Negyvenötödik fejezet

Richard minden erejével kapaszkodott a Scarlet vállából kiálló tüskékbe, ahogy a sárkány meredeken bedőlve balra fordult. Elképedve jött rá, hogy amikor a sárkány fordulót ír le, nem csúszik oldalra, hanem még erősebben nyomódik hozzá. Richard a repülés élményét vérpezsdítőnek, ugyanakkor félelmetesnek találta. Olyan volt, mint egy lehetetlenül magas szikla peremén állni – egy olyan szikla peremén, ami még mozgott is. Elvigyorodott, amikor érezte, hogy a sárkány teste a levegőbe emeli. Izmok feszültek alatta, ahogy a sárkány hatalmas szárnyaival a levegőt csapkodta, s mindenegyes szárnycsapással egyre feljebb emelkedtek. Amikor Scarlet összecsukta szárnyait és a föld felé zuhant, Richardnak a szemébe csapó levegőtől kicsordultak a könnyei, és a zuhanás érzésétől elállt a lélegzete is. Úgy érezte, mintha a gyomra felemelkedne a belsejében. Maga a puszta gondolat is, hogy egy sárkányon lovagol, teljességgel lenyűgözte.

– Látod őket? – kiabálta a szél zúgásán keresztül.

Scarlet morogva jelezte, hogy látja. Az alkony egyre halványuló fényében, alattuk, a sziklás talajon, apró fekete pontoknak tűntek a gárok. Gőz tört felfelé a Tűzforrásból, és Richard még ilyen magasból is érezte a kesernyés bűzt. Scarlet meredeken a levegőbe emelkedett, Richard lába a sárkány testéhez préselődött, ahogy egyre feljebb emelkedtek, majd a sárkány élesen bedőlt jobbra.

– Túlságosan sokan vannak – szólt vissza Scarlet. Feje hátrafordult, egyik sárga szemével Richardot méregette.

– Menj le oda, a dombok mögé, hogy ne lássanak meg – mutatta Richard.

Scarlet erőteljes szárnycsapásokkal emelkedett felfelé. Amikor már magasabban voltak, mint eddig bármikor, vitorlázva siklott egyre messzebb a Tűzforrástól. A sziklás lejtők között meredeken ereszkedett alá, oda ahová Richard mutatta. Szárnyait csendesen meglebbentve, könnyedén landolt egy barlang szája mellett, és leeresztette a nyakát, hogy Richard le tudjon szállni róla. Richard tudta, a sárkány nem szereti, ha a szükségesnél akár csak egy pillanattal tovább ül a hátán.

Scarlet feje hátrafordult, szemeiben türelmetlen düh izzott.

– Túl sok gár van itt. Darken Rahl tudja, hogy ennyivel nem vagyok képes megküzdeni. Ezért van itt ennyi, ha netán rábukkannék a tojásomra. Azt mondtad, van egy terved. Mi az?

Richard a barlang szájára pillantott. A Shadrin barlangja, mesélte Kahlan.

– Szükségünk lesz egy elterelő hadműveletre, valamire, ami elvonja a figyelmüket, míg megszerezzük a tojást.

– Míg megszerzed a tojást – javította ki Scarlet, egy apró lángcsóva kíséretében, mondandóját hangsúlyozandó.

– Az egyik barátom mesélte, hogy ez a barlang átvezet a hegyen, egészen odáig, ahol a tojás van – pillantott ismét a barlangra Richard. – Esetleg átmehetnék, elragadhatnám a tojást, és visszahozhatom.

– Indulj!

– Nem kellene előbb megbeszélnünk, hogy jó ötlet-e? Talán ki tudunk találni valami jobbat is. Azt is hallottam, hogy valami él a barlangban.

– Valami él a barlangban – közeledett hozzá Scarlet dühös szeme. Kígyózó mozdulattal előrenyújtotta a nyakát a barlang szájához, és egy iszonyatos lángcsóvát küldött befelé, majd visszafordult Richardhoz. – Most már semmi sincs odabent. Menj, és szerezd vissza a tojásomat.

A barlang több mérföld hosszú volt. Richard tudta, hogy a tűz nem ártott semminek, ami messzebb volt bent. Azt is tudta viszont, hogy a szavát adta. Összegyűjtött néhány nádszárat, ami a közelben nőtt, és egy indával kötegekké kötözte őket. Egyet odatartott Scarlet elé.

– Meggyújtanád nekem a végét?

A sárkány ajkait csücsörítve egy apró lángcsóvát fújt a nádkötegre.

– Várj itt! – mondta neki Richard. – Néha jobb kicsinek lenni, mint nagynak. Engem nem szúrnak ki olyan könnyedén. Kitaláltam valamit, megszerzem a tojást, és visszahozom a barlangon keresztül. Hosszú út lesz. Lehet, hogy reggelig is eltart, mire visszatérek. Nem tudom, milyen szorosan lesznek a nyomomban a gárok, így lehet, hogy sietve kell távoznunk. Csak maradj készen, rendben? – Scarlet hátának egyik tüskéjére akasztotta a zsákját. – Őrizd ezt meg nekem. Nem akarok többet magammal cipelni, mint ami feltétlenül szükséges.

Richard nem tudta, hogy a sárkányok képesek-e aggodalmas képet vágni, de úgy vélte, Scarlet épp ilyet vág.

– Vigyázz azzal a tojással! Hamarosan kikel, de ha a héja idő előtt eltörik…

– Ne aggódj, Scarlet– mosolygott rá megnyugtatóan Richard. – Vissza fogjuk szerezni.

A sárkány a barlang bejáratához caplatott, bedugta a fejét, és nézte, ahogy eltűnik odabent.

– Richard Cypher – kiáltotta utána, szavait visszahangozva verték vissza a barlang falai. – Ha megpróbálsz elfutni, megtalállak, és ha a tojásom nélkül jössz vissza, azt kívánod majd, hogy inkább öltek volna meg a gárok, mert lassan foglak megsütni, a talpadnál kezdve.

Richard meredten nézett vissza a barlang bejáratát kitöltő hatalmas alakra.

– A szavamat adtam. Ha a gárok mégis elkapnának, megpróbálok annyit levágni közülük, hogy megszerezhesd a tojást és meg tudjál szökni.

– Próbáld meg ezt elkerülni – morogta a sárkány. – Ha ez az egész véget ér, még mindig meg akarlak enni.

Richard elmosolyodott, és elindult a sötétségbe. A feketeség elnyelte a fáklya fényét, úgy érezte, mintha a semmiben sétálna. Csak a lába előtti apró foltra vetült a fáklya fénye. Ahogy haladt előre, a barlang padlója lejteni kezdett. A levegő hideg volt és mozdulatlan. A barlang mélyen a föld gyomrában kígyózó alagúttá keskenyedett, a falak és a mennyezet is kemény sziklává változott. Majd az alagút egy hatalmas csarnokba torkollott. Az út egy csendes, zöld vizű tó keskeny peremén vezetett át. Az imbolygó fáklyafényben sima sziklafalak és csipkézett mennyezet tárult a szeme elé. Egy széles, de alacsony átjárón áthaladva, amihez le kellett hajolnia, hogy átbújjon alatta, a mennyezet is egyre alacsonyabbá vált. Több mint egy órán keresztül haladt meggörnyedve, a nyaka már kezdett fájni attól, hogy behúzva tartja. Egyszer-egyszer a sziklaplafonnak nyomta a fáklyát, és letörte róla az elhamvadt részt, hogy fényesebben világítson. A sötétség nyomasztó volt. Körülvette, követte, egyre mélyebbre szívta magába, sosem látott dolgok képével hívogatta. Kifinomult, színes sziklaformációk nőttek ki virágozva a sziklából, mintha csak növények lennének. Szikrázó kristályok fénye lobbant a szemébe, ahogy elhaladt mellettük fáklyával a kezében. A fáklyaláng hangja volt az egyetlen nesz a sötétben, a falakról visszaverődve jött vissza hozzá a sötétségből.

Richard meghökkentő szépségű barlangokon haladt át. Csipkézett kövek hatalmas oszlopai meredeztek a sötétségben, némelyikük még azelőtt véget ért, hogy célját érte volna. Párjuk a mennyezetről függött alá, hogy aztán fél úton találkozzanak. Itt-ott kristályos rétegek borították olvadt ékkövekként a falakat.

Néhány átjáró csupán hasadék volt a sziklák között, ezeken úgy kellett magát átpréselnie, mások pedig lyukak, melyeken négykézláb haladt át. A levegőből furcsa mód, minden illat hiányzott. Az örök éjszaka birodalma volt ez, sem fény, sem élőlény nem érintette soha. Ahogy egyre haladt előre, kimelegedve az erőfeszítéstől, a csípős levegőben pára emelkedett fel a bőréről. Mikor a fáklyát a másik keze közelébe tartotta, látta, hogy mindenegyes ujjáról pára száll felfelé, mintha az életenergiája párologna ki belőle. Bár a levegő nem volt fagyos, mint a téli hidegben, olyan hideg volt, mely kiszívott az emberből minden meleget, ha huzamosabb ideig egy helyben állt. A barlangrendszer maga volt a lassan gyilkoló halál. A fény nélkül percek alatt elveszett volna. Olyan hely volt, mely könnyen az óvatlan – vagy a balszerencsés – halálát okozza. Richard percenként ellenőrizte a fáklyát és a többi nádat.

Az örök éjszakában lassan telt az idő. Richard lábai sajogtak az állandó mászástól és ereszkedéstől. Egész lénye fáradt volt. Remélte, hogy a barlang hamarosan véget ér. Úgy érezte, mintha egész éjszaka gyalogolt volna. Teljesen elvesztette az időérzékét.

A szikla összeszűkült körülötte. A lapos mennyezet megint annyira alacsonnyá vált, hogy újra meggörnyedve kellett haladnia, végül annyira kevés hely maradt, hogy csak négykézláb jutott előre. A talaj hideg volt és nyirkos, valami rothadás szagát árasztó, nyúlós iszap fedte. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy valamilyen szagot érzett. Kezei fáztak a nedves, bűzös iszapban.

Az út tovább szűkült, egyetlen kis nyílássá, mely csupán fekete lyuknak tűnt a fáklyafényben. Richardnak nem tetszett, hogy ilyen szűk. Levegő süvített jajveszékelve a nyíláson keresztül, meglobogtatva a fáklya lángját. Beletartotta a fényt a lyukba, de nem látott semmit, csak feketeséget. Visszahúzta a fáklyát, és töprengeni kezdett, hogy mitévő legyen. Borzasztóan szűk átjáró volt, és fogalma sem volt, hogy milyen hosszú lehet, vagy mi van a túloldalán. Levegő áramlott belőle, tehát biztosan a barlang túloldalára vezet, a gárokhoz és a tojáshoz. Mégsem tetszett neki, hogy ilyen szűk.

Richard elhátrált a nyílástól. Lehet, hogy léteznek más elágazások is, melyeket messze maga mögött hagyott, de mennyi időt vesztegethet a kereséssel, hogy aztán meg kudarcot valljon? Visszatért a nyíláshoz, és növekvő rémülettel méregette.

Próbált nem törődni félelmével. Levette magáról a kardot, maga előtt összefogta a fáklyával és a maradék náddal, majd belökte a lyukba. Azonnal elöntötte a rémület, amikor érezte, hogy mennyire szorosan simul köré a szikla. Kinyújtott karral, oldalra fordított fejjel vergődött előre. A sziklafalak egyre közelebb kerültek hozzá, s csak kígyózva-tekergőzve tudott előrehaladni, egyszerre csak néhány ujjnyit. Hideg kő nyomódott a hátának és a mellkasának. Nem tudott már mélyebb levegőt venni. A fáklya füstje égette a szemét.

Egyre mélyebbre préselte a testét, egyre szűkebb falak között. Előre-hátra ringatta a vállait, először egyik, majd a másik lábát húzva előre pár hüvelyknyire. Úgy érezte magát, mint egy kígyó, amelyik levedleni készül a bőrét. A fáklya fényében csak feketeség látszott. Elfogta a szorongás. Csak juss át, mondogatta magának, csak nyomulj előre, és juss át.

Tekergés közben csizmájának orrát a sziklának nyomva lökte magát előre. Nem haladt egy ujjnyit sem. Megint megpróbálta előrelökni magát. Nem mozdult. Dühödten próbálta újra. Még mindig nem mozdult. Rémület lobbant fel benne: beszorult! Szikla nyomta össze a hátát és a mellkasát, alig tudott levegőt venni. Lelki szemei előtt megjelent a hegynyi szikla, a felette tornyosuló elképzelhetetlen tömeg, amint a hátának nyomódik. A félelemtől reszketve tekergett és vonaglott, próbált hátrálni, de nem tudott. Megpróbált megragadni valamit a kezével, hogy annak támaszkodva visszanyomja magát. Nem segített. Beszorult. Lihegett, de már elég levegőt sem tudott venni. Úgy érezte, mintha már fuldokolna, mintha már levegőhiányban égne a tüdeje, mintha már nem lenne képes többé levegőt venni és megfulladna.

Könnyek szöktek a szemébe, rettegés szorongatta a torkát. Lábujjait a sziklához nyomta, próbálta magát valamilyen irányban megmozdítani. Nem mozdult. Kinyújtott karjai mozgásra képtelenül lógtak előreszegezve. Denna bilincseiben is így lógott. Magatehetetlenül. Az, hogy képtelen volt megmozdítani a karját, csak még gyötrelmesebbé tette a helyzetét. Jeges izzadtság borította az arcát. Zihálni kezdett rémületében, úgy érezte, mintha a sziklák megmozdultak volna, mintha még szorosabban nyomnák össze. Minden reményét feladva azt kívánta, bárcsak lenne valaki, aki segítene neki. De nem volt senki.

Nyögve a kétségbeesett erőfeszítéstől, néhány ujjnyival előbbre lökte magát. Ettől csak még jobban beszorult. Hallotta magát, amint hisztérikusan zokog. Levegőért kapkodva fuldoklott. Érezte, ahogy a sziklák összeroppantják.

Rahl Nagyúr, vezess minket! Rahl Nagyúr, taníts minket! Rahl Nagyúr, védelmezz minket! Fényedben gyarapodunk. Kegyelmedben oltalmat találunk. Bölcsességed előtt, fejet hajtunk. Azért élünk, hogy szolgáljunk.. Életünk a tiéd.

Újra és újra elkántálta az imádságot, figyelmét teljesen erre koncentrálva, míg légzése lelassult, és ismét megnyugodott. Teste még mindig be volt szorulva, de az elméje legalább újra működött.

Valami megérintette a lábát. Szemei elkerekedtek a rémülettől.

Csak egy puhatolódzó, gyengéd érintés volt. Richard rúgott egyet. Jobban mondva, amennyire a lyukba beszorulva tőle telhetett, rúgott egyet. Inkább csak egy rándulásvolt. Az érintés elmúlt.

Majd visszatért. Richard kővé dermedt. Ezúttal a nadrágja alá kúszott fel. Hideg, nyirkos, nyálkás valami. A kemény végű valami csúszkálva tapogatta végig a lábát, egészen combja belsejéig. Richard kirúgott, és megrázta a lábát. Ezúttal a nyúlvány nem húzódott vissza. A hegye tapogatózva mozgott előre. Valami megcsípte a lábát. A rémület megint kezdett úrrá lenni rajta, de leküzdötte.

Most már nem volt más választása. Kipréselte a levegőt a tüdejéből. Korábban is gondolt erre, de túlságosan félt attól, hogy kipróbálja. Amikor a tüdeje teljesen kiürült, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, lábujjaival előrelökte, ujjaival húzta magát, egész testével vonaglott. Egy lábnyit haladt előre.

A rés még szorosabb volt. Nem tudott lélegezni. Fájt. Küzdött, hogy visszatartsa a rémületét. Ujjai éreztek valamit. Egy nyílás peremét talán. Talán annak a nyílásnak a peremét, amibe be volt szorulva. Még több levegőt préselt ki a tüdejéből. A lény fájdalmasan, türelmetlenül markolt a lábába. Dühös, csattogó morgást hallott. Ujjaival húzta magát, megragadva a peremet, és lábujjaival lökött egyet magán. Előre mozdult. Könyöke a peremhez ért. Valami éles a lény hossza mentén, mely éles volt mint a kismacska körme, belemélyedt a húsába. Richard még kiáltani sem tudott. Előre préselte magát. Tűz égette a lába húsát.

A fáklya, a nádfáklyák és a kardja alábuktak a mélybe. A fegyver csörögve ütődött a sziklának. Könyökével megtámasztva magát, testének felső részét keresztülpréselte a nyíláson, majd hatalmas kortyokban, zihálva nyelte a levegőt. A bőrébe mélyedő kampók megrántották a lábát. Testének többi részét tekergőzve húzta ki a lyukból, majd fejjel előre lecsúszott egy meredek, sima sziklafalon.

A fáklya ott égett a tojás alakú üreg homorú alján. A kardja pontosan mögötte hevert. Fejjel előre csúszva, karját előrenyújtva azonnal a fegyverért nyúlt. A húsába mélyedő karmok visszarántották. A levegőben lógott, fejjel lefelé. Felüvöltött a fájdalomtól, a hangja végigvisszhangzott az üreg falain. Nem érte el a kardot.

A karmok lassan, fájdalmasan rángatták vissza a lábánál fogva. Beletéptek a húsába. Újra felüvöltött. Egy újabb nyúlvány a másik nadrágszára alá csúszott, kemény hegyével a lábikráját tapogatta.

Richard előhúzta a kését, és derékban meghajtotta magát, hogy elérje a lényt, ami tartotta. Újra és újra beledöfte a pengét. A lyuk mélyéről éles sikoly hallatszott. A karmok visszavonultak. Richard lezuhant, végigcsúszott a sziklán. A fáklya mellett ért talajt. Egyik kezével a hüvelyt megragadva, a másikkal kivonta a kardot. Kígyószerű függelékek jelentek meg a lyukból, kutatva tekergőztek a levegőben. A sziklát tapogatva haladtak felé. Richard meglendítette a kardot, egy csapással több végtagot is lemetszett. Sivítva csapódtak vissza a lyukba. A sötétség mélyéből mély morgás hallatszott.

A kőpadlón heverő fáklya lobogó fényében látta, hogy egy hatalmas test préseli át magát a nyíláson, és amikor átér, egyre csak dagad. Nem érte el a karddal, de tudta, hogy nem szabad beengednie az üregbe.

Egy nyúlvány tekeredett a derekára, és a levegőbe emelte. Hagyta. A fáklyafényben csillogva, egy szem pislogott le rá. Nedves fogakat pillantott meg. Ahogy a nyúlvány a fogak felé rántotta, a lény szemébe döfte a kardot. Üvöltés harsant, a nyúlvány elengedte. Újra az üreg aljára csúszott. A lény teljes testét visszahúzta az üregbe, a nyúlványok csapkodva vonultak vissza utána. Az üvöltések a messzi sötétségbe veszve egyre halkultak, majd eltűntek.

Richard a földön ült és remegett. Ujjaival beletúrt a hajába. Végre a légzése megnyugodott, és a félelme lecsillapodott. Fájdalmasan lüktetett a lába. Vér áztatta a nadrágját. Úgy döntött, hogy most semmit sem tehet érte, először a tojást kell megszereznie. Tompa világosság szűrődött be az üregbe. A másik oldalon kivezető alagutat követve végül a barlang nyílásához érkezett.

A hajnal halovány fénye és a madarak csiripelése köszöntötte. Odalent, tucatnyi gár járkált föl-alá. Richard egy szikladarab mögé telepedett, hogy kifújja magát. Látta odalent a tojást, körülötte gőz szállongott felfelé. Azt is látta, hogy a tojás túl nagy ahhoz, hogy visszacipelje a barlangba. Többé nem is akart visszamenni abba a barlangba. Mihez kezd viszont, ha nem tudja visszavinni a barlangon keresztül? Hamarosan világos lesz. Megoldást kell találnia.

Valami belecsípett a lábába. Agyoncsapta. Egy vérbögöly volt.

Felnyögött. Most már meg fogják találni a gárok. Vonzza őket a vér. Ki kell találnia valamit.

Egy másik bögöly csípett bele, amikor eszébe jutott valami. Sietve előhúzta a kését, és csíkokat vágott le a nedves, vér áztatta nadrágszárából. Letörölte vele a vért a lábszáráról, majd mindkettő végére egy követ kötött.

Ajkaihoz illesztette a Madarak Atyjától kapott sípot, és belefújt, ahogy csak tudott. Majd újra és újra megfújta. Felvette az egyik kőre kötözött véres szövetdarabot, meglengette a feje körül, majd elengedte, hadd repüljön. Egyenest a gárok közé. Egyre messzebb, jobb kéz felé hajította a véres csíkokat, be a fák közé. Nem hallotta, mi történik odalent, de tudta, hogy sikerült felriasztania a vérböglyöket. Ennyi friss vérre örjöngve vetik rá magukat.

Ám ekkor madarak, éhes madarak, először néhányan, majd több százan, végül több ezren csaptak le az égből a Tűzforrásra, és kapkodták be a böglyöket. Tömeges káosz alakult ki. A gárok üvöltöttek, ahogy a madarak lecsaptak és lecsippentették a böglyöket a hasukról, vagy elkapták őket a levegőben. Gárok rohangáltak mindenütt, néhányan a levegőbe emelkedtek. Minden egyes madár helyét, amelyiket elkapott egy gár, száz másik vette át.

Richard kuporogva szaladt le a domboldalon, sziklától szikláig osont. Nem aggódott, hogy meghallják, a madarak elég nagy zajt csaptak hozzá. A gárok eszeveszetten örjöngtek, üvöltve, sikoltva csapkodták és kergették a madarakat. A levegő megtelt tollakkal. Magában mosolygott: Ha a Madarak Atyja látná ezt!

Richard előbújt a szikla mögül, és rohanva indult meg a tojás felé. A zűrzavarban a gárok már egymásnak estek, tépték, szaggatták társaikat. Egyikük meglátta Richardot. A Kereső felnyársalta a karddal. A másiknak a térdeit metszette át. A fenevad üvöltve rogyott a földre. Egy másiknak a szárnyait vágta le, egy újabbnak a két karját. Szándékosan nem ölte meg őket, hagyta, hogy vergődjenek a földön, és üvöltve, visítva fokozzák a felfordulást. A zűrzavarban a gárok, akik megpillantották, még csak nem is támadtak. Ő viszont igen.

Kettőt közvetlenül a tojás mellett vágott le. Alkarjával felemelte nyugvóhelyéről a tojást. Meleg volt, de annyira nem, hogy égesse. Nehezebb volt, mint várta, és mindkét karjára szüksége volt, hogy cipelni tudja. Pillanatnyi időt sem vesztegetve, bal felé szaladt, a dombok közötti vízmosás felé. Madarak repültek minden irányba, néhányuk beleütközött. Teljes volt a káosz. Két gár rontott felé. Letette a tojást, megölte az elsőt, majd a másodiknak levágta a lábait. Olyan gyorsan rohant a tojással, amennyire csak az elesés veszélye nélkül tudott. Újabb gár jött. Az első csapást elhibázta, de keresztüldöfte a karddal, amikor a szörnyeteg rárontott.

Az erőfeszítéstől lihegve, Richard a dombok közt szaladt. Karjait fájdalmasan húzta lefelé a tojás súlya. Gárok landoltak körülötte, zöld szemükben vadállati düh. Letette a tojást, és az első gárra sújtott, lemetszve a szárnya egy részét és a fejét. A többiek üvöltve rontottak rá.

Vakító fény ragyogta be a környező fákat és sziklákat, ahogy lángnyelvek égettek porig egyszerre több gárt is. Richard felnézett, és feje felett körözve meglátta Scarletet, amint hatalmas szárnyaival csapkod, és tüzes leheletével végigseper mindenen. Egyik karmával lenyúlt, és felvette a tojást, a másikkal Richard derekát ragadta meg, és felkapta a levegőbe. Amikor felemelkedtek, két gár csapott Richard felé. Az egyiket elkapta a karddal, a másik lángolva hullott alá.

Scarlet dühödten bömbölt a gárok felé, miközben Richarddal a karmai közt egyre emelkedett felfelé. Richard magában megállapította, hogy nem ez a kedvenc repülési stílusa, de még mindig jobb volt, mintha odalent maradt volna a gárok között. Egy újabb gár csapott feléjük alulról, és a tojás felé nyúlt. Richard lemetszette a szárnyát. Üvöltve, pörögve zuhant a föld felé. Több gár nem jött.

Scarlet magasan a levegőbe emelte, messze el a Tűzforrástól. A sárkány karmai közt lógva Richard úgy érezte magát, mint valami vadászzsákmány, amit vacsorára visznek a kölyöksárkányoknak. A derekára kulcsolódó karmoktól kissé fájtak a bordái, de nem panaszkodott. Nem akarta, hogy Scarlet lazítson a szorításán. Messze voltak a földtől.

Órákig repültek. Richardnak sikerült kényelmesebb helyzetbe fészkelnie magát a sárkány karmai között, és nyugodtabban szemlélhette a fákat és a dombokat, melyek fölött elhúztak. Patakokat és mezőket látott, még néhány kisebb várost is. A dombok egyre magasabbak és egyre sziklásabbak lettek, mintha a kövek bimbózva nőttek volna ki a tájból, egyre magasabbra. Csipkézett sziklaszirtek és hegycsúcsok magasodtak előttük. Gyengéden simogatva szárnyaival a levegőt, Scarlet egyre magasabbra emelte őket, olyan közel a sziklákhoz, hogy Richard azt hitte, mindjárt súrolni fogja őket a lábával. Elhagyatott helyre vitte a sárkány, ahol életnek nyoma sem volt. A barna és szürke kövek olybá tűntek, mintha egy óriás dobálta volna őket egymásra valami szeszélyes mintát követve, mint pénzdarabokat az asztalra. Vékony oszlopokat tormáztak, melyek közül néhány magában állt, mások kötegekben, még többen pedig romba döntve.

A sziklaoszlopokon túl, és még náluk is magasabban, szakadékokkal és repedésekkel, illetve párkányokkal és kiszögellésekkel tarkított masszív, göröngyös szirtek magasodtak. Felhők vonultak el előttük.

Scarlet a sziklafal felé haladva meredeken bedőlt. Richardnak egy pillanatra úgy tetszett, mintha egyenest nekicsapódnának, de az utolsó pillanatban a sárkány hatalmas szárnyait meglebbentve felemelkedett, és a sziklapárkányra tette Richardot, majd maga is földet ért.

A sziklapárkány túlsó végén egy széles nyílás tátongott. Scarlet keresztülpréselte rajta hatalmas testét. Odabent, a hűvös sötétségben, sziklafészek rejtőzött. Ide tette le a tojást, és tüzet fújt rá. Richard figyelte, ahogy karmaival simogatja a tojást, gyengéden forgatja, vizsgálgatja, és gügyög neki. Egészen apró lángnyelveket fújt a tojás fölé, majd elfordította a fejét, és fülelt.

– Minden rendben van? – kérdezte Richard.

– Igen. Jól van – fordította a fejét hátra a sárkány, sárga szemeiben álmodozó kifejezés ült.

– Boldog vagyok, Scarlet. Igazán – bólogatott Richard:

Ahogy a sárkány elindult felé, lefeküdt a tojás mellé, Scarlet feje figyelmeztetőn emelkedett fel.

Richard megtorpant.

– Csak a zsákomat szeretném. A válladon függ, az egyik tüskén.

– Elnézést. Nyugodtan vedd le.

Richard magához vette a hátizsákot, majd a fal mellé telepedett, kicsit közelebb a világossághoz. Lekukucskált a párkányon túlra. Több ezer láb magasan voltak. Richard buzgón remélte, hogy Scarlet olyan sárkány, aki tartja a szavát. Leült és egy tiszta nadrágot húzott elő.

Valami mást is talált még: a tégelyt Denna szobájából. Maradt még egy kevés abból az aum kenőcsből, amit azután csinált neki, hogy Rahl megkínozta. Biztosan összeszedte a maradékot, és berakta a zsákjába. Lepillantott az Agielre, és komoran mosolygott Denna emlékén. Hogyan szerethetett valakit, aki ilyeneket művelt vele? Úgy, hogy megbocsátott neki. A fehér mágia erejével.

Az aum kenőcs csodálatos volt. Halkan felnyögött. Lehűtötte az égő sebeket, enyhítette a fájdalmat. Richard némán köszönetet mondott magában Dennának, amiért berakta a kenőcsöt a hátizsákjába. Lehúzta magáról nadrágja szakadozott maradványait.

– Furcsán nézel ki nadrág nélkül!

Richard megperdült. Scarlet őt nézte.

– Nem valami biztató, ha egy férfi ilyet hall egy nőtől, még ha az egy sárkány is. – Hátat fordítva neki, felhúzta magára a tiszta nadrágot.

– Megsebesültél. A gárok voltak?

Richard a fejét rázta.

– Még a barlangban. – Hangja csendes volt, az emlék még mindig kísértette. A falnak támaszkodva leült, a csizmájára meredt. – Egy szűk lyukon kellett átverekednem magam. Ez volt az egyetlen út. Beszorultam. – Felnézett a nagy, sárga szemekbe. – Mióta elhagytam az otthonomat, hogy megfékezzem Darken Rahlt, többször is úrrá lett rajtam a halálfélelem. De amikor beszorultam abba a lyukba, ott a sötétben, és a szikla olyan szorosan nyomódott nekem, hogy még lélegezni sem tudtam… hát, ez volt az egyik legkeservesebb pillanat az életemben. Miközben ott feküdtem beszorulva, valami megragadta a lábamat, és apró, éles karmait a húsomba vágta. Megmarta a lábamat, amikor megpróbáltam kiszabadulni.

Scarlet, egyik mancsát a tojáson nyugtatva, hosszú ideig némán figyelte.

– Köszönöm neked, Richard Cypher, hogy megtetted, amit ígértél. Hogy visszaszerezted a tojásomat. Bátor vagy, még ha nem is vagy sárkány. Soha nem hittem volna, hogy egy ember képes kockára tenni az életét, egy sárkányért.

– Nagyobb célért tettem, mint a tojásod. Azért tettem, mert meg kellett tennem, hogy segíts megtalálni a barátaimat.

– És őszinte is vagy – csóválta a fejét Scarlet. – Ám azt hiszem, egyébként is megtetted volna. Sajnálom, hogy megsebesültél, és hogy ilyen félelmet kellett átélned, miközben nekem segítettél. Az emberek általában gyilkos szándékkal közelednek a sárkányokhoz. Talán te vagy az első ember, aki valaha is segített egy sárkánynak. Bármilyen okból is. Ezért kételkedtem benned.

– Hát, azért jó volt, hogy a segítségemre siettél. A gárok már majdnem elkaptak. Igaz is, azt hiszem, azt mondtam neked, hogy maradj ott, ahol vagy. Miért jöttél utánam?

– Szégyellem bevallani, de azt hittem, hogy meg akarsz lógni előlem. Elindultam, hogy közelebbről megszemléljem a helyzetet, amikor meghallottam a felfordulás hangjait. De hagyjuk a dolgot. Segítek neked megkeresni a barátaidat, ahogyan megígértem.

– Köszönöm, Scarlet – vigyorgott Richard. De mi lesz a tojással? Egyedül mered hagyni? Rahl talán megint ellopja.

– Nem. Innen nem lesz képes elvinni. Miután elragadta a tojásomat, hosszú időn keresztül kerestem ezt a helyet, ha netán valaha is visszaszerzem, akkor legyen egy biztonságos hely a számára. Ami pedig azt illeti, hogy magára kell hagynom, az nem probléma. A sárkányok, amikor vadászni mennek, egyszerűen felmelegítik a leheletük tüzével a sziklát, hogy távollétükben is meleg maradjon.

– Scarlet, fogytán az időnk. Mikor indulhatunk?

– Akár azonnal.