Tizedik fejezet

 

 

 

Zedd arcán hamiskás mosoly futott végig. Richard kezébe nyomta a kardszíjat. A finoman megmunkált bőr régi volt és hajlékony. Az arannyal és ezüsttel futtatott csat jól illett a hüvelyhez. Túlságosan szorosra volt állítva, a kard utolsó viselője jóval kisebb lehetett Richardnál. Zedd segített neki megigazítani, Richard pedig átvetette a jobb vállán, majd hüvelyébe dugta az Igazság Kardját.

Zedd a füves terület széléhez vezette őket, a környező fák vetette hosszú árnyékok közé, ahol két kis juharfa állt. A nagyobbik olyan vastag volt, mint Richard csuklója, a másik pedig, mint Kahlané.

– Vond ki a kardot! – fordult az öreg Richardhoz. Ahogy kihúzta a kardot, különösen csengő, fémes hang töltötte be a késő délutáni levegőt.

– Most pedig megmutatom neked a legfontosabb tudnivalót a karddal kapcsolatban – hajolt oda Richardhoz Zedd –, ám ehhez szükségem van arra, hogy ideiglenesen lemondj keresői posztodról, és engedd meg, hogy Kahlant nevezzem ki Keresőnek.

– Nem akarok Kereső lenni – nézett az öregre gyanakvó tekintettel Kahlan.

– Csak a bemutató kedvéért, kedvesem. – Intett Richardnak, hogy adja oda a lánynak a kardot. Kahlan rövid habozás után két kézre fogta a fegyvert. Kényelmetlenül nehéz volt, ezért hagyta, hogy a hegye leereszkedjen, míg a füves talajra nem ért.

– Kahlan Amnell, ezennel kinevezlek Keresővé – hadonászott Zedd széles mozdulatokkal Kahlan feje fölött, aki továbbra is bizalmatlanul méregette őt. Zedd a lány álla alá nyomta az ujját, és felemelte a fejét. Az öregember tekintetéből ádáz erő áradt. Arcát közelebb nyomta Kahlanéhoz, ahogy halkan suttogott.

– Amikor elhoztam Középföldről a kardot, Darken Rahl varázslat segítségével idehelyezte ezt a fát, a nagyobbikat, hogy megjelöljön, hogy értem jöhessem, amikor elérkezettnek látja az időt. Hogy megölhessen. Ugyanaz a Darken Rahl, aki megölette Dennee-t. – Kahlan arca elsötétedett. – Ugyanaz a Darken Rahl, aki vadászik rád, hogy megöljön, ahogy megölte a húgodat. – Gyűlölet lángja lobbant fel Kahlan szemében. Fogai csikorogtak, határozott vonású állán kidagadtak az izmok. Az Igazság Kardja felemelkedett.

– Ez a fa az övé – lépett a háta mögé Zedd. – Meg kell állítanod őt.

A penge megvillant, olyan sebesen és olyan erővel szelte át az őszi levegőt, amit Richard szinte alig volt képes elhinni. A csapás íve hatalmas reccsenés kíséretében keresztezte a fát, mintha ezernyi gally pattant volna el egyszerre. Fográcsok repkedtek mindenfelé. A fa egy pillanatra mintha a levegőben lebegett volna, aztán a csonkja mellé huppant, végül nagyot zuhanva eldőlt.

Richard tudta, hogy egy jó baltával is legalább tíz csapásba került volna kidönteni a fát.

Zedd finoman kivette a kardot Kahlan kezéből, aki térdre rogyott, sarkain himbálózva nyögdécselt, arcát a kezébe temette. Richard azonnal leguggolt mellé, hogy megtámogassa.

– Kahlan, mi baj?

– Nincs semmi bajom. – Egyik kezét Richard vállára támasztotta, férfi pedig talpra segítette. A lány arca sápadt volt, de apró mosolyt erőltetett magára. – Ám mint Kereső, lemondok.

Richard a varázsló felé perdült.

– Zedd, mi ez a badarság? Nem Darken Rahl varázsolta ide a fát! A saját szememmel láttam, ahogy öntözöd és ápolod ezt a két fát. Még ha egy kést tartanál a torkomnak, akkor is azt mondanám, hogy a feleséged és a lányod emlékére ültetted őket.

Zedd apró mosoly kíséretében válaszolt.

– Nagyon jó, Richard. Itt a kardod. Megint te vagy a Kereső. Most pedig vágd ki a kisebbik fát, fiam, utána mindent elmagyarázok.

Richard bosszúsan két kezére fogta a kardot, érezte, hogy feltör benne a düh. Hatalmas csapással a megmaradt fa felé lendítette a kardot. A penge hegye sivítva szelte a levegőt. Ám egy hajszálnyival azelőtt, hogy elérte volna a fát, a kard egyszerűen megtorpant, mintha maga a levegő vált volna túlságosan sűrűvé ahhoz, hogy hatoljon rajta.

Richard meglepetten lépett hátra. A kardra pillantott, majd ismét nekiveselkedett. Ugyanaz történt. A fa érintetlen maradt. Zeddre meredt, aki karba tett kézzel állt, arcán széles vigyorral.

Richard visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe.

– Rendben van, mit történt hát?

Zedd ártatlan ábrázattal vonta fel a szemöldökét.

– Láttad, hogy milyen könnyedén vágta keresztül Kahlan a nagyobbik fát? – Richard dühös képpel meredt rá. Zedd mosolygott. – Akár vasból is lehetett volna. A penge ugyanúgy átvágta volna. Erősebb vagy, mint Kahlan, és még csak meg sem tudtad karcolni a kisebbik fát.

– Igen, Zedd, észrevettem.

– És mit gondolsz, miért van ez? – ráncolta a homlokát tettetett csodálkozással Zedd.

Richard ingerültsége felengedett. Zedd gyakorta szokta úgy tanítani valamire, hogy vele mondatta ki a kérdésre adandó válaszokat.

– Szerintem valami köze van a szándékhoz. Kahlan gonosznak látta a fát, én pedig nem.

– Nagyon jó, fiam – emelte fel bütykös ujját Zedd.

– Zedd, nem értem – kulcsolta össze az ujjait Kahlan. – Elpusztítottam a fát, pedig nem volt gonosz. Ártatlan volt.

– Ez volt, kedvesem, a bemutató lényege. A valóság nem fontos. Minden azon múlik, hogy milyennek látod. Ha úgy véled, hogy a fa az ellenséged, akkor el tudod pusztítani, akár igaz ez, akár nem. A kard mágiája csak azt értelmezi, ahogyan te látod a világot. Nem engedi, hogy olyasvalakinek árts, akit ártatlannak vélsz, ám bárkit elpusztít, akit ellenségnek gondolsz, persze a maga korlátain belül. Csak az számít, amit hiszel, nem pedig a gondolataid igazságtartalma.

Richardot egy kissé megrendítette a dolog.

– Ez nem hagy helyet a tévedésnek. Ám mi van, ha mégsem vagyok biztos a dolgomban?

– Jobban teszed, fiam, ha biztos vagy benne – szaladt fel Zedd szemöldöke – különben sok bajt helyezel kilátásba magadnak. A kard mágiája olyan dolgokat is képes kiolvasni az elmédből, amelyekről még csak nem is tudsz. Mindkét irányban mehet a dolog. Megölhetsz egy barátot, és elmulaszthatod megölni az ellenséged.

Richard a kard markolatán dobolt az ujjaival, és töprengett. Nézte, amint nyugat felé a lenyugvó nap fénye apró aranyszín foltokként szűrődik át a fák között. Odafent, az égen a kígyószerű felhő vöröses színezetet öltött az egyik oldalán, a másikon egészen mély bíborrá sötétedett. Nem számít, döntötte el. Tudta, kire vadászik, és egyáltalán nem kételkedett benne, hogy ő volt az ellensége. Egyáltalán nem.

– Van még valami. Egy nagyon fontos dolog. Ha ölésre használod a kardot, meg kell fizetned érte. Nem igaz, kedvesem? – nézett Kahlanra. Kahlan bólintott, és a föld felé fordította a tekintetét. – Minél hatalmasabb az ellenfél, annál nagyobb az ár. Sajnálom, hogy meg kellett ezt tenned, Kahlan, de ez egy nagyon fontos lecke, amit Richardnak muszáj megtanulnia. – Kahlan apró mosolyt küldött Richardnak, tudatva vele, hogy érti, szükséges volt. Zedd ismét Richard felé fordult.

– Mindketten tudjuk, néha nincs más választásod, ölnöd kell. Néha ez az egyetlen helyes cselekedet. Ám nem kell hangsúlyoznom, ölni borzalmas dolog. A tetted egész életedben elkísér, és ha már megtetted, nem lehet visszacsinálni. Magadban megfizetsz érte; a tett elvesz belőled valamit.

Richard bólintott. Még mindig kellemetlen érzés töltötte el, hogy megölte azt az embert, odafent a Csorba sziklán. Nem sajnálta, amit tett, nem volt ideje, sem más választása, de magában még mindig látta a másik ember arcát, ahogy zuhan alá a mélybe.

Zedd tekintete szinte átfúrta.

– Ha az Igazság Kardjával ölsz, a kard mágiája miatt más a helyzet. A mágia megtette, amit parancsoltál neki, és kicsikarja érte az árat. Nem létezik tökéletesen jó, sem tökéletesen gonosz, legkevésbé az emberekben. A legigazabb embernek is vannak sötét gondolatai, és még a legelvetemültebb emberben is van valami kis erény. Az ellenségünk pedig nem csak úgy, a dolgok kedvéért tesz gyűlöletes dolgokat. Mindig van valami oka, amivel igazolja tettét. A macskám megeszi az egereket. Gonosszá teszi-e ez? Nem hiszem, és a macskám sem hiszi, ám fogadni mernék, hogy az egerek más véleményen vannak. Minden gyilkos azt hiszi, hogy az áldozata megérdemelte a halált.

Tudom, hogy nem akarod ezt elhinni, Richard, de meg kell hallgatnod. Darken Rahl azért művel ilyen szörnyűségeket, mert helyesnek tartja őket, ugyanúgy, ahogyan te is azért teszed, amit teszel, mert helyesnek tartod. Sokkal jobban hasonlítotok ebben, mint azt gondolnád! Bosszút akarsz állni rajta, mert megölte az apádat, s ő is bosszút akar állni rajtam, mert megöltem az övét. A te szemedben Rahl gonosz, ám az ő szemében te vagy az, aki gonosz. Az egész csak szemlélet kérdése. Aki győz, azt gondolja, hogy igaza van. A vesztes mindig azt hiszi magáról, hogy igazságtalanul bántak vele. Ugyanaz a helyzet, mint Orden mágiájával: az erő egyszerűen csak ott van, lehet jóra is és rosszra is használni.

– Ugyanaz? Hát elvesztetted az eszed? Hogy gondolhatod, hogy bármiben is hasonlók vagyunk? Rahl hatalomra áhítozik! Az egész világ pusztulását kockáztatja ezért! Én nem akarok hatalmat, csak azt akarom, hogy békén hagyjanak! Meggyilkolta az apámat! Kitépte a beleit! Mindannyiunkat megpróbál elpusztítani! Hogyan mondhatod azt, hogy hasonlóak vagyunk? Úgy állítod be a dolgot, mintha Rahl egyáltalán nem is jelentene ránk veszélyt!

– Nem figyeltél, amire az előbb tanítottalak. Azt mondtam, hasonlítotok, mégpedig abban, hogy mindketten azt gondoljátok, igazatok van. Ez pedig sokkal veszélyesebbé teszi Rahlt, mint azt el tudnád képzelni, mert minden egyéb vonásotokban különböztök. Darken Rahl élvezettel ontja ki az emberek életét. Szomjazza a szenvedésüket. A te igazságról alkotott elképzeléseidnek van határa; az övéinek semmi sem szab határt. Eltorzult lelkében mindent elemésztő vágy tombol, hogy az összes ellenállót addig kínozza, amíg be nem hódolnak neki. És mindenkit, aki nem rohan, hogy fejet hajtson előtte, ellenállónak tart. Teljesen tiszta volt a lelkiismerete, amikor puszta kézzel húzta ki az apád beleit, miközben még lélegzett. Élvezettel cselekedte, mert torz igazságérzete jogot szolgáltat neki erre. Ennyire különbözik tőled! Ennyire veszedelmes! Nem figyelted? – mutatott Kahlanra. – Nem láttad, mire volt képes a karddal? Hogyan csinálta azt, amire te nem voltál képes? Hmm?

– A szemlélet számít – felelte Richard sokkal halkabban. – Azért tudta megcsinálni, mert azt gondolta, hogy igaza van.

– Aha! – emelte fel az ujját Zedd. – A szemlélet teszi a fenyegetést még veszélyesebbé. – A varázsló leengedte az ujját, és minden egyes szónál Richard mellkasához bökte. – Ugyanez… a helyzet… a karddal.

Richard a kardszíj alá akasztotta az ujját, és egy nagyot sóhajtott. Rettenetesen bizonytalannak érezte a helyzetét, ám túl sok időt töltött már el Zeddel ahhoz, hogy elvesse az öreg szavait, egyszerűen csak azért, mert nehéz volt a mélyükre látni. Szerette volna egyszerűbben megfogalmazni a dolgot.

– Úgy érted, nemcsak az teszi veszedelmessé, amit csinál, hanem az is, amit jogosnak lát megtenni?

Zedd megvonta a vállát.

– Hadd fogalmazzam meg másképpen! Kitől félnél jobban: egy mázsás férfitől, aki szeretne ellopni tőled egy cipót, de tudja, hogy rosszat tesz, vagy egy félmázsás asszonytól, aki bár tévesen, de teljes szívével meg van győződve arról, hogy te raboltad el a gyermekét?

– Futnék a nő elől. Soha nem adná fel. Nem hallgatna az észérvekre. Mindenre képes lenne – tette karba a kezét Richard.

– Ahogy Darken Rahl is. Azt gondolja, hogy neki van igaza, és ezért még veszedelmesebb – Zedd szeme vad lánggal lobogott.

– Nekem van igazam! – viszonozta a vad tekintetet Richard.

Zedd szelídebb arcot öltött.

– Az egerek is azt gondolják, hogy nekik van igazuk, a macskán mégis megeszi őket. Próbálok neked tanítani valamit, Richard. Nem szeretném, ha Rahl mancsai közé kerülnél.

Richard kibontotta a karjait, és sóhajtott.

– Nem tetszik ez nekem, de értem. Ahogy mondani szoktad, semmi sem könnyű. Nagyon érdekes volt, amit mondtál, de nem fog elijeszteni attól, amit úgy vélek, hogy tennem kell. Szóval, mi a helyzet azzal a fizetséggel?

– A fizetség az – nyomta vékonyka ujját Richard mellkasához Zedd –, hogy el kell szenvedned annak fájdalmát, hogy meglátod magadban minden gonoszságodat, minden fogyatékosságodat, mindazokat a dolgokat, melyeket az ember nem szeret magában látni vagy elfogadni, hogy ott vannak. És meglátod a jót abban, akit megöltél, és elszenveded annak bűnét, hogy így tettél. Kérlek, higgy nekem, Richard – ingatta szomorúan a fejét Zedd –, a fájdalom nem csak belőled jön, hanem a kard mágiájából. És ez sokkal fontosabb! A mágia ereje hatalmas, és az általa okozott fájdalom sem kisebb. Ne becsüld alá, valódi fájdalom, s egyaránt megkínozza a testedet és a lelkedet. Láthattad Kahlanon is, pedig ez csak egy fa kivágásától volt. Ha egy ember lett volna, sokkal fájdalmasabb lett volna. Ezért olyan fontos a düh. A düh az egyetlen vértezet, amely megvéd a fájdalomtól. Minél erősebb az ellenfél, annál erősebb a fájdalom. Ám minél erősebb a dühöd, annál erősebb ellene a pajzsod. A dühöd miatt nem törődsz annyira annak az igazságával, amit tettél. Néha ez elég ahhoz, hogy ne is érezd a fájdalmat. Ezért mondtam azokat a rettenetes dolgokat Kahlannak, olyan dolgokat, amelyek fájtak, amelyek dühvel töltötték el. Azért tettem, hogy védjem őt, amikor a kardot használja. Látod már, miért nem engedtem volna, hogy elfogadd a kardot, ha nem lettél volna képes használni a dühödet? Csupasz lettél volna a mágiával szemben; darabokra tépett volna.

Richardot némiképp megijesztette dolog. Eszébe jutott Kahlan tekintete, miután a kardot használta, de mégsem tántorodott meg. A Határvidék hegyeire pillantott. A lemenő nap fényében sápadt rózsaszínbe öltözve magasodtak a vidék fölé. Mögöttük, keletről, maga a sötétség közelgett. És egyenest feléjük tartott. Meg kellett találnia az utat, ami átvezet a Határon, a túloldalt lévő sötétségbe. A kard segíteni fogja, csak ez számított. Nagyon sok forgott kockán. Az életben mindennek megvolt a maga ára, ezt is meg fogja fizetni.

Öreg barátja a vállára helyezte a kezét, és mélyen a szemébe nézett. Zedd vonásai komoly figyelmeztetést tükröztek.

– Most valami olyasmit kell mondanom, amit nem fogsz szeretni. – Megszorította a vállát, hogy szinte fájt. – Darken Rahl ellen nem használhatod az Igazság Kardját.

– Micsoda?

– Túlságosan hatalmas – rázta meg Zedd. – Orden mágiája megvédi őt a keresés évében. Ha megpróbálod használni ellene a kardot, halott leszel, még mielőtt a pengéje elérné.

– Hát ez őrület! Először azt akarod, hogy én legyek a Kereső, és fogadjam el a kardot, most pedig azt mondod, hogy nem használhatom! – Richard dühöngött. Úgy érezte, hogy átverték.

– Csakis Rahl ellen! Ellene nem fog működni. Richard, nem én csinálom a kard mágiáját, csak tudom, hogyan működik. Darken Rahl is tudja. Megeshet, hogy megpróbál rávenni arra, hogy használd ellene a kardot. Tudja, hogy az a halálodat jelentené. Ha megadod magad a dühödnek, és ellene használod a kardot, győzni fog. Te meghalsz, ő pedig megszerzi a szelencéket.

– Zedd, egyetértek Richarddal. – Kahlan idegesen húzta össze a szemöldökét. – Ez lehetetlenné teszi a feladatot. Ha nem használhatja a legfontosabb fegyverét, akkor…

– Nem! – szakította félbe Zedd. – Ez – koppintott bütykös ujjával Richard fején – a Kereső legfontosabb fegyvere. És ez – nyomta hosszú ujját Richard mellkasa közepének.

Egy percig mindannyian némán álltak.

– A Kereső a fegyver – mondta Zedd nyomatékosan. – A kard csak egy eszköz. Találhatsz majd egy másik módot. Találnod kell.

Richard fején átfutott, hogy most meg kellene sértődnie, dühösnek, becsapottnak és megrendültnek kellene éreznie magát, ám mégsem tette ezt. Választási lehetőségei most már nem nyomasztották, képes volt túllátni rajtuk. Különös nyugalom és eltökéltség szállta meg.

– Sajnálom fiam. Bárcsak megváltoztathatnám, a kard mágiáját, de…

– Rendben van, barátom – tette a kezét Zedd vállára Richard. – Igazad van. Meg kell állítanunk Rahlt. Semmi más nem számít. Tudnom kell az igazat, hogy sikerrel járjak, és te az igazságot adtad át nekem. Most már rajtam múlik, hogy miként fogom használni. Ha megszerezzük az egyik szelencét, az igazság utoléri Rahlt. Nem is kell látnom. Csak tudnom, hogy megtörtént. Azt mondtam, nem szeretnék gyilkossá lenni, és nem is leszek az. Biztos vagyok benne, hogy a kard felbecsülhetetlen segítséget jelent majd. Ám az is csak egy eszköz, te magad mondtad, és én így is fogom használni. A kard mágiája nem öncélú. Nem engedhetem meg magamnak ezt a tévedést, máskülönben csak ál-Kereső lennék.

Az egyre sűrűsödő félhomályban Zedd szeretetteljesen vállon veregette Richardot.

– Jól mondtad, fiam. Jól választottam meg a Keresőt – szaladt a szája széles vigyorba. – Büszke vagyok magamra.

Richard és Kahlan nevetett Zedd öngratulációján.

– Zedd, kivágtam a fát, amit a feleséged emlékére ültettél – hervadt le Kahlan mosolya. – Furdal a lelkiismeret. Mélységesen szánom tettemet.

– Ne szánjad, kedvesem, az emléke segített minket. Segített, hogy megmutassa a Keresőnek az igazságot, ennél illőbb tiszteletadást nem is kaphatott volna.

Richard nem is hallotta, mit beszélnek. Már kelet felé tekintett, a hegyek robosztus vonulatait figyelte, és megpróbált a megoldásra gondolni. Át a Határon, gondolta, át a Határon, anélkül, hogy keresztülmennénk rajta. Hogyan? Mi van, ha ez lehetetlen. Mi van, ha nem vezet út a Határon át? Itt ragadnak, míg Darken Rahl keresi a szelencét? Anélkül halnak meg, hogy bármi esélyük lenne? Azt kívánta, bárcsak több ideje lenne, és kevesebb korlát szorongatná. De aztán leszidta magát, hogy merő vágyakozásokra pazarolja az idejét.

Ha legalább azt tudná, hogy lehetséges, akkor ki tudná találni, hogy miképpen csinálják meg. Valami a tudata mélyén nem hagyta nyugodni, kitartott amellett, hogy igenis meg lehet csinálni, hogy már tudja az igazságot. Megvan a módja, kell, hogy legyen rá mód. Bárcsak tudná, hogy lehetséges!

Körülöttük életre keltek az éjszaka hangjai. A pocsolyákból és patakokból békák hívószava hangzott fel, a fákon éjjeli madarak, a fűben pedig rovarok hallatták hangjukat. A távoli hegyek közül farkasvonítás hallatszott, gyászosan és panaszosan verődött vissza a hegyek sötét sziklafalairól. Valahogyan át kellett kelniük azokon a hegyeken, át az ismeretlenen.

A hegyek is olyanok, mint a Határ, gondolta. Az ember nem tud keresztülmenni a hegyeken, mégis át tud kelni rajtuk. Csak egy hágót kell találnia. Egy átjárót. Lehetséges lenne? Létezhet valahol egy átjáró?

Villámként csapott bele a felismerés.

A könyv!

Richard izgalmában megperdült. Meglepetten vette észre, hogy Zedd és Kahlan csendesen állnak, őt nézik, mintha kinyilatkoztatásra várnának.

– Zedd, segítettél-e valaha saját magadon kívül bárkinek is keresztülmenni a Határvidéken?

– Mint például?

– Akárkinek. Igen vagy nem?

– Nem. Senkinek.

– Egy varázslón kívül küldhet-e más is embereket a Határon keresztül?

– Senki, csak egy varázsló – rázta a fejét határozottan Zedd. – No meg Darken Rahl.

Richard mérges tekintettel nézett rá.

– Az életünk múlik ezen, Zedd. Esküdj meg rá! Soha, de soha senkit sem segítettél a Határon keresztül, csak saját magadat. Igaz?

– Nyáladzó veszett kutya legyek, ha nem igaz! Miért? Mire gondolsz? Megtaláltad az utat?

Richard ügyet sem vetett a kérdésre, túlságosan mélyre merült gondolataiban, és inkább visszafordult a hegyek felé. Igaz volt hát! Létezik egy átjáró, ami átvezet a Határon! Az apja megtalálta és használta! A Megszámlált Árnyékok Könyve másképp nem kerülhetett volna Nyugatföldre, hiszen a könyv mágiával bírt. A Határ nem jött volna létre, ha Nyugatföldön bármiféle mágia is lett volna. Csak a Határ létrejötte után hozhatták ide.

Apja talált egy átjárót, átkelt Középföldre, és visszahozta a könyvet. Richardot egyszerre töltötte el a döbbenet és az izgatom. Az apja megcsinálta. Átkelt a Határon. Richardot elöntötte a lelkes izgalom. Most már tudta, hogy át lehet kelni a Határon, lehetséges megcsinálni a dolgot. Persze még meg kell találnia az átjárót, ám ez nem számított. Az átjáró létezett, csak ez számított.

– Menjünk vacsorázni – fordult a másik kettőhöz.

– Mielőtt fölébredtél, felraktam egy kis levest, és van friss kenyér is – kínálgatta Kahlan.

– A kutyafáját! – emelte a magasba madárijesztő-karjait Zedd. – Épp ideje, hogy valakinek eszébe jusson a vacsora!

Richard elmosolyodott a sötétben.

– Miután ettünk, megtesszük a szükséges előkészületeket. Megbeszéljük, mit kell magunkkal vinnünk, és hogy mit tudunk magunkkal vinni. Még ma este összeszedjük és összepakoljuk a készleteinket. Szükségünk lesz egy kiadós alvásra. Hajnal első fényénél indulunk.

Richard sarkon fordult, és elindult a ház felé. Az ablakokon kiszűrődő fény ragyogása meleget és világosságot ígért.

– Hová indulunk, fiam? – emelte fel a karját Zedd.

– Középföldre – szólt vissza Richard a válla felett.

 

Zedd már a második tál leves felénél járt, amikor végre képes volt magát annyira összeszedni, hogy annyi szünetet tartson az evésben, amennyi a beszédhez elegendő.

– Szóval megtaláltad a módját? Tényleg van egy út, ami átvezet a Határon?

– Van.

– Biztos vagy benne? Hogy lehetséges? Hogy mehetünk át a Határon anélkül, hogy keresztülmennénk rajta?

– Nem kell vizesnek lenned, hogy átkelj a folyón – mosolygott Richard a levest kavargatva.

Kahlan és Zedd zavartan pislogott, a lámpa fénye az arcukon táncolt. Kahlan megfordult, és egy darabka húst vetett oda a macskának, aki hátsóján csücsülve várt a maradékra. Zedd egy újabb karéj kenyeret falt be, csak ezután volt képes ismét megszólalni.

– Honnan tudod, hogy létezik ez az átvezető út?

– Létezik. Más nem számít.

– Richard – mondta Zedd ártatlan tekintettel. Majd két kanálnyi leves következett. – A barátaid vagyunk. Nincsenek titkok közöttünk. Nekünk elmondhatod.

Richard az egyik nagy szempárról a másikra nézett, és hangosan felnevetett.

– Voltak már ellenségeim is, akik többet árultak el magukról.

A másik kettő kicsit hátrahőkölt a barátságtalan válasz hallatán, ám egyikük sem merte megismételni a kérdést.

Evés közben tovább beszélgettek, megtárgyalták, mi van kéznél a magukkal cipelendő dolgokból, hogy mit tudnak még összekészíteni ilyen rövid idő alatt, és mi legyen az, aminek nagyobb fontosságot tulajdonítsanak. Mindent felsoroltak, ami csak eszükbe jutott, mindegyikük hozzátett még valamit a listához. Rengeteg teendőjük volt még, és nagyon kevés idejük. Richard megkérdezte, hogy Kahlan gyakran utazott-e Középföldön. Kahlan azt felelte, hogy egész életében szinte mást sem csinált.

– És utazás közben ezt a ruhát viseled?

– Igen. – Kahlan habozott. – Az emberek erről ismernek fel. Nem szoktam az erdőben maradni. Bárhová megyek, mindig adnak ételt és szállást, és bármi mást, amire szükségem van.

Richard kíváncsi volt, hogy miért. Nem erőltette a kérdést, ám tudta, Kahlan ruhája több volt boltban vásárolt öltözéknél.

– Most, hogy mindhármunkra vadásznak, nem hiszem, hogy szerencsés lenne, ha az emberek felismernének. Azt hiszem, a lehető legnagyobb mértékben kerülnünk kellene az embereket, és amikor csak tudunk, az erdőben kell maradnunk. – Kahlan és Zedd egyetértően bólintottak. – Találnunk kellene a számodra valamiféle utazóruhát, egy erdőjáró öltözéket, ám itt nincs semmi, ami jó lenne rád. Útközben kell majd találnunk valamit. Van itt egy csuklyás köpönyegem, ami azért megteszi, legalább jó melegen tart majd.

– Remek – felelte mosolyogva Kahlan. – Elegem van abból, hogy mindig csak vacogjak. Én vagyok a megmondhatója: egy ilyen ruha nem erdei utazásra való.

Kahlan a férfiak előtt végzett a vacsorájával, és félig üres levesestányérját a padlóra tette a macskának, akinek szemmel láthatólag ugyanolyan étvágya volt, mint a gazdájának. Már szinte azelőtt tisztára nyalta a tányért, hogy Kahlan a földre tette.

Megtárgyalták, hogy mi mindent visznek magukkal, és eltervezték, hogy miként lesznek meg a többi dolog nélkül. Egyikük sem tudta, milyen hosszú ideig lesznek távol, ám Nyugatföld nagy ország volt, Középföl pedig még nagyobb. Richard szerette volna, ha el tudnak menni a házához, hiszen ő gyakran indult hosszú utakra, és megvoltak a megfelelő készletei, ám túlságosan nagy lett volna a kockázat. Inkább másutt szedi össze a szükséges dolgokat vagy akár nélkülük is elindul, minthogy visszamenjen oda, ahol az a valami vagy valaki várt rá. Még nem tudta, hogy hol fognak átkelni a Határon, de nem aggódott. Egyszerűen csak megkönnyebbült, hogy tudta: létezik az átjáró.

A macska feje bukkant fel. Elindult az ajtó felé, majd megállt, szőrét borzolva felpúpozta a hátát. A többiek észrevették és elhallgattak. Fény világlott az ablakban, ám nem a tűzből tükröződött vissza. Odakintről jött.

– Égő szurok szagát érzem – közölte Kahlan.

Abban a pillanatban mindhárman talpon voltak. Richard felkapta a kardot a szék támlájáról, és szinte azelőtt felöltötte, hogy a talpára szökkent volna. Odament az ablakhoz, hogy kipillantson, ám Zedd nem vesztegette az időt, kiviharzott az ajtón, Kahlan a nyomában. Richard csak egy pillantást vetett a fáklyák fényére, és máris a másik kettő után rohant.

A ház előtt, a magas fűben vagy ötven férfiből álló tömeg csődült össze, néhányuk fáklyákkal, de a legtöbbjük kezdetleges fegyverekkel – baltákkal, vasvillákkal, kaszákkal vagy fejszékkel – volt felfegyverezve. Mindannyian a munkaruháikat viselték. Richard sokuk arcát felismerte: jó emberek voltak, becsületes, keményen dolgozó családapák. Ez este mégsem úgy néztek ki, mint a jó emberek. Erőszakos hangulatban voltak, arcuk marcona és vésztjósló. Zedd a tornác közepén állt, kezét csontos csípőjére téve mosolygott rájuk, a fáklyák vöröses fénye rózsaszínre festette fehér haját.

– Mi a helyzet, fiúk? – kérdezte tőlük.

Amazok maguk között mormogtak, majd az elöl álló pár ember néhány lépést tett előre. Richard ismerte a többiek nevében beszélő férfit, Johnt.

– Baj van. Baj, amit mágia okozott! És te vagy a hátterében, öreg! Boszorkány vagy!

– Boszorkány? – kérdezte Zedd döbbenten. – Boszorkány?

– Igen, azt mondtam, boszorkány. – John sötét szemei Kahlanra és Richardra vándoroltak. – Rátok ez nem vonatkozik. Csak az öreggel van elintéznivalónk. Tűnjetek el, vagy ugyanazt kapjátok, mint ő. – Richard nem hitt a szemének, hogy azok az emberek, akiket ismert, ilyet mondhatnak.

Kahlan lépett előre, Zedd elé állva, ruháinak redői kavarogtak a lábánál, ahogy megállt. Ökleit az oldalai mellett tartotta.

– Azonnal távozzatok innét – figyelmeztette őket fenyegető hangnemben –, mielőtt megbánjátok a döntéseteket!

A csőcselék egymásra tekintgetett, néhányan vigyorogtak, egyesek durva megjegyzéseket suttogtak, mások pedig nevettek. Kahlan nem hátrált, és mereven nézett le rájuk. A nevetés elhalt.

– Vagy úgy – mosolygott gúnyosan John. – Két boszorkányunk van, akinek gondját kell viselnünk.

Az emberek fegyvereiket lóbálva éljeneztek és kiabáltak. John kerek, kövérkés arcán dacos mosoly ült.

Richard lassan és szándékoltan Kahlan elé lépett, közben a háta mögött kinyújtotta a karját, kényszerítve ezzel Kahlant és Zeddet, hogy lépjenek hátra. Nyugodt, barátságos hangnemben beszélt.

– John. Hogy van Sára? Jó ideje nem láttalak már benneteket. – John nem válaszolt. Richard a többiek arcát fürkészte. – Sokakat ismerek közületek, tudom, hogy jó emberek vagytok. Nem akarhatjátok ezt komolyan. Fogd az embereidet, és térjetek vissza a családotokhoz. Kérlek, John.

– Ez az öreg egy boszorkány – mutatott John egy baltanyéllel Zeddre. – Végezni fogunk vele. És vele is – mutatott Kahlanra. – Hacsak nem kívánsz magadnak hasonló sorsot, Richard, akkor eridj utadra.

A csőcselék egyetértően kiabált. A fáklyák sercegve és pattogva égtek, a levegő égő szurok és izzadtság szagával telt meg. Amikor rájöttek, hogy Richard nem megy el, a csürhe megindult előre.

Egy szempillantás alatt kint volt a kard. Az emberek egy lépést hátráltak, ahogy a fémes csengés megtöltötte az éjszakát. John dühtől vöröslő arccal állt. A csengés elhalt, az égő fáklyák sziszegésén kívül egyetlen hang sem hallatszott. Látván, hogy Richard a boszorkányokkal tart, az emberek morgolódni kezdtek.

John rontott előre, a balta nyelét Richard felé lendítve. A kard átvillant a levegőn, és hangos reccsenéssel hasította ketté John fegyverét, akinek csak két ujjnyi cakkos baltanyél maradt az ökle felett. A levágott fadarab hörögve tűnt el valahol a sötétben, s tompa puffanással ért földet.

John kővé dermedten állt, egyik lába a földön, a másik a tornácon, az Igazság Kardjának hegye pedig bő tokájának nyomódott. A csiszolt pengén megvillant a fáklyák fénye. Richard izmai megfeszültek a féken tartott indulattól. Lassan lehajolt, és a kard hegyének segítségével a sajátjával egy vonalba emelte John arcát.

– Még egy lépés, John, és a fejed következik – mondta szinte suttogva, ám olyan jeges hangon, hogy Johnnak elakadt a lélegzete. Mozdulatlanul állt, levegőt sem vett.

– Vissza – sziszegte Richard.

A férfi úgy tett, ahogy mondta, ám amikor visszalépett a társai közé, visszanyerte a bátorságát.

– Ne állíthatsz meg minket, Richard. Azért jöttünk ide, hogy megmentsük a családjainkat.

– Aztán mitől? – kiáltotta Richard. A kard hegyével az egyik férfire mutatott.

– Frank! Amikor a feleséged beteg volt, nem Zedd volt az, aki vitt neki egy főzetet, amitől meggyógyult? És Bill – mutatott egy másik férfira a karddal – nem te voltál az, aki Zeddhez jöttél megérdeklődni, hogy mikor jönnek az esők, hogy le tudjátok aratni a terményeket? És John – suhant vissza a kard hegye a támadója felé –, amikor a kislányodnak nyoma veszett az erdőben, nem Zedd volt az, aki egész este a felhőket fürkészte, majd ő maga ment utána, azután épen és sértetlenül visszavitte neked és Sárának. – John és még néhány másik férfi a földre sütötte a szemét. Richard dühösen visszadugta a hüvelyébe a kardot.

– Közületek a legtöbbnek csak segített Zedd. Segített meggyógyítani a lázatokat, megtalálni az elveszett szeretteiteket, és szabadon megosztotta veletek mindenét, amije csak volt.

– Csak egy boszorkány tud ilyeneket csinálni! – kiáltotta valaki hátulról.

– Semmi olyat nem tett, ami közületek csak egynek is ártott volna! – Richard fel-alá járkált a tornácon, onnan nézve le az emberekre. – Egyikőtöknek sem ártott! Közületek szinte mindenkinek segített! Miért akartok bántani egy barátot?

Néhány percig zavartan motyogtak, csak utána nyerték vissza eltökéltségüket.

– A legtöbb dolog, amit művelt, az mágia volt! – kiáltotta John. – Boszorkány-mágia! A családunk egyetlen tagja sem lehet biztonságban, amíg a környéken van!

Mielőtt Richard válaszolhatott volna, Zedd a karjánál fogva visszahúzta. Richard megfordult, és az öregember mosolygós arcával találta magát szemközt. Zedd egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. Úgy tűnt, szinte élvezi a helyzetet.

– Igazán lenyűgöző volt – suttogta. – Mindketten lenyűgözők voltatok. Mégis, megengednétek, hogy innentől fogva én vegyem kezembe a dolgokat? – vonta fel a szemöldökét, majd a tömeghez fordult. – Jó estét, uraim. Igazán örülök, hogy láthatlak benneteket. – Néhányan viszonozták az üdvözlést. Páran pedig még, félig öntudatlanul, a kalapjukat is megemelték. – Ha lennétek olyan kedvesek, és megengednétek, hogy mielőtt elintéztek, egy pár percet beszélhessek a barátaimmal? – Körös-körül bólintottak az emberek, Zedd pedig a ház felé húzta Richardot és Kahlant, kicsit messzebb a tömegtől, majd odahajolt hozzájuk.

– Egy kis lecke az erő használatából, barátaim. – Pálcikavékony ujját Kahlan orrához nyomta. – Túl kevés. – Aztán Richard orrához nyomta az ujját. – Túl sok. – Majd kacsintott egyet, és a saját orrához nyomta az ujját. – Pont elég.

– Ha hagynám, hogy te csináld, kedvesem – fogta meg Kahlan állát –, akkor ma este sírokat kellene ásni. És mi hárman is köztük lennénk. Ennek ellenére igazán nemes dolog volt tőled. Köszönöm, hogy törődsz velem.

– Ha hagynám, hogy te csináld – tette a kezét Richard vállára. – Nagyon sok sírt kellene megásni, és csak mi hárman maradnánk, hogy megássuk őket. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyen sok lyukat ássak a földbe, és sokkal fontosabb dolgaink is vannak. Ám te is nagyon nemeslelkű voltál, igazán tiszteletre méltóan viselted magad. – Megveregette Richard vállát, majd mindkettejük álla alá tette az ujját.

– Most pedig szeretném, ha hagynátok, hogy én intézzem el az ügyet. Nem azzal van a baj, amit ezeknek az embereknek mondotok. A baj az, hogy nem figyelnek rátok. Figyelniük kell rátok, ha azt akarjátok, hogy meghallják, amit mondotok. – Szemöldökét felvonva sorban rájuk nézett. – Figyeljetek, és tanuljátok belőle, amit tudtok. Figyeljetek a szavaimra, de azok nem lesznek hatással rátok. – Ujjait visszahúzva elcsoszogott mellettük. Mosolyogva integetett az embereknek.

– Uraim. Ó, John. Hogy van a kislányod?

– Köszöni, jól – morogta John. – De az egyik tehenem kétfejű borjat ellett.

– Valóban? És mit gondolsz, hogyan történhetett ez?

– Azt hiszem azért, mert boszorkány vagy.

– Megint ezt mondod – rázta a fejét zavartan Zedd. – Nem értem! Azért akartok engem elintézni, urak, mert azt gondoljátok, hogy varázserővel rendelkezem, vagy csak le akartok alacsonyítani, hogy nőnek neveztek?

Az emberek értetlenül néztek össze.

– Nem értjük, mit beszélsz – felelte valaki.

– Pedig nagyon egyszerű. A lányok a boszorkányok. A fiúkat boszorkánymestereknek nevezik. Értitek, mire gondolok? Ha boszorkánynak hívtok, az azt a látszatot kelti, mintha lánynak neveznétek. Ha arra gondoltok, hogy boszorkánymesternek neveztek, akkor az egy egészen más természetű sértés. Szóval, mi az? Lány vagy boszorkánymester?

Még több zavart társalgás hallatszott, majd John szólalt meg dühösen.

– Azt akarjuk mondani, hogy boszorkánymester vagy, és az irhádat akarjuk ezért!

– Ejha! – monda Zedd, és ujja hegyével elgondolkodva ütögette az alsó ajkát. – Nem is képzeltem volna, hogy ilyen bátrak vagytok! Tényleg nagyon bátrak!

– Miért? – kérdezte John.

– Hát mit gondoltok, mire képes egy boszorkánymester? – vont vállat Zedd.

Az emberek még többet pusmogtak maguk között, majd bekiabálták, hogy mit gondolnak. Kétfejű borjakat tud létrehozni, esőt tud csinálni, meg tud találni elveszett embereket, átkától halva születnek a gyerekek, elveszi az erős férfiak erejét, és ráveszi az asszonyaikat, hogy elhagyják őket. Valahogy ez még nem látszott elégnek, és még több ötletet kiabáltak be. Képes arra, hogy meggyújtsa a vizet, nyomorékká tegye az embereket, képes békává változtatni valakit, pillantásával ölni tud, démonokat idéz, és általában véve mindenre képes.

Zedd megvárta, amíg befejezik, majd feléjük nyújtotta a karját.

– Tessék, elmondtátok! Ahogy mondtam, ti vagytok a legbátrabb fickók, akiket valaha is láttam! Ha belegondolok, hogy csupán vasvillákkal és fejszékkel felfegyverkezve idejöttök, hogy megvívjatok egy boszorkánymesterrel, aki mindezt a hatalmat bírja! Ejha, ti aztán bátrak vagytok! – Elhallgatott, és ámuldozva csóválta a fejét. A tömegben felütötte a fejét az aggodalom.

Zedd folytatta, elnyújtott, monoton hangon sorolva mindazokat a dolgokat, amikre egy boszorkánymester képes lehet. Részletesen ecsetelte a különböző dolgokat, a frivoltól a hátborzongatóig. Az emberek csak álltak, megkövülten és feszült figyelemmel hallgatták. Zedd pedig csak mondta és mondta, több mint fél órán keresztül. Richard és Kahlan hallgatták, majd egyik lábukról a másikra álltak, ahogy kezdtek elfáradni és elunni a dolgot. A tömeg tágra nyílt szemekkel figyelte Zeddet, még csak nem is pislogtak. Szobrokként álltak, csupán fáklyáik lobogó fénye mozgott.

Megváltozott a hangulatuk is. Már nem voltak dühösek. Most már féltek. A varázsló hangjai is megváltozott, már nem volt kedves és gyengéd vagy éppen monoton, hanem kemény és fenyegető.

– Nos, emberek, mit gondoltok, mit kellene most tennünk?

– Úgy gondoljuk, hogy bántódás nélkül haza kellene engedned minket – jött az erőtlen válasz. A többiek egyetértően bólogattak.

A varázsló megcsóválta a levegőben hosszú ujját.

– Én nem így vélem. Tudjátok, azért jöttetek ide, hogy megöljetek. Az életem a legdrágább kincsem, és ti ezt szándékoztátok elvenni tőlem. Ezt nem hagyhatom büntetlenül. – Remegés és félelem söpört végig a tömegen. Zedd a tornác peremére lépett. Az emberek egy lépést hátráltak. – Büntetésül azért, hogy megpróbáltátok elvenni az életemet, elveszem tőletek, nem az életeteket, hanem azt, ami a legértékesebb, a legbecsesebb, a legnagyobb kincsetek! – Széles mozdulattal drámai módon végighúzta a kezét a fejük felett. Az emberek levegő után kapkodtak. – Tessék. Megtétetett! – jelentette ki. Az eddig a ház falának támaszkodó Richard és Kahlan most felegyenesedett.

Egy pillanatig senki sem mozdult, majd az egyik fickó a tömeg közepén megtapogatta a zsebeit.

– Az aranyam! Eltűnt!

– Nem, nem. Azt mondtam, ami a legbecsesebb és legnagyobb kincsetek. Amit minden másnál nagyobb becsben tartotok.

Mindenki mozdulatlanul állt egy pillanatig. Majd néhány szemöldök szaladt fel riadtan. Egy másik ember hirtelen a zsebébe dugta a kezét, és körbetapogatózott, a rémülettől tágra nyíltak a szemei. Feljajdult, majd összeesett. A mellette állók hátrébb húzódtak tőle. Hamarosan mások is a zsebeikbe nyúltak, és óvatosan körbetapogatóztak. Mindenhonnan jajongás és siránkozás hallatszott, és hamarosan az egész tömeg rémülten markolászta az ágyékát. Zedd elégedetten mosolygott. Pokoli zűrzavar tört ki a tömegben. Az emberek fel-le ugráltak, sírtak és tapogatták magukat, kis körökben futkostak körbe-körbe, segítségért könyörögtek, leborultak a földre és zokogtak.

– Most pedig, hordjátok el magatokat, emberek! Tűnjetek innét! – rikoltotta Zedd. Odafordult Richardhoz és Kahlanhoz, arcán a huncut mosoly ráncba gyűrte az orrát. Rájuk kacsintott.

– Kérlek, Zedd – kiáltották néhányan. – Kérlek, ne hagy minket így! Kérlek, segíts rajtunk! – Mindenhonnan könyörgés hallatszott. Zedd néhány pillanatig várt, majd visszafordult hozzájuk.

– Ez meg mi? Talán úgy vélitek, emberek, hogy túlságosan keményen bántam veletek? – kérdezte tettetett csodálkozással és őszinteséggel. Amazok gyorsan egyetértettek, hogy bizony, kemény volt velük szemben. – És miért gondoljátok ezt? Tanultatok valamit?

– Igen! – kiáltotta John. – Most már belátjuk, hogy Richardnak igaza volt. A barátunk voltál. Soha nem tettél olyasmit, amivel ártottál volna nekünk. – Mindenki helyeslően kiabált. – Csak segítettél nekünk, mi pedig ostobán cselekedtünk. Szeretnénk a bocsánatodat kérni. Tudjuk, hogy tévedtünk, és ahogy Richard is megmondta, a varázserőd még nem tesz téged gonosszá. Arra kérünk, Zedd, hogy továbbra is légy a barátunk. Ne hagyj minket így! – Könyörgő kiáltások hallatszottak.

– Nos – ütögette ujjaival az ajkát Zedd. Töprengve emelte fel a tekintetét. –, azt hiszem, visszacsinálhatom a dolgokat úgy, ahogy voltak. – Az emberek közelebb léptek. – Ám csak akkor, ha egyetértetek a feltételeimmel. Bár azt hiszem, igencsak tisztességesek. – Az emberek bármire készek lettek volna. – Rendben van. Ha beleegyeztek abba, hogy mindenkinek elmondjátok, aki csak szót emel ellene, hogy a mágia még nem tesz senkit gonosszá, mert az embernek a tettei számítanak igazán. Ha pedig hazatértek a családotokhoz, elmondjátok nekik, hogy ma este majdnem elkövettetek egy óriási hibát, és azt is, hogy mi volt ez a hiba, akkor mindannyian visszanyeritek régi állapototokat. Ez így tisztességes?

Mindenki bólintott.

– Több, mint tisztességes – mondta John. – Köszönjük, Zedd.

Az emberek megfordultak, és sietve elindultak. Zedd csak állt, és nézte őket:

– Ó, uraim, még egy dolog. – Mindenki mozdulatlanná dermedt. – Legyetek szívesek, szedjétek fel a szerszámaitokat a földről. Öregember vagyok már. Könnyedén felbukhatok bennük, és még megsérteném magamat. – Az emberek szemüket Zedden tartva óvatosan felszedték fegyvereiket, azután megfordultak, és elsétáltak, majd futásban törtek ki.

Richard Zedd mellé lépett, és várt, Kahlan az öreg másik oldala mellé állt. Zedd kezét csontos csípőjére téve figyelte, ahogy az emberek elmennek.

– Idióták – motyogta. Sötét volt. A hátuk mögött, a ház első ablakán keresztül látszódó tűz fényén kívül nem volt más világosság, és Richard alig tudta kivenni Zedd arcát, annyit azonban látott, hogy nem mosolyog.

– Barátaim – mondta az öreg –, ebbe a levesbe egy láthatatlan kéz kavart bele.

– Zedd – kérdezte Kahlan, nem nézve Zedd arcába – tényleg eltűntetted a…, tudod… a férfiasságukat?

– Az lett volna ám a varázslat! – kuncogott Zedd. – Attól tartok, ez meghaladná a képességeimet. Nem, kedvesem, csak rávettem őket, hogy azt gondolják, valóban eltűntettem. Egyszerűen csak meggyőztem őket a dolog igazságáról, hagytam, hogy az elméjük végezze el a munkát.

– Trükk volt? – fordult a varázslóhoz Richard. – Csak egy trükk volt az egész? Azt hittem, igazi varázslatot műveltél. – Richard csalódottnak tűnt.

– Néha, ha megfelelően csinálják, egy trükk hatásosabb lehet, mint a valódi mágia – vont vállat Zedd. – Sőt, merem állítani, hogy egy jó trükk nem különbözik a valódi mágiától.

– De akkor is csak egy trükk volt.

– Az eredmények, Richard! – emelte fel ujját a varázsló. – Csakis az eredmények számítanak. Ha te vetted volna kézbe a dolgokat, azok az emberek mind a fejüket vesztették volna.

– Azt hiszem, Zedd – vigyorgott Richard –, hogy néhányan inkább ezt választották volna, mint amit műveltél velük. – Zedd is kuncogott. – Hát ezt akartad, hogy lássuk? Ezt akartad megtanítani nekünk? Hogy egy trükk ugyanúgy működhet, mint a mágia?

– Igen, ám van még valami fontosabb is. Mint már mondottam, ebbe a levesbe egy láthatatlan kéz kavart bele, Darken Rahl keze. Ám ez este hibázott, elkövette azt a hibát, hogy nem alkalmazott elegendő erőt a feladat elvégzéséhez. Ha ezt teszed, újabb esélyt adsz az ellenségednek. Ezt a leckét akartam megtanítani nektek. Jól véssétek az eszetekbe: ha eljön az időtök, nem biztos, hogy lesz még egy esélyetek.

– Kíváncsi vagyok, hogy akkor miért tette – ráncolta a homlokát Richard.

– Nem tudom – vont vállat Zedd. – Lehet, hogy nincs még elegendő hatalma ezen a földön, ám ez akkor is hiba volt, mert csak figyelmeztetőül szolgált számunkra.

Elindultak az ajtó felé. Sok munka várt még rájuk, mielőtt aludni térhettek volna, Richard magában kezdte felsorolni a teendőket, ám gondolatait más irányba terelte egy furcsa érzés.

Hirtelen, hidegzuhanyként söpört rajta végig a felismerés. A döbbenettől elállt a lélegzete. Tágra nyílt szemekkel pördült meg.

– El kell tűnnünk innen! Méghozzá azonnal! – ragadta meg Zedd köntösét.

– Micsoda?

– Zedd! Darken Rahl nem ostoba! Azt akarja, hogy biztonságérzetbe ringassuk magunkat, hogy elbízzuk magunkat! Tudja, hogy képesek vagyunk felülkerekedni ezeken a fickókon. Valójában ezt is akarta: hogy önmagunknak gratulálva ücsörögjünk, miközben ő maga jön értünk. Tőled nem tart – azt mondod nagyobb a hatalma, mint egy varázslónak –, nem fél a kardtól és Kahlantól sem. Jelen pillanatban is erre közeleg! Az a terve, hogy egyszerre csapjon le ránk, most azonnal, ezen az estén! Nem követett el hibát, pontosan ez volt a terve! Te magad mondtad, hogy néha egy trükk jobban működik, mint a mágia. Pontosan ezt csinálja ő is: az egész csak egy trükk volt, hogy félrevezessen minket!

Kahlan elsápadt.

– Zedd, Richardnak igaza van. Rahl pontosan így gondolkodik, ez az ő módszere. Szereti úgy intézni a dolgokat, ahogyan azt senki sem várná. Azonnal el kell tűnnünk innét.

– A kutyafáját! Micsoda vén bolond voltam! Igazatok van. Azonnal indulnunk kell, de a sziklám nélkül nem mehetek. – Futva indult a ház háta mögé.

– Zedd, erre nincs időnk!

Az öreg már futott fel a dombra, bele a sötétségbe, köntöse és haja lobogva szállt utána. Kahlan követte Richardot be a házba. Hamis illúziókba ringatták őket. Richard nem tudta elhinni, hogy ilyen ostoba volt és alábecsülte Rahlt. A tűzhely melletti sarokból felragadta a zsákját, beszaladt a szobájába, közben inge alatt meglapogatta a fogat. Érezte, hogy a nyakában biztonságban van. Erdőjáró köpenyével együtt tért vissza, amit Kahlan vállára terített. Szétnézett, hogy talál-e még valamit, amit felkaphatna, ám nem volt idő gondolkodni, nem volt semmi olyasmi, ami annyit érne, mint az életük, így karon fogta Kahlant, és elindult vele az ajtó felé. Zedd már visszatért, odakint lihegett a ház előtti fűben.

– Mi van a sziklával? – kérdezte Richard. Zedd még csak meg sem tudta volna emelni, nemhogy magával cipelni.

– Itt van a zsebemben – mosolygott a varázsló. Richardnak nem volt ideje ezen csodálkozni. A macska hirtelen ott termett, és a lábukhoz dörgölődzött. Valamiképpen tudatában volt a helyzet sürgős természetének.

– Nem hagyhatlak itt, Macs – kapta fel Zedd. – Baj közeleg. – Felemelte Richard zsákjának a tetejét, és belegyömöszölte a macskát.

Richardot nyugtalan érzés szállta meg. Körülnézett, a sötétséget kémlelve, keresett valami oda nem illőt, valami láthatatlan dolgot. Nem látott semmit, de érezte, hogy valaki nézi.

Kahlan észrevette fürkésző tekintetét.

– Mi baj van?

Noha semmit sem látott, Richard érezte az őt figyelő szempárt. Biztos csak a félelem teszi, döntötte el.

– Semmi. Gyerünk!

Richard egy ritkás erdőrészen keresztül vezette őket, amit olyan jól ismert, hogy akár vakon is mehetett volna. Elérték az ösvényt, amit kiszemelt, majd délnek fordultak. Fürgén haladtak és némán, eltekintve Zedd időnkénti motyogásaitól, mikoris magát szidta, hogy milyen ostoba volt. Egy idő múltán Kahlan közölte vele, hogy túlságosan kritikus magával szemben. Mindannyiukat rászedték, és mindannyiukat kínozta a felelősségérzet, ám sikerült elmenekülniük, és most csakis ez számít.

Könnyű csapás volt, szinte út, és a háromfős társaság egymás mellett lépdelt, Richard középen, Zedd a bal oldalán, Kahlan pedig a jobbján. Miközben mentek, a macska kidugta a fejét Richard hátizsákjából, és nézelődött körbe-körbe. Kismacska kora óta élvezte az utazásnak ezt a módját. A Hold elég fényesen sütött, hogy bevilágítsa útjukat. Richard meglátott néhány ég felé magasodó útszéli fenyőt, ám tudta, hogy nincs megállás. El kellett tűnniük innen. Az éjszaka hideg volt, ám gyors tempójuk elég melegen tartotta őket. Kahlan szorosan maga köré húzta Richard köpenyét.

Körülbelül fél óra múltán Zedd megállította őket. Benyúlt a köntösébe, és egy kis maréknyi port vett elő. Elhajította visszafelé, azon az úton, amerről jöttek. Ezüstös szikrák pattogtak ki a kezéből, és követték a nyomaikat, visszafelé a sötétbe. A szikrák csilingelve haladtak, majd eltűntek egy kanyarban.

– Mi volt ez? – meredt az ösvényre Richard.

– Csak egy kis varázspor. Elrejti a nyomainkat, így Rahl nem tudja majd, hogy merre mentünk.

– De még mindig ott van neki a felhő, amivel követhet minket.

– Igen, de az csak egy általános útjelzést ad neki. Ha állandóan mozgunk, nem sok hasznára lesz. Csak amikor megállsz, mint ahogyan azt a házamnál tetted, csak akkor csaphat le rád.

Továbbra is dél felé haladtak, az út édesen illatozó fenyveseken át vezetett, egyre magasabb dombok között. Egy emelkedő tetejére érve egyként perdültek meg a hátuk mögött felhangzó, morajló hang hallatán. A távolban, túl az erdő sötét rengetegén, hatalmas lángoszlopot láttak az ég felé törni. Sárga és vörös fények csaptak a fekete éjbe.

– A házam. Darken Rahl ott van – mosolygott Zedd. – Dühösnek tűnik.

– Sajnálom, Zedd – érintette meg Kahlan a vállát.

– Ne sajnáld, kedvesem. Csak egy régi ház volt. Lehettünk volna mi is.

Újra elindultak, Kahlan Richard felé fordult.

– Tudod, merre megyünk?

Richard hirtelen ráébredt, hogy tudja.

– Tudom. – Magában mosolygott, örült, hogy az igazat mondhatja. A három alak eltűnt az ösvény sötét árnyékai között, elnyelte őket az éj.

A fejük felett, két hatalmas, szárnyas fenevad figyelte őket éhes, ragyogó zöld szemekkel. Hirtelen néma, meredek zuhanórepülésbe fordultak át. Szárnyaik hátrahajlottak, hogy sebességet nyerjenek, majd teljes lendülettel prédáik háta felé zuhantak.