Huszonharmadik fejezet

 

 

 

Csirkék rebbentek szerteszét, ahogy a vadászcsapat bevezette Kahlant és Richardot a Sáremberek falujába. A falu, melyet egy emelkedőre építettek – ami a Vadvidék pusztáin már-már hegynek számított – tulajdonképpen egy csoport vályogházat jelentett. A sártéglákat barna agyagvakolat fedte, a tetőket pedig fűből készítették, így azok beáztak, ha a fű megszáradt, és ezért folyton cserélgetni kellett őket. Az ajtókat fából ácsolták, de az ablakokat nem fedte üveg, csak némi rongy lógott itt-ott, hogy valamennyire védjen az esőtől és széltől.

Az épületek nagyjából kör alakban helyezkedtek el egy központi tér körül. Délen szorosan egymás mellé épültek, legalább egy közös fallal, a házak között pedig szűk sikátorokkal. Ezek mindegyikében egy-egy család lakott. Északon a közösségi épületek álltak. A keleten és nyugaton egy sor különféle tákolmány állt elszórtan, ezek választották el a falu két részét. Nagy részük csak négy rúdra emelt tetőből állt: ezeket főzésre, étkezésre, vagy fegyverek és edények készítésére használták. Száraz időben az egész falu porfelhőbe burkolózott, mely mindenhova beférkőzve eltömte az emberek szemét, orrát és száját, de most az esők mindent tisztára mostak. A földön a lábnyomok ezrei apró pocsolyákká váltak, és visszatükrözték az egyhangú házak képét.

Kétoldalt élénk színű kelmékből készült ruhákba öltözött asszonyok dolgoztak. Távagyökeret őröltek, ebből készült a Sáremberek jellegzetes kovásztalan kenyere. A főzőtüzek felől ínycsiklandó illatokat hozott a szél. Az asszonyoknak sárral lesimított, rövid hajú lányok segédkeztek.

Kahlan félénk pillantásokat érzett magán. Korábbi ittléte alapján tudta, hogy a lányok nagy érdeklődéssel tekintenek rá – a sok mindent tapasztalt, messzi tájakat megjárt utazóra, de főképp a nőre, akit a férfiak tiszteltek és féltek. Az idősebb asszonyok megértően tűrték, hogy a lányok figyelme egy rövid időre elterelődjön.

Gyerekek szaladtak össze a szélrózsa minden irányából, hogy megnézzék az idegeneket, akiket Savidlin és csapata hozott. Összesereglettek a vadászok körül, izgatottan visongtak, és fel-alá ugráltak a pocsolyákban, sárral terítve be a harcosokat. Normális esetben a vadászzsákmány érdekelte volna őket, ám most a jövevények láttán tudomást sem vettek az őzekről és a vaddisznóról. A vadászok mosolyogva tűrték a rohamot: a kicsi gyerekeket sosem dorgálták meg. Ha majd nagyobbak lesznek, őket is megtanítják a Sáremberek tudományára: a vadászatra, a gyűjtögetésre és a szellemek tiszteletére. Most még hagyták őket: hadd legyenek csak gyerekek, hadd viháncoljanak szabadon.

A gyereksereg finom falatokkal próbálta kicsalni a vadászokból az idegenekkel való találkozás történetét. A férfiak nevettek, de úgy döntöttek, először a Vének Tanácsának van joga hallani a jövevényekről. Az apróságokat nem keserítette el túlságosan a visszautasítás, továbbra is körbetáncolták a felnőtteket. Elvégre is ez volt a legizgalmasabb dolog, ami életük néhány évében történt: valami szokatlan és határozott veszélyt magával hordozó esemény.

A hat vén az egyik nyitott épület csöpögő teteje alatt állva várta, hogy Savidlin eléjük vezesse az idegeneket. Szarvasbőr nadrágot viseltek, meztelen vállukat prérifarkas-prémbe burkolták. Komor arcuk ellenére Kahlan tudta, hogy általában barátságosabbak, mint amit a látszat sugall. A Sáremberek addig sohasem mosolyogtak a jövevényekre, míg megfelelően nem köszöntötték egymást, nehogy azok elrabolhassák a lelküket.

A gyerekek elhátráltak a cölöpháztól, és letelepedtek a sáros föld-

re, úgy figyelték, ahogy a vadászcsapat a vének elé vezette az idegeneket. A nők abbahagyták a főzőtüzeknél a munkát, a fiatal férfiak is félbeszakították a fegyverkészítést, és a sárban ücsörgő gyerekekkel egyetemben elhallgattak. A közügyek a Sáremberek között nyíltan, mindenki szeme láttára zajlottak.

Kahlan az elöljárók elé lépett. Richard balról egy lépéssel lemaradva követte, Savidlin a nő jobbjára állt. A vének végigmérték a két jövevényt.

– Erőt Kahlan Inkvizítornak! – mondta a legöregebb.

– Erőt Toffalarnak! – felelte a lány.

Az elöljáró gyengéden megpofozta, szinte csak arcon simította. A falun belül nem volt szokás nagyot ütni. Nagyobb pofonokat, mint amilyet Savidlin adott, csak a pusztán, a falutól távoli találkozásokkor adtak. Ilyen módon egyszerűbb volt megőrizni a békességet, nem is beszélve a fogakról. Surin, Caldus, Arbrin, Breginderin és Hajanlet sorban erőt kívántak, és arcon csapták Kahlant. Majd Richard került sorra. Savidlin előrébb lépett, és magával húzta új barátját. Büszkén mutogatta felrepedt száját a véneknek.

Kahlan Richard nevét suttogta, figyelmeztető hangsúllyal:

– Ezek fontos emberek! Légy szíves, kíméld meg a fogaikat!

Richard a szeme sarkából visszanézett és hamisan elmosolyodott.

– Ő Richard, az Indulatos, az Igazság Keresője! – jelentette ki Savidlin, és láthatóan büszke volt védencére. Közelebb hajolt a vénekhez, és jelentőségteljesen hozzátette: – Kahlan Inkvizítor hozta őt hozzánk. Ő az, akiről beszéltetek, aki az esőt meghozta. Az Inkvizítor Anya mondta.

Kahlan aggódni kezdett. Fogalma sem volt, miről beszélt Savidlin. A véneknek arcizmuk sem rebbent, kivéve Toffalart, aki felvonta a szemöldökét.

– Erőt Indulatos Richardnak! – mondta Toffalar, és arcon legyintette.

– Erőt Toffalarnak! – mondta Richard a saját nyelvén, miután felismerte a saját nevét, és rögtön visszaütött.

Kahlan halkan felsóhajtott: Richard sem ütött nagyot. Savidlin ragyogott, és továbbra is a feldagadt száját mutogatta. Toffalar végre elmosolyodott. Miután a többiek is átestek az üdvözlésen, ők is mosolyogni kezdtek.

Aztán valami nagyon furcsát műveltek.

A hat elöljáró és Savidlin egy emberként fél térdre ereszkedett Richard előtt, és fejet hajtottak neki. Kahlan megfeszült.

– Mit művelnek? – suttogta Richard a szája sarkából. Láthatóan zavarta a nő idegessége.

– Fogalmam sincs – válaszolta Kahlan halkan. – Talán így szokás köszönteni a Keresőt. Még sosem láttam, hogy így viselkedtek volna.

A férfiak újra felálltak, és barátságosan mosolyogtak. Toffalar felemelte a kezét, és a fejük felett intett az asszonyoknak.

– Tartsanak velünk! Megtiszteltetés számunkra a látogatásuk.

Richardot magával vonszolva, Kahlan törökülésbe helyezkedett a nedves fapadlón. A vének megvárták, míg a vendégek leülnek, majd maguk is kényelembe helyezkedtek. Ha észre is vették, hogy Richard folyton a kardja közelében tartja a kezét, nem adták semmi jelét. Asszonyok érkeztek hatalmas, távakenyértől és egyéb ennivalótól roskadozó tálakat cipelve. Először Toffalart és a többi elöljárót kínálták. Közben rá-rámosolyogtak a Keresőre. Maguk között arról suttogtak, milyen hatalmas termetű az idegen férfi, és milyen különös ruhákat hord. Kahlant szinte figyelemre sem méltatták.

Középföld asszonyai általában nem szívlelték az Inkvizítorokat. Fenyegetést láttak bennük, akik elragadhatják tőlük a férjeiket, és a fiatalokban lázadó gondolatokat ébreszthetnek: a férjüket alázatosan szolgáló asszonyok nem viselkednek ilyen önállóan. Kahlant nem zavarták a hűvös pillantások, régen hozzászokott az ilyen fogadtatáshoz.

Toffalar a kenyerét három egyenlő darabra törte. Először Richard felé nyújtott egy darabot, aztán Kahlant kínálta meg vele. Egy mosolygós asszony egy-egy tál sült paprikát nyújtott a vendégeknek. Kahlan és Richard a vének példáját követve a paprikát belecsavarták a kenyérbe. Kahlan még éppen idejében vette észre, hogy Richard a jobb kezét a kard markolatán tartja és bal kézzel készül enni.

– Richard! – suttogta figyelmeztetően. – Nehogy bal kézzel tegyél ételt a szádba!

A férfi megdermedt.

– Miért?

– Azért, mert a hitük szerint a gonosz szellemek esznek bal kézzel.

– Marhaság – mondta Richard ingerülten.

– Kérlek! Sokkal többen vannak. A fegyvereik pedig mérgezettek. Nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy teológiai vitát nyissunk!

Kahlan a vénekre mosolygott, de közben érezte magán a Kereső tekintetét. Megkönnyebbülten látta a szeme sarkából, hogy Richard áttette az ételt a jobb kezébe.

– Elnézést kérünk a szerény vendéglátásért – mondta Toffalar – Ma estére viszont ünnepséget rendezünk!

– Ó, ne! – fakadt ki Kahlan. – Úgy értem, nem szeretnénk a terhetekre lenni.

– Ahogy az Inkvizítor Anya kívánja – vont vállat Toffalar egy kissé csalódottan.

– Azért jöttünk ide, mert a Sár Népe, sok más néphez hasonlóan, nagy veszélyben forog.

A vének bólintottak és mosolyogtak.

– Igen – szólalt meg Surin. – De most, hogy megjött Indulatos Richard, minden rendben lesz. Köszönjük, Kahlan Inkvizítor, ezt sosem fogjuk elfelejteni.

Kahlan körbepillantott, és csupa boldog, mosolygós arcot látott maga körül. Nem igazán tudott mit kezdeni a dolgok ilyen állásával, ezért harapott egyet az enyhén porízű kenyérbe csomagolt paprikából, csak hogy időt nyerjen.

– Mit mondanak? – kérdezte Richard, majd ő is bekapott egy falatot.

– Valamiért nagyon boldogok, hogy idehoztalak.

Richard elgondolkodva nézett rá.

– Kérdezd meg, miért!

Kahlan bólintott, és Toffalarhoz fordult:

– Tiszteletreméltó elöljáró, be kell vallanom, hogy nem értem, miért okoz ekkora örömet Indulatos Richard érkezése.

Az elöljáró mindentudóan mosolygott:

– Bocsáss meg, gyermekem. Elfelejtettem, hogy nem voltál itt, amikor a Látók Tanácsát összehívtuk. Aszály volt, a termésük kiszáradt, és a népemet az éhhalál fenyegette. Ezért a Gyűlésen a szellemek segítségét kértük. Azt mondták, eljön majd valaki, és meghozza magával az esőt. Elkezdett esni, és most itt Richard az Indulatos, ahogy ígérték.

– Akkor azért örülnek, mert Richard egy égi jel?

– Nem – mondta Toffalar az izgalomtól tágra nyílt szemmel. – Azért örülünk, mert egyik ősünk szelleme méltónak talált bennünket, hogy eljöjjön hozzánk. És ő az! – mutatott Richardra.

Kahlan a meglepetéstől majdnem elejtette a kenyeret.

– Mi az? – kérdezte Richard.

– Gyűlést hívtak össze, hogy megszűntessék az aszályt. A szellemek azt mondták, hogy eljön majd egy ember, és meghozza az esőt. Richard, azt képzelik, hogy az ősük szelleme öltött benned testet.

Richard egy pillanatig a lány arcát tanulmányozta.

– Akkor tévednek.

– Ők legalábbis annak hisznek. Gondolj bele, ezek az emberek bármit megtennének egy szellem kedvéért! Csak egy szavadba kerül, és összehívják a Látók Tanácsát.

Kahlan nem örült neki, hogy ezt kellett mondania, egyáltalán nem érezte helyesnek a Sáremberek becsapását, de muszáj volt megtudniuk, hol van a szelence. Richard elgondolkodott.

– Nem – mondta végül a lány szemébe nézve.

– Richard, fontos feladatunk van. Ha azt hiszik, szellem vagy, és ez eljuttat bennünket a szelencéhez, akkor mit számít?

– Azért számít, mert hazugság. Nem teszem meg.

– Akkor inkább győzzön Rahl? – kérdezte Kahlan halkan.

A férfi dühösen nézett rá:

– Először is, nem teszem meg, mert nem helyes becsapni őket egy ilyen fontos kérdésben. Másodszor, ezek az emberek hatalommal bírnak – ezért vagyunk itt. Ezt azzal is bizonyították, hogy tudták, eljövök és esőt hozok magammal. Ebben igazuk is van. De nagy izgatottságukban olyan kővetkeztetést vontak le, ami már nem igaz. Azt is mondták, hogy egy szellem fogja meghozni az esőt? – Kahlan a fejét rázta. – Az emberek néha csak azért hisznek dolgokban, mert szeretnék, ha úgy lenne.

– Ha ez nekik is és nekünk is a hasznunkra válik, akkor mi baj lehet belőle?

– A baj a hatalmukból lehet. Mi van, ha összehívják a Gyűlést, és kiderül, hogy mégsem vagyok szellem? Gondolod, örülnek majd, hogy becsaptuk őket? Mi meghalunk és Rahl diadalmaskodik.

Kahlan hátradőlt, és nagyot sóhajtott. A varázsló jól választja ki a Keresőit – gondolta.

– Talán megharagítottuk valamivel a szellemet? – kérdezte Toffalar aggodalmaskodva.

– Tudni szeretné, hogy miért haragszol – tolmácsolt Kahlan. – Mit mondjak neki?

– Majd én válaszolok, te csak fordítsd le!

Kahlan beleegyezően bólintott.

– A Sár Népe bölcs és hatalmas – kezdte Richard. – Ezért is jöttem hozzátok. Az ősök szellemei igazat szóltak, valóban én hoztam nektek az esőt.

A Sáremberek rendkívül elégedettnek tűntek, amikor Kahlan lefordította. Az egész falu síri csendben itta a szavait.

– De nem mondtak el mindent. Ti is tudjátok, ez a szellemek szokása.

A vének helyeslően bólogattak.

– A ti bölcsességetekre bízták, hogy a többire rájöjjetek. Így maradhat a népetek továbbra is erős, éppúgy, mint ahogy a gyerekeitek is attól lesznek erősek, ha okosan vezetitek lépteiket, és nem attól, ha mindent megadtok nekik, amit csak szeretnének. Minden szülő azt reméli, hogy a gyermeke bölcs és kitartó lesz, és megtanul önállóan gondolkodni.

Többen bólogattak megint, bár már nem annyian, mint az előbb.

– Mit akarsz ezzel mondani, ó hatalmas szellem? – kérdezte Arbrin, az egyik elöljáró, a háttérből.

Kahlan tolmácsolta szavait, Richard pedig elgondolkozva túrt bele a hajába.

– Azt, hogy valóban én hoztam az esőt, de ez még nem minden. Lehet, hogy a szellemek úgy vélik, még a szárazságnál is nagyobb veszélyben forogtok, és így még fontosabb ügyben jöttem. Egy rettentően veszélyes ember tör az életetekre, és szeretne a rabszolgáivá tenni. A neve Darken Rahl.

A vének némelyike gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Bolondokat küld a nyakunkra, hogy őket szolgáljuk! – szólt Toffalar.

Richard haragosan nézett vissza rá. A vigyor lassan lehervadt az arcokról.

– Ez csak egy cselfogás. Mindig így tesz: azt akarja, hogy elbízzátok magatokat. Nehogy higgyetek neki! A mágiájával és a seregeivel nálatok népesebb nemzeteket is meghódított már. Ha majd elérkezettnek látja az időt, benneteket is eltipor. A felhőket ő küldte a nyakamra, hogy bármikor meg tudjon találni, ha le akar velem számolni. Engem neveztek ki ugyan Keresőnek, de nem vagyok szellem, csak egy ember. Meg akarom állítani Darken Rahlt, hogy a népetek és az összes többi nép továbbra is szabadon élhessen.

– Ha igaz amit mondasz – húzta össze a szemét Toffalar – , akkor az a Rahl nevezetű ember küldte az esőt, és mentette meg a népemet. A misszionárius is ezt tanította: Rahl Atya megmenti a népeket.

– Tévedsz. Rahl azért küldte a felhőket, hogy engem kövessenek. Én döntöttem úgy, hogy idejövök, ahogy őseitek szellemei meg is jövendölték. Azt jósolták, hogy megjön majd az eső és vele egy ember. Azt nem állították, hogy a jövevény egy szellem lesz.

Amennyire Kahlan meg tudta ítélni, a vének szörnyen csalódottak voltak. Csak remélni tudta, hogy a csalódottság nem csap majd át haragba.

– Az is lehet, hogy a szellemek üzenete figyelmeztetés volt, hogy óvakodjunk a jövevénytől! – kiáltotta Surin.

– Vagy hogy Rahltól óvakodjatok! – vágott vissza Richard. – Az igazat mondom nektek. Muszáj ezt belátnotok, különben elvesztetek. Esélyt kínálok nektek, hogy megmenekülhessetek.

Az elöljárók szótlanul töprengtek. Végül Toffalar törte meg a csendet.

– A szavaid igaznak csengenek, Indulatos Richard, de egyelőre még nem lehetünk ebben biztosak. Pontosan mit akarsz tőlünk?

A vének némán ültek, arcukon nyoma sem volt már a jókedvnek. Az egész falu feszülten figyelt. Richard egyenként végigmérte a véneket, majd halkan válaszolt:

– Darken Rahl egy olyan varázslat után kutat, amellyel az egész világ felett uralkodhat, beleértve a Sár Népét is. Én ugyanezt a varázslatot keresem, de azért, hogy szembeszállhassak vele. Szeretném, ha összehívnátok a Látók Tanácsát, és útmutatást kémétek a szellemektől, hogy merre keressem, mert ha Rahl akad rá először, vége mindennek.

– Nem hívjuk össze a Gyűlést egy idegen kedvéért! – meredt rá sötéten Toffalar.

Kahlan látta, hogy Richard egyre dühösebb lesz, akárhogy is próbálja magát visszafogni. Körbepillantott anélkül, hogy a fejét megmozdította volna, és felmérte, merre állnak a fegyveresek, ha esetleg kenyértörésre kerülne sor. Menekülésre vajmi kevés esélyt látott. Hirtelen azt kívánta, bárcsak soha ne jöttek volna ide.

– Az esőért cserébe csak annyit kérek – nézett Richard izzó tekintettel a vénekre –, hogy ne döntsetek most azonnal. Gondolkodjatok el, hogy milyen embernek ismertetek meg. – Nyugodt hangon beszélt, ám a szavait nem lehetett félreérteni. – Jól gondoljátok meg! Sok ember élete múlik azon, hogy hogyan döntötök. Az enyém. Kahlané. A tiétek.

Fordítás közben Kahlannak olyan érzése támadt, hogy Richard valójában nem is az előttük álló vénekhez beszél, hanem valaki máshoz. Hirtelen magán érezte ennek a valakinek a tekintetét. Óvatosan körülnézett, de nem találta, akit keresett, bár minden szem kettejüket figyelte.

– Rendben – jelentette ki végül Toffalar. – Mindketten a vendégeink vagytok, amíg nem hozzuk meg a döntést. Erezzétek jól magatokat, a népem megosztja veletek az ételét és otthonát.

A vének visszavonultak, és a szemerkélő esőben a közösségi épületek felé igyekeztek. A tömeg szétoszlott, mindenki visszatért a tennivalójához, arrébb terelgetve a gyerekeket az útból. Savidlin távozott utolsóként. Rájuk mosolygott, és felajánlotta a segítségét, ha szükségük lenne valamire. Kahlan megköszönte, majd kettesben maradtak Richarddal a vizes padlón. A tetőn keresztül csöpögött rájuk az eső. A paprikával és távakenyérrel megrakott fonott tálcák mellettük maradtak. Kahlan odahajolt, kivett egy paprikát, és begöngyölte az egyik lepényszerű kenyérbe. Odaadta Richardnak, aztán csinált egyet magának is.

– Haragszol rám? – kérdezte Richard.

– Nem – vallotta be Kahlan. – Büszke vagyok rád.

A férfi arcán kisfiús mosoly terült szét. Beleharapott a kenyerébe, amit gondosan a jobb kezében tartott, és néhány harapással eltűntette. Miután lenyelte az utolsó falatot, újra megszólalt.

– Nézz a jobb vállam fölé! Egy őszes, hosszú hajú ember ácsorog karba tett kézzel a falnak támaszkodva. Tudod, ki az?

Kahlan harapott egyet a kenyérből, és rágás közben odapillantott.

– A Madarak Atyja. Semmit sem tudok róla, azon kívül, hogy magához tudja szólítani a madarakat.

Richard kivett egy újabb kenyeret a tálból, összegöngyölte, és harapott egyet.

– Azt hiszem, ideje beszélnünk vele.

– Miért?

– Mert ő itt a főnök – nézett a lányra Richard.

– A vének hozzák a döntéseket – ráncolta a szemöldökét Kahlan.

– A bátyám mindig azt mondja, az igazi hatalmat nem szokás közszemlére tenni – húzódott mosolyra Richard szája szeglete. Szürke szeme a lányt fürkészte. – A vének csak a látványosság kedvéért vannak. Mindenki tiszteli őket, így aztán kirakják őket a kirakatba a nagyközönségnek. Mint a koponyákat a póznákra, csak éppen az ő fejükön még ott a bőr. Rendelkeznek némi tekintéllyel, de nem ők az igazi vezetők. Hanem ő – intett Richard a szemével a Madarak Atyja felé, aki a háta mögött állt a falnak támaszkodva.

– Akkor miért nem mutatkozik?

– Azért, mert kíváncsi, hogy rájövünk-e magunktól – vigyorgott Richard, majd feltápászkodott, és a kezét nyújtotta. Kahlan a szájába tömte a kenyér maradék részét, beletörölte a kezét a nadrágjába, majd megragadta a feléje nyújtott kezet. Ahogy a férfi talpra segítette, arra gondolt, milyen jó érzés, hogy Richard mindig kész a kezét nyújtani. Ő volt az első, aki valaha is fel merészelte segíteni. Talán ennek is része volt abban, hogy olyan jól érezte magát mellette.

Cuppogva indultak a hideg esőben a Madarak Atyja felé, aki még mindig a falat támasztva figyelte őket. Hosszú, ezüstszürke haja szarvasbőr tunikáját verte. Ruháját nem díszítette semmi, egyetlen ékessége a nyakában bőrszíjon függő csontfaragvány volt. Jóképű volt; sem öreg, sem fiatal, és körülbelül olyan magas, mint Kahlan. Arcát épp olyan szívóssá edzette az idő, akár a szarvasbőrt, amiből a ruháját készítették.

Továbbra is a falnak vetette a vállát, amikor megálltak előtte. Jobb talpát a vályognak támasztotta, a térde hegyes szögben elállt a faltól. Kezét karba fonta, barna szeme az arcukat fürkészte.

Richard is összefonta a mellkasán a karját.

– Szeretnék veled beszélni. Persze, csak ha nem félsz, hogy esetleg egy szellemmel állsz szemben.

A barna szempár Kahlant figyelte, miközben tolmácsolt, majd újra a Keresőt fürkészte.

– Láttam már szellemeket máskor is – szólalt meg halkan. – Egyikük sem szokott kardot viselni.

Amikor Kahlan lefordította szavait, Richard elnevette magát. A lánynak tetszett, hogy ilyen könnyedén tud nevetni.

– Én is láttam már szellemeket, és igazad van: valóban nincs kardjuk.

Apró mosoly jelent meg a másik szája szegletében. Leengedte a kezét és kihúzta magát.

– Erőt a Keresőnek! – legyintette arcon.

– Erőt a Madarak Atyjának! – viszonozta Richard a könnyed pofont.

A Madarak Atyja leemelte a nyakából a csontfaragványt, és a szájához illesztette. Kahlan most vette csak észre, hogy a férfi egy sípot tart a kezében. Arcát felpuffasztva belefújt, ám egyetlen hang sem hallatszott. Visszaakasztotta a sípot a helyére, és kinyújtotta oldalra a karját, de közben nem vette le a szemét a Keresőről. Egy pillanattal később egy sólyom zuhant alá az égből. Az utolsó pillanatban széttárta a szárnyát, és billegve landolt a kinyújtott kézen. A tollai felborzolódtak, aztán újból visszasimultak. Apró, fekete szeme pislogott, fejét rövid, rángatózó mozgással ide-oda forgatta.

– Gyertek – hívta őket a Madarak Atyja. – Beszélgessünk.

A nagy közösségi épületek között vezette őket hátrafelé, egy külön álló, kisebb házhoz. Kahlan megismerte az ablakok nélküli épületet, bár benne még sosem járt. Ez volt a Szellemek Háza, ahol a Gyűléseket tartották.

A sólyom továbbra is a karján ült, amikor a Madarak Atyja kinyitotta az ajtót, és beljebb tessékelte őket. A szoba túlsó felében apró tűz égett egy gödörben, kevéske fénnyel világítva be az egyébként sötét épületet. A tűz felett egy lyuk engedte ki a tetőn a füstöt, bár ez a megoldás nem működött túlságosan jól, mert odabent csípős füstszag terjengett. A padlón agyagedények hevertek, korábbi étkezések maradványai. Az egyik falon egy deszkapolcon jó kéttucatnyi koponya sorakozott. Ezektől eltekintve a terem üres volt. A Madarak Atyja keresett egy helyet, ahová nem csöpögött be az eső, és letelepedett a döngölt padlóra. Kahlan és Richard egymás mellett ültek le vele szemben. A sólyom árgus szemekkel figyelte minden mozdulatukat.

A Madarak Atyja Kahlan szemébe fúrta tekintetét. A lány látta rajta, megszokta, hogy az emberek féljenek tőle, még olyankor is, mikor éppen semmi okuk nem volt rá. Felismerte ezt a férfi szemében, mert tőle is éppúgy tartott mindenki.

– Inkvizítor Anya, még nem, választottál társat magadnak. – simogatta elgondolkozva a sólyma fejét.

Kahlannak nem tetszett a hangnem. Nem szívlelte, ha próbára akarják tenni.

– Ezt ajánlatnak vegyem?

A Madarak Atyja elmosolyodott.

– Nem. Elnézést kérek. Nem állt szándékomban megbántani. Miért nincs itt a varázslód?

– Kettőt kivéve minden varázsló halott. Ezek közül az egyik eladta magát egy királynőnek. A másikra egy túlvilági szörny csapott le, most eszméletlenül fekszik. Egy sem maradt, hogy védelmezzen. Az összes többi Inkvizítort meggyilkolták. Sötét időket élünk.

A férfi tekintete megértő volt, de a hangja ebből semmit sem tükrözött.

– Veszélyes egy Inkvizítornak egyedül utaznia.

– Igen. Ám ugyanilyen veszélyes egyedül maradni egy mindenre elszánt Inkvizítorral. Ha így nézzük, kettőnk közül te vagy a nagyobb veszélyben.

– Talán – mosolygott a Madarak Atyja a sólymot simogatva. – Talán. Ez egy igazi Kereső? Varázsló jelölte ki erre a posztra?

– Igen.

A Madarak Atyja bólintott.

– Sok-sok éve már, hogy utoljára láttam valódi Keresőt. Egyszer jött ide egy ál-Kereső. Megölte egy pár harcosunkat, amikor nem adtuk meg neki, amit követelt.

– Sajnálom a harcosaitokat.

– Felesleges – rázta a fejét a férfi. – Gyors haláluk volt. Sajnáld a Keresőt! Az övé kevésbé volt gyors.

A sólyom pislogott, aztán tovább figyelte a lányt.

– Én még sosem láttam önjelölt Keresőt, de ezt az embert már láttam haragra gerjedni. Hidd el, nem sok örömetek származna belőle, ha csak egyszer is okot adnátok rá, hogy kivonja a kardját. Tudja használni a fegyver mágiáját. Saját szememmel láttam, ahogy gonosz szellemeket vágott le vele.

A Madarak Atyja egy darabig Kahlan szemét tanulmányozta, mintha azt mérlegelné, vajon mi igaz abból, amit mond.

– Köszönöm a tanácsot. Ígérem, nem fogom elfelejteni.

Végül Richard is megszólalt.

– Befejeztétek a fenyegetőzést?

– Azt hittem, nem érted a nyelvüket. – nézett rá meglepetten Kahlan.

– Nem. De láttam a szemeteket. Ahogy a szemetek szikrázott, akár le is éghetett volna az egész ház.

– A Kereső tudni kívánja, hogy befejeztük-e egymás fenyegetését – fordult vissza Kahlan a Madarak Atyjához.

– Türelmetlen egy ember, nem? – nézett Richardra a Madarak Atyja.

– Már én is mondtam neki, de ő tagadja – bólintott a lány.

– Nehéz lehet vele utazni.

– Egyáltalán nem – mosolyodott el Kahlan.

A Madarak Atyja viszonozta a mosolyt, aztán Richardra pillantott.

– Ha úgy döntünk, hogy nem segítünk, hány emberem ölöd meg?

Kahlan folyamatosan fordította a beszélgetést.

– Egyet sem.

– És ha úgy döntünk, hogy nem segítünk Darken Rahlnak, ő hányat öl meg közülünk? – tudakolta a Madarak Atyja a sólymot tanulmányozva.

– Előbb-utóbb rengeteget.

A Sárember elvette a kezét a madárról, és ismét Richardra nézett.

– Úgy tűnik, ez inkább amellett szól, hogy neki segítsünk.

– Ha nem segítetek nekem, és semlegesek maradtok, nem bántok senkit a népedből – mosolyodott el a Kereső. – Jogotok van így dönteni, bár ostoba választás lenne. De Rahl el fog pusztítani benneteket. Én pedig tovább küzdök ellene, akár az utolsó leheletemig, ha kell. Ha viszont neki segítetek, és legyőzöm, akkor visszajövök, és… – Fenyegető arccal végighúzta az ujját a torka előtt. A mozdulat tolmács nélkül is egyértelmű volt.

A Madarak Atyja hirtelen kifogyott a válaszokból, csak ült merev arccal.

– Csak azt szeretnénk, ha békén hagynának minket – sóhajtotta végül.

Richard vállat vont, és a földet nézte.

– Meg tudlak érteni benneteket. Nekem sem volt más vágyam. – Felemelte a fejét. – Darken Rahl meggyilkolta az apámat, és gonosz szellemeket küldött a nyakamra az ő képében. Fejvadászokat küld, hogy öljék meg Kahlant. Lerombolja a Határt, hogy meghódítsa a szülőföldemet. Szörnyei lecsaptak a két legjobb barátomra. Eszméletlenül fekszenek, de legalább még élnek. Egyelőre. Amíg legközelebb Rahl sikerrel jár… Kahlan sokakról mesélt, akiknek vére a lelkén szárad. Gyerekekről is… A történetek megkeserítenék a szívedet. – Bólogatott, és hangja suttogássá halkult. – Igen, barátom, én is csak azt szerettem volna, ha békén hagynak. Ha Darken Rahl megtalálja a varázslatot, amit keres, a tél első napjának eljöttével olyan hatalomra tesz szert, amellyel senki élő ember nem szállhat szembe. Akkor pedig minden elveszett.

Richard a kardjáért nyúlt. Kahlan szeme elkerekedett.

– Ha ő lenne itt a helyemben, akkor vagy segítenél neki, vagy meghalnál. – Lassan elvette a kezét a fegyver markolatáról. – Én pedig pontosan ezért nem bánthatlak, barátom, ha úgy döntesz, hogy nem segítesz nekem.

A Madarak Atyja egy darabig a gondolataiba merülten üldögélt.

– Most már látom, hogy nem járnék jól Darken Rahl ellenségeként. De a te ellenségedként sem.

Felállt, odasétált az ajtóhoz, és a sólymot fellódította a levegőbe. Utána visszaült a földre, és gondterhelten felsóhajtott.

– Igaznak tűnnek a szavaid, de még meg kell fontolnom őket. Mindenesetre, úgy tűnik, nemcsak a segítségünket várod, de te magad is kész vagy nekünk segíteni. Bölcs dolog, ha valaki mások segítségét segítségért cserében kéri, és nem fenyegetőzik vagy alakoskodik.

– Ha be akartalak volna csapni, hagyhattam volna, hogy szellemnek nézzetek.

– Ha összehívjuk a Gyűlést – húzódott apró mosolyra a Madarak Atyjának szája –, rájöttünk volna, hogy nem vagy az. Egy bölcs ember erre is számítana. Mi hát az oka, hogy bevallottad az igazat? Nem akartál becsapni, vagy csak nem mertél?

– Az igazat akarod hallani? – mosolygott vissza Richard. – Mindkettő.

– Köszönettel tartozom az őszinteségért – biccentett a Madarak Atyja.

Richard csendben ült, aztán vett egy mély levegőt, és lassan sóhajtva kiengedte.

– Nos, Madarak Atyja, hallottad a történetem. El kell döntened, hogy hiszel nekem vagy sem. Az idő ellenem dolgozik. Segítesz nekem?

– Ez nem ilyen egyszerű. A népen hozzám fordul tanácsért. Ha ételért jöttetek volna hozzám, azt mondanám „Adjatok nekik enni!", és a népem engedelmeskedne. De ti a Gyűlést akar játok összehívni, és ez teljesen más lapra tartozik. A Látók Tanácsa abból a hat elöljáróhól áll, akikkel az imént beszéltetek, és belőlem. Idős emberek, és a régi szokások erősen élnek bennük. Idegenek kedvéért még sohasem hívták össze a Gyűlést, kedvükért még sohasem zavartuk meg az ősök nyugalmát. Nem is olyan sokára a vének csatlakoznak őseink szellemeihez, és ők sem szeretnék, ha kívülállók kedvéért háborgatnánk majd a pihenésüket. Ha megszegik a hagyományt, mindörökké vállalniuk kell a következményeit. Ezt nem parancsolhatom meg nekik.

– Nem csupán egy idegenről van szó! – vágott közbe Kahlan – Ha nekünk segítetek, azzal a saját népedet is megmentitek.

– Lehet, hogy a végeredmény ez lesz – mondta a Madarak Atyja –, de ezt kevesen látják be.

– És mi lenne a helyzet, ha én is Sárember lennék? – kérdezte Richard összehúzott szemmel.

– Akkor összehívnák a Gyűlést, anélkül, hogy ezzel megsértenék a hagyományt.

– El tudnád érni, hogy a néped Sáremberré fogadjon?

A Madarak Atyja hosszasan gondolkodott, ezüstös haján a lángok tükröződtek.

– Ha tennél valamit, teljesen önzetlenül, ami segítene a népemnek, bebizonyítanád, hogy a barátunk vagy. Persze mindezt anélkül, hogy bármit is ígérnénk cserébe. Ha pedig mindezek után a Vének Tanácsa támogat benne, akkor igen.

– És ha már Sáremberré avattatok, kérhetem, hogy összehívják a Gyűlést?

– Ha egyszer közülünk való vagy, akkor tudjuk, hogy szíveden viseled az érdekeinket. Összehívnák a Gyűlést, hogy a segítségedre legyenek.

– És ha összehívják a Gyűlést, meg tudják majd mondani, merre keressem azt a bizonyos tárgyat?

– Erre nem tudok válaszolni. Néha előfordul, hogy a szellemek megtagadják a választ, máskor pedig nem ismerik azt. Nincs semmilyen garancia, hogy tudunk segíteni, még ha össze is ül a Gyűlés. Csak annyit ígérhetek, hogy legjobb tudásunk szerint megpróbáljuk.

Richard elgondolkodva tanulmányozta a padlót. Ujjával belesöpört egy kupac földet az egyik tócsába, ahol az eső beesett a tetőn.

– Kahlan – kérdezte halkan – ismersz még valakit, akinek hatalmában állna megmondani, merre keressük a szelencét?

A lány szinte egész nap ezen gondolkozott.

– Igen. De ezek közül senki sem lenne olyan segítőkész, mint a Sár Népe. Sokan felkoncolnának, csak mert van bátorságunk ilyet kérni.

– És azok, akik mondjuk, nem koncolnának fel, milyen messze vannak innen?

– Legalább háromheti járásra, északon, és az út Rahl ellenőrzése alá eső területen vezet keresztül. Nagyon veszélyes lenne.

– Három hét – ismételte Richard csalódottan.

– Richard, a Madarak Atyja nem valami sokat ígért. Ha valamilyen módon segíteni tudsz nekik, ha a vének tetszését is elnyered vele, ha a Madarak Atyja Sáremberré fogad, ha a Látók Tanácsa megtudja a választ, ha a szellemek egyáltalán tudják a választ… Túl sok a „ha", Richard. Túl sok helyen csúszhat hiba a számításunkba.

– Nem te mondtad, hogy előbb meg kell őket győznöm? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– De igen.

– Szóval? Szerinted maradjunk, és próbáljuk meg, vagy keressük máshol a választ?

Kahlan lassan csóválta a fejét.

– Szerintem te vagy a Kereső, és a döntéseket neked kell meghoznod.

– A barátom vagy, és a tanácsodat kérem.

A lány kisöpörte szeméből a haját.

– Nem tudom, milyen tanácsot adhatnék Richard, és az én életem is attól függ, hogy helyesen döntesz-e. De a barátod vagyok, és bízom benne, hogy jó döntést hozol.

– És ha rosszul döntök, gyűlölni fogsz? – vigyorodott el Richard.

A lány belenézett a szürke szempárba, a szemekbe, amelyek a veséjébe láttak, és amelyek láttán szinte elgyengült a vágytól.

– Még ha rosszul is választasz, és ez az életembe kerül – suttogta, miközben a torka elszorult – akkor sem tudnálak soha gyűlölni.

Richard elkapta a lányról tekintetét, egy darabig ismét a földet bámulta, aztán felnézett a Madarak Atyjára.

– Szereti a néped a beázó tetőket?

– Te talán szeretnéd, ha alvás közben az arcodba csöpögne a víz? – vonta fel a szemöldökét a Madarak Atyja.

Richard mosolyogva megrázta a fejét.

– Akkor miért nem építetek olyan tetőt, ami nem ázik be?

– Mert lehetetlen – tárta szét a karját a madarak Atyja. – Nincs hozzá anyag. Az agyagtéglák túlságosan nehezek, és nem maradnak a helyükön. Fa nincs elég, messziről kellene idehordani. Egyedül fű van, az viszont beázik.

Richard kézbe vette az egyik égetett, mázas agyagtálat, és fejjel lefelé a csordogáló víz alátartotta.

– De van agyag, amiből ezt égettétek.

– A kemencéink túlságosan kicsik, nem tudnánk akkora tálat csinálni. Mellesleg meg is repedne, és akkor ugyanúgy beázna. Nem lehet megcsinálni.

– Hiba valamire ráfogni, hogy lehetetlen, csak mert nem tudod, hogyan lehet megcsinálni. Ha én is ezt hinném, akkor itt sem lennék. – A Kereső halkan, minden rosszindulat nélkül beszélt. – A néped bölcs és erős. Megtiszteltetésnek venném, ha a Madarak Atyja megengedné, hogy megtanítsam a népét olyan tetőt építeni, ami nem ázik be, viszont a füstöt kiengedi.

A Madarak Atyja elgondolkodott, de az arcán nyoma sem volt semmilyen érzelemnek.

– Ha meg tudod tenni, azzal nagy szolgálatot teszel a népemnek, és mindannyian hálásak lesznek majd. De ezen felül nem ígérhetek semmit.

– Nem is kértem, hogy ígérj – vont vállat Richard.

– A válasz ettől függetlenül lehet nemleges is. Akkor is el kell fogadnod, és meg kell ígérned, hogy akkor sem bántod a Sárembereket, ha megtagadják a kérésedet.

– Megteszem a népedért, ami tőlem telik, és remélem, hogy igazságosan ítélnek majd meg.

– Megpróbálhatod, de nem látom, hogyan készíthetnél olyan tetőt agyagból, ami nem repedezik össze, és nem engedi át az esőt.

– Készítek egy tetőt a Szellemek Házának, amin több ezer rés lesz, és mégsem fog beázni. Azután pedig megtanítalak benneteket, hogy miként építhettek magatoknak ilyen tetőt.

A Madarak Atyja elmosolyodott és bólintott.