Második fejezet

 

 

 

Richard először dermedten állt, nem tudta, mit tegyen. Nem lehetett biztos benne, hogy a négy férfi valóban a nőre vadászik, legalábbis addig nem, amíg esetleg már túl késő. Egyébként is mi köze hozzá? Ráadásul még a kése sincs vele. Mennyi esélye van egy fegyvertelen férfinek néggyel szemben? Az ösvényen haladó nőt nézte. És a nyomában haladó férfiakat.

Mennyi esélye lehet a nőnek'?

Lekuporodott, izmai keményen megfeszültek. Szíve hevesen kalapált. Megpróbálta kisütni, hogy mihez kezdjen. A reggeli nap forró sugarai az arcát melengették, a félelemtől zihálva szedte a levegőt. Tudta, hogy egy kicsivel a nő előtt a Sólymászösvény elágazik. Sietve próbálta felidézni, hogy pontosan merre. Az ösvény fő ága a nőnek balkéz felé tartva a tó körül folytatódott, és fel, a hegyek közé vezetett, ahol Richard állt és figyelt. Ha a nő a fő csapáson marad, akkor megvárhatja, és figyelmeztetheti a nyomában lopakodó emberekre. És azután? Amellett, hogy túl sokáig tartana, a négy férfi hamarosan utolérné. Egy ötlet kezdett kibontakozni a fejében. Felpattant és elkezdett lefelé futni az ösvényen.

Ha az útelágazás előtt elérné a nőt, még mielőtt az üldözői elkapnák, felvihetné a jobb oldali csapáson. Az ösvény a fák közül fel, a nyílt sziklapárkányok irányába vezetett, egyre messzebb a Határtól, Szarvasföld városa felé, ahol segítséget találhatnak. Ha sietnek, elrejtheti a nyomaikat. Az üldözők nem tudnák, hogy az elágazáson mennek. Azt hinnék – legalább egy kis ideig –, hogy a nő még mindig a főcsapáson halad, ez pedig elegendő lenne ahhoz, hogy megtévesszék őket, és a biztonságba vezesse a nőt.

Az előbbi vágtától még mindig kifulladva, Richard fújtatva kapkodta a levegőt, és olyan gyorsan futott lefelé az ösvényen, ahogyan csak tudott. Az ösvény hamarosan visszatért a fák közé, így legalább nem kellett amiatt aggódnia, hogy a négy férfi észreveszi. Futás közben napfénypászták villantak el mellette. Vén fenyőfák sorakoztak az út mentén, tűleveleik puha szőnyegpárnaként fogták fel lépéseit.

Kis idő múltán, az ösvényen vágtatva keresni kezdte az oldalcsapást. Nem lehetett benne biztos, hogy milyen messzire jutott, mert az erdő nem nyújtott biztos viszonyítási pontot, és nem emlékezett, hogy pontosan merre van az elágazás. Kicsi volt és könnyen elvéthető. Minden egyes kanyar új reménnyel töltötte el, hogy ez lesz majd, ahol megtalálja az elágazást, és tovább kényszerítette magát. Megpróbálta kitalálni, hogy mit mond majd a nőnek, ha odaér hozzá. Elméjében ugyanolyan gyorsan száguldottak a gondolatok, mint amilyen szaporán a lábait szedte. Lehet, hogy azt fogja gondolni, hogy az üldözőivel van, vagy megijed tőle, és esetleg nem hisz neki. Nem sok ideje lesz, hogy meggyőzze: tartson vele, segíteni akar neki.

Egy kisebb bucka tetejére érve ismét az elágazást kezdte keresni, de nem látta meg, így futott tovább. Most már szaggatottan zihált. Tudta, ha nem éri el az elágazást a nő előtt, akkor csapdába kerülnek, és választhatnak: vagy megpróbálnak gyorsabban futni, mint üldözőik vagy harcolnak. Mindkettőhöz túlságosan ki volt fulladva. Ez csak még keményebben vitte előre. Izzadtság csorgott végig a hátán, inge a hátához tapadt. A reggel hűvössége fullasztó hőségbe váltott, de tudta, hogy csak a rendkívüli erőkifejtés miatt érzi ezt. Kétoldalt elmosódottá vált az erdő ahogy futott.

Egy éles jobbkanyar előtt végre elérte az elágazást. Majdnem túlment rajta. Sietve megvizsgálta a nyomokat, hogy járt-e már itt a nő, és nem tért-e a keskenyebb csapásra. Nem talált nyomokat. Megkönnyebbülés öntötte el. Kimerültségében térdre rogyott, és a sarkára ült, próbált lélegzethez jutni. A terve első része bevált. Hamarabb ideért, mint a nő. Most már csak meg kell győznie, mielőtt túl késő lenne.

Jobb kezét az oldalába nyilalló fájdalomra szorította. Még mindig levegő után kapkodott. Aggódni kezdett, hogy nevetségesnek tűnik majd. Mi van, ha csak egy lány az, aki bújócskát játszik a bátyjaival? Bolondnak nézik majd. Rajta kívül mindenki jót fog nevetni.

Lenézett a kézfején lévő sebre. Vörös volt és fájdalmasan lüktetett. Eszébe jutott az égen látott lény. Eszébe jutott, hogy a nő milyen céltudatosan haladt, egyáltalán nem úgy, mint egy bújócskázó gyermek. És nem kislány, hanem egy nő. Visszaemlékezett a jeges félelemre, ami a négy férfi láttán töltötte el. Négy férfi láttán, akik árnyékként lopakodtak a nő nyomában: ez a harmadik furcsa dolog volt ma reggel. A baj harmadik gyermeke. Nem, rázta meg a fejét, ez nem bújócska. Tudta, mit látott. A négy férfi a nőre vadászik.

Richard kezdett feltápászkodni. Felhevült testéből csak úgy áradt a forróság. Derékban meghajolva, kezeit a térdére támasztva, vett néhány mély lélegzetet, majd kihúzta magát.

Tekintete a kanyarban beforduló fiatal nőre szegeződött. Egy pillanatra a lélegzete is elállt. A lány dús, barna haja egészen hosszú volt, testének vonalaihoz simult. Magas volt, majdnem olyan magas, mint Richard, és nagyjából vele egyidős lehetett. A ruhájához foghatót Richard még soha nem látott: szinte teljesen fehér volt, nyakánál négyzetes kivágással, a derekán pedig kis, barna bőrerszény díszítette. A ruha anyaga finom szövésű volt és sima, szinte csillogó, semmiféle szokásos csipke és fodor nem volt rajta, semmi festett minta vagy szín, ami elvonná a tekinteteket arról, hogy miként ölelte körül a lány alakját. A ruha elegáns volt a maga egyszerűségében. A lány megtorpant, s ruhájának fenségesen lebegő redői a lábaihoz simultak.

Richard közelebb ment hozzá, de három lépésre tőle megállt, hogy ne tűnjék fenyegetőnek. A lány egyenesen és nyugodtan állt, karjait az oldala mellett tartva. Szemöldöke egy ragadozó madár szárnyainak kecses ívét formázta. Zöld szemeit félelem nélkül szegezte rá. Tekintetük olyan erőteljesen kapcsolódott, hogy Richard úgy érezte, éntudata szinte elvész. Úgy érezte, mintha mindig ismerte volna a lányt, mintha mindig a része lett volna, mintha szükségletei az ő szükségletei lettek volna. A lány tekintete vasmarokként tartotta fogva, úgy nézett a szemébe, mintha a lelkét akarta volna megpillantani, mintha választ keresett volna valamire. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, mondta némán Richard. És ezt sokkal komolyabban gondolta, mint bármi mást valaha.

A lány pillantása megenyhült, a Richardot fogva tartó vasmarok felengedett. Richard megpillantott valamit a lány tekintetében, amit minden másnál vonzóbbnak talált: intelligenciát. Látta a szemében csillogó, a benne ragyogó értelem szikráit, és ezen keresztül tökéletesen átérezte lénye egészét. Biztonságban érezte magát.

Figyelmeztetés villant az elméjében, eszébe jutott, hogy miért van itt, hogy drága az idő.

– Odafent voltam – mutatott a domb felé, ahol az előbb volt – és megláttalak téged.

A lány tekintete követte az ujját. Richard is odanézett, és rájött, hogy az egymásba akaszkodó faágakra mutat. A fáktól nem látszott a domb. Némán leengedte a karjait, próbált úgy tenni, mintha meg sem történt volna ez a baki. A lány ismét rászegezte a tekintetét, és várt.

– Odafent voltam egy dombon, a tó felett – kezdte újra Richard halk hangon. – Láttam, ahogy a part mellett futó ösvényen mész. Néhány alak követ téged.

A lány nem árult el érzelmeket, de továbbra sem vette le róla a szemét.

– Hányan vannak?

– Négyen – felelte Richard, bár furcsának érezte a kérdést.

A lány elsápadt.

Megfordult, és a háta mögött húzódó erdőt kémlelte. Egy pillanatra az árnyékokat fürkészte, majd visszafordult Richard felé, zöld szemével a férfi tekintetét vizslatva.

– Segíteni akarsz nekem? – Elbűvölően szép arca a sápadtságot kivéve semmiféle érzelemről nem árulkodott.

– Igen – hallotta magát Richard, mielőtt a fejében egyetlen gondolat is megszülethetett volna.

A lány vonásai megenyhültek.

– Mit javasolsz, mit tegyünk?

– Innét nem messze egy keskeny csapás kanyarodik le az ösvényről. Ha mi azon megyünk, ők pedig ezen maradnak, akkor megléphetünk előlük.

– És mi lesz, ha nem? Ha követik a csapást?

– Elrejtem a nyomainkat – rázta meg a fejét Richard. Próbálta megnyugtatni a lányt. – Nem fognak követni minket. Nézd, nincs időnk…

– És ha mégis? – szakította félbe a lány. – Akkor mi a terved?

Richard egy pillanatra a lány arcát tanulmányozta.

– Nagyon veszélyesek?

– Nagyon – mondta a lány megint csak kimérten.

A lány hangjában bujkáló félelem, ahogyan ezt a szót kimondta, arra késztette Richardot, hogy újra levegőt vegyen. Egy pillanatra látta, hogy vak rémület jelenik meg a másik tekintetben.

– A kis csapás keskeny és meredek. Nem tudnak bekeríteni minket.

– Van fegyvered?

Richard válaszképpen tagadólag rázta a fejét. Túlságosan haragudott magára, amiért otthon hagyta a kését, hogy még hangosan is kimondja.

– Akkor siessünk – bólintott a lány.

 

Miután így határoztak, egyetlen szót sem szóltak, nem akarván elárulni, hogy merre vannak. Richard sietve elrejtette a nyomaikat, és intett a lánynak, hogy ő menjen előre, így Richard lesz közte és üldözőik között. A lány nem habozott. Sebes léptekkel elindult, amerre Richard mutatta. Ruháinak redői a földet söpörték mögötte. A Vén erdő dús, fiatal örökzöldjei szorosan simultak az oldalukhoz. A keskeny ösvény sötét, zöld fallal övezett út volt a bokrok és az ágak között. Körülöttük nem láttak senkit. Menet közben Richard hátrafelé tekintgetett, noha nem nagyon látott messzire. Ám legalább azt látta, hogy tiszta a levegő. A lány fürgén haladt, Richardnak nem kellett noszogatnia.

Nemsokára sziklássá vált a lábuk alatt a talaj. Emelkedni kezdett az út, a fák is ritkábban álltak, szabadabbá tették a kilátást. Sötét árnyékba burkolt hasadékokon és levelekkel borított vízmosásokon keresztül futott az ösvény. Lépteik száraz leveleket kavartak fel. A fenyőfákat keményfák kezdték felváltani, leginkább nyírfák. A fejük felett ingadozó ágak nyomán, kis napfényes foltok táncoltak az erdő talaján. A nyírfák fekete foltokkal tarkított fehér törzse pedig olybá tűnt, mintha ezernyi szem követné a mellettük elhaladó két embert. Néhány holló rekedtes károgását leszámítva, csendes, békés hely volt.

Az ösvény mellett húzódó gránitfal tövében, ujját ajkához téve Richard intett a lánynak, tudatva vele, hogy óvatosan kell mozogniuk, hogy lépteikkel ne keltsenek zajokat, melyek visszhangja felfedné hollétüket. Hallotta, milyen erősen visszhangzik a dombok között, amikor csupán egy varjú felkárog. Richard jól ismerte ezt a tájékot: a sziklafalak alakja olyan, hogy mérföldekre elviszik a hangokat. Az erdő talaját elszórtan borító kerek, mohafedte kövekre mutatott. Megmutatta a lánynak, mire gondol: a kövekre lépve haladjanak, így elkerülhetik, hogy a levelek alatt megbúvó ágakra lépjenek, és azok a talpuk alatt ropogjanak. Félresöpört néhány levelet, a gallyakra mutatott, mímelte, hogy eltöri őket, majd a kezéből tölcsért formált, és a füléhez tapasztotta. A lány bólintott, hogy érti, egyik kezével felemelte a ruháját, és elkezdett a sziklákon lépdelni. Richard megérintette a karját, hogy forduljon vissza. Imitálva, hogy megcsúszik és elesik, figyelmeztette, hogy legyen óvatos, mert a moha csúszós. A lány elmosolyodott, megint bólintott, és sietős léptekkel újra nekiindult. A lány mosolyának látványa meglepte Richardot, jóleső érzéssel töltötte el, és valamicskét csökkentette a félelmét. Ahogy egyik mohás kőről a másikra lépett, újra a remény kis szikrája lopózott a szívébe. Talán mégis sikerül megmenekülniük.

Az ösvény kitartóan haladt felfelé, a fák pedig egyre ritkábban sorakoztak. A mind sziklásabb talaj vajmi kevés lehetőséget kínált nekik, hogy gyökeret eresszenek. Hamarosan csak a hasadékokban nőttek fák, göcsörtös, kitekeredett, alacsony példányok, melyek igyekeztek minél kisebb felületet nyújtani a szélnek, nehogy kitépje őket soványka horgonyzóhelyükről.

Csendesen lopództak ki a fák közül a sziklapárkányra. Az út nem látszott mindig tisztán, és volt több olyan csapás is, mely nem vezetett sehová. A lány gyakran volt kénytelen visszafordulni Richard felé, aki csak a kezével vagy egy fejbólintással jelezte neki az utat. Richard eltűnődött, hogy vajon mi lehet a neve, de az üldözőik miatt nem mert megszólalni. Noha az ösvény meredek volt és nehezen járható, Richardnak nem kellett lassítania a lány miatt. Kitartóan és fürgén kaptatott felfelé. Richard látta a lábán a puha bőrből készült, kényelmes és erős csizmákat, ilyeneket az visel, aki hozzászokott ahhoz, hogy utazzon.

Már több mint egy óra telt el azóta, hogy kijöttek a fák közül, kitartóan kapaszkodva felfelé, szemben a Nappal. Kelet felé haladtak a sziklapárkányon, majd az ösvény visszakanyarodott a nyugati irányba. Üldözőiknek – ha követik őket – a Napba kell nézniük, hogy meglássák őket. A lehető legjobban lekuporodva haladtak, és kapaszkodás közben Richard sűrűn tekintgetett hátrafelé, üldözőikre utaló jelek után fürkészve. Amikor a Teknős-tó partján megpillantotta őket, rejtekezve haladtak, ám idekint a terep már túlságosan nyílt volt ahhoz, hogy elrejtőzzenek. Nem látott semmit, és kezdte jobban érezni magát. Nem követték őket; üldözőik sehol sem látszottak, és mostanra már valószínűleg mérföldekkel lejjebb jártak a Sólymászösvényen. Minél távolabb kerültek a Határtól, és minél közelebb jutottak a városhoz, annál jobban kezdte érezni magát. Bevált a terve.

Nem látva jelét, hogy követnék őket, Richard szeretett volna megállni és pihenni, mivel a keze lüktetett a fájdalomtól, de a lány nem mutatta, hogy szüksége lenne erre, vagy hogy szeretne megállni. Úgy ment tovább, mintha a négy férfi még mindig a sarkában lenne. Richardnak eszébe jutott a tekintete, amikor megkérdezte, hogy veszélyesek-e, és sürgősen elhessegette magában a pihenővel kapcsolatos gondolatokat.

A reggel délelőttbe hajlott, és az évszakhoz képest meleg nap köszöntött rájuk. Az ég ragyogó, tiszta kék színben pompázott, csak elvétve úszkált rajta néhány fátyolszerű, fehér felhő. Az egyik felhő olyan volt, mint egy tekergőző kígyó, a feje lefelé mutatott, a farka pedig felfelé. Szokatlan alakja Richardnak eszébe juttatta, hogy aznap már látta ezt a felhőt – vagy előző nap volt? Nem szabad elfelejtenie, hogy említést tegyen róla Zeddnek, ha legközelebb találkozik vele. Zedd felhőjós volt, és ha Richard esetleg elmulasztaná jelenteni, amit látott, akkor legközelebbi találkozásuk alkalmával egy óra hosszáig kellene hallgatnia Zedd előadását a felhők fontosságáról. Zedd valószínűleg ebben a pillanatban is a felhőt nézi, és azon izgul, hogy Richard vajon észrevette-e.

Az ösvény a kis Csorba-hegy déli oldalához vitte őket, ahol egy csupasz sziklás részen haladt át, amiről a hegy a nevét kapta. A sziklát fele magasságában átszelő ösvényről a Vén erdő déli részére nyíló csodás kilátás tárult elébük, tőlük balra pedig – bár a sziklafal majdnem eltakarta őket – felhőkbe és ködbe burkolódzó, égbenyúló, csipkézett hegycsúcsok látszottak, melyek már a Határhoz tartoztak. Richard barna, haldokló fákat látott kilógni a zöld szőnyegből. A Határhoz közelebb az elpusztult fák egyre sűrűbben sorakoztak. A lián – döbbent rá.

Gyorsan haladtak előre a sziklás ösvényen. Annyira jól belátható, nyitott terepen voltak, hogy bárki könnyedén észrevehette volna őket, hiszen nem volt semmi, ahová elrejtőzhettek volna, ám a sziklán túl az ösvény a Szarvasföldi erdő felé veszi az irányt, azután pedig egyenest a városba vezet. Még ha üldözőik rájönnek tévedésükre, és követik őket, akkor is biztonságos előnyük lesz velük szemben.

Ahogy a sziklás rész túlsó végéhez közeledtek, a korábban csalókán keskeny ösvény kezdett kiszélesedni, elég széles volt ahhoz, hogy egymás mellett haladjon rajta két ember. Richard jobb kezét végighúzta a sziklafalon, ez megnyugtató érzéssel töltötte el, ahogy lepillantott a több száz lábnyi mélységben alatta fekvő, sziklákkal borított síkra. Megfordult és hátrapillantott. Még mindig tiszta volt a levegő.

Amikor hátrafordult, a lány hirtelen megtorpant, ruhájának redői a lába körül kavarogtak.

Előttük az ösvényen, ahol egy pillanattal korábban még nem volt senki, most két üldözőjük állt. Richard az átlagosnál termetesebb volt, ám ez a két férfi jóval nagyobb darab volt nála. Noha csuklyás zöld köpönyegük az arcukat árnyékba borította, hatalmas, izmos testüket nem takarta el. Richard agya vadul dolgozott, megpróbálta felfogni, hogy üldözőik miképpen kerülhettek elébük.

Richard és a lány megpördültek, készen arra, hogy futásnak eredjenek. A fejük feletti sziklákról két kötél hullott alá, és súlyos puffanással földet érve a másik két férfi huppant az ösvényre. Elvágták a visszavonulás útját. Ugyanolyan hatalmas termetűek voltak, mint az előző kettő. A napfényben megcsillant a köpönyegük alatt csatok és bőrszíjak tartotta arzenálnyi fegyver.

Richard visszafordult az első kettő felé. Amazok nyugodtan hátratolták a csuklyáikat. Láthatóvá vált sűrű, szőke hajuk és vastag nyakuk. Arcuk darabos, férfias volt.

– Te elmehetsz, fiú. Csak a lánnyal van dolgunk.

A férfi hangja mély volt, szinte barátságos. Ennek ellenére pengeéles fenyegetés érződött ki belőle. Beszéd közben lehúzta bőrkesztyűit, és betűrte az övébe. Még csak azzal sem vesződött, hogy Richardra nézzen. Nyilvánvalóan nem tartotta akadálynak. Úgy tűnt, ő a vezér, mert a másik három némán várakozott, amíg beszélt.

Richard még soha sem volt ilyen helyzetben. Eddig mindig képes volt elkerülni a bajt. Soha nem engedte meg magának, hogy dühbe guruljon, és könnyed viselkedésével általában mosolygósra változtatta a haragos tekinteteket. Ha a beszéd nem használt, akkor elég erős és gyors volt ahhoz, hogy elejét vegye a fenyegetésnek, mielőtt bárkinek baja esett volna. Ha pedig úgy hozta a szükség, egyszerűen odébb sétált. Tudta, hogy ezeket az embereket nem érdekli a beszéd, és szemmel láthatólag nem féltek tőle. Azt kívánta, hogy bárcsak most is elsétálhatna.

Richard a lány zöld szemébe nézett. Egy segítségéért könyörgő büszke nő tekintetével találkozott. Közelebb hajolt hozzá.

– Nem hagylak el – mondta halk, de határozott hangon.

A másik arcán megkönnyebbülés suhant át.

Aprót bólintott, és finoman Richard alkarjára helyezte a kezét.

– Maradj köztük, ne hagyd, hogy egyszerre rontsanak rám – suttogta. – És amikor jönnek, vigyázz, hogy ne érj hozzám.

Megszorította Richard karját, és a szemébe nézett, várva, hogy amaz megerősítse: értette, amit mondott. Richard nem értette pontosan, hogy miért mondta, amit mondott, de bólintott, hogy érti.

– A jó szellemek legyenek velünk – sóhajtotta a lány. Oldala mellé ejtette a karját, és a hátuk mögött álló két férfi felé fordult. Arcán halálos nyugalom ült, semmiféle érzelmet nem mutatott.

– Eredj az utadra, fiú! – A vezér hangja keményebben csattant. Kék szemei vad dühvel szikráztak. – Utolsó ajánlat – csikorgatta a fogát.

Richard nagyot nyelt.

– Mindkettőnket elengedtek. – Megpróbált magabiztos hangon szólni. A szíve szinte a torkában dobogott.

– Ma nem – felelte ellentmondást nem tűrő hangon a vezér. Veszedelmes kinézetű görbe kést húzott elő.

A mellette álló férfi egy rövidkardot vont ki a hátára szíjazott hüvelyből. Gonoszul vigyorogva végighúzta izmos alkarján, vörösre vérezve a kardot. A háta mögül Richard hallotta a kiröppenő acél fémes csengését. Megbénította a félelem. Az egész túl gyorsan történt. Semmi esélyük nem volt. Semmi.

Egy röpke pillanatig egyikük sem mozdult. Majd a négy férfi szájáról csatakiáltás harsant, a halálos küzdelemben meghalni kész emberek rikoltása. Richard rémülten hátrált. Ijesztő rohamban támadták le őket. A rövidkardos férfi magasra emelt fegyverrel rontott Richardra, s ahogy a férfi feléje tartott, hallotta, amint a háta mögött az egyikük megragadja a lányt.

És akkor, éppen mielőtt a férfi elérte volna Richardot, mint egy hang nélküli menydörgés, erőteljes csattanás rázta meg a levegőt, olyan erővel, hogy testének minden porcikája sikoltott a szúró fájdalomtól. Egyre táguló porgyűrű emelkedett fel körülöttük.

Kardot lóbáló támadója is érezte a kínt, és egy pillanatra figyelme Richard háta mögé, a lányra szegeződött. Miközben feléje rontott, Richard hátát a sziklafalnak vetette, és mindkét lábával pontosan mellbe rúgta a férfit, olyan keményen, ahogyan csak tudta. A rúgás letaszította az ösvényről, bele a szakadékba. Ahogy zuhant hátra, az alant elterülő sziklák felé, szemei elkerekedtek a meglepetéstől. Még mindig két kézzel a feje fölé emelve tartotta a kardját.

Richard döbbenten látta, hogy a másik kettő közül is alázuhan az egyik, felhasított és véres mellkassal. Mielőtt Richard elgondolkodhatott volna rajta, hogy ez miként lehetséges, a görbe késes vezér rontott el mellette, figyelmét teljesen lekötötte a lány. Szabad kezének élével Richard mellkasának közepébe vágott. Richard lélegzete elakadt az ütéstől, és keményen a falnak vágódott, fejét beverte a sziklába. Miközben küszködött, hogy eszméleténél maradjon, egyetlen gondolata az volt, hogy meg kell állítania a férfit, mielőtt elérné a lányt.

Összeszedve minden erejét, Richard olyan erővel ragadta meg a vezér tagbaszakadt csuklóját, ami még őt is meglepte, és megperdítette. A kés ívben lendült felé, pengéje megcsillant a napfényben. A férfi kék szemében kegyetlen éhség ült. Richard életében még soha nem félt ennyire.

Abban a pillanatban tudta, hogy meg fog halni.

Látszólag a semmiből rontott elő utolsó támadójuk, kezében egy veres rövid karddal, belerohant a vezérbe, kardját a másik gyomrába döfte, és kiszorította belőle a levegőt. Olyan erővel ütköztek össze, hogy az ütközés lendülete mindkettejüket lesodorta a szikláról. Miközben lefelé zuhant, az utolsó ember dühödten üvöltött, üvöltése csak akkor ért véget, amikor nekicsapódott a szikláknak.

Richard döbbenten állt, a szikla pereme fölött lenézett a mélybe. Nem akart a lány felé fordulni, félt odanézni, rémülettel töltötte el a gondolat, hogy élettelenül, felhasítva találja. De a lány ott ült a földön a sziklának támaszkodva. Kimerültnek tűnt, de nem volt semmi baja. Arcán réveteg kifejezés ült. Olyan gyorsan vége volt az egésznek, hogy Richard képtelen volt felfogni, mi történt és hogyan történt. Ketten maradtak a hirtelen beállt csöndben.

Lerogyott a lány mellé a naptól meleg sziklára. Borzasztóan fájt a feje attól, hogy nekicsapódott a sziklának. Látta, hogy a lány jól van, így nem is kérdezte. Túlságosan megrendült volt ahhoz, hogy képes legyen megszólalni, és ugyanezt vette észre a lányon is. Amaz észrevette, hogy vér van a kézfején és beletörölte a sziklafalba, további vérpettyekkel tarkítva azt. Richárd úgy érezte, mindjárt hányni fog.

Nem tudta elhinni, hogy még mindig életben van. Teljesen valószínűtlennek tűnt az egész. Mi volt ez a hang nélküli mennydörgés? És az a fájdalom, ami beléhasított? Soha nem érzett még ilyesmit. Ha csak rágondolt, borzongás fogta el. Bármi is volt, valami köze volt a lányhoz, aki megmentette vele az életét. Valami természetfeletti dolog történt, és Richard nem volt benne teljesen biztos, hogy szeretné megtudni, micsoda.

A lány a sziklának támasztotta a fejét, majd oldalt gördítette, Richard felé.

– Még a nevedet sem tudom. Már korábban is meg akartam kérdezni, de nem mertem megszólalni. Annyira féltem tőlük… – intett a szakadék felé. – Nem akartam, hogy ránk találjanak.

Richard azt hitte, a lány mindjárt elsírja magát. Végigpillantott rajta, ám nem kezdett sírni. Richard viszont úgy érezte, hogy ő maga mindjárt könnyekben tör ki. Bólogatott, hogy egyetért azzal, amit a lány a négy férfiről mondott.

– Richard Cypher a nevem.

A lány zöld szemei Richard szemeit tanulmányozták. A könnyű szél néhány hajfürtöt az arcába fújt.

– Nem sokan vannak, akik mellém álltak volna – mosolyodott el. Richard a hangját is ugyanolyan vonzónak találta, mint vele kapcsolatban minden mást. Illett a szemében fénylő intelligenciához. Szinte elállt tőle a lélegzete. – Kivételes ember vagy te, Richard Cypher.

Richard – nagy bosszúságára – érezte, hogy elvörösödik. A lány elfordította a tekintetét, kifésülte arcából a haját, és úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy Richard elpirult.

– Én egy… – Úgy hangzott, mintha mondani akart volna valamit, de azután meggondolta magát. – Kahlan vagyok. A családnevem pedig Amnell.

– Te is kivételes ember vagy, Kahlan Amnell – nézett egy hosszú pillanatig a szemébe. – Nem sokan tartották volna magukat úgy, ahogyan te tetted.

Kahlan nem pirult el, hanem újra rámosolygott. Furcsa mosoly volt, különös mosoly: nem mutatta a fogát, csak összezárt ajkakkal mosolygott, mint amikor valakit a bizalmába avat. A szemeiben is ez a mosoly csillogott. Az elfogadás mosolya.

Richard hátranyúlt, megtapogatta a tarkóján sajgó púpot, és megnézte, hogy véres-e a keze. Nem volt rajta vér, bár úgy vélte, minden oka meglenne rá, hogy legyen. Majd visszafordult Kahlan felé, ismét a történteken tűnődve, hogy vajon mit tett a nő, és hogyan tette. Hang nélkül mennydörgött, majd Richard lelökte az egyik támadót a szikláról. A háta mögött pedig az egyik férfi a társát ölte meg Kahlan helyett, majd végzett a vezetőjükkel és saját magával is.

– Nos, kedves barátom, Kahlan, megmondanád, miként lehetséges az, hogy mi élünk, az a négy férfi pedig nem?

– Komolyan mondod? – nézett rá meglepetten a lány.

– Micsodát?

Kahlan habozott.

– Hát azt, hogy „barátom."

– Hát persze – vont vállat Richard. – Épp most mondtad, hogy melletted álltam. Ezt teszik a barátok, nem? – mosolygott Kahlanra.

– Nem tudom… – fordult el Kahlan. A ruhája ujjával babrált, s közben a földet nézte. – Még soha nem voltak barátaim. Kivéve talán a húgomat…

Richard megérezte a hangjában bujkáló fájdalmat.

– Hát, most már van egy – mondta legvidámabb hangján. – Végül is, együtt mentünk keresztül egy felettébb ijesztő kalandon az imént. Segítettük egymást, és életben maradtunk.

Kahlan bólintott. Richard végignézett a Vén erdőn, ahol olyannyira otthon volt. A napfényben a fák zöldje elevenné, frissé vált. Szemét azonban a bal kéz felé levő barna foltok, az egészséges társaik közül kilógó elpusztult és haldokló fák vonták magukra. Egészen ma reggelig, amikor rábukkant a liánra, és az belemart a kezébe, fogalma sem volt arról, hogy a növény odafent volt a Határnál, és egyre terjed az erdőben. Ritkán merészkedett a felső Vén erdőbe, ilyen közel a Határhoz. Az idősebbek mérföldekre elkerülték ezt a helyet. Mások közelebb mentek hozzá, ha a Sólymászösvényen jártak, vagy ha vadásztak, ám senki sem merészkedett túlságosan közel. A Határ maga volt a halál. Azt mondták, ha valaki bemerészkedik a Határvidékre, az nem csak meghal, hanem örökre elvész a lelke. A határjárók ügyeltek arra, hogy távol tartsák az embereket a Határtól.

– És mi van a másik dologgal? – pillantott rá oldalvást. – Hogy életben maradtunk. Hogyan történhetett?

Kahlan nem nézett rá.

– Azt hiszem, a jó szellemek oltalmaztak minket.

Richard egy szavát sem hitte. Ám bármennyire is szeretett volna válaszokat kapni a kérdéseire, ellenkezett a természetével, hogy erőszakkal vegyen rá valakit, hogy olyasmit mondjon el, amit nem akar. Apja úgy nevelte, hogy tartsa tiszteletben mások titkait. Kahlan ha akarja – a maga idejében majd elmondja a titkát, ám Richard ezt nem fogja erőltetni.

Mindenkinek vannak titkai. Neki is megvoltak a maga titkai. Sőt, apja meggyilkolása és az aznap történtek hatására úgy érezte, hogy ezek a titkok kényelmetlenül kavarognak a lelke mélyen.

– Kahlan – mondta, és megpróbált bátorító hangon beszélni. – A barátság azt jelenti, hogy amit nem akarsz nekem elmondani, azt nem kell elmondanod. Attól még mindig a barátod maradok.

Kahlan nem nézett rá, csak bólintott, hogy érti.

Richard talpra állt. Fájt a feje és a keze, és most ébredt rá, hogy fáj a mellkasa is, ott, ahol a férfi megütötte. Mindenek tetejében eszébe jutott, hogy rettenetesen éhes. Michael! El is felejtkezett a bátyjánál tartandó ünnepségről. Felpillantott a Napra, és tudta, hogy el fog késni. Remélte, hogy nem kési le a bátyja beszédét. Elvihetné Kahlant, mesélhetne Michaelnek az üldözőikről, és védelmet szerezne Kahlannak.

Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lányt. Kahlan meglepetten meredt rá. Richard továbbra is feléje tartotta a kezét. Kahlan a szemébe nézett, és megragadta a kezét.

– Soha nem volt barátod, hogy a kezét nyújtsa és felsegítsen? – kérdezte mosolyogva.

– Soha – kapta el a tekintetét Kahlan.

Richard látta, hogy Kahlan kényelmetlenül érzi magát, ezért témát váltott.

– Mikor ettél utoljára?

– Két napja – felelte Kahlan minden érzelem nélkül.

Richard felvonta a szemöldökét.

– Akkor biztosan még nálam is éhesebb vagy. Elviszlek a bátyámhoz. – Lepillantott a szakadékba. – Be kell számolnunk neki ezekről a holttestekről. Ő majd tudni fogja, hogy mi a teendő. Kahlan, tudod kik voltak ezek az emberek? – fordult vissza hozzá.

A lány zöld szemei keményen villantak.

– Quadnak nevezik őket. Olyanok, mint a… fejvadászok. Azért küldik őket, hogy megöljék a… – ismét elharapta a szavát. – Hogy öljenek. – Arca visszanyerte azt a nyugodt magabiztosságot, amit akkor mutatott, amikor Richard először találkozott vele. – Azt hiszem, minél kevesebb ember tud rólam, annál nagyobb biztonságban leszek.

Richard megdöbbent. Még soha nem hallott ilyesmit. Beletúrt a hajába, megpróbált gondolkodni. Sötét, fenyegető gondolatok kezdtek újra kavarogni a fejében. Valamilyen oknál fogva, félt attól, amit Kahlan esetleg válaszol, ám meg kellett kérdeznie.

– Kahlan, honnan jött ez a quad? – nézett a lány szemébe, és ezúttal az igazságot szerette volna hallani.

Kahlan egy pillanatra Richard arcát tanulmányozta.

– Valószínűleg már azóta követnek, hogy eljöttem Középföldről, azután pedig a Határon keresztül haladva is a nyomomban voltak.

Richard bőrén végigszaladt a hideg, karjától a tarkójáig libabőrös lett, nyakán a szőrszálak mind az égnek állak. Lelke mélyén felizzott benne a düh, titkai ismét kavarogni kezdtek.

Kahlan egészen biztosan hazudik. Senki sem jöhet át a Határon.

Senki.

Senki sem teheti a lábát Középföldre, és senki sem jöhet ki onnan. A Határ már azelőtt is elszigetelte ez a földet, hogy ő megszületett.

Középföld a mágia földje volt.