Harmincötödik fejezet

 

 

 

Richard a csizmája orrával homokot rugdosott a haldokló parázsra, hogy kioltsa a tüzet, melyen kívül már semmi sem adott meleget a felvirradó új nap fagyos hajnalán. Az ég alja jeges kék fényben ragyogott fel, nyugat felől csípős szél fújt. De legalább a hátukat fújja, gondolta Richard. A másik csizmája mellett hevert a nyárs, amelyen Kahlan megsütötte a nyulat. Azt a nyulat, amit egyedül fogott, azzal a csapdával, amelynek készítésére éppen Richard tanította meg.

Érezte, hogy elvörösödik a gondolatra. Ő, egy erdei vezető, ilyen dolgokat tanít Kahlannak! Az Inkvizítor Anyának. Aki még egy királynőnél is több. A királynők fejet hajtanak az Inkvizítor Anyának, mondta Kahlan. Olyan ostobának érezte magát, mint életében soha. Az Inkvizítor Anya! Mit képzelt magáról, kicsoda ő? Zedd megpróbálta figyelmeztetni. Bárcsak hallgatott volna rá!

Kezdte elemészteni a fájdalom. A bátyjára gondolt, meg a barátaira: Zeddre és Chase-re. Bár ettől még nem szűnt meg a lelkében kongó üresség, mégis jólesett rájuk gondolni. Figyelte, ahogy Kahlan a vállára emeli zsákját. Neki senkije sincs, gondolta. A többi Inkvizítor, akiken kívül egyetlen barátja sem volt, mind halott. Egyedül van a világban, egyedül Középföldön. Körülveszik azok, akiket szeretne megmenteni, ám ezek az emberek félik és gyűlölik őt. És ott vannak még az ellenségei is, akik meg akarják ölni vagy valami még kegyetlenebb dolgot művelni vele, ám még a varázslója sincs mellette, hogy megvédje.

Most már értette, hogy Kahlan miért félt elmondani az igazat. Richard volt az egyetlen barátja. Még ostobábbnak érezte magát, amiért csak önmagára tudott gondolni. Ha csak barátja lehet Kahlannak, akkor az lesz. Még ha belehal is.

– Keservesen fájhatott, hogy ezt elmeséld – szólalt meg, miközben a derekára szíjazta a kardot.

Kahlan maga köré tekerte a köpenyét, hogy védje magát a hideg széllökésektől. Arca visszanyerte azt a nyugodt kifejezést, ami nem tükrözött semmit, csak a fájdalmat, melynek nyomait – hisz már jól ismerte a lányt – Richard azért ki tudta venni az arcán.

– Könnyebb lett volna megöletnem magam.

Richard csak nézte, ahogy megfordul és elindul, aztán a nyomába eredt. Ha Kahlan elmondta volna neki az elején, tűnődött, akkor még mindig vele tartana? Ha Kahlan azelőtt mondta volna el neki, hogy igazán megismeri, akkor a többi emberhez hasonlóan, ő is rettegett volna a közelében tartózkodni? Talán jól tette, hogy nem árulta el rögtön, kicsoda valójában. Ám, ha megtette volna, talán megkíméli Richardot attól, amit most érez.

Dél felé járt, mikor egy útkereszteződéshez értek, amit egy hatalmas kő jelzett. Vagy másfélszer akkora lehetett, mint Richard. A férfi megállt, és a csiszolt kőlapok oldalára vésett jeleket tanulmányozta.

– Mit jelentenek ezek?

– Megmutatják, hogy milyen irányban és milyen messze vannak a különböző városok és falvak – válaszolta Kahlan, a hónalja alatt melengetve a kezét. Az egyik kisebb ösvény felé biccentett.

– Ha szeretnénk elkerülni az embereket, akkor ez az ösvény a legjobb.

– Mennyit kell még mennünk?

– Általában a városok közt futó utakon járok, nem pedig ezeken a kevésbé forgalmas ösvényeken – nézett megint a kőre Kahlan. – A kő csak a főbb utak mentén közli a távolságot, a kisebb ösvényeken nem, de szerintem még néhány napot.

Richard ujjaival a kardja markolatán dobolt.

– Vannak a közelben városok?

– Egy-két órányi járásra vagyunk Kürtösmalmától. Miért?

– Időt takarítanánk meg, ha lennének lovaink.

Kahlan a város felé vezető ösvényt nézte, mintha valamiképpen látná magát a várost is.

– Kürtösmalma fafeldolgozó város, egy hatalmas fűrésztelep. Biztosan sok lovuk van, de lehet, hogy nem jó ötlet odamenni. Úgy hallottam, D'Harával szimpatizálnak.

– Miért nem nézünk körül? Ha lennének lovaink, azzal egy teljes napot megspórolhatnánk. Van néhány ezüstöm, és egy vagy két aranyam is. Talán tudunk lovakat venni.

– Ha óvatosak vagyunk, akkor, azt hiszem, elmehetünk körülnézni. Ám elő ne merd venni az aranyadat vagy az ezüstjeidet! Nyugatföldi pénzek, és ezek az emberek ellenségesen tekintenek mindenkire, aki a nyugati határon túlról jön. Tele van a fejük mindenféle szóbeszéddel és babonasággal.

– Akkor hogyan szerzünk lovakat? Lopunk?

– Ilyen hamar elfelejtetted? – nézett rá kétkedőn Kahlan. – Az Inkvizítor Anyával vagy. Csak kérnem kell.

Richard minél kifejezéstelenebb arcot vágva próbálta elrejteni rosszallását.

– Gyerünk, nézzünk körül!

Kürtösmalma szorosan a Kalliszidrin folyó mellé települt. A sáros, barna víz szolgáltatta az energiát a fűrészmalmokhoz, és a farönköket meg a fűrészárut is a folyó szállította. Bukógátak kígyóztak a fafeldolgozó telepen keresztül, s rozoga malomépületek tornyosultak a többi építmény fölé. Címkékkel ellátott farönkök hevertek, sor hátán sor, óriási rakásokban a nyitott épületek teteje alatt, és még több feküdt a vízhatlan ponyvák alatt, várva, hogy elszállítsák őket az uszályok vagy a málhás szekerek. Lovak toporogtak szerencsétlenül, szorosan egymás mellett a fűrésztelep fölött a domboldalon.

Már a távolból is látták, hogy valami nincs rendjén. A fatelep néma volt, az utcák kihaltak, pedig az egész városnak nyüzsögnie kellett volna. Embereknek kellett volna megtölteniük a boltokat, a dokkokat, a fatelepet és az utcákat, ám embernek, állatnak nyomát sem látták. A városban egyetlen hang sem hallatszott, leszámítva néhány, a szélben csapkodó ponyvát, valamint a fűrészmalom épületeinek egy-két nyikorgó, döngő bádoglemezét.

Amikor elég közel értek, a szél valami mást is hozott a csapkodó ponyvák és a dübörgő bádog hangja mellett: a halál bűzét. Richard ellenőrizte, hogy a kardja lazán lóg-e hüvelyében.

A felrobbanás határáig felpuffadt és feldagadt testeken szinte feszült a ruha, a belőlük szivárgó nedvek legyek felhőit vonzották. A holtak mintha kupacokba fújt őszi levelek lennének, úgy hevertek az utcasarkokon és az épületek fala mellett. Legtöbbjükön iszonyatos sebek tátongtak, néhányukból törött lándzsák álltak ki. A csend úgy tűnt, életre kel. Az ajtók betörve, szétzúzva lógtak furcsa szögben egyetlen sarokvasról, vagy az utcán hevertek személyes tárgyak és széttört bútordarabok társaságában. Minden épület ablakát bezúzták. Néhányukból nem maradt több egy kihűlt, megszenesedett gerenda– és törmelékhalomnál. Mindketten köpenyükkel takarták el az orrukat és a szájukat, próbálták megvédeni magukat a bűztől, ám tekintetüket képtelenek voltak levenni a halottakról.

– Rahl? – kérdezte Richard.

Kahlan némi távolból megszemlélte a halottakat.

– Nem. Rahl nem így öl. Ez harc volt.

– Nekem inkább mészárlásnak tűnik.

Kahlan bólintott, hogy egyetért.

– Emlékszel a halottakra a Sár Népe között? Úgy néz ki, amikor Rahl öl. Mindig ugyanolyan látvány. Ez viszont más.

Időnként egy-egy vértócsát átlépve végigsétáltak a városon. Próbáltak közel maradni az épületekhez, és nem merészkedni az utcák közepére. A városban minden boltot kifosztottak, amit pedig nem vittek el, azt megsemmisítették. Az egyik boltból egy sötét vérfoltokkal tarkított sápadtkék vég szövet lógott ki, és vezetett át kitekeredve az úton, mintha csak azért dobták volna ki, mert a tulajdonos halálában összemocskolta. Kahlan meghúzta Richard inge ujját, és a falra mutatott, ahová egy üzenetet írtak – vérrel:

HALÁL MINDENKIRE, AKI ELLENÁLL NYUGATFÖLDNEK!

– Mit gondolsz? Ez meg mit jelent? – suttogta Kahlan, mintha a holtak esetleg meghallanák.

Richard a vértől csöpögő feliratra meredt.

– El sem tudom képzelni. – Nekiindult, de kétszer is visszafordult, és feldúlt arccal hátrapillantott a feliratra.

Richard tekintetét egy gabonakereskedés előtt álló kocsi vonta magára. A kocsi félig meg volt rakva apróbb bútorokkal és ruhaneművel, a szél ostorként csapkodta az apró ruhácskák ujjait. Egymásra pillantottak. Valaki életben maradt, és úgy tűnik, menni készül.

Richard óvatosan lépett át a gabonakereskedés üres ajtókeretén, Kahlan szorosan a nyomában. Az ajtón és az ablakon keresztül beömlő ragyogásban csillogtak a szállongó porszemcsék. A napfény kiömlött gabonazsákokra és törött hordókra vetült. Richard éppen csak belépett az ajtón, és megállt az egyik oldalon, Kahlan pedig a másikon. Megvárták, míg szemük hozzászokik a sötéthez. Friss lábnyomok, legtöbbjük apró, futottak végig a porban. Richard szeme követte őket a pult mögé. Megragadta a kardja markolatát, de nem húzta ki a fegyvert. A pulthoz lépett. Remegő emberek kuporogtak mögötte.

– Nem bántalak titeket – mondta lágy hangon. – Gyertek elő!

– A Népek Békehadseregének katonája vagy, aki azért jött, hogy segítsen nekünk? – hallatszott egy nő hangja a pult mögül.

Richard és Kahlan dühösen néztek egymásra.

– Nem – szólalt meg Kahlan. – Csak… utazók vagyunk, és erre vezetett az utunk.

Egy nő tolta fel a fejét, arca koszos volt, könnyek áztatták. Rövid, sötét haja csimbókokban lógott. Egyszerű, barna ruhája tépett volt és szakadozott. Richard levette a kezét a kardjáról, hogy ne ijesszen rá. A nő ajkai remegtek, beesett szemei pislogva nézték őket a sötétben, ahogy intett a többieknek: jöjjenek elő. Hat gyerek volt: öt lány és egy fiú, valamint egy másik asszony és egy öregember. Mihelyst előjöttek – a gyerekek kifejezéstelen arccal csüngtek a két nőn – a három felnőtt Richardra pillantott, majd nyíltan bámultak Kahlanra. Szemük elkerekedett, majd ijedten húzódtak vissza a falhoz. Richard értetlenül nézett rájuk, majd rájött, hogy mit bámulnak.

Kahlan haját.

A három felnőtt térdre omlott, fejüket meghajtották, szemüket a padlóra szegezték. A gyerekek némán az asszonyok szoknyájába temették az arcukat. Szeme sarkából Richardra pillantva, Kahlan gyorsan intett nekik, hogy kelljenek fel, ám azok továbbra is a padlóra szegezték a tekintetüket, és nem látták, milyen bőszen integet.

– Kelljetek fel! – szólt rájuk. – Erre semmi szükség. Kelljetek már fel!

Amazok zavartan emelték fel a fejüket. Kahlan kezére meredtek, mely sürgette őket, hogy álljanak talpra. Vonakodva egyenesedtek fel.

– Parancsára, Inkvizítor Anya – mondta az egyik nő remegő hangon. – Bocsásson meg nekünk, Inkvizítor Anya, de… először nem ismertük fel… a ruhája miatt. Bocsásson meg nekünk, mi csak egyszerű emberek vagyunk. Bocsásson meg nekünk, hogy…

– Hogy hívnak? – szakította félbe finoman Kahlan.

Az asszony mélyen meghajtotta a derekát, és úgy is maradt.

– Regina Clark vagyok, Inkvizítor Anya.

Kahlan megragadta a vállainál fogva, és kiegyenesítette.

– Regina, mi történt itt.

Regina szemét elöntötték a könnyek, és riadt pillantást vetett Richardra, ajkai remegtek. Kahlan visszafordult Richardhoz.

– Richard – fordult hozzá szelíden –, miért nem vezeted ki az öregembert és a gyerekeket?

Richard megértette. Az asszonyok túlságosan féltek őelőtte beszélni. Segítően nyújtotta karját a görnyedt öregembernek, és kiterelte a gyerekeket. A két legkisebb lány nem volt hajlandó elhagyni anyja szoknyáját, ám Kahlan a fejével intett Richardnak, hogy nem baj. A négy gyermek egy rakásban csüngött egymáson, és üres, semmibe meredő tekintettel leültek odakint a lépcsőre. Egyikük sem válaszolt, amikor megkérdezte a nevüket, még csak nem is néztek rá. Csupán néhány ijedt pillantást eresztettek meg felé, hogy biztosak legyenek benne, nem jön közelebb. Az öregember kifejezéstelen tekintettel bámult rá, amikor megkérdezte a nevét.

– Meg tudná mondani, mi történt itt? – kérdezte tőle Richard.

Az öreg elkerekedett szemekkel nézett végig az utcán.

– Nyugatföldiek…

Könnyekben tört ki, és nem volt hajlandó többet mondani. Attól tartva, hogy túlságosan erőszakosnak tűnik, Richard békén hagyta az öreget. Egy darabka szárított húst kínált neki a zsákjából, de amaz visszautasította. A gyerekek ijedten húzódtak el a kezétől, amikor nekik is megismételte az ajánlatát. Visszatette a zsákjába a húst. A legidősebb lány, szinte felnőtt nő már, úgy nézett rá, mintha arra készülne, hogy helyben lemészárolja és felfalja őket. Richard soha nem látott még ilyen rémült arcokat. Nem akarta jobban megijeszteni sem őt, sem a többi gyereket, ezért tartotta tőlük a távolságot, megnyugtatóan mosolygott, és megígérte, hogy nem bántja őket, még csak hozzájuk sem ér. Úgy tűnt, nem igazán hisznek neki. Richard gyakran fordult az ajtó felé; kényelmetlenül érezte magát, és szerette volna, ha Kahlan kijön.

Végül ki is jött, arcán a nyugalom maszkja feszült, mint egy túlhúzott rugó. Richard felkelt, a gyerekek pedig visszafutottak az épületbe. Az öregember maradt, ahol volt. Kahlan belekarolt Richardba, és távolabb húzta.

– Nincsenek itt lovak – mondta, mereven előre nézve, miközben arrafelé tartott, ahonnan jöttek. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha távol maradunk az utaktól, és a kevésbé forgalmas ösvényeken megyünk.

– Kahlan, mi történik itt? Mi történt itt? – nézett vissza a válla fölött.

Kahlan a falra írt véres üzenetre meredt.

HALÁL MINDENKIRE, AKI ELLENÁLL NYUGATFÖLDNEK!

– Misszionáriusok jöttek, és Darken Rahl dicsőségéről prédikáltak az embereknek. Gyakran jártak erre, és azokról a csodálatos dolgokról szónokoltak, amik akkor jönnek el, ha majd D'Hara uralkodik minden föld felett. Hirdették mindenkinek, hogy Rahl mennyire szereti az embereket.

– Ez téboly! – suttogta Richard.

– Ennek ellenére, Kürtösmalma népét sikerült megnyerniük. Mindannyian egyetértettek, hogy d'harai területté nyilvánítják a várost. A Népek Békehadserege bemasírozott, mindenkivel a legnagyobb tisztelettel bántak, árukat vettek a kereskedőktől, bőven költötték az ezüstöt és az aranyat. A misszionáriusok igazat beszéltek intett hátra a ponyvák alatt heverő rönkökre. Faárut rendeltek tőlük. Rengeteg faárut. Hogy új városokat építsenek, ahol az emberek bőségben élnek majd Rahl Atya dicsőséges uralma alatt.

Richard álmélkodva csóválta a fejét.

– És aztán mi történt?

– Terjedt a hír, hogy több munka van itt, mint amivel a városiak megbirkóznak. Hogy lehet jönni Rahl Atyának dolgozni. Még több ember jött, hogy segítsen teljesíteni a faanyagra vonatkozó rendeléseket. Eközben a misszionáriusok beszéltek az embereknek a Nyugatföld felől rájuk leselkedő veszedelemről. A Nyugatföld felől Rahl Atyára leselkedő veszedelemről.

– Nyugatföld felől? – hitetlenkedett Richard.

Kahlan bólintott.

– Amikor a Népek Békehadserege kivonult, mondván, hogy harcolniuk kell a nyugatföldi csapatokkal, és meg kell védeniük más városokat is, melyek hűséget esküdtek D'Harának, az emberek könyörögtek, hogy valaki legalább maradjon ott, és védelmezze meg őket. Hűségük és odaadásuk viszonzásaiként a d'haraiak hátrahagytak egy kisebb különítményt.

Richard még egy utolsó zavart pillantást vetett a válla fölött a városra, majd Kahlannal az élen elindultak az ösvényen.

– Hát nem Rahl hadserege művelte ezt?

Az ösvény elég széles volt, így Kahlan megvárta, míg Richard felzárkózik mellé, s csak akkor indult tovább.

– Nem. Azt mondták, hogy egy ideig minden rendben volt. Majd körülbelül egy hete, napkeltekor egy nyugatföldi egység tört rájuk, és utolsó szál, emberig lemészárolta a d'harai különítményt. Ezután végigdúlták és kifosztották a várost, válogatás nélkül gyilkolva az embereket. Miközben a nyugatföldi katonák gyilkoltak, azt üvöltözték, hogy ez történik mindenkivel, aki Rahlt követi, vagy aki ellenáll Nyugatföldnek. Mielőtt a Nap lenyugodott, elmentek.

Richard megragadta Kahlan ingét, és megrántotta, hogy a szemébe nézzen.

– Ez nem igaz! A nyugatföldiek nem tennének ilyet! Nem ők voltak! Ez nem lehet!

– Richard, nem azt mondtam, hogy ez igaz – pislogott Kahlan. – Csak azt meséltem el neked, amit hallottam, amit a városiak hisznek.

Richard elengedte Kahlan blúzát, és megint okkal vörösödött el. Mégsem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye:

– Egyetlen nyugatföldi hadsereg sem tenne ilyet. – Elindult vissza az ösvényen, de Kahlan megfogta a karját, és megállította.

– Itt még nincs vége a történetnek.

Kahlan szemébe nézve Richard már tudta, a történet vége valami még borzalmasabbat tartogat, mégis intett neki, hogy folytassa.

– Akik életben maradtak, azonnal elkezdtek menekülni, magukkal víve mindazt, amit csak el tudtak vinni. Még többen mentek el a következő nap, azután, hogy eltemették családtagjaikat. Azon az éjszakán visszatért a nyugatföldiek egy különítménye, talán ötven ember. Akkor már csak egy maroknyi városlakó maradt hátra. Elmondták nekik, hogy azokat, akik ellenállnak Nyugatföldnek, tilos eltemetni, és meg kell hagyni őket az állatoknak, hogy azok tisztogassák le róluk a húst, emlékeztetőül mindazok számára, akik ellenállnak Nyugatföld uralmának. Mondanivalójukat alátámasztandó, összeterelték a megmaradt férfiakat, még a fiúkat is, és kivégezték őket. – Kahlan nem részletezte, hogy miként végezték ki őket, de abból, ahogyan a szót ejtette, Richard úgy érezte, nem is szeretné tudni. – A kisfiút és az öregembert valahogy nem vették észre, másképp őket is megölték volna. A nőkkel pedig végignézették az egészet.

Kahlan elhallgatott.

– Hány nő maradt életben?

– Nem tudom, nem sok – csóválta a fejét Kahlan. Fürkészve nézett hátrafelé az ösvényen, egy pillanatig meredten figyelve a várost, majd dühödten szikrázó szemei visszatértek Richardra. – A katonák megerőszakolták a nőket. És a lányokat is. – Tekintetét szinte belefúrta Richardba. – Minden egyes lányt, akit a városban láttál, legalább…

– A nyugatföldiek nem tesznek ilyet!

Kahlan Richard arcát tanulmányozta.

– Tudom. De akkor ki tette? És miért? – Kahlan tekintete kezdett megenyhülni.

– Van valami, amit tehetnénk értük? – nézett vissza rá tehetetlen dühvel Richard.

– A mi feladatunk nem az, hogy néhány embert védjünk, vagy a halottak tisztességét vigyázzuk, hanem hogy megoltalmazzuk az élőket úgy, hogy megfékezzük Darken Rahlt. Nincs időnk, amiből adhatnánk, el kell jutnunk Tamarangba. Akármilyen felfordulás van a környéken, jobb, ha távol tartjuk magunkat az utaktól.

– Igazad van – egyezett bele vonakodva Richard. – De akkor sem tetszik nekem a dolog.

– Nekem sem. Richard – lágyultak meg Kahlan vonásai –, azt hiszem, biztonságban lesznek. Bármiféle hadsereg volt az, ami ezt tette, nem valószínű, hogy visszatérnek ezért a néhány nőért és gyermekért. Inkább valami nagyobb zsákmány után néznek.

Micsoda vigasz volt: a gyilkosok nem térnek vissza, hanem nagyobb embercsoportokra vadásznak, hogy aztán őket bántalmazzák, és mindezt a szülőföldje nevében! Richard nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mennyire gyűlöli ezt az egészet. Eszébe jutott, hogy otthon, Szarvasföldön még az volt a legnagyobb problémája, hogy a bátyja mindig utasítgatta, mit csináljon.

– Egy ekkora sereg katona nem fog egy ilyen sűrű erdőn keresztül kanyargó, keskeny ösvényen haladni. Az utakon maradnak, bár azt hiszem, jó volna, ha újra útszéli fenyőket kezdenénk keresni az éjszakára. Senki sem lehet megmondhatója, hogy esetleg ki figyel minket.

Kahlan bólintott, hogy egyetért.

– Richard, az én szülőföldemen is sokan csatlakoztak Rahlhoz, és elmondhatatlan gaztetteket követtek el. Ettől rosszabb véleménnyel vagy rólam?

– Természetesen nem – nézett dühösen Richard.

– Én sem lennék rosszabb véleménnyel rólad, ha kiderülne, hogy nyugatföldi katonák voltak. Nem a te bűnöd, hogy a honfitársaid olyan tetteket követnek el, amiket te megvetsz. Háborúban vagyunk. Arra készülünk, amit elődeink, Keresők és Inkvizítorok egyaránt, már jó néhányszor megtettek: megpróbálunk a trónjáról letaszítani egy uralkodót. Ebben pedig csak két emberre számíthatunk. Rád és énrám. – Kahlan tekintetéből valami mélységes, időtlen bölcsesség áradt. Richard rádöbbent, hogy a kardja markolatát szorítja. – Eljöhet az idő, amikor csak te maradsz. Mindnyájan megtesszük, amit meg kell tennünk.

Nem Kahlan szólott így, hanem az Inkvizítor Anya.

Nehéz, kényelmetlen pillanat volt, míg Kahlan levette róla a tekintetét, és megfordult, hogy elinduljon. Richard szorosan összehúzta a köpenyét, kívülről és belülről is dermedt volt a hidegtől.

– Akkor sem nyugatföldiek voltak! – morogta maga elé, és Kahlan után eredt.

 

– Gyúlj meg, láng! – szólt Rachel, és a sziklákkal körülrakott kis rőzsehalom lángra lobbant, fényes, vörös izzással világítva be az útszéli fenyő belsejét. Visszarakta a tűzgyújtó pálcát a zsebébe, és vacogva melengette a kezét a tűznél. Lepillantott az ölében heverő Sárára.

– Itt biztonságban leszünk az este – mondta a babának. Sára nem válaszolt. Azóta az éjszaka óta, hogy elszaladtak a várból, egy szót sem szólt, így Rachel csak mímelte, hogy a baba beszél, és közölte vele, hogy mennyire szereti. Sára néma szavaira válaszolva megölelte a babát.

Rachel néhány szem áfonyát vett elő a zsebéből, egyesével megette őket, s két szem között a kezét melengette. Sára nem kért a gyümölcsből. Rachel a kemény sajtdarabot majszolta, a várból hozott összes többi elemózsiája elfogyott már. Kivéve persze a cipót. Ám azt nem ehette meg, abban rejtőzött a szelence.

Rachelnek elmondhatatlanul hiányzott Giller, de úgy kellett tennie, ahogy Giller mondta. Futnia kellett tovább, minden este újabb útszéli fenyőt keresve. Nem tudta, milyen messze van a vártól, csak ment, amíg fent volt a Nap, reggel a hátában, este az arca előtt. Ezt Brophytól tanulta. Brophy úgy hívta ezt, hogy „utazás a Nap segítségével." A kislány sejtette, hogy most ő is ezt csinálja. Utazik.

Egy fenyőág mozdult meg magától, Rachel rémülten ugrott hátra. Egy nagy kezet látott, ami hátrahúzta az ágat, majd egy hosszú kard fényes pengéjét. Elkerekedett szemekkel bámult. Moccanni sem tudott.

Egy férfi dugta be a fejét.

– Nézd csak, mi van itt! – mosolygott.

Vinnyogó hang ütötte meg Rachel fülét, mígnem rádöbbent, hogy a saját torkából jön. Még mindig nem volt képes megmoccanni. A férfi feje mellett egy nő dugta be a fejét. – A háta mögé húzta a férfit. Rachel magához ölelte Sárát.

– Rakd már el a kardot! – torkollta le a férfit a nő. – Megijeszted szegényt.

Rachel a félig kicsomagolt cipót a derekához szorította. Futni akart, ám a lábai nem engedelmeskedtek. A nő benyomult az útszéli fenyőbe, közelebb lépett hozzá, és a sarkaira térdelt; a férfi közvetlenül mögé állt. Rachel felnézett az arcára. Ekkor látta meg a tűz fényében a nő hosszú haját. Szemei még jobban elkerekedtek, újabb sikoly tört fel a torkából. Végül megindultak a lábai, legalábbis egy kissé: hátrafelé futott, neki a fa törzsének, magával húzva a kenyeret. A hosszú hajú nők mindig bajt jelentenek. Lihegve harapott bele Sára lábába, minden egyes lélegzetvételkor vinnyogás tört fel belőle. Minden erejével magához szorította Sárát. Elszakította tekintetét a nő hajáról, pillantása oldalra villant, kereste a menekülés útját.

– Nem bántalak – mondta a nő. Hangja kedvesnek tűnt, de néha Viola hercegnő is ugyanezt mondta, aztán a következő pillanatban megpofozta.

A nő kinyújtotta a kezét, és megérintette Rachel karját. Rachel sikoltva ugrott hátra, egyre hátrálva a nőtől.

– Kérlek! – mondta könnyes szemekkel. – Ne égessétek el Sárát!

– Ki az a Sára? – kérdezte a férfi.

A nő megfordult, és lepisszegte. Visszafordult, hosszú haja leomlott a válláról, Rachel nem tudta levenni róla a szemét.

– Nem fogom elégetni Sárát – mondta a nő kedvesen. Rachel tudta, amikor egy hosszú hajú nő kedves hangon beszél, az azt jelentette, hogy hazudik. Mégis, a hangja őszintén kedvesnek tűnt.

– Kérem – nyivákolta – csak hagyjon minket békén.

– Minket? – nézett körül a nő. Majd visszafordította a tekintetét, pontosan Sárára nézett. – Ó. Értem. Hát ő Sára.

Rachel bólintott, és még keményebben harapott Sára lábába. Tudta, nagy pofont kap, ha nem válaszol egy hosszú hajú nő kérdésére.

– Nagyon szép baba – mosolygott a nő. Rachel azt kívánta, bárcsak ne mosolyogna. Amikor a hosszú hajú nők mosolyognak, mindig valami baj közvetkezik.

– Engem Richardnak hívnak. – Hajolt át a férfi a nő válla fölött. – Hát téged?

Rachelnek tetszettek a szemei.

– Rachelnek.

– Rachel. Aranyos név. Ám meg kell mondjam neked, Rachel, hogy neked van a legrondább hajad, amit valaha is láttam.

– Richard! – tiltakozott a nő. – Hogy mondhatsz ilyet!

– Pedig így igaz. Ki vágta le a hajad ilyen girbe-gurbán, Rachel, csak nem valami vén boszorkány?

Rachel kuncogott.

– Richard! – sipította a nő megint. – Megrémiszted szegényt!

– Ó, ugyan már! Rachel, van egy kis olló a hátizsákomban, és nagyon jól tudok hajat vágni. Szeretnéd, ha rendbe tenném? Legalább megcsinálnám, hogy egyenes legyen. Ha így hagyod, még megrémisztesz egy sárkányt.

Rachel megint kuncogott.

– Igen, kérem. Szeretném, ha egyenes lenne a hajam.

– Rendben van, akkor gyere ide, és ülj az ölembe, míg rendbe teszem a hajad.

Rachel felkelt, és olyan nagy ívben, ahogyan csak az útszéli fenyő engedte, megkerülte a nőt, közben a kezét figyelte. Richard a derekánál fogva felemelte két nagy kezével, és az ölébe ültette.

– Nézzük csak, mit van itt! – emelte fel néhány hajszálát.

Rachel továbbra sem vette le a szemét a nőről, félt hogy felpofozza. Richard is a nőre nézett.

– Ó Kahlan – mutatott felé az ollóval. – Először engem is megijesztett. Eszméletlen randa, nem?

– Richard! Hol tanultál így beszélni a gyerekekkel?

Richard elmosolyodott.

– Egy ismerős határjárótól.

Rachel nem tudta megállni, hogy kuncogva Richardra nevessen.

– Szerintem nem csúnya. Azt hiszem, hogy a legszebb hölgy, akit valaha is láttam. – Ez volt az igazság. De Kahlan hosszú haja rettenetesen megrémisztette.

– Hát, köszönöm neked, Rachel, te is nagyon csinos vagy. Éhes vagy?

Rachelnek soha nem szabadott egyetlen hosszú hajú embernek, egyetlen úrnak vagy hölgynek sem megmondania azt, hogy éhes. Viola hercegnő azt mondta, hogy ez illetlenség, és egyszer meg is büntette azért, mert megmondta valakinek, hogy éhes, amikor az megkérdezte. Felnézett Richard arcába. Richard mosolygott, de Rachel még mindig félt bevallani Kahlannak, hogy éhes.

Kahlan megveregette a karját.

– Fogadni mernék, hogy az vagy. Fogtunk néhány halat, és ha megengeded, hogy megosszuk veled a tűz melegét, mi megosztjuk veled a halat. Na, mit mondasz? – mosolygott a nő valóban kedvesen.

Rachel felnézett Richardra. Amaz rákacsintott, majd sóhajtott.

– Attól tartok, hogy többet fogtunk, mint amennyit meg tudunk enni. Ha nem segítesz megenni, ki kell dobjuk.

– Hát jó. Ha egyébként is kidobnátok, akkor kérek belőle.

– Hol vannak a szüleid? – kérdezte Kahlan, miközben nekilátott levetni a hátizsákját.

Rachel az igazat mondta, mert nem tudott kitalálni semmi mást.

– Meghaltak.

Richard keze egy pillanatra megállt a levegőben, majd folytatta a hajvágást. Kahlan olyan arcot vágott, mintha szomorú lenne, ám Rachel nem tudta, hogy valóban az-e vagy sem.

– Sajnálom, Rachel – szorította meg Kahlan gyengéden a kislány karját. Rachel nem érzett túlságosan nagy szomorúságot. Nem emlékezett a szüleire, csak arra a helyre, ahol a többi gyerekkel élt.

Miközben Richard a haját nyírta, Kahlan elővett egy serpenyőt, és nekilátott megsütni a halat. Richardnak igaza volt. Rengeteg hal volt. Miközben sültek, Kahlan fűszereket szórt rájuk, pont úgy, ahogyan Rachel a szakácsoktól látta. Olyan jó illata volt, hogy hangosan korgott a gyomra. Kis hajdarabkák potyogtak körülötte. Magában mosolygott: Viola hercegnő milyen dühös lenne, ha megtudná, hogy Rachel haját egyenesre vágták! Richard lenyisszantotta az egyik hosszabb tincset, és egy vékony kis indával átkötötte az egyik végénél.

– Ezt meg kell őrizned. Ha majd egy napon találkozol egy fiúval, akit szeretsz, nekiadhatod, hogy a zsebében tartsa, a szíve mellett, és mindig emlékeztesse rád – kacsintott Rachelre.

Rachel kuncogott.

– Te vagy a legviccesebb ember, akit valaha láttam – nevetett. Kahlan mosolygott, és Richardra nézett. Rachel a zsebébe gyömöszölte a tincset. – Te valamilyen uraság vagy?

– Sajnálom, Rachel, de csak egy egyszerű erdei vezető vagyok.

A férfi arca kicsit szomorkássá változott. Rachel örült, hogy nem volt uraság. Richard megfordult, egy kis tükröt halászott elő a zsákjából, és odanyújtotta Rachelnek.

– Vess rá egy pillantást! Mondd el, mit szólsz hozzá!

Rachel feltartotta a tükröt, és megpróbálta megnézni benne magát. A legparányibb tükör volt, amit valaha látott. Vagy egy percbe tellett, mire beállította, hogy jól lássa, magát a tűz fényénél. Amikor meglátta magát, elkerekedett és könnybe lábadt a szeme.

– Ó, köszönöm, Richard, köszönöm! – ölelte meg a férfit. – Soha nem volt még ilyen csinos a hajam. – Richard viszonozta az ölelését, ami ugyanolyan jólesett, mint azok az ölelések, amiket Gillertől kapott. Nagy, meleg kezével megdörzsölgette a hátát. Hosszú ölelés volt, a leghosszabb, amit valaha is kapott, és azt kívánta, hogy bárcsak soha ne érne véget. De véget ért.

Kahlan magában csóválta a fejét.

– Kivételes ember vagy te, Richard Cypher – suttogta.

Kahlan nagy halszeletet tűzött fel egy botra, majd meghagyta Rachelnek, hogy fújja, amíg annyira kihűl, hogy már nem égeti a száját. A kislány néhányszor ráfújt, de túlságosan éhes volt ahhoz, hogy sokáig fújdogálja. A legeslegjobb hal volt, amit valaha is evett. Olyan finom volt, mint az a hússzelet, amit a szakácsok adtak neki azon a bizonyos napon.

– Kérsz még egyet? – kérdezte Kahlan. Rachel bólintott.

– Kaphatunk a halhoz egy szelet kenyeret? – Kahlan egy kést húzott elő az övéből, és a cipó után nyúlt.

Rachel a cipóra vetette magát, és felragadta, mielőtt Kahlan rátette volna a kezét. Két kézzel ölelte magához.

– Nem! – hátrált el Kahlantól.

Richard abbahagyta az evést, Kahlan a homlokát ráncolta. Rachel egyik kezét a zsebébe dugta, ujjai a tűzgyújtó pálcára fonódtak, amit Gillertől kapott.

– Rachel? Mi baj? – kérdezte Kahlan.

Giller figyelmeztette. Figyelmeztette, hogy ne bízzon senkiben. Ki kell találnia valamit. Mit mondana most Giller?

– A nagymamámnak viszem! – Érezte, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán.

– Akkor jó – mondta Richard. – Ha a nagymamádnak viszed, akkor nem nyúlok hozzá. Megígérem. Úgy van, Kahlan?

– Hát persze. Ne haragudj, Rachel, de nem tudtam. Én is megígérem. Megbocsátasz nekem?

Rachel kivette a zsebéből a kezét, és bólintott. A rémület még mindig annyira szorította a torkát, hogy képtelen volt megszólalni.

– Rachel – kérdezte Richard –, hol lakik a nagymamád?

Rachel megdermedt. Valójában nem is volt nagymamája. Megpróbált felidézni egyet azok közül a városok közül, amelyekről hallott. Azoknak a városoknak a nevén törte a fejét, amiket a király tanácsadói szoktak emlegetni.

– Kürtösmalmán – mondta ki az elsőt, ami eszébe jutott.

Mielőtt a szavak elhagyták volna az ajkait, tudta, hogy hiba volt. Richard és Kahlan rémült arccal nézett egymásra. Egy percig teljes csend volt, Rachel nem tudta, mi fog történni. Az útszéli fenyő szélső ágaira pillantott, az ágak közti helyeket fürkészte.

– Rachel, nem nyúlunk a nagymamád kenyeréhez – mondta Richard gyengéden. – Megígérjük.

– Gyere, egyél még egy darab halat – kínálta Kahlan. – Ott hagyhatod a cipót, nem fogjuk bántani.

Rachel még mindig nem mozdult. Arra gondolt, hogy elszalad, olyan gyorsan, ahogyan csak tud, ám tudta, hogy amazok gyorsabban futnak, és csak elkapnák. Ügy kell tennie, ahogy Giller mondta: tél kezdetéig rejtőznie kell a szelencével, vagy azoknak az embereknek mind leüttetik a fejét.

Richard felvette Sárát, és az ölébe vette. Úgy tett, mintha adna neki egy darab halat.

– Sára megeszi az összes halat. Ha kérsz még, jobban teszed, ha idejössz, és te is kiveszed a magad részét. Gyere, ideülhetsz az ölembe, és itt ehetsz. Jól van?

Rachel az arcukat fürkészte, megpróbálta eldönteni, vajon igazat szólnak-e? A hosszú hajú nők könnyedén hazudnak. Richardra nézett. Nem úgy nézett ki, mint aki hazudna. Felkelt és odaszaladt hozzá. Richard az ölébe vette Rachelt, majd az ő ölébe tette Sárát.

Miközben a halat ették, Rachel odabújt Richardhoz. Nem nézett Kahlanra. Néha, amikor egy hölgyre nézett, Viola hercegnő rászólt, hogy ez illetlenség. Rachel nem akart semmi olyasmit csinálni, amiért megpofozták volna. Vagy amiért kivennék Richard öléből. A férfi ölében meleg volt, és a kislány biztonságban érezte magát.

– Rachel – szólította meg Richard – sajnálom, de nem engedhetünk Kürtösmalmára. Senki sincs már Kürtősmalmán. Nem lennél biztonságban.

– Jól van. Akkor majd megyek valahova máshova.

– Attól tartok, hogy sehol sem lennél biztonságban, Rachel. – Mondta Kahlan. – Elviszünk magunkkal, hogy biztonságban legyél.

– Hova?

– Tamarangba megyünk, hogy meglátogassuk a királynőt – mosolygott Kahlan. – Rachel abbahagyta a rágást. Levegőt sem kapott. – Magunkkal viszünk. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérem rá, a királynő találni fog majd valakit, aki a gondodat viseli.

– Kahlan, biztos vagy ebben? – suttogta Richard. – Mi van a varázslóval?

Kahlan bólintott.

– Még mielőtt megnyúzom Gillert, elintézzük – közölte szelíden Richarddal.

Riachelnek kényszerítenie kellett magát, hogy egy nagyot nyeljen, és így lélegzethez jusson. Tudta! Tudta, hogy nem szabad megbíznia egy hosszú hajú nőben. Majdnem sírva fakadt: épp kezdte megkedvelni Kahlant. Pedig Richard olyan aranyos. Miért ilyen kedves Kahlanhoz? Egyáltalán, miért van együtt egy gonosz nővel, aki bántani akarja Gillert? Richardnak is olyan lehet a helyzete, mint neki: ő is kedves volt Viola hercegnőhöz, csak hogy ne bántsák. Biztosan Richard is attól fél, hogy bántják. Sajnálta Richardot. Szerette volna, ha a férfi ugyanúgy el tudna menekülni Kahlantól, mint ahogyan ő is elfutott Viola hercegnőtől. Talán szólnia kellene Richardnak a szelencéről, és vele együtt elfutni Kahlantól.

Nem. Giller azt mondta, ne bízzon senkiben. Lehet, hogy Richard túlságosan fél Kahlantól, és elárulja neki. Bátornak kell lennie. Gillerért. Az összes többi emberért. El kell szöknie.

– Reggel megbeszélhetjük – jelentette ki Kahlan. – Jó lenne, ha aludnánk egy kicsit, hogy amikor felkel a Nap, azonnal indulhassunk.

– Enyém az első őrség – bólintott Richard. Megölelte Rachelt – Te pedig aludj.

Felemelte a kislányt, és Kahlannak nyújtotta. Rachel a nyelvébe harapott, hogy fel ne sikoltson. Kahlan szorosan megölelte. Rachel lenézett a késére. Még a hercegnőnek sem volt kése. Nyöszörögve nyújtotta Richard felé a kezét. Richard elmosolyodott, és a kezébe nyomta Sárát. Rachel nem ezt akarta, de szorosan magához ölelte Sárát, és a lábára harapott, hogy el ne sírja magát.

– Viszlát reggel, kicsi gyermek – borzolta meg a haját Richard.

Majd Richard elment, Rachel pedig egyedül maradt Kahlannal. Becsukta a szemét és összeszorította a szemhéját. Bátornak kell lennie, nem sírhat. Ám azután mégiscsak elsírta magát.

Kahlan szorosan megölelte. Rachel megrázkódott. Ujjak cirógatták a haját. Kahlan ringatta, ő közben kinézett magának egy rést az útszéli fenyő túloldalán. Kahlan mellkasa furcsán, aprókat mozdult, és Rachel csodálkozva döbbent rá, hogy ő is sír. Kahlan a feje tetejéhez támasztotta az arcát.

Már majdnem kezdett hinni neki… de akkor eszébe jutott, amit Viola hercegnő szokott mondogatni, hogy büntetni jobban fáj, mint bűnhődni. Szemei elkerekedtek a gondolatra, hogy miket tervezhet Kahlan, ami sírásra készteti. Még Viola hercegnő sem sírt soha, miközben büntetést osztott. Még hevesebben, rázkódva zokogott.

Kahlan visszahúzta a kezét, és letörölte a könnyeket az arcáról. Rachel lábai túlságosan bizonytalanok voltak, hogy elfusson.

– Fázol? – kérdezte suttogva Kahlan. Mintha még mindig sírás vegyült volna a hangjába.

Rachel félt, hogy bármit válaszol, csak egy pofont kap. Bólintott, és várta, mi következik. Ehelyett Kahlan elővett egy pokrócot a zsákjából, és maguk köré tekerte. Rachel fején átfutott, hogy talán azért, mert így nehezebb elfutnia.

– Gyere, húzódj közelebb. Mesélek neked. Majd melegen tartjuk egymást, jó?

Rachel az oldalán feküdt, háttal Kahlannak, aki átkarolta, és egész testével melengette. Jó érzés volt, de Rachel tudta, hogy csak megtévesztés. Kahlan arca közel volt a füléhez, és ahogy ott feküdtek, Kahlan egy halászról mesélt, aki maga is hallá változott. A szavak képekké változtak a fejében, és egy időre elfeledte a gondjait. Egyszer, még nevettek is együtt. Amikor befejezte a történetet, Kahlan egy puszit nyomott a feje tetejére, majd megsimogatta a halántékát.

Magában azt képzelte, hogy Kahlan nem is olyan gonosz. Tettetni nem fájt. Semmi nem esett még olyan jól, mint az őt cirógató ujjak, és a kis dalocska, amit Kahlan dúdolt a fülébe. Biztosan ilyen lehet, amikor valakinek van anyukája.

Akarata ellenére elaludt, és csodálatos álmokat álmodott.

Az éjszaka közepén, amikor Richard felébresztette Kahlant, ő is felébredt, ám azt színlelte, hogy még mindig alszik.

– Szeretnél még vele aludni? – suttogta a férfi egészen halkan.

Rachel visszafojtotta a lélegzetét.

– Nem – suttogta Kahlan. – Megyek, és őrködök.

Rachel hallotta, ahogy felveszi a köpenyét, és kimegy. Fülelt, hogy merről hallatszanak Kahlan léptei. Miután még egy kis fát rakott a tűzre, Richard lefeküdt, és egészen közel húzódott hozzá. Rachel látta, hogy az útszéli fenyő belseje felragyog. Tudta, hogy Richard őt figyeli, érezte a hátán a tekintetét. Annyira szerette volna megmondani neki, hogy milyen gonosz valójában Kahlan, és szerette volna megkérni, hogy fusson el vele együtt. Olyan kedves ember volt, és amikor megölelte, az a legeslegjobb dolog volt a világon. Richard odahajolt hozzá, megigazította rajta a pokrócot, hogy melegen tartsa, és betűrte az álla alá. Rachel arcán könnyek peregtek végig.

Hallotta, ahogy férfi a hátára fekszik, és felhúzza a takaróját. Rachel várt, míg meghallotta Richard egyenletes légzését, és tudva, hogy Richard alszik, kisurrant a takaró alól.