MOTTSKA-JAJ

Odakint volt az erdőben, ami azt illeti, épp kilátástalanul hajszolta a macskát, amikor megtörtént.

Már közeledett az alkony, a nap lent, az alacsonyabb völgyekben, az ottani fák közt arany ködfátylat szőtt. Az egész gyönyörű volt, és ő pont ezért a szépségért választotta ki a kunyhót itt, meg a nyugalomért, de épp akkor az egyikre vak volt, és a másiknak sajnálatosan híján. Na persze, ostobaság ennyire dühbe gurulni egy „oktalan állat” miatt, de a fene egye meg, bedühödött. Amikor a macska először felbukkant, besorolta mint a folyó felé, odatúl szétterülő két-három gazdaság egyikéhez tartozót. Ez lévén a helyzet, úgy gondolta, hogy az állatot nem kell majd etetni, beéri hébe-hóba egy ajándékba kapott tál vízzel vagy konzervtejjel. Egyébként a macska majd madarakat fog és eltakarítja az egereket, amelyek – egy korábbi féleszű tulajdonos hagyatékaként – megszállták a kunyhó árnyékszékét. Igen, kezdetben azt hitte, hogy a macskának hasznát veheti, és tetszett neki a gondolat, hogy néha lesz körülötte egy állat, valami olyan független, mint egy macska, ami gondoskodik magáról és nem törekszik kötelékre, de ott van az ő csodálatára és esztétikai gyönyörűségére, mint az erdő, a folyó meg a tiszta ég.

Azonban a macskának más elképzelései voltak. Rutinos tolvajnak bizonyult. Ahelyett, hogy megszabadította volna őt az egerektől, elkezdte rendkívüli szakértelemmel ellopni a kis jószágokat a csapdákból, amiket a férfi állított. Sőt, ami rosszabb, elvitt élelmiszereket a szekrényekből – olyasmiket, amiket egy macska nem kellene megkívánjon –, egy szelet sajtot, egy zacskó süteményt, és meg is ette őket, mert papír, maszatok és morzsák szemetét szórta el (szándékosan?), hogy ő rábukkanjon, együtt a törvénytelenül szerzett csontokkal, a nagy juharfa mellett a tisztáson. Még egy nyitott üveg Tiflan-féle Katzenjammertalt is elcsórt. Az ironikus szójáték hidegen hagyta a férfit. A jégszekrény ajtaja rossz volt, és a macska tisztába jött ezzel. Most, hogy a két szép hal, amiket vacsorára fogott, eltűnt, ez lett az utolsó nyavalyás csepp a pohárban, amitől ottmaradt lehervadtan és feldühödten, vacsorára üres bab meg kenyér kilátásával, vagy jó hosszú autózással a városba, egy zsíros vendéglőbe – egy olyan út, amit annyira ritkán tett meg, amennyire ritkán csak lehetett.

Ahogy a juharfa felé tartott, bosszúról álmodozott, bár nem igazán hitte, hogy a macska olyan hülye, hogy ott legyen, még abban sem volt biztos, hogy mit tenne, ha mégis.

Épp csak kiért a tisztás kaptatójára, a fölé magasodó fa lángolni látszott az alacsonyan álló nap ragyogásában, amikor a lehető legfurább érzés öntötte el. Hatott a fülére, a fejére, a szemére, még a bőre felszínére is, s az volt az első gondolata, hogy túlságosan keményen dolgozott, és most mindjárt ájultan összeesik. De aztán kezdett rájönni, hogy a zümmögés meg lüktetés, a bizsergés, a fény elhomályosulása kívülről is jöhet. Ösztönösen fölnézett. Ez Spielberg törvénye.

És ott fönt volt egy vöröses felhő, és a felhőből hullott az érzékeit elzsibbasztó üresség, ami elkapta őt, megpörgette, és ledobta a földre.

Az utolsó érintkezése a Földdel az volt, amikor arca a talajhoz és a lehullott levelekhez ért.

Amikor magához tért, többé már nem volt a Föld közelében, és ezt ösztönösen, belé nyilalló rémült izgalommal, tudta.

Amikor kitisztult a feje, kinyitotta a szemét, és körülnézett. Valamiféle áttetsző buborékban volt, puhán pihenve, nem lekötözve. A levegő illatozott, frissen és elbűvölően. Jól érezte magát. Szóval akkor semmi utóhatása az ultrafejlett technológiájú kábítószernek, amit beadtak neki. Lassan fölült.

Bár természetesen félt és nagyon megdöbbent, mégis volt valami fölvillanyozó ebben a kalandban. És ő nem fogoly, nem bántotta senki. Inkább dédelgetettnek érezte magát. Átfutott agyán a képzelgés, amit képtelen volt elkerülni, hogy ő, a kiválasztott, mindjárt idegen lényekkel fog találkozni, egy idegen és különb technikával, s talán a távolba vesző világokkal, melyek drágakőként és lángként világolnak az emberi képzeletben. Az egy dolog, hogy elmenekült a mindennapos létharctól és szennyezéstől az erdők kétes ártatlanságába. De ez... a végső elmenekülés... Oda, ahová még ember nem merészkedett[1]... De tartania kell magát. Nem szabad megmámorosodnia a színes, furcsa lényektől[2]. Elvégre beszélni akarnak majd vele, és akkor összeszedettnek kell lennie.

Ebben a pillanatban a buborék elhomályosodott, kitisztult, és a két legelegánsabb, leggyönyörűbb... Két idegen lény vonult be csöndesen az ő terébe. Nagy, csillogó szemükkel – a színe a korundhoz legközelebbi dolog, amit valaha látott és ami még épp nem zafír – jól megnézték őt, és ő visszabámult rájuk.

Istenemre, tényleg gyönyörűek! Derűsek, nyugodtak, mozdulatlan türelemmel és megértéssel nézve őt. Érezte, hogy beleborzong az idegenek tökéletességébe. Ha ilyenek a létrehozói, a kultúrájuk minden bizonnyal csodálatos!

Végül nem bírta tovább. Kitört belőle:

– Lehetséges, hogy beszéljek önökkel?

A lehető legrövidebb csönd. Aztán:

– Ó, igen – felelte az egyik. A férfi nem tudta – és egy pillanatig nem is törődött vele. hogyan történt; telepátiával vagy a fordítást rejtett áramkörök végezték, vagy talán ő maga kapott egy gyorstalpalót hipnotikus módon a nyelvükön, míg öntudatlan volt, és most csak racionalizálja, hogy ők tiszta amerikai angolul szóltak hozzá. – Igen, teljességgel lehetséges számunkra, hogy beszéljünk egymással. Szeretnénk csevegni veled egy ideig. Hogy elmondjuk neked, hogy lesz.

– Különösen ezt – kontrázott rá a másik. – Kedvünket leljük az igazság terjesztésében. Jól elszórakoztat minket, ha megtehetjük.

A férfi visszahanyatlott, csaknem szerelemmel eltelve, az idegenek szavai megörvendeztették és hízelegtek neki. Annyira szépségesek! A nemük viszont olyasmi volt, amit nem tudott kivenni. De a simaságuk, az artikuláltságuk, a kecsességük... meg azok a káprázatos szemek... És most halkan odajöttek a közelébe, és elkapta az illatukat, friss és elbájoló, mint az a másik szag a levegőben. Istenek és emberek, gondolta büszke alázatossággal. És könnyek gyűltek a szemébe.

– Tudod – mondta az első –, a véred az, amit akarunk. Amit élvezni fogunk. Az irha, a hús... jó, azokat is, de azok értéke másodlagos.

Egy kis csönd.

– Mi? – képedt el a férfi.

– A vered – felelte az első. – Tisztában vagyunk vele, mennyire meghökkent téged, egy hozzánk képest annyival alacsonyabb rendű lényt, amikor megtudod, hogy örömöt tudsz nekünk szerezni. De biztosítunk téged, hogy tényleg tudsz.

– Igen, tényleg – tódította a másik. – Olyan remek lesz! Kivéreztetni, szárazra facsarni az utolsó cseppig.

Aztán elmondták neki, közel hajolva, mosolygó tekintettel, hogyan fogják kiszívni a vért, és honnét, és a férfi elfelejtette a képzelődéseit és elkezdett sikoltozni.

– Ne túl hangosan! – figyelmeztették akkor. – Szeretnénk, ha képes lennél kiáltozni, amennyit csak akarsz, mi azt is élvezzük, nem is kicsit. De a túl sok zaj kezdetben kissé kínos lehet. Nem kivihető számodra, hogy egyszerűen csak úgy áraszd a félelemérzeted? Ígérjük, ezzel egy csöppet sem hagysz minket cserben, ha félelemérzetet árasztasz, az is ugyanolyan boldoggá rög minket tenni. Egyébként remekül csinálod.

De ő nem volt képes a félelemérzet árasztására szorítkozni, és folytatta a visítást nagyon hangosan, és megpróbált elfutni a buborék csúszós felületén. Még csak néhány lépést tett meg, amikor elkapták.

Megpróbált ellazulni azzal, hogy kinyújtotta hosszú testét, több lábát a kipárnázott támaszok köré csavarta. A hajó remek tempóban haladt afelé, amit az utoljára meglátogatott bolygón „Andromédá”-nak neveztek. De hogy tartsa ezt a remek időt, nem tud visszafordulni egy újabb mintapéldányért. És az első különben is egész érdekesnek tűnt, némi (meglehetősen korlátozott) szórakozást ígérő potenciállal. A gond az a nyavalyás tárolókapszula meg a rossz bejárati szerkezete. Aminek a megkerülését kiókumlálták azok a nyomorultak. Elismerte, azért vette őket a fedélzetre, hogy ne legyen egyedül, meg hogy rajta tartsák a szemüket a – a szó és a faj durván egyenértékű az „egérrel”. amik hajlamosak ellepni a kispénzű járműveket, mint amilyen az övé. De a fene egye meg, semmit sem csináltak az „egerekkel”. Ó, nem! Az értékes mintapéldányok megkaparintása, az volt a szokásuk. És ezek ketten már a negyedik alkalommal tették.

Az volt a baj, hogy mindig megbocsátott nekik. Esztétikai szempontból tisztára bepörgött tőlük. Annyira gyönyörűek ezek az ő kedvencei, akiknek a neve a földi nyelveken talán egyenértékű lenne a „macskával”, de csak akkor, ha nagyon, nagyon másként írnák. A függetlenségük annyira tetszett neki. meg a vadságuk is – őszintén szólva, bár a veszteség fájdalmasan érintette, azért valamennyire csodálta a zsivanyságukat...

És határozottan túl késő most már a tiltakozáshoz. Egyetlen pillantás a maradványokra a kapszulában elárulta ezt neki. Egyszerűen muszáj lesz kitalálnia valamit, hogy megjavítsa azt az átkozott ajtót. Máskülönben úgy fog hazamenni, hogy egyáltalán nem lesz mit felmutatnia.

Nagy sóhajtással, illatos, kékes párát lehelve, az idegen értelem fölkelt, kitöltött két tálnyitellyet és otthagyta őket a padlón a mottskáinak.

Sohár Anikó fordítása