Tizenhetedik fejezet

Richard az asztal szélére tette a lámpát, közel a falhoz, és egy tűzről levett ágacskával meggyújtotta. Az ablakon a halk eső és az éjszaka lényeinek hangja szűrődött be. Ismerős volt számára az éjszakában élő aprócska állatok csiripelő, hívogató hangja, megnyugtató, otthoni hang. Otthon! Ez az utolsó éjszakája a szülőföldjén, következő nap átkel majd Középföldre. Ahogy az apja is tette. Magában mosolygott a helyzet iróniáján. Az apja elhozta Középföldről a Megszámlált Árnyékok Könyvét, ő pedig most visszaviszi.

Leült a tuskóra, szemben Kahlannal és Adie-vel.

– Nos, áruld el nekünk: hogyan találjuk meg az átjárót?

– Már megtaláltátok – gesztikulált széles mozdulattal Adie, és hátradőlt a székében. – Az átjáróban vagytok. Legalábbis a torkában.

– És mit kell tudnunk ahhoz, hogy átjussunk?

– Az átjáró egy üres rész az alvilágban, ám még mindig a holtak birodalmához tartozik. Ti pedig élők vagytok. A szörnyetegek vadásznak az élőkre. Feltéve, ha elég nagyok, hogy érdekesek legyenek a számukra.

Richard Kahlan rezzenéstelen arcára pillantott, majd vissza Adie-re.

– Miféle szörnyetegek?

– Ezek itt a szörnyek csontjai. – intett Adie hosszú ujjával a szoba falai felé. – A barátaitokat alvilági lények érintették meg. A csontok megzavarják a hatalmukat. Ezért mondtam, hogy a barátaitok attól a pillanattól fogva kapják a segítséget, hogy behoztátok őket. A csontok hatására a bűvös méreg elhagyja testüket, és a halálos álom felszáll róluk. A csontok távol tartják innen a gonosz szerzeteket. A szörnyetegek nem találnak meg, mert érzik a csontok gonoszságát, és ez elvakítja őket: azt hiszik, én is közülük való vagyok.

– És ha magunkkal vinnénk néhány csontot, az megvédene bennünket? – hajolt előre Richard.

Adie szokásos apró mosolyával válaszolt, amitől ráncok jelentek meg a szeme körül.

– Nagyon jó. Pontosan ezt kell tennetek. A holtak csontjainak varázsereje képes megvédelmezni titeket. Ám van még valami más is. Jól figyeljetek arra, amit most mondok.

Richard összefűzte az ujjait, és bólintott.

– A lovaitokat nem vihetitek magatokkal, túlságosan keskeny nekik az ösvény. Vannak olyan helyek, ahová nem férnének be. Nem szabad letérnetek az ösvényről – túlságosan veszélyes lenne, ha így tennétek. És nem szabad megállnotok aludni. Beletelik egy nap, egy éjszaka és a rákövetkező nap java része, mire átértek.

– Miért nem állhatunk meg aludni? – kérdezte Richard.

– A szörnyetegeken kívül élnek még másféle lények is az átjáróban – nézett rájuk fehér szemeivel Adie. – Ha elég hosszú időre megálltok, elkapnak benneteket.

– Miféle lények? – kérdezte Kahlan.

Adie bólintott.

– Gyakran megyek be az átjáróba. Ha vigyázol, elég biztonságos. Ha nem vigyázol, vannak lények, amelyek elkaphatnak. – Reszelős hangja keserűen elhalkult. – Túlságosan magabiztos lettem. Egy napon hosszú ideje gyalogoltam már, és nagyon elfáradtam. Biztos voltam magamban, hogy ismerem a veszélyeket, így leültem egy fa mellé, és szunyókáltam egy kicsit. Néhány percet csak. – A lábára tette a kezét, és lassan megdörgölte. – Miközben aludtam, egy marcangoló akaszkodott a bokámra.

– Mi az a marcangoló? – fintorgott Kahlan.

Adie egy percig némán méregette.

– A marcangoló egy állat, az egész hátát páncél borítja, alsó részén pedig csupa tüske. Alattuk számtalan lába van, mindegyik végén egy éles, görbe karommal, a szája pedig olyan, mint egy piócáé, csak körös-körül fogak sorakoznak benne. Rád tekeri magát, hogy csak a páncélja van kint. A karmait pedig mélyre vájja a húsodban, és olyan szorosan tapad hozzád, hogy semmiképpen sem tudod lehúzni magadról. Majd rád tapasztja a száját, és kiszívja belőled a vért, miközben egyre szorosabban ölel a karmaival.

Kahlan megnyugtatóan Adie karjára tette a kezét. A lámpa fénye sápadt narancsszínűre festette az öregasszony fehér szemét. Richard mozdulatlan volt, izmai megfeszültek.

– Velem volt a baltám. – Kahlan becsukta a szemét és lehajtotta a fejét. Adie folytatta.

– Megpróbáltam megölni a marcangolót vagy legalább leszedni magamról. Tudtam, hogy ha nem teszem, kiszívja az összes vérem. A páncélja keményebb volt, mint a balta. Rettenetesen dühös voltam magamra. A marcangoló az egyik leglassúbb állat az átjáróban, ám egy alvó bolondnál mégis gyorsabb. Egyetlen lehetőségem volt, hogy mentsem az életem – nézett Richard szemébe. – Nem bírtam tovább a fájdalmat, a fogai már a csontomat reszelték. Szorosan elkötöttem a combomat egy ronggyal, majd egy tuskóra fektettem az alsó lábszáramat. Arra használtam a baltát, hogy levágjam a bokámat és a lábfejemet.

Vágni lehetett a csendet a szobában. Csak Richard tekintete mozdult, Kahlanét kereste. Szánalmat látott a szemében, az öregasszony iránt, saját szánalma tükörképét. El sem tudta képzelni, micsoda akaraterő kell ahhoz, hogy valaki arra használjon egy baltát, hogy levágja vele a saját lábát. Érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Adie keskeny ajkai komor mosolyra húzódtak. Egyik kezével átnyúlt az asztalon, hogy megfogja Richard kezét, a másik kezével pedig Kahlanét ragadta meg. Szorosan tartotta a kezüket.

– Nem azért meséltem el nektek ezt a történetet, hogy engem szánjatok. Azért mondtam el, hogy ti semminek se essetek áldozatul az átjáróban. A magabiztosság veszélyes dolog lehet. A félelem néha a biztonságot jelentheti.

– Akkor mi nagyon nagy biztonságban vagyunk – szólt Richard.

Adie még mindig mosolyogva bólintott.

– Az jó. Ám van még egy dolog. Van egy hely félúton az átjáróban, ahol a Határ két fala nagyon közel kerül egymáshoz, szinte összeérnek. Úgy nevezik ezt a részt, hogy a Szoros. Amikor egy hatalmas kősziklához értek, ami akkora, mint ez a ház, és a közepén ketté van hasadva – az lesz az. A sziklán keresztül kell menjetek. Bárhogy is szeretnétek megkerülni, ne kerüljétek meg, a halál vár rátok, ha arra mentek. És ha átértetek rajta, át kell haladnotok a Határ falai között. Ez az átjáró legveszélyesebb helye. – Kahlan vállára tette a kezét, és megszorította Richard kezét, először az egyikre majd a másikra pillantva. – Hívogatni fognak majd a Határból. Azt akarják majd, hogy menjetek oda hozzájuk.

– Kicsoda? – kérdezte Kahlan.

– A holtak – hajolt közelebb Adie. – Bárki, akiről tudod, hogy halott. Az édesanyád.

– Tényleg ők azok? – harapott az ajkába Kahlan.

– Nem tudom, gyermekem – csóválta a fejét Adie. – Bár nem hiszem, hogy ők lennének.

– Én sem – mondta Richard, leginkább azért, hogy megnyugtassa önmagát.

– Helyes – válaszolta reszelős hangján Adie. – Csak továbbra is gondoljátok ezt. Segít, hogy ellenálljatok nekik. Mert kísértést éreztek majd, hogy odamenjetek hozzájuk. És ha ezt teszitek, elvesztetek. Ne feledjétek, a Szorosban még inkább fontos, hogy egész végig az ösvényen haladjatok. Ha csak egy-két lépésnyire letértek róla, már túl messzire merészkedtetek, olyan közel vannak a Határ falai. Nem lesztek képesek visszalépni. Soha.

Richard nagyot sóhajtott.

– Adie, a Határ omladozik. Mielőtt az a lény leütötte, Zedd elmondta nekem, hogy érzékeli a változást. Chase azt állította, hogy korábban nem lehetett belátni, és hogy most kezdenek kiszabadulni az alvilági lények. Szerinted még mindig biztonságos áthaladni a Szoroson?

– Biztonságos? Soha nem mondtam, hogy biztonságos. A Szoroson átkelni soha sem biztonságos. Sokan, kik telve voltak kapzsisággal, ám híján az akaraterőnek, megpróbáltak átkelni rajta, ám soha nem jutottak át a túloldalra. – Közelebb hajolt Richardhoz. – Amíg a Határ fennáll, az átjárónak is léteznie kell. Maradjatok az úton. Tartsátok eszetekben a célotokat. Ha úgy adódik a szükség, segítsétek egymást, és átjuttok.

Adie Richard arcát tanulmányozta. Richard Kahlan zöld szemét kereste. Azon morfondírozott, hogy vajon képesek lesznek-e ellenállni az alvilágnak. Emlékezett rá, hogy milyen érzés volt az, amikor oda akart menni hozzájuk, amikor szinte emésztette a vágy, hogy oda mehessen. És a Szorosban mindkét oldalon ott lesznek. Tudta, hogy Kahlan mennyire fél az alvilágtól, és jó okkal: járt már benne. Ő sem égett a vágytól, hogy akár a közelében lehessen.

Richard elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Azt mondtad, a Szoros az átjáró közepén található. Nem lesz sötét, amikor odaérünk? Hogyan fogunk látni éjszaka, hogy az ösvényen maradjunk?

Adie Kahlan vállára tette a kezét, hogy feltápászkodjon.

– Gyertek – mondta, miközben a hóna alá kapta a mankót. Lassan követték, ahogy a polcok felé igyekezett. Karcsú ujjai egy bőrerszényre fonódtak. Meglazította az erszény zsinórját, és a tenyerébe öntött valamit.

– Tartsd a kezed! – fordult Richard felé.

Richard elébe tartotta a tenyerét. Adie fölébe borította a kezét, és Richard érezte a kis súlyt. Adie anyanyelvén maga elé suttogott néhány szót.

– E szavak azt jelentik, hogy a saját akaratomból adom át ezt neked.

Richard látta, hogy a tenyerében egy nagyjából lúdtojás méretű kavics nyugodott. A simára csiszolt kavics olyan fekete volt, hogy úgy tűnt, mintha képes lenne magába szívni a szoba fényét. Szemével a kavics felszínének nyomát sem tudta kivenni, legfeljebb némi külső mázréteget. Alatta fekete üresség volt.

– Ez egy éjkő – mondta kimérten Adie.

– És mit csináljak vele?

Adie habozott, egy pillanatra az ablakra szegezte a tekintetét.

– Amikor sötét vagyon, és valóban nagy a szükség, vedd elő az éjkövet, és az világítani fog, hogy megtaláld az utat. Csak a tulajdonosa parancsára működik, és csakis akkor, ha az előző tulajdonos szabad akaratából adta át. Elmondom majd a varázslónak, hogy nálad van. Neki megvan hozzá a varázsereje, hogy megtalálja, így téged is meg tud találni majd.

Richard habozott.

– Adie, ez biztosan nagyon értékes lehet. Nem hiszem, hogy jogom lenne elfogadni.

– Mindennek az adott körülmények között van értéke. Egy szomjúságtól haldokló ember számára a víz sokkalta drágább az aranynál. Egy fuldoklónak viszont inkább bajt jelent, mint értéket. Jelen pillanatban te is egy szomjas ember vagy. Én pedig arra szomjazom, hogy Darken Rahlt megállítsa valaki. Fogd az éjkövet. Ha nyomaszt a tartozás súlya, akkor egy nap visszajuttathatod nekem.

Richard bólintott, a követ belecsúsztatta az erszénybe, amit azután zsebre vágott. Adie még egyszer a polc felé fordult, és egy finom nyakláncot emelt le róla, és feltartotta Kahlannak, hogy megnézhesse. Egy apró csontocska lógott rajta, körülötte még néhány gyöngy volt a nyakláncra felfűzve. Kahlan szeme felragyogott, meglepetten tátotta el a száját.

– Pontosan olyan, mint az anyámé – mondta örvendezve.

Kahlan felemelte hosszú, sötét haját, Adie pedig a nyakába akasztotta a láncot. Kahlan mosolyogva fogta mutató és hüvelykujja közé.

– Mostantól ez a lánc megvéd az átjáró szörnyetegeitől, és egy napon, ha majd te is gyermeket hordasz a szíved alatt, oltalmazni fogja őt, és segít, hogy olyan erős legyen, mint te.

Kahlan az öregasszony köré fonta a karjait, és hosszú ideig átölelve tartotta. Amikor elváltak egymástól, Kahlan arcán szomorú kifejezés ült, és egy olyan nyelven mondott valamit, amit Richard nem értett. Adie egyszerűen csak elmosolyodott, és együttérzően megveregette Kahlan hátát.

– Most pedig menjetek aludni.

– Velem mi lesz? Nem kellene nekem is egy csont, ami elrejt a szörnyetegek elől?

Adie Richard arcát tanulmányozta, majd a mellkasára pillantott. Felemelte a kezét és az ujjait kinyújtva, óvatosan megérintette az ingét, és alatta a fogat. Visszahúzta a kezét, és Richard szemébe nézett. Rejtélyes módon tudott a fogról. Richard a lélegzetét is visszatartotta.

– Nincs szükséged csontra, szarvasföldi. A szörnyetegek nem látnak téged.

Apja elmesélte neki, hogy a könyvet őrző lény egy gonosz szörnyeteg volt. Most már tudta: a fog volt az, aminek köszönhetően a Határ lényei nem tudták megtalálni. Ha a fog nem lett volna, ugyanúgy leterítették volna, mint Zeddet vagy Chase-t, Kahlan pedig már az alvilágban lenne. Richard megpróbált uralkodni magán, hogy az arca ne áruljon el érzelmeket. Adie, úgy tűnt, vette a lapot, és nem szólt többet. Kahlan zavartnak tűnt, ám nem kérdezett semmit.

– Aludjatok most – szólt azután Adie. Felkínálta Kahlannak az ágyát, ám a lány nem fogadta el. Richarddal együtt leterítették a hálózsákjaikat a tűz mellé, Adie pedig visszavonult a szobájába. Richardnak eszébe jutott, hogy Kahlan mennyire szeret a tűz mellett üldögélni, és rakott még néhány fahasábot a tűzre. Néhány percre leült Zedd és Chase mellé, elsimította az öreg fehér haját és figyelte egyenletes légzését. Gyűlölte, hogy hátra kell hagyni régi barátait. Félt attól, ami előttük állt. Kíváncsi volt, hogy Zeddnek volt-e valami elképzelése arról, hogy merre keressék a szelencét. Richard szerette volna tudni, mit tervezett Zedd. Lehet, hogy valamiféle varázsló-trükk volt, amit Darken Rahlon akart kipróbálni.

Kahlan keresztbe tett lábakkal leült a tűz mellé a padlóra, és Richardot figyelte. Amikor Richard visszajött a pokrócához, Kahlan a hátára feküdt, és derekáig felhúzta magára a takarót. A ház csendes volt és békés. Odakint továbbra is esett az eső. Jó érzés volt a tűz mellett lenni. Richard fáradt volt. Kahlan felé fordult, a padlóra könyökölt, fejét a kezébe támasztotta. Kahlan a mennyezetet bámulta, mutató és hüvelykujjával a nyakláncon lógó csontot forgatta. Richard nézte, ahogy mellkasa emelkedett és süllyedt, miközben a levegőt vette.

– Richard – suttogta Kahlan továbbra is a plafont nézve –, sajnálom, hogy hátra kell hagynunk őket.

– Tudom – felelte suttogva Richard. – Én is.

– Remélem, hogy nem érzed úgy, én kényszerítettelek rá, azzal amit a mocsárban mondtam.

– Nem. Így kellett döntenem. Minden egyes nappal közelebb jön a tél. Semmi hasznunk nem származna abból, hogy velük együtt megvárjuk, amíg Rahl megszerzi a szelencéket. Akkor mindannyian elpusztulnánk. Ez az igazság. Nem haragudhatok rád azért, mert az igazat mondod.

Richard figyelte Kahlan arcát, a haját, ahogy elterült a padlón, közben hallgatta a tűz pattogását és sziszegését. Észrevett egy eret a nyakán, ami a szívverésének ütemére lüktetett. Arra gondolt, hogy Kahlannak volt a legkívánatosabb nyaka, amit valaha is látott. Néha olyan gyönyörű szép volt, hogy alig tudott ránézni, ugyanakkor le sem tudta venni róla a szemét. Még mindig az ujjai közt tartotta a nyakláncot.

– Kahlan? – a lány odafordult felé. – Amikor Adie azt mondta, hogy a nyaklánc oltalmazni fog téged, és egy napon a gyermekedet is, mit mondtál neki?

Kahlan egy hosszú pillanatig nézett rá.

– Megköszöntem neki, ám azt feleltem, nem hiszem, hogy megérem azt, hogy gyermekem legyen.

Richard érezte, hogy libabőrös lesz a karja.

– Miért mondtad ezt?

Kahlan szeme finoman mozgott ide-oda, ahogy Richard arcának részleteit tanulmányozta.

– Richard – mondta csendesen –, maga az őrület szabadult el a földemen, olyan őrület, amit el sem tudsz képzelni. Én csak egyetlen ember vagyok. Vannak még sokan mások. Láttam magamnál különb embereket, akik felkeltek ez ellen az őrület ellen, de lemészárolták őket. Nem állítom azt, hogy kudarcot fogunk vallani, ám nem hiszem, hogy megérem azt, hogy megtudjam.

Még ha nem is mondta ki, Richard tudta, abban sem bízik, hogy ő is megérné. Kahlan megpróbált nem ráijeszteni, ám meg volt róla győződve, hogy a Richard bele fog halni abba, amit tesz. Ezért nem akarta, hogy Zedd neki adja az Igazság Kardját, és őt nevezze ki Keresővé. Érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Kahlan biztos volt benne, hogy a halálba vezeti őket.

Lehet, hogy igaza van, töprengett. Végülis, sokkal többet tudott nála az ellenségükről. Valószínűleg halálra van rémülve attól, hogy vissza kell mennie Középföldre. Ám nem volt hová elrejtőzniük. A fénylény megmondta: a futás biztos halált jelent.

Richard csókot lehelt az ujja hegyére, és a nyakláncon lógó csonthoz érintette. Ismét Kahlan gyengéd szemeibe nézett.

– Én is hozzáadom eskümet a csonthoz – suttogta. – Hogy megoltalmazlak, most téged, a jövőben pedig az összes gyermekedet. Egyetlen veled töltött napot nem cserélnék el egy élet biztonságos rabszolgaságért. Szabad akaratomból fogadtam el a Kereső posztját. És ha Darken Rahl az egész világot őrületbe kergeti, akkor karddal a kezünkben fogunk meghalni, nem pedig leláncolt szárnyakkal. Nem hagyjuk magunkat könnyedén megölni, nagy árat fognak fizetni érte. Ha kell, hát az utolsó leheletünkig harcolunk. Halálunkban pedig ejtsünk rajta olyan sebet, ami addig gennyed, míg bele nem hal.

Kahlan arcán egyre terebélyesebb mosoly jelent meg, egészen addig, míg a szeme is vele mosolygott.

– Ha Darken Rahl olyan jól ismerne, mint én, biztos nem tudna aludni. Hálát adok a jó szellemeknek, hogy a Keresőnek nincs oka rá, hogy dühvel vesse utánam magát. Megvan benned a különös tehetség, Richard Cypher, hogy még a halálomról beszélve is jobb kedvre derítesz – fektette a karjára a fejét.

– Erre valók a barátok – mosolygott Richard.

Kahlan becsukta a szemét. Richard még ezután is jó ideig nézte, míg az álom magával nem ragadta. Utolsó gondolatai Kahlan körül forogtak.

Nyirkos, komor reggel köszöntött rájuk, ám az eső elállt. Kahlan búcsúzóul megölelte Adie-t. Richard szembefordult az öregasszonnyal, és fehér szemébe nézett.

– Egy fontos feladatra kell megkérjelek. Át kell adnod Chase-nek a Kereső üzenetét. Mondd meg neki, hogy menjen vissza Szarvasföldre, és figyelmeztesse az Első Tanácsnokot, hogy a Határ nemsokára leomlik. Mondd meg neki: közölje Michaellel, hogy gyűjtse össze a hadsereget, és védjék meg Nyugatföldet Rahl erőitől. Fel kell készülniük rá, hogy szembeszálljanak egy invázióval. Nem szabad hagyniuk, hogy Nyugatföld úgy essen el, ahogy Középföld. Bármilyen hadsereget, ami átlépi a határainkat, megszállóknak kell tekintenünk. Mondd meg neki, közölje Micheallel, Rahl volt az, aki megölte apánkat, és akik jönnek, nem békével jönnek. Háborúban vagyunk, és én már hadba léptem. Ha a bátyám vagy a hadsereg esetleg nem hallgatna a szavaimra, akkor Chase hagyja el a kormány szolgálatát, és gyűjtse össze a határjárókat, hogy szálljanak szeme Rahl légióival. Amikor megszállták Középföldet, szinte semmi ellenállásba nem ütköztek. Ha vérüket kell hullajtaniuk, hogy bevegyék Nyugatföldet, akkor talán elvesztik a lelkesedésüket. Mondd meg neki, hogy semmi könyörületességet ne mutasson az ellenség iránt, ne ejtsenek foglyokat. Nem szolgál örömömre, hogy ilyen utasításokat adjak, ám Rahl az, aki így küzd, mi pedig vagy a saját játékszabályai szerint szállunk szembe vele, vagy elpusztulunk általuk. Ha Nyugatföld elesik, azt várom a határjáróktól, hogy mielőtt elesnek, rettenetes árat fizettessenek az ellenséggel. Miután Chase felsorakoztatta a hadsereget és a határjárókat – ha úgy dönt – nyugodtan utánam jöhet, hogy segítsen, mert mindenek felett való, hogy megakadályozzuk Rahlt abban, hogy megszerezze mindhárom szelencét. – Richard a földre sütötte a tekintetét. – Mondd meg neki, mondja meg a testvéremnek, hogy szeretem, és nagyon hiányzik. – Felnézett, és Adie arcát vizslatta. Nem felejtesz el semmit?

– Ha akarnám, akkor sem hiszem, hogy el tudnám felejteni. Átadom a határjárónak a szavaidat. Mit mondjak a varázslónak?

Richard elmosolyodott.

– Azt, hogy sajnálom, de nem tudtunk rá várni, ám tudom, hogy meg fogja érteni. Amikor képes lesz rá, az éjkő segítségével ránktalál. Remélem, addigra már megtaláljuk az egyik szelencét.

– Erőt a Keresőnek! – kiáltotta Adie reszelős hangján – és neked is, gyermekem. Sötét időknek nézünk elébe.