SÍRÁS AZ ESŐBEN

 

 

Azon a napon időjárás-vészjelzés volt, szóval mindnyájan fedél alatt tartózkodtunk. A gyerekek a tévét nézték, én meg a tyúkokat etettem a zárt udvaron. Anyám egyszerre kint termett, és megállt az udvar sarkában. Emlékszem, hogyan nézett rám.

Már ismertem ezt a tekintetet, és bár magyarázatot soha nem kaptam rá, tudtam, hogy mit jelent. Ugyanígy vette szemügyre a tyúkokat vagy ellenőrizte a tenyésztálakban termő zöldséget és salátát. De ma volt a tekintetében valami más is, és ezt rögtön észrevettem. Úgy látszik, elkészültem.

– Zöldi – kezdte. Áthaladt a baromfikifutón, és egy pillantást vetett a kiábrándító tyúkokra. A héten mindössze három tojást tojtak, és ebből is egy túl magas értéket mutatott. De most nem a tyúktenyészete érdekelte. – Zöldi, ma délelőtt bemegyünk a központba.

– És a vészjelzés, mama?

– Ugyan már, azok a hülyék gyakran tévednek. Különben is azt mondták, hogy délig semmi nem lesz. Addig minden tiszta. Akkorra pedig mi már ott leszünk.

– De mama, nem közlekednek az autóbuszok. Soha nem járnak vészjelzéskor. Gyalog kell mennünk.

Kemény, az életért és a megélhetésért vívott küzdelemben csontig soványodott arcából tekintete mérgesen villant rám.

– Akkor gyalog megyünk. Mit gondolsz, mire való a lábad?

Kiszórtam a baromfieledel utolsó marakédát, és elindultam az ajtó felé.

– És ha már a lábnál tartunk – folytatta anyám húzz harisnyát. És vedd fel azokat a holmikat, amelyeket a múltkor vásároltunk.

Mindig ilyen szövegeket nyomott. Rendszerint a kamerák, különösen a bejárat mosdójában lévők miatt. Ha az ember levetkőzött, minden ruhadarabja bekerült a tisztítógépbe, és a másik oldalon kaptuk meg. De a kamerákat biztonsági emberek ügyelik, meg orvosok, és ha ők meglátnak, biztos felkeltem az érdeklődésüket. A legjobb cuccomban kellett mennem, hogy ne röstelkedjünk még akkor sem, ha egy központbeli orvos pillant ránk. Ilyen szőrszálhasogató volt az én anyám. Bementem zuhanyozni, hajat mostam, és beszórtam magam azzal a rózsaillatú púderrel, amit a központban vettünk, igy ha majd a bejáratnál újra zuhanyozásra és hajmosásra kerül a sor, teljesen tiszta leszek. Aztán felvettem a különleges fehérneműt és a fehér ruhámat; harisnyát, cipőt húztam. Még az is eszembe jutott, hogy a rózsapúdert a táskámba tegyem.

Mire az utcai kapuhoz értem, anyám már várt rám, de nem szidott meg. Elvárta, hogy rendesen készüljek fel.

A gyerekek a tévé körül hancúroztak, kivéve Daisyt, aki hétéves volt, és akinek a gyerekekre kellett vigyáznia. Irigy félelemmel figyelte távozásunkat. Mielőtt kinyitottuk az ajtót, anyám hangosan visszaterelte őket.

Amikor kiléptünk a szabadba, mintha leforráztak volna, olyan hőség csapott meg bennünket. Meleg nap volt, az ég meg olyan tiszta, akár a legfinomabb kék plasztiküveg. De persze az időjárás-vészjelzés miatt közel s távolban egyetlen busz sem közlekedett az utcákban. Vészjelzéskor amúgy sem lehet sehová se menni. Minden üzlet ajtaját szigorúan lezárták, még a környékünk három kocsmáját is. A helyi vasútállomás négy évvel ezelőtt, amikor tizenegy éves voltam, megszűnt üzemelni. Még a jogtalanul betelepültek zűrzavaros csapatánál is helyükön voltak a védőfalak és a borítóponyvák.

Az égő, poros járdán csupán egy csavargópárral találkoztunk. A zöldövezetből jöttek, kezükben almaboros vagy petromixes palackokkal, ezeket vidáman felénk lóbálták. (Anyám félrerántott.) Egyszer egy rendőrautó hajtott el, és természetesen lelassított mellettünk. Bekapcsolták a hangszórót.

– Igazán fontos dolguk van, asszonyom?

Anyám, akinek az ilyesmi állandóan próbára tette a türelmét, dühösen csattant fel:

– Igen!

– Tudja, hogy ebben a körzetben esőt jeleztek?

– Igen – hangzott a válasz.

– És ez itt az ön lánya? Nem okos dolog, asszonyom, kockáztatni egy gyermek ...

– A lányommal útban vagyunk a központ felé. Fontos megbeszélésre várnak bennünket. Hacsak nem késleltetnek – vetette oda anyám a fontoskodó rendőrnek, aki persze csak a kötelességét teljesítette az autó hermetic-ablakán keresztül. – Mielőtt elered az eső, bent leszünk.

A két rendőr a járőrkocsiban egymásra nézett.

Volt idő, amikor az ilyen felelőtlen viselkedés miatt letartóztatták az embert, de már nem sokat törődtek vele. Túl sok bűncselekményt követnek el manapság. Végtére is a saját bőrünket vittük a vásárra.

Az a rendőr, aki a hangszórón át beszélt velünk, hidegen mosolygott, és kikapcsolta a hangszórót.

Mielőtt a kocsi továbbhajtott, egyszerre négy hivatalos szem szegeződött rám. Ez legalább némi elégtétellel szolgált az anyámnak. Noha a rendőr gyereknek titulált, mert a csuklómon a tizenhat éven aluliak címkéjét viseltem, alighanem azt is észrevette, hogy jóval idősebbnek látszom, és elég jó nő vagyok.

Anyám, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna az' égre, előregyalogolt. (Igaz, volt néhány nyilvános esőház az úton, de a legtöbbjét szétverték a vandálok.) Csodáltam az anyámat, de soha nem tudtam igazán szeretni. Rettenetesen erős volt, és összetartott bennünket azután, hogy az apám, majd az a másik férfi, aki Daisy, Jog és Angel apja volt, elrákultak. Mindezt pofonokkal és hangos szidalmakkal tette, hogy megmutassa, mit várhatunk az élettől. De valaha mulatságos is lehetett, erre utalt például az a buta név, amit nekem adott, mert zöld fát, zöld legelőt és palackzöld vizet csak a központban lehetett találni. Az utcákon és az elhagyatott kertekben álló fák csupaszon meredeztek, imitt-amott pedig vidám barna fólia, védte őket. Néha fura bimbókat vagy gyümölcsöket hoztak, amit aztán valaki bejelentett, és a fát kivágták. Azt hiszem, valaha olyanok lehettek, mint az anyám, vagy inkább az anyám hasonlított hozzájuk. Csontig szárazak, mint ő, szívósak, erősek, és gyökereikbe kapaszkodva nem mernek virágozni.

Nagy hősiesen csak akkor mutatott némi izgalmat, amikor a magas dombról lefelé jövet elhagytuk a régi mozi romjait, és megcsillant előttünk a kupola. Ekkor szaporázni kezdte a lépteit, és engem is sürgetett. De felhőket keresve egyszer sem nézett fel az égre.

Végül is minden rendben volt. Az ég tiszta maradt, és mi leértünk a beton aluljáróba. Amikor már a mozgójárdán haladtunk, fáradt lábaimat úgy pihentettem, mint az a gólya, amit egyszer a televízióban láttam: hol egyik, ho) másik lábamra álltam.

Az anyám észrevette, és azonnal letolt. Kamerák figyelik az aluljárót egészen a bejáratig. Hiába erősködtem volna, hogy nem érdekel. Soha nem tűrt ellentmondást, és bár valószínűleg a kamerák előtt nem pofozott volna meg, később lekent volna egyet. Emlékszem, hat– vagy hétéves lehettem, amikor először náspángolt el egy plasztik övvel. De előbb levette a csatot. Nem akart komolyabb sérülést okozni. Zöldit nem szabad elcsúfítani – ez a túlélés egyik feltétele volt, mert még ő is észrevette, hogy valami lehet belőlem. De az öv ütése fájt, és hurkákat csinált a bőrömön. Amikor zokogva ott feküdtem, fölém hajolt.

– Nem tűröm a feleselést! Sem tőled, sem másoktól. Érted? Nincs rá idő. Azt teszed, amit mondok!

Amikor már válaszoltunk a szokásos kérdésekre, csatlakoztunk a mosdó előtt sorbaállókhoz. A vészjelzés miatt nem volt hosszú a sor. A mechanikus ellenőrzésen túlestünk, a kezelőnő még gratulált is az alacsony szintünkhöz.

– A SZÁRAZ körzetből valók – állapította meg kedvesen. – Nagyon jó környék. Ott él a fivérem is. Harmincon túl van, és három gyerekét neveli.

Most anyámon volt ja gratuláció sora, és büszkén fűzte hozzá, hogy az elsők közt a mi házunkat szerelték fel hermeticüvegekkel.

– Az én gyerekeim soha nem játszottak a szabadban – biztosította az asszonyt. – Még Zöldi is ritkán hagyta el tizenegy éves kora előtt a házat. Az ennivalónk legnagyobb részét magunk termeljük. – Aztán rájött, hogy túlságosan közlékeny. Soha nem tudhatja az ember, ki hallgatózik; úgyis annyi baj volt a külvárosokban a betörőkkel és a bandákkal. Zárkózottabb lett, mint a hermeticüvegek.

Később a mosdóhelyiségben mögöttünk rémes veszekedés tört ki. A mechanikus jelzés megvillant: egy nő átlépte az elfogadhatósági szintet. Üvöltött, hogy neki be kell mennie a központba, hogy meglátogassa szülés előtt álló leányát. Ez a legrégibb ürügy; persze lehet, hogy igaz, bár a terhességet itt szigorúan szabályozták. Az egyik egészségügyi őr lecsillapította az asszonyt. Megkérdezte, hogy van-e biztosítása.

Ha van, akkor a bejárati kórház befogadja, és megnézik, hogy mit tehetnek. De az asszonynak soha nem volt biztosítása, bár a lánya a központban élt, és mikor megszólalt a riasztó, kitört a balhé."

– Mama – kérdeztem, amikor beértünk a fehér plasztik-és csempehelyiségbe, ahol vigyázó fekete kameraszemek kattogtak fölöttünk, és a zuhanyzók úgy zúgtak, mint a Niagara-vízesés –, kihez viszel engem?

Meglepődött. Olyan naivnak tart, hogy egész idő alatt nem jöttem rá: azt tervezi, hogy leánya lesz a központban. Rám meredt, aztán kibökte: „Ne törődj vele! Csak reménykedj abban, hogy szerencséd lesz. Elhoztad a hintőport?"

– Igen, mama.

– Hát akkor használd ezt is. Majd a kávézóban találkozunk.

Amikor kinyitottam a tőle kapott dobozt, Füst szemfestéket, őszibarack illatú szájrúzst és egy palack Értem nevű parfümsprayt találtam.

A gyomrom rögtön felfordult. De aztán azt gondoltam: „És akkor mi van?" Igazán lököttnek kellett volna lennem, ha naivnak tettetem magam. Évek óta tudtam.

Miközben a kávézóban hamburgerjeinket ettük, kint eleredt az eső. A védőfalak és terelők oltalmában épp hogy csak vibrálást lehetett érezni. Nem sokat ártott itt benn, de az emberek még a plasztik pálmafák alatt is ösztönösen elhúzódtak a kávézó külső falától. Az anyám felállt.

– Befejezted, Zöldi? Akkor eredj a női toalettbe, és moss fogat. Indulunk. És használd ismét a parfümöt.

– Elfogyott, mama, csak egyszer lehet használni.

– Kész rablás, amit csinálnak – morogta az anyám. – Alig érezni. – Meg kellett mutatnom az üres palackot, és addig erősködött, amíg valami levegőt préseltem ki a fülem mögé.

A kávézótól fákkal szegélyzett út vezetett a központba. Igazi fák, zöld fák és zöld fűszegély. A lejtő szélén vártuk meg a vidám színűre festett elektromos autóbuszt, amelyet egy goromba sofőr vezetett. Valaha azt hittem, hogy a központban mindenki vidám, megelégedett, optimista és kedves. De sokszor csalódtam. Rögtön megismerik a kintről jötteket. Ha más nem, az ember arcbőre elárulja, annyira különbözik az itteniek sápadt vagy a szoláriumtól csokoládébarna arcszínétől. És bár soha nem kerülhettünk volna be, ha nem találnak elfogadhatónak bennünket, az autóbuszon meg a földalattin elhúzódtak tőlünk. Megtörtént párszor, hogy a központ mozijában senki sem akart mellénk ülni. De nem mindenki gondolkodott így. Feltehetően az az ember sem, akiről az anyám említést tett.

– Hagyj engem beszélni – mondta, amikor leszálltunk az autóbuszról. (A buszvezető hirtelen indított, fertőzött lényünket majdnem lelökte a kocsiról, úgyhogy majdnem kitörtük a bokánkat.)

– És ha kérdez tőlem valamit?

– Ő? – De most nem adtam okot a haragjára. – Rendben van, akkor válaszolsz. De vigyázz!

A központ egy részében nagyon régi, történelmi épületek, a belvárosban pedig műemlékek állnak. Miután ezek fedél alatt vannak, rendesen vigyáznak rájuk, és karbantartják őket. Éppen egy ilyen alatt álltunk. Televíziós emlékeimből –anyám gondoskodott arról, hogy tévé mellett, leckeszalagokkal és gyakorlókötelekkel nőjünk fel – az épületet XVIII. század végi, XIX. század elejire becsültem. Kőből épült, az ablakokon párkányzat díszelgett, és az oszlopos előcsarnokból fekete fémoroszlánok között magas lépcsők húzódtak.

Felmentünk a lépcsőn. Megilletődött és riadt voltam.

Az oszlopok mögötti üvegajtó tárva-nyitva állt. Nem volt oka, hogy ne így legyen. A hűvös-meleg, illatos szellő és a kondicionált levegő ki-be áramlott, a cserepekben valódi páfrányok hajladoztak. Az előcsarnok akváriumában aranyhalak úszkáltak. Szerettem volna ott maradni és elnézni őket. Néha a központ utcáin jómódú embereket láttam sétálni jól ápolt kutyákkal meg rókákkal. Előfordult, hogy egy-egy magas ablakban selymes szőrű macska ült. A központban a méhészetből valódi mézet lehetett kapni, a tehenészetből pedig borjút és tejet. Lazacot, bőrt és bort és rózsát is árultak.

De ezek a halak itt az akváriumban igazán szépen mutattak. Hirtelen eszembe jutott, hogy ide jövök lakni – ha igazán ide jövök –, de nem hittem el. Olyasmi volt ez, amit az anyám kedvéért meg kell próbálnom, mert nem mondhatok neki ellent. Soha.

A liftkezelő felvitt minket a hatodik emeletre. Közönyösen, mintha ott sem lettünk volna, éppen csak azért kezelte a liftet, hogy valamit csináljon.

A hallban álló régi óra hármat mutatott. A folyosó, ahová érkeztünk, kihalt volt. Minden szoba ajtaja nyitva állt, csakúgy, mint a folyosó ablakai. Párnázott mélyedések üvegbútorokkal: irodák. A folyosó utolsó ajtaja volt csak csukva.

Anyám itt állt meg. Sápadt volt. Szeme és szája – három egyenes vonás a puszta csontokon. Felemelte a kezét, remegett, de határozottan és hangosan kopogott az ajtón.

Az ajtó abban a pillanatban magától kinyílt.

Anyám lépett be elsőnek.

Megállt előttem a fűzöld szőnyegen, elzárva előlem a kilátást.

– Jó napot, Alexander úr! Remélem, nem jöttünk túl korán.

Férfihang szólalt meg:

– Egyáltalában nem. Elhozta a lányát? Jó. Kérem, lépjenek beljebb. – A hang egészen fiatalos volt.

Anyám mögött léptem be a fűszőnyegen, széket és asztalt pillantottam meg, aztán anyám maga elé engedett.

– Ez a lányom, Alexander úr. Zöldi.

A férfi körülbelül huszonkét éves lehetett, ami persze szerencse, mert a központban születettek ötven, sőt hatvan évig eléltek, bár ez utóbbi ritkán történt. (Gyakran el sem rákulnak a kupolák alatt, feltéve, ha ott is születtek. Anyám szerint ezeket a túl jó élet öli meg.)

Szolárium barnította arca és gyönyörű ruhája volt: cérnaing és -nadrág. Csuklólánca ezüst, a címkéje piros. Tehát jól ítélem meg a korát. Annyira friss és higiénikus, hogy szinte ehető volt. Gyorsan elkaptam pillantásomat a tekintete elől.

– Nem ülnének le? – Központi ginnel és citromkarikákkal megtöltött kristálypoharat nyújtott át anyámnak. Mosolyogva kérdezett meg, hogy nem innék-e tejturmixot. Igen, valódi tejből, eperízesítéssel. Túl ideges voltam ahhoz, hogy bárminek örüljek vagy bármit kívánjak, de el kellett fogadnom. Ilyesmit egyszerűen nem lehet visszautasítani.

Amikor már italainkkal a kezünkben leültünk, íróasztalához telepedett, a lábán hintázott, a dobozból cigarettát vett elő, és meggyújtotta.

– Mondhatom – jegyezte meg társalgó hangon —, igazán elismerésre méltó, hogy a vészjelzés ellenére is megtették ezt a hosszú utat. Bár azt hiszem, csak futó zápor volt.

– Akkorra már beértünk – közölte sietve az anyám. Meggyőző akart lenni. A virág nem hervadhatott el az esőben.

– Igen, tudom. Összeköttetésben álltam a bejárattal.

Valószínűleg a szintünket is ellenőrizte. Végtére is joga volt hozzá. Ha megvesz engem, azt akarja, hogy el is tartsak egy darabig.

– Engedje meg, hogy rögtön megmondjam, bár nem sokat láttam a lányából, de azt hiszem, teljesen megfelel a munkához. Olyan csinos és jó modorú.

Szokásos volt úgy tenni, mintha valóban állásról lenne szó. Persze megeshet, hogy azzal kezdődik.

Anyám múlt ősszel adhatta fel a hirdetést. Akkor, amikor lefényképeztek a központban. Csak nejloncsipke bugyi volt rajtam. Az orvosi ellenőrzésekhez is ilyeneket készítettek tízévenként. De ilyen képekkel közölték a hirdetéseket is. Ez tilos volt, de senki sem törődött vele. Az utcánkból egy fiú három évvel ezelőtt ugyanígy került be a központba. Ő maga adta fel a hirdetést. Jóképű srác volt, bár a haja, csakúgy, mint az enyém, nagyon vékony szálú, és talán még tizennyolc éves kora előtt kihullik. De úgy látszik, ez sem számított.

Vajon kapott-e az anyám más ajánlatot is? Vagy csak ez a lesült képű Alexander úr jelentkezett azzal az átható, kék szemével?

Úgy ittam meg a turmixot, hogy észre sem vettem.

Alexander úr megkért, hogy olvassam el azt, amit egy darab roxra írtak. Anyám és a tévéleckék gondoskodtak róla, hogy tudjak olvasni. Az legalábbis, amit a roxra írtak, nem okozott nehézséget. Egészen egyszerű szöveg volt: egy bizonyos Mr. Clevelandot arra utasítottak, hogy menjen el a hetedik emeletre, a 170B számú irodába, Miss O'Beale pedig jelentkezzen az alagsorban. Talán majd abban az állásban is ilyen üzeneteket kell elolvasnom. De sikeresen vizsgáztam. Alexander úr el volt ragadtatva. Hozzám lépett, megrázta a kezem, és kutatva megcsókolta a bal arcomat. A szája határozott volt, kellemes és jóindulatú: a pénz és a biztonság aromája lengte körül. Anyám jó munkát végzett rajtam. Azonnal rájöttem és akartam. Talán a bejelentések közt megengedik, hogy etessem a halakat az akváriumban.

Alexander úr rém udvarias volt, megkínálta anyámat még egy nagy pohár ginnel, illedelmesen társalgott a központ legutóbbi filmjéről s a divatos színről. Semmi tapintatlant nem említett, olyasmit, mint az élelmiszerárak vagy az egy hónap előtti zavargások a külvárosokban, amikor a tűz és a rendőrök lövöldözése még a mi hermetikusan elzárt otthonunkba is elhallatszott. Nem beszélt aktualitásokról, a kontinens halálozási statisztikájáról, sem az Egyesült Államokkal vívott gazdasági háborúról. Tudta, hogy a tévécsatornáink korlátozott programokat sugároznak, és információink nem elegendőek magasabb színvonalú társalgáshoz.

Végül kijelentette:

– Rendben van, elengedem magukat. Még egyszer köszönöm. Azt hiszem, tudják, mi a helyzet, ugye?

Nevetett, miközben a negyedik cigarettáját szívta. Anyám a halálfejével mosolyogni próbált, maradék fogait ginnel és citrommal öblögette.

– Természetesen írok. Expressz-futárral küldöm a részleteket. Azt jelenti, hogy mától számított öt napon belül megkapják. Rendben lesz így?

– Remek, Alexander úr! Zöldi nevében is beszélek, ő annyira izgatott. Nagyon sokat jelent ez nekünk. Van egypár másik jelentkező úr is, természetesen őket lemondom. De a hét végéig értesítenem kell őket.

A férfi rémületet színlelt.

– Szent isten, nem akarom elveszíteni Zöldit! Mondjuk, hogy három és fél napon belül. Majd elintézem, hogy különleges futár vigye a levelet a legrövidebb időn belül.

Elbúcsúztunk. Ismét megrázta a kezemet, és két oldalról arcon csókolt. A nagy, tiszta melegség úgy áradt belőle, mint valami hatalom. Úgy éreztem, hogy tigris csókolt meg. Nem tudtam, vajon ez-e a szerelem.

A bejárat kijáratánál ismét hosszasan kellett várakoznunk a minden tiszta jelzésre, bár az eső már nem esett. A vörös és lila hat különböző árnyalatában megtisztult naplemente borult a külvárosra. .

– Nézd, mama – mondtam, mert olyan sok időt töltöttem bezárva a házba, hogy ritkán láttam az eget –, hát nem gyönyörű? A kupola fölött nem ez látszik.

De az anyámnak semmi érzéke nem volt a természet szépségei iránt. Csak a levegő szennyezettsége tette a hajnalt és az alkonyt ilyen széppé. Ebben gyönyörködni tehát hülyeség, és az is lehet, hogy törvénybe ütköző.

Miután elhagytuk Alexander úr irodáját, anyám nagyon furán viselkedett. Nem egészen értettem meg, hogy ez a két nagy pohár gin következménye, amivel nagylelkűen megkínálták. Eleinte heves és energikus volt; lelkesen, akár egy idegenvezető, hívta fel a figyelmemet a központ csiszolt látványosságaira. Bár nem mondta ki, de azt gondolta: majd ha itt élsz ... Ha te itt élsz. De miután a kijárati váróban egy csomó elég vacak kávét megittunk, magába roskadt és elcsendesedett. A szeme olyan sötét, olyan üres lett, hogy kerültem a pillantását. Nem szólt hozzám.

Bár a vészjelzés elmúlt, ilyen későn már nem közlekedtek az autóbuszok. Felmerült a lehetőség, hogy az utcákon bandák cirkálnak, és belénk kötnek.

A csodálatos, mérgezett naplemente eltűnt a fák szénfekete törzsei, az elhagyott házak és rozsdás vasutak mögött.

Szerencsénkre elég sok rendőrjárőr cirkált mindenfelé. Amikor megállítottak, anyám kurtán válaszolt nekik. De hagytak továbbmenni. Nem látszottunk veszélyeseknek.

A SZÁRAZ-ban feltűntek az utcái lámpák; néhány ember sétált az utcán vagy üldögélt a leomlott falakon, hogy beszívja a kevésbé mérgező levegőt. Úgy másztak ki, mint a nyulak az odújukból. Elmentünk pár ismerős nő előtt is, akik hermeticházuk előtt, a sarkon álldogáltak. Megkérdezték, honnan jövünk. Anyám közölte, hogy egy barátunktól, és a minden tiszta jelzésre kellett várnunk.

Bár a hermetic – ahogy hirdetik – a gelingiten kívül minden ellen véd, anyám most rém izgatott lett. Felrohant a házunkhoz vezető betonúton a bejárati ajtóhoz, kinyitotta és bement. Ruháinkat a szennyesládába dobtuk, bár erre most alig volt szükség, mert a nap nagy részét a központban töltöttük. A tévé még most is hangosan ordított. Anyám szoknyát és nejlonblúzt rántott magára, és berontott a szobába, ahol a gyerekek tartózkodtak. Rögtön kitört a veszekedés. A nap folyamán Jog feldöntött egy egész tejporos kannát. Daisy megpróbálta feltakarítani, és el akarta titkolni az anyám előtt; mintha ő nem vette volna észre, ha valami hiányzik! Daisy is csak hétéves volt, Jog meg három; anya azonnal rájött hát mindenre, és mindenkit végigpüfölt, még Angélát is. Daisyt, aki távollétünkben a felelős volt, elnáspángolta, de nem túl erősen. Ahhoz azonban eléggé, hogy zárt világunkat sikolyok és vad zokogás verje fel.

Amikor mindezen túl voltunk, főztem egy kanna teát. Tej nélkül ittuk, mert a hónap hátralévő részében takarékoskodnunk kell majd a tejporral.

A düh elszállt anyámból. Ismét nem találta a helyét. Kijelentette, hogy fel kell mennünk megnézni a tyúkokat. Az utóbbi időben a tojások magas értékeket mutattak. Lehet, hogy a zárt udvar tetején valami rés keletkezett?

Végigmentünk a saláták közt, és felriasztottuk a csirkéket, amelyek izgatottan kotkodácsoltak. Anyám a létráról zseblámpával ellenőrizte a tetőt.

– Nem látok semmi rést – mondogatta.

Végül leszállt. Nekitámaszkodott a létrának, és a még mindig égő zseblámpával hadonászott. Pazarolta az elemet.

– Mama... a lámpa még ég.

Eloltotta, a kifutóra tette, és hozzám lépett. Megfogta a karomat, és az arcomba meredt.

– Zöldi, érted ezt az Alexandert? Érted?

– Igen, mama.

Dühösen, de nem erősen megrázott.

– Tudod, hogy miért kell megtenned?

– Igen, mama. Nem bánom. Igazán rendes pasas.

Aztán észrevettem, hogy tekintete ismét megváltozott, és elnémultam. Úgy éreztem, hogy megindul alattam a föld. A mama szeme tele volt égő könnyel! Pillantása lágy volt és megtört.

– Ide figyelj, Zöldi. Múlt héten volt a harmincadik születésnapom.

– Tudom.

– Fogd be a szád, és hallgass meg! Orvosi ellenőrzésen voltam. Nem jók a leleteim.

Egymásra néztünk. Nem volt meglepetés. Mindenkivel ez történik. Máris tovább élt, mint a legtöbben. Itt kint az átlagéletkor huszonöt év.

– Még nem akartam neked megmondani. Három hónap múlva kell csak a kórházban jelentkeznem. Már érzek kisebb fájdalmakat, de itt a biztosítás. Megvehetem az igazán hatásos, legújabb fájdalomcsillapítót.

– Mama!

– Lennél szíves hallgatni? Azt kérdeztem, hogy tudod-e, mit kell tenned? A gyerekekkel. Tudod, hogy a testvéreid, ugye?

– Igen, gondoskodni fogok róluk.

– Vedd rá a férfit, hogy segítsen neked. Meg fogja tenni. Nagyon szerencsétlen ez az Alexander. A törvényes barátnője elrákult. Pedig a központban született, tizennyolc éves korában mégis meghalt. Neked ez a javadra vált. Hála istennek, kiskorodban alávetettelek a sterilizációs programnak. Tudod, hogy ő törvényesen nem fekhet le olyan lánnyal, aki teherbe eshet. Nagy az esély a deformálódott gyerek születésére. Pedig a férfin nem is látszik, ugye?

– Ismerem a terhességi törvényt, mama.

Pofon sem vágott, még csak nem is ordított velem, mert visszapofáztam. Úgy látszik, belátta: csak arról akarom meggyőzni, hogy értem az ábrát. Alexander helyzete ugyanis gyanítható volt. Mi másért akart volna egy lányt kívülről?

– Ami Angélát illeti – folytatta az anyám –, jövőre, amikor ötéves lesz, őt is sterilizáltasd. Jó esélyei vannak. Nagyon csinos lány lehet belőle egyszer. Daisy nem sokra viheti, és a fiú sem. De egy rendes asszonyt kell szerezned, aki idejön, és vigyáz rájuk. Intézetről nem lehet szó. Érted? – Felsóhajtott, és ismét biztosított: ez a férfi segíteni fog. – Ha jól kezeled, mindent megtesz, amit csak akarsz. Dédelgetni fog. – Eleresztett, és mosolyogva fűzte hozzá: – Tíz jelentkezőből válogattam. Mindegyiket megnéztem. Ő a legfiatalabb és a legjobb.

– Rém helyes pasas – mondtam. – Kösz, mama.

– Szóval vigyázz, hogy cserben ne hagyj engem!

– Nem hagylak. ígérem. Becsszóra ígérem.

Egy pillanatig, amíg a sötét házban az anyámat hallgattam, úgy éreztem, hogy szeretem őt.

Aztán másra gondoltam. Alexander úr jutott az eszembe, meg a ruhája és lesült arcbőréből villogó szeme.

Csodálatos volt! Nem küldött futárt. Ő maga jött el. Kis, légmentesen zárt kocsiban érkezett, ami hasonlított egy televízióbeli aligátorhoz. Csak kiugrott belőle, és felszaladt az aszfalton a házig. (Testőre közben hanyagul a kocsiban maradt. Pisztoly volt nála, és közönyösen figyelt.)

Alexander úr fél tucat sötétsárga rózsát hozott nekem, a háztartásnak egy láda élelmiszert, a gyerekeknek videoszalagokat és játékokat, anyámnak pedig egy üveg gint. Valószínűleg nem tudta még, hogy csak három hónapja van hátra, de majd rájön/Nagyon körülugrálta anyámat, és miután lediktálták megállapodásukat a hordozható gépbe, szájon csókolt, és előhúzott egy üveg pezsgőt. Az ital nagyon habzott, és egyetlen pohártól szédülni kezdtem. Nem ízlett, de egyébként az ünneplés jól sikerült.

Bólintott, és arcvonásait visszaigazította a megszokotthoz. Szeme, a maga hermetic kihívásában újra száraz volt.

– Most menjünk le, be kell dörzsölnöm Daisy sebeit anesz-zselével.

Lementünk, és hallottam, amint az anyám az egyik gyerektől a másikig menve kiabál, szemrehányásokat tesz, és sebeikbe dörzsöli az érzéstelenítő zselét.

Nem tudom, hogy mennyit fizetett értem, nem is akarom megkérdezni soha tőle. Még azt sem, hogy milyen törvényeket kellett áthágnia. De megtette, és nekünk, az anyámnak meg nekem, csak ez kellett. (Anyám mindig fenntartotta a biztosítást, jelentős összeg száll majd a gyerekekre.)

Anyám nyilván beszélt később Alexander úrnak a kórházról. Most már tudom, hogy ő személyesen intézte el a különszobát és a legújabb fájdalomcsillapítót. Nem engedte, hogy meglátogassam anyámat a kórházban. Anyám sem akarta. Már fogyni kezdett, és összezsugorodott, mint ahogy ez már lenni szokott.

A gyerekek szörnyen bőgtek. Azt hittem, soha nem lesz rend, de a végén az ügynökség talált egy tizenkilenc éves asszonyt, akinek az újszülöttje meghalt, és aki – úgy látszott – azonnal megszerette a gyerekeket. Persze egy biztonságos ház olyan előny, amit normális ember nem hagyhatott figyelmen kívül. Az ügynökség felügyelt a dolgokra, de az asszony szintje olyan alacsony volt, hogy akár hat évig is eltarthat. Legutoljára, amikor ott jártam, mindenki boldognak látszott. De ő nem akarja, hogy megint kimenjek.

Hat hónappal ezelőtt hozott hivatalosan a központba.

Minden fa olyan zöldvolt, a vízben csillogtak a halak meg a hattyúk, a madarak énekeltek, és kaptam tőle egy élő madarat, igazi, ugráló, élő madarat, tágas, gyönyörű kalitkában. Szeretem ezt a madarat. Néha még énekel is. Mondta nekem, hogy aligha él tovább egy évnél, de akkor majd kapok másikat.

Néha lemegyek az egyik történelmi épület előcsarnokába, és a hangszórókon keresztül figyelem a hirdetéseket. A központ bankján keresztül fizetnek, de alig van szükségem pénzre.

Két csodálatos szobám van a Fairgrove Avenue-n. Ha az ember belép vagy kimegy, felgyullad vagy kialszik a lámpa, ha besötétedik, a függönyök maguktól összehúzódnak, ha meg erős kint a fény, redőny ereszkedik le. A tusolóban mindig friss az illat, olyan, mint a nyári mező lehet vagy lehetett valamikor. Hetente négyszer, ötször vagy hatszor látom őt, eljárunk vacsorázni meg moziba, és mindig hoz nekem igazi virágot, csokoládét vagy mézet. Még könyveket is vesz nekem, hogy olvassak. Egyszer majd a szótárból új szavakat akarok tanulni.

Furcsa élmény volt az első szeretkezés. De nagyon gyöngéden bánt velem. Azt gondoltam, hogy nagyon szívesen szeretkezem majd (így is lett), bár bizonyos fokig zavarba hoz.

Azon az első éjjelen a karjaiban tartott, és ez jólesett. Soha senki még nem ölelt meg szeretettel, oltalmazóan. Beszélt nekem a lányról, aki elrákult. Nagyon elkeserítette, mintha soha senki nem halna meg így, de hát a központban a kupolák alatt a halál nem is mindig biztos.

Anyám időt akart nyerni, és amikor az elfogyott, csak fájdalomcsillapítót meg nyugodt távozást kívánt. De az én drágám azt hiszi, hogy ez a lány sokkal, de sokkal többet akar, és énnekem is többet kell akarnom. Ez szorongással tölt el, mert lehet, hogy nem élem meg a húszéves kort, és akkor megint összetörik a szíve. De akkor majd valószínűleg talál mást. Lehet, hogy olyan erős leszek, mint az anyám. Remélem. Meg akarom tartani az ígéretemet a gyerekekkel kapcsolatban. Ha Angélát jól sínre teszem, követheti a példámat. De ehhez tíz-tizenegy évre lenne szükségem.

Fura dolog történt tegnap. Azt mondta, hogy másnap – ma – játékot hoz nekem. Igen, játékot! Bár asszony vagyok és a szeretője, soha nem volt játékom. Legjobban a madaramat szeretem. Meg őt.

A legkülönösebb az egészben, hogy hiányzik az anyám. Eszembe jut, amiket nekem mondott, a kitörései és a parancsai. Ahogy vásárolni mentünk együtt vagy moziba, és hogy mennyire dühítette, amikor a fogai állandóan kitöredeztek.

Különösen a kiskoromra emlékszem, a vég nélküli vészjelzésekre, amikor együtt voltunk a házba zárva, fogolytársam volt. Ahogy zúdult le az eső, a rettenetes viharok rettegéssel töltöttek el, bár akkor még nem tudtam, hogy miért. Minden mérget és radioaktivitást, amely ellep mindent, az eső mossa le. A tévéadás ritkán jelentett baleseteket, és az ezeket okozó állandó tévedéseket sem említette. Néha bejelentették, hogy mindenki húzódjon fedél alá, ürítsék ki az utcákat, és nem mondták meg, hogy miért, pedig nem is esett, és a szél sem fújt. A rendőrautók szirénázva száguldoztak az utcákon, aztán azok Is elbújtak valahová. De másnap rendszerint minden tiszta jelzést adtak.

A központban nincs tévé. Különös, hogy itt a pollució hiányáról beszélnek. De rendszerint nem is említik. A kupolák alatt nem lehet fontos.

Folyton eszembe jut az a reggel, amikor hat– vagy hétéves lehettem. Megpróbáltam kinézni a tiltott világba, és orromat a hermeticüveghez nyomtam. A torzító anyagon keresztül hullámzó vízözönt láttam lehullani. És aztán valami olyan különöset pillantottam meg, hogy felsikoltottam.

– Mi az? – kérdezte anyám. Rosszkedvűen csapkodva mosogatta a reggeli edényeket a délelőttre engedélyezett házi szűrt vízadag felében. – Ugyan, Zöldi, miért adsz ki ilyen buta hangokat?

Rámutattam a hermeticre. Az anyám odajött.

Együtt néztünk ki a zuhogó esőbe, oda, ahol egy körülbelül egyéves kislány állt kint az utcán. Nem tudni, hogyan került oda, valószínűleg a jogtalanul letelepültek közül kóborolt el. Csak egy kis nadrág volt rajta, más semmi, és valami rongyos pokrócot szorongatott, ami a babája volt. Még a hermeticüvegen és a zuhogó esőn keresztül is látni lehetett, hogy ordított és sírt félelmében.

– Uram Jézus, Szűzanyám! – mondta anyám egy lélegzetre. Az arca sápadt lett, akár a mosogatónk belseje. De a szeme olyan forrón lángolt, hogy fel tudta volna szárítani az esőt.

A következő pillanatban belökött a tévészobába, bezárt, és rám kiáltott:

– Maradj ott, ne mozdulj, különben megöllek!

Aztán hallottam mindkét bejárati ajtónk nyílását. Aztán csukódását. Amikor ismét kinyílt és bezárult, magas hangú gyermeksivítást hallottam. A visítás egyre erősödött, és betöltötte a házat. Rájöttem, hogy az anyám kirohant az esőbe, felkapta az elveszett gyereket, és fedél alá hozta.

Persze semmit sem ért az egész. Amikor anyám a minden tiszta jelzés után elvitte az elsősegélyhelyre, a gyerek már haldoklott. Olyan kicsi volt. Végig a takarót szorongatta, megvetéssel nézte az anyámat, az ápolónőket meg a feledést jelentő kegyes tűt. A pokróc volt az egyetlen barátja. Csak ő tartott ki mellette, és szenvedett vele együtt az esőben.

Amikor anyám kifizette a kezelést és a fertőtlenítésünket, a segélyhely alkalmazottai rémes dolgokat vágtak a fejéhez a butaságáról, amíg megalázott félelmemben sírni nem kezdtem. Az anyám nem törődött velem, csak velük szállt szembe, mint valami szelídítetten nőstény róka, és törött fogait csikorgatta.

Hazamenet egész úton nyafogtam, és szemrehányásokkal árasztottam el. Miért tett ki a gonosz emberek szerszámainak meg a forró zuhanyaiknak, a fájdalmaknak és a megalázó szavaknak? (Féltékeny is lehettem – amire most jöttem rá – a betolakodott, mérgezett gyerekre. Addig egyedüli voltam a házban.)

– Menj lefeküdni! – kiabált az anyám. De én nem akartam menni.

Végül elnáspángolt a plasztik övvel. Vadul ütött, mintha az egész világot verné, amíg végül le nem állította magát.

De most itt vagyok az én drágámmal meg a kedves, éneklő madarammal. Az ablakomból látom a park zöld sarkát. És soha, de soha nem esik.

Fura, hogy mennyire hiányzik nekem ő, az anyám.

 

 

Rácz Lívia fordítása

A GONOSZ TÜNDÉR

 

 

A tündér csak várt, várt tornya magasában. Várt nappal és várt éjjel, nap nap után.

Fehér volt a torony, s árnya elnyúlt alatta messze, messze, oda, hol napszítta dűnék nyújtóztak, és csillogott a tenger.

Csupa szürkeség volt körülötte a világ, meg csupa fehérség; halvány homály, tétova csillámok. Színtelen, képtelen világ. És fehér volt ő is, ruhájának habjai, a lába, a vékony keze – fehérségük pedig olyan tiszta volt, akár a távolban a tenger fölé magasodó mészkőhegyeké. De a haja, a hosszú haja vörös volt, vörös, mint a vér, s úgy tört előre bőre fehérjéből, mint a magma fehér vulkáni kristályok közül. Ő sosem tekintett a hajára; valami megmagyarázhatatlan mádon félt tőle, összefonva, feltűzve viselte a fején.

Várakozott, anélkül hogy bizonyos lett volna benne, miért, kire vagy mire is vár.

Nem gondolt a múltjára, sem a jövőjére vagy bármi másra. Nem volt emlékezete, tán csak egy üres lap volt a helyén, amelyen elhalványultak a betűk. Nézte a szélben fürdő, szél hangján sivító sirályokat. Egyszer-egyszer kijött a toronyból, megint máskor visszament. Mint egy szám az óra lapján. Nem akart, nem vágyott, nem is remélt. Volt, minthogy létezett. Volt, de semmi több.

Telt-múlt az idő, de az időnek nem volt jelentősége. Lehetett tegnap is, holnap is azon a napon, amikor megpillantotta. '

Aranyba öltözött férfi jött a hajnali tengerparton; arany lovának sörényébe úgy kapott a szél, mint a hullámzó kukoricatáblába; skarlátszín gyeplőjén aranycsengettyűk, s patái nyomán apró felhőkbe gyűlt a homok. Látványa elkápráztatta a nőt. Nem ismerte fel a fegyverzetét: vagy túlságosan ósdi vagy egészen új lehetett. Válláról bojtok csüngtek, haja pedig olyan kócosan fénylett, mint egy arany hárfa elpattant húrjai.

A gonosz tündér érezte, gyorsabban kezd dobogni a szíve, ahogy kihajol a toronyból. Erre a férfira várok? A lovas még csak apró, fénylő hangya volt a tengerparton, de hamarosan a torony alá ért. Visszhang csendült, aztán már a lépcsőkőn döngtek a léptei. A nő hallotta, hogyan hagyja maga mögött egyenként a szobákat; meg-megáll. Maga elé képzelté, amint megvizsgál ezt-azt. De közben egyre csak közeledett. A tündér odafordult az ajtóhoz, amelyen be kell majd lépnie. Vadul vert a szíve. Gondolkodás nélkül felnyúlt és leeresztette a haját.

A férfi nyugodtan állt az ajtóban, és rászegezte a tekintetét. Szigorúak voltak a vonásai; a nő szeretett volna mosolyt fakasztani az arcán. Ő csak meredten nézte.

– Hol van Golbrant? – kérdezte.

A nő a szájához emelte a kezét. Megrázta a tejét.

– Az, aki harminc nap előtt járt erre lóháton. Krennok-dol felé tartott. Hárfát vitt a hátán, és kereszt alakú sebhely volt a homlokán.

A nő még egyszer megrázta a fejét, szörnyű gyorsan vert a szíve; kezét a torkára tette és várt.

– Golbrant – mondta a lovag, és összeszűkültek csillogó szemei –, aki nem a vérem, de testvéremmé fogadtam. Az, akihez így szóltak a Nővérek: „Óvakodj a fehér asszonytól, aki a halált várja a tengerparti nagy toronyban!"

Odalépett a nőhöz, elkapta és a keze köré csavarta a haját, mígnem a fájdalom ezüst felhőként borult annak koponyájára.

– Hol van Golbrant? – sziszegte a férfi. És akkor találkozott a pillantásuk.

Legalábbis a nő így érezte. Nyári kert volt a lovag szeme, ő pedig ki akarta ragadni belőle azoknak a borostyánszín árnyaknak meg sárga napdárdáknak a képeit: kívánta azt a benne látott reményt. azt az akaratot, azt a vágyat, hogy betölthesse a határozottságukkal és a fényükkel a maga üres sötétségét. Éhezte és szomjazta a férfi szemében tükröződő életet, mint a hal a vizet, mint a madár szárnyai a levegőt. És a szemei lélegezni kezdtek és inni, mint a vadak az itatónál, és kezeit a férfi nyakához érintette, és egészen közel húzódott a kemény páncélhoz, és szorosan odabújt hozzá. A lovag átkot köpött felé, és megpróbált kiszabadulni a keze szorításából, a szeme igézetéből, de nem tudott. Valami gyönyörteli, halálos súlya volt annak az ölelésnek, annak a tekintetnek, olyan volt, mint az alom, csakhogy ez megtöltötte és ottlétével megdermesztette az ágyékát. A nő lehúzta magával a földre. Belefojtotta a tekintetébe, a testébe. A férfi ott úszott húsának áramában, elsodorta az ár, és ő elveszett a gyönyör alagútjában, a gyönyörében, melyet meg kellett kapnia tőle. Olyan gyönyör volt ez, amilyet soha nő nem adhatott annak előtte, és nem is adhat soha ezután sem. Mert a nő gyönyörének egész tárházát neki tartogatta. Edény volt, és benne voltak az óceánok, benne volt az őseredet: a férfi a forrás felé küzdötte magát, és hangosan üvöltött, hogy elérje.

De végül megálljt parancsolt a teste. A vágybál előbb végtelen ernyedtség született, azután iszonyodás az alatta vonagló sápatag tömegtől. Akkor értette csak meg, mi mindent adott volna oda a nőnek a testéből kiszakadó élettel együtt.

Aztán odébb gurult. Kiszabadította a testét, és elfordította a fejét, a szemét pedig úgy takarta el, mintha félelmes, pusztító fénytől óvná.

– Igaz hát, amit rólad beszélnek, fehér asszony – morogta beteges, hideg dühvel, de magára haragudott jobban.

– Felfalod az agy tudását meg az ész józanságát a tekinteteddel és a méheddel. Igen, éreztem én is, hogyan hagy el az erőm; olyan üres maradtam volna utána, mint a csont, aminek a farkas kiette a velejét. Így bántál el Golbranttal is?

A gonosz tündér tekintete elhomályosult, kihunyni látszott benne az értelem fénye. A földön feküdt. Nem értett semmit. Aztán mégis: valami halvány emlékre ébredt, valami álomszerű emlékre, egy sötét hajú emberről fekete lovon, hárfával a hátán: az arca, mint egy nőé, s kackiás kereszt a szeme fölött. Őt is így várta, emlékezett most vissza, ő pedig jött, végig a hosszú szobák során, fel a lépcsőn, fel a toronyba. De az a másik nem hátrált meg előle: átkerült a fény a férfitól őhozzá. Most felnézett arra az emberre, akit majdnem a hatalmába kerttett, mert most, hirtelen megint tudta, mit is jelent neki a férfiakkal való együttlét. Nem volt ez a gondolat sem megrázó, sem meglepő, s undort sem keltett benne. Természetesnek tetszett, hiszen hogyan is tudhatott volna ő eleget a dolgok természetes rendjéről ahhoz, hogy ezt az egyetlen dolgot, ami az övé volt, idegennek, sötétnek és gonosznak érezze!

– Meghalt – mondta halkan, épp csak magyarázat gyanánt.

Az aranyruhás előrántotta a kardját, és már lendítette is, hogy levágja a nő fejét, de Krennok-dol harcosainak nem volt szokásuk, hogy asszonyokat öljenek, bármily nagy is lett légyen a haragjuk. Ezért megállt, s hamar visszadugta a kardot a hüvelyébe.

– Élj hát, vámpír – mondta, s a haragtól elsötétedett a pillantása –, de ezentúl ne próbáld megfosztani a férfiakat az erejüktől, mert különben karóra tűzöm a fejed!

A gonosz tündér számára értelmetlenek voltak ezek a szavak; nem volt ő egészen ember, semmit sem jelentettek számára az emberek értékei és törvényei. Mégis a férfira meresztette a szemét: szerelmes volt belé; szerette benne, hogy kiharcolta a szabadságát, és többé nem volt már őrá szüksége.

Szobáról szobára járt a lovag, s kereste Golbrantot. a fogadott testvérét, de Golbrant akkor botorkált végig azokon a szobákon, amikor már nem volt a maga ura, s a magasból alázuhant a tengerbe. Úgy sodorták el a hullámok, mint a kutyák zöld tetemét, és belékaplak a keselyűk meg a halak, úgyhogy most már fehér csontváz volt a tenger fenekén, s nem volt semmi, ami elárulhatta volna, ki is volt ö, csak a zöldre váló arany hárfa, ami mellette hevert a homokban.

Míg a harcos kutatott, a nő ott járt a nyomában. Nem tudta neki megmondani, hová tűnt Golbrant; nem tudott visszaemlékezni, de a férfi kétségkívül sejtette a választ. Ő pedig csak bámulta a hátát, és bámulta az arcát, amikor megfordult. Mindent elnyelő szerelem volt az övé: ha megtehette volna, felfalja a férfit. Ilyen volt az ő szerelme.

De a lovag ellökte magától, és lement a toronyból. le a lépcsökön, és elment tőle. elment messzire. Rátalált a lovára, és elvágtatott a tengeri úton, a partot szegélyező mészkőhalmok közé.

Három napig járkált a gonosz tündér a toronyban. Nem tűzte fel a hosszú-hosszú haját. Nem járt ki a napsütötte partra. Nem várakozott többé. Golbrant és az összes többi férfi mind hajóként süllyedt el halálos ölelésében, szemében és méhében odaveszett az akaratuk, oda a józanságuk; ókét már egészen elfelejtette, legfeljebb halvány árnyakként maradtak meg az emlékezetében. De őrá emlékezett: az aranysárga lovon érkezett harcosra, a keskeny, csillogó szemére, a lenszín hajára, a haragjára és a távozására.

A negyedik nap hajnalán leereszkedett a torony lépcsőjén, lement a parti útra, és elindult a nyomában.

Azelőtt soha nem hagyta el a tornyot, soha még az évek során, mióta azzá lett, aki most is volt. Azelőtt nem érezte ezt a vágyat. Most kényszerítette valami.

A nap skarlátszínű hasadékot nyitott a szürke égen, s ahogy a gonosz tündér ment az úton, az ő lobogó haja volt a másik skarlát folt a színtelen tájban.

Néhány nap múlva megváltozott a táj. Minden fehérből fekete lett. A hegyek feketén lapuló varjak módjára álltak őrt az út két oldalán. Viharfelhők sötétítették el az eget. Már a lába is ugyanolyan vörös volt, mint a haja, meri kígyókként harapdálták az éles, fekete kövek. A gonosz tündér azok közé tartozott, akiknek nincs szükségük se ételre, se alvásra, így hát csak ment, ment éjjel-nappal. A patanyomokat követte, s néha más jelek is voltak: itt-ott a köpeny egy-egy foszlánya – tüskés bokor szaggathatta le –, megint máshol kihamvadt tűz nyoma, ő pedig ujjaival simogatta, nyelvével érintette a hamut, mert ő feküdt a melegénél három éjszakával azelőtt, amikor még élt az a tűz.

Aztán folyó feketéllett az alkonyatban. Kék hold csaknem áttetsző tányérja odafenn, s a nagy felhők haragos madárrajként húztak tova. És vén boszorkány kuporgott a vágtató víz mellett, s a halál üstjét őrizte kékes tűz fölölt. A fekete valamiből, amibe testét csavarta, csak a szeme meg a csupa csont kezei villantak elő. Amikor meglátta a folyóparton járó fehér asszonyt, így rikácsolt:

– Krennok-dol arra van! Arra! A folyón túl.

Aztán a boszorkány otthagyta a főztjét, odament hozzá, és átmutatott a folyó túlpartjára.

– Nem tudsz átkelni. A híd romokban van: ő tette, tudta, hogy követni fogod. Félt, a lova is fickándozott, és szikrákat vertek a vasalt patái, mert tudták, hogy utánuk jön a vámpírlány. Adtam neki egy amulettet, azzal, hogy az majd megvédi tőled, de semmit sem ér majd vele. Nézd csak meg magad: magad vagy az éhség. Ilyen hát a te szerelmed? Üldözöl egy rémülten menekülő férfit, aki gyűlöl az ágyékával és gyűlöl a karddal a kezében? Nem küldted tán a halálba a fogadott testvérét, a jó Golbrantot is? – Itt a boszorkány kiköpött. – Mi hajt annyira, hogy megkapd azt a kardcsapást, amit a leghőbb vágya rád mérni?

De a fehér vámpírlány már távolodott tőle, lefelé tartott a parton, és csak keresett, keresett egy helyet, ahol átkelhetne, habár ilyen hely egyáltalán nem létezett, s ezt rajta kívül mindenki más tudta volna. A boszorkány utánafutott, úgy ugrált, mint egy kísérteties fekete kecske, mert kecskeszarvakat viselt a fején, minthogy az ördögtől való volt. Megkocogtatta a vállát.

– Egyáltalán tudod a nevét? Nem. No hát épp elég van a világon a fajtájából. Ha meg akarod kapni, menj be a folyóba, és a víz elvisz majd, ha nem félsz. Hosszú lesz a keresés, de amikor megtalálod, a tiéd lesz. Csak emlékezz rá, milyen árat fizet majd érte. Ostoba lesz utána, de milyen öröm lesz az neked, ha majd távol tartod a magas szirtektől és a haláltól. Olyan lesz, mint a gyermeked és az embered egy személyben, örökkön-örökké.

A gonosz tündér hallotta az ördögi boszorkány szavait, és bár nem voltak a számára többek a gondolataira boruló árnyaknál, megértette őket. A vízhez érve a boszorkány azt suttogta:

– Ha engeded szabadon elmenni, elporlad a tested, mert egy kard levágja a fejed! Ne engedd, hogy bármi vagy bárki kettőtök közé állhasson! Ezt ne feledd!

Aztán a boszorkány eltaszította őt csontos kezeivel, s belenyomta a vízbe. A fehér nő nem érzett félelmet. A haja és a ruhája nem engedték lesüllyedni a testét. s az áramlás vitte lefelé; kezei úgy sodródtak, mint vízbe fúlt virágok, s ezenközben mindvégig csak rá gondolt; őrá, akit keresett. S a kék gyűrűs csillagok egész éjszakáján vitte őt a folyó: ezüst kötelekkel húzta á hegyek között. Hajnaltájt vetette ki, mint egy hal-lánykát, a Dol-hegy alatti jeges partokon.

Folyami halászok találtak rá, hatan vagy heten. Azt hitték, öngyilkos lett, és keresztet vetettek, de mielőtt még papért futhattak volna, a lány felkelt és otthagyta őket, s ment a köves ösvényen, fel a hegyre; ügyet sem vetett rájuk.

A hegy zöld volt. A növények, melyeket termett, nem voltak sem mérgesek, sem utálatosak: a hegyen túl: erdő. Krennok földje élet volt: körülötte északra, délre, keletre és nyugatra mindenfelé csak halál. Magasan, a zöld hegyen állt a király háza; fából, kőből, rézből épült. Kétszáz oszlop tartotta a királyi nagyterem boltozatát, s ezeket az oszlopokat úgy faragták ki, mintha zöld márványfák lennének. Szökőkutak és kristálytiszta tavacskák vizében játszott a fény, s fehér madárkák fuvoláztak és kerekded gyümölcsök fürtjei termettek a kertekben a sárga égbolt alatt. Ilyen volt Krennok-dol. A nagy bronzkapuban ember nagyságú harang függött, nyelve akkora volt, mint egy tízéves leánygyermek

Nem tudta megkondítani a harangot; ahhoz magas ember kellett magas lovon, s ő is csak a kardjával érhette volna el. Így hát bezörgetett; addig dörömbölt a bronzkapun, mígnem a kezei is olyan véresek voltak már, mint a lába.

Volt egy törvény a király birodalmában: bárki is jött kegyelemért, igazságért vagy bármely más jótéteményért, legalábbis kihallgatási kapott az uralkodótól. Így hát meg is jelent végül a kapus, és beengedte őt. A gonosz tündérnek még nedves volt a ruhája és a haja a folyó vizétől, s ahogy áthaladt a küszöbön, a folyó fekete iszapja csepegett a szoknyájából. Alaposan megijesztette a kapust.

Felment a nagy lépcsőkön a nagyterem oszloperdejébe. A király nemrég jött meg a hajnali imából a harcosaival, s most hosszú asztaloknál ülve ettek-ittak. Maga az uralkodó kovácsoltarany emelvényén foglalt helyet, ugyanott, ahol három napnak előtte, amikor is vágtatva érkezett egy harcos a tenger felől, vörös szemekkel, félelemtől tajtékos lován. A király akkor felemelkedett, hogy üdvözölje, s meg ölelje; talán jobban szerette ezt a harcosát a többinél (Alondor volt a neve, s a nők Aranyosnak hívták titkolózón arcuk elé tartott kezük mögött), de a jó Golbrantot valószínűleg még nála is jobban szerethette.

Csakhogy Alondor távol tartotta magát a királytól.

– Átok ül rajtam – mondotta. – Isten törvénye tiltja, hogy átadjam nektek, mint a ragályt.

És elmondta nekik, hogyan lelte a halálát Golbrant a tengernél, a magas toronyban. Emlékükbe idézte a Nővéreket, az öt sötét boszorkányt, akik öt hónap előtt jöttek Krennok-dolba, hogy eljajongják próféciájukat öt harcos haláláról. Amikor a toronyban élő nőről beszélt, és arról, mit is tett az ővele, elfehéredett a szégyentől. Később gyónt a papnak. A pap erősen imádkozott; nagyon is jól értette, mitől retteg Alondor. Miután lefeküdt vele, de nem adott neki semmit, és nem tudta megölni, bár megtehette volna, nála hagyta gyönyörének és gyűlöletének

azokat az erőit, melyeket önmaga utasított el. Ő pedig csak jött utána, jött most is, és hajthatatlan volt, akár a tél hideg, fehér vágya. Tudta, ha most újra itt állna előtte, megzavarná és tönkretenné, kiszívná agyából az életet. Ekkora ereje volt érzéki vámpírizmusa sötét mágiájának, mely a legősibb és legszörnyűbb a világ valamennyi démona közül. Mit sem tudott erről az egészről, míg el nem indult háromnapos útjára, s nem érezte meg bőrének bizsergésében, lágyékának hidegségében, majd őrjöngésében, mi az, ami követi, s ami mindenre képes.

Alondor egy nappal a démon érkezése előtt menekült el Krennok-dolból.

Ott állt a nő a király termében; a férfit kereste a szemévet, s erősebben vert a szíve. Amikor látta, hogy nincs ott, megtántorodott a szívébe markoló halálos fájdalomtól. De csak egy pillanatra. Aztán elfelejtette a fájdalmat, és újra csak őrá emlékezett; megfordult, hogy kimenjen a királyi házból, ugyanazon az úton, amelyen bejött.

A király káromkodva felpattant, és három harcos máris ott volt a nő nyomában. Emelték a kardjukat, hogy rásújtsanak, de megint csak lefogta a kezüket a régi stigma. Sohasem öltek, de még csak nem is bántottak nőt. Nehéz lett volna most megtenniük. És ő elhaladt előttük színtelen, vak szemekkel.

– Utána! – kiáltotta a király. – Tegyétek a dolgotokat! Gondoljatok a gonoszságára és a varázslataira! Nem nő, nem emberi lény az a kardotok alatt.

Mentek utána, ki a teremből.

A lépcsőn egyikük belenézett az arcába.

Hátrahőkölt és képtelen volt bármit is tenni.

Lejjebb egy másik is utolérte.

Elkapta a menekülőt, és felemelte a kardját, de az utolsó pillanatban olyan szánalmasnak látta; nem volt több egy örült nőnél.

– Ez valami tévedés! – kiáltott fel magában, s hagyta futni gyötrelmes zavarodottságában.

A harmadik a lováért szaladt.

Követte a démont át az udvaron, ki a kapun, s a harag eltorzította az arcát.

Vadászaton érezte magát; hallotta maga előtt a kutyák morgását, s megpillantotta a zöld Dol-hegyről lefelé futó, szökellő fehér szarvast. Amikor elég közel ért a nőhöz, felkapta a lóra és vitte karját fájlaló zsákmányát a hegyen túli erdő felé. Ott, a szükség elviselhetetlen eksztázisában vele együtt levetette magát a földre. Kard helyett a húsát használta vele szemben, a nő pedig hamarosan kicsusszant alóla és otthagyta, s alig volt a tudatában annak, mit tett a férfi, s milyen sorsra is jutott. A király harcosai napokkal később találtak rá társukra; tébolyultan bolyongott, s vadászkutyái után rikoltozott a vastag levelű ágak alatt.

Egy kerek éven át vándorolt a gonosz tündér. És egy kerek éven át menekült előle Aranyos Alondor. Zsoldos katona lett, és számos királynak árulta haditudományát, olyanoknak, akikről úgy találta, jó ügyet szolgálnak. Sohasem maradt meg sokáig egy helyen. Félelemről és testi vágyról álmodott, meg Golbrantról, fogadott testvéréről, akit jobban szeretett minden férfinál és nőnél.

Évszakok változtak.

Vörös levelek hullottak a tündér vörös hajára és sebhelyes, máshoz szokott lábaira, melyekről nem is vett már tudomást, meg a vérben ázó csatamezőkre is, melyeken a férfi lovagolt.

Havak jöttek, havak mentek, meg fagyok és esők.

A menekülő elhagyta már Krennok földjét, halott, szürke tájakon járt, hol furcsán csavarodtak a fák, s magas csúcsokban végződtek a hegyek, a démon pedig a nyomában volt, ösztöne hajtotta, vágya fűtötte, csak őt látta, csak öt hallotta.

Észak sivár csúcsai között aztán magányos dombon álló uradalomhoz érkezett a lovag.

Sötét volt és komor, akárcsak a sziklák, melyek körbevették.

Zöld hold nézte, hogyan dörömböl a kapun.

Beteg volt; beteggé tette a két hónappal előbbi csatában kapott sebe, s betege volt már saját magának is, meg a kényszernek, ami hajtotta, hogy meneküljön az ismeretlen üldöző elől. Még mindig jól festett; olyan férfi volt, akit megbámulnak, de fehér szálak vegyültek már az aranyhárfahúr-hajba, s szemei beestek egészen a lelkéig: egy gyilkos szemei voltak, egy áldozaté vagy egy ördögtől megszállotté. Ez volt a büntetés azért a ki nem mért csapásért ott a tengerparti toronyban.

Fáklyák fénye villódzott a teremben, ahol a ház urával beszélt, miközben fejében időről időre csörömpölő hang zendült. Egyszer csak egy sápadt alakot pillantott meg a szeme sarkából az egyik ajtómélyedésben. Vérvörös függöny takarta a fehér arcot, a fehér vállat és mindazt, ami ezeken túl volt. A harcos azt hitte, rátalált a démon, aki üldözte, s rémület támadt a testében, fojtogatni kezdte és lecsapott rá, hátulról, ahogyan minden ellenség teszi. Összeesett, azzal a fajta ájulással, mely a közeli halál hírnöke.

De a nő nem az volt, akire ő gondolt. A hely urának volt a lánya, Siandrának hívták és skarlátszín kendőt viselt a fején, mert hűvös volt a terem. Olyan szépséges volt, mint egy ikon. A bőre fehér, a szája vörös, s hajának feketesége olyan volt, mint Golbranté, amikor a hárfával a hátán Krennok-dol felé lovagolt. Akár Golbrant nővére is lehetett volna, oly különösképp hasonlított rá, de hát ő semmit sem tudott a zöldet termő hegy harcosairól.

Siandra is várt a maga módján. Amikor meglátta az aranyhajú embert, akinek rémképek ültek a szemében, neki is gyorsabban kezdett verni a szíve. Ha abban a pillanatban a lovag el akarta volna nyerni a szerelmét, ennek nem is találhatta volna jobb módját annál, mint amit valójában tett: halott módjára a földre zuhant néhány méterrel a lábai előtt.

Siandra felvállalta az ápolását. és a legkevésbé sem tartotta kellemetlennek a feladatot. A férfi pedig, amikor felnyitotta a szemét, és az ő arcát látta maga elölt, úgy érezte, új lap nyílik az életében.

Oly könnyeden növekedett közöttük a szerelem, mint egy kisgyermek.

Jött a tavasz, és egyszer egy este a férfi szobájába vezérelte a lány lépteit. Édes kellemet hozott neki egy egész kehellyel. A lovag ismerte már a démonok gyönyörét, s csaknem jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy ezzel az emberlánnyal kevesebb gyönyörben van része. Hajnal felé megcsókolta, és azt mondta neki:

– Holnap el kell hagyjalak, Siandra.

Könnyek gyűltek a lány szemébe. Eszébe jutott az, ami mindenkor eszébe jut az elhagyottaknak.

– Nem – mondta a férfi –, nem azért. Meg van írva a sorsom. Üldöznek. Ha itt maradok, meghalok.

– Akkor hadd menjek veled – kérte Siandra.

– Nem. Miféle szerelmi ajándékot adnék azzal, ha arra kényszeríteném drága lényed, hogy otthontalanul járja mellettem a világot? – Sápadt volt az arca, behunyta a szemét. – Engedj egyedül elmenni, s óvd saját nyugalmad! Nekem nem lesz benne részem. Már így is túl sokáig maradtam.

Amilyen édes, olyan erős is volt ez az északi lány. Gyorsan elkapta a férfi kezét, és az igazságot kérdezte tőle újra és újra, míg a másik el nem taszította magától, mintha csak gyűlölné, s el nem mondott neki mindent, aztán pedig úgy zokogott a keblén, mint egy gyermek.

– Legyen hát – suttogta Siandra égő szemekkel.

A lovag nagyon fáradt volt. Elfárasztotta ez az év. Ott maradt, mert úgy érezte, szeretőjének asszonyi ereje többet jelent számára minden pajzsnál és minden kardnál széles e világon.

Teltek-múltak az éjszakák. Tavasz ült a tájon, de csak élénk színű gyomok termettek az ajtók előtt, s madarak raktak fészket a sziklahasadékokba a birtokon meg a környező hegyekben. Alondor most a földesurat szolgálta. Csatába ment érte, s ellenségei fejével tért haza. Sötét estébe hajlott a mulatozás, de hiába a bor, hiába a hús, hidegséget és nyugtalanságot érzett, akárha láz környékezné.

Míg Siandra aludt, ő fel-alá járkált a fülledt szobában. Későn kelt a hold és sárga csontoké volt a színe, ő pedig háborgó bensővel tekintett végig a gyalogúton, s látta, hogy áll ott valami, valami jeges fehérség, skarlátszín haját lobogtatja a szél a háta mögött, s hátratartja keskeny, fehér kezét, melyen karmokká növekedett a köröm. Nem változott az öltözete; fehér ruhája úgy csüngött a testén, mint egy cafatokban lógó lepel, lábát pedig sebhelyek borították. Felnézett, vágyakozó arccal, szemei apró tavacskák voltak: csak az ő képe játszott bennük. Kitartó s mindent elsöprő volt a szerelme: felfalta volna, ha teheti. Ilyen volt az ő szerelme.

Alondor térdre borulva imádkozott, de nem jutottak eszébe a szavak; csak a nőre tudott gondolni. Érezte, ahogy egyre közeledik a sziklás úton, ahogy fehér füstként átlebeg a kapuk során a bóbiskoló vagy elmélázó őrszemek között. Hallotta hangtalan lépteit a lépcsőkön, s azt is, hogyan tárultak fel csendben az ajtók érintése nyomán.

Siandra felriadt és felült az ágyban. Nézte a férfi imába görnyedt testét, s hallotta, hogyan veszítik erejüket az imák.

Rémületet érzett: ő van itt.

Ebben a pillanatban felállt a férfi; végleg elhagyták az imák. Hirtelen nem volt semmije, csak az az egyetlen dolog létezett a számára, amely húzta, csak húzta maga felé. Megfordult, mint valami gép, s ment át a szobán, ki az ajtón, s erősen csillogott a szeme és pír gyúlt az arcán. Ment derűsen, sóváran, és tűzforró volt a vére; vágyott és felejtett, hatalmába kerítette a fehér asszony igézete, aki lenn várt most rá.

Amikor Alondor a lépcsőhöz ért, Siandra kikelt az ágyból. Ha a férfiban tüzelt az élet, ő volt a halála. Felkapta Alondor hátrahagyott kardját, és követte, reszketve bár, de puha léptekkel, akár egy macska.

Ő volt ott a házban: a tengerparti magas torony asszonya. A folyosón járt már, s amikor megérezte, hogy férfi elindult végre feléje, egészen csendesen megállt. Vadul vert a szíve. A hajához nyúlt, hogy leeressze; amikor érezte, hogy kibomlott már a haja, a karját engedte le helyette. Azt hitte. a toronyban van, de ez semmit sem jelentett a számára. Azt hitte, az agyagos partokat mosó tenger zúgását hallja; talán saját vérének hangja volt az, testének fogyó-növekvő árapályáé. Sirály sikoltott a fülében, pedig csak a lépcső nyikordult meg a férfi lába alatt. Alondor befordult egy szegleten, s megpillantotta őt. A démonnak úgy emelkedett fel testében a szíve, mintha annak sem súlya, sem más célja nem volna, mint hogy felszálljon benne, akár egy madár. Melegség és öröm töltötte be üres lényt, s – először, amióta az lett, aki – ajkai szétváltak és elmosolyodott. Kitárta a karját, a férfi pedig elég mohó volt ahhoz, hogy az ölelő karokba boruljon. Mindent elfelejtett.

De Siandra ott állt szorosan mögötte, kezében a karddal. Ő is tudója volt ősi dolgoknak, ősi eszközöknek, a legősibb és legvitathatatlanabb mágiának. S amikor Alondor saját halála után nyújtotta a kezét, ő közéjük vetette magát. Úgy emelte fel a nehéz kardot s úgy sújtott le vele, mintha csak egy fűszálat tartana a kezében. Nem tudott semmit Krennok-dolról és harcosairól s azoknak a férfiaknak a lovagiasságáról, akik nem tudnak ártani az olyan lényeknek, akiknek keblük és méhük van, s nőnek nevezik magukat. Ő önző, óvatlan, szenvedélyes mozdulattal sújtott le mindazért, ami drága és becses volt számára.

Hosszas, fehér fájdalmat, aztán meg hosszas, skarlátszín fájdalmai érzett a tengerparti nő. Feje egy pillanat alatt lehullt a válláról, de semmit sem jelentett az idő. Korszakokon át tartott a haláltusája. Miután elteltek ezek a korok, süketen, némán és vakon feküdt ott, millió részre töredezve. Tudta már, mit jelent millió külön részre bomlani, s ugyanakkor mégis egynek lenni.

Siandra elfordult áldozatától, és Alondorhoz lépett, ő pedig belékapaszkodott; felébredt kábulatából. Siandra Golbrant volt abban a pillanatban, a fogadott testvére, aki érintetlenül emelkedett ki a tengerből, zöldarany hárfájával a hátán, fekete hajszálak vegyültek a hárfa húrjai közé, ő pedig lesújtott, azzal a csapással, melyre Golbrant soha nem is gondolt a toronyban. Így nyerte el végül Siandra a férfi szerelmét; inkább részévé vált a múltjának, mintsem leszámolt volna azzal.

Míg ők ölelkeztek, a fehér nő úgy esett szét, mint egy virág szirmai. Felszállt az arcukba fehéren, mint a liszt. Porrá lett, ahogyan az ördög boszorkánya ígérte a kék hold fényében.

Elporladt egészen.

Kavargott, lüktetett a por; saját magába hullott vissza. Szemcséi szemcsékké oszlottak, millióiból milliók lettek, s újabb milliók. Kisvártatva semmi sem maradt a tündérből, se fehérség, se vörösség.

S ő mégis tudatánál volt. Minden apró atomban az ő csillapíthatatlan éhsége élt tovább.

Most ide-oda sodorja a szél, terek végtelen változatossága szippantja magába, s hessenti tova. Ott van mindenhol, ott éhezik mindenben.

Alondorból és Siandrából már rég másfajta por lesz, amikor ő még mindig ott száll majd a világban. Beleszáll a szemekbe, hogy könnyeket fakasszon, bekúszik a gyilkosok körme alá, a megtört szívek hasadékaiba, hogy új fájdalommal tetézze a régit. Nincs neve. Ott van minden tettben, minden álomban, minden gondolatban. Ő minden és semmi. Most is vár, és várakozni fog mindörökké, a világ minden egyes pontján.

Idegenek járnak fel-alá a magas fehér torony lépcsőjén, s nem esik bántódásuk. A romokba sirályok költöznek. Eljön a nap, amikorra minden atomjaivá mállott kő a tenger szürke csillámai közé vándorol a napszítta dűnéken keresztül. Egy napon a sziklák is elomlanak. Utánuk pedig a szárazföld. Összezsugorodik és kiszárad majd a tenger, leomlik az égbolt, és kialszanak a csillagok. És ő ott marad abban a végső vagy köztes sötétségben is. Akkor is vár még.

Szegény.

 

 

Hajdu Gábor fordítása