5.

Evelyn az őrület határáig hisztérikus volt. Chaver Finlay felállt, és whiskyt töltött magának, várva, mikor csendesedik el a sírás, vagy fogy ki a nő a levegőből.

– Úgy értsem, ezért késik a vacsora? – kérdezte.

– Ó, Chaver! – jajongott a nő, s.ez a férfit az úton hallott sakálokra emlékeztette. Az ember fogott egy követ, és elkergette őket, de Evelyntől nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. Ott komyadozott előtte, elformátlanodva a többórás sírástól, egyre lamentálva az iszonyú hőségben, haja zilált volt, mint egy szénaboglya, fakó szemei kimeredtek. – Egész délelőtt, egész délután! Egész nap, és nyoma sincs! A szolgák mindent átkutattak. Mindenki őt kereste -és erre csak úgy besétál napnyugta után. Nem tudtam kiszedni belőle semmit. Csak annyit mondott, hogy elaludt a hegyekben. Ó, Chaver, magától nem juthatott el olyan messze!

– Nem, persze hogy nem. Gyalog nem. – A férfi húzott a pohárból. – Meglepő kaland a mi drágalátos virágszálunknak. – Lekicsinylő elismerése nem sokat segített.

Evelyn hüppögni kezdett.

– Az a nő – szipogta. – Az a... az a... – semmilyen megjelölés nem volt elég rosszindulatú és elég udvarias ahhoz, hogy használja. – Valahova elvitte Dávidét. Tudom. Tudod, kik ezek. Furcsa dolgok történnek ebben a borzasztó országban. Akármi történhetett volha vele.

– De ha jól tudom, nem történt – fejezte be Chaver a whiskyt. – Hol van?

– Egyenesen ágyba küldtem.

– Aha. Hát akkkor nem szökik el, igaz? Megyek, és beszélek Agninivel.

– Ó, ne, Chaver, ne!

– Miért ne? Szerinted ő van a háttérben, nem?

– Nem, nem szabad ...

– Ne próbáld meg megszabni nekem – hajította el a követ Chaver halálpontosan –, hogy mit szabad és mit nem.

Amint sietős léptekkel átvágott a sötétbe borult kerten a ma éjszaka szentjánosbogaraktól hemzsegő bokrok között, szinte ösztönösen pillantotta meg áldozatát, árnyékot az árnyékban, egy fal melletti narancsfa alatt. A hely távol esett mindentől, egy felhívás. Odasétált hozzá, rejtve a ház és a szolgaszállás felől is, és megszólalt:

– Miben mesterkedtél? Talán meg akartad szöktetni a fiamat, és a társaid nem jöttek el? Túl ijedt vagy ahhoz. De joggal féltél is volna. – A nő nem válaszolt; szemei még a sötétben is ragyogtak, mintha szentjánosbogarak vagy csillagok úsztak volna bennük. A férfi durván vihogni kezdett, mintegy jelezve, hogy tréfának szánta. – A memszahib legalábbis ezt gondolja. El akartad vinni a fiamat és örökösömet, hogy erkölcstelen célból eladd. De szerintem te ezt nem tennéd meg, Aggi. Jobban illik hozzád egy öregasszony meggyilkolása.

A férfi megint megállt. Választ nem kapott. Kinyújtotta az egyik kezét, és hagyta, hadd hulljon rá az asszony fedetten vállára. Végigsimította a bőrt, élvezvén selymességét. A nő ruhája zavarbaejtőbb volt.

– Te ölted meg, igaz? Az embereim azt modták, olyan volt, mint egy üres zsák, tele belehordott, megkeményedett iszappal. Nekem egész közönséges hullának látszott. – Keze csúszni kezdett lefelé. – De te élsz, nem igaz? Na, maradj nyugton. Tudod, Aggi, ha akarom, nagy bájba sodorhatlak. Csak be kell jelentenem a hullát a hatóságoknak, és megemlíteni, hogy itt tekereg egy idegen. Na gyerünk, Aggi! Beszélek neked hindi-bindiül, ha akarod. – Mindkét keze a nőn járt már, és szorosan magához húzta, hogy az érezze a benne feltörő vágyat. – Te is akarod, Aggi. Ezzel imádkoztatok mindenhol, minden nyavalyás templomban. Túlcsordultok tőle, ti fekete ...

A hang, amit a nő kiadott, a férfi füle mellett hangzott fel, erősen kalapáló szívét megdermesztette, lágyéka tüzét megfagyasztotta. Mielőtt gondolkodni tudott volna, Finlay elugrott mellőle, és addig hátrált, míg bele nem ütközött egy másik narancsfába. Reakciója aránytalanul nagy volt ahhoz képest, amit a nő tett. De talán mégsem: rásziszegett. Nem macskaszerű és nem is emberi hang volt, hanem a vadászó kobra lélegzete. És a nő hajlékony alakja a karjaiban, fejének alig sejthető mozgása a sötétben – ezek is kígyószerűek voltak. Abban a pillantásnyi időben, ott, a karjai és a teste között, valami hideg és gonosz és vad csörgött és hajladozott, hatalmas állkapcsok nyíltak ki, megcsillantak a lecsapni készülő méregfogak.

– Te jóisten! – nyögte rekedten. A láthatatlan, idegen kert sötétjéből a nő hangja hallatszott, olyan gyorsan beszélve először angolul, aztán hindiül, hogy nem is értette meg egészen, mit mondott:

– Tégy, ahogy akarsz, Mondd el, akinek akarod. Az én vándorlásom ideje lejárt. Nem árthatsz nekem, te ember. És amit szolgáid találának az úton, az az enyém vala, és nem másoké. Ifjúkorom levetett köntösétől most megszabadulván, újra fiatal és szabad vagyok. De te. Menj! és udvarolj rózsaszín szemű hitvesednek. És a fiad – menj, és borulj lábai előtt a porba, mert ott vagyon a helyed. Meglátod majdan a napot felkelni benne, testében és lelkében, míg a te szánalmas kicsiny erőd elfonnyad, mint őszi levél. Tenéked az utad a sötétség. Megemlékezz rólam élted hosszú és lámpa nélküli éjében.

Hátát a narancsfának vetve, csöngő füllel és összeszoruló gyomorral Chaver Finlay olyan zajt hallott, mintha egy könnyű ruhát dobtak volna le a fűbe. Hónapokba került, míg kitörölte magából azt a benyomást, hogy a nő árnyéka eltűnt, a cipője orra magasságában valami elsiklott a bokrok között, a szentjánosbogarak pedig egy pillantás alatt kihunytak. Whiskysüveg és cigarettásdoboz segítségével félóra alatt legalább időlegesen elfojtotta a látomást. Ezután csak három perc kellett ahhoz, hogy a fia ajtajához érjen.

– Kifelé az ágyból, David! – parancsolta hideg, metsző, kemény hangon, miközben kölyökkutyaként rángatta a fiát. – Gyerünk! Dolgunk van.

A halvány fényben, ami onnan jött, ahol anyja állt pityeregve, a fiú ragyogni látszott a világos pizsamában.

– Istenverte, engedetlen kölyök! – mondta a férfi. – Az vagy, tudod? Elmászkálsz, és holtra rémíted az anyád. Hazudsz! Rendben van, meg fogod kapni a büntetésedet. Le a nadrággal, és hajolj a székre!

És aztán, néhány másodperc múlva, a nő szipogása fölött a meztelen nyolcéves húsra lecsapó bőrszíj hangja hallatszott. És a férfi lihegése. Semmi egyéb.

Az ajtó előtt a nő kezét tördelte, elszenvedvén minden ütést, amit a fia kapott, mintha ő állna benn. Ezek a büntetések közelebb hozták őket egymáshoz anyát és fiát, a férfi két áldozatát. Irtózatos verés volt ez egy kisfiúnak. A nő aggódott, miért nem jajgat vagy sír a fia. Előzőleg, a könnyebb verések alatt mindig sírva fakadt – meg tud-e állni Chaver a könyörgés nékül?

Elfáradva, a férfi végül abahagyta. Arra is rájött hirtelen, hogy túl messze ment. Védekezően megszólalt:

– Jól van. Bátran viselted, elismerem. Most pedig ágyba. Gyerünk, feküdj le! – Aztán hirtelen erőszakosan felcsattant, mintha megvadult kutyára üvöltene: – Feküdj le!

Nem igazán értvén, mi történt, a nő félelmet hallott bujkálni a férfi hangjában. Megdöbbenésében reflexszerüen teljesen belökte a hálószoba ajtaját. Fény surrant be mellette, és a kép kivilágosodott.

A fia, Dávid, a szoba közepén állt a fényben, egyetlen öltözéke a kigombolt pizsamakabát és a lábain csörgedező vérpatokok. Szőke haja izzadtan tapadt a homlokára, de azt is látta, hogy rejtélyes eltűnése alatt végre lekapták a napsugarak. Feleolyan magas sem volt, mint a férfi, az apja, mégis úgy tűnt, a gyerek uralja a képet. Száját szorosan összezárta, szemei könny nélkül nyíltak nagyra.

– Davy – suttogta a riő. – Tedd azt, amit apu mond, Davy.

Többé nem számított, hogy Davynek hívja. Az álom elmúlt, elfeledte. Mégis átjárta egész agyát, szívét, lelkét; névtelen és elfeledett, de véglegesen újrafestett mindent. Ismerté magát, mostani énjét és azt, amivé lehet, biztos volt magában, és nem kételkedett az előtte elnyúló, eltéveszthe-tetlen napsütötte ösvényben. Bármilyen árnyék keresztezi az útját, ő rá sem hederít. Semmik voltak ahhoz képest, ami az övé lesz az aranyló jövőben, egy év, egy nap, egy pillanat múlva. És bár a vér folyt, az ember lihegett, "és "Davy, Davy", motyogott az anyja, egy másik, egy titkos és meg-érinthetetlen név zengett benne.

A fiú, aki feleolyan magas sem volt, mint az apja, felnézett. Chaver Finlay, aki már nem is emlékezett a fiú szemének színárnyalatra, most meglátta a kék színű gyémántot; ami embernagyságú kard erejével vágott végig visszahőkölő felnőtt elméjén.

A férfi félrelökte a feleségét, és rekedten nevetve kiment. Nem lehetett mást tenni, csak nevetni, mivel akarata nem volt hajlandó elfogadni azt, amit az érzékei már felismertek és üvöltöttek. De azt érezte, hogy soha többé nem fogja megütni a fiát.

Koczóh Péter fordítása