Shakespeare

Érdekes kérdés, hogy a konteókönyvek olvasói között borsótermesztőből vagy drámakritikusból akad-e több. Akárhogyan is van, mindkét csoport örülhet, hiszen a Konteó 3 megjelenésekor, 2016-ban nem csak a hüvelyes zöldségek nemzetközi évét ünnepeltük, hanem egyidejűleg a nemzetközi Shakespeare-évet is. Az pedig, hogy cikkünk főszereplője az általunk ismert világegyetem drámairodalmának legnépszerűbb, legtöbbet idézett és legtitokzatosabb alakja, nem pedig a borsókeresztezés mestere, Gregor Mendel, az kizárólag annak tulajdonítható, hogy az Ágoston-rendi szerzeteshez nem fűződik annyi összeesküvés-elmélet, mint az Avoni Hattyúhoz.

1. Rövid (és kellőképpen homályos) életrajz

Vilmos valamikor 1564 áprilisában született a közép-angliai Warwickshire megyei Stratford-upon-Avonban, egy bőrdíszműves foglalkozású önkormányzati képviselő, később polgármesternek megválasztott apa, illetve egy háztartásbeli anya harmadik gyermekeként. Alapiskoláit is a településen végezte, aztán a családi manufaktúrában ténykedett néhány évig. Úgy tűnik azonban, hogy a kesztyűkészítés, ami az öreg John Shakespeare egyik specialitása volt, nem kötötte le minden energiáját (mondjuk, ezen nem csodálkozom), mert tizenhét éves is alig múlt, amikor összejött egy Anne (más források szerint Agnes) Hathaway nevű, nála nyolc évvel idősebb helybeli lánnyal(?). Minden bizonnyal az időjáráson kívül akadt egyéb témájuk is, erre utal, hogy 1582 novemberének végén a 18 és fél éves Vilmos oltár elé vezeti a 27 éves Anne-t, aki az esküvő után nem egészen hat hónappal egy egészséges leánygyermeknek (Susanna) ad életet, majd két év múlva ikrek születnek: Hamnet (fiú) és Judith (kislány).

Egyes vélemények szerint Anne teherbeesése nem volt véletlen. Egy elég módos parasztgazda lányaként komoly hozománnyal rendelkezett, míg a kesztyűkészítés meglehetősen alacsony profitot biztosított az akkor már a csőd szélén billegő Shakespeare családnak.

Az 1584 és 1592 közötti időszakot a Shakespeare-kutatók nem véletlenül nevezik elveszett éveknek. Ebből a nyolc évből gyakorlatilag semmiféle megerősített információnk nincs a későbbi íróról, csak találgatások, kósza pletykák és helyi mendemondák. A jól értesültek holmi nemesi birtokon történő orvvadászat miatti feljelentést is emlegetnek, ami annak idején a súlyos bűnök közé tartozott, s a mi Vilmosunk állítólag a kilátásba helyezett büntetés miatt hagyott hátra csapot-papot (és családot), hogy valamikori a nyolcvanas évek második felében a főváros felé vegye útját. Itt először a színházi közönség lovait őrizte az előadások alatt, majd statisztaként próbálgatta művészi oroszlánkarmait.

Akárhogyan is történt, 1592-ben már ismert dramaturgnak és színésznek minősül, ekkorra datálódik ugyanis az első fennmaradt írásos kritika róla. Szerzői hírnevét egy 1593-ban publikált elbeszélő költeménynek, a Vénusz és Adonisznak köszönheti, melynek műfaja – remélem, nem leszek illúzióromboló – leginkább szoftpornóként definiálható.

Nem kisebb társulat tagja, mint az I. Erzsébet királynő udvari szórakoztatásügyi minisztere, Henry Carey (udvari beosztásának megfelelő néven: Lord Chamberlain) által menedzselt színházé, úgyhogy Vilmost ebben az időszakban nyugodtan tekinthetjük udvari szerzőnek. Ez a csapat 1599-től a híres Globe színházban monopóliumjoggal adta elő a gyors egymásutánban megszülető, Shakespeare nevével fémjelzett drámákat, és nekik köszönhető, hogy hősünkből a századfordulóra London első (na jó, egyesek szerint John Fletcher után csak a második) számú „szerzőcelebje” lett, 1601-re pedig már színi direktor és színháztulajdonos is.

Dőlt a pénz, egyre híresebb és híresebb lett, de 1600 körül megszólalt családapai lelkiismerete: ettől kezdve rendszeresen utazott haza Stratford-upon-Avonba, meglátogatni nejét és két, még életben levő gyermekét, Hamnet fia ugyanis 1596-ban, alig tizenegy évesen meghalt. Emeletes, hat hálószobás, kertes családi házat vett nekik és szemmel láthatóan megpróbálta bepótolni mindazt, amit a hosszú évek alatt elmulasztott.

1603 és 1608 között a bubópestis nem először és nem is utoljára végigvágtal Londonon, s a járványveszély miatt többször több hónapra bezárják a színházakat. Barátunk ismét tartósan leköltözik a kór által kevésbé sújtott vidékre, ahol megpróbál példás családapa lenni. Ez – valljuk be – nem nagyon jön össze neki. 1612-ben ismét állandó fővárosi lakos lesz, de már nem a régi, legalábbis írói termékenység szempontjából nem, mert inni ugyanannyit iszik, mint fiatalabb korában.

1616 márciusában megírja végrendeletét, amelyben „tökéletesen egészségesnek” mondja magát, majd alig egy hónappal később, egy alapos italozás után, ahol rajta kívül még két londoni kolléga és cimbora, Michael Drayton és Ben Jonson vesz részt, három nappal 52. születésnapja előtt hirtelen életét veszti. Halálának pontos oka és körülményei a mai napig nem ismertek, sokan hastífuszra gyanakodnak. Sírkövén régi jó egyiptomi szokás szerint megátkozza azt, aki csontjait valaha is bolygatni merészeli. Hogy az átok miatt tartózkodtak-e ettől, nem tudom, mindenesetre az elmúlt négyszáz évben a drámaíró háborítatlanul pihent szülőfaluja Szentháromság-templomában, ahol keresztelték.

Persze rengeteg a találgatás arról is, hogy a koporsóban talán ott van a rejtély kulcsa egy levél vagy más dokumentum formájában. Rendszeresen felbukkannak olyan hírek, hogy a sírt hamarosan felbontják és tisztázzák a kérdést, de kéziratunk leadásáig (2016 ősze) ez nem történt meg, mindössze egy radarvizsgálatról tudni, amelynek eredménye nem hozott semmiféle áttörést a Shakespeare-kutatásban.

2. A végrendelet furcsaságai

Az előző bekezdésben azt állítottam, hogy „megírja" a testamentumát, de ez nem fedi a valóságot. Shakespeare, a kor talán legnagyobb írója nem saját kézzel írja végrendeletét, hanem valakinek (valószínűleg ügyvédjének, Francis Collinsnak) lediktálja azt. Az előírásoknak megfelelően a háromoldalas dokumentum minden oldalát szignálja ugyan, de mindhárom alkalommal kicsit másként:

– az első oldalon mint William Shakspere

– a másodikon mint Willm Shakspere

– az utolsón mint William Shakspeare

Aztán említsük meg a sokak szerint a Mester által szándékos rejtvénynek szánt mondatot, az egyetlen célzást a feleségére. A korabeli helyesírás szerint ez így néz ki: „Item I gyve unto my wief my second best bed with the furniture”. Vagyis Vilmos barátunk a teljes ingó és ingatlan vagyonából (ami nem volt ám piskóta) össz-vissz „a második legjobb ágyát” és néhány bútordarabot hagyott a feleségére, gyermekei anyjára, s apró kivételekkel minden mást két lányának, illetve azok majdani leszármazottainak szánt. Tette ezt akkor, amikor csak Stratfordban négy ingatlana volt, a londoni házról és egyebekről nem is beszélve.

Ami azonban még az eddigieknél is furcsább és elgondolkodtatóbb: a harminchét színművet és mintegy százötven további irodalmi alkotást, főleg szonettet jegyző szerző egyetlen hanggal sem utal arra, hogy az ezekből származó jövedelem, vagy az J esetleges kéziratok, ne adj’ isten a tulajdonában levő könyvek kit illetnének. Hogy ennek az utóbbinak az volt-e az oka, hogy (miként azt számos kutató állítja) a teljes Shakespeare család analfabéta volt és nem tudtak volna mit kezdeni a könyvekkel, nem tudni. Az mindenesetre újabb furcsa részlet lenne ebben a történetben, ha Vilmosnak tényleg nem lett volna egyetlen könyve sem, amiről végrendelkezhet.

Ehhez a témához kapcsolódik még egy érdekesség: 1772-ben egy környékbeli nyugdíjas pap, bizonyos James Wilmot elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, be fog szerezni magának legalább egy olyan könyvet, ami valaha a nagy drámaíróé volt. Stratford környékén több tucat településre látogat el, átböngész sok egyházi, világi és magánkönyvtárat, beszélgetésbe elegyedik több mint száz helybélivel, de egyetlen könyvet sem talál, ami egykoron Shakespeare-é lett volna és egyetlen olyan emberrel sem találkozik, aki akár csak hallott volna egy ilyen könyvről.

3. Vallás és szexualitás

Nem mintha személy szerint a fenti két tényező közül bármelyiknek is különösebb jelentőséget tulajdonítanék, pláne egy Shakespeare-hez fogható személy esetében (felőlem lehetett volna egyidejűleg animista és metroszexuális is), de ha már igyekszünk alaposan körüljárni a figurát, említsük meg, hogy az sem teljesen világos, anglikán volt-e vagy katolikus. Ha ez utóbbi, akkor bizony csak leplezetten tehette, mert akkoriban nem volt kifejezett életbiztosítás a Vatikánnal cimborálni. Ami pedig a nemi irányultságát illeti, az elmúlt négy évszázadban számos találgatás látott napvilágot arról, hogy feleség és három gyerek ide, további női skalpok oda, William legalábbis két kapura focizott, s híres szerelmes szonettjei egy részét bizony fiatal fiúkhoz írta.

4. A kérdőjelek

A bevezető és a kedves olvasók viszonylagos képbe helyezése után lássuk akkor, hogy mitől vált gyanússá ez a jóravaló ember, miért jöttek létre a Shakespeare-konteók s miért állítják sokan, hogy a nevéhez fűződő drámákat és más költői alkotásokat nem is ő írta.

4.1. A hiányos dokumentáció

Igaz ugyan, hogy Vilmos kora négyszáz évvel ezelőtt volt, de nehogy azt higgyük, hogy a kutatók híján lennének a korszakra vonatkozó általános dokumentációnak. A már akkor is kiválóan működő brit államszervezet, kereskedelem, közigazgatás és az egyház meglepően sok feljegyzést hagyott az utókorra. Mindezek fényében tényleg furcsa, hogy hősünkről nagyon kevés információ maradt fenn, pláne az ugyancsak híres kor– és céhtársaival összehasonlítva. Arról nem is beszélve, hogy szinte minden, amit tudunk róla, az a halála után jó egy évszázaddal Nicholas Rowe által papírra vetett első rövid életrajzból származik.

Kezdjük a gyermek– és ifjúkorával. Ami ebből az időszakból biztosnak tűnik, az a családi háttér és az általános iskolai végzettség. Noha sok helyen lehet olvasni, hogy középiskolába is járt, erről tudomásom szerint semmiféle írott anyag nem tanúskodik, pedig a profi és amatőr sekszpirológusok a környék valamennyi irattárát feltúrták és minden papírcetlit alaposan átnyálaztak. Megalapozott a gyanú (mondaná egy rendőrségi szóvivő), hogy barátunk semmiféle képzésben nem részesült az alapiskola négy (vagy mások szerint hat) osztályának elvégzése után.

Aztán ott vannak a már említett „elveszett évek”, 1584 és 1592 között. Ha elfogadjuk a hivatalos életrajzot, 1584 körül van az a bizonyos orvvadászati affér, majd valamikor ezt követően Londonba utazik és 1592-ig semmiféle fennmaradt feljegyzés nem említi. Lássuk csak: egy képzetlen, írni és olvasni alapszinten tudó, huszonegynéhány éves vidéki ipari tanuló hátrahagyja nagyjából kétezer lelket számláló szülővároskáját, feleségét és három gyermekét és felköltözik a mintegy százszor népesebb Londonba, ahol hét-nyolc év múlva a leghíresebb színitársulat oszlopos tagja, s olyan időtálló remekművek ünnepelt szerzője, mint a III. Richárd vagy a Tévedések vígjátéka.

Nem túl szép ez így?

Volt már szó a végrendeletéről is. Egy színpadi szerzőről beszélünk, korának egyik legműveltebb, legjobb stílusú, prímán fogalmazó drámaírójáról, aki szó szerint abból él, hogy ír és olvas. Ennek az embernek ne lett volna egy könyvtára történelmi, filozófiai, politikai és természettudományos művekkel, amelyekről végrendelkezik? Ez az ember megengedhette volna magának, hogy (miként a kutatások alátámasztják) ne tanította/taníttatta volna meg írni és olvasni a gyermekeit?

Talán azt is sokan tudják, hogy barátunk egyetlen (mondom: egyetlen) kézirata sem maradt fenn. Összegyűjtött munkáit először 1623-ban adták ki nyomtatásban (egyenként persze műveinek jelentős része már életében megjelent), úgyhogy a grafológusokra és az írásszakértőkre se nagyon támaszkodhatunk. Saját kezű kézírása csak aláírásban maradt fenn, az is mindössze hat, ezek közül három a már említett végrendeletben.

Ráérő nyelvészek persze nekiestek az emberi kultúra egyik legismertebb szerzőjének és mindenféle kimutatást készítettek a műveiről. A statisztikusokról és a velük cimborálókról tudnivaló, hogy bolondulnak a számokért, tehát a következő bekezdést elsősorban nekik és a nyelvészettel kacérkodó olvasóinknak ajánlom:

– összegyűjtött munkái cakk-pakk 885 ezer szóból állnak (összehasonlításként: jelen kötet kilencvenkétezer szót tartalmaz);

– műveiben 30 ezer különböző szót használt;

– kiszámolták, hogy a teljes (aktív + passzív) szókincse mintegy 65 ezer szóból állhatott;

– nyelvújítónak sem volt utolsó: közel 1500 új kifejezéssel gazdagította az angol nyelvet. Néhány példa az ilyesmiket gyűjtő anglománok kedvéért: champion, gloomy, majestic, blanket, manager, torture, hint, exposure, compromise, luggage, gossip.

Érdekességként mondom, hogy a költő John Milton, az angol barokk irodalom talán legnagyobb képviselője, aki Cambridge-ben végzett és három nyelven írt verseket, akinél hatásosabb politikai szónoklatokat kevesen írtak a cromwelli időkben, nos, ez az ékesszóló John Milton összesen kilencezer különböző szót használt a műveiben, s általános szókincse nem haladta meg a húszezret. Arany János életművében huszonötezer magyar szó fordul elő.

4.2. A rejtőzködőfigura

Egy, nem is akármilyen birodalom fővárosaként Londonban hemzsegtek az arisztokrata, a politikai, a gazdasági, a kulturális és a polgári felső tízezer tagjai, akik közül sokan (már akik tudtak írni) naplót vezettek, illetve leveleztek egymással, s ezekben az irományokban rendszeresen beszámoltak hétköznapjaikról. Ugyanezek az emberek színházba is jártak, és egészen biztosan sokan közülük találkoztak Vilmossal. Nos, egyetlen korabeli naplótöredékben vagy magánlevélben sincs említés olyan személyes találkozóról, amely a drámaíró Shakespeare-re vonatkozott volna, ezzel szemben a színész Shakespeare-t emlegetik a kortársak.

Ha már kortársaknál tartunk: Robert Greene volt az egyik vetélytársa színpadi szerzőként (hat évvel volt idősebb nála), aki mellesleg azt a dicsőséget is a magáénak tudhatja, hogy ő volt az első angol, aki kizárólag az írásaiból meg tudott élni. Nos, erről a fickóról még azt is tudni lehet, hogy a 250 fős évfolyamban 115-ik volt, amikor az érettségijét megszerezte. Amúgy állítólag erről a Greenről mintázta William a Falstaff címszereplőjét.

Nem túlzás azt mondani, hogy szerzőként Shakespeare nagyon visszahúzódó alak volt, ami jellemét, valamint színészi foglalkozását figyelembe véve enyhén szólva meglepő. Nyilvánosan sohasem hencegett a műveivel, elzárkózott attól, hogy azok keletkezéséről beszéljen, nem fejtette ki nézeteit az irodalomról, nem írt és nem kapott személyes leveleket, és számos kor– és szaktársával ellentétben nem írt naplót sem. Az se nagyon érdekelte, amikor beleegyezése és jóváhagyása nélkül zugnyomdák is kiadták a darabjait és pénzért árusították ezeket. Nem akarok senkit befolyásolni, de tényleg úgy viselkedett, mint aki magas ívben tesz mindenre és abszolút nem érzi magáénak az egészet.

Vagy mint aki nem törődik a szövegekkel, hiszen nem ő írta őket.

4.3. Tájékozottság, műveltség, lexikális ismeretek

Nem kell feltétlenül Shakespeare-ből doktorálnunk ahhoz, hogy belássuk: színpadi műveiben és szonettjeiben olyan komoly lélektani, történelmi, filozófiai, teológiai, jogi és más ismeretekről tesz tanúbizonyságot (a földrajzi tájékozottsága néminemű kívánnivalót hagy maga után, lásd a csehországi tengerpartot a Téli regében), amelyeket nagyon nehéz elképzelni egy vidéki suttyóról, aki londoni évei elején még a színházba látogatók lovainak abrakolásával és hintóik parkoltatásával volt elfoglalva. Nyelvészek és irodalomtörténészek esküsznek arra, hogy az imént felsoroltakon kívül Shakespeare-nek egészen biztosan tanulmányoznia kellett a klasszikus latin és ógörög szerzőket, az angolon kívül beszélnie kellett legalább franciául, sokat kellett utaznia külföldre, és ismernie kellett a kortárs drámairodalom legújabb fejleményeit. Elég sok ötletet kölcsönzött a kollégáktól, igaz, azok is tőle. Fogjuk vissza jogosnak tűnő felháborodásunkat: annak idején ez nem számított plágiumnak, miként az sem volt szokatlan, hogy többen írtak egy-egy művet, ami aztán csak egyikük nevén jelent meg.

Azt pedig történészek állítják, hogy az udvari szokásokkal és kifejezetten a felső arisztokrácia viselkedési kódexével is tisztában kellett lennie. Valószínűleg állandóan frissülő belső információkkal is rendelkezett a legfelsőbb körökből, hogy az általunk, hétköznapi emberek által gyakran már nem is igazán értett és értékelt célzásait olyan jól el tudja helyezni a királydrámáiban és vígjátékaiban. Arról nem is beszélve, hogy orvostörténészek felhívják a figyelmet kora általános egészségügyi és orvostudományi ismereteit messze meghaladó tudására is.

John Mitchell Shakespeare-kutató nemes egyszerűséggel csak úgy nevezte: az író, aki mindent tudott.

Még egyszer megkérdezem, félig-meddig önmagámtól is: a stratfordi kesztyűkészítő kisiparos fiáról tényleg elképzelhető mindez? Hiszen – már amennyire tudjuk – nem volt egy túlzottan iskolázott és művelt figura, nem beszélt és nem olvasott sem latinul, sem görögül, sem franciául, soha nem hagyta el London százmérföldes sugarú körzetét, s az udvarba sem volt bejáratos.

4.4. A temetés

Ha elfogadjuk (és miért ne fogadnánk, ha annyian mondják), hogy William kora egyik legünnepeltebb sztárja volt, akinek színdarabjait sorra telt ház előtt játszotta a kétszáz londoni színitársulat szinte mindegyike, meglehetősen értetlenkedve fogadjuk a haláláról és temetéséről szóló információkat. Míg a kor többi drámaíró– és színészóriását, például Francis Beaumont-t, John Fletchert vagy Ben Jonsont hatalmas pompával, sok száz fős gyászmenettel temették el valamelyik londoni székesegyházban, Shakespeare végső, stratfordi búcsúztatásán a szűk családon és néhány baráton kívül senki sem volt jelen, s egyetlen korabeli londoni újság vagy szórólap, de még egy élő írókolléga sem emlékezett meg róla.

Igen,jól olvasta: az 1600-as évek legelején a kétszázezres Londonban 200 színésztrupp létezett és mindegyik rendszeresen tartott előadásokat. Azért, félreértés ne essék, ez nem jelent egyúttal kétszáz állandó színházat is (abból úgy 15-20 volt csak), a legtöbb társulat nagyobb kocsmákban, pajtákban vagy akár közterületen is fellépett, főleg vásárok idején. Számítások szerint a kor londoni lakosságának 10-15 százaléka legalább hetente egyszer megnézett egy-egy színdarabot.

De térjünk vissza a Vilmos halálával kapcsolatos információhiányra, illetve a hírnevéhez képest roppant kevés gyászolóra a temetésén. Ennyire hálátlanok lennének az emberek? Vagy valami más van a háttérben?

5. A konteók

Az elmúlt háromszáz évben (azért háromszáz, mert már az 1700–as években felbukkantak találgatások, hogy Shakespeare műveit igazából nem is a stratfordi bárd írta) számos név felmerült a valódi szerzőséggel kapcsolatban. Vannak források, amelyek húsz, vannak, amelyek negyven, de egyes merészebb gyűjtemények egyenesen hetven potenciális elkövetővel is számolnak. A győztes az angol nyelvű Wikipédia, amelynek listáján nyolcvanhat név szerepel. Mi most csak a legvalószínűbb jelöltekről ejtünk néhány szót, azokról, akikről feltehetően az itthoni közönség is hallott már.

5.1. Francis Bacon

A híres filozófus, természettudományos szakíró, költő, politikus és diplomata neve az elsők között volt, amikor a sekszpíri alkotások valódi szerzőjéről kezdtek el beszélni. Alig három évvel volt idősebb Williamnél, s gyakorlatilag a legtöbb olyan feltételnek megfelelt, amiről a 4.3.-as pontban említést tettünk. 1886-ban még egy tudományos társaság is létrejött (a Francis Bacon Society), melynek tagjai 130 éve azon is dolgoznak, hogy az életmű tanulmányozásával olyan bizonyítékokat gyűjtsenek, amelyek Sir Francist hozzák ki befutónak a népes mezőnyben.

Azt például már régóta hangoztatják, hogy az Erzsébet-kor írói mindig törekedtek arra, hogy szűkebb pátriájukat valahogy megörökítsék műveikben. Ehhez képest Stratford egyszer sem szerepel a Shakespeare-féle 885 ezer szóban, míg St. Albans (Bacon kolléga közép-angliai lakóvárosa és állandó tartózkodási helye, már amikor nem a királyi palotában nyüzsgött) szám szerint tizenötször.

Nem mellesleg Sir Francis hátrahagyott magánfeljegyzéseiben több olyan célzást is találtak a kutatók, amelyek szerint önmagára mint „leplezett költőre és íróra” utal és sajnálkozik, hogy irodalmi tehetségét nyíltan sohasem fogja tudni megcsillogtatni.

5.2. Christopher Marlowe

Ez a fickó a személyes kedvencem a listából. Azok alapján, amiket róla olvastam, irtó jó fej lehetett. Noha alig huszonkilenc évet élt, pályafutása olyan izgalmas és fordulatos volt, hogy bármelyik kalandregényíró megirigyelhetné. Christopher (túl azon, hogy olyan színműveket is írt, amelyekből későbbi Shakespeare-remekművek is inspirálódtak) a brit titkosszolgálatnak dolgozott odahaza és a kontinentális Európában. Korai halála homályos és gyanús körülményei arra engednek következtetni, hogy személye az egykori munkaadónak, a Sir Francis Walsingham által irányított angol hírszerzésnek vált kényelmetlenné. Az persze látszólag gyengíti az esélyeit, hogy állítólag 1593-ban egy kocsmai szóváltást követően leszúrták, de ha visszaolvasunk, akkor feltűnhet, hogy nagyjából ez az az időszak, amikor Shakespeare munkái elkezdenek megjelenni. Mi van, ha Marlowe nem is halt meg abban az ominózus csetepatéban, csak megrendezte saját halálát, és attól kezdve műveit Vilmos barátunk neve alatt jelenteti meg? Indokolná ezt néhány folyamatban levő istenkáromlási ügy, na meg az is, hogy szép summákkal tartozott holmi rosszarcú, hirtelenharagú hitelezőknek, az eltűnés tehát elemi érdeke volt. Hogy valóban így volt-e, nem tudhatjuk biztosan, de említést érdemel, hogy a kortársak közül senki sem emlékszik Marlowe temetésére, sírjának pontos helye a mai napig ismeretlen, pedig ő is korának igazi celebje volt.

5.3. Edward de Vere, Oxford 17. grófja

Az utóbbi száz évben ez a főnemes kapja a legtöbb szavazatot a „Ha nem Shakespeare, akkor ki?” versenyen, amatőröktől és profiktól egyaránt. Ha elolvassuk Edward élettörténetét, nem fogunk ezen csodálkozni. Francis Baconról azt mondtuk, hogy „a legtöbb” feltételnek megfelel, amiket a kételkedők a valódi Shakespeare-rel szemben támasztottak. Nos, Sir Edwardról azt kell tudnunk, hogy MINDEN feltételnek eleget tesz: előélete, iskolázottsága, műveltsége, érdeklődési köre, utazási szokásai és Itália-imádata, a beszélt idegen nyelvek, a művészetekkel szembeni elkötelezettség, a jó fogalmazási készség... De nem is folytatom: Oxford grófja ideális Shakespeare-nek tűnik. Igaz, 1604 nyarán elhalálozik, de a hívőknek erre is megvan a magyarázatuk: az általa előre megírt remekműveket Vilmos bespájzolta és a gróffal előre megbeszélt időzítésnek megfelelően vette elő az íróasztalfiókból.

Erről a verzióról szól a 2011-es Anonymous című mozifilm is. Ha nem látták, érdemes pótolni a mulasztást.

5.4. A csoportos elkövetés

A „Ki is volt a valódi Shakespeare?” játék külön műfaját jelentik azok a vélekedések, amelyek szerint a világirodalom eme gyöngyszemei olyan tökéletesek, hogy nem lehetett képes egyetlen ember megalkotni őket, ez kizárólag együttműködő egyénekből álló, munkamegosztáson alapuló csoportoknak sikerülhetett. Eme teória zászlóvivői arra a kétségkívüli történelmi tényre alapoznak, amely szerint a 16-17. században nem volt szokatlan, hogy két vagy három szerző dobott össze egy-egy színpadi művet, ami aztán csak az egyikük nevén futott. Állítólag Shakespeare-től sem állt távol a hasonló ügyködés, írt ő közösen drámát John Fletcherrel (A két nemes rokon és a VIII. Henrik) és Thomas Middletonnal is (a Macbeth, vagy az Athéni Timon).

De vannak alteóriák, amelyek szerint szabadkőművesek, rózsakeresztesek és/vagy egy titkos jezsuita közösség tagjai hozták össze a műveket, egyrészt szórakozásból, másrészt pedig rejtett spirituális üzenetek továbbítása és a közvélemény befolyásolása érdekében.

5.5. Futottak még

Ahogyan azt említettem, számtalan név és személy felbukkant, mint a Shakespeare-művek valódi írója. Gyakorlatilag egyetlen olyan kortársa sem úszta meg a gyanúsítást, aki nem volt analfabéta, de ezen nevek túlnyomó hányada csak az irodalomtörténészek számára mond valamit, úgyhogy már csak egy rövid felsorolás következik az izgalmasabb, ismertebb jelöltekkel:

– Miguel de Cervantes, spanyol dráma– és regényíró, költő;

– I. Erzsébet angol királynő;

– Sir Francis Drake, kalóz, kalandor, hajóskapitány;

– Sir Walter Raleigh, költő, politikus, felfedező, suszter, szabó, baka, kém;

– A mic Hathaway, Shakespeare felesége;

– I. Jakab angol király.

6. De miért?

Logikus kérdés, biztosan sokaknak eszébe jutott már: miért kellett volna Oxford grófjának, vagy akár Francis Baconnak eltitkolnia szerzőségét és Vilmos neve mögé bújva, őt strómannak felhasználva megjelentetni a vita nélkül remekműveknek tekintendő darabokat?

A konteósoknak természetesen kész magyarázatuk van a felvetésre.

Először is: a színdarabok írása nem számított nemesekhez, pld ne az arisztokrácia csúcsain tanyázó főrendekhez méltó foglalatosságnak. A kékvérűek rendszeres színházjárók voltak ugyan, sokan támogatták is a művészeteket és a művészeket, de nyílt közösséget vállalni a csepűrágókkal, egy tálból cseresznyézni velük, na ez nem nagyon volt COMME IL FANT. Aztán meg a korabeli színművek számos politikai és közéleti aktualitást tartalmaztak, botrányokra reflektáltak, kipellengérezték a politikai elit viselt dolgait. Ha egy vígjáték vagy tragédia helyszíne mondjuk Olaszország vagy még távolibb vidék volt is, és ha története a régmúltba nyúlt is vissza, az aktuálpolitikai áthallások annyira nyilvánvalóak voltak, hogy egy kormánytag, esetleg az udvar valamelyik tisztségviselője nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy nevét adja hozzá.

Ha az előbbiek elolvasása után ön is kételkedne abban, hogy a nagyszerű, időtálló mondanivalójú színdarabokat és szonetteket az a személy írta, akit mi William Shakespeare-ként ismerünk, nem kell szégyenkeznie: többek között Mark Twain, Walt Whitman, Henry James és Freud Zsigmond is ugyanezen a véleményen volt, e könyv szerzőjéről nem is beszélve.