JEDELLA, A KÍSÉRTET

 

 

Azon az őszi reggelen Luke Baynes a város felé bandukolt az erdőn át, miután az éjszakát a nagymamájánál töltötte fenn a hegygerincen. Egy óra telt el napfelkelte óta, és a fény finoman pergett le a fákról, melaszvörösen és mézsárgán tündökölve. Madarak énekeltek, mókusok játszadoztak az ösvényeken. Ahogy rálépett a folyón átívelő hídra, Luke lepillantott a völgybe. Az oszladozó köd úgy sziporkázott a napfényben, akár egy esküvői fátyol, és Luke egyszer csak meglátta a közeledő lányt: a folyóból bukkant elő, akár egy szellem. Rögtön tudta róla, hogy idegen. Fiatal, sápadt és vékony volt az idejét múlt, hosszú, fekete ruhában. Sötét haja úgy hullott hátára, mint egy gyereknek. Amint a lány közelebb ért, Luke már megállapította, hogy úgy tizennyolc éves lehet, már fiatal nő. Arcát nem mondta volna szépnek, de nyugodt és kellemes benyomást keltett; jó érzés volt nézni. A lány pedig, miközben közeledett, egyenesen ráemelte tekintetét, nem kihívóan vagy bántóan, hanem őszinte érdeklődéssel. Luke leemelte kalapját, és köszönt. – Jó reggelt! – A lány bólintott, majd megszólalt. – Van ház errefelé? – Luke elárulta, hogy több is van, az út a városba igyekszik. A lány megint bólintott és megköszönte. A hangja, Luke így mondta, kellemesen csengett, dallamos volt, és felfelé kunkorodott, akár egy mosoly. A lány letelepedett az út szélén, ahol egy kivágott fa helyén már csak egy tuskó árválkodott. Már nem Luke-ot figyelte, hanem az ágakat odafent. Mintha minden elhangzott volna. Luke azért megkérdezte, hogy tud-e segíteni. A lány rögtön válaszolt: – Nem, köszönöm. – így aztán, egy pillanatnyi szünet után otthagyta, bár nem volt biztos benne, hogy ez a helyes döntés. A lány azonban nem tűnt aggódónak vagy gondterheltnek.

– Egész különös cipője volt – mesélte Luke.

– Cipője? – kérdeztem. Luke soha nem tűnt olyan embernek, aki bármiféle érdeklődést mutat nők, vagy egyáltalán bárkinek a lábbelije iránt.

– Az erdő színeit viselte – mondta –, karmazsint, aranyat és zöldet. És úgy tűnt számomra, mintha üvegből lenne.

– Hamupipőke – jegyeztem meg –, aki éppen a bálból menekült.

– De mind a kettő rajta volt – felelte, majd elvigyorodott.

Ezután átballagott Millie-hez egy kávéra és sütire.

Nem kételkedtem abban, hogy látta azt a nőt, de arra gondoltam, hogy kissé kiszínezte a történetet. Mivel író vagyok, az emberek néha megpróbálnak elbűvölni – óh, John Cross, ez érdekelni fogja. Ezt tényleg érdemes megírni. Az csak jó, ha megmozgatjuk az ember fantáziáját. De ragadják meg ők a tollat, ne én. Nekem rendszerint elég saját ötletem van.

Tíz óra körül visszavonultam a szobámba dolgozni, és ki sem jöttem egészen háromig. Akkor azonban én is megpillantottam Luke ködből jött asszonyát. Ott állt az öreg fák alatt, és a templom régi tornyát nézte, amint az éppen az a hármat ütötte el.

Az arra sétálók kíváncsian mérték végig, még a padon ücsörgő helybeli vének is őt lesték. Idegen volt, kecses, mint egy liliom. S bizony tényleg csillogó, festett üveg cipellőt hordott.

Amikor az óra elhallgatott, elfordult és körbenézett. Akad köztünk olyan, aki úgy tud nézni? Az ember gyanakvó, óvatos, – vagy éppen hogy arrogáns. Ám ő egyik sem volt. Egy gyerek tekintetével figyelt, nyíltan, talán nem éppen gondtalanul, de nem is aggódva. S akkor észrevette – mert nyilvánvalóan észrevette az öregeket a padon: Will Marks, Homer Avory és Nut Warren. Egészen mozdulatlanná dermedve nézte őket, amitől viszont az öregek váltak egyre nyugtalanabbá. Láttam rajtuk, hogy nem tudnak magukkal mit kezdeni, és Nut, aki már kilencvenedik esztendejéhez közeledett, egészen begurult.

Kiléptem, és átvágtam az udvaron. Egyenesen a lányhoz mentem, megálltam közte és az öreg fiúk között.

– Üdvözlöm városunkban. A nevem John Cross.

– Az enyém Jedella – felelte azonnal.

– Örülök, hogy találkoztunk. Segíthetek?

– Eltévedtem – válaszolta. Egyszerre nem tudtam, hogy mit mondjak. Akik eltévednek, nem így beszélnek. Ezt akkor is tudtam. Jedella mindjárt hozzátette. – Látja, egész életemet egy helyen töltöttem, és most itt vagyok.

– Van rokona errefelé?

– Rokon? – kérdezte. – Nincs rokonom.

– Sajnálom. Mégis, nincs valakije...?

– Nincs – vágta el a vitát. – Ó, fáradt vagyok. Szeretnék egy pohár vizet. Leülni.

Megszólaltam, és már akkor is keménynek és érzéketlennek tartottam magam miatta. – A cipője.

– Ó, az én hibám. Másikat kellett volna választanom.

– Üvegből van?

– Nem tudom – mondta.

Egyenesen Milliékhez vittem, leültettem egy asztalhoz a nagyszobában. Amikor megjött a kávé, rögtön meg is itta. Úgy tűnt, jól esik neki, és én meglepődtem. Addigra már rádöbbentem, hogy a civilizált élet dolgai eléggé ismeretlenek számára.

Hannah visszatért, és újratöltötte a csészéket. Jedella visszautasította a felajánlott ételt. Ahogy Hannah távozott, Jedella utánanézett. Mély és komor pillantással. A lány szeme olyan volt, akár görög alvilág folyói – szomorú és egészen sötét.

– Mi a baj vele?

– Kivel?

– A nővel, aki kihozta a kávét.

Hannah negyven körüli, robosztus teremtés volt, Ábel Sorensen felesége, öt gyereket szült, mindegyik eszes és egészséges – egy boldog és kedves asszony. Soha nem láttam betegnek vagy fáradtnak.

– Hannah Sorensennel minden rendben.

– De... – folytatta Jedella. Rám nézett, és tekintete ámulatot tükrözött. – Ó, azok az emberek odakint...

– Az öregek a padon – mondtam.

– Bocsánat. Nem akartam pimaszkodni.

Ekkor kihúztam magam. – Azt hiszem, meg kéne látogatnia McIvor dokit. Biztosan van valami ötlete, hogy mit kéne tennie.

Az a benyomásom támadt, hogy egy kicsit bolond. És bevallom, kíváncsian vártam, miként reagál a doktor említésére.

Ám Jedella rám mosolygott, s akkor megláttam azt, amit Luke csak a lány hangjában érzett. A mosolya gyönyörűvé varázsolta. Egy pillanatra a múzsámat láttam benne. Kíváncsi voltam, hogy vajon beleszeretek-e, és megoldom-e a rejtélyét. Egy író önzővé válhat. De talán mentségem lehet, hogy tudtam, most valami ritka kincsre bukkantam.

– Természetesen fel fogom keresni – válaszolt. – Nincs senkim, és nincs hová mennem. Maga egészen kedves.

 

Mi történik, ha az orvos betegszik meg? Bizonyosan régi kérdés. Mclvor doki mégis bement a városba, hogy meglátogassa unokahúgát, aki első gyermekét várta. Mindenki tudott róla, kivéve engem. Azonban még csak öt éve éltem itt.

Nem akartam, bevallom, törvényre adni a Léthé szemű Jedellát, Hamupipőke cipőjével és mennyei mosolyával, ezért magammal vittem az albérletbe. Ott Abigail Anchor termett elő, lila ruhája a földet söpörte.

– Neki adhatom azt a kis szobát a nyugati oldalon – mondta Abigail. – Ez a lány menekül valahonnan. Látom rajta.

– Úgy gondolja?

– Ó, biztosan. Az apukája valami erőszakos ember. Talán hozzá akarja adni valakihez. Nem akarok elhamarkodottan ítélni. Valójában, uram, ön többet is tudhat, mint amit elárul nekem. De persze én nem akarok kíváncsiskodni...

– Semmit sem tudok, Mrs. Anchor.

– Akkor biztosan úgy is van, uram.

Még aznap éjjel összefutottam Luke Baynes-szel a kocsmában. Megittunk egy sört. Megint rám vigyorgott.

– A városban az a szóbeszéd járja, hogy a kedvesed Anchor mamánál lelt menedéket.

– Nem csak az én kedvesem, hanem a tied is. Te láttad meg először.

– Tehát valóban az üvegcipős lányról van szó.

– Fura szerzet – tettem hozzá. – Magának való. Amikor ma kijöttem, akkor ott állt az ablaknál, és a redőny fel volt húzva. Az utcát bámulta.

– Semmit sem tudsz róla? – kérdezte Luke.

– Az égvilágon semmit. Abigail megóvja őt saját szívének ártatlanságától. A neve Jedella.

– Nem hiszem – közölte Luke –, hogy élő ember. Egy szellem.

– Fogtam a karját – mondtam. – Hús és vér, akárcsak te vagy én.

– Akkor mi lehet? – kérdezte.

– Szerintem bolond. Egy kicsit megbolondult. Valószínűleg valaki majd jelentkezik érte. Nem jöhetett túl messziről.

– De – folytatta –, mégis... csodálatos.

– Igen – mondtam. – Elbűvölő nő. A nő, akit nem kaphatsz meg, mindig elbűvölő.

– Túl sokat okoskodsz – felelte. – Miért ne udvarolhatnék neki?

– Ne tedd! – figyelmeztettem. Rosszallóan meredtem az italomra. – Ne tedd!

Két hét telt el, és Jedella ott lakott az Anchor ház nyugati szárnyában. Nem okozott bajt, én meg váltottam pár szót Abigaillel a bérleti díjról. Azt hiszem, Abigail segítette őt minden olyan női praktikában, amire szüksége lehetett, és persze hamarosan benyújtotta nekem a számlát. Az írás közepes sikerrel ment, így hát szó nélkül fizettem.

Egyébként nem láttam okát, hogy közbeavatkozzam. Abigailtől megtudtam, hogy Jedella nem akart kimozdulni, de amúgy úgy tűnt, hogy elég jól érzi magát. Magányosan étkezett, és élvezte a ház vendégszeretetét. Időnként észrevettem Jedellát, ahogy az ablakból az utcát bámulja. Egyszer intettem is felé, de nem reagált. Ennyiben hagytam a dolgot.

Természetesen az ismeretlen fiatal nőnek hamar híre terjedt a városban. Néha kérdezgettek felőle, de szinte semmit sem tudtam róla, így kevés információt adhattam.

Ki akartam szedni belőle a történetét? Inkább hajlottam arra, hogy elkerüljem őt. Amikor a valóságból történet lesz, vagy valami hasonló, az gyakran kiábrándító. Amikor valaki drágakövekről hall, akkor feltétlenül árulóvá kell válnia, akiben többé nem lehet megbízni? Inkább magam találok ki dolgokat, ez éppen eléggé leköt.

Luke már nem próbált bemutatkozni a nyugati szárnyban lakó lánynak. Egyik délután vitt neki virágot, és egy doboz édességet zöld tálban egy másik alkalommal. De Jedella mindössze megrökönyödöttnek tűnt. Nem úgy reagált, ahogy egy nőnek kellett volna, a hőn áhított, kacérkodó, de beleegyező nőnek. Mivel Luke számítását így keresztülhúzták, visszavonult, két vagy három ifjú városi hölgy legnagyobb megkönnyebbülésére, akik komoly majdani reményeket fűztek Luke-hoz.

Annak a második hétnek a reggelén, éppen miután befejeztem egy hosszú történetet a Fost számára, Millie-nél hallottam, hogy Homer Avory meghalt ágyában. Majdnem nyolcvan volt, ami a városban elég fiatalnak számított. A lánya őrjöngött, mert mindig is szerette, és születésnapi vacsorát tervezett számára.

Mindenki el akarta kísérte a temetésre, amiről megtudtam, hogy keddre esik. Tréfás kedv és bánat kavargott bennem, amikor fekete kabátomat kerestem. Annak idején apám figyelmeztetett egyszer. „Addig nem érzed igazán a halál közelségét, amíg az nem érted jön.” Ötven volt, amikor ezt mondta, és két évvel később elhunyt, szóval nem vitatkozom vele. Mégis úgy gondoltam, hogy nem ezt érdemelte Homer és lánya, aki maga is betöltötte már a hatvanat, és tíz hónappal korábban vesztette el férjét egy lázban.

Hétfő este néhány postával érkezett könyvet olvastam, amikor halk kopogás hallatszott az ajtón.

Bizonyosan nem lehetett Abigail, aki mindig mennydörgött, sem Luké, aki egyszerűen rám törte az ajtót. Felálltam, hogy megnézzem ki az, és ott állt a jelenség, aki Jedellá-nak nevezte magát, még mindig sötét ruhájában, csak cipőjét cserélte le egyszerűbbre. A haját feltűzte.

– Jó estét, Miss Jedella. Segíthetek valamiben?

– Mr. Cross – kezdte, – valami történni fog holnap.

– Holnap? Ó, bizonyára szegény öreg Homer temetésére gondol.

– Így nevezte – mondta – Abigail Anchor.

– Abigail? Mi másnak hívta volna? Temetés. Végső búcsú.

Egyenesen a szemembe nézett. Hangja nyugodt volt és halk. – De mi az?

Abigailnek megvoltak a saját szabályai, de nem ragaszkodott hozzájuk. Behúztam Jedellát a szobába, ám az ajtót résnyire nyitva hagytam.

Leültettem egy kényelmes székbe, a könyveket odébb pakoltam.

– Mit értett ez alatt, Miss Jedella?

Egy pillanatra zavartnak látszott. Aztán rendezte sápadt arcának vonásait, mielőtt folytatta. – Azt mondják, az öregember... meghalt.

– Így történt.

– Egyike volt annak a háromnak, akiket azon a napon láttam az udvaron?

– Pontosan.

– Valami borzalmas betegséget kapott – mondta. Pillantása háborodottá vált. – Igazam van?

Most már nyugtalan lettem. Nem értettem az egészet. Emlékeztem, hogy kissé őrültnek tartottam. Csöndesen magyaráztam. – Sajnos öreg volt, és ezért meghalt. De higgye el, nem betegeskedett. Békésen távozott, álmában, úgy hallottam.

– De mit jelent mindez? – kérdezte.

– Meghalt – válaszoltam. – Attól tartok, ez elő szokott fordulni. – Viccnek szántam, de olyan lázas tekintettel nézett, hogy szégyenemben elvörösödtem, mintha megbántottam volna. Nem tudtam, hogyan szólalhatnék meg újra. Ő kezdett el beszélni.

– Ez a temetés mit jelent?

– Jedella – kezdtem határozottan. – Azt akarja mondani, hogy nem tudja, mit jelent a temetés?

– Nem – mondta Jedella. – Fogalmam sincs.

Három évvel korábban valószínűleg valamiféle tréfa áldozatának vagy egy játék résztvevőjének éreztem volna magam. De különös dolgok történhetnek. Furcsaságok.

Leültem a másik székre.

– Mikor egy ember meghal, akkor leeresztjük a földbe. A vallásosak azt hiszik, hogy ott várja az utolsó harsona hangját, amikor az Úr magához szólítja őt.

– A földbe – ismételte. – De hogy bírja ki? Ez valamiféle büntetés?

– Meghalt – feleltem kővé meredve. – Nem fogja föl.

– Hogy lehet, hogy nem fogja föl?

Az ablakon beszűrődő napfény kezdett halványulni. És újból úgy hatott rám, mint néha gyermekkoromban; ilyenkor eljött a vég, és azt hittem, a nap soha nem fog újból felkelni.

Tíz percen belül Abigail fia megszólaltatja a vacsorára hívó csengőt. Jedella soha nem csat-lakozott az asztaltársasághoz.

– Jedella – kezdtem. – Nem segíthetek rajtad. Ez túlságosan profán kérdés számomra. Megkérjem a lelkészt, hogy beszéljen veled?

– Minek? – kérdezte.

– Ő segíthet.

Amikor ismét megszólalt, tekintete zavart, mégis higgadt volt még abban a pillanatban is, mintha ő hinné, hogy én és az egész világ megőrültünk volna. – Ez egy borzalmas hely. Bárcsak segíthetnék magán, de nem tudom, hogyan. Hogy tudja elviselni, Mr. Cross, hogy mások a szeme láttára így szenvednek?

Elmosolyodtam. – Egyetértek, valóban nehéz. De még mindig lehetett volna rosszabb. Elvégre mindannyian erre a sorsra jutunk.

Megkérdezte. – Milyen sorsra?

Megszólalt a csengő. Talán korán, vagy csak én tévedtem. Mindössze annyit mondtam, maga még nagyon fiatal, Jedella. Bizonyára apám szavai kísértettek.

De Jedella továbbra csak nézett engem Léthé szemeivel. Kertelés nélkül folytatta. – Ezt hogy érti?

– Ez most már értelmetlen. Folyton ezt kérdezi tőlem. Úgy értem, hogy fiatal. Talán tizenhat lehet. – Bevallom, megpróbáltam hízelegni neki, kevesebbnek tüntetve fel, mint amennyinek látszott. Akkoriban a tizenhat volt a választóvonal; ma már húsz felett van.

Ám Jedella, akit Luke kísértetnek hitt, tovább fürkészte arcomat. Nem ingott meg.

– Tizenhat éves, úgy érti? Természetesen nem.

– Tizenhat, tizennyolc, bármennyi.

Odakint asztaltársaim vonultak le a lépcsőn; meghallhatják a beszédet, és rájönnek, hogy John Cross egy nővel van szobájában.

Jedella felállt. Az utolsó fénypászmák még beszűrődtek mögötte, és hirtelen vékonynak és kifosztottnak tűnt alakja. Bizonyára Abigail vette rá, hogy feltűzze haját. Árnyék volt, ugyanakkor valaki másnak az árnyéka is, mintha rajta keresztül megláttam volna valami egyebet is – de micsodát?

Én – mondta – hatvanöt éves vagyok, Felnevettem. De az ijedtség nevetése volt ez. Mert ott láttam őt, mint egy kicsi öreg hölgyet, öt évvel idősebbnek, mint Homer lánya.

– Lemegyek vacsorázni, Jedella. Velem tart?

– Nem.

Megfordult és elindult; a felkapcsolt lámpa fénye az ajtó mögül rávilágított. Megint tizennyolc éves volt. Odaért a lépcsőfordulóhoz, és elindult felfelé.

Már nem emlékszem, hogy mit ettünk akkor. Egyikünk – azt hiszem Clark – viccekkel szórakoztatott minket, és mindenki nevetett Miss Pim és Abigail kivételével, aki az egészet helytelenítette. Én is nevetgéltem, de csak Isten tudja, miért. Egyáltalán hallottam, amit mondtak?

Végül eszünkbe jutott, hogy másnap Homert a föld alá temetik, és csönd borult ránk. Emlékszem, ahogy Abigail meggyújtott egy gyertyát az ablakban, egy megható gesztus, régi babona, mégis kedves és drága szokás, hogy a lélek hazataláljon.

Egy szót sem szóltam arról, amit Jedella mondott nekem, és senkinek nem volt mersze megkérdezni, hogy miről beszélgettünk kettesben.

Később a szobámban sétálgattam. Meggyújtottam a lámpát, felvettem a könyveimet, majd leraktam őket. A ház túlsó nyugati oldalán ott volt a sötét hajú lány, aki úgy bukkant elő a hajnali ködből, akár egy kísértet.

Az Isten szerelmére, miről beszélt? Mit akart mondani? Egyáltalán mi a célja?

Említettem, hogy néhány évvel korábban valami játék részesének éreztem volna magam. És most, így negyven évvel öregebb fejjel már nem vetném el a gondolatot, hogy átvágjak a házon, és bekopogjak hozzá. Változnak az idők, és velük együtt a szokások is. Ez régen elképzelhetetlen volt.

Végül ágyba bújtam, feküdtem a sötétben, beburkolóztam a szoba gyengéd csendjébe, amely az egyetlen menedékem volt a várostól. De képtelen voltam pihenni. Azt mondta, fogalma sincs, mit jelent a temetés, azt kérdezte, hogyan képes Homer elviselni, hogy a föld alá dugják. Azt állította, hatvanöt éves.

Megőrült. A folyóból jött festett üvegcipőjében, és bolond.

Azt álmodtam, hogy apám temetésén vagyok, ahogy egyszer már meg is történt mindez, de senki nem jött el, kivéve Jedellát. A lány lenézett a fekete gödörbe, és azt kérdezte, odalent fogjátok hagyni?

Könnyes arccal ébredtem. Persze, hogy nem akartam odalent hagyni. Az apámat nem, ezt a szeretetre méltó, jó embert, aki annyi mindent adott másoknak. De az ott lent, ugye, többé már nem az én apám?

Besütött az első fénysugár, felkeltem, és leültem az ablak mellé. A város csendes volt, csak a madarak énekeltek. Annyira kitisztult a levegő, hogy messze az erdőkön és fenyveseken túl látni lehetett a hegyek áttetsző vonulatát.

Reggel fél tíz körül kopogtattam Jedella ajtaján, és amikor kinyitotta, megkérdeztem tőle, nem szeretne-e velem jönni sétálni. Nem akartam több titkos találkát a szobámban.

A temetés kettőkor volt. Odakint ment minden a szokásos útján. A fák bágyadt színekben pompáztak. Az üzletek kinyitottak, és néhány kutya szaglászott az utcán. Jedella mindezt szomorúan és csendben megcsodálta. Egy özvegyre emlékeztetett.

Lementünk az udvarra, és letelepedtünk egy üres padra a fák tövében.

– Azt szeretném, ha elmesélné nekem, Jedella, hogy honnan jött. Ha nincs ellene kifogása.

Annyit válaszolt. – Az erdőkön túlról. Fent a fenyők között. Egy ház áll.

– Milyen messze? – kérdeztem. Összezavarodtam.

– Nem tudom. Egy nap alatt értem a városba. Egy nap és még az előző éjszaka.

– Miért jött ide?

– Nem tudtam, mi mást tehetnék. Nem akartam idejönni. Egyszerűen csak elindultam.

– Akkor miért hagyta el a házat, a házat a fenyők között?

– Mindannyian elmentek – mondta. Egy pillanatra úgy nézett, mint azok az emberek, akiket láttam valami nagy katasztrófa, egy vonatszerencsétlenség vagy háborús szörnyűség után. Akkor még nem tudtam. Olyan borzalomról beszélt, amit fel sem tudott fogni.

Szenvedett tőle, de értelmetlenül, akár az isteni cselekedetek.

– Kik mentek el?

– Az emberek, akikkel együtt laktam ott. Gyakran előfordult, természetesen, de sohasem együtt. A ház egyszerre üresen állt. Hiába kerestem őket.

– Meséljen a házról.

Ekkor elmosolyodott. Kedves, játékos mosoly volt. A visszaemlékezés örömmel töltötte el.

– Mindig is az volt a lakhelyem.

– Hol született? – kérdeztem.

Tovább mosolygott rám, mintha egész messze járt volna. – Az első dolog, amire emlékszem – mondta.

Ahogy ott ült a padon, egyszer csak rádöbbentem, hogy divatjamúlt ruhájával úgy öltözött, mint egy öreg néni, mint Homer lánya vagy Elsie Baynes, vagy egy másik idős hölgy a városból. A levegő édes volt és csípős, és a nyár meghalt. Megszólaltam. – Szeretném hallani.

– Egy nagy fehér ház – kezdte –, rengeteg szobával. Én főleg az emeleten tartózkodtam, de néha lementem a földszintre. Magas fal vette körbe, de látni lehetett a fák tetejét. A kertben is voltak fák, és én minden nap köztük sétáltam, kivéve télen. Mire lehullott a hó, már túl hideg lett.

– Kik laktak magával a házban?

– Sok ember. Ó, rengeteg ember, Mr. Cross. Gondoskodtak rólam.

Kíváncsian kérdeztem, mintha egy gyereket bátorítanék. – És kit kedvelt a legjobban?

– Mindegyiket, de látja, nem maradtak sokáig. Soha nem maradtak.

Ismét elszomorodott, de ezúttal mélyebb, gyengédebb bánattal. Tényleg úgy viselkedett, mint egy gyermek, ezt abban a pillanatban tisztán láttam; a gyermeket egy idős hölgy ruhájában, ami illett rá. – Amikor kislány voltam – mesélte, furcsa módon rímelve gondolataimra –, mindig kiborultam, ahányszor elhagyott minket valaki. De a végén már tudtam, hogy ennek így kell lennie.

– Miért kellett így lennie? – kérdeztem vaktában.

– Az volt az ő életük. De én maradtam. Ez volt az enyém.

– Meséljen még a házról! – kértem.

– Ó, csak egy egyszerű ház volt. Ott éltem. Voltak benne nagy szobák, és voltak, mint például az én hálószobám is, egész picik is.

– Mivel töltötte ott az idejét?

– Könyveket olvastam, papírra festettem. És játszottam zongorán. Mindig volt mit tenni.

– Mit tud az apjáról és anyjáról? – faggattam tovább.

Jedella rám emelte tekintetét. – Kikről?

A nap melegítette arcomat és kezemet, a levegő mégis hűvös volt. A templomtorony kék árnyéka ránk ereszkedett. Hirtelen valami megragadott, és visszatartott a kérdéstől. – Meséljen arról, amit különösen szeretett csinálni!

Felnevetett. Szépen, őszintén és pajkosán nevetett. – Egy csomó mindent. Mindig elképzeltem a helyeket, a helyeket, ahol sosem jártam; a tornyokkal teli városokat, amikről a könyvekben olvastam, a folyókat és tengereket. És az állatokat is. Léteznek oroszlánok és tigrisek, és medvék, ugye?

– Azt hiszem.

– Igen, én is azt hiszem. Látta őket valaha?

– Ketrecekben.

Egy pillanatra meghökkent. Aztán mindezt félresöpörte, mint egy lehullott falevelet. – Arra vágytam, hogy lássam őket, és azt ígérték, hogy majd egy napon.

– Elárulták, hogy mikor?

– Nem. Gondolom, erre az alkalomra gondoltak. Miután elhagytam a házat.

– Ezek szerint ők küldtek el a házból?

– Ó, dehogy. Ám amikor elmentek, az ajtókat nyitva hagyták. A nagy kaput a falon szintén.

Elég keményen összpontosítottam, hogy szó nélkül kövessem mondandóját, nehogy közbevágásokkal összezavarjam vagy megakasszam. Arra gondoltam, hogy amikor a születéséről kérdeztem, akkor hogyan tűnt fel arcán annak az udvarias vendégnek a kifejezése, aki nem ért valamit az asztalnál, de túl szerény ahhoz, hogy visszakérdezzen.

– A kapu sosem nyílt ki előtte?

– Nem, soha.

– Elárulták, miért nem?

– Sosem kérdeztem, hiszen ahogy említettem, én így éltem. Semmi másra nem volt zükségem.

Fiatal volt – ha egyáltalán fiatal volt? – mégis láthatóan sóvárgott, ahogyan az állatok után is, amiket a könyvekben látott. A fiatalok börtönlakónak érzik magukat, még akkor is, ha nincsenek bezárva, legalábbis nem a szó szoros értelmében. Valami eszembe jutott. – Látott képeket az oroszlánkölykös könyvében?

– Hát persze – mondta.

– És valamikor gyermek volt.

– Természetesen.

Felettünk megkondult az óra – bizonyára már korábban is. Most dél volt.

Jedella körbenézett. – Valami nagyon rossz történik itt. Nem tudja megmondani, hogy mi lehet az?

– Az, ahogyan mi létezünk, ahogyan mi élünk – feleltem.

Sóhajtott. Amikor megszólalt, a hangjában volt valami, ami ősi félelemmel töltött meg. – És ez mindenhol így van?

Borzadva feleltem. – Igen, Jedella.

Így folytatta. – Abigail Anchor hozott néhány könyvet nekem. Kedves volt tőle. Azokat viszont nem értettem.

– Milyen szempontból?

– Olyan dolgok történnek azokban a könyvekben, amik nincsenek.

Mondhattam volna, hogy ez sokszor előfordul az olcsó irodalomban. De ő bizonyára nem erre gondolt.

– Maga is olvasott könyveket a házban. Miféle könyvek voltak?

– Lapokat téptek ki belőlük – mondta.

Hallgattam, de mintha csak a fel nem tett kérdésemre válaszolna, hozzátette. – Kérdezgettem, hogy hol lehetnek a hiányzó részek. De mindössze annyit feleltek, hogy a könyvek már nagyon hosszú ideje ott kallódtak.

Ismét, akárcsak korábban, vakon próbálkoztam. – Például ott voltak az oroszlánkölykök, amik aztán felnőttek nagy oroszlánná. De fogalma sincs, hogy hogyan keletkeztek. – Hallgatott. Én folytattam. – És meddig éltek az oroszlánok, Jedella? Említették a könyvek?

Jedella, a kísértet, rám nézett sötét szemével. Többé már nem kívántam őt, már nem volt a múzsám. – Mindig, természetesen. Élni, az annyi, mint élni.

– Örökké?

Ennyit mondott, és nem mozdult. Éreztem, ahogy a szívem vad vágtába kezd, és egyszer csak a meghitt udvar, a városka, ahova azért jöttem, hogy békét leljek, hirtelen vad vonaglásba kezdett, akár egy lombfűrész. Aztán minden lecsendesesedett. A szívem is lenyugodott.

– Eljön – kérdeztem – Homer temetésére?

– Ha úgy gondolja.

Felkeltem, és feléje nyújtottam a karomat. – Megebédelünk Millie-nél. Aztán elindulunk.

A keze könnyű volt, akár a száraz levél.

 

Jedella végig csendesen és csaknem mozdulatlanul állt a ceremónia alatt, és bár a koporsó lezárása előtt lenézett a gyűrött, üres arcra, nyugodtan viselkedett.

Ám amikor minden befejeződött, és egyedül álltunk az úton, megszólalt. – Régebben figyeltem a fákon és a falak tetején játszadozó mókusokat. Fekete mókusok voltak. Süteményfalatokat dobáltam nekik. Egy nap, John Cross, egy fekvő mókust pillantottam meg a kert füvén. Mozdulatlanul. Olyan nyugodt volt, hogy megsimogathattam az oldalát. Aztán valaki kijött a házból. Azt hiszem, Orlennek hívták a férfit. És fölvette a mókust. Azt mondta nekem: – Szegény teremtés, leesett és megbénult. Néha előfordul velük. Ne izgulj, Jedella. Visszarakom a fára, és jobban lesz.

Homer lánya sétált át a gyepen, fia karjára támaszkodott. Arcát dörgölte, mérgesen motyogott a hústálakról és édes pitékről, amiket a születésnapra akart készíteni. Fia mellére szorított kalappal, fejét lehajtva haladt, és zavarban volt, ahogy mi is gyakran tesszük, ha nem tudunk együtt érezni valakivel a gyászban.

– Szóval a mókus lebénult – mondtam.

– Igen. És később megmutatta nekem, ahogy a falon futkározott.

– Ugyanazt a mókust.

– Azt mondta, ugyanazt.

– És most azt gondolod, hogy Homer is csak lebénult, és mi behajítottuk egy gödörbe, és földet szórtunk rá, és nem tud majd kijönni. – Ott álltunk, két tiszteletteljes, jól nevelt alak. Egész élete a beletörődésről szólt, és most el kell fogadnia még az elfogadhatatlant is.

– Jedella, leírná nekem nagyon részletesen az utat a házból a fenyők között egészen idáig?

– Ha akarja.

– Nagy segítség lenne – mondtam. – Tudja, szeretnék elmenni oda.

– Én nem mehetek vissza.

Arra gondoltam, hogy olyan, mint Éva, akit száműztek a Paradicsomból, amiért evett a tiltott gyümölcsből.

– Nem, arra nem fogom kényszeríteni. De nekem, azt hiszem, oda kell mennem. Kell, hogy ott mindenre legyen magyarázat.

Nem szállt vitába velem. Már kezdte elfogadni tökéletes másságát. Hogy egyedül maradt. Úgy érezte, valamit elkövettek vele; akárcsak én. Többé már nem vitatkozott, és soha nem állt ellen.

Amikor elkezdtem itteni életemet, gyakran sétáltam vagy lovagoltam az erdőben. Aztán belefogtam a munkámba, és kevesebbet kalandoztam. Nem okozott nehézséget kilovagolni azon a hideg reggelen, habár egy kissé már berozsdásodtam, és attól féltem, hogy később érezni fogom csontjaimban ezt a tornát, és így is történt. Lovam, egy szép kanca, a Május névre hallgatott.

Óvatosan haladtunk az úton, amit Jedella kijelölt, sőt még a tereppontokat is lerajzolta – ügyesen bánt a ceruzával –, amelyek segíthetnek a tájékozódásban. Az úton túl felkapaszkodtunk a fák közé, fel a Cukorszikla nevű dombon, át a fenyvesbe.

Alkonyatkor már magasan jártam, és éreztem a távoli hófödte hegygerinc felől áramló hideget. Sátorverés közben arra gondoltam, hogy farkasüvöltést is hallhatnék, de csak a csend, és a csillagok raja vett körbe. Nagyszerű nyugalom és a végtelenség érzése járja át ezeket a helyeket. Néhány ember csak itt tud élni, de én elvesznék. Szeretem a kis dolgokat. Ennyi elég, egy éjszaka vagy kettő, oly közel az éghez. Hajnalban tovább álltam.

Találkoztam emberi lénnyel is. Egy fegyveres prémvadász, egy folyón utazó férfi. Amikor megpillantottak, mindketten felém kiáltottak, és én is üdvözöltem őket. Rajtuk kívül csak az erdő vadjai jöttek-mentek, egy tarajos sül, egy szarvas, madarak, és rovarok. Május könnyedén lépkedett e tájon, szőre ragyogott, akár a tűz. Egyszer-kétszer szóltam hozzá néhány szót, vagy elénekeltem neki egy dalt.

Gond nélkül megtaláltam a házat a második nap délutánján. Jedella gyorsabban utazott, mint én, hacsak nem vesztette el időérzékét.

A ház, amely hatalmas fehér erődítményként emelkedett ki a fenyőfák gyűrűjéből, ragyogó kilátást biztosított a hegyekre. De a közvetlen közelben olyan sűrű volt az erdő, hogy úgy kellett átvágnom magamat rajta. A ház egy tisztáson állt, ahogy Jedella elmondta, körbezárva a magas, fehér fallal. Különös látványt nyújtott, a tervezés legkisebb jele nélkül építhették, egyetlen stílust sem véltem felfedezni rajta. Mintha dobozokat raknának egymás hegyére-hátára, s arra egy tetőt, majd ablakokat vágnak bele. Egy gyerek tákolmánya, de egy fantázia nélküli gyereké.

A kapu nyitva állt, és ahogy a napfény átszűrődött a fákon, egy férfit világított meg, aki az úton várakozott. Fehér öltönyt viselt, és cigarettát szívott. A városban már egészen hozzászoktam a pipákhoz és a bagóhoz. És valahogy előre megéreztem – a jó ég tudja micsodát. Habár nagyon öreg lehetett, és sovány, de egyenes háttal állt; sűrű, fehér haja volt, sötét szemöldöke acélszalagként ívelt szeme fölött.

Felém intett, amikor meglátott. De ez nem a prémvadász vagy a folyón utazó magányos üdvözlése volt. Éreztem, hogy számított rám, vagy valakire. Azért jött elő, hogy engem várjon?

Nem tudom átérezni a színjátékokat, kivéve néha, amikor írok, és a saját szavaimmal teremtem meg őket. Most mégis könnyedén pattantam le a lóról, kinyitottam a nyeregtáskát, és kivettem a pár ragyogóan festett színes cipellőt, amely mintha üvegből lett volna. Magasra emelve léptem elé.

– Jedella papucsa – mondta. – Ilyen messzire jutott benne?

– Elég messzire.

– Nem üvegből van – folytatta –, még én készítettem, fiatalabb koromban. Gyantaféleségből.

– Abban bíztam, hogy eljön és hazaviszi őt.

– Nem, azt nem tehetem. Most nincs rá időm. Véget kellett vetni a dolognak, és Jedellának tovább kell mennie a legjobb tudása szerint. Már amúgy se ismerne engem. Öt vagy hat éven át látott még gyerekkorában, és én a húszas éveimben jártam.

– Akkor Jedella öreg – jegyeztem meg.

– Hatvanöt éves.

– Ezt mondta ő is.

– Persze – tette hozzá – ez lehetetlen, hiszen tizennyolc vagy tizenkilenc lehet, vagyis még lány.

Mögöttem Május megrázta borostyánszínű fejét, mintegy figyelmeztetően; egy madár fatörzset kopogtatott távolabb.

– Azért jöttem, mert azt reméltem, hogy fény derül az igazságra.

– Igen, tudom. És el fogom árulni magának. Jedediah Goëste vagyok, és e pillanatban ez az én házam. Beljebb jön?

Felmentem vele az úton, Májust magam mellett vezettem, végül egy napsütötte helyen hagytam. Mindenfelé fák álltak a fal innenső oldalán, fák, amelyeken fekete mókusok játszadoztak. A neve megfogott – talán skandináv lehetett. Jedediah, az apa neve, a lánya pedig a női változatát kapta, Jedella. Ennyire egyszerű lett volna? Ha igen, és ha akkor tényleg húsz év körül járt, akkor az öreg mára elmúlt kilencven is, a lány pedig hatvanöt.

Az ajtó mögött nyitott szoba várt, fehérre meszelt, elég otthonos, teli díszekkel és képekkel. Egy kandallóban fahasábok és tobozok égtek. Forró kávé gőzölgött az asztalon. Tudta érkezésem óráját? Nem, az túl mesébe illő lenne. Úgy éreztem, hogy legalább annyira óvatosan kell viselkednem, mint amikor a fenyvesek sűrűjében lovagoltam. Valami különös dolog a levegőben, de nem értettem, mi az.

Egy széles lépcső vezetett fel a szobából, amely egy galériaszerűségbe nyílt. Egy másik férfit vettem észre odafent állni, és Jedediah Goëste szó nélkül intett neki, mire az alak elhagyta a helységet.

– A szolgám. Nem zavar minket.

– Ő Orlen?

– Ó, nem. Orlen már rég elment. De Orlen volt Jedella kedvence, azt hiszem, amikor még gyerek volt. Szomorú, hogy mindenkinek el kellett hagynia a lányt. Eleinte mindig sírt. Akkor is sírt, amikor én távoztam. De később, úgy mesélték nekem, filozofikussá vált. Lassan megszokta.

Válaszképpen elárultam a nevem, és ő egyből kihasználta az idősebb jogát, hogy Johnnak szólítson. Leültünk két hatalmas bársony karosszékbe, és ittam egy keveset a forró, édes, finom kávéból.

– Azért jöttem vissza – közölte –, hogy meghaljak. Itthon érzem magam, és itt mindenem megvan. Már csak néhány hónap van hátra, nem több.

– Akkor nem kellett volna itt tartani a lányát? – kérdeztem.

– Valójában az ő kezében volt a döntés. Maradhatott volna, bár sejtettem, hogy nem úgy dönt. Ha itt lett volna, amikor visszatérek, akkor, azt hiszem, valaki másnak kellett volna kiadnom magam. De még akkor is a sokk...

– A kora. A halála az ok, amiért elengedte.

– Igen. Látja, többé nem tudom kezelni dolgokat. A kísérletnek vége.

– Kísérlet – ismételtem.

– Most jöjjön – mondta. – Azt hiszem, megértette, John. Igazán azt hiszem.

– Sok mindent olvastam. Évekkel ezelőtt találkoztam Buddha legendájával. – Goëste összekulcsolta kezeit. Mosolya felfedte öreg, erős fogait. – Buddha eredetileg herceg volt – magyaráztam –, és elhatározták, hogy minden szörnyűséget elrejtenek előle, szegénység, járványok, öregség és halál. Csak szépséget látott. Amíg egy nap valami rosszul sült el, és megtudta az igazat.

Jedediah Goëste megszólalt. – Tudja, John, már egészen fiatal koromban elkezdtem gondolkozni rajta. Kezdetektől fogva, minden az utunkba kerül. Ha hazudnak nekünk, a tények akkor is elénk kerülnek. Van egy pillanat, amikor nem halogathatjuk tovább, szembe kell néznünk vele. Az öreg hölgy a mályvaszínű ruhájával a reumában megrokkant kezével. A kutya, amin áthajtott a kocsi. A madár, amit vacsorára lőttek. A középkori Európában koponyát szögeztek a templom bejárata fölé. A koponya alá a következőt vésték: „Emlékezz, te is ez leszel.” – Hátradőlt. Szeme fekete volt, akár a lányáé, de az öregség miatt már vizenyőssé vált és halványabbnak tűnt. – Hogy tanul az árva? – kérdezte. – Másol. A szájon kiköpött hangok, amik nyelvvé alakulnak. A mozdulatok, amik kifejezéssé állnak össze. A vélemények, amiket vagy elfogad, vagy fellázad ellenük. És megtanulja, hogy a nap felkel és lenyugszik, és ahogy a napok és évek telnek, ő felnő és megváltozik. Mindenfelől azt halljuk, hogy egy ideig egyre tökéletesebbé fejlődünk, aztán meg hanyatlásnak indulunk. A hegy csúcsáról az út mindig csak lefelé vezet. Le a gyengeség és betegség, le az első ráncok, le a lassulás és sorvadás útján. Le a sírba, amely mindnyájunkra vár. Emlékezz, te is ez leszel. A kezdetektől kioktatnak minket, és újból és újból a szánkba rágják.

Rámutatott a tűz előtt heverő szőnyegre, amire letettem az üvegcipőt, ami mégsem üvegből volt.

– Azért készítettem, hogy bebizonyítsam, létezhet ilyen. Sok ilyesmi kerül ki a kezem alól. Volt pénzem, John, időm és agyam. És bevallom, néha-néha kísérleteztem élőlényekkel, nem azért, hogy fájdalmat okozzak nekik, sohasem azért. Hanem hogy lássak. Mindig csak lássak.

– Jedella – mondtam –, soha nem beszélt korról vagy halálról. Betegséget valamilyen okból emlegetett, de úgy, mintha többé az már nem létezne. Lapokat téptek ki a könyvekből. A házban lakók mindig fiatalok és egészségesek voltak, és amikor felmerült, hogy meghalhatnak, akkor elküldték őket. És amikor a mókus elpusztult az ablaka alatt, Orlen azt mondta a gyermeknek, hogy az csak megbénult, és hogy visszarakja a fára, később pedig mutatta neki, hogyan rohangál a falon.

– Egy lány jött oda hozzám a városban – mesélte Jedediah Goëste –, megrázó találkozás volt. Született tőlem egy gyereke. Nem akarta. Ezért lefizettem, és magamhoz vettem a kislányt. Ő volt Jedella. Kisbaba volt, fiatalabb, mint Buddha, aki azt hiszem, tizenkét éves lehetett; túl fiatal, hogy még bármit tanulhatott volna. Annyira tökéletes lehetőség volt, John, és rendelkezésemre állt minden eszköz. Idehoztam, és az első néhány évben a barátja lettem. Aztán szükségből eltűntem, és akik utánam jöttek, folytatták a munkámat. Megfizettem őket, és okosan csinálták. Nem vétettek hibát. Olyan világban nőtt föl, amelyben senki sem betegedett meg, senki nem öregedett, senki nem halt meg. Ahol semmi nem halt meg, nem láthatta az elmúlást, még az ételéhez szükséges állatok tetemét sem. Még az elszáradt faleveleket sem. Ez igaz volt. Csak az örökzöld fenyőfákkal találkozott – és aztán kilépett a kapun az ősz, rubin, és sárga gyanta erdejébe, ahol halál leselkedik minden fáról.

– Most már látja – mondtam. – Kezdetben csak a betegséget. Még nem értette. De most már kezdi felfogni azt a borzalmas valóságot, Mr. Goëste, hogy minden elhervad.

– Ne feledje – figyelmeztetett –, hogy hatvanöt éves. Olyan, mint egy lány. Annyi lecke, mindegyik ugyanarról szól. Meg lehet feledkezni róluk?

Felálltam. Nem éreztem dühöt, nem volt szavam arra, ami bennem kavargott. De képtelen voltam tovább ülni a székében a tűz előtt, inni az illatos kávéját, az öreg arcát bámulni, amely oly erős és magabiztos volt.

– Istent játszott, Mr. Goëste.

– Valóban? Hogyan tudnánk mi kifürkészni, hogy Isten mit tenne meg és mit nem?

– Azt gondolja, hogy örök fiatalságot adott neki. Azt gondolja, halhatatlanná tette őt.

– Hatalmamban állt – felelte.

– Egy világban, ahol minden véget ér, mi lesz vele?

– Mostantól maga viseli gondját – jelentette ki egyszerre oly könnyedén, oly gyengéden. – A maga csendes kis városa. Jó emberek. Kedves emberek.

– De a fájdalma – feleltem. – A fájdalma.

Jedediah Goëste rám emelte tekintetét.

A lány módján ártatlan volt. Esély sincsen ilyen ártatlanság ellen. – A fájdalom, véleményem szerint, a kifürkészhetetlen isteni igazságszolgáltatásból ered. Sohasem tudtam elhinni, az emberiség minden hibája ellenére, hogy képesek lennénk ilyen borzalmas és összetett dolgot teremtem.

– És Jedella sosem kérdezett?

– A kérdések a kételyből erednek. Most már kérdez, gondolom.

Egy hasáb pattant a tűzben. Kisebb fájdalom nyílalt a hátamba, amilyen nem volt évekkel korábban.

– Ha kívánja, boldogan látom vendégül ma éjszakára, John.

Megköszöntem, és találtam valami üres kifogást. Még akkor és ott is az apám tanította etikett szólt belőlem. Azok az első leckék.

Amikor az ajtóhoz értem, Jedediah Goëste még utoljára hozzám szólt. – Örülök, hogy Jedellah meglelte az önhöz vezető utat.

De ő nem lelt rá a hozzám vezető útra, nem lelhetett semmilyen útra, hogyan is tehette volna? Számára nem léteztek utak.

A városban eltelt évek nem hagyták cserben Jedellát. Tőlünk telhetően a legjobb biztonságba helyeztük. Van egy háza a templom mögött, egy zongorája, amit a nagyvárosból hozattunk, festményei, könyvei – most már mindenféle könyve. Napokon keresztül olvas, azzal a tiszta, fekete szemével. Néha felolvas nekem valamit, ha már szemüveggel sem birkózom meg az apró betűs szöveggel.

Idővel egyre több ember érkezett a városba, számukra a lány rejtély volt, de Jedella közömbösen fogadta őket. A világ új teremtményei túlságosan el voltak foglalva magukkal. Ez visszafogja a velük született kíváncsiságot, tudásszomjat. Ugyanakkor a háború örvénye, félelme, a csodálatos találmányok, amelyek annyi ártalmat, zavart, és zajt okoznak, sokkal inkább átalakítanak bennünket, ennek a másik világnak a gyermekeit.

Luke meghalt a háborúban. Már egy másik helyen elmeséltem, és itt nem fogom megismételni, hogy én miként éltem át a csatamezőt. Sokan odavesztek, és sokan magukat vesztették el. Mások azonban jól jártak. Én egy évig még híres is lettem, a nagy városokat és a többi kontinenst jártam, de belefáradtam, hazajöttem. A város úszott reggeli ködös csendjében, amit még az új kakofónia sem tudott megtörni.

Az is egy olyan reggel volt, mint a régi, őszi reggel színes fákkal; új étterem állt Millie vendéglője helyén, ablakait éppen mosták.

Ám akkor ma az étterem is réginek és ismerősnek mutatta magát, és átsétáltam Jedella házához, ő kijött, én meg tudtam, hogy be kell mennem, csak egy órára, talán, és kávét iszunk, és a csokis süteményét esszük hozzá, amire teljes joggal büszke.

Óvatosan keltem át az úttesten, mivel mostanában néha motorosok száguldoznak rajta, és ott láttam őt várakozni: sápadt volt és karcsú, egy lány rövidre nyírt és bedauerolt hajjal, és egy leheletnyi ajakrúzzsal a száján.

Az ajtajában megérintette a karomat.

– Óvatosan, John! – mondta.

A szemem már nem volt olyan jó, mint szerettem volna, de a csupasz, tiszta napfényben mindent elkövettem, hogy lássak. Orcájára mutatott, aztán egyik ujjával a haját érintette meg.

– Púder, Jedella? Igen, a frizurád is nagyszerű.

És akkor észrevettem. Ahogy ott állt, rám mosolyogott, szemében ott csillogott az egész reggel és egy vadonatúj kezdetnek a fénye, s megláttam, hogy mit akar megmutatni nekem oly nagy büszkeséggel. Az apró ráncot az arcán.

Az ősz hajszálat.

 

 

Szentkirályi András fordítása