ELLE EST TROIS (LA MORT)

 

 

A folyó túloldalán a Notre Dame aux Lumineres órája hetet ütött. Milyen mély a folyó, milyen sötét, s milyen sok medrében lapuló csontvázat nem ébreszt föl a kőcsipkés oldalszárnyakkal ellátott gótikus toronyépület óriási, aranyozott órájának kongása! Ott vannak lent mindazok, akik levetették magukat a hidakról, a város rakpartjairól: éhezők, betegek és kábítószeresek, kétségbeesettek és megtébolyodottak.

Armand lenézett az éjfekete vízre, lenézett, őket kutatta a tekintete – s egy sápadt kéz intett az áramló sötétből, a vízbe fúló haja örvénylett –, nyilván egy lány ugrott a folyóba, s amennyiben ő most kimenti, vajon erkölcsi szempontból helyeselhető, ha aztán megmenti attól a borzalomtól, bármi volt is az, ami a tettére sarkallta?

Az ifjú, egy költő, átszaladt a híd túloldalára, és átnézett a mellvéden. Ezúttal akadt segítség. A híd túlsó végén lámpafény vetült az öngyilkosra, amikor az újra szem elé került. A költő, Armand, megkönnyebbülten sóhajtott, bár különös csalódást is érzett. A vízben csak az áramlás által egybehordott rongy- és szemétkupac sodródott.

 

Kiegyenesedve, Armand összébb húzta viseltes kabátját. Hiába van tavasz, a város tavasszal még hideg. Még nem zsibog-nak a csontjai, még nem pezsdül a vére. Ekkor szokásos búskomorságával a folyó túlpartján lévő székesegyház tornyaira pillantott, majd oda, ahová tartott, visszatérőben, az innenső part hajlékaira. Odafönn a csillagok, és alant, itt-ott egy-egy zöldes fényű lámpa. Milyen kevés fény a sötétségben!

A fiatalember már két napja nem evett, de arra valahogy került elég pénz, hogy olcsó lőrét vegyen a Rue Mort-on egy kávéházban.

Meg arra a másik dologra is, amit... mikor is vett? Tegnap?

Egész délután mászkált, míg végül szándékának véget vetett a nyomasztó naplemente. Amikor a nappal foszlányai elsüllyedtek a folyóban, elébe tornyosult a Notre Dame aux Lumineres, mint ami magából a vízből emelkedik elő, mítoszba illő épület. Muszájból, ahogy a lovagok, belépett a tömjénillat és árnyék roppant tárházába. Az ólomüveg ablakokból a földre vetődő kísérteties, szivárványszínű buborékokon túl megállt, és gyertyát gyújtott.

(A nevem Armand Valier. Bemutatkozom, mivel azt hiszem, te nem emlékszel rám, Isten. Persze, miért is emlékeznél? S hogy miért gyújtok gyertyát? Egy halott munkáért, egy elpusztult versért. A vers ma vesztette életét, karjaim közt. Elhamvasztottam.)

Amikor az este kitörölte a színes ablakokat, Armand távozott s elindult vissza a hídon.

Lassan ballagott, nem is annyira gondolataiba merülten, inkább valami belső világba átlépve, amely kissé emlékeztetett a hídra, a folyóra, a sötétbe vesző partokra – egyik közeledőben, másik távolodóban, egyaránt valószerűtlen mindkettő –, egy világba, melyet a környezet és a miliő általa elutasított tényei tápláltak. A híd közepén a fiatalember megtorpant a szűnni nem akaró hidegben, s lehorgasztotta sötét fejét.

(Akkor hát hol vagyok, ha nem itt? Ez talán olyan hely, amit egyik álmomból idézek föl? Átléptem valami határt időben és térben? És ez valami olyan világ, ami úgy hasonlít arra, amit épp most hagytam magam mögött, hogy egy ideig megtéveszt, mintha csak áthaladtam volna egy tükör felszínén?)

Az átalakulás vagy a különösség érzete akkor annyira fölerősödött benne, hogy de-lejező érzésként futott végig idegpályáin, s abban a pillanatban, habár nem észlelt mozgást, átnézett a híd mellvédjén, s meglátta a halott lányt, aki egy másodperccel később, a híd túloldalán, a víz színén hánykolódó törmelékké lett. S ez meggyőzte Armand-t, a költőt, hogy pusztán azzal, hogy keresztülment a hídon egyik mellvédtől a másikig, újra átlépte a normalitás határait.

De nagyon hideg volt. Borzongva a nem elég meleg kabátban, a fiatalember sietősen nekilódult újra egy lámpa halvány gömbje felé, mely az otthonát jelentő, nem igazán hívogató folyópart háttere előtt lebegett.

Pára gomolygott a folyó fölött, titokzatosan foszlányossá téve szegény fényt, mint valami muszlinkendőt. Ahogy Armand sietve közelített felé, késztetést érzett, hogy még egyszer menjen át a túloldalra, s haladjon el a titokzatos lámpa mellett abban a, mondhatni, részlegesen más világban, ahol a rongyok vízbe fulladt lányokká változnak.

Tüstént engedett is a késztetésnek; nem került sokba az alkalmazkodás, mindössze egy kis ideig átlósan kellett haladjon. Azon kapta magát, megmagyarázhatatlanul – talán csak az evés hiányától és a fáradtságtól –, hogy a szíve most hevesen ver. Ahogy közeledett felé, mereven bámulta a homályos fénykört.

Egész addig, amíg váratlanul észre nem vett egy alakot a híd végében, a lámpa alatt.

Armand megtorpant, majd folytatta útját, ám most már jóval lassabban. Léptei zaját nagyon is élesen hallotta a folyó kontra-punktja, a város távoli mormolása ellenére. Azonban mindkettőnél hangosabb volt saját zihálása.

Immáron tisztán ki tudta venni, hogy az alak nő, öltözéke hullámzó fekete bársony. Olyan köpönyeg, amit a divatbolond gazdagok viselnek, amikor az Operába mennek. Úgy burkolta magába a nőt, mintha ő is eleven lenne, élő lény, akár egy fekete orchidea szirmai. A nő feje mögött egy szirom emelkedett, a lecsapó kobra csuklyájához hasonlatos kámzsa, mely keretbe foglalta a ködben elmosódó arcot. A fiatalembernek – hiába a sötét és a köpeny – lett benyomása az arcvonásairól: arisztokratikusak s teljesen merevek, talán képtelenek érzelmek kifejezésére, mind, kivéve a szemet, mely fölött hosszú, fekete, ferde szemöldök húzódik, s a szemhéj érthetetlen módon, nem festéktől vagy árnyéktól, mégis kéklik, nősziromszerű rovar áttetsző szárnyát sejtetve, mintha oda lenne tapasztva... A nő lágy ajka korántsem mondható teltnek, s úgy tűnt, folyton mosolyra áll. Bár persze mindez, mint oly sok más is, lehet a köd csalfa játéka. A fej most teljesen elfordult. A kámeaorcán éjszínű hajfürt, és húsz egyszerre felszikrázó drágakő függő a kámzsa szegélye. Egy kesztyűs kéz késként hatol át a köpönyegen. A kesztyű matériája különös mályvakék, gyöngyházmód ragyogó, anyagtalan, mint az újszülött gázláng. A kesztyűs kéz félreérthetetlenül mímelte egy függöny behúzását.

Megértve a célzást, még mielőtt fölfogta volna, Armand újra meggyorsította lépteit, hogy passzoljon a szívveréséhez, de már elkésett. A jelenés eltűnt.

Odaérve a lámpához a költő hiába kutatott a nő után. Egyszer még szólította is, a hangja gyászosan, csúfondárosan visszhangzott:

– Mademoiselle Fantom...

Azonban nem keresgélt sokáig. Rátört az éhség émelygése, ami arra késztette, hogy, ha ételt nem is, de italt, meleget és társaságot keressen.

A hídról leérve alig tett tíz lépést, alig haladt túl a lámpán, amikor sietve visszanézett – de csak köd, feslő fényfátyol, vízre ömlött sötétség.

 

A Rue Mort-on a Cafe Vule zsúfolásig megtelt, egy fülhasogató barlang, falain fekete harisnyában szökellő táncosnők, asztalain szerteszórva kártyák, papírlapok, kockák és vörösbor. Az ivók elterpeszkedtek, társalogtak, ököllel ütötték az asztalt és egymást, s tették mindezt metsző gumigutti színű megvilágításban, vagy pedig a hátsó dongaboltozat alatti terrakotta félhomályban.

Ebben a derengésben ült Etiens Corbeau-Marc, alig látva szőke hajától és az egyetlen gyertya tompa fényében, s vetett papírra mindent, ami szeme elé került a kávéházban. A kevés, szén húzta vonallal a látottak mélyére hatolt, s a bennük rejlő enyhe torzítás inkább erősítette, s nem csorbította a rajzok valóságosságát.

(Egy nap ezek a vázlatok majd sok száz amerikai dollárért kelnek el. Ám Corbeau-Marc addigra már biztos helyen lesz, a föld ölelésében.)

– A papíromra eső árnyékodért, Armand, csöppet sem vagyok hálás. Kérlek, ülj le, vagy menj innen! Csak ne vedd el a fényt!

– Az én árnyékom, továbbá egy borospalack árnyéka. így már jobb?

– Ó, hát gazdagok vagyunk ma este?

– Ó, hát szegények vagyunk. De attól még lehetünk részegek. És íme, a hozzá való palack!

– Nos, igen. Foglalj helyet, nagylelkű barát! Látod azt az asszonyt? Olyan a képe, mint egy lóbögölyé. Szerinted eljönne a lakásomra és modellt állna nekem?

– Miért ne? Az összes többi légy megteszi. – Armand töltött két elhomályosodott üvegű pohárba, majd lehunyt szemmel, szomjasan hörpintett az egyikből. Egy pillanatig várakozni látszott, hátha megrohanja valamiféle hatás, de hiába. Amikor újra megszólalt, hangja búskomoran, fásultan kongott. – Ma este a folyónál láttam egy nőt, akit tényleg le kellene fess, Etiens.

– Add meg a címét, föltéve, hogy nem kér érte fizetséget!

– Azt hiszem... – Armand fölnyitotta a szemét, rátalált a világra, a pohárra, s újra kortyolt – hogy a fizetséget vérben kérné.

– Egy vámpír. Remek!

Etiens letette a skicceket, és ivott.

– Armand, igazán bosszantó vagy! Most elmeséled, vagy nem? Vagy ez is olyasvalami, amit álmodtál? Mikor ettél utoljára?

– Azt hiszem, tegnap. Vagy tegnapelőtt. Álom? Többé nem álmodom, sem alvás közben, sem ébren. – Armand keresztbe tette karját az asztalon, s ráhajtotta fejét. Aztán motyogott valamit, érthetetlenül.

– Nem hallak. Ha már félbeszakítottad a munkámat, az a legkevesebb, hogy szórakoztass!

– Azt mondtam, ma reggel elégettem a legutóbbi katasztrofális kudarcomat. Egy perccel dél előtt. Az óra épp utána ütött tizenkettőt, s akkor elmentem otthonról, a folyón túlra. Mikor visszajöttem, már besötétedett. Világított a lámpa a híd végén, és ott állt egy nő fekete bársonyban és gázlángszín kesztyűben, arca akár Monsieur szűzanyjáé.

– Tessék? Ó, értem már, a Sátán. Szóba elegyedtél a nővel?

– Nem.

– Féltél a csalódástól? Kétségtelenül okosan tetted. Az a nő alighanem valami szerencsétlen kis kurva volt.

Armand megszokásból teletöltötte üresen ásító poharát. Az volt a benyomása, mintha vizet inna. Csak a halántéka tompa lüktetése sugallta, hogy amit ivott, tán mégis bor lehet.

– Különös. Először meglepődtem tőle. De aztán... azt hiszem, egyszer már láttam ezt a nőt. Vagy kétszer is. Aztán a nő eltűnt, Etiens. Mint az elfújt láng.

– Talán mert köd volt.

– Nem a ködben.

– Ma este – jelentette ki Etiens – sajtot meg kenyeret fogok venni. És szigorúan ott fogok ülni melletted, míg meg nem eszed!

– Az ételtől rosszul leszek – válaszolta Armand.

– Hát persze, hogy rosszul leszel! A gyomrod már nem is emlékszik, mire való az étek. Minden tizednapon eszel, és a gyomrod följajdul: Segítség! Mi ez az idegen anyag? Megmérgeztek!

– Az a nő – szólalt meg Armand. – Tudom, hogy ki lehet.

Etiens Corbeau-Marc előteremtett egy újabb papírdarabot, s ismét rajzolni kezdett. Ez legalább semmi különös a Café Vule-ben. Armand, aki hirtelen felé fordult, hezitált.

A papíron egy gézengúz lány állt, karcsú, mint egy töltőtoll, akit körbelengett a haja, szőke, akár Etiens, vagy még nála is szőkébb. Az alak szeme fehér csíkká lett a fahéjszín papíron, amikor a művész finoman kikaparta a körmével, mintha meg akarná vakítani vagy talán fölfedni a lány igazi tekintetét.

– És ez ki?

– Kedves Armand, alig emlékszem rá. Aprócska látomás gyerekkoromból. Ki tudja, miért, most eszembe jutott... t>

– Egy szép nap ezek a vázlatok kötegnyi frankot, ládányi amerikai dollárt fognak érni. Amikor te, Etiens, már biztosan halott leszel, elkaparva a koldusok temetőjében.

Armand fölnézett, bár Etiens nem, s ott találta kettejük között vörös hajúan a súlyos, vöröses homályban, akár az alkonyat a Marson, a Cafe Vule ezen asztalánál alkalmilag fölbukkanó harmadik tagot.

– Kismadár – szólt Etiens –, édes France, elállód a fényt! Mozdítsd el a gyertyát, magadat, vagy a földet, mit bánom én... csak sietve!

– A föld már mozog – felelte France, aki helyet foglalt az asztalnál, s töltött magának egy pohár bort. Korábban már iszogatott, s hosszúkás szemhéja, akár egy finom, fehéres roló leeresztve, részben takarta szemét. – És hát én menedéket keresek itt, nem földrengést. Volt elég földrengésben részem odahaza.

– Most épp miféle bajban vagy, szeretett angyalom? Lehetséges, hogy Jeanette-nek végre megjött az esze, és elhagyott téged?

– Jeanette már egy hónapja nincs. Kezdett olyan lenni, mint egy feleség, egy anya. Edd ezt, ülj ide, gyere haza eddigre! Minden megjavítva, a hely rémesen tiszta, s emiatt mutatja középszerűsége minden nyomorult darabkáját. Meg a raguk! Mást se főzött nekem, csak ragut. És csak két pohár bor, több nem. És könnyek. Kivel voltál? Merre jártál? Mondd, hogy szeretsz! Miért nem szeretsz engem? És a zongorám... ó, istenem, istenem, istenem! Na, mit csinált?

– Nos, mit? – fakadt ki Etiens.

– Armand, te nem is figyelsz rám!

– Dehogynem figyelek.

– A zongorám... hozott egy becsüst, hogy felértékelje.

Etiens fél kézzel a roskatag asztalra csapott. Armand derülten acsargást színlelt.

– Nos, gondolom, hozna egy kis pénzt.

– Jeanette is ezt mondta. Úgysem játszol rajta soha, mondta nekem. Hol vannak a versenyművek, a prelűdök... Csak más nők ágyában muzsikálsz. Miközben éhezünk.

– France most már egyenesen a palackból itta a bort. A másik kettőre meredt. – Kihajítottam a ruháit az ablakon. Meg az átkozott cserepes virágait. Kis híján őt is utánuk dobtam, de visítozva elszaladt.

– Szegény kislány! – sajnálkozott Etiens.

– De persze bolond volt, hogy veled élt. Kapcarongynak tekinted az összes nődet.

– Már van is egy új kapcarongyom.

Armand visszaszerezte a borosüveget.

A bor azonban elfogyott. Újra lehunyta a szemét, s arcára simuló hosszú szempilláival elfáradt kisgyermek benyomását keltette.

– Ez a legutóbbi – közölte France –, úgy tűnt, megért, ráadásul van egy kis pénze. És most azt mondja nekem: Nem vagyok féltékeny a nőidre. Az agyadban felcsendülő muzsika tölt el féltékenységgel. Néger szeretődre, a zongorára vagyok féltékeny. Leülsz mellé, és simogatod, bezzeg tőlem megcsö-mörlöttél. Ami igaz is. Unalmas perszóna. Kihajítottam.

– Az ablakon? – tudakolta Etiens. – Remélem, nem.

– Az isten szerelmére, nem, dehogy! Kinek van pénze még egy kis borra?

– Borra és kenyérre – jelentette ki Etiens.

– Te most gazdag vagy? – kérdezte Francé.

– Megvették egy festményemet. Ó, nagyon olcsón. Pár frankért.

France Armand-hoz fordult.

– Étel, ital. Ébresztő! Légy boldog! Táncolj az asztal tetején!

– Legyek boldog? Amikor többé nem tudok írni?

– Micsoda hülyeség!

– Mondom, hogy nem tudok!

– Én sem tudok, egyetlen hangjegyet sem – felelte Francé. – Jeanette siránkozása tette ezt velem. Meg Clairisse, a tébolyával. Jön egy dallam... és másvalaki melódiája. A kidolgozás megbicsaklik, kudarcot vall, elhal. De látsz engem? Idenézz! Nem adom föl. Vissza fog jönni.

– A bor régebben segített – motyogta Armand. – Régebben... szinte el sem hiszem, amikor visszagondolok... elég volt az egyedüllét és gyalogolni valahová... bárhová. Jöttek, tódultak a látomások, könnyen, mint a lélegzés. Alig tudtam kordában tartani az eszméimet, alig tudtam megállni, hogy elragadtatásomban ne kiáltsak föl hangosan az utcán! S most semmi. Űr. Nihil. Az italnál vagy a magánynál többre van szükségem. Szükségem van valamire, valami ajzószerre, hogy kiszabadítsa, ami bennem rejtőzik. Mert az ott van. Érzem, hogy ott kopácsol a fejemben, mint egy kalitkába zárt madár. Uramisten! Mi lesz velem?

– Hallgass! – mordult rá Francé. – Most már bosszantasz. Kezdesz úgy beszélni, mint Jeanette.

Megjött a bor, a kenyér és a sajt.

Etiens arrébb tette a vázlatait. A skicc a különös gézengúz lányról lecsúszott az asztal alá a padlóra, ahol a lábak, szándékolat-lanul, összetaposták.

A csoport szinte átalakult Etiens egyik festményévé. Fények és árnyékok színpadias elegye közepette, a borosüvegen drágakőként fölragyogó gyertyaláng világánál három fiatalember vadul darabokra szaggatja a kenyeret.

Valami össze nem illő, fura módon menynyire ugyanolyanok mindhárman! Nem a hús hasonlósága, bár bizonyos vonatkozásokban egyformák, karcsúak nyomorúságos öltözékükben, ami France esetében még rikító is, mint a haja; arcuk beesett és elkeseredett, befelé fordulnak, mintha ugyanazon egésznek lennének három vetülete. Nyomor, harag, állhatatosság, kétségbeesés, s talán tehetség. De ezen az órán ki lehetne ebben biztos?

A Piktor, a Komponista, a Poéta.

Szőke, rőt, sötét – mint valami háromkezes játék figurái.

– Hol van a rajzod? – kérdezte egyszer csak France.

Keresni kezdték, azt a fehér szemű mákvirágot... Valami cipő magával vitte, talpához tapadtan. France átkozódott. Armand fölajánlotta, hogy átkutatja a zsúfolt és garázda kávéházat.

– Nem számít – intette le őket Etiens. – Örülök, hogy nincs meg. Nem olyan lett, amilyennek szerettem volna. Vagy talán túlontúl is olyan, amilyennek szántam.

– Eszembe jutott róla az a régi rigmus -szólalt meg France, aki már a második palackból ivott. – Fogalmam sincs, miért. De tudjátok, melyikre gondolok? Afféle játék. Körbenjárás, a körben hárman, és ha a mondóka végén pont odaérsz hozzájuk, kiestél a játékból. Hogy is van? Elle est trois... Soit! Soit! Soit!

Armand ránézett.

– Mais La Voleuse, La Seductrice...

– Az az! – kiáltotta France, s halvány pír öntötte el fehér arcát. – La Seductrice et Madame Tueuse...

– Ne cherchez pas – fejezte be Etiens.

France, egyszerre pallérozott és barbár, fölállt, s a magasba emelte a mostanra végleg megkaparintott palackot. Szórványos szitkok közepette beordította a kávéházat, közben itt-ott egy nő kuncogott, néhol csatlakozott hozzá egy másik hang.

 

„Elle est trois.

Soit! Soit! Soit!

Mais La Voleuse,

La Seductrice

Et Madame Tueuse

Ne cherchez pas!

Ne cherchez pas!"

 

France visszacsusszant a székére. Kedvesen rátukmálta az üres borosüveget Armand-ra.

– Ez meg mi a fenét jelent?

Etiens, aki nem volt részeg, szomorúan válaszolta:

– A halált jelenti.

 

Elle est trois ... Három alakban jő a nő.

Jó! (Egy.) Jó! (Kettő.) Jó! (Három.)

De a Tolvaj...

A Tolvaj.

A tavaszi eső, hideg, mint a város üvegnemű vére, kegyetlenül, szinte csimbókokban zuhogott az utcán, miközben Etiens a szállása felé baktatott. Amúgy szőke, most patkányszín haja fejére tapadt s nem látott tőle, a cipője megtelt vízzel. Éjfélre járt, a székesegyház órája épp most ütötte el, farkasüvöltés a folyó túloldalán. Miasszonyunk a Világosság Úrnője kőméhében a kicsiny gyertyák ellobbantak és kihunytak.

Hazugság volt, hogy eladott egy képet. Ám szükségesnek tűnt, hogy ennivalóval szolgálhasson. Számít ez? Etiens elgondolkozott a szépséges szavakon, amelyek elakadtak Armand félelmének gátja mögött, a szonátákon, amelyek útját elzárták Franceban a vágyai és minden emberi érzés hiánya. És mégis, Armand-nak látomása volt a hídon, France csak megérinti az ütött-kopott zongorát, s hangok szökkennek szerte.

(És én, én képeket gyártok papírlapokon meg vásznon, hol jó, hol rossz képeket, de szüntelenül, fogékonyan, istápolva. Az Életet. Életet.)

Igen, de azért még mindig emlékszik La Voleuse-re.

 

Mennyi idős is volt akkor? Talán hat vagy hét. Inkább hét. És az ágyat nyomta; az emlék élénk volt, de furcsán széteső. Föl tudta idézni a betegség – valami gyerekkori láz – kezdetét: a környezete iránti rendellenes érdektelenséget s összezavarodott értetlenségét, hogy ez miért van így. Aztán jön egy monokróm, hiányos rész, fénnyel díszes árnyékok és elviselhetetlenül éles fény, hangok mormolása és édesanyja zaklatott ingerültsége, hogy az ínség, a mocsok és a reménytelenség közepette még egy beteg gyermeket is ápolnia kell. Előhívta az összes közül valami okból legtisztább emlékképét: amikor kiskanállal kapta a vizet, mert ahhoz sem volt ereje, hogy fölemelje a fejét. Na persze, csöppet sem félt. A gyermekkorra jellemző önmagába mélyedés, vak bizalom elejét vette minden aggódásnak. Nem tudatosult benne halandósága, habár a mulandóság valamilyen formában bizonyára jelen volt a padlásszobában a maga korhadó fa és fokhagymabűzével. Talán a halandóság egy hatalmas barna éjjeli pille alakjában látogatta meg akkor éjszaka, s csillogó, gombostűfejnyi szemekkel kémlelte az ő ájult arcát.

A keskeny tetőablakokon kívül a ház hátsó oldalán volt egy szokatlan erkély. Kovácsoltvas rácsa, akár a fekete pókháló. Egy-két repedezett cserépben elszáradt muskátlik rivalizáltak a rácsra kiterített, szélfútta mosott ruhával. A piszkos, fantáziátlan tetők és padlásablakok összezsúfolódtak, és alattuk öt emelet nézett farkasszemet egy meg nem alkuvóan kemény és minden szépség híján lévő, kikövezett udvarral.

Valamiképpen azon az ablakon túli, hitvány kis erkélyen észlelte először a másik gyermeket.

Ki ez a kislány? Hogy került ide? Mert most ott ül a holdfénymezőben, amely néha létrejött a padlón az ablak és az ágya között. A tűzhelyet begyújtották, de most nem égett. A szoba másik végében egy paraván mögött az anyja meg az apja hortyogott és sóhajtozott.

A kislány szemrebbenés nélkül ücsörgött a holdvilágot tartalmazó síkon, és őt figyelte.

Etiens csak egy pillanatig látta. Aztán újra elaludt.

Reggelre a kislány tovatűnt, és amikor beszámolt róla, közölték vele, hogy csak álmodta.

 

A padlásteret gyakran belengte a fövő káposztaleves szaga, amire Etiens enyhe utálattal emlékezett, de tudta, hogy hétévesen ez még nem foglalkoztatta.

Az eső miatt lehajtott, immár felnőtt fővel ment át egy téren, s közben La Voleuse-re, a Tolvajra gondolt.

Akit aztán sokszor látott.

Eleinte a lány az ablak mellett maradt, kifejezéstelen arccal. Aztán a közelébe húzódott, s lassan az arca is kifejezőbb lett. Hirtelen rámosolygott Etiens-re, aki figyelni kezdte. A lánynak kreol bőre volt, grabanca napszítta foszlányos gubanc. A ruhájából is kiszívta a színt a nap, s rongyos is volt, de a lehető legszabályosabb módon, mintha nem tépés vagy elnyűvés, hanem gondos vagdosás hozta volna benne létre a lyukakat. Bizonyos szemszögből egy Pierrette pöttöm, megbotránkoztató verziójának tűnt, és most tényleg neki is állt bohóckodni. Nesztelenül szökellt körbe a padláson, kézen állt, cigánykereket hányt, bukfencezett, s mindezt olyan elképesztő nemtörődömséggel, hogy Etiens-nek a takarója csücskével kellett elfojtania nevetését. Csak akkor vette észre, amikor a lány egész közel ért hozzá, hogy annak szeme, eltekintve a pupilla apró fekete pöttyétől, teljesen fehér. Az a szem egy pillanatig megijesztette, mert a Rue Dantine-on látott vak kutyát juttatta eszébe. De aztán, mivel a lány nyilvánvalóan tökéletesen jól látott, Etiens félelme hamar szertefoszlott.

Miután hosszasan szerepelt neki, a lány hangtalanul nevetni kezdett, egyenesen nekiszaladt a padlásablaknak, s eltűnt. Ez akkor nem rémlett furcsának. A fiú azt fogja hinni, ha egyáltalán lényeges, hogy bármit is higgyen, hogy a lánynál volt egy kötél, s azon mászott le az erkélyről. Pierrette any-nyira fürge volt, hogy Etiens számára még felnőttként visszatekintve is részben kivihetőnek látszott a dolog.

A lábadozó kisgyerek csalódott volt. Szeretett volna ő is részt venni a játékban. Vajon visszajön a másik?

Mintha csak a szívét akarná fájdítani, a kislány megannyi éjszaka nem jött el újra. Etiens addigra a lábadozásnak abba a szakaszába került, amikor rémesen unatkozott, még túl gyönge ahhoz, hogy fölkeljen és elfoglalja magát, de a szelleme nyűgös, már nagyon vágyta a szórakozást. És ma éjjel a szülei magára hagyták, mert úgy gondolták, már elég jól van, nem szorul állandó felügyeletre. A szülők egy esküvőre mentek. Ott lesz torta meg bor. Az édesanyja megígérte, hogy hoz neki onnan egy egész zacskó süteményt, de ő már megtanulta, hogy nem lehet hinni anyja ígéreteinek.

Félálomban szendergett, amikor hallotta az órát ütni a folyó túlpartján: kilenc óra van. Nem gyújtották be a tűzhelyet, s pont olyan hideg volt, amilyen sötét. A gyermek Etiens már épp készült még jobban elfészkelődni a takaró alatt, amikor megpillantotta a másik gyermeket, a halovány Pierrette-et, amint belép az ablakon. És most először rádöbbent, hogy az ablak most is csukva van, ahogy csukva volt az összes korábbi alkalommal is.

Meg szerette volna kérdezni, hogy ezt mégis hogy, ám a lány megelőzte: felé táncolt akkurátusan kilyuggatott rongyaiban. A fiú olyan jót mulatott, annyira lenyűgözte a másik, hogy nem szólt semmit. Meg is lett a jutalma tüstént. A lány ugrabugrált. Hihetetlen kunsztokat mutatott be. Hátrahajolt egy fehér hulahoppkarikában, aztán fölemelte a lábát, előbb a kezén, aztán csak az ujjai hegyén egyensúlyozott. Leereszkedve szökkent egyet – szökkenése akár egy macskáé –, s máris az asztal tetején termett. Pör-gött-forgott, túl az asztal szélén, s megérkezve a szék hátára, végigiramlott rajta, megint szökkent, s fél lábon, moccanatlan állt a tűzhelyen, mint szobor a talapzatán, diadalmasan széttárt karral. És ebből a mozdulatlan és tökéletesen kiegyensúlyozott helyzetből kínálta föl neki második jutalmát. Intett neki, hogy jöjjön ő is.

A kisfiú hinni sem akarta. Hogy őt szólítják, csatlakozzon a mókához! Tudta, hogy a lány meg fogja tanítani neki a kunsztokat. Annyira könnyűnek látszottak, hogy habár mostanáig – egyedül s erő híján gyakorolva egy sarokban – nem sikerült elsajátítania őket, mégis bizonyosra vette, hogy a lány irányításával, puszta helyeslésével, mindet meg fogja tanulni.

Amikor kimászott az ágyból, és lelépett a padlás padlójára, barátja elragadtatottan mosolygott rá. Aztán amikor odament hozzá, a lány elszállt a tűzhelyről, és megint kámforrá változott az ablakon keresztül.

A kisfiú elszontyolodott. Hát a lány elhagyja, pont abban a pillanatban, amikor ő a bekapcsolódást, a megvilágosodást keresi?

Aztán észrevette, hogy a lány még mindig ott van, az erkélyen, túl a törött zsalun és a koszos üvegen, fehérsége, akár egy lámpás a sötét téli ég és a tetők fekete vonulatának háttere előtt. S ismét, ezúttal sürgetőleg, kezének mozdulatával hívja őt.

A fiú nagy nehezen kinyitotta az ablakot. Amikor kilépett a lány mellé, a hideg úgy ütötte meg, akár egy tenyér, mint haragvó apjának keze. Pierrette hangtalanul nevetett. Fölfelé szökkent, s hirtelen a kovácsoltvas erkélyrács keskeny, hajlított korlátján termett. Hang nélkül kacagva szaladgált rajta föl-le, föl-le, és ez Etiens-t, a hideg dacára, teljesen lenyűgözte. A lány repdeső haja mögött, megtépázott füzérben a csillagok fagyos fénnyel süvítettek. Ügy tűnt, beleakadtak, belegubancolódtak a lány fürtjeibe, s két fehér csillag lett a szeme.

A rács túlsó végén, ahol valami kint felejtett mosott ruha lógott, Pierrette megállt, s egy helyben egyensúlyozott. Kinyújtott karral mutatta a fiúnak, mit akar tőle.

Mássz föl, mássz föl, kövess a korláton a végéig! Erre buzdította a lány keze, feszült, rábeszélően bólogató arca, haja tüskéi, pálcikateste. Még ruhája rongyai is Etiens felé hajoltak, hívogatón, azt magyarázva, menynyire egyszerű ez.

A kisfiú habozott. Nem annyira óvatosságból, inkább afféle ámulat okán. Ahogy a csodás álmokban szokás, föl sem ötlött benne addig, hogy milyen könnyű lehet egy ilyen tett. Hát persze hogy egyszerű és világos!

Mintha csak be akarná ezt bizonyítani neki, a lány visszaszaladt az erkélyrácson. A korlát nem volt kétujjnyi széles sem, s a hajlatnál kissé el is görbült. A lány lába biztosan kapaszkodva siklott rajta, és a fiú tudta, hogy rögvest ő is képes lesz mindazt megtenni, amit a másik.

Mégis óvatosan mászott föl a virágcserepeken túl, föl a korlátra, nem az aggasztotta, hogy netán lezuhan ötemeletnyit az udvarra, hanem az, esetleg visszapottyan az erkélyre.

Ugyanilyen elővigyázatosan egyenesedett föl, meztelen talpa annyira szorította a jéghidegen égető vasat, hogy az szinte drótként nyomódott bele, ám ez csöppet sem zavarta.

Pierrette el volt ragadtatva. Csodálattal eltelten csapta össze tenyerét. Gyere, tedd, amit én!

A kisfiú hangos, kétségbeesett zihálást hallott nagyon messziről, a háta mögül, a szobából. Eleinte nem érdekelte, de aztán némi meglepetéssel fölfogta, hogy máris kezdi elveszíteni az egyensúlyát.

Pierrette-re nézett, hogy lássa, mi a teendője, de Pierrette csak mosolygott, mosolygott rá. Lehetséges, hogy a lány nem észleli, mi történik?

Ekkor egy hosszú-hosszú, érthetetlen másodperc jött, amikor érezte, hogy az erkélyrács korlátja kifordul a talpa alól, és az egész világ oldalt dől. Önkéntelenül, szétvetett karral hadonászott, ám csak reflexből. Valójában még mindig nem fogta föl, mi történik.

Még a csillagok is záporesőként hullottak el tőle, el, s velük enyészett el Pierrette.

Aztán félelmetes ütközés következett be, rémes agyrázkódás. Elkábult, s szorítás meg kiabálás kitörése közepette találta magát.

Az apja, gondolkodáshoz túl részegen – mert a józan ész tudatta volna vele, hogy lehetetlenség időben elkapni a dőlő gyermeket – kivetette magát a nyitott ablakon, maga is félig szinte kizuhant a semmibe, ahonnan visszarántotta őt. Aztán a virágcserepek káoszában mindketten az erkély kövére estek.

Apja leheletének jellegzetes borszaga és anyja ekkor fölszakadó jajveszékelésének hangja összetörte a gyermeket, aki sírni kezdett.

– Soha, soha nem lett volna szabad magára hagyjuk! Alva járt...

Etiens könnyek között is észrevette, hogy anyja elfelejtett süteményt hozni. Amikor az erkélyre mert pillantani, azt látta, hogy a fehér gyermek eltávozott.

 

Végleg eltávozott. Etiens soha többet nem látta. De mi lehetett, kérdezte magától, s tette ezt újra meg újra az idők során, az a lány, az a jelenés? Valami lázálom? Valami padláson lakozó kísértetféleség, talán egy hasonló körülmények közt elhunyt gyermek, aki mohón kívánta, hogy más is úgy járjon, ahogy ő? Vagy Monsieur le Prince, a Sátán varázslata?

A versike elárulta neki. A rigmus nyilvánvalóan tudta. Halál úrnő a maga hármasságában... Elle est trois, Soit! Soit! Soit! Mais La Voleuse... Igen, mi más lett volna Pierrette, ha nem tolvaj, úgy is öltözött, vagy legalábbis úgy, ahogy színpadon ábrázolni szokás a tolvajokat. A lét tolvaja, aki egy trükkel ellopta volna tőle az életét.

Etiens, befordulva egy sarkon, azon kapta magát, hogy már megint hangosan szavalja a versikét, s minden mondattal eső kerül a szájába.

Három alakban jő a nő. Jó! Jó! Jó! Ám a Tolvajt, a Csábítót, Madame Mészárost... Ne cherchez pas.

– Ne keresd föl őket! – ismételte meg. Miért nem mesélte el soha ezt a hátborzongató történetet Armand-nak? Egyszer, amikor hétéves voltam... Armand, bár valószínűleg nem adott volna hitelt annak, hogy igazán így történt, azért fölhasználhatott volna egy ilyen víziót. Vagy ő maga, a festő... miért nem próbálkozott soha azzal, hogy lerajzolja azt a rémisztő gyermeket, azzal a hószín szemmel? Csak ez a skicc, ma este, s annak is csak hűlt helye.

Etiens megtorpant, s fölemelte fejét az eső elcsigázó kavargásában. Káromkodni kezdett, mintegy rituálisan. Rossz utcába fordult be, s nem a saját lakásához érkezett, hanem a lépcsők és kuporgó boltok kiterjedt negyedéhez, ahol France lakott a zongorájával meg azzal a nővel, aki elég bolond volt, hogy tenyerén hordozzon egy ilyen élősködőt. Körbenézve Etiens látta a sikátort, benne a meredek lépcsőt s a fölé kiugró emeletet, ahol a zeneszerző élt. Akinek lakásában égtek a lámpák.

(Miért vagyok itt? Mit keresek itt? Nem kelt bennem meglepődést, hogy idejöttem. Meg akarom látogatni ilyen késő éjszaka? Talán nincs is otthon... igaz, hogy már előttem eljött a kávéházból, de alighanem valahol másutt iszik, vagy egy másik nővel van, nem azzal, aki most ott fenn várja, s France közönyét fájlalja.)

Az eső és a sötét kellős közepén, a véletlennek köszönhetően, az utca fölé lógó emeletről, amely magában foglalta Francé lakását, eszeveszett sikoltozásba kezdett egy nő.

 

Amikor a többieket megelőzve eljött a Café Vule-ből, France nem ment azonnal haza a sikátor fölötti lakásába. Elütötte az időt néhány potyaital erejéig egy nőismerősével, egy kelmeárus özvegyével, aki a tőzsde mögött lakott. France, gondosan fönntartva azt a romantikus látszatot, hogy hajlandó lesz esetleg ágyba bújni vele – az asszony nem volt sem szép, sem kívánatos –, sok mindent kapott semmiért cserébe, köztük elképesztő nyakkendők egész választékát.

Talán tizenöt perccel azelőtt, hogy a Notre Dame aux Lumineres aranyozott órája éjfélt ütött, fölvonszolta magát a rozoga lépcsőn a szobába, amelynek rendben tartásáért Jeannette oly hálátlanul és oktalanul küzdött. Nagyon ittas volt, beburkolta a részegség köde, s nyíltan nem érdekelte önmagán kívül semmi. így amikor nyitva találta az ajtót, nem sokat töprengett ezen. Minden valószínűséggel ő maga hagyta így, amikor dühösen tombolva távozott. Elvégre mit is lehetne ellopni tőle, ami másnak érték? A zongorát kivéve, ami túl nagy és terebélyes, hogy egy közönséges tolvaj leügyeskedje a hitvány lépcsőn.

A zongora. Az ő „néger szeretője".

Részeg gúnykacaj szakadt ki belőle. Úgy van! A szeretője. Jégcsap kedvese, aki csak mások muzsikáját adja elő neki.

Nem állt meg, hogy lámpát gyújtson. Miután becsapta az ajtót, áttántorgott a szobán, és hatalmas csattanással csapta kezét a billentyűkre. A hangzavar bántotta a fülét, magát az agyát is, s ezért megeresztett egy sor káromkodást ennek a némbernek címezve. (Igenis némber, miért is ne? Miért is ne?) Az egyetlen nőnemű lény, aki nem udvarol vagy segít neki, s akit nem tud elkergetni, ahogy elkergetett számtalan nőt, még ezt az alázatos Jeannette-et is, akárhogy csimpaszkodott, mint valami nyomorult inda. Még azt a ribanc Clairisse-t is, aki olyan jól megértette őt, s megértését arra használta, hogy a vérét szívja – még neki is ajtót mutatott, s hiába zokogott, fenyegetőzött, kiűzte. És itt áll magában az ő igazi nőstényördöge a maga négy lábán, bestiálisán vigyorogva elszíneződött fogaival.

France leült mellé, bősz bűnbánó a sötétségben. A sikátor túloldalán egy világító ablakból, aminek nem csukták be zsaluit, beszűrődött némi pislákoló fény, ami által eligazodott a klaviatúrán. Hát akkor, gyerünk, az alkalomhoz a zsémbes Monsieur Beethoven egy darabja illik.

Amikor az akkordok fölzengtek, a mellette és alatta fölébredő szomszédokra gondolt, és kárörvendve vigyorgott.

– Ébresztő, ébresztő, mes enfants! Hasad a nyavalyás hajnal!

Aztán a Beethoven-darab felénél elvesztette a türelmét, és abbahagyta.

Hunyorogva pillantott a billentyűkre, a rajtuk nyugvó, ökölbe szorított kezére, és hangok kezdtek csörgedezni a fejében. Fölegyenesedett, erősen fülelve, mohón, hogy kövesse a sürgető ihletet – de valami elvonta a figyelmét, valami, amire értetlenül rámeredt, elvesztve a melodikus harmónia fonalát, próbálta megtartani, próbált értelmet találni abban, amit lát, ám kudarcot vallott mindkettővel.

Az ablakon át szobájába érkező, elégtelen, indirekt fény tablóképet rajzolt a zongorából, egy halvány fénysugár, aminek France saját testmozgása időnként útját állta. Ám most a tablóra eső fény, általa nem befolyásolva, furcsa módon két részre oszlatta önmagát egy sötétségbe boruló terület körül.

Különös, elvont feketeség volt, afféle púp, amely lassan, képtelenül – és teljesen for-mátlanul – emelkedett fölfelé, föl, föl...

France megfordult, és esetlenül talpra vergődve földöntötte a széket.

Tényleg volt ott valami a szoba túloldalán, a sötétségnél sötétebb sötétség, s a mögötte lévő nyitott ablak még sötétebbé tette. S a feketeség folytatta a fölemelkedést. Sajátos módon a zeneszerzőt a kemencében kelő tésztára emlékeztette.

– Ki vagy? – kérdezte France. Lehetőségek, nevetségesek vagy kellemetlenek, merültek föl benne. Ahelyett, hogy előrebotorkált volna, hogy megragadja a betolakodót, gyufa után kotorászott. Azt gondolta, talán Jeannette jött vissza, hogy esedezzen neki, vagy elképzelhető, hogy egyik hitelezője lapult meg lesben.

Az alak elérte a kellő magasságot, és most nem mozdult. Mi lehet az? Ekkor tompán megcsillant valami, villámlás idebent az esőverte ablak háttere előtt.

France rálelt a gyufára, s vadul föllobbantotta.

A láng úgy csapott föl, mint egy bomba robbanása, aztán lehullott, mint egy égő levél, s kialudt. France megnémult a döbbenettől. Olyat látott, amit nem hitt el, és rettenetében kiáltani sem tudott. Hátrafelé botladozott, megkísérelt eljutni az ajtóhoz.

De nem érte el.

 

A sikoltozás szinte azonnal abba is maradt, de az emberek sebbel-lobbal kitárták az ablakokat, és kibámultak az éjszakába. A sikátor végén egy jármű derengett az esőfátyol mögött. És a France szobájához vezető lépcsőnél két rendőr állt, akik nem engedték föl Etiens-t. Az épület lakóiból kisebb csődület verődött össze az odafönti lépcsőfordulóban, és Etiens egy idő után hallotta a feje fölött lévőkből kitörő vérfagyasztó hangokat, aztán a lefelé jövők trappolását.

Ahogy ott állt, émelyegve a rossz előérzettől és szorongástól, Etiens hamarosan láthatott egy sápadt fiatal nőt, természetellenes, mániákus higgadtsággal, mereven, akit a rendőrség kikísért az esőbe. Majd meg fogja tudni a reggeli újságokból, hogy az Clairisse Gabrol volt, korábbi szeretője egy elszegényedett zeneszerzőnek, aki többé nem törődött vele, hiába adott neki pénzt, s akit ezt követően meggyilkolt. A nő választott fegyverét sem hagyták szó nélkül. A lépcső aljának homályában Etiens nem láthatta, hogy a nő ruhájának és kabátjának miféle mintája lett. Ám hamarosan – a halottasházba vezető út első stációjaként – lehozták a holttestet. Hiába takarták le, Etiens óhatatlanul észre kellett vegye a vér mennyiségét. Az ajtóban az egyik rendőr, aki fönt járt a lakásban, kétrét görnyedt, és tehetetlenül okádott egy tócsába.

A szoba belsejét később úgy fogják leírni, mint ami mészárszékre emlékeztetett. Etiens majd dermedten fogja elolvasni ezt a mondatot. S több hónapon át nem fog festeni.

Et Madame Tueuse...

 

A szomszédasszony, aki elsőként lépett France szobájába s akinek sikolyai riasztották Etiens-t, hívta ki a rendőrséget. A tébolyult zongorakoncertre ébredt; a zongorista ajtaja előtt a lépcsőfordulóban állt, és épp készült bekopogni és jól leteremteni – amikor a fölismerhetetlen, mégis furcsamód nyugtalanító zajok sorozata rávette, hogy inkább segítségért folyamodjon. Nem tudta megindokolni, hogy miért biztos abban, valami gonoszság történik odabent. Egy tudat alatt megőrződött emlék sugallta ezt neki. A mészárszékhez hasonlítás nem volt véletlen, és ő, akinek jó oka volt arra, hogy sűrűn járjon a henteshez, tudtán kívül fölismerte a szokásos, eltéveszthetetlen hangot, amelynek semmi keresnivalója emberi hajlékban éjszaka.

Nem volt más támpont. Maga France nem kiáltott, még akkor sem, amikor a hentesbárd, amit Clairisse néhány órával azelőtt fortélyosan lopott, csuklóból levágta bal kezét, jobbját pedig kettészelte félúton a csukló és ujjak között. Lehetséges, hogy utánuk nézett, a zongoraművész-kezek után a sötétben, megzavarodva ilyen váratlan és teljes veszteségtől. Ám aztán a hentesbárd átvágta a nyakát, hatékonyan, mint egy guillotine, és ezzel minden zavarodottságának vége lett.

Szóval csak Clairisse volt az, a számtalan kizsákmányolt és ostoba nő egyike, akik szerették France-t, vagy azt hitték, szeretik, és megbűnhődtek ezért. Mindazonáltal ez az egy eltért a többitől, hisz azt kívánta, hogy France is szenvedjen. Akkor hát csak Clairisse volt, aki a tébolyodottak roppant erejével fölaprította a szeretőjét, és telehintette porcikáival a padlót. Akkor hát csak Clairisse volt azokban a percekben Madame Tueuse... a Mészáros.

De a gyufája villanásnyi fényénél nem Clairisse volt az, akit Francé maga előtt látott.

A nő nagyon magas volt, legalább, gondolhatja az ember, két méter. Hivatásának legszebb hagyományait követve, mely tradíciót inkább a céh katonai, s nem a polgári vonulata tette magáévá, pulzáló vörösbe öltözött. Ha ráfröccsen az éltető vér, egy szempillantás után újra makulátlannak fog tűnni. Ügy néz ki, mintha hosszú ujjú ruháját már eleve vérrel festették volna. Ahogy illik, a fejét is finnyásán befedte. A skarlát fejdísz egy rendkívüli rendbe tartozó apáca kikeményített szárnyas fityulájára emlékeztetett. Az általa keretezett arc aszott, fakó és világtalan. Ténylegesen világtalan, mert a szemhéj szorosan csukódik, méghozzá olyan módon, ami világossá teszi, hogy semmiféle okból nem nyílhat ki. A kéz szintén fehér, rajta látszani fog a ráfröcskölő vér. Kifinomult kéz, hosszú ujjakkal, karcsú, tulajdonképpen nagyon is szép: egy művész keze. Mert az ember megállapíthatta a nő övéről csüngő eszközökből, hogy módszere nem mindig annyira állatias, mint ezennel. Lógott ott számtalan kés különféle használatra; néhány tőr; egy ár; sőt még egy magányos, ám nagyon hosszú tű is; egy késes borotva, olló; egy tükörcserép; egy kalaptű... és még sok minden más, s nem is mind volt azonnal fölismerhető. Mindegyik alaposan kiélesítve, jól kifényesítve. Látszott, hogy gondjukat viselik. Mind tökéletesen üzemkész állapotban.

France látta, hogy a nő felé indul, de csak mint árnyékot. Miután a gyufaszál lehullva kialudt, nem volt elég fény a szobában, hogy mutassa, miként nyílt mégiscsak tágra az első vágással egy időben a nő szeme. Mindkét szem áttetsző üresség, kicsiny tál alakú, s miként egy kicsiny tál, elkezd megtelni tiszta és tündöklő vörössel.

És valamiképpen, még fény nélkül is, a férfi igenis látta, látta bizony, látta...

Amíg láthatott.

 

Amikor Miasszonyunk a Világosság Úrnőjének toronyórája egyet ütött, új nap kezdődött a maga sötétségével, Armand fölébredt vigasztalan álmából. A szobát, a saját szobáját inkább elfátyolozta, semmint szem elé tárta az alig pislákoló lámpa. Az ágy, az áporodott összevisszaság, amelyre ledobta magát, most taszította, előbb fölülésre, aztán talpra állásra sarkallta. Az asztalon nem hevert kézirat, hogy magasztalja vagy megdorgálja. De azért akadt ott valami.

Armand nézte, kimeredt szemmel, mintha korábban sosem látott volna ilyet, holott ő maga vásárolta és rakta össze ezeket az árucikkeket az előző nap. Vagy az azt megelőzőn.

Akkor hát butaság ilyen rossz érzéssel tekinteni rájuk. Sőt, maga az elrendezés meglehetősen vonzó, olyasmi, amit Etiens esetleg szívesen megfestene. Az eszközök szépek voltak.

Az elkészítés még csak nem is bonyodalmas. Hogy elérje, amire vágyik, csupán egy kevés időbe telik.

Armand az ablakhoz lépett és rányitotta a fekete, esős éjszakára. Az esőben úgy tűnt, mintha maga a város is a folyó fenekén lenne.

(Mi vagyunk akkor a vízbe fúltak, máris elveszettek, mégis, mégis kiporciózzuk a terveinket, az imáinkat, mintha még mindig érvényesek lennének.)

A város egy másik részén a véres tetem, ami valaha France volt, targoncán gurult, úton a hullaházba. Armand ezt nem tudta, ahogy azt sem, hogy pár perccel korábban, összezavartan és bőrig ázva, Etiens baktatott el odalent, és fölpillantott a költő gyéren világító ablakára – majd ráébredve, hogy nem képes fölmenni Armand ajtajáig, továbbment.

A poéta a külső sötétségbe meredt. Tetők és kémények titkolták előle az eget. Mint valami látáshiba, itt-ott egy-egy fénykísértet bizonyította, hogy rejtelmes okokból más is virraszt.

Armand nem tudott France haláláról, sem Etiens fehér gyermekéről. Ha tudomással bír ezekről, s összeköti saját levertségével, saját tudásával arról, hogy hová viszi őt, mint valami fantombárka, az éjszaka, a költő nagyon másként tálalta volna ezt a históriát. Például lényeges lett volna valami összekötő kapocs megtalálása, valami ok, egy romantikus matematikai magyarázat arra, hogy miért pont a toronyóráról este hét és a még csak eljövendő hajnali három elütése között lehámló órákban fonódnak össze ezek az alkotóelemek. Mi lett volna az? Talán egy gyűrű, rajta átok, melyet Etiens gyermekkorában kapott, s attól kezdve belőle fakadt a halál első képzete: a fehér szemű Pierrette; amit hitetlenségében vagy rosszakaratból továbbadott France-nak, megidézve a másodikat, a rémapácát vérből szőtt fityulával. Míg Armand, lehúzva a gyűrűt France föltrancsírozott teteméről, ezáltal akaratlanul vagy kétségbeesésében fölébreszti a szörnyű triász végső aspektusát.

De Armand-nak, az események részese s nem krónikása szereplőnek, nem volt beleszólása annak látszólag véletlenszerű – jóllehet nagyon is iszonyú – megkomponálásá-ba, hogy mi fog bekövetkezni.

Akkor most mit mondjon az ember? Talán csupán annyit, hogy a legtöbb gyerek, egy bizonyos ponton, veszélyes butaságokat cselekszik, mintha ördögfióka bújt volna belé, de csupán azért, mert még nem nőtt be a feje lágya. És hogy a Pierrette ennek az analógiája, amit Etiens tákolt össze magának egy lázálomból és a koszos ablakon át beszűrődő holdvilágból. Hogy France érzékcsalódást élt át, amit részeg rettegése hívott elő – már persze ha tényleg látta a leírtakat. Erre nincs bizonyíték. Talán nem látott mást, csak Clairisse-t, kezében a lopott hentesbárddal. Hátborzongató gyilkosság volt, felindulásból hideg fejjel elkövetett bűncselekmény. Ennyi elég. Ami pedig Armand-t, a költőt illeti, ő egy árnyat látott a félig-meddig megvilágított ködben a híd végén, a hiányos táplálkozás, önbizalomhiány és belső sóvárgás árnyát. És egy perc múlva minden oka meglesz, hogy újra lássa őt, ahogy sok minden mást is látni fog, amelyek a továbbiakban a munkáját olyanná teszik, mint az ékkövek tobzódása, kiolthatatlan, mélyre hatoló, borzasztó, kétségbevonhatatlan, formába öntve saját tönkremenetelét követően.

La Mort, Halál úrnő, La Voleuse, La Tueuse. A trükk, a durva penge. És aztán a pusztítás harmadik módja, a csábító halál, amely ellenállhatatlanul simogató csöndjével látogatja meg a poétákat, szemhéjára tapasztott kék virágok szirmaival vagy rovarok kék szárnyaival: Látod, enyémbe olvasztva a te tested sem rothad el. És ez igaz is lesz, mert Armand teste, mely átalakul papírra vetett szavakká, fönn fog maradni mindaddig, míg lesz, aki olvas.

És így ellépett az ablaktól. Gondosan elkészítette az ópiumot, amely majd megolvasztja benne a többé sem gondolatnak, sem magánynak, sem bornak nem engedő vastorlaszt. És amikor a drog életre kelt üvegében, egy szempillantásig látni vélt benne lebegve egy vízbe fúlt lányt, fürtjei örvénylettek a füstben... Messze-messze, egy távoli galaxisban, a Notre Dame aux Lumineres órája kettőt ütött.

Egy kicsivel később Armand kinyitotta az ajtót és kinézett a lenti lépcsőfordulóba. És ott, a sötét semmiben megérezte a nő jelenlétét, s félrehúzódva, ironikus udvariassággal beinvitálta a szobájába, a csontjaiba.

Most, hogy közelről szemlélte, még szebbnek tűnt, mint amikor megpillantotta a híd végén.

A bőre olyan halovány, hogy a férfi átlátott rajta valami finom, bársonyosan sugárzó ragyogásig. A tekintete talányosan komor. Amikor kitárult a nő köpönyege, Armand észlelte a jégkék virágokat a keblén, és fűzött ruhaderekát, melyen ébenfekete hímzés ábrázolta La Danse Macabre-t.

A nő mosolyogva letelepedett előtte, és Armand keze már mozdult is, mintha önálló akarata lenne, írni kezdett.

La Seductrice lesz az ő halála. A drog egy éven belül el fogja pusztítani, kiégeti az agyát, az idegrendszerét, a velejét. Ám a szellemét hátra fogja hagyni azokban a szavakban, amelyekre most kezd rátalálni. Nem azért kapjuk az életet, hogy elhajítsuk, de azért sem, hogy pusztán az életben levésért éljünk. Ami a bensőnkben fennen kiált, annak hangot kell adni. Vagy legalábbis Armand-nak így tűnt, miközben az ópium tengeri tájai meg csillagbarlangjai meg a mennyeknél is magasabbra tornyosuló kristályvárosai úrrá lettek rajta.

Három alakban jő a nő: Tolvaj, Mészáros, Csábító. Ne keresd föl őt! Ott van körülötted mindenben, a szélfútta falevelekben, a hold előtt vonuló fellegben, az édes sóhajban a füled mögött, a föld szagában, a ruhaujj susogásában. Ha a tiéd akar lenni, majd eljön ő hozzád.

 

A folyón túl az óra megint ütött.

Un, deux, trois.

 

 

Sohár Anikó fordítása