Ötödik fejezet

 

 

 

Richard hátrahajtotta a fa ágait.

– Ez az útszéli fenyő – szólt. – Minden utazó barátja.

Odabent sötét volt. Kahlan félrehajtotta az ágakat, hogy Richard a holdfényében tüzet tudjon csiholni kova és acél segítségével. Felhők szaladtak el a hold előtt; a hideg levegőben gőzölgött a leheletük. Zeddhez menet és tőle jövet, Richard már többször időzött itt, és kőből épített egy kicsiny tűzrakó helyet. Volt száraz fa és a túlvégen egy kazal száraz fű, amin aludni szokott. Mivel nem volt nála a kése, ezért hálát adott az égnek, hogy hagyott elegendő gyújtóst. A tűz gyorsan meggyulladt, libegő fénnyel töltve meg a fa „szoknyájának" belsejét.

Richard nem tudott teljesen felegyenesedni a fa ágai alatt, ahol azok elkezdtek kinőni a törzsből. A törzshöz közel az ágak csupaszok voltak, csak a végükön hajtottak ki a tűlevelek, így szabad teret hagytak a törzse körül. Az alsó ágak teljesen a földre hajoltak. A fa nem gyulladt meg, legalábbis amíg vigyázott az ember. A kis tűz füstje középen, a fa törzse körül tekergett. A tűlevelek olyan szorosan álltak, hogy még egy kiadós esőben is száraz maradt odabenn. Richard már sok esőt várt ki egy útszéli fenyő belsejében. A Szarvasföldi erdőt járva mindig szeretett meghúzódni a kicsi, ám kényelmes menedékekben.

Most különösen örült álcát biztosító menedékhelyüknek. A hosszúfarkú gárral való találkozásukat megelőzően is voltak olyan növények és állatok az erdőben, melyeket igencsak tisztelt, ám olyan élőlény, amitől félt volna, nem akadt.

Kahlan leült a tűz mellé, és maga alá húzta a lábait. Még mindig vacogott. Csuklyaszerűen a fejére húzta a pokrócot, és szorosan összefogta az álla alatt.

– Soha nem hallottam még az útszéli fenyőkről. Amikor utazom, nem szoktam az erdőben tölteni az éjszakát, ám csodálatosan jó alvóhelynek tűnnek. – Kahlan még Richardnál is fáradtabbnak tűnt.

– Mikor aludtál utoljára?

– Azt hiszem, két napja. Minden összemosódott már bennem.

Richardot elképesztette, hogy egyáltalán nyitva tudja tartani a szemét. Amikor a quad elől menekültek, alig tudott lépést tartani vele. Tudta, a félelem hajtotta előre.

– Miért ilyen régóta?

– Igazán ostoba dolog lett volna a Határvidéken aludni – felelte Kahlan. A tüzet nézte, megbűvölte annak meleg ölelése, a lángnyelvek fénye az arcán táncolt. Meglazította a maga köré tekert pokrócot, de csak annyira, hogy ki tudja nyújtani a kezét, és a tűzhöz közelebb tartva melengethesse.

Richard hátán végigszaladt a hideg, amikor arra gondolt, hogy mi lehet a Határvidéken, és hogy mi történne, ha valaki elaludna ott.

– Éhes vagy?

Kahlan bólintott.

Richard a zsákjában kotorászva előhalászott egy főzőedényt, majd kiment, hogy megtöltse egy kis csermely melletti tavacskában, amely mellett nemrég haladtak el. Az éjszaka hangjai töltötték meg a levegőt, mely olyan dermesztően fagyos volt, hogy úgy tűnt, esetleg eltörik, ha nem vigyáz. Még egyszer átkozta magát, hogy sok más dologgal egyetemben az erdőjáró köpenyét is otthon hagyta. De amikor eszébe jutott, hogy mi várt rá otthon, még jobban reszketett.

Minden feje felett köröző bogár hallatán összerándult, attól félve, hogy egy vérbögöly. Többször is mozdulatlanná dermedt, hogy aztán megkönnyebbülten lélegezzen fel, amikor látta, hogy csak egy molylepke, egy hófehér fatücsök vagy egy fátyolka volt. Árnyékok fogytak el majd jelentek meg újra, ahogy felhők húztak el a hold felett. Önkéntelenül felnézett. Az égen a csillagok fénye pislogott, ahogy időnként eltakarták őket a felhők, melyek némán suhantak át az égen. Kivéve egyet, amelyik nem mozdult.

Csontig átfagyva tért vissza, és három kövön egyensúlyozva, a tűz fölé tette a lábast. Richard először Kahlannal szemben akart letelepedni, ám meggondolta magát, és odaült mellé. A hideg miatt, mondta magának. Amikor hallotta, hogy Richard vacog, Kahlan a takaró felét a férfi vállaira terítette, hagyva, hogy a másik fele a fejéről a vállára csússzon. A lány teste melegét őrző takaró jóleső meleggel vette körbe Richardot. Csendesen ült, hagyta, hogy a meleg elárassza.

– Soha nem láttam még olyan teremtményt, mint a gár. Szörnyűséges hely lehet az a Középföld.

– Sok veszély leselkedik az emberre Középföldön. – Szomorkás mosoly jelent meg Kahlan arcán. – Ám számos bűvös és fantasztikus dologgal is találkozhatsz. Középföld gyönyörű, varázslatos vidék. A gárok azonban nem Középföldről valók. D'Harából jönnek.

– D'Harából? – tátotta döbbenten a száját Richard. – A másik Határon túlról?

D'Hara. Egészen a bátyja mai beszédéig nem hallotta kimondva a szót, csak az idősebb emberek óvatos suttogásaiban. Vagy átkokban. Kahlan továbbra is a tüzet nézte.

– Richard – kezdte, majd elhallgatott, mintha nem merné tovább mondani. – Nincs többé második Határ. A Középföld és D'Hara között lévő Határ megszűnt létezni. Még a tavasszal.

A döbbenetes hír hallatán Richard úgy érezte, mintha a sötét D'Hara éppen most tett volna egy ijesztő, hatalmas lépést, hogy közelebb kerüljön hozzájuk.

– Lehet, hogy a bátyám jobb próféta, mint gondolná.

– Lehet – válaszolt Kahlan diplomatikusan.

– Bár nehéz lenne prófétaként megélni, ha olyan eseményeket jósolsz meg, amelyek már bekövetkeztek – pillantott Kahlanra oldalvást.

Kahlan mosolygott, és szórakozottan csavargatta egy tincsét.

– Amikor először megláttalak, azt gondoltam, nem vagy ostoba. – Zöld szemeiben a tűz fénye szikrázott. – Köszönöm, hogy nem az ellenkezőjét igazoltad.

– Michael olyan pozícióban van, hogy tudhat olyan dolgokról, amelyekről mások nem tudnak. Lehet, hogy megpróbálja felkészíteni az embereket, hogy hozzászokjanak a gondolathoz, és amikor szembesülnek a helyzettel, nem esnek pánikba.

Michael gyakran mondogatta, hogy a hatalom információra épül, és a hír olyan kincs, amit nem lehet könnyelműen pazarolni. Miután tanácsnokká választották, arra buzdította az embereket, hogy a híreiket vele közöljék először. Még egy egyszerű gazda meséje is meghallgatásra talált, és ha igaznak bizonyult, valamilyen szívességet kapott érte cserébe.

A víz kezdett felforrni. Richard a zsákja felé hajolt, az ujját beakasztotta az egyik szíjba, és magához húzta a zsákot, majd ismét elrendezte magukon a pokrócot. A zsákban turkálva rábukkant a szárított zöldségeket tartalmazó zsákocskára, és az edénybe öntött egy keveset. A zsebéből előhúzott egy szalvétát, melybe négy vastag virsli volt csomagolva, ezeket széttördelte és beledobta a bográcsba.

– Hát ezek meg honnan vannak? – Kahlan meglepettnek tűnt. – Csak nem a bátyád ünnepségéről csented el őket? – Neheztelés érződött a hangjából.

– A jó erdőjáró – nézett fel rá Richard az ujjait nyalogatva – mindig előre tervez, és próbálja kiszámítani, honnan jön majd a következő ebédje.

– A bátyádnak nem lesz nagy véleménye a viselkedésedről.

– Nekem sincs az övéről. – Richard tudta, ezzel kapcsolatban Kahlan nem fog ellentmondani neki. – Kahlan, nem fogom kimagyarázni azt, ahogyan viselkedett. Amióta anyánk meghalt, nagyon nehéz volt a közelében lenni. Ám tudom, hogy törődik az emberekkel. Törődnie kell velük, ha jó tanácsnok akar lenni. Akárhogy is, óriási nyomás nehezedik rá. Én biztos nem kérnék a felelősségből. Ő viszont mindig ezt akarta. Hogy fontos ember legyen. Most pedig, hogy ő az Első Tanácsnok, elérte, amit akart. Elégedettnek kellene lennie, ám még türelmetlenebbnek tűnik. Mindig elfoglalt, és mindig parancsokat csattog. Az utóbbi időben állandóan rossz hangulatban volt. Lehet, hogy elérve azt, amit akart, rájött, hogy mégsem ezt várta. Bárcsak olyan lenne megint, mint régebben volt!

– De legalább annyi jó ízlés volt benned, hogy a legjobb virsliket válogasd ki – vigyorgott Kahlan.

Ez feloldotta a feszültséget. Mindketten nevettek.

– Kahlan, én nem tudok semmit. Mármint a Határról. Még azt sem tudom, hogy micsoda a Határ, csak annyit tudok, azért hozták létre, hogy elválassza a három földet, és béke legyen. És persze azt is tudja mindenki, hogy aki a Határ területére lép, az nem jön ki élve. Chase és a határjárók azért őrjáratoznak, hogy a saját érdekükben távol tartsák onnan az embereket.

– Nálatok a fiatalokat nem tanítják meg a három föld történetére?

– Nem. Én ezt mindig furcsának tartottam, mert szerettem volna tudni, de senki sem tudott nekem sokat mondani. Az emberek különösnek tartanak, mert tudni akarok, mert kérdéseket teszek fel. Az idősebbek mindig gyanakodva néztek rám, amikor kérdeztem őket, és azt mondták, hogy túl régen volt már mindaz, hogy emlékezzenek, vagy valami hasonló kifogással álltak elő.

Apám és Zedd azt mesélték, hogy a Határ előtt Középföldön éltek. Mielőtt a Határ létrejött volna, Nyugatföldre jöttek. Itt találkoztak, még a születésem előtt. Azt mondták, borzalmas korszak volt a Határok létrejötte előtt, és rettenetes harcok dúltak. Mindketten azt mondták, hogy nem volt semmi olyasmi, amit tudnom kellene, kivéve, hogy borzalmas időszak volt, amit legjobb elfelejteni. Zedd különösen keserűen emlékezett rá.

Kahlan kis darabot tört le egy száraz ágról, és a tűzbe dobta, ahol fénylő parázzsá lobbant.

– Hosszú történet. Ha gondolod, elmesélhetem. Legalábbis egy részét – fordult Richard felé, aki bólintott, hogy folytassa.

– Réges-rég, még azelőtt, hogy a szüleink a világra jöttek volna, D'Hara csak királyságok szövetsége volt, csakúgy mint Középföld. A d'harai uralkodók legkegyetlenebbike volt Panis Rahl. Mindent magának akart. Uralkodása első napjától fogva fokozatosan meghódította magának D'Harát, egyik királyságot a másik után nyelve el, sokszor úgy, hogy meg sem száradt a tinta a békeszerződéseken. Végül egész D'Harára kiterjedt az uralma, ám ez nem elégítette ki, inkább fokozta az étvágyát. Hamarosan a ma Középföldként ismert országok felé fordult a figyelme. Középföld szabad országok laza szövetsége; szabadok, annyiban, hogy úgy uralkodhatnak, ahogy jónak látják, addig, ameddig békében élnek egymással.

Mire Rahl meghódította egész D'Harát, Középföld népei látták, mire készül, és nem lehetett olyan könnyedén elintézni őket. Tudták, hogy ha békeszerződést kötnek vele, az egyenértékű azzal, mintha csak invitálnák, hogy rohanja le őket. Inkább a szabadságot választották, és Középföld Tanácsán keresztül összefogtak, hogy együtt védjék meg magukat. A szabad földek közül sokak nem voltak igazán jó viszonyban egymással, ám tudták, ha nem harcolnak együtt, külön-külön elpusztulnának, egyik a másik után.

Panis Rahl egész D'Hara hatalmát ellenük fordította. Sok-sok évig tombolt a háború. – Kahlan újabb darabkát tört le az ágról, és beledobta a tűzbe.

– Amikor a légióit feltartóztatták, és végül megállították, Rahl a mágiához fordult. D'Harában is van mágia, nemcsak Középföldön. Akkor még mindenütt volt mágia. Nem voltak elkülönített földek, nem voltak Határok. Mindenesetre, Panis Rahl könyörtelenül használta a mágiát a szabad népek ellen. Embertelenül kegyetlen volt.

– Miféle mágiát? Mit csinált?

– Bevetett szemfényvesztéseket, valamint betegségeket, lázakat küldött az emberekre, ám mind közül a legszörnyűségesebb az árnyékemberek megidézése volt.

– Árnyékemberek? – ráncolta a szemöldökét Richard. – Kik voltak azok?

– Levegőben lebegő árnyak. Az árnyékembereknek nem volt szilárd testük, még csak nem is voltak elevenek, ahogy mi élünk. Mágia segítségével teremtett lények voltak. – Felemelte a kezét, és lassan elhúzta maga előtt. – Így siklottak át egy mezőn vagy egy erdőn. A fegyverek nem fogták őket. A kardok és nyilak úgy mentek át rajtuk, mintha csak füstből lettek volna. Nem lehetett előlük elrejtőzni; az árnyékemberek mindent megtaláltak. Odalebegtek az emberekhez és megérintették őket. Az érintésüktől az ember egész teste felhólyagosodott, megdagadt, végül felnyílt. Soha senki, akit egy árnyékember megérintett, nem maradt életben. Egész zászlóaljakat találtak mindegy szálig lemészárolva. – Kahlan visszahúzta a kezét a takaró alá.

Amikor Panis Rahl ilyen mágiát kezdett alkalmazni, egy nagy és tisztelete méltó mágus csatlakozott a Középföld ügyének oldalán állókhoz.

– Hogy hívták? Mármint ezt a nagy és tiszteletre méltó mágust?

– Ez is része a történetnek. Várj, amíg odaérek!

Richard némi fűszert kavart a levesbe, és feszülten figyelt, ahogy Kahlan folytatta az elbeszélést.

– Már a harcokban is ezrek haltak meg, ám a mágia még többet ölt meg. Sötét időszak volt: a hosszú évek óta folyt már a csatározás, ám a varázslat, amit Rahl hívott elő, még több embert pusztított el. A nagy mágus segítségével azonban, aki megtörte Rahl varázslatát, a légióit is visszaszorították D'Harába.

Richard egy nyírfaágat vetett a tűzre.

– Hogyan állította meg az árnyékembereket ez a nagy és tiszteletre méltó varázsló?

– Harci kürtöket varázsolt a csapatok számára. Amikor az árnyékemberek megjelentek, az embereink megfújták a kürtöket, és a mágia úgy elfújta az árnyékembereket, mint a füstöt a szél. Ez a mi oldalunkra fordította a harcok kimenetelét.

A háború öldöklő volt, ám a vezetők arra a következtetésre jutottak, hogy még nagyobb veszteségekkel járna, ha benyomulnának D'Harába, hogy elpusztítsák Rahlt és a seregeit. Mégis, tenniük kellett valamit, hogy megakadályozzák Panis Rahl újabb támadását, mert tudták, hogy újra meg fogja próbálni. A mágiától pedig még többen rettegtek, mint a d'harai hordáktól, és nem akartak találkozni vele többé az életben. Olyan helyen akartak élni, ahol soha nem lesz mágia. Ezeknek az embereknek hozták létre Nyugatföldet. Így esett, hogy három föld jött létre. A Határokat mágia segítségével teremtették… bár ők maguk nem mágiából vannak.

– Hát micsodák? – nézett Richard, ahogy Kahlan elfordította a tekintetét.

Noha Kahlan másfelé nézett, Richard látta, hogy egy pillanatra becsukja a szemét. Kahlan elvette tőle a kanalat, és megkóstolta a levest, ami – Richard tudta jól – még nem volt készen, majd a férfi felé fordult, mintha azt kérdezné, hogy tényleg szeretné-e tudni. Richard várt.

– A Határok részei az alvilágnak: a holtak birodalmának. – Kahlan a tűzbe meredt. – Mágia segítségével idézték őket a világunkba, hogy elkülönítsék a három földet. Olyanok, mint egy függöny, amit keresztülhúztak a világunkon. Hasadék az élők világában.

– Úgy érted, a Határon keresztülmenni olyan, mintha egy résen keresztül egy másik világba pottyannál? Az alvilágba?

– Nem – rázta a fejét Kahlan. – A mi világunk is itt van. És ott van az alvilág is, ugyanott és ugyanakkor. Körülbelül két napos járóföld az a terület, ahol a Határvidék, az alvilág húzódik. Ám amikor a Határ földjén jársz, akkor az alvilágon is keresztül mész. Semmi sem él meg ott. Minden élet, ami megérinti az alvilágot, vagy amit az alvilág érint meg, a halált érinti. Ezért nem tud senki átkelni az alvilágon. Ha belépsz, a holtak földjére lépsz. Senki sem térhet vissza a holtak völgyéből.

– Te hogyan tudtál mégis visszatérni?

Kahlan nagyot nyelt, és közben a tüzet nézte.

– Mágia segítségével. A Határt mágia segítségével hozták létre, ezért a mágusok úgy okoskodtak, hogy a mágia segítségével és védelmével biztonságban át tudnak juttatni. Borzasztóan sokat küszködtek a varázslatok elmondásával. Olyan dolgokba ártották magukat, amiket nem teljesen értettek, veszélyes dolgokba. Nem ők voltak, akik ebbe a világba idézték a Határt, így nem voltak biztosak, hogy a varázslatuk működni fog. Egyikünk sem tudta pontosan, mi fog történni. – Kahlan hangja gyenge volt, távolról szólt. – Bár keresztüljöttem a Határon, attól félek, soha nem leszek képes megszabadulni tőle.

– Mondd el, mit láttál! – suttogta Richard.

Kahlan újra a tűzbe meredt, arca hamuszürke volt. Egy nyírfaág elpattant, mire Kahlan összerezzent. Alsó ajka remegni kezdett, szeme könnyekkel telt meg, lángnyelvek fénye táncolt benne, ám ő már nem a tüzet látta.

– Először – mondta távoli hangon – olyan volt, mintha egy hideg tűztengerben haladnék, mint amilyent éjszaka az északi égbolton látni. – Zihálni kezdett. – Odabent, földöntúli sötétség uralkodik. – Szeme tágra nyílt, könnyekkel volt tele. Kifújta a levegőt, és közben felnyögött.

– Valaki… itt van… velem – fordult Richard felé, zavarodottan, láthatólag nem tudta, merre van. Richardot megrémítette, hogy fájdalmat lát a szemében, fájdalmat, ami az ő kérdése miatt került oda. Kahlan a szája elé kapta a kezét. Könnyek peregtek végig az arcán. Becsukta a szemét, és halkan, panaszosan sírni kezdett. Richard karján végigszaladt a libabőr.

– Az… anyám! – zokogta Kahlan. – Oly sok éve nem láttam már… és a… halott testvérem… Dennee… Olyan egyedül vagyok… és úgy félek… – zokogott, majd fuldokolni kezdett.

Richard kezdte elveszteni Kahlant, elragadták tőle azok a hatalmas árnyak, akiket az alvilágban látott. Mintha visszahúztak volna az alvilágba, hogy megfojtsák. Kétségbeesésében Richard a lány vállára tette a kezét, és maga felé fordította.

– Kahlan, nézz rám! Nézz rám!

– Dennee… – lihegte Kahlan, miközben zihálva próbálta lerázni magáról Richardot.

– Kahlan!

– Olyan egyedül vagyok… és úgy félek…

– Kahlan! Itt vagyok veled! Nézz rám!

Kahlan továbbra is görcsösen rángatózva zokogott, közben levegőért kapkodott. Szeme kinyílt, ám nem Richardra nézett; egy másik világot látott.

– Nem vagy egyedül! Itt vagyok veled! Nem hagylak el!

– Olyan egyedül vagyok! – zokogott keservesen Kahlan.

Richard rázni kezdte, próbálta rávenni, hogy figyeljen rá. Bőre teljesen sápadt volt és hideg, mint a halottaké. Küszködve vette a levegőt.

– Itt vagyok! Nem vagy egyedül! – kétségbeesetten újra rázni kezdte Kahlant, de ez sem segített. Kezdte elveszíteni.

Növekvő rémületével küszködve, Richard az egyetlen dolgot tette, ami eszébe jutott. Amikor korábban szembe kellett néznie a félelemmel, megtanulta, miként uralkodjon rajta. Az uralomban erő volt. Ezt tette most. Talán át tud adni valamit az erejéből Kahlannak. Szemét becsukva kizárta a félelmét, útját állta a rémületnek, és a bensőjében lévő csendet kereste. Hagyta, hogy az elméje a benne lévő erő felé forduljon. Elméje csendességében gátat szabott a félelemnek és a zavarodottságnak, és gondolatait e belső békesség köré összpontosította. Nem hagyja, hogy az alvilág elragadja Kahlant.

– Hadd segítsek! – szólongatta csendesen a lányt. – Nem vagy egyedül! Itt vagyok veled! Hadd segítsek! Vedd az erőmet!

Megmarkolta Kahlan vállát. Érezte a teste rázkódását, ahogy fuldokolva zokogott, és küszködve próbált meg lélegzethez jutni. Szemei előtt látta, ahogy erőt küld neki, a kezein, az érintésén keresztül. Szemei előtt megjelenítette, ahogy ez az érintés a lány elméjéig nyúl, és kölcsönadja neki minden erejét, és visszahúzza őt, el a sötétségtől. A feketeségben ő lesz számára a fény és az élet szikrája, ami visszavezeti ebbe a világba, őhozzá.

– Kahlan, itt vagyok! Nem hagylak magadra! Nem vagy egyedül! A barátod vagyok. Bízz bennem! – Finoman megszorította a vállát. – Térj vissza! Kérlek!

Elképzelte magában az izzó fehér fényt, és remélte, hogy segíteni fog neki. Könyörgöm, áldott szellemek, fohászkodott, segítsetek neki visszatalálni! Hadd segítsen neki a fény! Hadd használja az erőmet!

– Richard? – kiáltotta a nevét Kahlan, mintha keresné.

– Itt vagyok – szorította meg a vállát Richard. – Nem hagylak magadra! Térj vissza hozzám!

Kahlan újra lélegezni kezdett. Szeme Richard arcára szegeződött. Megkönnyebbülés öntötte el a vonásait, amikor felismerte a férfit, és sírni kezdett, ám most már normálisan. Richardra roskadt, és úgy kapaszkodott belé, mintha egy sziklát ölelne egy folyóban. Richard magához vonta, hagyta, hogy sírjon a vállán, és nyugtatgatta, hogy most már minden rendben. Annyira félt, hogy elragadja tőle Kahlant az alvilág, hogy ő sem akarta elengedni.

Lenyúlt a pokrócért, és Kahlan köré tekerte, annyira becsomagolta, amennyire csak tudta. Kezdett visszatérni a meleg Kahlan testébe, ami újabb jele volt annak, hogy most már biztonságban van, ám Richardot még mindig zavarta, hogy milyen gyorsan visszarántotta Kahlant az alvilág. Úgy vélte, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Kahlan nem sokáig volt az alvilágban, és hogy pontosan miként húzta vissza az életbe, Richard nem tudta, csak azt, hogy az utolsó pillanatban tette.

A tűz az útszéli fenyő belsejére vetette halvány, vöröses fényét, és a csöndben a fenyő ismét biztonságos menedéknek tűnt. Ami persze csak önáltatás, Richard tudta jól. Hosszú időn át tartotta karjaiban Kahlant, simogatta a haját, és finoman ringatta. Valami abban, ahogyan a lány belekapaszkodott, ráébresztette, hogy Kahlant nagyon régóta nem ölelte át és nem vigasztalta senki.

Semmit sem tudott a varázslókról vagy a mágiáról, ám senki sem küldené keresztül Kahlant a Határon – az alvilágon – anélkül, hogy nagyon alapos indoka lenne rá. Eltűnődött, vajon mi lehet ilyen fontos.

Kahlan elhúzódott Richard vállától, és felült. Zavarban volt.

– Bocsáss meg. Nem lett volna szabad ilyen módon megérintenem téged. Én…

– Nincs semmi baj, Kahlan. Egy barát legfőbb kötelessége, hogy a vállát nyújtsa, amin sírni lehet.

Kahlan bólintott, de nem emelte fel a fejét. Miközben levette a levest a tűzről, hogy hűljön egy kicsit, Richard magán érezte a tekintetét. Újabb fadarabot helyezett a lángok közé, a füsttel együtt kavargó szikrákat küldve az ég felé.

– Hogyan csinálod? – kérdezte halkan Kahlan.

– Mit?

– Hogyan kérdezel olyan kérdéseket, amik képekkel töltik meg a fejem, és arra késztetnek, hogy válaszoljak, még akkor is, ha nem áll szándékomban?

– Zedd is mindig ezt kérdezi tőlem – vont vállat Richard kissé feszengve. – Szerintem ilyennek születtem. Néha úgy érzem, olyan, mint egy átok. – Elfordult a tűztől, hogy újra szembe forduljon Kahlannal. – Kahlan, sajnálom, hogy megkérdeztem, mit láttál. Meggondolatlanság volt tőlem. Néha a józan értelmem nem tud lépést tartani a kíváncsiságommal. Bocsáss meg, amiért fájdalmat okoztam neked. Ám annak, hogy visszahúztak az alvilágba, nem szabadott volna megtörténnie, ugye?

– Nem. Amikor visszagondoltam arra, hogy mit láttam, olyan volt, mintha valaki várt volna, hogy visszarántson. Félek, hogy ha nem lettél volna itt, akkor elvesztem volna. Fényességet pillantottam meg a sötétben. Valamit csináltál, ami visszahozott.

Richard felvette a kanalat, és elgondolkodott.

– Talán csak segített, hogy nem voltál egyedül.

Kahlan erőtlenül vállat vont.

– Lehet.

– Csak egyetlen kanalam van. Felváltva használhatjuk. – Kivett egy kanálnyi levest, ráfújt, majd megkóstolta. – Nem a legjobb művem, de jobb, mintha a szemedbe szúrnának egy hegyes botot. – Ez megtette a hatását: Kahlan elmosolyodott. Richard odaadta neki a kanalat.

– Ha segítenem kell neked, hogy lépéselőnyben legyél a következő quaddal szemben – hogy életben maradjál – akkor válaszokra van szükségem. És nem hiszem, hogy sok időnk van.

– Értem – bólintott Kahlan. – Igazad van.

Richard hagyta, hogy egyen egy kis levest mielőtt megint kérdezett.

– Szóval, mi történt azután, hogy létrejöttek a Határok? Mi történt a nagy mágussal?

Mielőtt visszaadta Richardnak a kanalat, Kahlan még lenyelt egy darab virslit.

– A Határok létrejötte előtt még egy dolog történt. Miközben a nagy mágus sakkban tartotta a varázslatait, Panis Rahl még egy utolsó bosszúra szánta el magát. Küldött egy quadot D'Harából… Megölték a mágus feleségét és a lányát.

Richard Kahlanra meredt.

– Mit csinált a mágus Rahllal?

– Elhallgattatta Rahl mágiáját, őt magát pedig D'Harában tartotta, egészen addig, míg a Határ létre nem jött. Abban a pillanatban átküldött rajta egy tűzgömböt, mágustüzet, hogy mindkét világot megérintse, hogy mindkét világ ereje benne legyen. A következő pillanatban pedig már állt a Határ.

Richard még soha nem hallott a mágustűzről, ám nem gondolta, hogy magyarázatra szorult volna a dolog.

– És mi történt Panis Rahllal?

– Mivel ott volt már a Határ, senki sem tudta biztosan megmondani. Ám nem hiszem, hogy bárki elcserélte volna a sorsát Panis Rahllal.

Richard visszaadta a kanalat, és amíg Kahlan evett, megpróbálta elképzelni egy mágus igaz dühét. Néhány falat után Kahlan visszaadta a kanalat, és folytatta.

– Először minden rendben ment, ám később Középföld Tanácsa olyan intézkedéseket tett, amit a nagy mágus korruptnak minősített. Valamit a mágiával kapcsolatban. Rájött, hogy a Tanács megszegte a megállapodásukat arról, hogy miként kell a mágiával kapcsolatos dolgokat intézni. Azt mondta nekik, hogy a kapzsiságuk és azok a dolgok, amiket műveltek, sokkal nagyobb borzalmakhoz vezetnek majd, mint amiket leküzdöttek a háborúban. A Tanács tagjai azt gondolták, jobban tudják nála, hogy miként kell a mágiát kezelni. Politikai megfontolásból neveztek ki valakit egy nagyon fontos posztra, melyet csakis és kizárólag egy mágus tölthet be. A mágus borzasztóan dühös volt, és közölte velük, hogy ez a pozíció olyan, amire csakis egy mágus találhatja meg a megfelelő embert, csakis egy mágus teheti meg a kinevezést. A nagy mágus más varázslókat is képzett, ám azok kapzsiságukban a tanács mellé álltak. A mágus rettenetes haragra gerjedt. Azt mondta, hogy a felesége és a lánya a nagy semmiért haltak meg. Büntetésképpen pedig, mondta nekik a nagy mágus, a lehető legrosszabbat teszi velük: magukra hagyja őket, szenvedjék csak el a tetteik következményét.

Richard elmosolyodott. Ez úgy hangzott, mintha Zedd mondta volna.

– Azt mondta, ha ilyen jól tudják, hogy miként kell intézni a dolgokat, akkor nincs is szükségük rá. Megtagadta tőlük a további segítséget, és eltűnt. Ám ahogy elment, egy varázshálót idézett meg…

– Mi az a varázsháló?

– Az a varázslat, amit egy mágus megidéz. Amikor elment, egy varázshálót idézett mindenkire, hogy elfelejtsék a nevét, még azt is, hogyan nézett ki. Ezért nem tudja senki, hogy mi a neve vagy hogy ki is ő.

Kahlan egy ágat vetett a tűzbe, és gondolataiba mélyedt. Richard újra enni kezdett, és várta, hogy Kahlan folytassa a történetét. Néhány perc múltán Kahlan újra belekezdett.

– Tavaly télen kezdődött a mozgalom.

Richard felpillantott, elrántva a kanál levest a szája elől.

– Miféle mozgalom?

– A Darken Rahl mozgalom. Úgy tűnt, mintha a semmiből indult volna. Hirtelen a nagyobb városokban az emberek tömegei kezdték skandálni a nevét. „Rahl Atyának" és a béke valaha élt legnagyobb képviselőjének nevezték őt. A furcsaság a dologban az, hogy ő Panis Rahl fia, D'Harából, a Határ túloldaláról. Hogyan tudhattak volna bármit is róla az emberek?

Kahlan elhallgatott, hagyta, hogy Richard eltöprengjen a dolog jelentőségén.

– Mindenesetre, akkor kezdtek jönni a gárok a Határ túloldaláról. Rengeteg embert megöltek, mielőtt mindenki megtanulta, hogy este maradjon a házában.

– De hogy tudtak átjönni a határon?

– A Határ egyre gyengült, csak erről senki nem tudott. Ahogy gyengült, úgy kezdett egyre fogyni, először a tetején, így a gárok át tudtak repülni fölötte. Tavaszra pedig teljesen szétfoszlott. Majd a Népek Békehadserege, Darken Rahl hadserege bemasírozott a nagyobb városokba. Ahelyett, hogy szembeszálltak volna vele, a középföldiek tömegei virágokat dobáltak rá, bármerre is ment. Azokat, akik nem dobáltak virágokat, felakasztották.

– A hadsereg lemészárolta őket? – nézett döbbent szemekkel Richard.

– Nem – nézett rá keményen Kahlan. – A virág-dobálók ölték meg őket. Azt mondták, fenyegetést jelentenek a békére, és megölték őket. A Népek Békehadseregének egyetlen ujját sem kellett mozdítania. A mozgalom azt mondta, ez a bizonyítéka annak, hogy Darken Rahl tényleg a békét akarja, mivel a hadserege nem öli meg a más véleményen levőket. Egy idő múltán a hadsereg közbelépett, és véget vetett az öldöklésnek. A másként gondolkodókat inkább iskolákba küldték, hogy megvilágosítsák őket, és Rahl Atya nagyságáról tanuljanak meg arról, hogy milyen nagyszerű követe ő a békének.

– És tényleg megtanulták ezekben a megvilágosító iskolákban, hogy milyen nagyszerű ember Darken Rahl?

– Nincs senki, aki olyan fanatikus lenne, mint egy megtért. Legtöbbjük egész nap csak ül, és a nevét skandálja.

– És Középföld nem támadott vissza?

– Darken Rahl a tanács elé járult, és megkérte őket, hogy csatlakozzanak hozzá egy békeszövetségben. Akik ezt tették, azokat a rend bajnokaként magasztalták. Akik pedig nem, azokat árulóknak állították be, és Darken Rahl személyesen végezte őket ki a helyszínen.

– Hogyan…

Kahlan felemelte a kezét, és becsukta a szemét.

– Darken Rahlnak van egy görbe kése, amit az övében tart. Nagy örömét leli a használatában. Kérlek, Richard ne kérdezd, hogy mit csinált azokkal az emberekkel. Nem bírná a gyomrom, ha el kellene mondanom.

– Csak azt akartam kérdezni, hogy mit csináltak ekkor a varázslók?

– Ekkor kezdett csak kinyílni a szemük. Rahl törvénytelenné nyilvánította a mágia mindennemű gyakorlását, és kijelentette, hogy mindenki, aki mágiát használ, az lázadó. Ehhez tudnod kell, hogy Középföldön a mágia sok nép, sok teremtmény része. Olyan mintha azt mondanád, hogy bűnöző vagy, mert két kezed van meg két lábad, és le kell őket vágatnod. Majd betiltotta a tüzet.

– A tüzet? – nézett fel Richard a levesből. – Miért?

– Darken Rahl nem ad magyarázatot a parancsaira. De a varázslók tüzet használnak. Ám ő így sem fél a varázslóktól. Nagyobb hatalma van, mint az apjának valaha, nagyobb, mint bármelyik varázslónak. A követői mindenféle indokot adnak, a legfőbb az, hogy tüzet használtak Darken Rahl apja ellen, így a tűz a Rahl ház elleni tiszteletlenség jele.

– Akkor hát ezért szerettél volna a tűz előtt üldögélni!

Kahlan bólintott.

– Középföldön, ha rossz helyen, és Darken Rahl vagy híveinek jóváhagyása nélkül gyújtasz tüzet, az olyan, mintha aláírnád a saját halálos ítéleted. – Egy botot szúrt a földbe. – Lehet, hogy Nyugatföldön is. A bátyád úgy tűnik, elég közel van ahhoz, hogy betiltsa a tüzet. Talán…

– Anyánk egy tűzben lelte a halálát – szakította félbe Richard. Figyelmeztetés bujkált a hangjában. – Michael ezért aggódik a tűz miatt. Ez az egyetlen oka. És egy szót sem szólt arról, hogy be kellene tiltani, csak azt mondta, hogy szeretne tenni valamit, hogy másokat ne érjen olyan baj, mint anyánkat. Semmi rossz nincs abban, ha azt akarja, hogy az embereket ne érje szenvedés.

– Pedig nem sokat törődött azzal, hogy neked fájdalmat okoz-e – nézett fel a szemöldöke alól Kahlan.

Richard mély lélegzetet vett, és hagyta, hogy lelohadjon benne a düh.

– Lehet, hogy így tűnt, de te nem érted őt! Ő már csak ilyen. Tudom, hogy nem akart fájdalmat okozni nekem. – Richard felhúzta a térdét, és összekulcsolta előtte a karját. – Anyánk halála után, Michael egyre több időt töltött a barátaival. Mindenkivel barátkozott, akit csak fontosnak ítélt. Sokan közülük beképzeltek voltak és arrogánsak. Apának Michael sok barátja nem tetszett, és ezt meg is mondta neki. Veszekedtek emiatt eleget.

Egyszer Apa hazahozott egy vázát, aminek a tetején kicsi figurák voltak kifaragva, mintha táncolnának a peremén. Büszke volt rá. Azt mondta, nagyon régi, és akár egy aranyat is megkaphat érte. Michael közölte vele, hogy ő többet is tud szerezni érte. Vitatkoztak, végül Apa megengedte neki, hogy elvigye a vázát és eladja. Michael visszajött, és négy aranypénzt dobott az asztalra. Apám hosszú-hosszú ideig csak nézte őket. Majd, nagyon halkan azt mondta, hogy a váza nem ért négy aranyat, és szerette volna tudni, hogy Michael mit mondott az embereknek. Michael azt felelte, hogy csak amit hallani szerettek volna. Apa kinyújtotta a kezét, hogy felvegye a négy aranyat, de Michael rájuk csapta a kezét. Felvett három aranyat, és azt mondta, hogy csak egy jár apámnak, hiszen csak egyet várt értük. Majd hozzátette. „Ennyit érnek a barátaim, George."

Ekkor szólította először George-nak. Apám ezután soha nem engedte, hogy bármit is eladjon a nevében.

De tudod, mit csinált Michael a pénzzel? A következő alkalommal, hogy apám elutazott, kifizette a családi adósságokat. Semmit sem vett magának.

Néha Michael durván intézi a dolgokat, mint ma, amikor mindenkinek elmesélte, hogy mi történt anyánkkal, és rám mutatott, de tudom… tudom, hogy mindenki legjobb érdekét tartja szem előtt. Nem akarja, hogy bárkinek is szenvedést okozzon a tűz. Ez minden, nem akarja, hogy bárki is keresztülmenjen azon, amin ő ment keresztül. Csak azt próbálja tenni, ami tényleg mindenki számára a legjobb.

Kahlan nem nézett fel. Még egy percig piszkálta a bottal a földet, majd a tűzbe dobta az ágat.

– Bocsáss meg, Richard. Nem kellett volna ilyen gyanakvónak lennem. Tudom, hogy édesanyád elvesztése mennyire fáj. Biztos vagyok benne, hogy igazad van. Megbocsátasz nekem? – nézett fel végül.

Richard elmosolyodott, és bólintott.

– Hát persze. Azt hiszem, ha azon mentem volna keresztül, amin te, én is habozás nélkül a legrosszabbra gondolnék. Sajnálom, hogy így rád ripakodtam. Ha megbocsátasz, hogy ilyen hangnemet használtam veled szemben, akkor meghagyom neked a többi levest.

Kahlan egy mosoly kíséretében bólintott, hogy rendben, Richard pedig átnyújtotta neki a maradék levest. Szerette volna hallani a történet többi részét is, de várt, és egy ideig nézte, ahogy a lány eszik, és csak utána kérdezte.

– Szóval a d'harai hadsereg egész Középföldet meghódította?

– Középföld nagyon nagy. A Népek Békehadserege csak néhány nagyobb várost tart megszállás alatt. Sokhelyütt az emberek tudomást sem vesznek a szövetségről. Rahl pedig nem törődik velük. Jelentéktelen problémának tartja. Másvalami köti le a figyelmét. A varázslók rájöttek, hogy a valódi célja az a mágikus hatalom volt, amire a nagy mágus figyelmeztette a tanácsot, az az erő, amellyel elvakult kapzsiságukban nem úgy bántak, ahogyan kellett volna. Annak a hatalomnak a segítségével, ami után Darken Rahl kutat, mindenki urává válhat, anélkül, hogy bárkivel is harcolnia kellene.

– A varázslók közül öten rájöttek, hogy tévedtek: a nagy mágusnak végső soron igaza volt. Próbálták jóvá tenni bűneiket, és megmenteni Középföldet és Nyugatföldet attól, ami akkor történne, ha Darken Rahl birtokába jut annak az erőnek, amit keres. Ezért megpróbálták megtalálni a nagy varázslót, de Darken Rahl is vadászik rá.

– Öt varázslót említettél. Hányan vannak?

– Heten voltak: a nagy varázsló és hat tanítványa. Az öreg varázsló eltűnt; a többiek közül az egyik eladta szolgálatait egy királynőnek, ami igen becstelen dolog egy varázslótól. – Elhallgatott, egy pillanatig gondolkozva ezen. – Mint korábban már említettem, a másik öt meghalt. Mielőtt meghaltak, egész Középföldet átkutatták, ám a nagy mágust nem találták. Nincs Középföldön.

– Ezért úgy vélték, hogy Nyugatföldön van?

Kahlan az üres edénybe ejtette a kanalat.

– Igen. Itt van.

– És azt gondolták, hogy a nagy varázsló szembe tud szállni Darken Rahllal, noha ők öten sem tudtak?

Valami nem stimmelt a történettel, és Richard nem volt benne biztos, hogy tudni akarta azt, ami ezután következik.

– Nem – felelte Kahlan rövid hallgatás után. – Neki sincs meg a hatalma, hogy Darken Rahl ellen forduljon. A varázslók azt szerették volna, hogy a nagy mágus nevezze ki azt az embert, akit csak ő nevezhet ki. Csak így menthetjük meg a világot az eljövendő szörnyűségektől.

Amilyen gondossággal Kahlan megválogatta a szavait, Richard tudta, olyan titkok körül táncol, melyekről neki nem kellene kérdezősködnie. Nem is faggatta Kahlant tovább, inkább csak annyit kérdezett:

– Miért nem jöttek utána ők maguk, hogy megkérjék minderre?

– Mert féltek attól, hogy nemet mond, és nem volt akkora hatalmuk, hogy rákényszerítsék.

– Öt varázsló hatalma nem ér fel ennek az egynek a hatalmával?

– Ők csak a tanítványai voltak, olyanok, akik varázslók akartak lenni – rázta a fejét keserű mosoly kíséretében Kahlan –, nem pedig született varázslók, akik a mágia tehetségével születtek. A nagy varázsló olyan apának a fia, aki maga is mágus volt, az anya pedig, aki szülte, varázslónő. A mágia a vérében van, nem csak a fejében. A többiek soha nem lehettek olyan varázslók, mint ő. Egyszerűen nem volt meg hozzá a hatalmuk, hogy rávegyék arra, amire szerették volna megkérni. – Kahlan elhallgatott.

– És… – Richard nem fejezte be a mondatot. Hallgatásával jelezte Kahlannak a következő kérdését, és azt is, hogy már tudja a választ.

– …ezért engem küldtek, mert nekem megvan – válaszolt Kahlan egészen halkan suttogva.

A tűz ropogott és sziszegett. Richard érezte Kahlanban a feszültséget, és tudta, hogy a témával kapcsolatban ennél messzebb már nem megy, így hát csöndben maradt, hogy tudassa vele: biztonságban van. Nem fordult felé, csak a karjára tette a kezét. Kahlan pedig az ő kezére fektette a másik kezét.

– Hogyan fogod megismerni ezt a varázslót?

– Csak azt tudom, hogy meg kell találnom, mégpedig hamarosan, vagy mindnyájan elvesztünk.

Richard némán töprengett.

– Zedd segíteni fog nekünk – mondta végül. – Zedd felhőjós. Eltűnt embereket kutat fel.

– Ez varázslásnak hangzik – nézett rá gyanakvóan Kahlan. – Nyugatföldön pedig nem szabadna mágiának lenni.

– Zedd azt mondja, nem varázslat; mindenki meg tudja tanulni. Engem is próbál tanítgatni rá. Mindig csúfol, amikor azt mondom, hogy úgy néz ki, esni fog. A szemei egészen nagyra nyílnak, és azt mondja: „Varázslat! Egészen biztosan varázserővel rendelkezel, fiam, ha így tudsz olvasni a felhőkből, és ilyen jól látod a jövőt!"

Kahlan nevetett. Jó volt hallani. Richard nem akarta tovább faggatni, bár történetének fonala számos laza szálat is tartalmazott. Sok mindent nem árult el neki. De már sokkal többet tudott, mint korábban. A legfontosabb az volt, hogy megtalálják a varázslót, és azután odébbálljanak. Nemsokára újabb quad jön Kahlan után. Nyugat felé kell menniük, miközben a varázsló megteszi, amit tennie kell.

Kahlan egy madzaggal összekötött viaszosvászon csomagocskát vett elő a derekán függő erszényből A madzagot kioldva kihajtogatta: valamilyen sárgásbarna anyagot tartalmazott. Beledugta az ujját, és Richard felé fordult.

– Ez segíteni fog, hogy begyógyuljanak a csípések. Fordítsd el a fejed.

A kenőcs csillapította a szúrások okozta fájdalmat. Richard felismerte néhány benne lévő növény és gyógyfű illatát. Zedd őt is megtanította egy hasonló kenőcs készítésére, ám abban aum is volt, ami elveszi a nyílt sebek fájdalmát. Miután ellátta Richardot, Kahlan magára is kent a kenőcsből. Richard kitartotta sajgó, vörösre duzzadt kezét.

– Ide is tegyél egy kicsit!

– Richard! Mi történt veled?

– Belém csípett egy tüske, még ma reggel.

Kahlan gondosan bekente a sebét.

– Soha nem láttam még tüskét, ami ilyen sebet okozna.

– Jó nagy tüske volt. Reggelre már biztosan jobban leszek.

A kenőcs nem csillapította annyira a fájdalmát, mint remélte, de azt mondta Kahlannak, hogy már nem fáj annyira, mert nem akarta aggasztani. A keze igazán semmiség volt azokhoz a dolgokhoz képest, amikkel foglalkoznia kell. Figyelte, amint a lány újra megköti a madzagot a kis csomag körül, és visszateszi az oldalán lógó tarisznyába.

Kahlan elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Richard, félsz a mágiától?

Richard alaposan megfontolta a választ.

– Mindig is lenyűgözött a dolog. Izgalmasnak hangzott. Ám most már tudom, hogy van olyan mágia is, amitől félni kell. Bár azt hiszem, a mágia sem más, mint az emberek: néhányuktól jobb, ha távol tartod magad, néhányukat pedig szerencséd, ha ismerőseid közé sorolhatod.

Kahlan mosolygott, láthatólag elégedetten a válasszal.

– Richard, mielőtt elalszom, még valamit meg kell tennem. Egy mágikus teremtmény van velem. Ha nem ijedsz meg tőle, megengedem, hogy vess rá egy pillantást. Ritka lehetőség. Nagyon kevesen látták, és kevesen is fogják látni. Meg kell azonban ígérned, hogy amikor megkérlek rá, elmész, és teszel egy sétát, amikor pedig visszatérsz, nem kérdezel többet. Nagyon fáradt vagyok, aludnom kell.

Richard elmosolyodott a megtiszteltetésre.

– Megígérem.

Kahlan újra kinyitotta az oldalán függő tarisznyát, és egy bedugaszolt gömbölyded üvegcsét húzott elő. Kék és ezüst csíkok cikáztak a vastagabb részében. Fény ragyogott benne.

– Ez egy fénylény – nézett Richard szemébe Kahlan. – Sharnak hívják. A fénylények nappal nem láthatóak, csak éjszaka. Shar része annak a varázslatnak, ami áthozott a Határon. Ő volt a kalauzom. Nélküle elvesztem volna.

Kahlan szemébe könnyek gyűltek, de a hangja nyugodt maradt, nem remegett meg.

– Ma este meghal. Az otthonától és a fajtája többi tagjától távol nem tud tovább életben maradni, és nincs meg az ereje, hogy újra átkeljen a Határon. Feláldozta az életét, hogy segítsen nekem, mert ha Darken Rahl sikerrel jár, akkor a fajtája összes tagja – és velük együtt még sok hasonló lény is – mindegy szálig elpusztul.

Kahlan kihúzta a dugót, és a tenyerébe véve a kis üveget, a kettőjük közé emelte a kezét.

Piciny fényszikra emelkedett ki az üvegből, majd kilebegett az útszéli fenyő hideg, nyirkos levegőjébe. Mindent ezüstös fénybe borított. A fény elhalványult, a fénylény pedig kettejük között lebegve megállt a levegőben. Richard néma volt a döbbenettől. Tátott szájjal meredt a látványra, teljesen elbűvölten.

– Jó estét, Richard Cypher – köszöntötte a fénylény aprócska hangon.

– Jó estét neked, Shar. – Richard hangja sem volt több suttogásnál.

– Köszönöm, hogy segítettél Kahlannak. Az én népemet is segíted ezzel. Ha bármikor szükséged lenne a fénylények segítségére, csak mondd a nevemet, és segíteni fognak neked, mert ellenség nem ismerheti a nevem.

– Köszönöm néked, Shar, de Középföld az utolsó hely, ahová vágyom. Segítek Kahlannak, hogy megtalálja a varázslót, de azután nyugat felé kell mennünk, minél távolabb kell kerülnünk azoktól, akik meg akarnak ölni minket.

A fénylény megfordult a levegőben és töprengett. Az arcára vetülő ezüstös fény melegséggel és biztonságérzettel töltötte el Richardot.

– Ha ez az, amit tenni szeretnél, akkor így is kell cselekedned – mondta Shar. Richard megkönnyebbült. A kicsinyke fénypont ismét megpördült a levegőben, majd megállt.

– De tudd meg: Darken Rahl mindkettőtök után vadászik. Nem fog nyugodni. Nem fog megállni. Ha futtok, megtalál benneteket. Ez nem kétséges. Ellene nem tudtok védekezni. Meg fog ölni mindkettőtöket. Hamarosan.

Richard szája olyan száraz volt, hogy alig tudott nyelni. A gár legalább gyors halál lett volna, gondolta, és már vége lenne az egésznek.

– Shar, van valami mód arra, hogy megmeneküljünk?

A fényecske ismét megperdült, fénye Richard arcán és az útszéli fenyő ágain villant.

– Ha a hátad fordítod felé, akkor a szemed nem látja – Shar abba hagyta a táncát. – El fog kapni. Élvezni fogja.

– De… – meredt rá Richard. – Nincs semmi, amit tehetnénk?

A kis fényfolt ismét forogni kezdett, és mielőtt megállt volna, közelebb röppent Richardhoz.

– Ez már jobb kérdés, Richard Cypher. A válasz, amit keresel, benned van. Keresned kell. Keresned kell, vagy mindkettőtöket megöl. Hamarosan.

– Milyen hamar? – kissé keményebb volt a hangja, de Richard nem tudta visszafogni magát. A fényecske pörögve hátrált. Nem hagyja ki ezt a lehetőséget anélkül, hogy legalább annyit kitaláljon, amibe belekapaszkodhat.

A fénylény megállt.

– A tél első napján, Richard Cypher. Amikor a Napkorong az égre emelkedik. Ha Darken Rahl addig nem pusztít el benneteket, és ha nem állítja meg addig valaki, akkor a tél első napján, amikor a Napkorong felmegy az égre, a népem mindegyszálig elpusztul. Ti is meghaltok. Élvezni fogja majd.

Richard próbálta kitalálni, hogy mi lehetne a legjobb kérdés, amit egy pörgő-forgó fénypontnak feltehetne.

– Shar, Kahlan megpróbálja megmenteni a néped többi tagját. Én is próbálok segíteni neki. Az életedet adod, hogy segíts neki. Ha elbukunk, mindenki meghal, te magad mondtad. Kérlek, van valami, amit tudnál mondani, hogy segíts nekünk Rahl ellen?

A fényecske körbefordult, és egy kört írt le az útszéli fenyő belseje mentén, röptében megvilágítva a hozzá közel eső területeket. Majd újra megállt Richard előtt.

– Már megmondtam neked a választ. Benned van. Keresd vagy elpusztulsz. Sajnálom, Richard Cypher. Segíteni akarok. Nem tudom a választ. Csak azt, hogy benned van. Sajnálom, sajnálom.

Richard bólintott, és beletúrt a hajába. Nem tudta, ki volt a frusztráltabb, ő vagy Shar. Kahlanra pillantott, látta, hogy a lány nyugodtan ül, és a fénylényt nézi. Shar perdült egyet és várt.

– Rendben van. Meg tudod mondani, hogy miért akar megölni? Azért, mert segítek Kahlannak, vagy más oka is van?

– Más okok? – jött közelebb Shar. – Netán titkok?

– Micsoda! – ugrott talpra Richard. A fénylény feljebb emelkedett, hogy kövesse.

– Nem tudom miért. Sajnálom. Csak, hogy meg fog ölni.

– Hogy hívják a varázslót?

– Jó kérdés, Richard Cypher. Sajnálom. Nem tudom.

Richard visszaült, és a kezébe temette az arcát. Shar megpördült, és fénypásztákat árasztva lassan körözött a feje körül. Richard valamiképpen tudta, hogy megpróbálja megnyugtatni, és azt is tudta, hogy már közel járt a végéhez. Haldoklott, de közben őt próbálta megnyugtatni. Megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában, hogy beszélni tudjon.

– Shar köszönöm, hogy segítettél Kahlannak. Az életem, bármilyen rövidnek is ígérkezik, máris hosszabb lett, mert Kahlan ma megmentett attól, hogy valami ostobaságot kövessek el. Az életemet is szebbé tette, hogy megismerhettem. Köszönöm neked, hogy segítettél a barátomnak, hogy átkeljen a Határon. – Könnyek homályosították el előtte a világot.

A fénylény fellebegett hozzá, és megérintette a homlokát. A hangja legalább annyira Richard fejében, mint a füleiben hallatszott.

– Sajnálom, Richard Cypher. Nem tudom a válaszokat, amik megmentenének. Ha tudtam volna, kérlek, hidd el, hogy készségesen válaszoltam volna neked. De látom benned a jót. Hiszek benned. Bizton tudom, hogy ott van benned, ami ahhoz kell, hogy sikerrel járj. Lesz idő, amikor majd kételkedni fogsz önmagadban. Ne add fel. Jusson eszedbe, hogy hiszek benned, és tudom, hogy képes leszel véghezvinni azt, amit tenned kell. Kivételes ember vagy te, Richard Cypher. Higgy magadban! És óvd Kahlant!

Richard rájött, hogy csukva van a szeme. Szabadon folytak a könnyei, és a gombóc a torkában nem engedte levegőhöz jutni.

– Nincsenek gárok a közelben. Most pedig, kérlek, hadd maradjak egyedül Kahlannal. Eljött az időm.

– Ég veled, Shar – bólintott Richard. – Igazán nagyon örülök annak, hogy megismerhettelek.

Anélkül, hogy bármelyikükre nézett volna, elment.

 

Miután elment, a fénylény Kahlanhoz lebegett.

– Inkvizítor Anya – szólította illő módon –, az időm hamarosan lejár. Miért nem árultad el neki, hogy ki vagy?

– Shar, nem tudom megtenni, még nem – Kahlan válla meggörnyedt, keze az ölében nyugodott. A tűzbe meredt.

– Kahlan Inkvizítor, ez nem tisztességes. Richard Cypher a barátod.

– Hát nem látod? – Könnycseppek kezdtek görögni az arcán. – Éppen ezért nem árulhatom el. Ha megmondom neki, nem lesz többé a barátom, nem fog törődni velem. Nem tudod, milyen dolog Inkvizítornak lenni, nem tudod milyen az, hogy mindenki fél tőled. Richard pedig a szemembe néz, Shar! Nem sokan merték ezt valaha is megtenni. Soha senki nem látott annyira belém, mint ő. A szeme láttán biztonságban érzem magam. Mosolyra készteti a szívem.

– Lehet, hogy mások mondják el neki, mielőtt te megteszed, Kahlan Inkvizítor. Az még rosszabb lehet.

Kahlan felnézett a fénylényre, szemében könnyek csillogtak.

– Még azelőtt elmondom neki, hogy ez megtörténnék.

– Veszélyes játékot űzöl, Kahlan Inkvizítor – figyelmeztette Shar. – Lehet, hogy előbb beléd szeret. Ha utána közlöd vele, megbocsáthatatlanul megsérted.

– Nem hagyom, hogy így legyen.

– Akkor a párodul választod?

– Soha! – sikoltott fel Kahlan.

A fénylény pörögve hátrált a hangra, majd lassan visszatért a lány arca elé.

– Kahlan Inkvizítor, te vagy az utolsó az Inkvizítorok közül. Darken Rahl a többieket mind megölte. Még a húgodat, Dennee-t is. Te vagy az Inkvizítor Anya. Párt kell választanod!

– Soha nem tenném olyasvalakivel, aki fontos számomra. Egyetlen Inkvizítor sem tenné – zokogta Kahlan.

– Bocsáss meg, Inkvizítor Anya. Te döntöd el, hogy kit választasz majd.

Kahlan felhúzta a lábát, átfogta a karjával, és a térdére fektette a homlokát. Rázkódtak a vállai, annyira zokogott, leomló, sűrű haja körbefogta a testét. Shar lassan körözött a feje felett, ezüstös fénycsíkokat szórva szerteszét, és nyugtatgatta társát. Egészen addig körözött, amíg Kahlan sírása alábbhagyott, majd végül abbamaradt. Azután visszatért, hogy előtte lebegjen.

– Nehéz Inkvizítor Anyának lenni. Sajnálom.

– Nehéz – értett egyet Kahlan.

– Sok van a válladon.

– Sok – helyeselt megint Kahlan.

A fénylény könnyedén a nő vállára ereszkedett, és csendesen pihent, míg Kahlan az apró, lassan csapkodó lángnyelvekkel égő tüzet szemlélte. Kis idő múlva a fénylény felemelkedett a válláról, és Kahlan elé lebeget.

– Szeretnék még veled maradni. Jó idők voltak. Szeretnék még Richard Cypherrel maradni. Jó kérdései vannak. De már nem tudok sokáig kitartani. Sajnálom. Meghalok.

– Szavamat adtam neked, Shar, hogy ha szükséges, az életemet is odaadom, hogy megállítsuk Darken Rahlt. Hogy megmentsem a népedet és a többieket.

– Hiszek benned, Kahlan Inkvizítor. Segíts Richardnak. – Shar közelebb jött. – Kérlek. Mielőtt meghalok. Érints meg!

Kahlan eltolta magát a fénylénytől, egészen a fa törzséig húzódott hátra.

– Ne… kérlek… ne! – könyörgött a fejét rázva. – Ne kérd, hogy ezt tegyem! – Megint könnybe lábadt a szeme. Remegő ujjait az ajkához érintette, próbálta visszatartani a könnyeit.

Shar közelebb jött hozzá.

– Kérlek, Inkvizítor Anya! Annyira kínoz az egyedüllét, fáj, hogy távol vagyok a többiektől. Soha többé nem lehetek már velük. Annyira fáj! Most pedig elmegyek. Kérlek! Használd a hatalmad! Érints meg, hadd kortyoljak az édes kínból! Hadd haljak meg a szeretet ízével! Feláldoztam az életemet, hogy segíthessek neked. Nem kértem tőled semmi mást. Kérlek!

Shar fénye egyre tompább lett, egyre halványabb. Kahlan a bal kezét a szájára tapasztva zokogott. Végül kinyújtotta a jobb kezét, míg ujjai a fénylényt nem érintették.

Mennydörgött, ám hang ezúttal sem hallatszott. A heves lökés hullám megrázta a fát, elszáradt levelek zuhatagát árasztva, melyek közül néhány nagyot lobbant a tűzbe hullva. Shar halvány ezüstös fénye rózsaszín izzássá változott, és erősen felfénylett.

– Köszönöm, Kahlan. – Shar hangja erőtlen volt. – Ég veled, szerelmem!

Majd a fény – és az élet – kicsiny szikrája kialudt, és eltűnt.

 

A hang nélküli mennydörgés után Richard várt egy ideig, majd visszatért Kahlanhoz. Kahlan a lába köré font karokkal ült, álla a ferdén nyugodott, és a tűzbe meredt.

– Shar? – kérdezte Richard.

– Elment – jött a válasz valahonnan nagyon messziről.

Richard bólintott, és kézenfogva Kahlant, a száraz fűből összerakott derékaljhoz vezette, és lefektette. Kahlan minden ellenállás vagy megjegyzés nélkül hagyta, hogy lefektesse. Richard ráterítette a pokrócot, rárakott egy kis száraz füvet, hogy egész éjszaka melegen maradjon, majd befúrta magát a fűbe Kahlan mellé. Kahlan oldalára fordult, a vele ellenkező irányba, és a vállait hátranyomta, neki Richardnak, úgy ahogy egy gyerek nyomja a hátát a szülőjének, amikor veszély fenyegeti. Richard is megérezte ezt. Valami közeledett feléjük. Valami halálos.

Kahlan már aludt, Richard tudta, hogy fáznia kellene, de mégsem fázott. A keze lüktetett. Forróságot érzett. Csak feküdt, és a hang nélküli mennydörgésen töprengett. Eltűnődött, vajon mire készül Kahlan, amivel ráveheti a nagy varázslót, hogy megtegye, amit akar. A gondolat megrémisztette. Ám mielőtt még jobban aggódhatott volna, ő is álomba szenderült.