DRACO, DRACO

 

 

Bizonyára hallottatok már olykor-olykor históriákat hős férfiakról, akik kardot rántván sárkányokat öltek. Minden ilyen történet merő hazugság. Nincs e földön élő ember, aki valaha is sárkányt ölt volna, csupán néhány halott bajnok, aki megpróbálkozott vele.

Mindennek ellenére vándorlásaim során akadt egyszer egy útitársam, aki elnyerte a „sárkányölő" címet, nevet.

Ellentmondás ez, talány? Nem. Hadd meséljem el.

Északról bandukoltam le Délnek, mondhatni a civilizáció felé, amikor megpillantottam őt, az út szélén üldögélt. Bevallom, milyen érzés fogott el először: az irigység. Takaros volt, és igencsak ápolt a környező vadonhoz képest, szinte sugárzott róla a Dél, a városok, a fürdők, a pénz. Amellett hibbant is lehetett, hiszen a két csuklóján meg az egyik fülében aranyat viselt. De volt jól kifent szürke kardja is, amolyan vitézi szablya, úgy hogy alighanem meg tudta védelmezni magát. Fiatalabb volt nálam, meg jócskán daliásabb is, bár ez utóbbi nem oly nehéz. Elgondolkoztam, vajon mit fog művelni, ha felriad az álmodozásból, és meglát engem, vén kötélfonathoz hasonló, szívós, komor, mogorva lényt, amint feléje trappolok rút, kis sötét pej lovamon, amelyet jobban szeretek, mintha a lányom lenne.

Ekkor felpillantott, és fel is fedezett.

– Köszöntlek, idegen. Szép időnk van, nemde?

Fesztelen nyugalommal beszélt, s ebből valamiképpen nyilvánvalóvá vált, hogy igazán képes gondoskodni magáról. Nem mintha teljesen ártalmatlannak vélt volna engem, csupán úgy gondolta, könnyen elbánik velem, ha megpróbálkoznék valamivel. No meg aztán ott himbálózott az oldalamon az orvosságos ládikám is. A legtöbb ember már ebből meg tudja állapítani a mesterségemet, a füvek, a gyógyszerek illatából. Apám a latinokkal jött ide, sőt, alighanem az utolsó római volt nálunk, fél lábbal már a hajón, útban hazafelé, másik féllel anyámmal, a szénaboglya tövében. Anyám szerint afféle. tábori orvos volt, s ez még igaz is lehet. Felserdülvén magam is szert tettem némi doktori ismeretre, bár semmi jelentősre, különösebbre. Egy vándor füvesembert úgyszólván mindenütt szívesen látnak, olykor még zsiványokat is tisztességre bír. Nem valami pazar élet, de az egyetlen, amihez értek.

Ráhagytam az ifjú hadipiperkőcre, hogy valóban szép időnk van. Majd hozzáfűztem, hogy alkalmasint jobban élvezné, ha nem veszítette volna el a lovát.

– Hát igen, elég kár érte. De te is eladhatod nekem a tiédet.

– Nem illenék hozzád.

Szemügyre vette a kancát. Láttam, egyetért velem. De hirtelen az is eszembe villant, hogy attól még megölhet, és elveheti tőlem, s ezért megjegyeztem:

– Amellett közismert róla, hogy az enyém. Rossz hírbe hozna. Mindenütt vannak barátaim.

Elvigyorodott, kedélyesen. A fogsora is hibátlan volt. Ez, meg az a búzaszín haja, és egészében, úgy mindenestül – bizony, arra a fajtára vallott, amelyik általában megkapja, amit akar. Kíváncsi lettem, vajon melyik sereggel lődöröghetett, ahol elnyerte a kardot. De mióta a Sasok elröppentek, mindenféle birodalmak alakultak mindenütt, törzsfőkkel, hadvezérekkel, római lovagokkal, és minden dagály újabb támadást hoz valamelyik öböl ellen. Ámde érezhetővé vált az is, hogy odalenn, mindezek alatt, a föld, az igazi föld, a talaj, amelyet felmértek, amelyet kitűnő utakkal reguláztak, az ország, amelyet leigáztak, de soha meg nem szelídítettek, kezd megelevenedni. Akár az árnyak, amikor elfújják a mécsest. Megannyi ősi dolog, valahol a véremben élnek, így hát felismerem őket.

De ez a hadfi inkább egy frissen vert tallérhoz hasonlított, amely még nem mocskolódott be, és nem is tanult sokat, mindamellett az ember megláthatja tulajdon arcát fénylő tükrében, s meg is vághatja magát, amilyen éles a pereme.

Caiy volt a neve. Hamarosan megegyezésre jutottunk, és felpattant mögém Negra hátára. Ahol születtem, beszéltek egy kevéssé latinul, ezért hát még mielőtt kiismertem volna, sötét színéről így neveztem el a lovamat. Rútságáról, egyetlen másik szembeötlő tulajdonságáról mégsem nevezhettem el.

Igazság szerint vajmi kevéssé voltam jártas ezen a környéken. Pár nappal korábban hallottam valami szóbeszédet, hogy a tájon, amerre tartok, szászok tanyáznak. Letértem hát inkább az ösvényekre, és hamarosan el is keveredtem. Amikor összeakadtam Caiy-vel, megörvendtem az útnak, mert római út volt, és abban reménykedtem, hogy valami értelmes helyen lyukad ki. Csakhogy tízmérföldnyire onnan, ahol Caiy csatlakozott hozzám, az út egy erdőbe veszett. Utasomról meg kiderült, hogy szintén eltévedt. O is Délnek igyekezett, ami nem meglepő, de lova a múlt éjjel elszabadult a kötőfékről, és elbitangolt, otthagyván őt a pácban. Ez elég valószínűtlenül hangzott, de semmi kedvem nem volt vitatkozni vele. Magam úgy véltem, hogy valaki alighanem elkötötte a lovát, de ezt szégyenli bevallani.

Az erdő mentén semmiféle út nem vezetett, belovagoltunk hát a fák közé, ahol az ösvény végképp megszűnt. Nyár lévén, farkasoktól nemigen kellett félnünk, a medvék meg odakint tartózkodtak, a dombokon. És mégis, a fák valami viszolygást keltettek bennem, mozdulatlanul, némán és komoran magasodtak fölénk, nem hallatszott más, csupán a fémláncként futó csermelyek csörgedezése, a madarak sem énekeltek, halkan cserregtek-pittyegtek. Negra ugyan nem hőkölt meg, nem is panaszkodott – ha nem sietem úgy el, bizonyára bátorságáról vagy nagylelkűségéről kapta volna a nevét –, de ő sem tudott megbékélni ezzel az erdővel.

– Büdös van itt – szólalt meg Caiy, és volt olyan kedves, hogy nem rám utalt –, mintha rothadna valami. Vagy erjedne.

Dörmögtem valamit. Hát persze, hogy büdös volt, de még mennyire, tökkelütöttje. Csakhogy ez a bűz másról árulkodott. Évszázadokról, például. Itt bujkáltak az árnyak, amelyek visszatértek, amikor Róma elfújta mécsesét, tovavitorlázott, s itt hagyott minket a sötétben.

Aztán Caiy, az az agyalágyult, dalolni kezdett, hogy felbiztassa a madarakat, amelyeknek nem akarózott. Jó hangja volt, tiszta és csengő. Nem szóltam rá, hogy hagyja abba. Az árnyak már amúgy is tudták, hogy ott vagyunk.

Amikor leszállt az éj, a fekete erdő ránk zárult, mint egy pince ajtaja.

Tüzet raktunk, és megosztoztunk a vacsorámon. Az ő útravalója odaveszett a kancájával.

– Nem kéne kipányváznod ezt a... a lovadat? – javasolta Caiy, igyekezvén nem megsérteni Negrát, miután észrevehette, mennyire szeretjük egymást. – Én bizony kikötöttem az enyémet, de valami úgy megriasztotta, hogy elszakította a kötőféket, és eliramodott. Érdekelne, mi lehetett az – nézte tűnődve a tüzet.

Alig három órába telt, és megtudtuk.

Elaludtam, s álmomban az egyik asszonyomat láttam, ott fenn, a távoli Északon, aki éppen civakodott velem, hogy rávegyen egy kis csihipuhira, mint mindig is szokta, mert magasabb volt nálam, és szerette, ha olykor eltángáltam, hisz attól törékenynek, nőiesnek és elnyomottnak érezhette magát. Épp amikor egy korsó sört löttyintett a képembe, valami hangot hallottam az ég felől, valami viharzót, ami mégsem volt vihar. És rögtön tudtam, ezt már nem álmodom.

A hang megismétlődött, három-négy hatalmas csattanás, amitől az erdő fakoronái meglódultak, majd hosszan, iszonyodva remegtek. Valami borzongás kélt a levegőben, mintha üledék kavarodott volna fel benne. És különös szag terjengett, vizenyős, mégis csípős bűz. Amikor a hang már emlékké vált, és lesimultak felborzolódott szőrszálaim is, kinyitottam a szemem.

Negra a földhöz lapult, csak úgy forgott a szeme, de meg sem mukkant. Caiy már talpra ugrott, döbbenten vizslatta a fák ormát, s köztük a csillagtalan égbolt pászmáit. Aztán rám meredt.

– A Bika nevére, mi volt ez?

Ködösen eszembe ötlött, hogy szitkozódása alapján nyilván a Mithra-vallásnak hódol, ami leginkább a rómaiakra jellemző. Aztán felültem, jól megdörzsöltem karomat, nyakamat, hogy megint embernek érezzem magam, és vigasztalni kezdtem Negrát. O bezzeg nem bokrosodott meg, mint Caiy ostoba harci paripája.

– Nem – folytatta Caiy –, lehetetlen, hogy madár lett volna. Pedig megesküdnék rá, hogy valami elrepült fölöttünk.

– Nem, csakugyan nem volt madár.

– Dehát szárnya volt. Vagy... nem, az nem lehet, hogy valaminek ekkora szárnya legyen.

– De lehet. Mindössze, hogy nem viszi túl messzire.

– Füvesember, hagyd már abba ezt az átkozott piszkálódást. Ha tudod, mi volt, ki vele! Bár sejtelmem sincs, honnan tudhatnád. És ne merd azt állítani, hogy valami nyavalyás erdei démon röpködött itt, mert úgysem hinném el.

– Szó sincs szellemekről – feleltem. – Épp eléggé valódi. Megfogható és a természet szülötte, a maga módján. Igaz – helyesbítettem –, jómagam eddig még sosem akadtam össze vele, de ismertem olyanokat, akikkel megesett.

Caiy kezdett nekivadulni, mint egy gyerek, aki dührohamba lovalja magát.

– Egyszóval?

Gondolom, annyira elbűvölt és felingerelt a fickó, hogy bosszút akartam állni rajta, ezért csak egy zagyva, képtelen, korcs latinságú mondókát idéztem neki:

– Bis terribilis – Bis appellare – Draco! Draco!

Ettől legalább lezöttyent a földre.

– Micsoda? – nyögte mindössze.

Az én koromban már igazán nem illett hozzám az efféle önelégültség.

– Egy sárkány volt – világosítottam fel.

Caiy csak nevetett. De pontosan megértett, és még nálam is jobban tudta, hogy igazat mondtam.

Aznap éjjel semmi egyéb nem történt. Reggel ismét felkerekedtünk, egy darabig nehéz utunk volt, aztán az erdő ritkulni kezdett. Kis idő múltán egy harasztos, lápos dombhátra jutottunk ki. A táj egy völgy felé lejtett, melynek túloldalán napsütötte, párálló dombok emelkedtek, fölöttük széles, sugárzó égbolt. És volt ott még valami.

Természetesen, hogy először Caiy mondta ki, mintha minden újdonság mindig meglepte volna, és mintha így vagy úgy, nem számítottunk volna erre vagy valami ilyesmire mind a ketten.

– Ez a hely bűzlik.

– Hm.

– Te csak ne dörmögj itt nekem, te istenverte kuruzsló. Bűzlik, vagy nem bűzlik? És mitől?

– Te mit gondolsz, mitől?

Ült mögöttem a lovon, töprengve, tompán aranylón, illedelmesen. Negra megpróbálta a földet kapálni, aztán jobb belátásra tért.

Mi ketten, két bátor férfiú, nem emlegettük ugyan egy szóval sem, mi riasztott fel bennünket álmunkból az erdőn, de vélem, mindketten alaposan meghánytorgattuk magunkban, amit elmondtam neki, mármint hogy a sárkányok nem tudnak messzire repülni, mert amint többektől hallottam, túlságosan nagyok, és csupán csontozatuk furán torz könnyűsége következtében képesek egyáltalán a levegőbe emelkedni. Most aztán itt volt a völgy, itt voltak a dombok, és itt volt ez a bűz, ez a mindent elborító, idegenszerű, dögletes, ellenséges, igazán semmihez sem hasonlítható bűz. A sárkányszag.

Fontolóra vettem a dolgot. Semmi kétség, a sárkány többnyire éjszaka indul légi őrjáratára, olyan széles körökben, amilyenre csak képes, hogy körülnézzen zsákmány után. És értesültem már más egyébről is. Ezek a szörnyek éjjel vadásznak, mint a macskák. Ugyanakkor azonban életmódjuk inkább a varjakéhoz hasonlít. A sárkány hajlandó ugyan támadni és ölni, de általában szívesebben eszik dögöt, halott, haldokló vagy mozgásképtelen lényeket. Teste könnyű, mint említettem – erre szüksége is van, hogy az égbe emelkedhessek –, de a súlyhiányért kárpótolja páncélzata, fogsora és karmai. Hallottam továbbá tűzokádó sárkányokról is. Létükről azonban sosem voltam igazán meggyőződve. Valószínűbbnek vélem, hogy az efféle szörnyetegek egyszerűen csak vulkánok kráterében élnek, ahol maga a hegy hányja a tüzet, amit aztán a sárkány érdemének tulajdonítanak. Bár lehet, hogy tévedek. Annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy ez a sárkány nem okádott tüzet. Hisz akkor a föld mérföldes körzetben megperzselődött volna; hallottam elég históriát ilyen esetekről. Itt nyoma sem volt semmilyen tűznek. Itt csak az alattomos, mindent átható bűz terjengett, arról meg tudtam, hogy mire leérünk a völgybe, annyira megszokjuk, annyira belénk ivódik, hogy jóformán nem is fogjuk érezni már, sem ezt, sem bármi másnak a szagát.

Nagylelkűen tájékoztattam minderről utasomat. Mire hosszú szótlanság következett. Már azt hittem, elállt a lélegzete szokatlan bőbeszédűségemtől, amikor mégis megszólalt, fojtott, suttogó hangon:

– És te csakugyan hiszel is mindebben, mondd?

Nem vesztegettem szót a nyilvánvalóra, csak Negrát próbáltam noszogatni, hogy forduljon vissza abba az irányba, amerről jöttünk. Negra azonban tétovázott, és kivételesen nem kívánt engedelmeskedni, a karomat pedig hirtelen megragadta Caiy erős keze, még most is ápolt körmeivel.

– Várj csak, füvesember. Ha ez igaz..

– Igen, tudom már – sóhajtottam. – Akkor oda akarsz menni, hogy párviadalra hívjad a sárkányt, és te lehess a hős.

Márvánnyá dermedt, mintha valami lányt, vélt szerelmét becsméreltem volna. Nem láttam ugyan értelmét, hogy mért pocsékoljak rá tapasztalatot és bölcsességet, mégis megtettem.

– Soha ember nem ölt még meg sárkányt. A sárkányokat páncél borítja, mindenütt, sőt alul, a hasukon is. Nyíl és gerely egyszerűen lepattan róluk, még a hajítódárda is. A kard legfeljebb csattan egyet, és kettétörik. Igen, igen, tudom – hajtogattam –, hallottál már vitézekről, akik levágták a nyelvét, vagy beledöftek az egyik szemébe. Hadd mondjam meg neked, ha sikerült volna is olyan magasra nyújtózniuk, ami esetleg megtörténhetett, legfeljebb feldühítették a bestiát. Gondolj csak a sárkány fejének méretére és alakjára, amilyennek a képeken ábrázolják. Veszett egy döfésnek kell lennie, ami a szemén át az agyához ér. És tudod, van egy elmélet, amely szerint még a szemhéja is páncélozott, és még ennél is gyorsabban ereszkedik alá.

– Füvesember – hallottam a hangját. Igencsak fenyegetően csengett. Sejtettem azt is, hogy fest ott mögöttem. Szépséges, nemes és eszelős.

– Akkor hát nem is tartóztatlak tovább – mondtam – Eridj le, láss hozzá, és sok szerencsét.

Fogalmam sincs, miért vesződtem vele. Le kellett volna billentenem a lóról, és tovavágtatnom, noha egy csöppet sem bíztam abban, hogy Negra megfelelő gyorsasággal képes reagálni, hisz annyira ideges volt szegény. Akár így, akár úgy, nem tettem meg, és csak annyi biztos, hogy a következő pillanatban Caiy pengéje már a nyakamat súrolta, s kifent élétől a vérem is kibuggyant.

– Te vagy a nagyokos – mondta –, a mindentudó. És úgy látszik, valóban többet tudsz minderről, mint én. Így hát te leszel a vezetőm, és ez a mocskos bőrzsák, a lovad, ha egyáltalán rászolgál erre a névre, a szállítóeszközöm. Indíts szaporán, szép pár!

Hát ez volt. Kivont kardokkal sosem állok le vitatkozni. Gondoltam: a sárkány napközben csak hever valahol, emészt és szunyókál, éjszakára meg én bújok be valami odúba. Holnap pedig Caiy úgyis halott lesz már, akkor megléphetek. És persze, legalább a saját szememmel láthatok egy sárkányt.

Másfél órás kitartó poroszkálás után – ami kevésbé volt fárasztó mindkettőnk számára, mikor sikerült végre meggyőznöm, hogy tegye már el a kardját, ahelyett, hogy lyukat fúr vele a bordáim közé – megkerültünk egy facsoportot, s egy falu tárult elénk. Amolyan kezdetleges északi falu, zsúpfedelek, fonott kerítések, tőzegrakások, de ahhoz képest elég nagynak látszott, jó mérföldnyire nyúlt, és nem vette körül fal mindenfelől. Erről az oldalról azonban falak zárták el, s a kapu tetejéről emberek bámultak le ránk.

Caiy bosszankodott, mivel kénytelen-kelletlen csak a hátsó ülésen lovagolhatott elébük, de már volt annyi esze, hogy meg se próbálja egyedül irányítani Negrát. Bár talán nem is óhajtott olyan színben feltűnni, hogy ez a ló az övé lehet egyáltalán.

Miközben felcaplattunk a kavicsos ösvényen a kapuhoz, lepattant a lóról, előresietett, hogy megelőzzön, és beszélni kezdett.

Amint közelebb értem, hallottam, hogy éppen bejelenti drámai, gyönyörű hangján:

– És ha valóban így van, esküszöm a Fény győzelmére, hogy megkeresem azt a teremtményt, és megölöm.

A falubeliek csak dünnyögtek. A sárkányszag, bár mi már megszoktuk, átitatódtunk vele, itt sokkal csípősebben érződött. Szegény Negra szörnyű félelmében végigpotyogtatta az egész ösvényt. Ha egy kis szerencsénk van, reménykedtem, valahol a főld alatt akad itt talán egy barlang vagy rejtekhely, ahová a falubeliek elbújtatták jószágaikat a sárkány elől, s ahol Negra is meghúzhatja magát a többivel.

Nyilvánvaló volt, hogy a sárkány nem tevékenykedett örök idők óta ezen a környéken. Ha így lett volna, aligha építik ide a falujukat. Nem, feltehetőleg úgy történt, mint a regékben. A sárkányok évszázadokig élnek. És aludni is képesek évszázadokig. Az ember gyanútlanul odaköltözik, művelni kezdi a földet, építkezik, gyarapodik szépen. Aztán a sárkány egyszerre csak felébred a domb alatt. Ilyen szempontból csakugyan hasonlítanak a vulkánokhoz, amelyekről beszéltem. Talán nem is annyira a lakóhelyük, hanem inkább ez a forrása a tömérdek legendának, amely azt állítja, hogy tüzet okádnak, amikor felébrednek.

Érdekes csak az volt, hogy bár szinte felhőként ülte meg a sárkánybűz, a falu eleinte szemlátomást vonakodott elismerni bármit is.

Caiy, aki lelkileg már készen állt elfogadni a sárkány létét – és rettegett attól, hogy téved –, fellengzős szónoklatba fogott. A kapun ácsorgó emberek megrémültek és ellenségesek lettek. Kantárszáron vezetve Negrát sürgősen odaléptem, megkocogtattam orvosságos ladikomat, és közbeszóltam:

– Vagy pedig, ha nem akarjátok megöletni a sárkányotokat, én segíthetnék más egyéb nyavalyáitokon. Van orvosságom szinte mindenre. Kelésekre, szemölcsökre. Fülfájásra. Fogfájásra. Szembetegségekre. Női bajokra. Van itt nálam...

– Fogd már be a szád, te varasbéka – förmedt rám Caiy.

Az egyik őr váratlanul elnevette magát. A feszültség megenyhült.

Tíz perccel később beengedtek a kapun, s a trágyadombok és vadvirágok között – semelyiküknek sem éreztük a szagát, a másik bűz miatt – elkutyagoltunk a törzsfő hajlékához.

Mintegy két óra múlva jöttünk rá, miért citeráztak annyira egy felszabadító, vitéz dalia betoppanásától.

Kiderült, hogy ők az ősi módszerhez tértek vissza, az engeszteléshez, a bűnbakhoz. Már három esztendeje minden tavasszal és nyár közepén, amikor a sárkány a legelevenebbnek látszott, áldozatot mutattak be neki.

Bárki, aki a könyvekből kiismerte a sárkányokat, megmondhatta volna nekik, hogy ez nem a megfelelő módszer. Csakhogy ők a maguk sárkányát a mítoszokból ismerték. Valahányszor áldoztak neki, abban a hiedelemben tették, hogy az a teremtmény megérti őket, és értékeli majd cselekedetüket, következésképpen kezelhetőbbé válik.

Igazság szerint, persze, a sárkány még soha nem támadta meg a falut. Mindössze a legelőkről rabolt el éjszakánként egy-egy jószágot, öreg vagy beteg teheneket, meg kisbárányokat, amelyek túl aprók és gyengék voltak ahhoz, hogy elfussanak. Mint mondtam már, a sárkányok lusták, és leginkább a dögöt vagy a teljesen védtelen zsákmányt kedvelik. Bár igencsak termetesek, annyira azért mégsem, hogy egész csapatnyi emberre vadásszanak. És noha kétségtelen, hogy negyven férfi együttesen is kevés egy sárkány legyőzéséhez, de ha kitartóan agyabugyálják, nagyon kimeríthetik.

Úgy, hogy esetleg el is dől, és akkor kiloccsanthatják az agyát. Mindazonáltal nemigen hallani olyasmiről, hogy negyven férfi egy csapatban indult volna sárkányt ölni. A sárkányok híre mind a mai napig éjszakai riadalmakkal, vallási misztériumokkal fonódik össze, s ezekhez nemrég holmi keleti babona is társult, miszerint nem egyebek, mint megannyi nagy hatalmú démon, akik képesek sárkányalakot ölteni, legyőzhetetlenek, és – természetesen – tüzet okádnak. Így hát ez a falu, mint annyi másik, kirakja a maga áldozatát, egy lányt, akit oszlophoz kötnek, és ott hagynak, a sárkány meg elragadja. Mért is ne tenné? A lány tehetetlen, ájult a rémülettől – és az alku szerint fiatal és zsenge. Tökéletes. Az embereket egyszerűen lehetetlen meggyőzni arról, hogy az áldozat nem kenyerezi le a szörnyeteget, hanem inkább maradásra ösztönzi. Mert nézzük csak a sárkány szemszögéből. Most már nemcsak döglött birkákat, elbitangolt, nyomorék marhákat kell zabálnia, hanem időnként tálcán nyújtanak neki egy-egy takaros, ízletes szűzikét is. A sárkányok ugyan nem ember módra gondolkodnak, de a memóriájuk kitűnő.

Amikor Caiy rádöbbent, mire készülnek itt, s mint kiderült, épp aznap éjszaka, először vörös lett, aztán elsápadt, szakasztott, mint a többiek a bárdok históriás énekeiben. Nem a dühtől, ezt ne felejtsétek. O sem volt bölcsebb a többieknél. Pusztán a helyzet fenséges iszonyúsága miatt.

Felugrott, akaratlanul is hatásos pózba vágta magát, és kinyilatkoztatta, hogy ő mindenáron megvédi a lányt. Esküt tett erre, mindnyájunk színe előtt, a törzsfőnöknek, embereinek és nekem. És miután a Napra esküdött, tudtam, komolyan gondolja.

A falubeliek rettegtek, de most már valami gyermeteg remény is éledezett bennük. Utóvégre ez is a mitológiájukhoz tartozott. Ugy látszik, valahogy ezen a csapáson jár az összes mitológia, a sötétség küzdelme a fénnyel, a Végső Harc satöbbi. Hülyeség, de ez van.

Az esküt megpecsételő kis ivászat következtében nekividultak, és a törzsfő ünnepi lakomát rendelt. Aztán elvezették Caiyt, hogy tekintse meg a kiszemelt áldozatot.

Niemeh vagy valami efféle volt a neve.

A ház mellett, egy mécs világította kis zárkában üldögélt. Nem kötözték meg, de a rácsajtó előtt egy harcos őrködött, s a zárkának nem volt ablaka. A lánynak az az egyetlen feladata volt, hogy virágkoszorúkat fonjon, s éppen ezzel foglalkozott, készítette a díszítést estére, tulajdon halotti menetéhez.

Amikor Caiy megpillantotta, ismét kifutott az arcából minden szín.

Csak állt, és bámulta a lányt, akinek közben elmagyarázták, hogy íme, az az ő bajnoka. Bár Caiy lassacskán az idegeimre ment, ezúttal mégsem tudtam különösebben kárhoztatni. A lány körülbelül a leggyönyörűbb teremtés volt, akit valaha is láttam és látni remélek még életemben. Fiatal volt, persze, és karcsú, de asszonyos formákkal, ha értitek, mire gondolok, hosszú haja még Caiy hajánál is szőkébb, zöld szeme, mint két tengerszem, arca, akár valamelyik fehér virág a kezében, s az ajka édes, csodaszép.

Figyeltem, amint komolyan, ünnepélyesen hallgatta a magyarázkodást. Emlékeztem a legendákra, melyek szerint mindig a legkedvesebb, legszelídebb lányokat tálalják fel a sárkányoknak vacsorára. Érthető, ugyebár, miért olyan fontos a szelídség szerepe. Egy hevesebb természetű lány valami kalamajkát is csaphat.

Miután bemutatták Caiy-t, aki újfent megesküdött a Napra, hogy megöli a sárkányt, a lány köszönetet mondott neki. Más körülmények közt alighanem elpirult és remegett volna izgalmában, hogy felkeltette Caiy figyelmét. De most már túljutott minden ilyesmin. Akinek volt szeme, láthatta, nem hiszi, hogy bárki is megmenthetné. De noha már félholt lehetett a félelemtől, a kétségbeeséstől, még most is iparkodott udvariasan viselkedni.

Aztán Caiy feje fölött egyenesen a szemembe nézett, és rám mosolygott, hogy én se érezzem magam mellőzöttnek.

– És ez az ember kicsoda? – kérdezte.

Mindenki hökkenten bámult, rólam ugyanis megfeledkeztek. Aztán egy bibircsókosnak eszébe jutott, amit mondtam, márminthogy talán segíteni tudok a szemölcsein, és közölte, hogy afféle füvesember vagyok,

A lány testén ekkor fura kis remegés futott át.

Olyan fiatal volt, olyan bájos. Caiy helyében én bizony abbahagytam volna ezt az egész sületlenkedést a sárkánnyal kapcsolatban. Inkább megtaláltam volna a módját, hogy elintézzem az egész falut, felkapjam a lányt, és megszökjem vele. Ámbár ez sem lett volna kisebb ostobaság. Épp elég ősi vér folyik az ereimben, hogy tisztában legyek az ilyen dolgokkal. Ez a lány áldozat volt, és ebbe bele is törődött; mi több, álmában sem jutott eszébe, hogy egyéb is lehetne. Hallottam már itt-ott kósza híreket lányokról, sőt, férfiakról is, akiket kiszemeltek a halálra, de sikerült elmenekülniük. A végzet azonban mégsem engedi ki őket a markából. Elrejtőzhetnek biztonságosan, mérföldes messzeségben, vízen túl, hegyeken túl, mindhiába, örökké érzik a béklyók súlyát, amely ólomként nehezedik lelkükre. Rendszerint megölik magukat, vagy megtébolyodnak. És erről a lányról, erről a Niemeh-ről szintén ez sugárzott. Nem, soha nem szöktettem volna meg. Értelmetlenség lett volna. Szilárd meggyőződése volt, mintha kőtáblára vésett fénybetűkből olvasta volna ki hogy neki meg kell halnia, és tán csakugyan kellett is.

Visszatért virágkoszorúihoz, Caiy pedig feszesen, akár az íj húrja, visszavezetett minket a házba.

Sült már a parázson a hús, csak úgy dőlt az ital, csak úgy dőlt a sok szó. Ezzel a módszerrel akárhányszor is meg lehet ölni bárkit, bárkit.

Nem volt rossz a lakoma, már ahogy ez az ilyen barbár helyeken lenni szokott. De én a sok ordibálás, szónoklat, dőzsölés közepette szakadatlanul a lányra gondoltam, amint ott ül a zárkájában a vasrács mögött, hallgatja a ricsajt, lesi a naplementét, és azon tűnődik, milyen lesz a halál... amikor meg kell majd halnia. Felfogni sem tudtam, hogyan képes ezt elviselni.

Késő délután a többség ledőlt kialudni magát, csupán Caiy-nek volt annyi sütnivalója, hogy kimenjen az udvarra, és harcias fegyvergyakorlatokkal kiizzadja magából az italt, mindkét nembeli csodálóinak tökrészeg csoportja előtt.

Amikor valaki megérintette a vállamat, azt hittem, Bibircsók tért vissza az eredményes gyógykúra után, de nem. A lány zárkájának őre volt, aki halkan a fülembe súgta:

– Azt üzeni, beszélni akar veled. Odajönnél most?

Felálltam és követtem. Egy szédült pillanatig megfordult a fejemben, talán ezek után már mégsem hiszi, hogy feltétlenül meg kell halnia, és most hozzám fordul, mentsem meg őt. De a szívem legmélyén tudtam, nem erről van szó.

Az ajtót most egy másik férfi állta el, de megengedték, hogy egyedül menjek be Niemeh-hez, aki ott ült a mécses alatt, és egyre csak fonta a koszorúkat.

Aztán felpillantott rám, s a két keze, mint újabb két fehér virág hullott le az ölében heverő virágokra.

– Tudod, valami orvosságra volna szükségem – mondta. – De nem tudlak megfizetni érte. Nekem nincs semmim. Hacsak a nagybátyám...

– Semmi gond – vágtam közbe gyorsan.

Elmosolyodott.

– Ma éjszakára kéne.

– Ó – nyögtem ki.

– Amúgy sem vagyok bátor – mondta –, de ez most rosszabb, mint a puszta félelem.

Tudom, hogy meg fogok halni. Hogy erre szükség van. De van egy részem, amely

annyira szeretne még élni... az eszemmel mindent értek, de a testem nem akar

hallgatni rá. Attól félek, hogy elönt majd a vakrémület, és küszködni fogok és

sikoltozni és zokogni... és ezt nem akarom. Ez nem helyénvaló. Az én belenyugvásom

nélkül semmi haszna az áldozatnak. Tudsz erről, ugye? /

– O, igen-mondtam.

– Gondoltam. Gondoltam, hogy te biztosan tudod. Akkor hát... adnál nekem valamit, orvosságot vagy gyógynövényt..., hogy ne érezzek majd semmit? Ne érts félre, nem a fájdalomtól félek. Az semmit sem jelent. Az istenek nem hibáztathatnak, ha attól felsikoltok, hisz nyilván nem várják el tőlem, hogy felülemelkedjem a kínokon. Csak olyasmit adj, amitől nem törődöm majd semmivel, nem akarok annyira élni.

– A könnyű halált – feleltem.

– Igen – ismét elmosolyodott. Derűs volt és gyönyörű. – O, igen.

A földre meredtem.

– A vitéz. Lehet, hogy megöli.

A lány hallgatott.

Felpillantottam rá, arcáról a derű nyoma is eltűnt. Szinte eltorzult a rémülettől. Caiy joggal megbántódhatott volna.

– Ez azt jelenti, nem adhatsz nekem semmit? Hogy nincsen számomra semmid? Pedig bizonyosra vettem, hogy megteszed. És azért küldettél ide hozzám, hogy... hogy segíts rajtam, hogy ne kelljen ilyen magányosan átesnem mindezen.

– Jó, jó – motyogtam –, minden rendben lesz. Persze hogy van valamim. Éppen az igazi. Szülő anyák részére tartogatom, ha lassan jön a gyerek, és nagyon gyötrődnek vele. Nagyszerű a hatása. Egy kicsit elkábulnak tőle, mindentől eltávolodnak, csaknem mintha aludnának. A fájásokat tompítja. Sőt... mindenféle fájdalmat.

– Igen – suttogta. – Ilyesmit szeretnék. – Elkapta a kezem, és megcsókolta. -Tudtam, hogy megteszed – mondta, de úgy, mintha a földkerekség legcsodásabb, legértékesebb holmiját ígértem volna oda neki. Más férfi a szeme láttára omlott volna össze ettől. De hát én a legtöbbjüknél keményebb vagyok.

Amint engedte, visszahúztam a kezem, biztatóan bólintottam neki, és kimentem. A törzsfő már felébredt, eléggé jókedvében volt, így hát váltottam vele néhány szót. Elmondtam neki, mit szeretne a lány.

– Keleten – magyaráztam – megszokott dolog, hogy adnak nekik valamit, ami átsegíti őket a nehezén. Nektárnak nevezik, ez az istenek itala. A lány belenyugszik mindenbe – folytattam –, csak éppen nagyon fiatal még, és rémült, no meg túl érzékeny is. Nem neheztelhetsz rá emiatt.

A törzsfő azonnal hozzájárult, ugyanolyan örömmel, mint – legalábbis reméltem – a lány. Mert képzeljem csak, ugye, milyen gyászos ügy lenne, ha a lány végigsikítozná az utat a dombtetőig, és irgalomért könyörögne. Nem, mondtam, nem hiszem, hogy bármi gond lesz vele. Másrészt, mondtam, azt sem akartam, hogy rajtacsípjenek, amint suba alatt gyógyszert csempészek be neki.

A keveréket a zárkájában készítettem el, ahol végig figyelemmel kísérhetett. Minden érdekelte, amit csak csináltam, mint ahogy a halálraítélteket csaknem mindig érdekli az utolsó részletek legapróbbja is, a falon függő pókhálóig.

Megfogadtattam vele, hogy fenékig üríti a kupát, de addig egy kortyot sem iszik belőle, míg érte nem jönnek.

– Lehet, hogy különben nem tart ki a hatása. És azt csak nem akarod, hogy előbb elmúljon... túl korán.

– Nem – mondta. – Pontosan azt teszem, amit tanácsolsz. Mikor kifelé indultam, utánam szólt:

– Ha kérhetnék valamit számodra az istenektől, amikor majd találkozom velük... Lelkemből szólva azt mondtam volna neki, kérd meg őket, hogy kössék fel magukat...de nem mondtam. Hiszen csak azon erőlködött, hogy épségben megőrizze a hitét a' jutalomban, halhatatlanságban.

– Arra kérd csupán őket, hogy vigyázzanak rád – feleltem.

Olyan édes, szépséges ajka volt. Arra született, hogy szeressék és szeressen, hogy gyerekei legyenek, hogy énekelgessen, aztán amikor már megöregedett, meghaljon, békésen, álmában.

És hányan lesznek még, hozzá hasonlók. És őket is a sárkány elé vetik majd. Végezetül pedig már nem is csak a szüzeket. A tabu szerint az áldozat csak szűz lány lehet, mert ezzel biztosítják a még meg nem született életeket. Minthogy szűz nem hordhat gyermeket a szíve alatt – van ugyan egy vallás, amely szerint igen, de elfelejtettem, melyik az –, megállapodtak a szüzekben. Előbb-utóbb azonban meg fogja tenni bármelyik fiatal nő, akiről némi indokkal feltételezhető, hogy nem viselős. Aztán majd áttérnek az ifjakra. Ami a létező legősibb áldozás.

Benn a házban összeakadtam egy nagyon fiatal lánnyal, a söröskannát hordta körül. Csinos volt, kedves és ártatlan, eszembe jutott, hogy korábban is láttam már, s magamban azt kérdeztem: te vagy a következő? És utánad vajon ki következik?

Niemeh már az ötödik volt a sorban. Azám, mondtam magamban, csakhogy a sárkányok sokáig élnek. És az áldozat bemutatása egyre gyakoribbá válik. Most évenként kettőnél tartanak. Az első esztendőben még csak egy volt. Két év múlva már minden évszakra eshet egy, nyáron, amikor a szörnyeteg a legélénkebb, akár három áldozattal is.

És tíz esztendő múlva már havonta végzik a szertartást, és megtanulják végigportyázni a környező falvakat, hogy újabb meg újabb szüzeket és ifjakat vethessenek a sárkány elé, és ez hány meg hány halottal jár majd, nem is említve a Caiy-fajta daliákat, a sárkány ölte sárkányölőket.

Megkerestem a lányt a söröskancsóval, amit alaposan meghúztam. Bár az ital még sosem vigasztalt meg különösebben.

És ekkor eljött az ideje, hogy felsorakozzék a menet, és elinduljunk a dombok felé.

A nap utolsó, még aranyfényben izzó órájában kerekedtünk fel.

Védett és nyugodt volt a völgy, dúsan termő. Játszott, ragyogott az alkonyi fény a fák közt, a távoli csermelyeken. Kialakult, immár simára tapodott ösvényfélén haladtunk, amelyet gondosan megtisztítottak az aljnövényzettől. Kellemes kirándulás lett volna, ha máshová megyünk.

A domboldalak is napmeleget árasztottak. Az égbolt csaknem felhőtlen volt, áttetsző. Ha a levegőt nem fertőzi meg a bűz, senki nem gondolta volna, hogy itt valami nincs rendjén. De aztán az ösvény felkanyarodott az első kapaszkodón, aztán még egyet fordult, még feljebbre, és íme, körülbelül száz méterre tőlünk előtűnt egy magasabb domb, amelynek töve mély árnyékba borult, és sosem érte nap. Alsó szegélye kopár volt, fű sem nőtt rajta, oldalát barlangok marcangolták szét, amelyek közül az egyik sokkalta nagyobb volt a többinél, nagyobb, és nagyon fekete, valami különös, fekete csenddel és mozdulatlansággal teli, mintha fény és időjárás, sőt maga az idő is benne dermedt volna. Látványától egy csapásra tisztában lehetett mindennel az ember, süsse bár arcát a nap, boruljon bár fölé az egész ragyogó égbolt.

A lányt egész úton egy római hordszékben hozták, amely valahogy a falu birtokába került. Teteje, függönyei már elkallódtak, csupán afféle rudakra szerelt váz maradt belőle, de Niemeh mozdulatlanul és némán ült benne a vállukon. Csak egy lopott pillantást vetettem rá, hogy biztos legyek a dolgomban, de az arca könyörületesen üressé vált, s a szeme elhomályosult. Gyorsan hatott, amit adtam neki. Már elhagyott bennünket, felettünk járt. Csak attól rettegtem, nehogy közbejöjjön valami, mielőtt állapota megváltozik.

A férfiak letették a hordszéket, és kiemelték belőle a lányt. Támogatniuk kellett, persze, de valószínűleg értettek is hozzá, mi a teendőjük egy-egy járni sem képes vagy éppenséggel eszméletlen lánnyal. Sőt, feltevésem szerint azokat, akik megpróbáltak ellenállni vagy sikoltozni, erőszakkal leitatták, esetleg le is ütötték.

Továbbmentünk még valamicskét, míg oda nem értünk egy természetes sziklasánchoz. Ez rejtekhelyet nyújtott, de mögüle jó kilátás nyílt a barlangra és a közvetlenül előtte fekvő térségre is. A kavicsok között itt egy pangó, sötét, posványos tavacska rekedt meg, de a mi oldalunkon, a barlanggal szemközti tiszta tőzegfoltból egy cölöp nyúlt ki, olyan magas, mint egy megtermett férfi.

A Niemeh-t támogató két harcos elindult vele a cölöp felé. Mi, többiek a sziklák mögött maradtunk, Caiy kivételével.

Mindnyájan virágkoszorút viseltünk. Még rám is tukmáltak egyet, én meg nem cirkuszoltam. Hát nem mindegy? Caiy azonban nem viselt koszorút. O tudniillik a rituális szertartásnak misztikus alapon ugyan elfogadható, mégis profán részét jelentette. Ez volt az oka annak, hogy jóllehet engedélyezték, hogy megvívjon a sárkánnyal, de a lányt akkor is magukkal hozták, engesztelésül.

A cölöphöz valami bilincsfélét erősítettek. Vasból nemigen készülhetett, mivel minden nem e világi lény irtózik a fekete fémektől, még az olyan éjféli divat is, mint a sárkány. Talán bronzból kovácsolták. Az egyiket Niemeh derekára kapcsolták, a másikat a nyakára. Most már csak foggal, karommal lehetett kitépni béklyóiból, ízenként.

Előreroskadt bilincsein. Eszméletlennek látszott, és én azt kívántam, bár lenne az.

A két harcos visszafutott a domboldalra, és behúzódott mellénk a sziklák fedezékébe. Vannak regék, melyek szerint az áldozat kitevése után az emberek elrohannak, de általában inkább ottmaradnak a helyszínen szemtanúnak. Hiszen biztonságban vannak. A sárkánynak eszébe sincs, hogy utánuk vesse magát, mikor ott van az orra előtt a leláncolt, finom csemege.

Caiy nem ácsorgott soká a cölöp mellett. Elindult, lelépkedett a csupa szenny tavacska széléig. Kezében a kivont kard. Ott lecövekelt, harcra készen. Noha a napfény nem hatolt le a mélybe, hogy feltündököltesse haját meg a pengét, így is felemelő látványt nyújtott, hisz oly hősiesen feszített a lányka és a Halál között.

Végül teljesen lehanyatlott a nap. A domboldalak hirtelen elhomályosultak, az égbolt előbb levendula–, aztán mályvaszínt öltött, és feltünedeztek a csillagok.

Nem volt előjel, sem figyelmeztetés.

Éppen a tavacskát néztem, ahová a sárkány alkalmasint inni járt, legalábbis a benne úszkáló mocsok tömegéből ítélve. És váratlanul valami tükörkép jelent meg a tavon, fentről. Nem volt túl éles, meg tótágast is állt, de a szívem így is ólommá nehezült.

A sziklasánc mögött furcsa érzés fogott el mindenkit, mint mondják, ilyesformán érzik magukat a harcosok a csatatéren, amikor felbukkan az ellenség. De ehhez az érzéshez egy másik is vegyült, leginkább talán ahhoz a különös hangulathoz hasonló, ami egy-egy szentélyben támad, ahol istent idéznek, s az már-már megjelenik.

Ekkor kényszerítettem magam, hogy a barlang száját figyeljem. Utóvégre ez az az eset, amikor szemügyre vehetek egy igazi sárkányt, olyasvalamit tehát, amiről beszámolhatok majd másoknak, ahogy mások is beszámoltak nekem hasonló dolgokról.

Lassan-lassan kúszott ki barlangjából, csaknem hason, szinte macskaszemen.

Az ég még nem sötétült el teljesen. Északon az alkony gyakran mintha a végtelenségig tartana. Jól láttam hát, sőt mind jobban és jobban, mihelyt a sárkány elhagyta a barlang sötétjét, s a tó körüli fakóbb homály felé haladt

Eleinte láthatólag semmi sem foglalkoztatta, csak önmaga és a szürkület. Ide-oda tekergett, nyújtózkodott. Még ezekben az egyszerű mozdulatokban is volt valami hátborzongató, valami mérhetetlenül gonosz. És időtlen.

A rómaiak ismernek egy állatot, amelyet Elephantusnak neveznek, és emlékszem, nekem valamelyik városban egy agg tudós írta le, mégpedig igencsak akkurátusan, mivel ő is látott egyszer egy példányt. A sárkány nem volt olyan hatalmas, mint az Elephantus, legalábbis az én véleményem szerint. Valójában alig valamicskével lehetett magasabb, mint egy megtermett harci herélt, bár jóval hosszabb. De hajlékony volt, sokkalta hajlékonyabb bármilyen kígyónál. Ahogy kúszott, nyújtózott, tekergett, kunkorgott, ahogy a fejét csavargatta – mintha csak cseppfolyósak lettek volna a csontjai.

Tömérdek mozaikon, festményen látni sárkányt. Ez itt pontosan olyan volt, amilyennek az emberek ábrázolják már az idők kezdete óta. Karcsú volt, és fokozatosan keskenyedett elöl hosszúkás, a lófejhez hasonló is meg nem is hasonló koponyája, hátul a farka felé, amelynek végén azonban nem volt olyan ásó alakú skorpiófullánk, mint néhány képén látható. Farkán, hátgerincén, nyakán, fején tüskék meredeztek. Fülét hátracsapta, mint a kutyák. Lábai kurták voltak, de ettől nem látszott idomtalannak vagy sutának. Hisz ott volt az a kísérteties, cseppfolyós könnyedség, nem éppenséggel kellem, de ahhoz annyira hasonló, hogy az már szinte elviselhetetlen.

Színre olyan volt, mint fölöttünk az ég, kékes palaszürke, akár a fém, de fénytelen; páncéljának nagy, egymásra rétegződő pikkelyei csiszolatlannak hatottak. Szemei feketék voltak, csaknem láthatatlanok, aztán egyszerre csak valami fényt fogtak valahonnan, és felizzottak, mint két lapos érme, két macskaszem, mögöttük a semmi – sem agy, se lélek.

Elindult inni, de ekkor a mocskos víz szagánál sokkal érdekesebb szag ütötte meg az orrát: a lányé. Megállt, súlyos mereven, mint egy szikla, és bámulta a lányt a tó túlsó partján. Aztán lassan, fokozatosan széttárta két szárnyát, amelyek addig összecsukott legyezőként simultak az oldalához.

Hatalmasok voltak ezek a szárnyak, hatalmasok, sokkal nagyobbak, mint az egész sárkány. Rögtön érthetővé vált, miért képes szállni velük. Testével ellentétben ezeken nem voltak pikkelyek, a felszíni csontbordázatot csak bőr és hártya borította. Denevérszárnyak, mondhatni. Elképzelhetőnek látszott, hogy egy kard áthatolhat rajtuk, megcsonkíthatja őket, de hát az csak könnyű sérülés lett volna, meg egyébként is, a látszatnál nyilván szívósabbak voltak.

Ekkor felhagytam az okoskodással. A sárkány nem repült fel, de így, kitárt szárnyakkal – akár egy varjú – oldalazni kezdett a víz körül, két vaksi érmeszemét a cölöphöz bilincselt áldozatra sütve.

Kiáltás hallatszott. A szívverésem is elállt. Aztán ráeszméltem, Caiy kiáltott. Őt ugyanis a sárkány jószerint észre sem vette, olyan elszántan törekedett díszlakomája felé, így hát Caiy kénytelen volt megszólítani:

– Bis terribilis...

Bis appellare...

Draco! Draco!

Soha nem értettem tökéletesen ezt az ősi mondókát, latinsága meg éppenséggel förtelmes. De úgy vélem, lényegében azt jelenti; tudni egy sárkány létezéséről már önmagában is iszonyú, de néven szólítani és megidézni – sőt, kétszer, ami kétszeresen szörnyű – már rögeszmés őrületre vall.

A sárkány hátrapenderült. Nem, hömpölyödött. Hosszúkás ló-mégsem-lófeje Caiy felé fordult, Caiy éles szablyája pedig lesújtott, Egyenesen a pofájára. Ugy történt, ahogyan mesélni szokták – fénylő szikrák pattogtak szerteszét. Aztán a sárkány feje kettényílt, nem, nem holmi sebtől, csupán a száját tátotta ki görcsösen. S valami hang tódult ki belőle, nem sziszegés, inkább hörrenésféle. A lehelete mérgező lehetett, csaknem olyan borzalmas, mintha lángot fújt volna. Láttam, amint Caiy megtántorodott tőle, aztán az egyik kurta láb éktelen mancsa átszelte a növekvő homályt. A csapás lassúnak, ártalmatlannak rémlett. Caiy tizenöt métert repült tőle, egyenest a tó másik felére. A barlang bejárata elé zuhant, és elterült a földön, mozdulatlanul. A kard még ekkor is a kezében volt. Valószínűleg önkéntelenül rászorult a marka. Alighanem a nyelvét is elharapta, ugyanígy.

A sárkány utánanézett, észrevehetően azt fontolgatta, menjen-e utána, vacsorázni. De a korábban megszimatolt csemege vonzóbbnak bizonyult. Már a szagáról tudta, hogy ez a porhanyósabb, emészthetőbb csemege. Így hát mellőzte Caiy-t, meghagyta későbbre, és a cölöp felé örvénylett, leszegett fejjel, amitől a fény kihunyt a szemén.

Erősen figyeltem. Ekkor már valóban leereszkedett az éj, de azért tisztán láttam, a sötétség nem fátyolozta el a szememet, no és ott voltak a hangok. Ti nem voltatok ott, nekem meg szándékomban sem áll, hogy akár csak megpróbáljam érzékeltetni veletek mindazt, amit láttam és hallottam. Annyi bizonyos: Niemeh nem sikoltozott. Ekkor már nem tudott magáról, efelől nincs kétségem. Mit sem érzett, mit sem fogott fel abból, amit a sárkány művelt vele. Később, amikor lementem a többiekkel, alig találtam maradványát. A sárkány még néhány csontját is behurcolta a barlangjába, elrágcsálni. Virágkoszorúja azonban ott hevert a földön, mivel a sárkányt nem érdekelte a körítés. A fehér virágok immár nem fehérlettek.

Niemeh belenyugodott sorsába, de nem kellett elszenvednie. Láttam már életemben nemegyszer hasonlóan ocsmány dolgot, amit emberek követtek el, s az ilyenért embernek nincs bocsánat. De embert még soha nem gyűlöltem meg úgy, ahogy ezt a sárkányt gyűlöltem, undorral teli, emésztő halálos gyűlölettel.

Már felkelt a hold, amikor végzett. Visszakígyózott a tóhoz, kiadósat ivott. Aztán felfelé indult a kavicsoson, a barlang bejáratához. Caiy mellett megtorpant, végigszaglászta, de nem talált okot a sietségre. Miután alaposan jóllakott, eltunyult. Bemászott a barlang koromfeketén tátongó üregébe, és ugyanolyan vontatottan, ahogy kijött, eltűnt a szemünk elől.

Ebben a pillanatban Caiy feltápászkodott a földről, először csak négykézlábra, aztán talpra állt.

Mi, leselkedők, csak hüledeztünk. Hisz azt hittük, meghalt, nyakát szegte, de mint később elmesélte, csupán elkábult. De nem annyira, hogy ne tért volna magához, bár szédülten és mozgásképtelenül, még mielőtt a sárkány befejezte volna a zabálást. O még közelebbről látta, mint bármelyikünk. Azt mondta, majd beleőrült – mintha nem lett volna eszelős már addig is –, így hát, bár kifulladtan és félig-meddig bódultan, talpra kecmergett, és betámolygott a barlangba a sárkány után. És ezúttal végképp elszánta magát, hogy ha törik, – ha szakad, megöli, tegyen vele a szörnyeteg bármit is.

Fenn, a sziklasánc mögött eddig sem hangzott el egyetlen szó sem, most is teljes volt a némaság. Különös gondolatközösségben álltunk, szinte révületben. Mindnyájan előrehajoltunk, és dermedten figyeltük a fekete nyílást a dombon, ahová mindketten bementek.

Körülbelül egy perccel később tört meg a csend. Különös, szokatlan zaj támadt, mintha maga a domb hörögne, horkantozna. De persze ez a sárkánytól származott. És mint a bűze, a hangja is másvilági volt. Azt még csak elmondhattam, hogy ilyen meg ilyen tekintetben az Elephantushoz hasonlítható, amolyanban meg macskához, lóhoz, denevérhez. Hanem ezek az üvöltések, bömbölések... nem. Ezek nem emlékeztettek semmire a földön, amit valaha is hallottam, akár saját fülemmel, akár mások elbeszéléseiből. Amellett másféle zörej is hallatszott, mintha széthányódna valami nagy kupac mindenféle. És csak úgy görögtek, zörömböltek a kövek.

A falubelieket mind hevesebb, már-már túlfűtött izgalom fogta el. Hiszen eddig még soha ilyesmi nem történt. Az áldozatbemutatás menete általában előre kiszámítható.

Álltak meredten, majd nyöszörögni, vonítani kezdtek, és az égiekhez esedeztek oltalomért. Aztán hirtelen csend áradt ki a domb mélyéből, és elcsendesedtek a falubeliek is.

 

Nem emlékszem, mennyi ideig tartott ez. Úgy tetszett, hónapokig.

Majd egyszerre valami mozgás támadt a barlang szájánál.

Néhányan felnyüszítettek félelmükben. Egypáran el is rohantak, ám hamarosan visszasompolyogtak, amikor észrevették, hogy a többiek legyökereztek, és csak mutogatnak, kiáltoznak, egyáltalán nem rémülten, inkább áhítatos tisztelettel. Mert a domb gyomrából nem a sárkány bukkant elő, hanem Caiy.

Tehetetlenül dülöngélt, mint aki hosszú ideig éhezett-szomjazott, feje lecsüggött, válla megroskadt, lába alig bírta el. A tó sáros szélén többször megbotlott, kezéből a vízbe hullt a kard. Aztán felbotorkált a kapaszkodón, és ott állt előttünk. Nagy nehezen felszegte fejét, és kiejtette azt a mondatot, amelyre voltaképpen soha senki nem számított.

– A sárkány... elpusztult – dadogta Caiy, és eszméletlenül összeesett a holdfényben.

A hordszéken cipelték el a faluba, minthogy Niemeh-nek már nem volt szüksége rá.

Jó tíz napig lebzseltünk a faluban. A harmadik napon Caiy már visszanyerte régi jó kedélyét, s mivel a sárkánynak azóta híre-hamva sem volt, sem éjjel, sem nappal, a falubeliek egy csapata kivonult a dombok közé, és fényes délidőben égő fáklyákkal behatoltak a barlangba, hogy bizonyosságot szerezzenek.

A sárkány csakugyan kimúlt, annak rendje és módja szerint. Efelől pusztán a büdösség is meggyőzhette volna őket, amely teljesen más jellegű volt, mint a korábbi, és csak a barlang közvetlen környékén gyűlt meg. Az élő sárkány bűze már másnap reggelre szinte teljesen elpárolgott az egész völgyből. Világosan meg lehetett különböztetni a kecskék, a széna, a mézsör, a mosdatlanság és legalább húszféle virág szagát.

Ami engem illet, nem mentem be a barlangba. Csak a cölöpig ballagtam el. Tudtam, hogy semmi bajom nem eshet odabenn, de én csak azt a helyet akartam még egyszer felkeresni, ahol Niemeh csontjai hevertek a földön, amelyek kihullottak a bilincsek közül. Meg nem mondhatnám, mért vágytam oda, hiszen csontoknak úgysem lehet megmagyarázni semmit.

Volt ám örömujjongás, mulatozás meg ünnep. Csak úgy zengett tőle az egész völgy. Távoli településekről, tanyákból, kalyibákból is odatódultak az emberek, bárdolatlan, barbár tömeg nyüzsgött a faluban. Mindenki látni akarta Caiy-t, a sárkányölőt, fogdosták, tapogatták, a kezét csókolgatták, hogy szerencsét hozzon nekik. O meg nevetett. Nem sérült meg komolyabban, néhány horzsolástól eltekintve makkegészséges volt, s az ideje felét szénapadlásokon töltötte, készséges leányzókkal, akik később majd azzal fognak kérkedni, hogy csemetéik a Hős ivadékai. Maradék idejét a törzsfő házában verte el, rendszerint holtrészegen.

Végül aztán felszerszámoztam Negrát, megetettem almával, a fülébe súgtam, hogy ő a világ legderekabb, legjobb lovacskája, amiről nagyon jól tudta, hogy színtiszta hazugság, és máskor egészen más szavakkal szoktam illetni. Határozott úti célom volt immár, és úgy terveztem, szép csöndben elillanok, sorsára hagyván Caiy-t, menjen, ahová akar, de még negyedmérföldnyire sem jártam a falutól, amikor lópaták csattogása ütötte meg a fülemet. Hamarosan már mellettem ügetett egy meglehetősen jó kötésű lovon, kétségkívül a törzsfő istállójának királynéján, meg két medvebőrrel, és csak vigyorgott.

Az egyik medvebőrt elfogadtam, és továbbporoszkáltunk, egymás mellett.

– Ha jól vélem, igencsak élvezed csodás társaságomat – szólaltam meg végül egy jó óra elteltével, amikor már feltűnt az erdő a harasztos fölött.

– Mi más vezetne, füvesember? Hisz most már csillapíthatatlan sóvárgásom is megszűnt, hogy elkössem tüneményes paripádat. Nekem is megvan már a magamé, ámbár harmadára sem oly gyönyörű. – Negra a szeme sarkából olyan pillantást vetett rá, mintha rögtön megharapná. De Caiy oda sem hederített. Megtettünk még vagy egy mérföldet, mielőtt újra megszólalt. – Meg aztán volna még valami, amit meg akarok kérdezni tőled.

Elfogott a gyanakvás, és csak vártam, mi következik ezután. Végül kibökte:

– Te nyilván tudsz egyet-mást a testek felépítéséről, már csak a mesterséged okán is. Vegyük például ezt a sárkányt. Tisztára úgy látszott, hogy te mindent tudsz a sárkányokról.

Dörmögtem valamit. Caiy-t nem is bosszantotta fel. Szórakozottan, terjengősen mesélni kezdte, hogyan hatolt be a barlangba, vagyis az egész történetet, amellyel legalább háromszázszor elhencegett a törzsfő házában. De én sem gáncsoskodtam, hanem figyelmesen végighallgattam.

A barlangba vezető út alacsony volt és hepehupás, de hamarosan hatalmas üreggé tágult. Lidércfények villóztak benne, a kelleténél is világosabban, a falakon és a köves padozaton pedig víz csorgott imitt-amott.

Az üreg közepén mocskos-ezüstös fényt árasztva hevert a sárkány, egy nagy rakás limlomon, amilyet a sárkányok rendszerint összegyűjtenek. Akár a varjak meg a szarkák, őket is izgatják a csillogó tárgyak, amelyeket összeszednek, és behordanak a vackukba, ahol aztán tulajdonosi gőggel tapogatják szerzeményeiket, és rájuk fekszenek. Alkalmasint innen származik a mendemonda a sárkányok kincseiről, pedig ezek a gyűjtemények úgyszólván mindig értéktelenek, lopott kések, szutykos, de a holdfényben megcsillanó üvegdarabok, egy-egy áldozatuk rozsdálló páncélinge, s mindez összekeveredve undorító csontszilánkokkal és a szörnyeteg ürülékének fertelmes piszkával.

Ha Caiy ilyesmit látott, fogadni mernék, hogy vitézi keblében elszorult vakmerő szíve. De ő, ugyebár, megtette, ami erejéből telt, beledöfte kardját a sárkány szemébe, gyökerestől kivágta a nyelvét, átszúrta farka alatt a nyílást, miközben a karmok marcangolták.

– De tudod – mondta épp ekkor Caiy –, nekem semmit sem kellett tennem.

Ezt persze egy szóval sem említette a törzsfő hajlékában. De nem ám. A falunak a szokásos dolgokat regélte, az agyvelőig hatoló, sikeres döfést, a szörnyű haláltusát, egyszóval amit mindnyájan hallottunk már rogyásig. És ha valaki netán megjegyezte volna, hogy a kardja egy csöppet sem volt véres, nos, arra is akadt válasz: hisz beleesett a tóba, nemde?

– És tudod – folytatta Caiy –, egy kis ideig csak hevert ott, önkívületben, aztán hirtelen vonaglani kezdett, végül már görcsökben fetrengett. Valami kirepült az alatta lévő lomkupacból – azt hiszem, egy véres, törött páncéldarab – fejbe kólintott, és én megint elájultam. Mire eszemhez tértem, a sárkány már teljesen kinyúlt, és olyan döglött volt, mint a tegnapi nyárson sült birka.

– Hm – morogtam – hmmm.

– A lényeg – mondta Caiy, és szemét nem rám, hanem az erdőre szegezte –, hogy nyilván az első kardcsapással elértem már nála valamit, még odakinn. Alighanem valamelyik csontját repesztettem el. Te állítottad, hogy a sárkányok csontjában nincs velő. Eszerint egy ilyen eset igazán nem elképzelhetetlen. Csak beletelt némi időbe, míg a sérülés végzett vele.

– Hmmm.

– Mert ugye – mondta Caiy szelíden –, te is elhiszed, hogy én öltem meg a sárkányt?

– A legendákban – feleltem – mindig így történik.

– Régebben viszont azt hajtogattad, hogy a valóságban nincs ember, aki képes lenne sárkányt ölni.

– Egy akadt – mondtam.

– Valamivel, amit még odakinn sikerült elintéznem. Talán csontja tört. Attól az első kardcsapástól a fején.

– Fölöttébb valószínű.

Újabb csend következett. Aztán ismét megszólalt:

– Vannak isteneid, füvesember?

– Meglehet.

– Hajlandó vagy megesküdni nekem az isteneidre, hogy ezentúl Sárkányölőnek nevezel? Vagy fogalmazzuk meg másként. Te a segítségemre voltál. És én nem szívesen fordulok a barátaim ellen. Hacsak nem muszáj.

Keze igazán távol volt attól az élesre fent kardjától, a kard a szemében villogott, a nyugodt, csendes, jajde-könnyed hangjában. Hiába, Caiy kénytelen volt tekintettel lenni a jó hírnevére. Nekem meg se hírem, se nevem. Így hát letettem neki a nagyesküt, a továbbiakban Sárkányölőnek szólítottam, és amikor szétváltak utaink, épségben vittem el az irhám. O ment a dicsőséget kergetni valamerre, ahová nekem eszem ágában sincs elkerülni valaha is.

Nos hát láttam egy sárkányt, és vannak isteneim is. De mihelyt letettem azt az esküt, rögtön közöltem velük, hogy előbb-utóbb biztosan megszegem, és az én isteneim már hozzám szoktak. Nem várnak el tőlem holmi méltóságot vagy lovagiasságot. Hát ez a helyzet.

A sárkányt ugyanis nem Caiy ölte meg, még véletlenül sem. Niemeh, a szerencsétlen, szeretnivaló, szeretnitudó, szelíd, gyengéd Niemeh pusztította el. Az én mesterségemben az ember sok mindent megtanul a növényekről. Melyik gyógyít, melyik hoz álmot, melyik hoz hosszú-hosszú álmot, amelyből nincs ébredés. Ebben az átkozott világban tömérdek gyötrelem van, amelynek csak a halál vet véget, s annál jobb, minél gyorsabb halál. Mondtam már, ugye, hogy kemény ember vagyok. Megmenteni nem állt módomban a lányt, megindokoltam világosan, miért. De ott voltak mind a többiek, a következők, akik az ő sorsára jutottak volna. A többi Niemeh. A többi Caiy, ami azt illeti. Olyan adagot kevertem a kupába, ami elég volt ahhoz, hogy akár ötven erőteljes férfi életét is kioltsa. Nem okozott semmi fájdalmat neki, rajta pedig nem látszott meg, hogy halott volt már, mielőtt meg kellett volna halnia. A sárkány felfalta, és vele együtt a mérget, amelyet én mértem ki számára. Így nyerte el Caiy a Sárkányölő nevet.

Nincs itt ellentmondás, nincs itt talány.

És soha, de soha nem vettem fontolóra, hogy hivatásként űzzem az ilyesmit. Bőven elegendő egy is bármiből, ami kétszeresen szörnyű. Hős daliáknak, vitéz lovagoknak persze szükségük van arra, hogy kihívják a lehetetlent. Én bizony nem vagyok alkalmas a bárdok regényes históriás énekeire, elég egy pillantást vetni rám. Engem ugyan soha nem kaptak rajta az északi dombok közt, amint azt kiáltozom:

– Draco! Draco!

 

 

Sárközy Elga fordítása