4.

 

 

Az emberek tudtak róla, és könyörögve fordultak hozzá. Elküldtek érte. Az asszony a gyógyító, ők a betegek. A dolog így volt rendjén. S ő nem fél semmitől. Saját szememmel láttam, hogyan zárt össze nyílt sebeket egyetlen kézmozdulattal. Igen, Szkorusz, lehet, hogy csak láttatta velem, meg a papokkal, meg a sebesült katonákkal. De az áldozat felépült, magad is jól tudod. Így hát én bízom benne, hogy képes meggyógyítani azokat az embereket, akik azért majd még jobban szeretnek bennünket. Őt magát nem támadják meg a betegségek. Igen, Szkorusz, tényleg csak hiszi ezt, de ez a hit mégis számos nyilvánvaló csodát művelt. Soha nem volt türelmetlen a gyermekkel. A bábaasszonyok csak bámultak – no jó, lehet, hogy nem bámultak – de csodálkoztak rajta, hogy a szülés látszólag nem okozott neki semmi fájdalmat. Igaz, azt mondták, sírva fakadt, amikor a kicsit a karjába adták. De hát én is csak így tettem. – Draco elmosolyodott, majd így folytatta: – Engedjük hát neki, hogy megtegye, ugye te sem tiltakozol? Hadd menjen és gyógyítsa meg őket. Egyszer még fel is tárhatjuk azt a vidéket, csinálhatunk belőle valamit egy szép napon. Most pedig bármit, ami hasznunkra lehet a meghódításában.

– A gyermeket is magával viszi?

– Természetesen. Még nem választották el, és azt nem engedné meg, hogy más asszony szoptassa.

– De az erdőkön át! Ez a falu háromnapi járásra van innen. Aztán... arról a betegségről is alig tudunk valamit. Ha fiad...

– Az anyjával kell lennie! Zafra még sohasem tett semmi ostobaságot.

– Hagyod, hogy ez a szuka uralkodjon rajtad. Nos, jól van. De ne kockáztasd az örökösöd életét, ha már utódoddá emelted őt, ezt a félvér kölyköt...

Rémülten nyeltem le mondandóm további részét. Elárultam saját magamat. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy úgy kőnyszerítettek rá. Ő tette ezt velem. Az egész visszafogott indulat és tehetetlen bizalmatlanság, egész keserves ármánykodásom két rossz félmondat révén semmivé lett.

Draco pedig csak megvonta a vállát, és mosolygott. Az utóbbi hónapokban megtanulta, hogy zabolázza meg magát. Fölbecsülhetetlen segítsége ebben kétségtelenül megbuggyant mezecskéje.

– Ő maga kérte így, s bár küldök vele egy testőrcsapatot, hogy védelmezzék nyájas erdeinkben, te, Szkorusz, nem mégy velük.

– Értem.

– Azt mondta magyarázatul, hogy bár jelenleg semmi veszély sem fenyeget a vidéken, irántam való szereteted és biztonságomat szolgáló törekvésed kizárja, hogy hosszabb időre eltávozz mellőlem. – Ekkor félretette mosolyát, és így folytatta: – De az is lehet, hogy kerüli a társaságodat ilyen hosszú úton, tudván, hiszen bizonyára tudnia kell, hogy nehezen állód meg, hogy torkára ne tedd a kezed. Tudtad-e, Szkorusz – mondta a régi Draco hangján, bizonyára valahogy visszarángattam a valóságba –, hogy eleinte jó pár hónapig minden eledelét előtte megkóstoltam? Attól tartottam, hogy valahogy a közelébe férkőzöl. Vagy volt valami más, ravaszabb terved, amely csődöt mondott?

Lenyeltem a számban felgyülemlett keserűséget.

– Elfelejted, uram, hogy ha téged elhagylak, nincs másik sereg, amelyhez csatlakozhatnék? A Városok Anyja halott. Ha itthagyom a harcosaidat, senki sem vagyok. Egyike vagyok a porszemeknek, akik hullott levélként keringenek a szélben. Az elveszett birodalom katonáinak ivadéka vagyok én. Ha lenne más lehetőség, máris szedném a sátorfámat. De nincs. Te arcul köptél engem, s én nem tehetek mást, mint hogy letörlöm.

Félrefordította a tekintetét, majd hirtelen elkáromkodta magát:

– A fenébe, tévedtem, Szkorusz. Te ugyan sohasem...

– Nem, uram. Soha. Soha, tízmillió év alatt sem. De sajnálom, hogy te képesnek hittél rá. Mivel a feleséged lett, olyan védelemre számíthat tőlem, mint bármelyik nővéred.

– Az a szuka – ismételte meg a szavaimat, akár egy asszony – meg a félvér kölyke... a fene egyen meg, Szkorusz, hiszen az a fiam!

– Legszívesebben kivágnám a nyelvemet, amiért ezt mondtam. De már több mint egy éve tartom vissza e szavakat mindenki előtt. Olyan ez, mint a hányinger, uram. Képtelen voltam tovább is magamban tartani.

– Ne nevezz engem uradnak. Őt hívhatod úrnődnek, az rendjén való.

A szeme könnyesen csillogott.

Szerettem volna képen törölni, ahogy egy lányt, aki megkarmolja az embert. De ő az én hercegem volt, és az áruló én voltam magam.

Ő pedig hálatelten utamra bocsátott.

Különben igazat mondtam: ha lett volna bármely más, ép ésszel elfogadható élet számomra, én mentem volna, de nem volt, most már nem.

Tehát a nő átvág az erdőségen, hogy gyógyítson, én a hű és megingathatatlan meg itt maradok urammal, hogy vigyázzak reá.

Aztán az asszony visszatér. Telnek-múlnak majd az évek, ködre és esőre hó jön, majd aztán napsugár.

Ő még kölykeket szül neki egymás után, s én rájuk is felesküdhetem. Elhatároztam, hogy keményebb leszek, és nem szólítom őt másképp, csak asszonyomnak.

 

Éjszaka, egyszer csak felriadtam, és tudtam, mit kell tennem, Világosan láttam, mi történt, mi jöhet még ezután, és nekem, a galádul kirekesztettnek mit kell tennem. Azt beszélik, így támad az emberre az őrület. Se forróság, se hidegrázás, nyugodt érintéssel, és minden hirtelen a helyére kerül.

A betegség sújtotta falu küldöttsége tegnap érkezett Dracóhoz. Azok ott kint zengzetes és szentségtörő nevekkel illették az asszonyt. Ő pedig kijelentette, hogy mennie kell, és ma a hajnal első fénysugaránál útnak is indul. Mivel a bennszülött falusiak tisztelték őt, éppenséggel meg is állapodhatott velük, valami vándorkereskedőt használva fel ügynök gyanánt. Vagy ha a körülmények éppenséggel úgy alakultak, akár elő is idézhette ezt a lehetőséget. Vagy talán maga küldte rájuk a betegséget, hogy elmehessen.

Neki más misztérium istenei parancsoltak, olyanok, akik szívesen fogadják talán még a gyermekáldozatot is.

Talán még Draco is tudott erről? Nem, elképzelhetetlen. Akkor milyen magyarázattal szolgálhat vajon az asszony? Valami baleset, hogy eltévedtek, medvék, farkasok, talán éppen az a bizonyos betegség... És utána szülhet neki újabb fiúkat. Olyan volt ez a nő, mint az al-khemia mágikus kemencéje. Tégy bele valamit – végy ki mást! Ilyen egyszerű!

Még koromsötét volt, amikor felkeltem. Kijelentettem házi rabszolgám és az ajtóm előtt álló őr előtt, hogy magányos vadászatra indulok. Ekkor már szóbeszéd járta a herceg és kapitánya közötti súrlódásról. Draco maga nem gondolt volna semmi rosszat. Szkorusz a vadon ösvényeit járja, és vadmalacokat mészárol. Azt is hihette, hogy már előző nap útnak indultam.

Kiválóan ismertem az ösvényeket, hiszen tízéves korom óta azokat járva vadásztam. A látszat kedvéért vaddisznólándzsákat vittem magammal, de kutyákat nem. A lóra szükségem volt, de az állatot az erdőhöz idomították, és úgy viselkedett, ahogy parancsoltam neki.

Kerülőúton indultam, akár egy öreg róka, hagytam előremenni a boszorkány élcsapatát, hadd előzzenek meg. Mindössze öt embert kapott kíséretül, meg egy kocsit az útiholmijával s egy ládát a varázsszerei számára. Ott volt vele egyik szobalánya is, gondolom, aki a legjobban ragaszkodott hozzá: Eunike, egy öszvér hátán. No és maga Zafra, két ló között himbálózó függőágyán.

Amikor kellően megelőztek, a nyomukba eredtem. Csöndben haladtam, ők pedig igencsak nagy lármát csaptak. Az ő lovaik és az enyém jól ismerték egymást, s ha kaptak is valami ismerős szagot, az egyáltalán nem izgatta őket. Amint a menet haladt előre, a fák közül egy-egy bennszülött került elém, kedvesen üdvözölt, előfutárnak vagy utóvédnek vélvén. Éjszaka félálomban silbakoltam felettük, reggel pedig első motoszkálásukra és torokköszörülésükre ébredtem. Miután elmentek, ittam a csermelyből, sőt egyszer még egy félig égett kolbászt is bekebeleztem, amit a tűzhelyük hamujában hagytak.

A harmadik napon elérték a falut. A bozóttal benőtt lejtő magasából láttam, hogy üdvözlik őket, és hogy vonulnak be a bűzös füst leplén keresztül. A falun érezhető volt a szenvedés, valahogy a színárnyalataiban, és ahogy az emberek jártak-keltek benne. Arcom elé kendőt kötöttem, és nekiültem a várakozásnak.

Szürkületkor valahogy frissebbnek látszottak. Biztosan az a boszorkány művelt valami varázslatot, amitől erőre kaptak. Tüzeik füstje sárga színre váltott, összesűrűsödött, miközben leszállt az éj. Amikor teljesen besötétedett, a falu csöndesen, baljóslatúan pislákolt tovább, meglapulva az erdő homályában. Elkalandozó gondolataim minden lámpást jelentéktelennek és parányinak tűntettek fel a világ hatalmas árnyai között. Egy gyertyaszál a sötétség ellen, egy tűz a tél hidegében, egy élet pislákolása a végtelenben... most itt van, s egyszer csak eltűnik örökre.

De elnyomott az álom, mielőtt végiggondolhattam volna.

A következő nap folyamán a falu teljesen megújult. Még a korhadozó szalmatetők is aranyló fényben ragyogtak. Az asszony bevetette csodatévő tudományát. Most eljött az ő ideje.

Két ember az első estétől fogva állandó őrjáratot tartott, múlt éjjel pedig, amikor a kunyhók karéján kívül silbakoltak, egy percre még az alatt a fa alatt is megpihentek, amelynek ágai között én szállásoltam el magam. Kancámat vagy félmérföldnyire rejtettem el egy véletlenül felfedezett, rozzant kulipintyóban, de ezen az éjszakán közelebb hoztam, hogy gyorsabban mozoghassak. Amikor pedig az éj közepén az egyik ember őrjárata közben felkapaszkodott a lejtőre, halkan a nevén szólítottam őt.

Mentem sóbálvánnyá dermedt. Bölcsen elárultam neki, ki vagyok, de amikor előbújtam rejtekhelyemről, mégis kivont karddal és gyanakvó pillantással fogadott.

– Nem vagyok erdei szellem – mondtam neki. De az is eszembe jutott, hogy talán más ok miatt ilyen éber... meglehet, a miatt a terv miatt, amelyet maga Draco tulajdonított nekem. De az is lehet, hogy a sors hozott össze bennünket. Ugyanis tanúra volt szükségem. Rámeredtem a katonára, aki lassú mozdulattal tisztelgésre emelte a kezét. – Mindannyiukat meggyógyította? – kérdeztem tőle. – Mármint Zafra – tettem hozzá a biztonság kedvéért.

– Igen – felelte. – Azt érdemes volt látni.

– Abban biztos vagyok. És hogy van a gyerek?

Láttam, lassan arra a következtetésre jut, hogy talán mégiscsak Draco küldött utánuk.

– Él és virul – válaszolta.

– Az anyja biztosan vele együtt indul el a faluból – nem is gondoltam soha, hogy a kunyhók között kerít sort tette végrehajtására, ahogy a városban sem, ahol mindig szem előtt volt –, talán már ma este?

– Hát... ott van az öregasszony, ő sem hagyja el a helyét, biztosan.

– Talán Zafra mondta ezt?

– Igen. És azt mondta még, hogy maga megy. Hamarosan. Még a függőágyat is elutasította. Csak Carus tart vele. De nincs semmi baj. Ezek a vadak egészen jóindulatúak...

Arcomra pillantva elhallgatott.

– Talán már el is ment? – firtattam.

– Igen. És azt mondta, hogy mennie kell. Egy órája lehet... Talán egy másik úton? De hiszen figyeltem, majd kiesett a szemem... mindhiába. A boszorkányvarázslat mindenre képes.

– Vele volt a gyermek is? – faggattam tovább.

– Ó, a gyerektől sohasem válna meg. Eunike azt mondja...

– A pokolba Eunikével! – Bizalmatlanabbul sandított rám, mint eddig bármikor. – Idehallgass! – mordultam rá, és elmeséltem neki, mire gyanakszom. Azt nem mondtam, hogy a fiú félig maga volt a Kelet, félig illat, bűn és csillogás. Gyanús lett volna ilyesmiről beszélnem. Csak annyit mondtam: Draco fia. És az áldozatról sem tettem említést. Azt magyaráztam, hogy Zafra valami módon talán felajánlja őt saját isteneinek. Mindenki tudja, hogy számos keleti vallásnak vannak ilyesféle szertartásai. A katona döbbenten és hitetlenül állt.

– A saját anyja?!

Megmagyaráztam neki, hogy az ő fajtájuknál ez nem számít égbe kiáltó bűnnek. Nem is láthatja olyannak a dolgot, mint mi. Mialatt vitatkoztunk, a szívem eszeveszetten dobogott, majd kiugrott a bordáim közül. Ömlött rólam a veríték. Végül csak belement, hogy odamenjünk és megnézzük. Carus ott van, és biztosan megakadályozza, ha ilyen aljas tettet akar végrehajtani. Megkérdeztem, vajon hol lehet a vénasszony kunyhója, és a látásom is elhomályosult a megkönnyebbüléstől, amikor azt a romhalmazt nevezte meg, ahol előző éjjel a lovamat rejtettem el.

– Nincs ott semmiféle vénasszony. Valami omladék az egész – mondtam arrafelé fordulva.

Mindketten győztesei voltunk a téli versenyeknek. Nem is tartott soká, hogy a helyszínre érjünk. Arra gondoltam, hogy korábban egy isten vezérelhetett oda, s ezért most már jól ismertem a terepet. A fák olyan sűrűn nőttek, akár a réti fű. Közöttük lapult a kalyiba és az ajtaja előtt egy darab elgazosodott irtás, ahol valaha a baromfiudvar gyöngytyúkjai kapirgáltak. A holdvilág is besütött oda, de máshová szinte alig valamicskét. Egészen megközelíthető volt az erdő és az éjszaka homályába burkolózva. Emellett a boszorkány még meg is világította számomra a színpadot. Amint átosontunk a fatörzsek utolsó védvonalán, lobogó tűzre lettem figyelmes: sejtelmes vörös villódzásra a kunyhórom kitárt ajtaja előtt..

Carus egy fának támaszkodva állt. Szeme tágra nyitva, nem látón meredt maga elé. A másik férfi megbökdöste, és suttogott neki valamit, de ő messze járt. Lélegzett ugyan, és a szíve is vert, de ez volt minden életjele.

– A némber elvarázsolta – mormoltam, köszönöm, hatalmas Mars és Jupiter atya, hogy így történt. Ez igazolja a szándékomat. Éreztem, hogy a tanúm is így gondolja. Lopakodva közelítettünk, és az erdő szélén meglapulva néztünk le a helyszínre.

Ekkor megfeledkeztem a társamról. Elfeledkeztem róla, hogyan vetette ki számomra a kockát jó sorsom. Amit ott láttam, lekötötte teljes figyelmemet.

Olyan volt, mint a sátorban látni vélt kemence, de ez nyitottabb volt, valami katlanhoz hasonlított. Durván elsimított, ívbe rakott vályogtéglák. Öblükben lobogott a tűz. A lángoknak gyönyörű, rubintarany színe volt. A rájuk vetett pillantás nem bántotta, nem vakította el a szemet. A nő a túlsó oldalán állt, karjában a gyermekkel. Úgy látszott, mintha maguk is tűzben állnának, ruháik és hajuk sötétsége, a tátongó ajtónyílás, az erdő és az éjszaka feketéje meleg lett tőle, mint a bársony. Sokszor látott jelenet: egy asszony a kemence vagy a tűzhely előtt, karján gyermekével, amint az edényben fövő ételt kavarja, rőzsét vagy újabb hasábot vet a parázsló tűzre. De az aranyló gyermek most anyja aranyló öleléséből a lángok felé nyújtotta karjait. A nő rebbenő tenyeréből valami láthatatlan, csupán érzékelhető anyag hullott a tűzbe.

A nő nem volt egyedül. Többen is tűzhelye köré gyülekeztek. Nem igazán láttam, inkább sejtettem őket. Magasságuk vetekedett a fákéval. Egy harcos, akinek érc sisakrostélya és mellvértjének bordái halványan villództak, egy csipkékbe és leplekbe burkolózó, hosszú hajú nőalak, egy villámszemöldökű, parázsszemű, szakállas király, mellette egy másik alak, egy zenész, homlokából kitárulkozó szárnyakkal... fel és alá billegtek a lángok táncának ritmusára. A gyermek kacagott feléjük, apai ágának istenei felé fordítva arcát.

És ekkor Zafra kimondta a nevet. Oly lágyan, hogy szinte nem is volt hangnak nevezhető. Az erdő gyökerei mégis megmozdultak hallatán. Zsigereim összerándultak. Azon kaptam magam, hogy térdelek. Úgy tűnt, hogy szellő sétál keresztül az erdőn, hogy meglobogtassa ruháját a rőtarany kör mellett. Nem tudom felidézni azt a nevet. Nem azok közül való volt, amelyeket valaha leírtam volna, sem olyan, amely belefért volna a képzeletembe. De valódi volt, és gazdája meg is jelent kimondására válaszul. És mérföldnyi távolságból, a planéták égboltjáról, a föld méhéből előnyúlt a keze, megérintette a gyermeket, aki mozdulatlanul, békésen aludt tovább.

Úgy húzta elő Draco fiát pólyájából, ahogy egy fényes kardot rántanak ki hüvelyéből. Fölemelte a kis testet a sötétben, majd leengedte és belehelyezte a kemence poklába, a láng-özönbe, mire a tűz sziszegve fellobbant és elborította őt.

Ekkor már nem térdepeltem, rohantam előre. Keresztültörtettem a hőség sötét hullámain, a füstölőszerek ámbrafelhőjén és az oroszlánok tüzes leheletén. Futás közben üvöltöttem. Minden istenek neveit ordítottam, de éreztem, hogy ajkamon erőtlenek, mert rosszul ejtem ki, nem ismerem igazán őket, s ezért nem is válaszolnak hívásomra. Azután nekirohantam a varázslónak, az erőnek, és keresztültörtem rajta. Olyan volt, mintha a levegővel viaskodtam volna. Ismert és mégis megismerhetetlen érzés.

Karddal a kezemben vetettem magam az olvadt aranyba. Fulladozva odaértem a téglakatlanhoz, a kemencéhez, elhajítottam kardomat, belenyúltam a tűzbe, és kirántottam belőle...

Meg kellett volna égnie, halottnak kellett volna lennie, kicsiny, elszenesedett tetemnek, amilyenné a karthágóiak gyermekei lettek, amikor tömött sorokban vetették őket a Belső-tenger partján sorakozó kemencékbe...

De csak egy ékszerfényű, hibátlan színarany csecsemőt markoltam, és éreztem, amint forrósága elönti a kezemet, majd csuklómon és karomon keresztül zubogva forró vízként árad a szívem felé.

Ekkor valaki lágy szomorúsággal így suttogott hozzám:

– Ó, Szkorusz! Ó, Szkorusz!

Vakon hevertem valamin.

– Gonosz varázslat... a gyermeket is... arannyá változtatni – motyogtam.

– Nem – csendült az asszony hangja. – Az arany a rejtély nyitja. Az eleven lények számára, akiket megérintett a láng – maga az élet. Halhatatlan, elpusztíthatatlan élet. És most megtörted a varázst, amely pontosan az, aminek vélted. Elraboltad tőle!

Ekkor kinyitottam a szemem, és megláttam őt. Nem volt ott senki más, mindet elsöpörte a roham. De ő, a nő, többé nem viselte fátylát. Nagyon magas volt és oly gyönyörű, hogy alig bírtam elviselni a látványát, mégsem tudtam levenni, róla a szemem. Aranylott. Nem úgy, mint a tiszta fém, hanem mint a hajnali égbolt, a tűz és a napsugár. Még sötét szeme és éjfekete haja is aranyló fényben úszott. Előtörő könnyei pedig csillagok. Nem értettem semmit, mégis így suttogtam:

– Bocsáss meg nekem! Mondd meg, hogyan csináljam helyesen!

– Azt már nem lehet – felélte. Hangja, mint az egész erdőt megzendítő hárfa. – Nem, már soha. ő már a tiéd, többé nem az enyém. Vedd magadhoz. Légy hozzá kedves! Tudja majd, mit veszített, élete minden napján, minden halandó napján... és mégsem tudja meg soha.

Azután magába nyelte a fényt, ahogyan a parázs kihuny. Eltűnt.

A földön feküdtem a romos kunyhó előtt. Szorosan öleltem a gyermeket, próbáltam elringatni, hogy ne sírjon, és könnyeim együtt hullottak az övéivel. Az egész hely tátongóan üres volt, a táj sivár és lelketlen. A katona odarohant hozzám. Értelmetlenül motyogott. Föl akarta áldozni a csecsemőt, látta, Carus magához tért közben, és ő is látta az egészet.

S az én hőstettemet is, ahogy megmentettem a szörnyű pusztulástól.

Ahogy az ember képes megjegyezni dolgokat, ugyanúgy megtanul felejteni.

Éjjeli álmainkat ébredéskor elűzzük.

Mostanság úgy emlegetik: „a görög asszony”. Vagy „a semita boszorkány”. Az utóbbi években pedig az a legenda született, hogy valakinek a felesége volt, és íme, visszatért hozzá. Sokan azt gondolták, hogy gyermeke életére tört, mire saját őrségének katonái ölték meg őt.

Amikor a romos kunyhó fertőjétől kapott lázban égve, félholtan hazaértem – kiderült, hogy a vityillóban egy hete halt meg a falu banyája –, Draco közönyösen nézte, felépülök-e, és utána is alig kérdezett valamit.

Úgy látszott, eloszlott szeme előtt a homály. Félve gondolt rá, miket mondhatott és cselekedhetett a vajákolás és a varázsszerek hatása alatt.

– Igaz, amit az emberek beszélnek? Tényleg a tűzbe vetette a gyermekét?

– Igen – válaszoltam.

Ajkát harapdálva nézett a szemembe. Ismerte a keleti szertartásokat, amelyekről azt a két katonát is kifaggatta. És akkortól, mint valaha régen, csak rám támaszkodott. Sohasem mutatott gyászt, csak haragot. Még katonákat is küldött az asszony felkutatására. A szukáéra, aki képes lett volna megégetni saját magzatát. Fogják el és legyen övé a szörnyű sors!

Ma már úgy látom, hogy a szóbeszéddel ellentétben az ember nem lassacskán, észrevétlenül öregszik meg, egy szép estén jeges rémülettel tapasztalva, hogy karjából kiment az erő, szívéből elillant a vágy. Nem, a vénség egyszerre ront ránk, és látható. Mint amikor az ember leteszi a fegyvert, s megadja magát.

Amikor lázamból magamhoz tértem, és megláttam rám vetett, könyörgő pillantását, az emberét, aki akaratlanul tönkretett, és csak azt motyogta: „De hát vak voltam...” – tudtam, hogy ez az az óra, az az este, mikor az élet, az ifjúi erő kardját kiragadják a kezemből, és én egy zokszó nélkül hagyom.

Ezután lomhán múltak el felettünk a hónapok, az évszakok, s lassan az évek.

Draco továbbra is úgy tekintett a fiúra, mintha a rontó szemet még mindig ott sejtené körülötte valahol a levegőben. Néha azt mormolta bizonytalanul, hogy látta az asszony kutyáját, a fekete sakált. Pedig az is eltűnt, ugyanabban a pillanatban, amikor a nő... bár Eunike még évtizedek múltán is meg-megemlítette, hogy találkozott vele a női szárny folyosóján.

Draco ragaszkodik hozzám azóta, a barátom maradt, nem akarom azt mondani, hogy az elkötelezettem. Akárhogy is, ez most már a meglett emberek kérges barátsága, ami a gyermekkor lángoló, ragyogó vonzalmából, az ijfúság féltékeny szeretetéből megmaradt.

Volt egy közös titkunk, amelyet sohasem vallottunk be egymásnak. Máig sem találja meg a hangot a fiúval. Hercegségünk ma már jóval nagyobb. Határait kemény harcok árán kitoltuk, erődökkel védjük. Gyakran küldi el oda az ifjút, hogy együtt edződjék a katonákkal. Egyedül én vagyok az, aki minden, de minden jog nélkül szeretem annak az asszonynak a gyermekét.

Küllemre pontosan olyan, mint Draco, a haját és pillantását kivéve. Mi is sötét hajú fajtából valók vagyunk. Az övében mégis van valami különös ragyogás. Az emberek megjegyzéseket is fűznek hozzá. Mi lehet az? Talán az istenek keze. nyoma. (Az anyjáról, aki teljesen kiesett a kegyeikből, sohasem tesznek említést.) Valami fény árad belőle, valami ragyogás... talán az aranyé.

Eredeti nevét elhagyva, éppen a csillogás miatt rendszerint csak az Ardorius néven említik. Már olyan híresztelések is eljutottak a fülemhez, hogy kardjával sziklákat képes széthasítani, igen, igen, látták is, hogyan csinálja, bár én magam még sohasem láttam. (Most Draco elől titkolják az ilyen szóbeszédet, mint valaha előlem.) Benne is rejtőzködik valami titok, valami mély és csöndes fájdalom, mintha tudná, ahogy az ifjúság nem tudhatja soha, hogy az emberek egyszer meghalnak, és a szerelem... nos, elmúlik az is.

Velem szemben mindig udvarias és nyílt. Többet nem is várhatok el tőle. Számára én az életének része vagyok. Talán örülnöm is kellene, és kívánnom, hogy örökké így legyen.

Sötét éjszakákon, amikor a nyár forrósága vagy a tél hava tölti meg az erdőt, felelevenedik bennem egy álom. Arra gondolok, hogyan raboltam el őt, az arany ragyogó fiát. Csak azt nem tudom, azon töprengek, vajon mennyit nyom majd ez a latban a végső elszámoláskor.

 

 

Füssi-Nagy Géza fordítása