméter vastag fűrészlappal 23 részre vágta a két tekercset. (Már a fűrészlap létrehozása is mérnöki bravúrnak számított.)

A tisztes iparosmunka után a nyelvészek következtek. Nagy levegőt véve álltak neki az egyáltalán nem egyszerű feladatnak. Egyrészt akárhogyan is vigyáztak, a tisztítási folyamat során bizonyos szavak olvashatatlanokká váltak, másrészt a nyelv, amelyen a szöveg íródott, a hébernek egy nagyon archaikus változata, számos arameus kifejezéssel megtűzdelve, harmadsorban pedig a szövegben bizonyos sorok végén görög betűkombinációk láthatók, kettes, illetve hármas csoportokban. Ez utóbbiak jelentését, szerepét mellesleg a mai napig sem sikerült megfejteni. Itt a ragyogó alkalom, talán majd most, önök.

3. A kincs

1956 közepére kiderült, hogy a réztekercs a kincskeresők legvadabb vágyálmaiba illő tartalmat rejtegetett kétezer éven keresztül. Az egész gyakorlatilag nem más, mint egy 63 tételt, körülbelül 1500 szót tartalmazó leltári kimutatás egy óriási (vagy legalábbis annak tűnő), aranyból, ezüstből, fűszerekből, illó olajokból, rituális kegytárgyakból és más értékekből álló kincsről, a feltalálási helyszínek pontos, néha rögeszmésen akkurátus leírásával. Az utolsó, 64. tételszámnál kiegészítés is olvasható, amelyben az áll, hogy ennek a listának valahol létezik egy részletes magyarázatokkal ellátott ikerpéldánya. Ez utóbbi dokumentum hollétéről azonban senkinek nincs még csak elképzelése sem.

Most a kedves olvasók joggal kaphatják fel a fejüket és olvashatják vissza: a réztekercs a kincsek pontos lelőhelyét is tartalmazza?! De hát akkor mi a probléma, mi az izgalom tárgya, hol itt a konteó?!

Nos, amikor az imént azt mondtam, hogy a szöveg a feltalálási helyet is tartalmazza, nem hazudtam ugyan, csak nem bontottam ki az igazság minden apró részletét – hogy klasszikusokat idézzek. Minden elméleti magyarázatnál ezerszer jobb és szemléletesebb egy gyakorlati példa. Hevenyészett és minden bizonnyal javítható, angolból elkövetett fordításomban álljon itt akkor egy rész a tekercsről, hogy világos legyen, miről is beszélünk:

„... A sóveremben található lépcsők alatt 42 tálentom hever HN A régi mosószobában látható üregben, a harmadik szinten 65 aranytömb van 0E A Máté udvarán lévő víztartályban, az ottani faedényekben 70 tálentom ezüst van. A keleti kapuval szemben, 15 ölnyi távolságra található tartály vízelvezető árkában van 10 tálentom Al...”

És ez így folytatódik rézlapokon keresztül, tarkítva azokkal az érthetetlen görög betűkkel, egészen a rejtélyes (és biztató) utolsó mondatig, az ominózus hatvannegyedik tételszámig:

„Ezen leltár másolata, ennek magyarázata, továbbá minden elrejtett tárgy méretére és részletére vonatkozó kiegészítés a Kohlittól északra fekvő lágy szikla föld alatti üregében található, melynek nyílása észak felé néz és sziklák vannak a bejáratánál.”

Az apró, de nem elhanyagolható bökkenő csak az, hogy ezt a Kohlitot ugyanúgy nem sikerült belőni, mint a többi helységet, amelyekről a réztekercseken szó esik: nem tudni, hol van (vagy hol volt) például Hórebba, Ahzor vagy Milhám, és ugyancsak ismeretlenek Salamon medencéjének és csatornájának pontos koordinátái is. Pedig ezek környékén további óriási ezüst– és aranyhalmok heverhetnek. Legalábbis a lista szerint.

Mivel tudom, hogy ennél a pontnál már azon morfondíroznak, mennyi lehetett az a rohadt tálentom, és összesen mekkora kincsről is beszél a Réztekercs, segítek, noha kristálytisztán egyértelmű választ nem tudok adni. A szakértők is vitatkozgatnak a témán úgy hatvan éve, de nekünk annyi időnk nincs. Szóval egy tálentom (forrástól függően) 30-50 mai kilónak felel meg, ezért szerintem vegyük negyvennek. Az ókori keleten az aranyat a maiakhoz hasonló tömbökben is tárolták, egy-egy ilyen téglatest 12-20 kilót nyomhatott. Hogy a közelebbről meg nem nevezett mértékegységek és tárgyak („hat láda, tele ezüsttel”, vagy az „arany– és ezüstedények”) milyen tömegű és értékű nemesfémet jelentenek, megsaccolni sem tudjuk.

Nos, a listán szereplő tételek összesen és körülbelül mintegy 30 tonna aranyat és 70 tonna ezüstöt tartalmaznak, az edényeken és a már említett, beazonosíthatatlan mennyiségű ömlesztett cuccon kívül. Ha osztunk-szorzunk egy kicsit, akkor úgy 2 milliárd eurónyi összegnél, vagyis körülbelül hatszáz milliárd 2016-os forintnál csak több lehet a kincs mai, pénzben kifejezett értéke, hogy a régészeti, spirituális meg egyéb vetületekről most ne is beszéljünk.

Persze mindez csak a töredéke az első kötetben általunk is feldolgozott, eltűnt náci arany értékének, de ha figyelembe vesszük, hogy például a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi aranytartaléka 3 (három!) tonna, azért valljuk be, nem jönne ez olyan rosszul.

A szöveg lefordítását követően összeült egy bizottság, amely első körben úgy döntött: nem hozzák nyilvánosságra a tekercs tartalmát, mert az egy olyan kincskeresési lázat indítana el, ami senkinek nem hiányzik, van a Közel-Keletnek elég problémája enélkül is. A fősodorral egyedül csak a már említett John Allegro ment szembe, aki 1960-ban a The Treasure of the Copper Scroll (A réztekercs kincse) című munkájában a teljes fordítást publikálta, majd két expedíciót is vezetett a környékre a kincs megtalálását remélve, de persze eredménytelenül.

4. További érdekességek

Egyes írásszakértők és paleográfusok szerint a kézírásból megállapítható, hogy a „szerző” egyszerűen és szolgaian lemásolta a szöveget, és azt sem tartják kizártnak, hogy írástudatlan volt, tehát fogalma sem lehetett arról, hogy milyen tartalmú szöveget másol. A magyarázat roppant egyszerű: az információvédelem már kétezer évvel ezelőtt is a hasonló műveletek abszolút prioritása volt, egy analfabéta adatrögzítőnél megbízhatóbb titokbirtokost pedig ma sem lehet elképzelni.

Ha tehát olyan apróhirdetést látnak, hogy „az Alkotmányvédelmi Hivatal kiemelt bérezéssel írástudatlan munkatársakat keres”, ne csodálkozzanak, és ne gyanakodjanak átverésre!

Két évezreddel ezelőtt a réz, főleg a 99 százalékos tisztaságú, nem volt ám olyan elterjedt, mint manapság idehaza, a lopott és leégetett kábelek világában. Noha a Szentföldön számos rézbánya működött már akkoriban is, a réz elég drága volt, ne feledjük, pénzt is vertek belőle. A mintegy hétkilónyi tiszta fém beszerzése nem lehetett egyszerű feladat, az egy milliméter vastagságú lemez kikalapálása pedig komoly szakértelmet, megfelelő szerszámokat és jelentős körültekintést igényelt.

Nem hagyhatjuk szó nélkül azt a vélekedést sem, amely szerint a kincsek között valahol ott lapul az eredeti, híres frigyláda is, melynek történetéről és az azt övező összeesküvés-elméletekről néhány oldallal előrébb ebben a könyvben már részletesen olvashattak.

5. A konteók

Most, hogy már rendelkezünk a kincskereséshez és a kombináláshoz feltétlenül szükséges alapinformációkkal, fussunk neki a különböző magyarázatverzióknak.

5.1. Semmi konteó

A réztekercs létezik, tényleg kétezer évvel ezelőtt készült és készítője/készíttetője valóban egy jelentős nemesfémkontingens rejtekhelyét pontosítja. A legvalószínűbb, hogy az elsőhöz hasonlóan szintén lerombolt második jeruzsálemi templomból származik, és a korabeli zsidó papok a behatoló, Judeát elfoglaló rómaiak elől helyezték biztonságba. Ezt erősíti többek között a szöveg 32. tétele is, amelyben egy bizonyos Hakkoc háza melletti barlangban elrejtett hat aranyrúdról történik említés. Ószövetségi utalások szerint a Hakkoc nemzetség egyike volt a 24 ősi papi családnak, közülük kerültek ki a templom kincstárnokai.

5.1.1. A kincs még rejtve van valahol

Noha az elmúlt 64 évben számos szerencsevadász-társaság eredt a nyomába, a kincset még nem sikerült megtalálni. Izrael állam több saját, többé-kevésbé tudományos expedíciót is szervezett, de beszálltak a buliba nyugati és keleti magángyűjtők, kalandorok, egykori katonák és titkosszolgák is. A környék izraeli és jordániai beduinjai között már fél évszázada jól fizető szakmának számít a réztekercses idegenvezetés, és ha népszavazást szerveznének közöttük, biztosan elsöprő többségük arra voksolna, hogy a keresett kincset ne is találják meg még vagy száz évig. És hogy hol kell keresni? Nos, senki ne féltse őket, ötletük van még vagy ezer.

Nem csak a beduinok élnek meg ebből a hisztériából. Számos szélhámos és más szakember is a környéken nyüzsög, akik jó pénzért mindenféle logisztikai, információs és kutatási hátteret ígérve az új optimistáknak szépen meglovagolják az időről időre felerősödő aranylázat.

5.1.2. A kincset már megtalálták

Arról, hogy mikor és ki, számos alkonteó született. A térség zaklatott történelmére figyelemmel a gyanúsítottak köre elég széles: keresztes lovagok, szaracénok, bizánciak, török hódítók, beduinok, britek, a Moszad, régészek, az izraeli hadsereg, privát kutatók... A lényeg: a cucc már biztos helyen van, talán egy barlang mélyén, vastag föld– és sziklaréteg alatt, esetleg az Izraeli Nemzeti Bank széfjeiben, netán külföldi gyűjtőnél vagy valamelyik svájci trezorban, és tulajdonosai csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy kiléptessék a napfényre és nyilvánosan is bemutassák. Vagy a legszomorúbb változat: az arany– és ezüsttárgyakat már réges-rég beolvasztották, és mivel a nemesfémeknek nincs DNS ük, soha nem tudjuk meg, mi készült belőlük.

Egy izmos, fantáziadús (és nem is túl elképzelhetetlen) verzió arról szól, hogy a Hagana katonái valójában már 1949 elején megtalálták a kincset. Mivel Izraelnek megalakulásakor minden centre és minden gramm aranyra szüksége volt a túlélés érdekében, hatalmas vitákat követően a tel avivi kormány úgy döntött, hogy a leletet értékesíti a nemzetközi műkincspiacon. A műveletet persze megfelelően álcázták és különféle dezinformációs módszereket alkalmaztak, a befolyó pénzt pedig hadseregfejlesztésre fordították. Ezt természetesen soha nem fogják nyilvánosságra hozni, elvégre a hazai, szélsőségesen vallásos zsidók, továbbá a nemzetközi, nem csak zsidó közvélemény elemi erejű felháborodásával kellene farkasszemet nézniük. Nem kevesebbet tettek ugyanis pénzzé az elmélet szerint, mint nemzeti és vallási kulturális örökségük legbecsesebb darabjait, Salamon kincsét! És az árából ráadásul fegyvereket vásároltak! Ennek beismerése magának a zsidó államnak az alapjait is képes lenne megrengetni, épeszű izraeli politikus még évtizedekkel az események után sem fog ilyen információval előállni.

5.2. Ókori átverés

Manipulálni és a kortársakat, valamint az utókort becsapni az emberek már kétezer évvel ezelőtt is ragyogóan tudtak, pláne a Szentföldön... A tekercs valódi, legalábbis olyan értelemben, hogy tényleg kétezer éves, a tartalma viszont a kultúrtörténet egyik első hoaxa.

5.2.1. Zsidó dezinformáció

A réztekercset a salamoni templom kincseinek őrzői készítették, kifejezetten dezinformációs céllal, mégpedig a római légiók átverése érdekében. A nagy szakállú zsidó főpapok kiváló konspirációs érzékkel rendelkeztek, és nagyon jól tudták, hogy Titus és emberei semmit nem hinnének el nekik, amit egyenesen az arcukba mondanak. Legyártatták tehát a két tekercset, majd az ezen olvasható információt (ma már ismeretlen módszerrel) átjátszottak a rómaiaknak.

A római hírszerzés bekapta a csalit, a centuriák lázasan átfésülték a fél Közel-Keletet az arany és az ezüst után kutatva, de természetesen semmit nem találtak. A valódi kincseket ezalatt a zsidók jól elrejtették, majd őszintének tűnő felháborodással mutogathattak a tekercsre: tessék, ott az útmutatás, ennél többet mi sem tudunk, lessenek bennünket békén hagyni!

Hogy ezek után hogy került a tekercs a kumráni barlangba? Hát valamilyen szervezési hiba folytán. A kincseket a templomból kimenekítők között talán voltak be nem avatottak is, akik valahogy lenyúlták a listát a rómaiaktól, azt gondolván, hogy az tényleg alkalmas a frankó hely beazonosítására, és ezért rejtették el a Holt-tenger mellett.

5.2.2. Római dezinformáció

A római katonák csontra kirámolták a jeruzsálemi raktárakat, de amikor jobban átgondolták a dolgot, kiszámolták, hogy sokkal nagyobb buli Róma elől elhallgatni, hogy valójában milyen óriási értékek birtokába is kerültek. A Központnak akkoriban is le kellett ám adni a sarc jelentős részét, ez nem a modern idők találmánya. Tehát valami dörzsölt katonai vezető kifundálta: kiszúrja a császári udvar szemét ezzel a réztekerccsel, ez megmagyarázza majd, hogy az előzetes várakozásokhoz képest miért is volt olyan kevés a zsákmány. Tessék, ezek az aljasok lenyúlták a hiányzó részt, de nyugodj meg, isteni Caesar, rajta vagyunk az ügyön!

Aztán lelkes zsidó szabadságharcosok megszerezték a tekercset és eldugták egy barlangban, mert fogalmuk sem volt arról, hogy készítői csak át akarták verni a főnöküket.

5.3. Huszadik századi átverés

A tekercsek a negyvenes-ötvenes évek fordulójakor készültek, és azok a szakvélemények, amelyek kétezer éves múltját hangoztatják, kivétel nélkül hazudnak. Vagy – szokásunkkal ellentétben – legyünk jóhiszeműek: a szakemberek tévednek.

5.3.1. Régészeti hoax

A réztekercset azok a jó szándékú régészek készítették, akik a klasszikus holt-tengeri tekercsek megtalálása után döbbenten tapasztalták, hogy a kormányokat és a világ gazdagjait elég nehéz adományokra bírni, ha „csak” papirusz– és pergamenalapú, kizárólag eszmei és irodalmi, valamint vallástörténeti jelentőséggel bíró leletek kutatásáról és feldolgozásáról van szó.

Mindig is mondtam, hogy a régészekkel jó lesz vigyázni. Nem is gondolná az ember, amikor azokat a kis lapátkákat és ecseteket látja, hogy milyen egy rafkós népség!

Értelmes emberekről beszélünk, ezért hamarosan jött az ötlet: mi lenne, ha egy óriási kincset lengetnének be a világ közvéleményének orra elé? Ha azzal keltenék fel az állami és magánbefektetők, gyűjtők és/vagy mecénások figyelmét, hogy kérem szépen, itten nem csak holmi szakadozott, ócska vallási szövegeket tartalmazó cuccok vannak, hanem igazi KINCS is előbukkanhat? Persze csak, ha elég pénzt kapunk ahhoz, hogy a kutatásokat folytassuk, a leleteket biztonságba helyezzük, konzerváljuk, megfejtsük, feldolgozzuk, s a többi. Egyfajta árukapcsolás ugyan, de higgyétek el: megéri!

Az ötlet bejött. A pergamen– és papiruszcuccot sikerült átmenteni és megfejteni, mert az elmúlt hat évtizedben mindig akadt olyan befektető, aki hajlandó volt a klasszikus régészeti kutatások egy részét finanszírozni. Elsősorban azért, mert reménykedett a régészek ígéretében, amely úgy szólt: ha kutatás közben további információk birtokába kerülünk a kincs lelőhelye vonatkozásában, te leszel az első, aki erről tudomást szerez!

És hogy miért rézre írták a szöveget? Elsősorban figyelemfelhívási szándékkal, elvégre mennyivel nagyobbat szól a médiában egy réztekercs, mint egy ikszedik pergamen! Ráadásul könnyebb is hamisítani. (A korabeli technológiákkal ki lehetne jobban tisztában, mint a szakosodott régészek?) Arról nem is beszélve, hogy hét kiló rezet sokkal könnyebb beszerezni, mint kétezer évesnek tűnő pergament vagy papiruszt. Végül a manchesteri laborban az elvárt szakvélemény született (igen, persze, kétezer éves a tekercs!), hiszen John Allegro és Wright Baker egyaránt a nemes összeesküvés részesei voltak.

5.3.2. Titkosszolgálati művelet

Az egész réztekercses cirkuszt az 1949-ben megalapított híres izraeli titkosszolgálat emberi dolgozták ki és ők voltak a kivitelezők is. Ez volt az 1951 tavaszán újjászervezett, és ekkor közvetlenül a miniszterelnöki hivatalba betagozódott Moszad első komolyabb, nem közvetlenül katonai célú művelete.

Joggal vetődik fel a kérdés: miért csinálták? Miért vágott bele a Hírszerzési és Különleges Műveletek Intézete (ez a Moszad teljes, hivatalos neve) ebbe a játszmába?

Nos, többes célja is volt a tekerccsel.

a) Elsősorban így akarta előcsalogatni a félhomályból azokat az általa kétesnek tartott kincsvadászokat, akik hosszú ideje fenték a fogukat a Templom elveszett kegytárgyaira. A magukat régészeknek álcázó szerencselovagok között nyüzsögtek a fiatal zsidó állammal nem kifejezetten baráti viszonyt ápoló külföldi titkosszolgálatok emberei is, akik komoly károkat okoztak Izraelnek. Jóformán ellenőrizetlenül vittek ki mindent, amit értek, főként persze, régészeti leleteket. Ezzel a húzással mintegy fókuszálták az érdeklődést, hiszen mindannyian ismerjük a (máskülönben roppant sportszerűtlen) vadászati beetetés módszerét: könnyebb elejteni a vaddisznót, ha előzetesen az egész kondát odaszoktatom az etető köré.

De hát legyünk őszinték: melyik intelligens szerviz szótárában szerepel a „sportszerűség” mint kifejezés?

Persze ez nem egy B-kategóriás kémfilm, nem lemészárolni akarták a kincskeresőket, csak egyszerűen ellenőrzés alatt tartani. Főleg azon beépített embereik segítségével, akiket jó érzékkel a kutatások különböző fázisainak kulcspozícióiba helyeztek: ezek tanácsadóként, idegenvezetőként, tolmácsként, sajtosként, helyi szakértőként szerepeltek.

b) Másodsorban ideológiai, spirituális céljuk is volt. Az első éveit taposó új államnak égetően szüksége volt olyan virtuális, eszmei kötőanyagokra, amelyek a nemzeti közös emlékezet, az összetartozás és a szolidaritás jelképei. A főként vallási alapon szerveződő Izrael esetében mi is lehetne szimbolikusabb kovász, mint a kétezer éve lerombolt legendás Templom, illetve annak kincsei? Egy magára valamit is adó titkosszolgálatnak nem csak katonai, biztonsági, politikai és gazdasági területen kell nyomulnia, hanem illik foglalkoznia az oltalmazott nemzet lelki dolgaival is.

A kincseket (amelyek vagy léteztek, vagy sem, de ez ebből a szempontból teljesen lényegtelen) persze nem tudták prezentálni, de egy ilyen finom utalásra azért futotta. Aztán kutakodjék, aki csak akar.

c) Harmadsorban (habár ez már csak olyan hab a tortán típusú járulékos dolog) az izraeli idegenforgalomnak sem ártott a réztekercs. Az utóbbi időben már lankadt ugyan a kutatási kedv, de a hatvanas-hetvenes években profi– és amatőrcsoportok százai kértek, egészen pontosan vásároltak kutatási és ásatási engedélyeket az illetékes izraeli minisztériumoktól. Mindebből Tel Avivnak komoly haszna származott. És nem kizárólag az így befolyt ősszegekre gondolunk, hanem arra is, hogy a feltárások során olyan régészeti leletek is előbukkantak, amelyek másként még mindig ott lapulnának, valahol a Negev-sivatag sziklái között, vagy a Judeai Hátság völgyeiben.

Ezek voltak tehát a Réztekercs-konteók. Ha vannak további elképzelései, esetleg az itt felsorakoztatott verziókhoz szeretne hozzáfűzni valamit, netalán megvan Indiana Jones közvetlen mobilszáma, ne tartsa vissza magát, jelezze ezt az illetékeseknek. Amennyiben expedíciót szeretne indítani a kumráni barlangok környékére, előre szólok, hogy nem lesz könnyű dolga. A szóban forgó terület Ciszjordániában található, az meg manapság nem az a kifejezett turistaparadicsom. Az eredeti tekercs viszont rizikómentesen megtekinthető az ammani Jordániái Nemzeti Múzeumban. És aki információinknak hála mégis rábukkan a kincsek lelőhelyére, kérem, ne feledje az ilyenkor szokásos 10 százalék átutalását.