A GYILKOS GALAMB

 

 

Három fekete petty az ég fehéreskék tengerén. Keselyűk köröztek lomhán odafenn, megszokott és félreérthetetlen jeleként a halálnak valahol lent a sivatagban.

A következő jel még ennél is nyilvánvalóbb volt.

Túl a dűnék utolsó vonulatán, vizesgödör tárult a vándor szeme elé, s az örökké szállongó sivatagi por füstjén át egy másik, rosszat sejtető füst gomolygása látszott a távolban.

Cyrion megállt a lejtőn: sötét alak a fakó sivatagban, nomád ruházatának széles kámzsája szőke fejére húzva, hogy megóvja magát a nap sugaraitól. Nem észlelt mozgást a vizesgödör füves peremén, sem a magányosan terpeszkedő fa körül. Most, hogy a tűz már elenyészett, az apró kunyhó üszkös romját függönyként lengte körül saját füstje. A rom és a fa között egy férfi hullája hevert arccal a föld felé borulva, körötte apró, furcsán ismerős formák szerteszét, szürkék, fehérek és vörösek, melyekben most Cyrion vagy tíz elpusztult galamb tetemét ismerte fel.

A jelenet kulcsát a tisztes távolban köröző keselyűk adták. Finom falatok várták őket a földön. Ha mégsem szálltak le, úgy meglehetett rá az okuk. Nyilvánvalóan láthattak valamit onnan a magasból a füst túloldalán, valamit, ami élt, s így veszélyes lehetett számukra.

Cyrionnak döntenie kellett. Még visszafordulhatott volna. Ámbár sok választása nem volt, hiszen a vize elfogyott, s egész délelőttje ráment, hogy eljusson ehhez a vízlelőhelyhez.

Gyakorlott eleganciával rántotta ki kardját bőrhüvelyéből, majd a dűnéktől a vizesgödörhöz ballagott, figyelmen kívül hagyva a leégett romot.

Az acélt hanyagul a homokba döfvén, a kötelet gyűrűs bal keze s csupasz jobbja között adogatva, hozzálátott, hogy a bőrtömlőt felhúzza a kút fenekéről.

Mozgása, alighogy belelendült, meglepően simának és kidolgozottnak hatott. A rom és a víz közötti tér, a hulláktól eltekintve, elhagyatott volt. Vagy mégsem?

Cyrion felpillantott.

Nem találkozott rnég soha az idegennel, de így sem volt kétsége kiléte felől. Az újonnan érkezett alatt fehér csődör volt, fehér bőrszíjakkal és ezüsttel szerszámozott, jómaga acél páncélinget viselt, fehér köntössel befödve, fején fehér acélból kovácsolt sisak, melynek orrvédő része maszk gyanánt húzódott keresztben a szeme alatt, sisakján fehér toll-forgó ékeskedett. A lovas hátán ezüsttel kirakott pajzs nyugodott, rajta egy fehér galambnak nevezett harci eszköz. A „galamb" magában elég lett volna ahhoz, hogy leleplezze tulajdonosát. Egyike volt ő az Angyallovagoknak, kiket néha „Galamboknak", másképpen Fehér Lovasoknak hívtak.

Cyrion folytatta a vizestömlő kihúzását a kútból. Mosolyogva kérdezte:

– Felajánlhatok egy italt, barátom?

A lovag csak ült tovább a forróságban, akárha egy oda nem illő jégtömbből lett volna kifaragva. Nem mozdult egyetlen izma sem, még a lova füle sem rezdült.

– Elvégre – mondta Cyrion lefegyverző hangsúllyal – izzasztó munka lehet hátba döfni egy embert és felégetni a házát. A galambokról nem is beszélve.

A lovag megszólalt:

– Hogy hívnak, ember?

Némelyek bizonyára kísértést éreztek volna arra, hogy hazudjanak, ha ezt a kérdést nekik teszi fel a Fehér Lovas. Cyrion nem érzett efféle kísértést.

– Cyrionnak.

– Családodról vagy a szülőhelyedről neveznek így? Cyroamból való vagy?

– Lehet – habozott egy csöppet Cyrion – hogy nem.

– Nomád módjára öltozködöl, de bőröd halovány. – Cyrion nem válaszolt ezúttal. – Hová tartasz?

– Nincs különösebb célja utamnak.

– Bizonyára hallottál már Klove váráról félnapi járóföldre innen északkeletnek.

– Nyilván – mondta Cyrion – arra visz az utad. Mert az enyém nem.

Klove az Angyallovagok birtokában volt. Számos ilyen várkastélyuk volt szerte a sivatagban főerődjükön kívül, mely délnyugatra állott, Heruzala városában.

A lovag még mindig nem moccant. Mozdulatlansága fenyegető volt.

– Úgy van – mondta –, arrafelé visz az utam. Szent Heruzalából Klove-ba megyek. Ha netán itt bántódás érne, ne félj: a várban együttérzésre találsz. Említs meg engem a kapuban. Meleg fogadtatásra lelsz, ha rám panaszkodsz.

Szavainak így, minden nyomaték, hangsúly nélkül kiejtve, nem volt semmi értelmük. Hanem annak, ami most következett, még annyi értelme sem volt – ámbár lehet, hogy több.

Hirtelen, korábbi mozdulatlanságát meghazudtolva, a lovag egész teste mozgásba robbant. Lehet, hogy Cyrion a hosszú kardra számított, de a lovag nem karddal támadt. Ehelyett egy apró, de halálos súlyú, csipkézett márványgolyó repült ki páncélozott kezéből.

Cyrion félrevetődött, de úgy látszik, nem volt elég fürge, mert megingott. A súly elérte, lesodorta a nomád kámzsát, s felszaggatta a fényes tincseket. Cyrion hangtalanul zuhant az idomított, sziklaszilárdan álló fehér ló mellső patái elé.

 

Klove vára százötven mérföldre van Heruzalától, bent a sivatagban, nem túl messze a sivatag szélétől. A sziklás hegyet azonban, amelyen a vár állott, füves foltok borították a fakó kőtömbök között. Lentebb a völgyben méregzöld színű oázis húzódott. Ez látta el ivóvízzel fent a várat és a zegzugos falut odalent, mely a várat szolgálta. A víztároló partján kecskék és juhok legelésztek bégetve. Asszonyok jöttek és mentek edényeikkel. A férfiak a kovácsműhelyben és a tímárműhelyben dolgoztak, vagy más olyan foglalkozást űztek, amely szükséges volt a vár ellátásához. A Fehér Lovagok nem bíbelődtek efféle munkával. Száz évvel korábban az Úr Angyala megjelent valami uraság előtt egy messzi nyugati országban. Nem is kellett több hozzá: megalakult a Lovagrend. Papi rend volt ez, cölibátust fogadtak, lelkiismeretesen jártak el imádság dolgában, s a naptár meghatározott időszakait böjtben töltötték. Más alkalmakkor hadba lovagoltak. Harcoltak az útonállók ellen, a Heruzalát fenyegető rivális királyságok ellen és minden pártütő ellen Heruzala kebelén belül is. Minthogy a világos bőrű nyugati rasszból származtak, a fehér szín nemcsak az öltözékükre korlátozódott. A sivatag füstös képű nomádjainak és a kreol parti népeknek megvolt a saját elnevezésük a Galambok számára. Fajtestvéreik ugyancsak óvakodtak tőlük. Elterjedt róluk, hogy titokzatos és bizarr rítusaik vannak, melyek erkölcsi kódexukból és istenimádatukból fakadnak. Azt is mondták róluk, hogy titkos belső háborúk dúlnak közöttük. A fáma szerint^mindenféle hátborzongató ceremónia segítségével el tudták érni, hogy vakok legyenek a veszéllyel szemben, és érzéketlenek a fájdalom iránt. Fegyelmezett, hatékony és számító őrültek voltak ilyenkor, démoni orgyilkosok, s ha egyszer nyomába eredtek halálra ítélt áldozatuknak, aki a becsületükbe gázolt, vagy az erszényük ellen vétett, addig nem nyugodtak, míg le nem mészárolták a szerencsétlent, brutális módon, könyörtelenül, feltartóztathatatlanul.

A szóbeszédtől eltekintve soha, semmivel nem vádolták meg szemtől szembe az Angyallovagokat. Heruzala ifjú királya nyilván hasznosnak ítélte meg őket. Lehet persze, hogy tartott is tőlük. Az is biztos, hogy jókora összegeket juttatott a pénzesládáikba. Erődítményeik sárga figyelmeztetésekként meredeztek szerteszét a Heruzolát szegélyező sivatagban, egészen fel az északi Daskíriomig.

Klove-ban, a hirtelen beállt sivatagi alkony pipacsvörös fényében, a tűz már kihunyóban volt az égetett agyagból készült lakóhelyek előtt, míg fent, a kőszirten a várkastély izzó széndarabként parázslott a ragyogó fényben. A tornyok felett madarak köröztek, testes, szelíd postagalambok.

Ahol az utolsó kunyhó elérte a sivatagot, egy asszony hajolt a tűz fölé. Épp meg akarta kavarni a tűzön rotyogó ételt, de megdermedt a mozdulatban. Észrevett valamit. A közeli nyugati sivatagból, ahol az éj holmi indigószín hegység gyanánt már emelkedni kezdett, egy férfi közeledett. Nem volt lova, s gyaloglás közben gyakran megbotlott. Nomádra valló köpenyt viselt ugyan, de a napnyugta utáni rövid derengés az arcára vetült, s ez fehérnek mutatta. Arcát halovány haj keretezte, mely jobboldalt a vér sötét nedvességével ömlött alá. Miközben az asszony szemmel követte, a férfi elérte a falut, s bizonytalan léptekkel a nő felé vette az irányt. Az asszony riadtan felegyenesedett, s bekiáltott a viskóba emberének.

Az idegen néhány méterre állt meg az asszonytól, enyhén ingadozva.

--Segítened kell rajtam – mondta. – Számíthatok reád?

– Mi az? – kérdezte a férfi, asszonya mellé lépve a kunyhóból.

Az idegen a földre rogyott, olyanformán, mint egy kisgyerek, aki nem bízik még eléggé a lábaiban.

– Akkor hát kezdem a mesével – mondta. – Úgyis azt szeretnéd hallani előbb, igaz? Szóval, a vizesgödörnél, ahol az a fa van, találkoztam egy Fehér Lovassal. Fejen hajított egy márványgolyóval, de előbb közölte velem, hogy itt szívesen fogadnának kárvallottjaként.

Az asszony felsóhajtott. A férfi vizet hozott egy bőrtömlőben és az idegén szájához tartotta. Miután az végzett az ivással, a férfi faggatni kezdte:

– Mi lett a kunyhóval a vizesgödör mellett?

– Leégett. A lakója halott. A galambokról nem is beszélve.

A férfi mélyet sóhajtott, akár imént a felesége.

– Ez sok mindent megmagyaráz – mondta. – Tisztelt idegen – fordult a hason fekvő férfihoz –, velem kell jönnöd.

– Nevem Cyrion – mondta az idegen. – Menni, de hová?

– A várba, és gyorsan.

– Igaz tehát? Azt mondta nekem, jó fogadtatásra számíthatok Klove-ban ha őt megvádolom, ámbár kilétét nem árulta el.

– Hallottunk, felőle – mondta a férfi, talpra segítve az idegent, majd a fellegvárba vezető út irányába támogatta őt.

Út közben sok falusi félbehagyta a dolgát, hogy megbámulja az idegent. Egyesek talányos kérdéseket intéztek a többiekhez, akik éppolyan homályos válaszokkal feleltek. Egypáran odarohantak, hogy segítsenek, de a férfi visszaküldte őket. A sziklás hegyre kapaszkodó ösvény meredek volt, és alighanem túl nehéznek bizonyult volna, ha a sebesült nem szedte volna össze magát némileg időközben.

Elérték a külső őrház rácsos kapuját. A fehér köntöst viselő őrök, akik olyan mozdulatlanul nézték végig a kapaszkodást, mintha ők is a várfal anyagából lettek volna megmintázva, egyszeriben mozgásba jöttek. Egyikük lekiáltott a húsz láb magas toronyból:

– Mit akartok?

– Ez az ember – kiáltott vissza a falusi – hírt hozott. Ez az a hír, amelyre Hulem Nagymester oly régóta vár.

Egy újabb fehér köntös mozdult meg az oromzaton. Szólt valamit az elsőnek, s emez lekiáltott a falusi férfinak:

– Maradj ott, ahol vagy. Ő bejöhet.

 

Szóval Cyrionnak hívnak? – érdeklődött Klove várának Kismestere. – Netán azért, mert Cyroamból származol?

– Ki tudja? 

A fáklyákkal bevilágított szögletes kőteremben, melyet egy magas kandalló melege óvott a sivatagi éjszaka hidegétől – középen pecsenyével, gyümölccsel és borral dúsan rakott asztal, a falak mellett lándzsáikat mereven tartó fehér lovagok a sérült idegen nemesnek kijáró gondoskodásban részesült. Lehet, hogy barátságtalan vagy kimondottan durva elbánásra számított, de a katonakezek, melyek a homlokán levő sebet vizsgálgatták, majd bekötözték, csaknem gyöngédek voltak. Az ellátást követő lakoma jó volt, ha nem is fényűző. Csupán az őrök erdeje, csupa szem és fül valamennyi, utalt arra, hogy inkább csak gyanakvó megtűrésről van szó, semmint vendégszeretetről. Telt-múlt az idő, de Hulem Nagymester, aki közismerten mohón vágyott mindenféle újságra, csak nem akart előbukkanni. Egyedül a Kismester jött el, s szemlátomást ő is udvarias csevegésre hajlott inkább, mint kihallgatásra.

A vendég persze tisztában volt azzal, hogy sem türelmetlenségét nem szabad elárulnia ebben a hírhedt hajlékban, sem pedig azt, hogy magában mulat az egészen.

Ami a Kismestert illeti, mind a haja, mind a fizimiskája homokra emlékeztetett. Amikor végre megszólalt, homokszínű szemei kovakővé szilárdultak.

– Mondd hát el részletesen, hogyan is találkoztál azzal a lovaggal. Mi is a neved?... ja igen: a Férfi, Akit Cyrionnak Hívnak.

A férfi, akit Cyrionnak hívnak, engedelmeskedett. Elmesélte a leégett kunyhót, a levágott galambokat, az emberi holttestet; beszélt a Fehér Lovagról, idézte szavait, s felidézte azt is, amit a márványgolyóval művelt. Elmondta, hogyan tért magához, hogyan vergődött Klove felé, majd hogyan jutott el oda, hogy jóvátételt kérjen, ahogy a lovag ajánlotta. Amikor végzett a történettel, Homokhajú Kismester elgondolkodva várt egy darabig, majd megszólalt:

– Ez az ügy a heruzalai Galambvár és a mi várunk belső ügye. Nem rád tartozik. Ettől függetlenül hálásak vagyunk neked, mert közvetve bár, de hírekkel szolgáltál nekünk. – A Kismester dölyfösen magához intett egy lovagot. Az előlépett, és egy csörgő zacskót helyezett a hírhozó könyöke mellé.

A hírhozó a zacskóra pillantott, majd megfontoltan félretolta azt gyűrűs baljával.

– Úgy értesültem – mondta halkan –, hogy a hírt Hulem Nagymesternek tartozom átadni.

– Csakugyan? És honnan vetted ezt az értesülést?

– A falusi kísérőm határozottan kifejezte, hogy épp erre a hírre vár Hulem.

Ebben a pillanatban meglepő horkantás, nem kifejezetten nevetés, hagyta el a Kismester ajkát. A szőke felkapta a fejét.

– Talán nem erre a hírre vár?

– Akárhogy is van, barátocskám, ez nem rád tartozik – csattant fel a Kismester. – Ápoltunk téged és kifizettünk. Ezt az éjszakát még itt töltheted egy priccsen. Holnap kapsz egy szamarat, hogy folytathasd utad.

Ezzel a kismester sarkon fordult, de a lágy hangú vándor ismét megszólította:

– Mester uraság – mondta –, azon tűnődöm, hogy az a lovag, akivel találkoztam, nem azért égette-e fel a kunyhót és ölte meg azt a férfit meg a postagalambjait, hogy a hír, amit vártok, ne jusson el hozzátok. És az is foglalkoztat, hogy a lovag, noha azt mondta, ide tart, hogyhogy mégsem érkezett meg, mikor pedig lova is volt, méghozzá remek. Mit gondolsz, lehet, hogy észrevétlen érkezett? Emlékszem, volt egy kis felbolydulás, amikor idehoztak a várba... netán annak a leple alatt... – A vándor hagyta, hogy a befejezetlen mondat célba találjon. A megjegyzés különös módon hatott a Kismesterre. – Talán – folytatta a vándor – mégiscsak beszélnem kéne a Nagymesterrel. Talán közvetlenül az ajkaimról óhajtaná a részleteket.

A Kismester összevonta Szemöldökét.

– Meglátjuk. Egyelőre menj a számodra kijelölt cellába. Holnap estig részletesebben is kihallgatlak.

Percekkel a beszélgetés után harminc állig felfegyverzett Angyallovag szállt nyeregbe fáklyákkal, s zúdult le a faluba Klove várkastélyából. Egy darabig fel és alá poroszkáltak a földes utcákon, majd körbegaloppoztak az oázis szélén, és tovább pásztázták a környező sivatagot. Éjféltájban visszatértek Klove-ba egy lovas nélküli fehér mént vezetve maguk után. A paripától eltekintve nem lelték nyomát az idegen lovagnak. Ami azt illeti, semmiféle idegenre nem bukkantak, kivéve egy hóbortos vén szerzetet, egyikét a kóborló szentembereknek, akik időről időre elvetődtek a faluba.

 

A szentember a maga görnyedt módján üldögélt az egyik tábortűz előtt. Göthös tartása ellenére úgy tűnt, mintha fiatal korában jó erőnek örvendett volna. Még az egykori hetykeséget is ki lehetett nézni belőle. Most azonban a legtöbb szentemberhez hasonlóan, szutykos volt, a haja szürkésfehér csomókba ragadt, és jóllehet nemrég kurtíthatták, a homloka előtt lifegett. Mocsoktól kérges vén arcán sekély és mozgékony barázdák tömege vibrált a lobogó tűz fényében. Szennyes köpenye háta végig volt hasadva, szurtos kezeit a hosszú köpenyujjba rejtette, és maga elé motyogott. Amikor a lovagok rátaláltak, és felületes kérdéseket tettek fel neki, őrjöngő dühbe gurult. Miután távoztak, s a lódobogás is elült már, ismét a tűz mellé telepedett. Ezután, a lassacskán köré sereglő emberek könyörgésének engedve, elkezdte végre kifejteni filozófiáját. Ez a filozófia nem volt egyéb, mint szuggesztív előadása azoknak az egzotikus sivatagi példabeszédeknek, melyek ennek az ősi, oroszlánjárta földnek a mítoszvilágát alkották. Miközben a vénember beszélt, érdes hangja hipnotikus ütemet vett fel.

Amikor a lovagok visszatértek, magukkal víve az erődbe a fehér lovat, a tűz mellett ülő emberek suttogva fordultak utánuk, s a szentember megszakította monológját. Amint az utolsó fáklya is eltűnt a kapuban, néhány szót vakkantott oda a hallgatóságnak, a Klove-ben zajló események után tudakozódva. Minthogy amazok respektálták hivatását, meg aztán szükségét érezték annak is, hogy félelmeiktől megszabaduljanak, megadták a kért felvilágosítást.

Klove, ahogy mondani szokták, hadat viselt. Egyik Galambvár harcolt a másik Galambvárral, a Heruzelai Fehér Lovagokéval. Ahogy máskor is előfordult, titokban tartott affér volt ez is, de a veleje egy kegyelmi aktus volt az egésznek, melyet Hulem gyakorolt, Klove Nagymestere, egy hónap előtt egy bizonyos tolvaj ügyében, aki az életéért könyörgött. Az eset híre valahogy Heruzalába is eljutott. A kegyelmet Heruzala Nagymestere végzetes gyöngeségnek ítélte meg, melyet csak Hulem halála hozhat helyre egy arra kiválasztott lovag kardja által.

Ezek az orgyilkos lovagok, akik mágikus eszközökkel készítették fel magukét feladatuk elvégzésére, olyanok voltak, mint megannyi gondolkodó automata; nem volt menekvés előlük. Mihelyt balsorsa eldöntetett, szerencsétlen Hulem halálraítélt módjára ücsörgött Klove várában, leeresztett kapuk mögött várva a bosszúállót. A falunép ugyancsak várt odakünn. Iszonyattal várták valamennyien a fejük fölött lebegő, ártatlant nem ismerő leszámolást. A terület galambászai, akik lojálisak voltak Hulemhez, esküvel fogadták, hogy figyelmeztetik őt az orgyilkos közeledésére azzal, hogy a megbeszélt módon gyűrűzött galambokat szélnek eresztik. Azonban egyetlen galamb sem bukkant fel eddig. A faluba érkezett férfi vallomása alapján úgy festett, meglehet, hogy az összes galambász-őrt elpusztították. Szerencsére, ugyanezen idegen révén, akit Cyrionnak mondtak, Klove számára világossá vált, hogy a veszély közel ólálkodik. Kitervelték az erődben, hogyan bánjanak el az orgyilkossal. Minthogy az efféle férfiak – akiket a rituálé szerint készítettek fel – érzéketlenek a fájdalommal szemben, és sebezhetetlenek lándzsa, kard vagy nyíl által, egészen addig, míg küldetésüket be nem töltötték, azt tervezték, hogy egy üst forró szurkot öntenek rá az őrtoronyból. Még egy felkészített lovag sem volna képes túlélni egy ilyen csapást.

A vén szentember már-már mosolygott.

– Tegyük fel – mondta –, hogy a ravasz orgyilkos megsejti, hogy effajta eszközhöz fognak folyamodni. Nem próbálna vajon valamit kieszelni ellene?

– Csakhogy – mondták az emberek – rögtön lelepleződik, mihelyt ideér. Acél páncéljáról, fehér köntöséről azonnal felismerik, még ha nincs is lova.

– Fel hát, de mennyire! – visszhangozta a szentember. Állát szakadt köpenye mögé rejtve most csakugyan mosolygott.

Nem sokkal ezután a szentembernek rohama lett, méghozzá igazán figyelemre méltó. A földön fetrengett, levegő után kapkodott, s patakokban folyt a nyála. Az emberek tisztelettel húzódtak félre, viszolygó jóváhagyással szemlélve az isteni megszállottság e megnyilvánulását. Hirtelen véget ért a roham, és a szentember felült.

– Az erődbe kell mennem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Az Ég tudomásomra hozta Hulem Nagymester sorsát.

A falusiak alváshiánytól, aggodalomtól és a szentember történeteitől kótyagosan úgy vélték, hogy engedelmeskedni kell az Ég akaratának.

A sivatagi éjfél csillagokkal sűrűn behintett hideg-fekete ege alatt a falu népe a várkastély kapujához kísérte a szentembert.

A kísérők néhány ingerült mondatot váltottak az őrökkel.

A szentember szutykos, gőgös, néma megvetéssel ült a puszta földön a szóváltás alatt.

A kiabálásra feltűnt a Kismester is a bástyán, majd az embereken és a fáklyákon átnyomulva áthajolt a mellvéden, hogy megnézze, mi történt. Homokhajú Kismester még mindig teljes öltözékben volt; álmatlansága megakadályozta abban, hogy szundítson egyet kemény lovagi fekhelyén.

– Azt mondjátok, hogy az öregnek látomása volt? – tette fel a kérdést a Kismester. Az embernek nem az volt a benyomása róla, mint aki túlságosan elnéző szokott lenni mindenféle kóbor epilepsziásokkal szemben, de alighanem odáig jutott, hogy hajlandó volt megragadni mindért szalmaszálat.

Akárhogy is, a szentember úgy érezte, reagálnia kell a megjegyzésre.

– Értesülésem van a Nagymester sorsáról – bömbölte a bölcs meglepően öblös tüdővel.

– Csakugyan? – A Kismester az őrség kapitányához fordult. Halkan, hogy a lenti sokaság ne hallja, megszólalt: – Jóságos ég, lehet, hogy ez a vénség azért küldetett, hogy eligazítson minket? No persze, úgy tanultuk, sose hagyjunk figyelmen kívül egy jelet se, legyen az bármi csekélység. Belém sulykolták annak idején a tényt, hogy maga az Isten is számon tartja minden kis veréb bukását... – A kapitány bólintott. Parancs harsant; a Klove erőd kapuja megnyílt, a rácsozat acélfogait felvonták.

A bölcs átvonult a kapun, ahol lovagok vették körbe. A falusiak, akiket az őrök félretereltek, dühösen kiáltozni kezdtek.

A visszataszító szentember szoros őrizet alatt, ám az őrizőket semmibe véve vonult át a külső várudvaron, onnan a belső kapun, fel egy sor lépcsőn, majd végül, immár egymagában, bebocsátást nyert a Kismester lakószobájába.

A szentemberre, aki a sivatagi barlangok és oázisok luxustól mentes hajlékaihoz szokott, nyilván mély benyomást gyakorolt a lakószoba. Nem csoda, hiszen még csak nem is hasonlított az alacsonyabb rangúak nem e világi celláira. A falakat kárpit és szőnyegek borították. Egy állványon hatalmas vallásos könyv hevert kinyitva, színes képekkel és drágaköves csatokkal, melyek a faragott kandalló tűzfényében úgy csillogtak, mint a kardok és a pajzsok a maguk állványain.

A Kismester bort ivott egy cizellált ezüstkupából, és közben végignézett az éjszaka immáron második hívatlan vendégén.

– Nos, uram, akár hozzá is foghatnál látomásod ismertetéséhez.

A szentember tántoríthatatlan volt. Hangosan harákolt, < majd a padlóra köpött.

– A Nagymesternek kívánok beszámolni róla.

– A Nagymestert képviselem.

– Jómagam pedig az Istent.

– Valóban? – A Kismester vöröses képe mélyen elgondolkodó kifejezést öltött. – Azt állítod tehát, hogy Isten szócsöve vagy?

– Szócsöve és kardja!

A Kismester meghökkent. Arca elsápadt.

– Jól tennéd, ha ezt elmagyaráznád.

– Baljós híreket hoztam Hulemnek. Magunk közt vagyunk. Gondolkodtam a dolgon: rád bízom a látomásom. Nagymestered meghal ma éjjel, nincs, aki megakadályozza. De rád dicsőség vár! Hulem csillaga bukik, a tiéd emelkedik.

– Erős szavak ezek – mondta a Kismester. Hangja megremegett kissé, de gyorsan erőt vett magán. – Mégis jobb volna tán, ha meglátogatnád a Nagymestert... Nincs rá felhatalmazásom, hogy ebben az ügyben tárgyaljak veled.

Hirtelen mozdulattal félrehúzott egy függönyt, és megérintette a falat mögötte. A fal engedett a nyomásnak, szabaddá téve egy keskeny lépcsősort.

– Ez az átjáró Hulem Nagymester szobájába vezet. Ezen át jutsz el hozzá a leghamarább.

– Nem kéne tán – szólt a bölcs évődő hangon – megmotoznod, hátha gyilkos fegyvert tartok magamnál? Akár egy arzenál is elfér a köpenyem alatt.

A Kismester megrázkódott, feltehetően a gondolatától annak, hogy érintő közelébe kerüljön a szentember undorítóan mocskos öltözékének.

– Sok magadfajtát láttam már életemben. Egyiküknél sem volt soha fegyver.

– Az biztos, fegyver nélkül jár mind.

A Kismester felment a lépcsőn, a bölcs követte. A lépcsősor végét masszív ajtó zárta le. A Homokhajú háromszor megdöngette ököllel, majd beszólt a még csukott ajtón:

– Nagymester, én vagyok az: a Kismester!

Egy acélos torok egyetlen szava volt a válasz: – Várj! – Másodpercekkel később egy rudat emeltek le odabent, és a nehéz ajtó kitárult.

Az események olyan viharos és vad gyorsasággal követték egymást, hogy csupán visszatekintve lehet elemezni a történteket.

Úgy tűnt, mintha a Kismester félre akart volna ugrani az útból, hogy egyidejűleg belökje a bölcset az ajtó mögötti térségbe. Legalábbis erre készülhetett. Ehelyett az történt, hogy a bölcs, váratlan fürgeséggel és erővel, megragadta a Kismestert, és a homokszínű alakot maga előtt taszítva maga is a szobába ugrott, s mielőtt amaz még felocsúdhatott volna meglepetéséből, berúgta az ajtót maga mögött. A bölcs következő váratlan tette az volt, hogy egy macska fürgeségével rávetette magát a földön elterült Homokhajúra, s az állára mért szép, tiszta ütéssel ártalmatlanná tetté őt.

A bölcs ezután felemelkedett, hogy szembenézzen Klove erőd Nagymesterével.

Hulem csak állt, nem minden ok nélkül meglepetten s talán egy kissé ijedten is. A hosszú fehér köpeny, aranyos gallérján galambokkal, nem tudta elleplezni az alatta rejlő páncélt. Az asztalon kard hevert, nyilvánvaló bizonyítékaként a harci készültségnek. A szigorú arc és a fagyos tekintet bátorságról és haragról árulkodott.

A szentember mozdulatai kecses meghajlásba siklottak át. Barátságos mosollyal így szólt:

– Fölösleges, hogy a kardodért nyúlj. Ha az volnék, akinek gyanítasz, pengéd aligha volna képes megállítani. Azonkívül meg már végeztem volna is veled, nem igaz?

Hulem csak bámulta egyre a vén csavargót, aki hirtelen egy fiatal férfi megnyerő hangján kezdett el beszélni.

– Nem az vagy hát, akit Heruzalából küldtek a legyilkolásomra? – kérdezte Hulem sziklaszilárdan.

– Ő azt hitte – mondta az ifjú-vén szentember az eszméletlen Kismesterre mutatva –, és mihelyt elég biztos lett a dolgában, és tanúja sem volt gaztettének, alig várta, hogy hozzád vezessen. Kígyót melengettél a kebleden, uram!

– Valaki, tudtam, elárulta Heruzalának, hogy megkegyelmeztem annak a tolvajnak. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen közel áll hozzám a gaz. De ha a Kismester kígyó, te ki vagy? És ha már itt tartunk, hol van az orgyilkos lovag?

A bölcs elmondta néki.

 

Mikor a fehér lovag előlépett a leégett kunyhó mögül a vizesgödörnél, Cyrionnak volt már némi sejtése a szándéka felől. A tény, hogy oly szelíd galambokat ölt meg, melyek inkább repültek volna a kard felé, mint el előle, arra a szándékára utalt, hogy megakadályozza a postagalambokat küldetésük végrehajtásában. A galambász megölése és a kunyhó felgyújtása körültekintő tettesre mutatott, aki azt is el akarta kerülni, hogy a hírt szóban vigyék meg. Cyrion, aki inni érkezett a kúthoz, csupán egy újabb hírvivő volt, akit a lovagnak szintén meg kellett ölnie. Így hát, mikor a lovag elhajította a csipkés márványgolyót, Cyrion kész volt elhárítani, bármi volt is az, ami feléje repül, hisz az a halált jelentette számára. A lövedék röptének tört másodperce alatt azonban Cyrion mindent megtett, hogy visszakerüljön a tűzvonalba, mert megérezte azt, hogy a lövedék mégsem az életét fenyegeti, s kissé túl messzire vetődött. Sikerült úgy intéznie, hogy a golyóbis a haját megtépve súrolja homlokát. A nomádokkal való ismeretség rég megtanított rá, hogyan lazítsa el teljesen izmait s lassítsa le úgy lélegzetét, hogy az az eszméletlenség látszatát keltse. Kihasználva a régi leckét a homokra zuhant, s érdeklődéssel várta a fejleményeket.

A fejlemények csakugyan érdekesek voltak.

A lovag leszállt a nyeregből, majd módszeresen levetkőztette Cyriont, még a kardszíját és a gyűrűit is elvette tőle. Ezután kibújt a páncéljából, levette köntösét, sisakját, megszabadult pajzsától és kardjától, egyszóval mindenétől, s felvette helyettük Cyrion öltözékét, azzal a különbséggel, hogy a vörös bőrhüvelyben lévő kardot a nomád köpeny alá rejtette.

Cyrion, amennyire a helyzet megengedte, a szemhéja alól leste a történteket. Nem lepődött meg, amikor a lovag fehér köntösét terítette rá a nap ellen, és akkor sem, amikor az felvette a földről a csipkés márványgolyót, s meghasította vele a saját homlokát, míg a vér skarlátvörösen folyni nem kezdett.

A férfi, a többi Angyalhoz hasonlóan a világos bőrű nyugati rassz tagja lévén, csaknem olyan szőke volt, mint Cyrion maga. Az arcát színező vér drámai hatást keltett, de nyilvánvalóan semmi fájdalmat sem okozott neki a magamagán ejtett súlyos vágás. A fájdalom hiánya, valamint a lovag viselkedése összességében azt bizonyította Cyrion számára, amit az már kezdettől fogva sejtett, nevezetesen, hogy a lovag egyike a hírhedt, bűverővel felkészített gyilkosoknak, aki, saját bevallása szerint, úton van Klove felé.

Amikor a lovag Cyrion ruhájában, de saját fehér lován, elvágtatott a színről, Cyrion „feléledt".

Minden világos volt számára.

Az orgyilkos lovagtól tartottak Klove-ben, és előkészületeket tettek ellene. A lovag, önmagához hasonló szőke férfira bukkanva, gyilkoshoz méltó ravaszsággal úgy döntött, élni hagyja, s szerepet cserél vele.

Csupaszon és sebesülten eszméletre térve, kiszámítható volt a másik cselekvése. Először is magára venné az egyetlen ruhát, amelyhez hozzájuthat, azaz a lovag páncélját és köntösét, amelyet az előzékenyen otthagyott neki. Azután pedig követné Klove-ba támadóját, és nagy hűhót rendezne. Itt ő magát vélnék annak a bizonyos támadónak, s legyilkolnák valamely megbízható módszerrel, például úgy, hogy forró szurkot öntenek rá a bástyáról. A tökéletes bűnbak! Ekkora előnnyel a gyilkos már alighanem be is jutott Klove-ba. Bűnbakja nevét használva és sérelmére hivatkozva – megtámadta egy őrült lovag – bebocsátást fog nyerni az erődbe, mint friss hírek hozója. Homlokán a vágás – úgy tesz majd, mintha mekkora szenvedést okozna neki – további biztosítékkal szolgál arra nézve, hogy nem varázslattal felkészített gyilkos ő, akit fegyver nem sebezhet. Végül, miután a bűnbak lovag megérkezik és végeznek vele, a kiszemelt áldozat előjön rejtekéről, egyenest a halál karjaiba.

Ismervén a tervet, Cyrion akár odébb is állhatott volna Klove-val ellentétes irányban, ám neki esze ágában sem volt leszakítatlanul hagyni az érett gyümölcsöt. Az okos orgyilkos valamiről megfeledkezett: nem egyedül az ő ruházata állt Cyrion rendelkezésére. Ott volt még a halott galambász köpenye is.

Cyrion hamarosan kimosta a vért a köpenyéből a kút vizével, aztán összekente azt sárral, homokkal és a leégett kunyhó hamvával. A kard által ejtett vágással nem törődött a köpeny hátán, hisz az egyszerűen egy további jelként szolgálhatott viselője vallásos önmegtagadásának. Ezután Cyrion a bőrét és a haját vette kezeiéi alá, igénybe véve a leölt galambok zsiradékát és a kunyhó fekete és fehér hamuját. A nap rövidesen ráncokat égetett betapasztott bőrébe, s szürkés színű ronggyá fakította szőke haját.

Cyrion fehér lovag helyett egy szentember képében hatolt be Klove-ba, s lakói szívét megnyerte történeteivel. Miközben szinte maga előtt látta, ahogy az ál-Cyrion körömrágó türelmetlenséggel várja az igazi érkezését.

Az erődbe könnyű volt bejutni. Nem kellett más, esek egy túljátszott roham és egy prófétai jövendölés. Sokkal nehezebb lett volna persze a Nagymester elé kerülni, ha nem botlik bele útközben egy homokhajú féregbe.

 

A bölcs eközben már használatba is vette a Nagymester ezüst mosdótálát. A Nagymester elképedten lett szemtanúja a valószerűtlen átalakulásnak. A furcsa szerzet, aki hűvös nyugalommal nézett végig rajta, leginkább úgy festett immár, mint az az Angyal, aki hajdan a Galamb Rendet megalapította.

– Cselekedeteid elképesztőek, de amit mondasz, még inkább az.

– Eggyel több ok, hogy higgy nekem – vélte Cyrion.

– Kénytelen vagyok rá. Te, az idegen, vagy az egyetlen, akiben szemlátomást megbízhatom.

– Nem ilyen rossz a helyzet, nyugodj meg. Kismestered félt árulást nyíltan elkövetni embereid előtt. Felteheted hát, hogy a többiek hűségesek maradtak hozzád.

– És itt az orgyilkos is az erődben, tenéked adva ki magát. Nincsen esélye többé a forró szuroknak, úgy látom. Nem szoktam tanácsot kérni általában, de most kivételt teszek. Mondd, mit kéne tennem?

– Azt, amiben leendő gyilkosod reménykedik. Küldess el hozzá valakit, s üzentesd meg, hogy a lovag megérkezett, s halálát lelte a kapunál, s te háládat óhajtanád kifejezni neki, Cyrionnak. Add meg neki a kihallgatást, amire vágyik.

– Hogy megöljön? Megállíthatatlanok, sebezhetetlenek ezek, amíg csak gyilkos munkájukat el nem végezték.

– Tudom. Sebezhetetlenek, feltartóztathatatlanok, ravaszak... hanyagok a részletek tekintetében. Mindjárt elmondom a tervet...

Nem egészen félórával később, miután látszólag egykedvűen tudomásul vette a meghívást, az ál-Cyriont Klove Nagymesterének szobájába kísérték, majd kettejükre csukták az ajtót.

Az orgyilkos nem maradt tétlen. Elég volt egy pillantást vetnie a sisakot és köpenyt viselő, egyenesen ülő alakra. Szó nélkül és vadul előrerontott: nem volt egyéb egy pusztításra szerkesztett gépezetnél, futtában rántotta elő a kardot köpenye alól, majd két kézre fogta azt, egyetlen szárnyaló halálos csapással csaknem teljesen levágta fejét az ülő alaknak, a légcsővel együtt a sisakot rögzítő szíjat is elmetszve torkán.

Ezután kardját elejtve, az orgyilkos térdre omlott, tekintete üvegessé vált, nyelve idióta módjára kifittyedt, sérthetetlensége, dolgát bevégezvén, elillant.

Ahogy ott térdelt, a Nagymester mögéje lépett és lefejezte őt. Hulem, kezében a vöröslő pengével, megállott fej nélküli ellenfele fölött. Vonásai rezdületlenek voltak. Akkor is, amikor a másik véres hullára tekintett, aki az ő köpenyében ült a széken. A fölvágott torok felett és a színarany forgót viselő sisak alatt a Kismester kifejezéstelen arca sárgállott. Egy pillanatra sem nyerte vissza az eszméletét, ami bizonyos szempontból sajnálatos volt, minthogy rövid időre elérte azt, amit akart, ámbár nem egészen úgy, ahogy számított rá. Tíz egész percig ő volt Klove Nagymestere.

Egyszer csak Hulem megszólalt:

– Az első csatát megnyertem hát. Ámbár még mindig harcban állok Heruzala Galamblovagjaival.

Cyrion a Nagymesterre pillantott.

– Nem olyan biztos. Úgy vélem, ez amolyan próba lehetett. Azt mondják, meg akartak büntetni gyengeségedért. Küldd el nekik ezt a két fejet egy díszes dobozban. Legyen mellette egy üzenet is: „így tiszteli meg a gyengének mondott férfiú ellenségeit."

 

 

Nagy Sándor fordítása