1.

A nyári esők után a házhoz vezető út egy időre vörös sárfolyóvá vált. Ahogy kiszáradt, belefulladt állatok bukkantak lel benne: patkányok, egy hosszú farkú madár, egy mongúz.

– Meg egy öregasszony holtteste – mondta a férfi félvállról a verandán, a reggeli mellett. – És néhányan mekkora hűhót csaptak körülötte!

– David – mondta az asszony.

A férfi, a férje csendben, de élesen, kérdő tekintettel meredt rá. – Mi van Daviddal?

– Ő is itt van, drágám.

– Na és?

– De Chaver, drágám...

– A halál az élet ténye. Igaz, öregfiú? – Az asztal túlfelén a perzselő nap ellenére is sápadt, nyolcéves fiú bólintott. – Helyes – mondta a férfi. – Szent isten, Evelyn! Hozzá kell szoknia. Ezen a helyen mindennap találkozni fog vele.

– Igazad van – mondta a nő, és ajkához érintette a szalvétáját.

– Hol is tartottam? – kérdezte a férfi, akit a nő Chavernek nevezett. Mikor senki sem válaszolt, tán mert nem akartak, tán mert nem tudták, belemélyedt az újságba, ami szokás szerint nem volt a legfrissebb, és olvasni kezdett, elbocsátván a nőt és a gyereket.

Aznap este, mikor a csillagok már kigyúltak az égen, és tücskök ciripeltek a bokrokban, egy nő jött fel az immár újra tökéletes kerti úton, a narancsfák között, és megállt a veranda alatti rododendron mellett. Mozdulatlanul várt, sötét figura az éjben, míg az ebédlő dupla ajtaja ki nem nyílt. Vastag borostyánszín fénysugár vetődött az alakra, aztán kiáltás hallatszott.

– Mi a szentséges isten ez a zaj?! – csattant fel Chaver Finlay, amint odalépett az ajtóhoz kifogástalan szmokingjában.

– Egy koldus – válaszolt a szolga, aki kiáltott. – Megmondom neki, hogy menjen el.

A férfi erőltette a szemét. Látta a nőt a kísérteties rododendron mellett, sötétségből támadt figura a fénybe, aki összefonta kezét, és tökéletes angolsággal megszólalt:

– Menedéket keresek, uram. Az otthonom és mindenem odaveszett az esőben. Már régóta hányódom. – A férfi úgy látta, egész öltözéke egy darab koszos zsákvászon volt, amit talán az útszélen talált. A rongydarab alatt szépnek és ruganyosnak tetszett. Haja fekete fonatban csüngött alá a hátán. Finom arca volt, érzékeny ázsiai ajka, orra kissé hosszú, de nemes metszésű, szemei nagyok és távol állók. Intelligenciát és nyugalmat sugárzó homlokáról hiányzott a kasztjel. Ékszert sem viselt, még egy üveg lábperecet vagy ezüst orrdíszt sem.

– Nos – mondta Chaver Finlay, akit meglehetősen elbűvöltek ezek a nők –, nos, eredj a konyhába. Mondd meg nekik, én üzenem, adjanak neked valamit enni. Aztán keresd meg Ashát, hátha tud neked adni vaiami ruhát.

– Az úr nagyon kedves hozzám.

A férfi szerette, ha úrnak szólítják, ahogy gyakran tették a saját nyelvükön vagy az övén. Magas és jó testalkatú volt, erősen lesült, szeme és haja olyan fekete, akár a bennszülőtteké, most is, mint oly gyakran, úgy érezte, kapcsolata ezzel a világgal serkentően hat rá. Oly messze élt a saját gyökereitől, és India annyira a Telkéhez szólt – vagy legalábbis ahhoz, amiről ő úgy gondolta, hogy a lelke. Munkája, amely a helyi kormányzathoz kapcsolódott, unalmas és szürke volt. Alig látott kapcsolatot hivatalos teendői és az őt annyira izgató emberek között, akiket neki elvben szolgálnia kellett volna.

A vacsoránál ülve többé-kevésbé tudattalanul, de össze kellett hasonlítania Evelynt a helybéli asszonyokkal. Ajaj, szegény Evelyn! Mekkora különbség! Már-már a nevetségesség határát súrolja. Vékony, de hiányzik belőle az itteni falusi asszonyok szögletes, hősies bája. Fehér bőrű, és szenved is miatta: iszonyú vörösre leég, ami még akkor sem áll jól neki, ha vastagon bepúderezi. Az itteni nap nem bánt kesztyűs kézzel Evelynnel. Még a szeme színét is kiszívta, ami pedig egyszer, egy hűvösebb klíma alatt teljes két hónapra elbűvölte a férfit. És a fiú... úgy látszik, az anyjára üt. – Fejezd be a vacsorát, David – szólt rá a gyerekre elgondolkozva. Nyámnyila. Lehet, hogy anyámasszony katonáját nemzett? Kis növésű, vékony és sápadt, ha még nem is égett le. A kék szemek annyira ritkán néztek az övébe, hogy már nem is emlékezett az árnyalatukra. Evelyn természetesen sok időt töltött vele, és a közelben nem voltak hasonszőrű fiúk, akik egy kis fifikát és némi gerincet vertek volna bele. Kivéve a bennszülötteket. De ők szóba sem jöhettek.

Mikor a vacsorát befejezték, a szolga likőrösüveget és poharat hozott, valamint egy doboz cigarettát. Gyakorlott mozdulattal tüzet adott, s közben megjegyezte:

– Az a nő van odakinn. Szeretne bejönni és a szahibbal beszélni, de én azt mondtam...

– Bármit mondtál, menj és engedd be.

Evelyn felhúzta homokszínű szemöldökét. Egyszavas magyarázatot kapott, mielőtt a koldus belépett volna.

Meglátván őt, Finlay erős vágyat érzett arra, hogy mély sóhajjal juttassa kifejezésre tetszését. Asha láthatóan a legszebb ruháját adta a nőre, egy élénkzöld és sáfrányszínü darabot, amit az olyan természetesen viselt, mintha mindig is az övé lett volna. Hollófekete haját is megkente olajjal mielőtt újrafonta volna, és az olaj nehéz illata úgy áradt szét Chaverben, mint a whisky zamata.

A nő meghajtotta magát előtte, de a szemét nem sütötte le: kis aranypont, a lámpák összegyűjtött fénye ragyogott hatalmas, szénfekete szembogarában.

– Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak – szólt.

Finlay elnyújtózott a székében.

– De még inkább megköszönnéd, ha itt maradhatnál.

Az indiai nem mozdult; a másik nő széke felől hirtelen susogó hang hallatszott, mintha valami mozgott volna egy bokszban. Finlay nem nézett egyikükre sem. Újratöltötte a poharát.

– Feltételezem, hogy szeretnéd, mert te mondtad, hogy mindened odaveszett az árvízben. Még a te... anyád is, így van? – Csend ült a szobában. Mikor felnézett, a sötét figura lassan megrázta a fejét. – Csak azért – mondta a férfi –, mert egy öregasszonyt találtak holtan a sárban úgy fél mérföldre lefelé az úton. Ruha nélkül. Már erősen bomlásnak indult – Evelyn elfojtott hangot hallatott –, és sajátos módon, persze addigra már a keselyűk is kivették a részüket

Evelyn felhördült.

– Szóval úgy gondoltam, két idegen errefelé, talán együtt voltak.

– Nem, uram. 

Finlay elmosolyodott, sütkérezvén a szóban.

– Nos, ha itt tartunk, mit tudnál csinálni? '

– Nem hiszem, hogy igazán ... – szólt Evelyn.

– Ugyan, ugyan – dorgálta a férfi mézédes hangon –, nem zavarhatjuk el a hontalanokat, nem igaz? – A felesége elhallgatott, kár, hogy csak időlegesen. A sötét figura közben elfordította a szemét. Szénfekete és arany szembogarait a fiúra függesztette. Ó, igen! Az apa jóindulatához a legbiztosabb út a fián keresztül vezet. David pedig, a kis oktalan, mintha hipnotizálták volna. – A fiam – mondta Chaver Finlay a nőnek – nem valami zseni. Főleg a nyelvekben. A ti itteni nyelvjárásaitok alaposan összezavarják, nem igaz, öregfiú? Másfelől a te angolságod kitűnő, és hallottam, mikor a komornyikkal szót váltottál kint, remek helyi nyelvjárásban. Talán így hasznossá tudnád magad tenni. Gondolod, hogy meg tudod tanítani a fiút valamire? – Érezte Evelyn néma tiltakozásának vibrálását. Evelyn nem szimpatizált az új tanárral. De a fia igen. Kis sápadt arca tele volt várakozással. És Chaver nagyon kedvelte.

– Ha úgy kívánja – szólt a nő –, megpróbálhatom. – Továbbra is Dávidét nézte, és lassan elmosolyodott. Chaver Finlay jobban szerette volna, ha rá mosolyog, semmint hogy a kölyökre pazarolj^ ezt a bájos pillantást. De nem baj. Fog még rá is mosolyogni, nem is olyan soká. Szállást és £telt ajánlott a nőnek, valamint egy kisebb összeget annában, amit az teljesen közömbösen fogadott, mintha nem is érdekelte volna, mennyit kap; a Keleti Viselkedés egy szelete, ahogy ő néha nevezte.

– Gyere fel a házhoz reggeli után, kilenc óra körül. A feleségem addigra rendbe teszi a gyereket, Mi a neved?

A nő tekintete újra a férfi felé fordult. Pár pillanatig némán nézegette, mintha gondolkodott volna. Ejha, most talál ki magának egy nevet– gondolta a férfi. – Ilyen hírhedt lennél, drágaságom? – Elhatározta, holnap utánanéz ennek az aktákban – furcsán bizsergető ötlet, jó kikapcsolódás lesz az öntözésről és a lázas tünetek terjedéséről szóló feljegyzések között.

A nő mondott egy nevet, amit a férfi nem értett, és vissza kellett kérdeznie, mintha ellenőrizné a nőt.

– Agnini – szólt a nő neheztelés nélkül.

– Ó – mondta a férfi csipkelődően –, akkor megóvod majd a házat a villámcsapástól, ó, Tűz leánya? Ez megérne egy páit vagy többet is.