A világítótorony rejtélye

A skóciai Eilean Mór-szigeten található világítótorony őreinek furcsa esete nem tartozik a magyar nyelvterületen agyonbeszélt történetek közé, ezért úgy vélem, sokakat érdekelhet a sztori, még akkor is, ha 116 évvel ezelőtt történt, ráadásul jó messze tőlünk. A nyom nélkül eltűnt emberekről szóló históriák igazi konteós alaptémát szolgáltatnak, elég csak a Konteó 1-ben megjelent, immár klasszikusnak számító Mary Celeste-féle rejtélyre utalnom. A mostani, harmadik kötetből sem hiányozhat egy jó kis borzongató tengeri történet, amely a konteókra és a megmagyarázhatatlan eseményekre különösen fogékony britek körében ugyanolyan ismert, mint a híres kísértethajó sztorija.

1. A helyszín

Skóciában járunk, a Külső-Hebridáknak nevezett szigetcsoport legnyugatibb csücskén, amely a Flannan Isles (skót-kelta nyelven a Na h-Eileanan Flannach) nevet viseli. Az itteni legnagyobb sziget a körülbelül 18 hektáros Eilean Mór (igen, a gael nyelvben is van ékezetes betű), amelyet talán helyesebb lenne kopár sziklának nevezni, de ki akarná ezzel megsérteni skót barátainkat? A sziget élővilágát főként madarak jelentik, az emlősök képviselőjeként pedig néhány kedélybeteg, az emberek által úgy kétszáz éve véletlenül betelepített patkánycsalád rágcsálja rezignáltan a trópusinak jóindulattal sem nevezhető növényzetet, és fosztogatja a madárfészkeket. A környék egyetlen építménye egy 88 méter magas szirten álló, 1899-ben átadott, 23 méter magas világítótorony, amelynek konstruktőre egy Dávid Alán Stevenson nevű skót (naná, majd angol) építész volt.

Anyaggyűjtés közben jöttem rá, hogy Dávid Alán barátunk nem akármilyen családból származott: már az apja és a nagyapja is világítótornyok tervezésével és építésével foglalkozott, akárcsak az öccse, nagybátyja és legalább három kuzinja. Ha jól számoltam, a Stevenson család körülbelül százhúsz ilyen építményt hagyott az utókorra szerte Skóciában. Ha arrafelé járnak és olyan, a XIX. század közepéről-végéről vagy a XX. század első feléből származó világítótornyot látnak, amit nem ennek a családnak valamelyik tagja tervezett, máris valami gonosz összeesküvésre gyanakodhatnak. Az már csak irodalmi hab a mérnöktortán, hogy a sokak által szeretett Robert Louis Stevenson (tudják: A kincses sziget, Dr. Jekyll és Mr. Hyde, A fekete nyíl, s a többi szerzője) is Dávid Alán unokatesója volt.

Ahogyan azt említettem, a világítótorony fényét 1899 decemberében gyújtották fel először, s ugyanezzel a lendülettel oda is telepítettek egy háromfős csapatot, bizonyos William Ross (34), James Dúcát (43) és Thomas Marshall (28) személyében. Ez a három legény, azaz egy legény és két családapa az üzemeltető, az állami kézben levő Northern Lighthouse Board, vagyis az Északi Világítótorony Testület alkalmazottjaként szép pénzért vállalta, hogy az elkövetkező három évet ezen a külvilágtól elzárt helyen, egymás kizárólagos társaságában tölti, s a tornyot rendeltetésszerűen működteti. A három férfi már korábbról ismerte egymást, s egybehangzóan ügy nyilatkoztak, hogy nem látják akadályát az együttműködésnek. Volt még egy negyedik alak is, bizonyos Joseph Moore, aki egyfajta állandó helyettesként állt készenlétben: az volt a feladata, hogy rendkívüli esemény, illetve szabadságolás esetén beugorjon valamelyikük helyett.

Más források szerint Moore az állandó őrök közé tartozott és Marshall volt a helyettes, de szerintem ez részletkérdés, nem is rugózom rajta.

December hetedikén becuccoltak és lepakolták a készleteket. Az avatásra érkezett szolid tömeg (cirka tíz fő) nyolcadikén elhagyta a szigetet, s a három úriember nekilátott a dolgos hétköznapoknak. Teltek-múltak a hetek és hónapok, a világítótorony és személyzete tette a dolgát, ahogy a munkaköri leírásokban az minden bizonnyal szerepelt. Valamikor 1900 ősze folyamán Ross megbetegedett, s helyette Donald McArthur (40) ugrott be, aki aztán decemberig ott is maradt.

2. A rendellenesség

A megnyitástól számított egy éven keresztül minden a legnagyobb rendben folyt, mígnem 1900. december 15-én este egy Philadelphiából Skóciába tartó gőzös, a Holman kapitány által irányított Archer (más források szerint Archor) ügyeletes matróza azt jelentette a fedélzetmesternek, hogy az Eilean Mör-i világítótorony nem üzemel. Szerencsére a tenger viszonylag nyugodt volt, a kormányos is elég jól ismerte az ottani vizeket, úgyhogy nem történt semmi rendkívüli. Az Archer továbbhaladt, noha biztosan anyáztak egy jót, sűrűn felemlegetve a szárazföldi patkányok fel– és lemenőit. Amikor másnap beérkeztek az obani kikötőbe, azért biztos, ami biztos, jelentették az anomáliát a révkapitányságon, ahonnan az információt rögtön továbbították is az üzemeltető felé. A Northern Lighthouse Board (a továbbiakban: NLB) illetékese jegyzőkönyvezte az eseményt, majd megnézte az előjegyzési naptárat, amelyben az állt, hogy a szokásos utánpótlást, a karácsonyi ajándékokat és a csereembert szállító hajó legközelebb négy nap múlva, december húszadikán fogja felkeresni a szigetet. Úgy volt vele, hogy egy ilyen apróság miatt most nem küld soron kívüli ellenőrzést, majd húszadikán kérdőre vonják őket, hogy mi volt a probléma.

A legendásan hajósbarát skót időjárás azonban közbeszólt. A szárazföld és a sziget között ingajáratban közlekedő Hesperus csak karácsony másnapján, december 26-án tudott kihajózni, fedélzetén a macskajajtól szenvedő legénységgel, a hídon pedig a szokottnál is morcosabb kapitánnyal, James Harvie-vel (más források szerint Harvey). Amikor dél körül lehorgonyoztak, meglepődve tapasztalták, hogy a szokásokkal ellentétben a három őr közül egyik sem üdvözli őket a mólón állva. További furcsaságokat is észrevették: a zászlórúdon nem lobogott a minden hajókikötéskor kötelező módon felhúzandó Union Jack, a stégen nem voltak kikészítve az elszállítandó ládák és a világítótorony konyhájának kéményén sem gomolygott füst.

Harvie kapitány bosszúsan megfújatta a hajókürtöt, melynek hangjára a legrészegebb toronyőr is azonnal felébredt volna, de a világítótorony továbbra is néma maradt, csak a méltatlankodva a levegőbe emelkedő sirályok, lundák és viharmadarak ezreinek rikácsolása vegyült a sziklákon megtörő hullámok zajába (hogy költői képpel is szolgáljak a kedves olvasóknak). Joseph Moore (remélem, emlékeznek, ő volt a negyedik, a készenlétben álló őr) csónakba ugrott és kicsit szorongva kievezett a partra. Ő sem volt az a kifejezetten absztinens alkat, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy három kollégája úgy beivott volna Krisztus Urunk születésnapját ünnepelve, hogy ilyen mértékben fittyet hányjon a szabályzatra, ostoba módon kockára téve állását és családja egyedüli bevételi forrását.

Azt eddig nem mondtam, hogy a három őr még tíz szájnak is enni adott: hármójuknak összesen hét gyereke, két felesége és egy gyűrűs menyasszonya volt.

3. Az üres sziget

A világítótoronyhoz érve Moore megállapította, hogy minden ajtó és ablak csukva van. Zárat ezekre nem szereltek, elvégre a besurranó tolvajok felbukkanásának valószínűsége egy lakatlan szigeten kisebb, mint egy rendőrségi fogdán. A lakórészbe lépve látta, hogy ott senki nincs. Kisietett a szikla tetejére, ahonnan beláthatta a teljes szigetet, de egy lelket sem észlelt. Mivel a domborzati adottságok és a komolyabb növényzet szinte teljes hiánya miatt egy közepes kutya sem maradhatott észrevétlen, rosszat sejtett és visszaszaladt a partra. Itt heveny integetéssel és kiabálással jelzéseket adott a már lehorgonyzott hajónak, ahonnan perceken belül további két tengerész érkezett, majd hármasban láttak hozzá a világítótorony alapos átfésülésének.

Hogy mit találtak? Hát ez az, hogy szinte semmit, amiből következtetni lehetett volna arra, hogy hová tűnt a három ember.

Az ágyak szépen be voltak vetve, előírásos tisztaság, a torony órája megállt, a tűzhely hamuja hideg volt. A bútorok a helyükön, egy kivétellel: az egyik konyhai szék felborulva hevert az asztal mellett, amelyen kiszáradt kenyérszeletek voltak és egy darab, szemre kicsit romlottnak tűnő sült hús. A jelzésre használt tükrök és lámpaburák előírásszerűén meg voltak tisztítva és kifényesítve, a 140 ezer kandelás lámpa olajtárolója csurig töltve üzemanyaggal. A három vízhatlan, viaszosvászonból készült tengerész-kezeslábas közül az egyik (McArthuré) a szekrényben volt, kettő hiányzott, ami arra engedett következtetni, hogy az egyik őr e ruhadarab nélkül hagyta el az épületet. Megtalálták a toronynaplót is, amelyet a főnök (James Dúcát) lelkiismeretesen vezetett. Az utolsó bejegyzés 1900. december 15-én kelt, délelőtt 09.00 órakor, s mindössze annyi állt benne, hogy minden rendben, az idő szép, a viharnak vége, a tenger nyugodt. Ezen kívül még egy kicsit elmaszatolódott pár szót is látni lehetett, de akkor nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget, amúgy is a torkukban dobogott a szívük az izgalomtól.

A meglehetősen erős ibizai és krétai hídfőállásaink ellenére nem vagyunk tipikus tengeri nagyhatalom, de kalózos-tengerészes könyveket mindannyian olvastunk már és tudjuk, hogy a hajósok az átlagnál is fogékonyabbak a kísértethistóriákra, és betegesen irtóznak minden megmagyarázhatatlan eseménytől. Nos, a Hesperus legénysége sem jelentett kivételt e szabály alól: miután még egyszer eredménytelenül végigkutatták a nem egészen 0,2 négyzetkilométeres szigetet, fogták magukat és gyorsan visszahajóztak a szárazföldre, ahol egymás szavába vágva számoltak be a tapasztaltakról. A kiválasztottak tiltakozása ellenére Harvie kapitány öt embert a szigeten hagyott: ők szó szerint tűvé tettek mindent olyan nyomok után kutatva, amelyek segíthettek volna megérteni, mi történt a fárosz őreivel.

Tudom, hogy nem mindenki érzi/érti ezt a 18 hektárt vagy a 0,2 négyzetkilométert, ezért elmondom, hogy ez nagyjából 22focipályányi terület, ilyet úgyis egyre többet látunk. Ha az olvasó kertes, családi házban lakik, akkor inkább úgy magyaráznám, hogy körülbelül 50 ezer négyszögöl, azaz mondjuk 400 átlagos magyar építési telek. Ha pedig gazdálkodó és holdakban könnyebben el tudja képzelni: a 18 hektár az 31 kataszteri hold.

Szóval nem egy Kelet-európai-síkság, na.

4. A nyomozás

Miután a Hesperus visszatért embereit alaposan kihallgatták, az NLB vizsgálóbizottságot küld a szigetre, melyet maga Robert Muirhead, a cég területi igazgatója és főfelügyelője vezet. Robert ráadásul mindhárom eltűntet ismerte, s anno személyesen folytatta le velük a felvételi interjút (mert bizony ez sem új személyzetis találmány ám).

A főfelügyelő lelkiismeretessége Skócia-szerte ismert. Végigjárta a sziget minden zegzugát, mindent kézbe vett, és mindent újból átnézett, de egy információ kivételével semmit sem tudott hozzátenni ahhoz, amit Moore és kollégái már megállapítottak. Ez az egyetlen kivétel a toronynapló, amelynek utolsó oldalán (emlékszünk, ugye?) Moore valami homályos, nehezen olvasható félmondatot is látott, amivel nem nagyon foglalkozott. Nos, Muirhead már jobban ráért, ezért nekiveselkedett és a „tenger nyugodt, a vihar elmúlt” szavak után azt olvasta a papíron, ugyancsak Ducat kézírásával, hogy „God is over all”, vagyis „Isten minden fölött [áll]”, vagy valami hasonló. Mivel (mint említettem) személyesen ismerte Ducatot is, kicsit meghökkent. Részben, mert bármennyire is vallásos legyen valaki, egy ilyen jellegű megnyilatkozás egy toronynaplóban minimum meglepő, másrészt pedig – emlékei szerint – az őrség vezetőjéről sok minden elmondható volt, de az, hogy fanatikus templomjáró, fokozottan istenfélő ember lett volna, az nehezen. Ez még kíváncsibbá tette, ezért vissza is lapozott egy kicsit az ezt megelőző napok bejegyzéseihez és elég furcsa mondatokat látott. Furcsákat, legalábbis azokhoz a megszokott, száraz, tényközlő, jegyzőkönyvszerű szövegekhez képest, amelyeket az ilyen naplókba a toronyőrök be szoktak írni.

December 12-én például Marshall azt jegyezte fel, hogy olyan erősségű szél tombolt, amilyet húsz éve nem tapasztaltak. Muirhead utánanézett és úgy találta, hogy aznap a sziget környékén nemhogy sosem látott szél nem volt, de a decemberhez képest merőben szokatlan napsütéses, enyhe szeles időjárást regisztráltak. Ugyanaznap a meteorológiai bejegyzést Marshall kiegészítette még azzal, hogy Dúcát „szokatlanul csendes és nyugodt volt”, ezzel szemben a harmadik őr (McArthur) sírógörcsöt kapott. Ez a két információ ugyancsak alkalmas volt arra, hogy a mindkét embert szintén ismerő Muirhead felvonja busa szemöldökét: Dúcát szószátyárságáról, örökké viccelődő, harsány természetéről volt közismert, azt pedig, hogy a tengerészcsaládból származó McArthur, aki egész életét az Észak-Atlanti-óceánon hánykolódó hajókon töltötte, sírva fakadjon egy vihar miatt, annyira nehéz volt elképzelni, mint azt, hogy egy edinburghi kikötői prosti visszautasítson egy kuncsaftot azért, mert annak enyhe alkoholszaga van. Ugyancsak 12-én még volt egy furcsa tőmondat a naplóban: „Látszanának a kabinablakok fényei” (Could see lights of cabins). Muirhead ezt a nehezen értelmezhető feltételes módon kívül azért találta érdekesnek, mert a hajózási nyilvántartások szerint aznap semmiféle hajó nem haladt el a sziget mellett. Angolul a „cabin” még kunyhót is jelenthet, de ezt a verziót szerintem most elvethetjük, hiszen a szigeten egyetlen kunyhó sem volt, pláne több nem.

December 13-án ugyancsak Marshall azt találta rögzítésre méltónak, hogy a vihar immáron olyan intenzitásúvá vált, hogy mindhárman hosszasan imádkoztak, s azt is megjegyezte, hogy délben minden szürkébe váltott (Noon, grey daylight). Túl azon, hogy (mint említettem) a hajózási források és a meteorológiai jelentések kifejezetten jó időt említettek a sziget környékén (az első komolyabb széllökések csak négy nappal később, december 17-én érték el a térséget), miért állt volna neki három tapasztalt tengeri medve imádkozni bármilyen erősségű vihar láttán, amikor nem egy himbálózó hajón tartózkodtak, hanem egy szigeten, a kor legújabb technológiájával felépített, vadiúj világítótoronyban, közel száz méterrel a tengerszint felett, teljes biztonságban?

A brit állami meteorológiai szolgálat (a Meteorological Office), melynek adatait Muirhead anno lekérte, egyike a világ legmegbízhatóbb és legprecízebb időjárás-előrejelző szervezeteinek. 1854-ben, a Birodalom fénykorában alapították. A britek számára létfontosságú tengerhajózás, s az ezzel szervesen összekapcsolódó kereskedelem egyik legbiztosabb, legjobban működő háttérintézménye volt. Az, hogy a Met Office óramű-pontosságú megfigyelőrendszere ne regisztrált volna a skót szárazföldtől alig 40 kilométerre egy olyan erős vihart, ami miatt három tapasztalt tengerész pánikba esik egy világítótoronyban, nem csak elméletileg, de gyakorlatilag is kizárt.

A nyomozás további, ugyancsak megválaszolatlanul maradt kérdéseket is felvetett.

a) Miért hagyta el McArthur a világítótornyot a vízhatlan kezeslábas nélkül? A sziget azon része, ahol a világítótorony áll, gyakorlatilag mindig vízpermetben úszik, még akkor is, ha nincs vihar.

b) Mi késztethette a három őrt arra, hogy mindannyian távozzanak? Az NLB világítótornyokra vonatkozó szabályzata egyértelműen úgy fogalmaz, hogy valakinek mindig az épületben kell tartózkodnia.

c) Mit kerestek szanaszét szakított kötélmaradványok a torony aljában található sziklákon? Milyen erő volt képes arra, hogy a több tonna szakítószilárdságú, férfikar vastagságú tengerészköteleket úgy szaggassa szét, mint a varrócérnát?

d) Miért nem találtak egyetlen holttestet sem? A sziget körüli áramlatok tanulmányozása azt mutatta, hogy egy esetleg vízbe esett test pár nap múlva fennakadt volna a sziget sziklái által alkotott számos kis öböl valamelyikében, márpedig ezeket olyan aprólékosan átnézték, hogy egy eldobott zsebkendőt is felfedeztek volna, nemhogy három, egyenként 80-90 kilós tetemet.

*) A sziget egyik nyugati csücskében találtak olyan nyomokat, amelyeket akár egy szokatlanul erős vihar is hagyhatott: frissen leomlott szikladarabok, egy darabjaira tört hajóláda, melynek a fedelét rögzítő vasalatok meggörbültek (!) valamilyen külső erő hatására, ugyanakkor a tőle mintegy 130 méterre fekvő keleti szegletben az ott lefektetett fapalló és annak fakorlátja érintetlen maradt.

F) Miért nem volt naplóbejegyzés 14-én, miközben előtte és utána igen?

Kérdések voltak gazdagon, válaszok nem, pedig még a rendőrség legkiválóbb nyomozóit is bevetették a rejtély felderítése céljából. Mindhiába: a 116 éve eltűnt három toronyőr esete a mai napig a tisztázatlan ügyek számát szaporítja, s az se használ a homályoszlatásnak, hogy az eredeti toronynapló sajnos nem hozzáférhető: az NLB szerint nem kapták vissza a hivatalos vizsgálat után, viszont egyelőre állami archívumokban sem bukkant fel.

5. A találgatások

Nem kell különösebben bizonygatnom, hogy egy ilyen sztori automatikusan beindította a skót (és más nemzetekbéli) konteósok fantáziáját. A korabeli brit sajtóban legalább annyit foglalkoztak a történettel, mint 98 évvel később idehaza a Fenyő-gyilkossággal, ami azért – valljuk be – nem piskóta.

5.1. Skócia nem véletlenül a szellemek és a visszajáró lelkek hazája, az első helyi reflex, naná hogy természetfölötti erőknek tulajdonította a történteket. Ezen verzió hangoztatói felhívták a figyelmet, hogy Eilean Mór évszázadok óta gonosz vidéknek minősül, ahol a világítótorony felépítéséig még a legedzettebb, legkeményebb tengerészek sem voltak hajlandók éjszakázni. A hetedik században állítólag egy, később szentté avatott ír szerzetes, bizonyos Flannán mac Toirrdelbaig megpróbálta elűzni a szigeten tanyát vert Gonoszt. A projekt érdekében oda is költözött pár hónapra, de erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, s Flannán kolléga kénytelen volt hazatérni szeretett Írországába, ahol – fájdalomdíj gyanánt – kinevezték Killaloe első püspökének.

1. ALKONTEÓ: A sziget egykoron viking támaszpont volt, s az északiak szelleme kószál a környéken, el-elrabolva olykor néhány tengerészt, hogy azok a túlvilágon szolgálják őket.

2. ALKONTEÓ: A szigeteken élő gonosz törpék vadmadarakká változtatták őket.

5.2. Aztán következett a józanabb, mondjuk úgy: a köztörvényes verzió. Eszerint a három összezárt ember konfliktusai olyannyira elmérgesedtek, hogy már a tettlegesség is napirenden volt köztük. Egyikük néhány, méretes pohár alkohol elfogyasztása után, talán álmukban meggyilkolta társait, testüket feldarabolta és a tengerbe hajította, majd amikor kijózanodva rádöbbent arra, hogy mit is tett valójában, lelkiismeret-furdalás és öngyilkosság következett. Igen ám, de a nyomozás során megvizsgáltak minden kést, fejszét és más, ölésre alkalmas tárgyat, s egyrészt mindegyik megvolt, másrészt pedig egyiken sem találtak vérmaradványokat.

5.3. Nem maradtak ki az idegenek sem. A skót ufóhívők meggyőződése, hogy a három őrt a kis zöld emberkék vitték magukkal, vagy kísérleti alanyokként, vagy csak úgy. Ennek társverziója az általunk már jól ismert időkapu-jelenség: a naplóban rögzített vihar időörvény lehetett, amely beszippantotta a világítótorony személyzetét: ők így átkerültek egy másik idősíkba, vagy valamely párhuzamos univerzumban szolgálnak, minden bizonnyal ott is egy világítótoronyban.

5.4. Nessie országában a tengeri szörny is szóba jött, mint potenciális elkövető. Hogy ez egy óriási polip, 65 millió évvel ezelőttről visszamaradt tengeri dinoszaurusz vagy valami gigantikus, emberevő rozmár lehetett, nem egyértelmű, de kapott voksokat egy hatalmas ragadozómadár is.

5.5. Ugyancsak a józanabb teóriák közé tartozik az a magyarázat, hogy két ember beleesett a tengerbe, a harmadik mentési szándékkal utánuk ugrott, de végül mindhárman odavesztek az öt-hat fokos vízben. Ez ellen talán az szól, hogy a sziget valamennyi mentőövét az eredeti helyén találták meg, márpedig ebből az eszközből számos darab állt rendelkezésre nem csak a toronyban, hanem az apró kikötőben is.

5.6. A lokális, talán egy kisebb víz alatti rengés miatt bekövetkezett szökőár vagy az úgynevezett szuperhullám is felmerült, mint lehetséges ok. A három ember talán a vízparton sétált a szép időben, amikor hirtelen egy nagy hullám felkapta őket és besodorta a tengerbe. Jó jó, de akkor ezt a szökőárt miért nem érzékelték a környező szigeteken, amelyekből tucatnyi is akad harminc kilométeres sugarú körön belül?

5.7. Romantikus vénával megáldott konteósok kalóztámadásról is beszéltek, de ehhez meg kell jegyeznem: nagyon gyengeelméjű (vagy nagyon részeg) tengeri rablók azok, akik egy lakatlan szigeten ütnek rajta, és semmi mást nem visznek magukkal, csak három világítótorony-őrt. Amúgy meg: kalózok 1900-ban a skót partok mentén? Na, ne.

5.8. Többen gyanakodtak olyan ételmérgezésre, amelynek következménye esetleg csoportos elmezavar, hallucinációk, majd öngyilkosság lehetett. Az ételmaradékokat toxikológiailag is megvizsgálták, de semmi különöset nem találtak.

5.9. A nyomozás alatt jelentkezett két környékbéli halász, akik azt állították, hogy december 15-ről 16-ra virradó éjszaka Eilean Mór mellett haladtak el halászhajójukkal, amikor arra lettek figyelmesek, hogy tőlük úgy 120-150 méternyire egy csónak siklik a vízen, benne három, vadul evező emberrel. Ők (mármint a halászok) kiabáltak és integettek, de a három illető csak folytatta az evezést és a szigettől egyre távolabb kerülve lassan eltűntek a halvány holdfényben. Az NLB emberei jól ismerték a környék valamennyi halászát, s mivel erről a kettőről az volt a vélemény, hogy még a whiskyhez is whiskyt ittak és nem igazán szabad komolyan venni azt, amit mondanak, a bejelentéssel nem nagyon foglalkoztak. Arról nem is beszélve, hogy a szigetről egyetlen csónak vagy evező sem hiányzott.

5.10. Voltak, akik azt a lehetőséget vesézték ki, hogy az őrök egy nemzetközi csempészhálózat tagjai voltak, s az Amerikából érkező hajók a szigetet egyfajta lerakóhelyként, illetve raktárként használták a hivatalos skóciai kikötés előtt. Aztán valami miatt nézeteltérés adódott, talán elszámolási vita, minek következtében a három őr alulmaradt és diszkrét matróztemetésben részesült.

5.11. Talán ezzel illett volna kezdenünk a teóriákat, mert eredetileg ez volt Muirhed főfelügyelő elmélete: a három embert egy orkánerejű szélvihar felkapta és egyszerűen belesodorta a viharos tengerbe.

Zárásként még elmondom, hogy az eset után a világítótorony még kerek hét évtizedig működött emberi személyzettel (tökös népség ez a skót!), majd 1971-ben automatizálták. Azóta a sziget ismét lakatlan.

Az elmúlt bő évszázad alatt Eilean Mór rejtélye megihletett költőt, írót, filmrendezőt, zeneszerzőt és számos publicistát, akik – ízlésüknek és habitusuknak, valamint a kornak megfelelően – számtalan, jobbnál jobb ötlettel rukkoltak elő, de azt, hogy valójában mi is történt azokon a decemberi napokon a kis hebridai szigeten, lehet, hogy sohasem fogjuk megtudni. Mivel nem hagyhatunk semmit a véletlenre, várjuk a helyesebbnél helyesebb megfejtéseket a kiadóba, amelyek beküldői között, biz’ isten egy Eilean Mór-i hosszú hétvégét sorsolnánk ki, all inclusive, ha lenne erre lehetőség.