MEGMÉRETTETÉS

Ahogy Cermarl belépett a kicsiny, sötét szobába, nevelése, becsületessége, de még a hite ellenére is elfogta a félelem.

Nem mintha nyílt veszély fenyegetné a szobában. Ráadásul nincs is egyedül, minthogy a jelöltek szokás szerint párosan esnek át a beavatáson. Ám éppen ez nyugtalanította Cermarlt, mivel az, akivel összepárosították, Paitese volt, akit gyűlölt, vagy pontosabban: utált.

Cermarl tizenegy éves volt, amikor inasnak állt a titokzatos varázslócéhbe, s kilenc évet töltött el ott szigorú tanulással, kérlelhetetlen fegyelemben és megerőltető munkában. Cermarl azonban soha egy pillanatra sem sajnálta, hogy az istenek ezt a hivatást szemelték ki számára. Akkor sem hagyta el az ámulat és igyekezet, amikor minden porcikája sajgott, és úgy érezte, hogy a koponyájából meg a csontjaiból kiszakad a velő. És büszkeség vagy önelégültség nélkül elmondhatta magáról, hogy hű maradt a céh elveihez, és lelkiismeretesen megtartotta a törvényeit. Méghozzá nem erényből; nem volt ő erényesebb, mint akármelyik átlagember. Az engedelmességben örömét lelte, no meg a józan belátás is azt súgta neki, hogy nincs más út. Mert varázslónak lenni, ekkora hatalommal a kezében – csak az őrült élne vissza vele.

A céh hitvallása egyszerű volt. És ezt a hitvallást kisfiúként elsajátították, még mielőtt megtanulták volna a legegyszerűbb varázslatokat, olyanokat, hogy hogyan kell madarakat bűvölni, vagy szél nélkül hullámzásra késztetni a füvet. A varázsló nem használhatja arra a képességeit, hogy másokat elnyomjon. Munkájáért nem kérhet többet a szabott árnál, sőt a szegényektől még annyit se. Legyen mindig segítőkész, ám ügyeljen, hogy a segítsége senkinek se legyen ártalmára. Kerülje a haszonszerzést. Ne legyen bosszúálló. Mert az istenek, akik felruházták őt az erejével, számon tartják a cselekedeteit. Minden ember megméretik az ég aranymérlegén, és egy varázsló alatt amúgy is veszedelmesen kibillen a mérleg serpenyője. Ami igaz is.

Ezekre a dolgokra tanították Cermarlt, aki elfogadta azokat, mint ahogy az ember jóban-rosszban elfogadja a saját testét. Ami azt illeti, tanonc testvérei láthatóan ugyanúgy magukévá tették azokat. Az előforduló botlásokat – csupa csip-csup ügy – bűnbánat, gyónás és kirótt penitencia követte. A gyarlóság úgy múlt el, akár a nyári forróság.

Úgy tűnt, a gonosz nem tud megteremni. Ám egy helyütt mégis szárba szökkent, egy magányos szürke agyban és egy romlott, aszott szívben – Paiteséében.

Cermarl még most is elevenen emlékszik és mindig is fog, tizenhárom éves korából arra a napra, amikor már két éve tanult a céhiskolában. Délutáni szunyókálásából fölriadva a falon kívüli, pipacstól vöröslő mezőn váratlan hangok ütötték meg a fülét, egy kislány könyörgő sírása, Paitese fojtott, vakkogó fenyegetőzése, míg meg nem történt a dolog, és a suhanc el nem érte, amit akart. Egyikük sem vette észre a fűszálak között akaratlanul megbúvó Cermarlt, aki túlontúl megrendült és kába volt – és félt is ahhoz, hogy közbeavatkozzék. Igen, valami oknál fogva már akkor is tartott Paitesétől. Nem a hatalmától, amely nem volt nagyobb, mint Cermarlé, hanem attól a valamitől, ami a fiúban lakozott, attól az alattomos, szennyes dologtól, aminek nem volt neve sem, hacsak nem maga az ördög. Később újabb esetek... az ártatlan, boszorkánysággal halálra sújtott gyík az udvaron; egy arany karkötő eltűnése, és Paitese egyszerre dugig volt érmével; aztán ennél is zavarosabb és galádabb jelek, mint például ahogy a környező falvak népe visszahőkölt Paitesétől, ugyanakkor feléje lökdöste a lányait, meg borral és gyümölccsel kínálta.

Senki sem panaszkodott. Nyilván nem mert. Paitese láthatóan arra használta serkedő varázshatalmát, hogy megjuhászítsa őket, aztán azt tegyen velük, amit a kedve tartja.

Nem volt a hitvallásnak olyan pontja, amit meg ne szegett volna. Ha majd átesik a beavatáson, és teljes hatalmát elnyeri, semmi sem fogja visszatartani a romlás útján.

Ám Cermarl, akárcsak a falusiak, hallgatott. Nem volt természete az árulkodás; nem volt bizonyítéka – és nem tudta rávenni magát, hogy kinyissa a száját. Azonkívül a hite, a céhiskola bölcs varázsló-tanítóiba és magukba az istenekbe vetett hite visszatartotta őt. Hiszen Paitese is az égi mérlegen ül. A tanítók lángelméje az ő lopakodó közvetítése nélkül is majdcsak lerántja a leplet Paitese gonosztetteiről. És az istenek is majdcsak lefogják Paitese kezét.

De nem tették. Múltak az évek, és nem tették. Mintha a minden másban olyan messze látó tanítóknak erre vak volna a szeme. Mintha az istenek is megvakultak volna.

De íme, a mai nap, a beavatás napja Cermarl kezébe fogja adni a végső bizonyítékot, hogy az istenek léteznek, hogy a tanítók szeme mindent meglát, és hogy a világ méltó rá, hogy benne éljen. És ezért volt az, hogy hite és becsületessége ellenére Cermarlt elfogta a félelem. Nem csoda, hogy félt, hiszen annyi minden függött ezektől a pillanatoktól – nem is említve a puszta életét vagy halálát.

Az avatási szobában szinte koromsötét volt. A közepén egy embermagasságú fekete szekrény magasodott.

A szekrényen négy nyílás volt, kettő az egyik, kettő az ellenkező oldalán. A lehető legegyszerűbb szerkezet – és csak ez a végletes egyszerűség képes ekkora rémületet kelteni. A résztvevő párosból ki-ki egy nyíláspár elé állott, amelyeket pillanatnyilag redőny zárt el. A tanultakat meg a hatalmát bevetve, no meg elfogadva az ég ítéletét, választania kell egyet a maga oldalán lévő nyílásból, félre kell húznia a redőnyt, és könyékig be kell dugnia a karját. Ezután várja az istenek ítéletét. A jelöltek már tudják, minthogy beavatták őket, milyen alternatíva leselkedik rájuk.

– Az egyik nyílásban – mondták a tanítók – vagyon egy gyűrű. A másikban pedig egy kígyó.

És most Cermarl ott áll a fekete szekrény egyik oldalánál, Paitese pedig, ez a mérges, ám buja gyom, az ellenkező oldalánál, és vigyorog, ugyanis Cermarl kivette a sötétben a másik vigyorgását. És most mutassák meg magukat az istenek, és Cermarl reszketett, önmagáért meg az égért, hogy vajon nem fog-e csalatkozni a beléje vetett bizodalmában.

– Begyulladtál? – suttogta Paitese a homályon át. – Talán nem volt olyan példás az életed, mint az enyém, Cermarl. Vagy talán kételkedel varázserődben.

Cermarl nem válaszolt. Erőszakkal elűzte magától a félelmet meg a gúnyolódó hangot, amely úgy játszott a félelmén, akár a hárfa húrjain. Lehajtotta a fejét, és a két nyílást elfedő óarany színű redőnyre szögezte a tekintetét. Előszólította magából az erőt, mintha elméje partjaihoz szólította volna a tengert.

Az erő azonban renyhének bizonyult. Valami – az idegessége, a megilletődése, a gonosz ellenség jelenléte – megcsapolta a lelkierejét. Cermarl összerázkódott. Elvesztette az uralmát az ereje fölött.

Önkéntelenül fohászkodni kezdett az istenekhez, hogy segítsék meg, ha meglelik lelkében az igazat. Mezítelenre vetkezett az istenek előtt. Ekkor kinyújtotta a kezét, és a jobb oldali nyílás elől félrehúzta a redőnyt. Habozás nélkül bedugta a kezét.

Egy percig semmi. Csak a fülébe zakatoló-dübörgő szívverése és a szeme előtt ugráló vörös fénycsóvák. És ekkor valami eleven dolog tekeredett a csuklójára. A rémülettől már elállt a szívverése, amikor a borotvaéles fogak alig érezhető fájdalommal az alkarjába martak. A kígyót választá; a kígyó választatott ki számára.

Lassan kihúzta a karját. Most már megjelent a fájdalom, vékony, kékes-vörösen izzó drótként hatolt egyre feljebb a karjába, a hónaljába, a mellébe. Néhány másodperc, és a méreg eléri a már amúgy is mozdulatlan szívét, és végleg meghal. Több mit iszonyat: sajnálat és szomorúság fogta el. Az ég cserbenhagyta őt. Vagy lehet, hogy valamiben gyarlónak bizonyult, és a tanítók nem hívták föl erre a figyelmét?

Mialatt megbabonázva figyelte, mint csorog a vére karja két nyílásából, Cermarl a szekrény túloldalán meglátta a sötétből előbukkanó Paitesét, aki diadalmasan szorongatott az ujjai között egy fénylő gyűrűt. Cermarl elkeseredése a legsötétebb szobánál is mélységesebb sötétségbe fulladt bele.

Cermarl egy lámpával megvilágított szobában éledt föl, de nem akart hinni saját két szeme tanúbizonyságának sem. Amikor egy alak, akiben fölismerni vélte egyik varázslótanítóját, feléje hajolt, Cermarl udvariasan megkérdezte tőle:

– A pokolban vagyok?

– Már hogy volnál! – felelte a tanító. Valamire lágyan fölhívta a figyelmét. Cermarl követte a tekintetével a tanító ujját, és meglátta saját megmart karját, egészben és még mindig a teste részeként, csak a harapás gyógyult be varázslatosan, s óezüst színű, durva és maradandó heg látszott a helyén. – Túl vagy a beavatáson – mondta a tanító. – Mostantól fogva tagja vagy a varázslók céhének. Légy üdvözölve a soraink között, Cermarl testvér.

– Nem értem – hitetlenkedett Cermarl. – Hiszen ő... Paitese volt az, aki megmarkolta a gyűrűt, én... én pedig a kígyót.

– Valóban – bólintott a tanító –, te markoltad meg a kígyót, miként annak lennie kell, ha az istenek úgy akarják, hogy a felavatandó életben maradjon. A kígyónak ugyanis nincsen mérge, jóllehet harapásra van tanítva. A gonosz fogak hagyta maradandó heg a karodon céhünk titkos jele. Nézd! – Ezzel a tanító fölgyűrte a ruhája ujját, és valóban ott virított egy kettős forradás. – Elmondjuk nektek – folytatta a tanító –, mi rejtezik a szekrény két nyílása mögött. Ám nem áruljuk el azoknak természetét. Odanézz!

És Cermarl ismét, immár harmadízben követte a tanító mutatóujját. Az ablakon át látta, hogy egy megkékült, görcsbe rándult holttetemet cipelnek az udvaron: Paitese az, a gonoszság elnyerte büntetését, gonosz cselekedetei miatt elérte a végzet.

– A gyűrű az – szólt a tanító –, amelyben méreg vagyon. Az istenek választottak.

Baranyi Gyula fordítása