1. AVILLIS

 

 

Az éjszaka, amikor bevették Avillist, a vér és a vérvörös lángok éjszakája volt.

Avillis volt az utolsó város a Nagy Folyó innenső oldalán, a király vezette hosszú őszi hadjárat végpontja. A fák feketén és csupaszon magasodtak, akár a vén csontvázak, amikor dél felől menetelve megérkeztek a csapatok; a fakó égen hófelhők leselkedtek. A király és vezérei hosszadalmas ostrommal számoltak, az emberek közt nyugtalanság uralkodott; a katonák tüzük körül kuporogtak, a tisztek túl hangosan beszélgettek a bor mellett sátrukban. Mert sötét híresztelés járt a nyomukban a saras keréknyomok és feldúlt országutak mentén, halkan, de egészen sajátos makacssággal, mialatt város város után hódolt be a király előtt, és a front vonala egyre északabbra tolódott.

Ezen az éjjelen – az éjjelen, mikor Avillisnek el kellett esnie – ködként örvénylett és sustorgott a tábor körül. Mert Avillis ura, úgy mondták, a sötétség erőivel áll szövetségben.

 Taoni Havor egyedül ült a tűznél, mikor leszállt a kora alkonyat. Az ostrom második napja tartott, ő is hosszú várakozásra rendezkedett be, mint mindenki.

Azon az estén az értelmetlenség tompa érzése nehezedett rá, amelynek részben a közelgő tél sivársága volt az oka, mindenekelőtt azonban saját csömöre a háborútól, amelyben már második éve harcolt.

 Havor idegen volt, a messzi Északról, a Nagy Folyón túlról: nagy termetű, nyúlánk, hosszú lábú, a haja szurokfekete, sárgásbarna szeme, akár a sólyomé – erről kapta csúfnevét is katonái körében. Mert bár fiatalabb volt, mint legtöbben, az őszi hadjárat kezdetére saját kis csapatot kapott. Most, tizennyolc évesen, a király medvejelvényét viselte, és harminc embernek parancsolt. Nem rossz kezdet ez olyasvalakinek, aki a fejébe vette, hogy fokról fokra hág magasabbra a király seregében. Mindent összevetve, nem volt rossz dolga ebben a háborúban, de a bűz, az emlékképek, a fájdalomsikolyok, amik vele vonultak, akár a keselyűk, megnyomorították és elkeserítették. Igen, értett a harchoz, és az öleshez is. Félt a haláltól, mint mindenki más, de sikerült erről harc közben megfeledkeznie, és nem bánt ügyetlenül a karddal meg a tőrrel sem. Ám az utolsó füstölgő romok óta különös változás zajlott le benne. Nem látta már igazi értelmét a háborúnak; bizonyára azért, mert nem önmagáért, hanem a király céljaiért küzdött.

Családja régóta halott volt; alig ismerte őket. Később azt mondták neki, szüleit pestis ragadta el, s Havor Észak egyik nagy árvaházába került, amit papok vezettek. Kevés jóságra lelt ott azon a helyen, amelyben csak úgy nyüzsögtek a hontalan gyermekek, s szeretet pedig egyáltalán nem létezett. Tízéves korában megszökött, és attól kezdve egyedül próbált boldogulni. Volt pékinas és kereskedősegéd, hajtotta egy patkolókovács fújtatóját, átkelt a folyón és vitorlákat szőtt, lovakkal kereskedett a keleti piacokon, idősebb lett, kicsit okosabb és keményebb, s végül három éve, a nagy nyári aszály idején, felvétette magát a király hadseregébe, mert a toborzók minden újoncnak reggel-este egy-egy merőkanál vizet ígértek – ami később persze hazugságnak bizonyult.

Még egyszer végigfuttatta gondolatait mindezen, egész múltján, a suttogásnak azon az éjjelén Avillis kapui előtt.

Kissé távolabb, egy tisztáson a fák között, emberei lármáztak és szitkozódtak sörük mellett, de hahotájuknak furamód bizonytalan csengése volt.

– Nohát – mondta valaki mögötte –, ugyan komor egy sólyom vagy ma este, Havor!

Hanyag, jó csengésű hang volt, Havor azonban nem szerette. Feluce, a helyettese – akit nem ő nevezett ki – úgy osont oda hozzá, mint valami árnyék. Hangja udvarias volt, mint mindig, egy árnyalatnyi gúnnyal. Feluce egy déli posztókereskedő fia volt, de kínosan ügyelt rá, hogy előkelőbbnek tűnjön a valóságosnál, mert rendkívüli személyiségnek tartotta magát. Megkerülte a tüzet, és mosolyogva megállt Havor előtt, hüvelykujját az övébe akasztva, elegánsan, jóképűen, tejfölszőkén és hihetetlenül dölyfösen. Keserű gyűlöletet ébresztett Havorban, amely éppoly csillapíthatatlan volt, mint amilyen alaptalan. Ám Havor sosem mutatta ki ezt a gyűlöletet, és érezte, hogy Feluce, aki mindig kész őt bőszíteni, bosszankodik ezen.

– Na – kezdte Feluce újra –, tudod már a legfrissebb hírt Avillis uráról? Minden jel arra mutat, hogy fekete felleggé változott és elvitorlázott az alkonyaiban. Legalább száz ember esküszik rá, hogy a saját szemével látta, és csak úgy hányják magukra a Szent Kör jelét.

– Nem, nem hallottam semmi ilyet.

– Á, csak rémmese az egész, meg az utolsó húsz mérföld hazajáró lelke. Véráldozat a Gonosz erőinek amelynek során Avillis ura ősmágusként, a fia varázslóként, a lánya pedig boszorkányként lép színre. Mondják, a lánynak aranyhaja van… – fűzte hozzá Feluce. Kicsit beképzelt volt a nők körében aratott sikerei miatt.

– Mindenesetre egy efféle családnak, amely ilyen jó kapcsolatban áll az ördögökkel és démonokkal, biztos nem fog nehezére esni megszabadulnia a mi nyavalyás kis ostromzárunktól, vagy … ?

– Azt mondják, Avillis lakói gyűlölik az uralkodót és gyermekeit – szólt közbe egy másik hang.

Havernak nem kellett megfordulnia; jó füle volt. Lukon szólt, az egyik embere, aki félig még gyerek volt, útközben engedelmes, de a harcban még gyakorlatlan. Ez az utolsó csata, ha egyáltalán sor kerül rá, lesz neki az első.

– Á, a kicsi – mondta Feluce. Mindig így hívta Lukont, hangsúlyozott udvariassággal, és Lukon, akit kötött a feljebbvalóval szembeni engedelmesség, elpirult sértett büszkeségében és elfojtott haragjában.

– Feluce – mondta Havor nyugodtan –, kérlek, nézz utána, megkapták-e az emberek a fejadagjukat, jó? A múltkor volt miatta egy kis probléma.

Feluce felnevetett a maga halk, dallamos módján, és meghajolt, mint egy komédiás, mielőtt otthagyta a tüzet és elballagott a horpadás felé. Ez csak ürügy volt, és ezt tudta ő is. Havor zavaros rettegést érzett Lukonban, vágyat a beszédre. Másrészt mindig nehéz volt Felucenek úgy parancsot adni, hogy ne támadjon viszály belőle.

– Ülj le, ha van kedved – mondta Havor a fiúnak. Ettél már?

Lukon helyet foglalt a kis tűz túloldalán. Fölöttük felpislákoltak a hideg, fehér téli csillagok. A tábor és a hatalmas falak fél mérfölddel odébb egyetlen hatalmas masszává olvadtak össze, itt-ott hunyorgó vörös tűzfénytől tarkázottan.

– Most… nemigen vagyok éhes, uram. Havor egy bőrkulacsot lökött oda a fiúnak.

– Nesze! Igyál egy kortyot!

A fiú zavartan megköszönte, és meghúzta a kulacsot.

Havor csodálkozott saját viselkedésén. Azt gondolta: Egy hét, egy hónap – bármikor is lesz vége az ostromnak, és oszlanak szét a csapatok –, és kilovagolok ebből az életből, megszabadulok minden kötelezettségtől, ami vele jár, és akkor nem lesznek többé Lukonok, akik a lángok fölött próbálják elmagyarázni nekem homályos félelmüket.

De Lukon meglepte őt.

– Uram, én még nem vagyok régóta a seregnél… de… kérhetnék öntől egy szívességet… egy személyes szívességet?

– Miről lenne szó?

– A családomról, kapitány… anyámról meg a két húgomról. Egy tanyán élnek innen délnyugatra, Vencától nem messze. A föld nem túl termékeny. Megpróbáltam a zsoldom egy részét félretenni nekik. És ha esetleg velem… ha fellángol a harc Avillisért, és én… eljuttatná akkor ezt hozzájuk?

Egy kis posztóerszényt nyújtott Havor felé, melyben halkan csilingeltek a pénzérmék, ahogy Lukon kezében reszketett. Havor teljes csendben ült, anélkül, hogy elvette volna. A fiú bizalma meghatotta, egyenesen megrendítette.

– Tudom, hogy sokat kérek – tette hozzá Lukon, és félig visszahúzta az erszényt.

– Lukon – mondta Havor lassan –, honnan tudod, hogy nem fogom megtartani magamnak ezt a pénzt, akár elesel, akár életben maradsz?

– Ó nem, kapitány. Maga sose tenne ilyet! Havor halványan elmosolyodott.

– A homlokomra lenne írva, hogy becsületes vagyok? – az erszényért nyúlt és eltette. – Jól van na. Ne aggódj! Megőrzőm neked, még királyunk be nem veszi Avillist. Aztán visszakapod, és te magad adhatod át az édesanyádnak.

Lukon felállt, és komoly hangon így szólt.

– Nagyon köszönöm, kapitány. Egy régi országút vezet el a közelben… és a házat egy nagy nyomorék fenyőről ismeri meg a nyugati oldalán… – aztán mélyet lélegzett, és kissé zavartan hozzáfűzte: – Most már nyugodtan álhatók. Ha megbocsát… odaát a horpadásban halat sütnek, és én hirtelen mégis megéheztem.

Furcsa, mennyire mások lehetnek az egyes emberek félelmei!

Később Havor takarójába burkolózott a szabad ég alatt, és álmosan bámult a tűzbe. Ma éjszaka nem számolt sem veszéllyel, sem támadással. Ahogy átlebegett az álomba, valahol nagyon messze farkast hallott üvölteni a fekete csontvázerdőkben – a tél első farkasát.

Úgy érezte, egy percet sem aludt, mikor egy férfi vállon ragadta.

– Fölkelni, kapitány! Ébressze fel az embereit! Havor a hold világos éjszakába meredt. A szélnek füst– és sietség íze volt.

– Mi az? Támadnak minket?

– Fenét! – a férfi elvigyorodott. – Mi őket. A város gyűlöli urát, és nem akar hosszú ostromot elszenvedni miatta. Egy áruló kinyitotta a kaput, és jelt adott nekünk.

– Csapda is lehet.

– A király nem hiszi.

És a férfi továbbosont, hogy felrázza a következő tisztet.

Havor felébresztette az embereit; míg fegyverkeztek, utasításokat kiabáltak és földet hánytak a tűzrakásra, ő kiállt a dombhátra és a tábort figyelte. A harcba indulás ismerős látvány volt számára; ezen az éjszakán azonban titkossága és a sötét miatt, amelyben zajlania kellett, volt valami idegen, hazug jellege. Lovak dobogtak, füst gomolygott a levegőben. Itt-ott a négy-öt harctéri prédikátor monoton kántálása hallatszott, amint nagy sietve gyóntatták azokat, akik igényt tartottak rá. Havor emberei hitetlen csürhe voltak. Egyedül Lukon lopózott el, és tért vissza rövidre rá, arcán a vigasznak azzal a furcsa kifejezésével, amit Havor sosem tudott megérteni, ö gyermekkorában túl szoros érintkezésbe került a vallás csúnyábbik oldalával, semhogy most vigaszát lelhesse benne. A papok az árvaházban verték és éheztették, s ezek az emlékek alakították viszonyát az örök Élet Szent Köréhez.

Félóra múlva halkan átlovagoltak a domb fakó, őszi füvén a város Kecske-kapujához; az állatkereskedőknek fenntartott szűk bejáratot most az ő részükre nyitották ki. Felderítők osontak előre, hogy őrszemek után kutassanak, nesztelenül belopóztak, és azzal a hírrel tértek vissza, hogy az őrtorony üresnek tűnik. Az utcákon csak patkányok szaladgáltak; a nyomornegyeden keresztül tartották meg bevonulásukat a városba.

Havor számára a behatolás lidérces álom gyanánt játszódott le. Komoran és hallgatagon nyomult keresztül a keskeny kapun a hadsereg hatalmas tömege, egyszerre mindig csak három lovas, aztán elnyelte őket az éjszaka meg a közök és sikátorok némasága, hogy újból csapatokba tagolódjanak és ellovagoljanak hosszú sorokban. Senki nem vett tudomást róluk, közel s távol semmi fény nem mutatkozott. A barakkjaikban megbúvó emberek biztosan tudták, mi történik Avillisban. Vajon az uruk, a mágus iránt érzett gyűlölet bírta őket hallgatásra, vagy egyszerűen megrémültek a behatolóktól?

Éjfélre járt. A fekete csönd és a lopakodó árnyak nagy súllyal kezdtek Havorra nehezedni, de nem sokra rá kitört a harc.

Az utcák kiszélesedtek. Az avillisi urak házai közt felharsant, majd egyre terjedt a csatakiáltás, lángok lobbantak sárgán-vörhenyesen, a magasba csaptak, körülölelték a várost és az égboltot. Havor látta, ahogy az első ház lángba borul, látta a tűzszálakat a falak szövetében, a gyámfákat, melyek csontvázbordák gyanánt rajzolódtak ki a parázsló épületbelsőre, mialatt az emberek hangyákként nyüzsögve igyekeztek a szabadba. Avillis volt a hadjárat legutolsó és legdacosabb városa. Havor tudta, hogy a királynak megvan a maga igazságérzete. Kirabolja és leromboltatja Avillist, minden kímélet nélkül. Az, hogy a város árulás révén jutott a kezére, csak súlyosbítani fogja a büntetést. Mert a király, mint gyakran hangoztatta, gyűlölte az árulást, bár háborúban gyakran használta ki a maga javára.

Ahogy az éjszaka kárminvörösen vérzett, a csata forgataga összecsapott Havor fölött. A kanyargós utcák teli voltak lármával és tűzzel. Később halványan emlékezett rá – zavarosan és tüzes keretben –, hogy az emelkedő utcákon fellovagolt a fellegvárhoz. Az erődöt rohammal vették be, kard csattant kardnak tompa, brutális csengéssel. És a szikraözön meg a skarlátvörös láng rövidesen itt is elűzte az éjszaka sötétjét.

A katonák kezdeti félelme nyers erőszakba csapott át. Mivel sehol sem ütköztek említésre méltó ellenállásba, kibelezték Avillist, mint ahogy szülőfalujukban tették a javasemberrel, mert boszorkánymesternek tartották. A fellegvárból, amely úgy kuporgott a város legmagasabb pontján, mint valami nagy, fekete állat, hirtelen lángok csaptak a magasba, és füstoszlopok szálltak a bíbor téli égre.

Havor egyedül állt az imbolygó árnyékok között, s próbálta megnyugtatni izgatott lovát. Kardja túl vörösen villogott a lángok fényében. Az utcákon kurjongató katonák rohangáltak, és valahol élesen kongott egy harang. Odafönt Avillis urának palotája égett.

A fellegvárat bámulta, míg vége nem lett az egésznek, és homályosan azon gondolkodott, megadták-e magukat az uralkodó és gyermekei. Valahogy nem hitte.

Ez lett tehát a halotti máglyájuk, ez a vörösen parázsló domb, amely lassan önmagába roskadt, és csak fekete falmaradványok rácsozatát hagyta maga után, amin átszivárogtak a pirkadat első fényei.

Visszavezette az utcákon a lovat. Az a különös kora szürkület uralkodott, amely fölmagasítja az égboltozatot és kisápasztja a tájat, jóval azelőtt, hogy a fény első ujjai tapogatózni kezdenének a horizonton. A város a pusztulás képét mutatta, most, hogy a tűzfény hamis glóriája összeomlott. Mindenütt katonák fosztogatták a házakat: úgy tűnt, ők az egyedüli élőlények Avillisban, mely meggyalázott holttetemként várta a napfelkeltét.

Itt-ott akadt némi probléma – egy-egy harcos, akinek még nem volt elege a verekedésből, és a viszályt kereste, de a legtöbben félig kábák voltak a szesztől, és nem volt nehéz elintézni őket. Egy sikátorban egy katonára bukkant, aki egy nyomorék lánynak akarta kitépni a fülbevalóját, de Havor leütötte. A lány azonnal elszaladt, sántikálva. Havornak egy csapásra értelmetlennek tűnt az egész. Szerte a városban történnek hasonló – és még rosszabb – dolgok, ő pedig nem lehet egyszerre mindenütt.

Az egyik utcán nagy halom bársonyt és szőrmét hordtak össze, és kocsira rakták. Havor a kirabolt gazdaházban átadta csapatát és a medve jelvény t egy káromkodó, borostás ezredesnek, aki vérző lábát egy füsttől fekete zsámolyon pihentette. Az ezredes vicceket mesélt Havornak, és ugyanazzal a lélegzettel szidta a felcsert, aki a sebét kötözte.

Havor kilépett a szabadba, sós ízzel a szájában. Olyan kevés, és furcsamód mégis olyan sok minden maradt meg neki. A hadi felszerelés az övé volt – a kardja és a szürke sörényű fekete ló is; a király az alacsonyabb rangú katonákat csak a legszükségesebbekkel látta el. A ló jó volt, és a penge is; Havor mindkettőhöz értett. Ám minden mást, amit a legutóbbi két évben szerzett, egy csapásra elveszített. Bár döntését már rég megtette, most mégis zavartnak, bizonytalannak, mindenekelőtt azonban holtfáradtnak érezte magát.

A szél pernyét sodort magával.

Az egyik sarkon aprócska csapszék állt. Az ajtó a sarkából kifordulva lógott, de fény áradt mogulé, és a helyiség zsúfolásig volt a király katonáival, akiket a zsákmányolt pálinka hangossá és kötekedővé tett. Egy csapat, akikben Havor homályosan fölismerte saját embereit, a bejárat körül ácsorgóit a sárga fényben, és egy fiatal, tejfölszőke fickót bámult, aki elegáns ívben ajkához emelte a borostömlőt és ivott.

Néhány férfi felnézett, fölfedezte Havort, és zavartan tisztelgett, talán azért, mert észrevették, hogy bal válláról eltűnt a medvejelvény. Feluce leeresztette a borostömlőt, félig megfordult és felnevetett.

– Csak nem a taoni Sólyom az… a mi bátor kapitányunk? Gyere, Havor, igyál velünk a győzelemre.

– Lukon veletek van? – kérdezte Havor.

– Lukon? Dehogyis – Feluce elvigyorodott. – Látta valaki közületek a kicsit? Azt hiszem, fél, hogy megfázik a hideg hajnali levegőben!

Néhányan felnevettek. Feluce brutális személyes vonzerővel bírt, mely ellenállhatatlanul lenyűgözött egyeseket. Csodálták külsejét, szelíd, alattomos beszédmódját és éles nyelvét, amit szellemesnek és elmésnek találtak.

De a csoport szélén felállt egy bekötözött fejű férfi. Bizonytalanul toporgott, és átsandított Havorra, de nem nézett a szemébe.

– Lukon soha többé nem fog megfázni, kapitány. Odakint fekszik a keleti fal előtt, ahol a sírokat ássák. És neked, Feluce, nincs jogod gúnyolódni a halottakon.

Rövid csend telepedett rájuk. Még most is mindenki vészjóslónak érezte, ha valaki a halálról beszél.

– A fenébe is! – Feluce kiköpött. – Máshol hányd magadra a szent köreidet! Te életben maradtál, birkafejű, vagy nem?

Havor otthagyta őket, elindult az utcán. Valahol keleten a lerombolt városban halkan és vigasztalanul kongott egy gyászharang.

Tehát Lukon mégis elesett. Megsejtette tán, hogy Avillis meg fogja tartani őt, mikor fogta megtakarított pénzecskéjét, és rábízta egy emberre, akit alig ismert? Havor megtapintotta az övén lógó erszényt. Nos, most legalább tudja, merre vezet számára tovább az út. Sötét, keserű út lesz, egy sötét, keserű hírrel, amit a végén át kell adnia, idegen fájdalommal, amit végig kell néznie. Mert szavát adta rá.

Már majdnem az utca végén járt, mikor észrevette, hogy Feluce követi. A szőke tiszt mosolyogva lépett oda mellé.

– És most hogyan tovább, Havor? Téli szállás a fővárosban, vagy útikalandok? Látom, elvesztetted a medve jelvényedet.

Havor nem felelt. Magában elátkozta és negyven mérföldnyire kívánta Felucet, de sötét északföldi arca és aranybarna szeme nem árulkodott gondolatairól; csak a rég megszokott, áthatolhatatlan magány vette körül, mint valami komor lehellet.

Feluce meghúzta a borostömlőt, Havor pedig kantárszáron vezette a fekete lovat, ahogy befordultak a sarkon. Közvetlenül előttük, egy rövid utcácska végén magasodtak a fellegvár kőfalának alapjai; feketén rajzolódtak ki a hideg, kékesfehér égre. Hamu és füst borította Avillis leomlott palotáját.

– Hallottad már? – kérdezte Feluce. – A mágus és pereputtya nem akarta megadni magát a mi dicső királyunknak. Az udvarukban maradtak, és elégtek.

Ugyanebben a pillanatban egy férfi szökkent elő egy ajtórésből.

Minden villámgyorsan, váratlanul történt. Az idegen nekirohant Havornak, megbotlott, mintegy véletlenül megkapaszkodott Feluce-ban… Havor a kése után kapott, mert támadásra számított. Egy pillanatra délvidéki sodronyinget látott megvillanni, meg egy keskeny szemű rókaarcot vörös hajfonattal. Aztán a férfi bocsánatkérést mormogott, hátralépett, és elszaladt az utcácskán a nagy palotakapu felé.

A fáradt Havor zavartan állt, földbe gyökerezett lábbal. Faluce azonban, aki mindig zsiványcsínyekre gyanakodott, hisz tőle magától sem álltak távol, felkiáltott:

– Az ördög vinné el… ellopta a zsoldomat! Havor az övéhez kapott, és észrevette, hogy a kis posztóerszény is hiányzik. Lukon megtakarított pénzével. Az egyedüli vigasz, amit elvihet egy szerencsétlen asszonynak, arra a tanyára, Venca közelében. Vad düh csapott fel benne, és elhomályosított minden tiszta gondolatot.

– Biztos részegnek hitt minket! – fújtatta Feluce. Gyerünk, Sólyom, lóra! Lássuk, elkapjuk-e még a csirkefogót!

A bizarr közjáték szövetségesekké tette őket. Havor nyeregbe lendült, Feluce mögéje pattant, és keményen a ló véknyába vágta sarkát. Azonnal benn voltak a kapuboltozat sötét, hideg árnyékában, újra kibukkantak belőle, vágtában száguldottak fel a teraszokon, és ott álltak a magas falromok előtt, amiken keresztül csak úgy áradt a hajnali fény.

– Ott szalad a patkány! – Feluce megint rácsapott a lóra.

De a férfi tovább futott, fürgén, mint egy menyét; talán hozzá volt szokva, hogy üldözik.

Rés bukkant föl a falban – a rókaképű tolvaj átsurrant rajta, és eltűnt. A ló, amelyik azon nyomban követte, valami lidércnyomásos kertbe botlott be. A tűz az összes cserjét és díszfát fekete csontvázzá változtatta.

Feluce leugrott, és belevetette magát az egyik csontvázbokorba. Fekete pernyefelleg szállt fel, ahogy kiráncigálta belőle a kis vörös tolvajt. Kést szegezett a torkának.

A vörös hajú nem mozdult. Tekintete Havorra rebbent.

– Az a kapitányod, ugye? – sziszegte Feluce-nak. Nem ölhetsz meg, míg ő nem ad rá parancsot!

Feluce pofon vágta.

– Koszos kis zsebtolvaj! Hova dugtad a pénzem? – Az övemben van, uram.

Feluce előhúzta a két erszényt, egy kicsit meg egy nagyobbat és nehezebbet. Feluce-nak mindig úgy tűnt, több pénze van, mint más hasonló rangú katonáknak. Kétségkívül megvoltak neki a maga tolvajtrükkjei, talán rafináltabbak, mint a rókaképűnek. Havornak égett a torka, és szörnyű vágyat érzett rá, hogy elragadja azt a nagyobbik erszényt, és elvigye Lukon családjának.

– Értse meg – dőlt az ijedt kis emberke szájából a szó –, én egyáltalán nem is akartam ellopni azt a pénzt… ez… ez nálam afféle szokás…

– Hagyok neked időt egy imára – mondta Feluce. Aztán elvágom azt a mihaszna torkodat!

– Várjon!

– Mire? Azt mondtam, egy ima.

– Alkut javaslok. Maguk életben hagynak, és én … én elárulom maguknak, amit erről a helyről tudok…

Feluce elmosolyodott.

– Mit tudhatsz már… erről?

– Igaz… esküszöm, hogy igaz… itt az uralkodó palotájában el van rejtve egy kincs!

– Úgy érted, el volt rejtve. Csak éppen mostanra hamuvá égett.

A vörös hajú szeme felcsillant.

– Nem. Vannak itt titkos folyosók… a palota alatt. Tudom, hogy lehet lejutni oda… hónapokkal ezelőtt tudtam meg, három várossal odébb… egy öregember egy csapszékben, félig őrült volt, de mutatott egy térképet. Eresszen el, uram, és odavezetem magukat!

Feluce egy pillantást vetett Havorra.

– Mit szólsz hozzá, kapitányok hőse?

– Szerintem az ég kékjét is lehazudná, hogy a bőrét mentse – válaszolta Havor, és leszállt a lóról. – De itt most nem te döntesz!

Lehajolt, hogy felvegye a posztóerszényt, s közben egy gyors mozdulattal félreütötte Feluce kését. Feluce fújt, mint egy vadmacska.

Egy másodperc, és a vörös hajú kitépte magát a markából, de Havor minden várakozása ellenére nem futott el.

– ígéret szép szó – mondta megjátszott nemeslelkűséggel – állom a szavam. A nevem Kachil, és örülök, hogy nem egyedül kell lemennem oda.