4. AZ ÚT

 

 

A hajnal tompa csontfehérre sápasztotta a sötétséget, s a nap minden tűz nélkül kelt fel, mint valami olcsó üveggyöngy.

A fogadóban semmi sem mozdult. Ügy látszott, Feluce is mélyen alszik még, tegnap esti hencegése ellenére.

A nagy tűz az ivóban egy halom hamuvá roskadt össze. Hideg hajnali fény áradt be a széles ablakokon, nagynak és üresnek tüntette föl a helyiséget, természetellenesen csupasznak és színtelennek.

– Fogadás! – kiáltott Havor.

Saját hangja is vékonynak és halknak tetszett. De egy idő múlva belépett az ivóba a férfi, ugyanolyan merev képpel, mint tegnap.

– Óhajt valamit, uram?

– Az éjjel egyik útitársam meghalt – mondta Hayor.

Furcsa módon nem várt sem döbbenetet, sem bármiféle felindulást a fogadóstól, együttérzést éppúgy nem, mint jól-rosszul leplezett kárörömöt. És valóban, a férfi olyan közönyösen fonta össze karját, mintha Havor az időjárásról, vagy eddigi útjukról beszélt volna.

– Van pap Axában?

– Van.

Havor várt egy darabig, a férfi azonban hallgatott, így hát tovább kérdezte.

– Hol találom?

– Itt nálunk sehol. Ahhoz húsz mérfölddel tovább kell lovagolnia Osil felé. Pillanatnyilag ott intézi az egyházi ügyeket. Csak a következő ünnepre várjuk. Itt Axában nem kapnak papi temetést.

– Akkor nekünk magunknak kell megásnunk a sírt. A fogadós nyugodtan válaszolt.

– Sem ásót, sem egy talpalatnyi földet nem fognak kapni tőlünk.

– Hogy félre ne értsük egymást… – mondta Havor – A férfi, akire gondolok, nem az, aki tegnap este feldühített. A vörös hajúról beszélek, aki a kandallónál ült. Lázbeteg volt, abba halt bele.

 – Olyan biztos ebben?

A ház körül fütyölő szél mintha hideg fuvallattal simította volna végig Havort a lapockái között.

– Igen, fogadós, biztos vagyok benne. Csak nem valami másra gondolsz?

– Arra gondolok, hogy egész Axa megkönnyebbülten fog fellélegezni, ha maga ellovagol innen a barátaival… akár élve, akár holtan!

– A lányod – kezdte Havor megint – mit keresett az éjjel a folyosón? Kotorászni akart a holmink között?

– A lányom? Ki se tette a lábát a szobájából.

– Akkor valami cseléd. Mindenesetre egy szőke lányt láttam a beteg hálószobája mellett.

Most először rezdültek meg a fogadós arcvonásai. Elmosolyodott, torz, hideg mosollyal.

– Nem csoda.

Havor ránézett, és nem szólt többet. Felment felébreszteni Felucet, aztán kilépett az utcára, hogy keressen valamit, amivel sírt áshat Kachilnak.

Az égbolt most fehér, felkorbácsolt felhőmassza volt, amelybe beleakaszkodott a vihar. A varjú zilált tollcsomóként kuporgott rézkalitkájában a fogadó ajtaja fölött. Az utcákon egy lélek sem mozdult.

Havor egy darabig összevissza kószált. Olykor egy egy arcot látott az emeleti ablakokból kikukkantani, amely gyorsan eltűnt, ha felemelte a fejét. Egyszer találkozott egy gyerekkel, aki lapos kavicsokkal játszadozott az utcán, de felugrott és elszaladt, amikor észrevette. Ügy tűnt, Axálban gyorsan terjednek a hírek. A lakosok elkerülték őt. így bánnak a kitaszítottakkal, vagy a betegekkel pestis idején. Megborzongott. A szél az arcába fújt.

Végül egy kovácspöröly tompa és mégis messzehangzó csapásai ütötték meg a fülét. Követte a zajt, és egy keskeny mellékutcán a kovácsműhelyhez ért. Az ajtó nyitva állt, skarlátvörös izzás keveredett lüktető árnyékokkal. Egy idő után Havor ki tudta venni egy férfi hatalmas, sötét alakját, aki ütemesen kalapált valamit az üllőn: fülsiketítő visszhangok a csöndes, dermedt levegőben.

Havor megállt a baj árat tátott szájában, s a férfi csakhamar abbahagyta a kalapálást, mert megérezte az idegen jelenlétét, és rájött, hogy nem fog elmenni. Felegyenesedett, de nem nézett hátra. A tűzhely lángjai világosvörös csíkokban futottak végig csupasz karján, amely olyan kemény és edzett volt, alkar a fém maga. A csöndben ott rezgett a kalapácsütésékemléke.

– Mit akarsz tőlem?

– Szokatlanul kihalt itt minden – mondta válaszként Havor.

A kovács még mindig háttal állt neki, és hallgatott.

– Miért nem bújsz el te is a házadban, mint a többiek?

– Ha elbújok a házban, itt marad a munka, és nem lesz pénz belőle.

– Szükségem van valami szerszámra, hogy sírt ássak vele.

– Egy barátod sírját?

– Valakiét, akivel találkoztam az úton.

– Szóval nem gyászolod igazán? Nem kéne eltemetned. A farkasok hálásak lennének.

– Adsz ásót vagy nem? – kérdezte nagyon halkan Havor.

– Ott a sarokban van egy – válaszolta a kovács. Nem nézett körül, mikor Havor átsietett a műhelyen, és elvette az ásót.

– Az ára?

– Semmit sem fogadok el érte.

– Attól tartok, Axán kívül kell eltemetnem. Nem fogod visszakapni.

– Nem is venném el, miután már hozzáértél – felelte a férfi.

Havor megkerülte az üllőt, és a kovács szemébe nézett; a széles, verejtékes arc nagy önuralomról tanúskodott.

– Egy kehely – mondta Havor tisztán és érthetően. Színaranyból.

A kovács megragadta a pörölyt, és gyilkos lendülettel vágott az üllőre. Lila szikrák szisszentek és sziporkáztak. De a tekintete olyan volt, akár egy vaké. Mintha csak szálegyedül lenne.

Havor fogta az ásót, és visszasietett az elhagyott utcákon a fogadóba.

– Ezek a bolondok – kacagott Feluce –, ezek a bolondok!

Megint a régi országúton lovagoltak; Axa elmosódott, vöröses falai elmaradtak mögöttük.

Kachilt pokrócba takarva keresztbe fektették a lován.

Havor egy szíjjal a saját nyergéhez kötötte a kancát. A nevető Feluce valamivel előbbre járt; a szél úgy nyaldosta vakítóan csillogó haját, mint megannyi láthatatlan macskanyelv.

A fogadós nem kért pénzt tőlük. A vacsora, a szép különszobák, a meleg ágyak – mindent ingyen kaptak. Elragadták Avillisból a Fekete Uralkodók Kelyhét; nem volt ember egész Axában, aki megérintett volna akár egy garast is, amely tőlük származott. De a lakosok azt is megtagadták, hogy még egy éjszakát a városban tölthessenek, és nem engedték meg, hogy helyben földeljék el halottjukat.

Axától körülbelül három-négy mérföldre tűntek fel az első szabad foltok a fáik között. Egy idő után Havor leszállt, kikötötte a lovát, és ásni kezdett.

Feluce a lován ült, ránézett.

– Mégiscsak értjük egymást, Havor! Nekem semmi kedvem sírásót játszani. Ha már nem hagy nyugton az ügy, hát intézd el magad!

Havor nem válaszolt. Az ásó falta a nyirkos, fekete termőtalajt.

– Minél mélyebbre ásod a lyukat, annál jobb. Biztos nem szeretnéd, hogy farkasok kotorásszanak benne.

Aztán Feluce elhallgatott, és a körmét kezdte rágni. Nem hallatszott más, csak az ásás zaja.

Miközben a vermet mélyítette, Havor nem gondolt semmire. Az ásó éle néha kemény kőbe ütközött, olyankor kihúzta, és újra próbálkozott. Mikor kész volt, fogta Kachilt, és a sötét gödörbe fektette. Amint kimászott, hirtelen egy képet látott maga előtt: fákat és buja virágokat, amelyeik ebből a földből fognak kinőni. És ugyanakkor hullámban csapott át rajta a szánalom és a szomorúság. Mert Havor, bár alig ismerte Kachilt, a rókaképű tolvajt, teljes élességében maga előtt látta kopott, nyomorúságos életét, minden elszalasztott lehetőséget, és most az utolsó nagy vereséget is. És, mintegy kényszer alatt, valami félig elfelejtett ima szavait dadogta.

Feluce gúnyolódni kezdett.

– A pogány imádkozik az elkárhozottért! Ellovagoltak, otthagyták Kachilt a friss földhányás alatt. Havor még mindig kantárszáron vezette a harmadik lovat, amit senki nem akart megvenni. Az ásó a sír mellett maradt, egy fának támasztva.

A napfény hunyorogva erőre kapott. A fellegek most lassabban vonultak, füstössárgacsillogás keretezte őket. Az országút – ez már jóval korábban feltűnt Havornak – mintha pontosan visszaverné az ég színeit, mintha zavaros jégből vagy sima, nem tükröző üvegből lenne.

Délben fekete kenyeret ettek és állott sört ittak – katonakoszt, amit lovaglás közben fogyasztottak el. Elhaladtak egy falu mellett, de az puszta volt és elhagyott. Venca még többnapi járóföldre esett: Venca, széles utcáival, a gazdag kereskedők házaival és azaranyművesboltokkal.

– Nálad van még? – kérdezte Feluce hirtelen.

– Persze. Te is jól tudod!

– Látni akarom. Gyerünk, hadd vessek egy pillantást az aranyra!

Havor fogta a zsákot, kioldozta, és hagyta, hogy Feluce belebámuljon az aranyperem meg a drágakövek mellett abba a sötétlő mélységbe.

Feluce lágyan végigsimított a kelyhen.

– Már csak ketten vagyunk – mondta – Fele-fele. Felnézett, és mosolyogva kérdezte:

– Ugye te ölted meg Kachilt, Havor? Annyira ellene voltál, hogy otthagyjuk. De mégis meghalt, és te találtál rá. Vagy nem így történt?

A felhőkben fölöttük valami megváltozott. Egyszerre csak súlyosnak és komornak hatottak.

– Nemsokára havazni kezd – állapította meg Havor – Igyekezzünk!

Feluce töprengőn elmosolyodott.

– Szeretném tudni, Havor, hogy nézet ki Avillis úrnője… az az aranyhajú mágusleány…

– Sosem fogod megtudni.

– Ahogy vesszük. Voltaképpen már tudom is. Róla álmodtam tegnap éjjel. Hosszú, lobogó szőke haj, és fekete ruha, amely kék árnyékokat vet. Fehér kezében tartotta a kelyhet – elvigyorodott. – Ha hinnék az ilyen marhaságokban, most egyenesen egy szellemidézőhöz mennék, és idevarázsoltatnám vele, hogy egyszer tüzetesebben is szemügyre vehessem.

Valami megcsillant a levegőben. Nedves hópelyhek súrolták a bőrüket, olvadoztak a lovak sörényében.

Havor egy pillantást vetett vissza a válla fölött. Mióta Kachil sírját elhagyták, nem fordult hátra. A fehér hópihék raján keresztül most észrevett… valamit, ami mozgott, valamit, ami mintha állandóan változott volna, új és új formákat öltve.

– Ó, persze. Útitársaink még mindig a nyomunkban vannak – állapította meg Feluce könnyedén. – Fura, hogy nem jöttek be Axába, míg mi ott voltunk. Talán csatlakoznának hozzánk, ha megállunk és bevárjuk őket.

– Hiszen megegyeztünk, hogy az úton kerüljük a társaságot – vetette ellen Havor.

Feluce csak vigyorgott a hófúvásban. Havor egy finom hajszálat vett észre, amely kígyóként tekergeti Feluce ruhaujján, aztán egy másikat is a gallérján… két arany selyemszál, amely nem illik társa tejfölszőke sörényéhez.

Fél mérfölddel odébb egy romos toronyhoz értek: nyomorék árnyék, amely úgy sejlett keresztül a havon, mint valami rongyfoszlányokba burkolt kísértet, mert a folyondár tetőtől talpig befutotta, őrtorony volt a régi időkből – talán egy régi király építette, aki meghódította ezt a földet, és helyőrségeket állított.

A rom nem nyújtott védelmet; ellovagoltak volna mellette, de valami kimászott a kövek közül, és az útjukat állta.

A hófúvásban nehéz volt bármit is kivenni. Feluce lova fújtatott, és mellső lábával rúgkapálni kezdett a hóban. Feluce szitkozódva rántotta vissza a kantárszárát. Havor előtt egy asszonyalak derengett föl. Egy asszony, ugyanúgy sötét rongyokba burkolózva, mint a torony. Szíve a pánik tompa gongszavát űzte végig a testén. De csak egy parasztasszony volt az, öreg és görnyedt, amennyire látta; szeme zavaros; őrülettel fénylett a ráncoktól barázdált arcban.

– El az útból, vén szipirtyó! – förmedt rá Feluce. A nő azonban nem mozdult.

– Mit akarsz? – kérdezte Havor, és lehajolt hozzá egy kicsit. Talán valami koldusasszony, aki éhezik a nagy hidegben… Keze az erszény után tapogatózott az inge alatt, ám ekkor az asszony felrikoltott, a sötét madarak hangján, amik az erdőkben élnek.

– Semmit se fogadok el tőled, amit a kezed érintett!

– Akkor mire vársz? – kérdezte Havor.

– Sólyom – dadogta a nő – Sólyom és macska. A róka elment. A róka meghalt. Előbb a róka, aztán a macska, végül a sólyom!

Feluce elmosolyodott.

– Micsoda elbűvölő hölgy! Vigyáznod kéne a nyelvedre, öreg!

Havor ara gondolt: mit tudhat ez Kachilról, a Rókáról? Mérföldekkel odébb temettem el. Nem létezik, hogy végignézte, és aztán az egész utat gyalog tette meg idáig ebben a hidegben!

– Sok mindenhez értek – mondta a nő, mintha olvasna a gondolataiban. – A madarak röpte, a falevelek hullása, a felhők alakja. Mindennek megvan a maga értelme.

– A halottakat is meg tudod idézni? – kérdezte Feluce. Szeme csillogott, s orcáiba pír szállt, mintha titkos öröm vagy izgatottság fogta volna el.

A vénség kissé félrehajtott fejjel vette szemügyre. Most egy ragadozó madárra emlékeztetett.

– Nem szükséges – károgta. – Egyáltalán nem szükséges. Csak türelem!

– Messze még a legközelebbi település? – kérdezte Havor élesen.

Ahogy az asszony elfordult Felucetól és ránézett, mintha elváltozott vonásokat öltött volna, úgyhogy a végén megint nem tűnt egyébnek egy vénségesen vén parasztasszonynál.

– Arnos? Nem éritek el a sötétség leszálltáig… ha eléritek egyáltalán!

Feluce lehajolt hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Mi lenne, ha nálad kvártélyoznánk be magunkat, szépasszony?

– A kunyhóm túl messze van, és különben sincs benne elég hely. De te ma éjjel még találsz magadnak szórakozást az úton. És talán társaságot is.

Újra felnevettek, mind a ketten, kísérteties, spontán összeesküvésben – a nyalka, mézesmázos és elegáns fiatalember, akinek rosszindulatáról csak szája sarkának rándulása és csípős nyelve árulkodik, meg a foghíjas, csontos öregasszony, a ráncok közé mélyen besüppedt gombszemével, akinek hangja mintha valami ígéretet rejtegetne. Havor bizsergést érzett a nyakszirtjén, hátgerincén ezüsthangyák futkároztak. Lerázta magáról a kényelmetlen előérzetet, előhalászott egy pénzdarabot erszényéből, amit a nyakában hordott, és odahajította a szipirtyónak.

Az asszony rekedt sikollyal ugrott hátra, mintha izzó parazsat vágott volna hozzá.

A rézgaras az országút kövén gurult. Az öregasszony feje előrelendült, mint egy viperáé, és maga meg a pénz közé köpött. Aztán elsántikált a torony mellett az erdő felé, és eltűnt a hófüggöny mögött.

A szél havat csapott Havor szemébe; állandóan pislognia kellett. Látott egyszer egy vőlegényt, aki a menyegzőre lovagolt úgy, mint most Feluce… egy jó kedélyű fiatal fiókot, aki fél évig dolgozott és kuporgatott, hogy karjaiba zárhassa álmainak asszonyát.

És talán társaságot is.

A kehely harangként kondulva ütődött Havor kengyelvasához. A hang emlékeket ébresztett.

Az éjszaka kezdte megváltoztatni a világ színeit. Levendula-alkony és fakókék madártollakra emlékeztető hófoltok. Feluce még mindig elöl ügetett. Havor szúró élességgel látta társát: apró játékfigura, láncinges katonabábu, haját lilára színezi az esti fény; sima, kemény testű, mozdulatlan falovon vágtat, a szemek szikravörös csillagok, amelyek átizzanak a szürkület kavargó foltjain.

Aztán, az elmosódott kékség kellős közepén, egy kemény, sötét körvonal. Minden kísértetiesnek tűnt, ez az új kép különösen. Végül mégis elérték volna Arnost? Vagy ez csak valami szellemváros, amit a vén boszorkány idézett föl; fellegfalakkal ékes füstgomoly?

Ahogy közelebb értek, Havor már ki tudta venni a formákat és méreteket. Nem város, hanem egy régi udvarház : tornyok, egy összeomlott kapu… elhagyott útmenti rom.

A hófúvás alábbhagyott, amint közeledtek.

Valamikor régen tűz dühöngött az épületben. A lángok üresre nyaldosták, mint valami osztrigahéjat, kiszopogatták, akár mohó kutya a velőscsontot. Irgalmatlanul csupasz volt. Már csak egy álarc maradt belőle.