Harmincnyolcadik fejezet

 

 

 

Richard összefonta a karjait és a sziklának támaszkodva hátradőlt.

– Elég volt!

Zedd és Kahlan odakapták a fejüket, láthatólag elfelejtették, hogy Richard is ott van. Legalább fél órája hallgatta már a beszélgetésüket, ahogy a tűz mellett üldögéltek, és már kezdtek az agyára menni. Ami azt illeti, egyszerűen csak fáradt volt. Már régen végeztek estebédjükkel, és jó lett volna aludniuk egy keveset, ám inkább azt próbálták eldönteni, hogy mit csinálnak holnap, ha megérkeznek Tamarangba. Most pedig, ahelyett hogy folytatták volna a vitát, neki is előadták az érveiket.

– Azt mondom, vonuljunk be, és én elszámolok Gillerrel. Az én tanítványom. Elmeséltetem vele, hogy mi folyik itt. Még mindig az Első Rend varázslója vagyok. Azt fogja tenni, amit mondok neki. Át fogja adni nekem a szelencét.

Kahlan előhúzta Inkvizítor ruháját a zsákjából, és feltartotta Richardnak.

– Így fogunk tárgyalni Gillerrel! Az én varázslóm, és azt teszi, amit mondok neki, mert tudja, hogy különben mit teszek vele.

Richard hosszú sóhajtással engedte ki a levegőt, és ujjai hegyével a szemét dörzsölgette.

– Olyan csirkét akartok megenni, amit még meg sem kopasztottak. Még csak azt sem tudhatjuk biztosan, hogy kinek a csirkéje.

– Mire gondolsz? – kérdezte Kahlan.

Richard előredőlt: Most már végre figyeltek rá.

– Tamarang a legjobb esetben is szimpatizál D'Harával. A legrosszabb esetben pedig ott van Darken Rahl. A legvalószínűbb az, hogy a valóság valahol a kettő közt van. Ha bevonulunk és elmondjuk, mit akarunk, talán nem tetszik nekik. Tamarangnak egy teljes hadserege van, hogy kifejezze vele nemtetszését. Akkor pedig mi lesz? Hárman háborúzunk egy egész hadsereg ellen? Hogyan vezet ez minket a szelencékhez? Hogyan vezet ez egyáltalán csak Gillerhez? Ha harcra kerül sor, jobban szeretném, ha inkább kifelé menet történne, mint befelé menet.

Richard várta, hogy valamelyikük tiltakozását fejezi ki, amiért szinte letorkollta őket, ám egyikük sem szólalt meg, ezért folytatta.

– Talán Giller csak vár, és abban reménykedik, jön valaki, akinek segíthet meglépni a szelencével. Az is lehet, hogy nem szeretné kiadni a kezéből. Ám sosem fogjuk megtudni, ha nem jutunk el hozzá, nem igaz? – Zeddhez fordult. – Azt mondtad, hogy a szelence mágiával bír, és egy varázsló vagy Rahl érezni tudja ezt a mágiát, ám egy varázsló arra is képes, hogy megakadályozza ezt egy varázsháló segítségével, így a szelencét nem lehet észrevenni. Talán ezért akart Miléna királynő egy varázslót: elrejteni a segítségével a szelencét Rahl elől, és arra használni, hogy alkudozzon. Ha nagy felfordulást keltünk és megijesztjük Gillert, nem számít, miként viseltetik irántunk, megrémül és felhasználja az alkalmat, hogy elillanjon. Az is megeshet, hogy Darken Rahl csak erre vár; hogy a zsákmány kiugorjon búvóhelyéről, és akkor lecsap rá.

– Azt hiszem, hogy a Kereső néhány jó ötlettel állt elő – fordult Kahlanhoz Zedd. – Talán meg kellene hallgatnunk, mit mond.

– Azt hiszem, igazad van, jó varázsló – húzódott apró mosolyra Kahlan szája. Richardhoz fordult. – Te mit javasolsz?

– Volt már dolgod ezzel a Miléna királynővel, igaz? Miféle ember?

Kahlannak nem volt szüksége, hogy töprengjen a válaszon.

– Tamarang apró, viszonylag jelentéktelen föld. Ennek ellenére Miléna királynő ugyanolyan nagyképű és pökhendi, mint általában bármely más királynő.

– Kis kígyó, ám ennek ellenére megölhet minket – jegyezte meg Richard.

Kahlan bólintott.

– De egy felfuvalkodott kígyó.

– A kis kígyóknak óvatosnak és elővigyázatosnak kell lenniük, amikor nem tudják, mivel állnak szemben. Legelőször is, okot kell adnunk neki az aggodalomra. Hogy eléggé elbizonytalanítsuk ahhoz, hogy ne harapjon meg minket.

– Mire gondolsz? – kérdezte Kahlan.

– Azt mondtad, volt már vele dolgod korábban. A Inkvizítorok járják az országokat, hogy kihallgatásokat végezzenek, hogy megvizsgálják a börtönöket és megtalálják, amit keresnek. Ugye nem akarná becsukni Tamarang kapuit egy Inkvizítor előtt?

– Ha csak egy csöppnyi esze van, nem – kuncogott Zedd.

– Hát akkor ezt tesszük. Újra felveszed a ruhádat, és teszed a dolgodat. Mint egy Inkvizítor, aki azt teszi, amit várnak tőle. Lehet, hogy nem tetszik majd neki, de jól fog bánni veled. Azt akarja, hogy boldog legyél. Gondoskodik róla, hogy megnézhesd, amit akarsz, aztán eredj az utadra. A legutolsó dolog, amit szeretne, az a felfordulás. Ezért hát tekintsd meg a tömlöcét, mosolyogj vagy vágj haragos ábrázatot, vagy csináld, amit csinálni szoktál, és azután, mielőtt elindulnánk, közlöd vele, hogy szeretnél, beszélni a korábbi varázslóddal.

– Csak nem gondolod, hogy egyedül menjen oda? – tiltakozott Zedd.

– Nem. Kahlannal nincs varázsló, a királynő még csábítóan sebezhetőnek gondolhatná. Nem szeretnénk, ha összefutna a szájában a nyál.

– Én leszek a varázslója – keresztezte a karjait Zedd.

– Nem leszel a varázslója! Most is, miközben beszélgetünk, Darken Rahl embereket öldös, téged keresve. Ha megszüntetjük a varázshálót, és tudtukra adjuk, hogy ki vagy, nyakunkon a baj, még mielőtt megléphetnénk a szelencével. Ki tudja, micsoda díjat tűztek ki arra a ráncos irhádra. Te fogod megvédeni, de úgy, hogy nem tudják ki vagy. Te leszel a… – Richard elgondolkodva ütögette a kardja markolatát. Újra rájuk emelte a tekintetét. – Te leszel a felhőjósa. Az Inkvizítor Anya bizalmas tanácsadója a varázsló távollétében. Biztos vagyok benne, hogy tudod, miként játszd a szerepedet – nézett kissé morcosan Zedd morgolódására.

– Akkor te is elrejted előle a kardodat és azt, hogy ki vagy? – kérdezte Kahlan.

– Nem. A Kereső jelenléte majd gondolkodásra készteti. Nyugtalankodni fog miatta, és a szájában tartja a méregfogait, amíg odébb nem állunk. Az egésznek az az értelme, hogy olyan dologgal álljunk elébe – egy Inkvizítorral – ami nem ébreszti fel a gyanúját. Ugyanakkor, nyújtsunk neki még valamit, ami aggodalmat kelt benne – egy felhőjóst és egy Keresőt –, hogy inkább igyekezzen megszabadulni tőlünk, mint hogy azt fürkéssze, miféle bajt készülünk ráhozni. A ti javaslataitok csak harcba sodornának minket, olyan harcba, amelyben valamelyikünknek vagy akár mindegyikünknek baja eshet. Az én javaslatom esetén a legkisebb a harc kockázata, és ha mégis arra kerülne sor, legalább akkor lesz, amikor már kifelé tartunk a szelencével együtt. Nem feledtétek el a szelencét, ugye? – nézett rájuk szigorú szemekkel. Mert ha elfeledtétek volna, akkor ez az, amire vadászunk, nem pedig Giller fejére egy kosárban. Hogy kinek az oldalán áll, nem lényeges. Csak a szelencét kell megszereznünk, mást nem.

Kahlan haragos arccal fonta össze a karjait. Zedd az állát dörzsölgetve nézte a tüzet. Richard hagyta, hadd töprengjenek egy kicsit. Tudta, ahogyan ők akarták intézni a dolgot, az biztosan bajhoz vezetne, és azt is, hogy hamarosan mindketten belátják ezt.

– Persze, hogy igazad van – fordult hozzá Zedd. – Egyetértek veled. – Keskeny arcát Kahlanra emelte. – Inkvizítor Anya?

Kahlan egy pillanatig Zedd arcát tanulmányozta, majd felnézett Richardra.

– Egyetértek. De Richard, el kell játszanotok az Inkvizítor Anya kísérőinek szerepét. Zedd ismeri a protokollt, te viszont nem:

– Remélem, hogy nem leszünk ott túl sokáig. Csak mondd el, mit kell tudnom, hogy egy ideig elboldoguljunk.

Kahlan mélyet lélegzett.

– Azt hiszem, hogy a legfontosabb dolog, hogy úgy fess, mint a kíséretem tagja, hogy légy… tiszteletteljes. – Megköszörülte a torkát és elkapta a tekintetét. – Csak tégy úgy, mintha én lennék a legfontosabb ember, akivel valaha is találkoztál, és így is bánj velem, és akkor senki sem fog kérdezősködni. Minden Inkvizítor mást és mást enged meg a kísérőinek, és amíg tiszteletteljes vagy, senki sem fog semmi különöset gondolni arról, ha véletlenül valami nem egészen illőt cselekszel. Még ha… furcsának is találod a viselkedésemet, akkor is csak játszd a szereped. Rendben van?

Richard egy pillanatig nézte a lányt, amint a földet tanulmányozza. Talpra állt.

– Megtisztelsz vele, Inkvizítor Anya – hajolt meg.

Zedd megköszörülte a torkát.

– Kicsit mélyebbre, fiam. Nem egy egyszerű Inkvizítorral utazol. Magának az Inkvizítor Anyának vagy a kísérője.

– Rendben – sóhajtott Richard. – Megteszek minden tőlem telhetőt. Most pedig térjünk nyugovóra. Én őrködöm először. – Elindult a fák felé.

– Richard! – kiáltott utána Zedd. Richard megtorpant és visszafordult. – Sokan vannak Középföldön, akik mágikus hatalommal rendelkeznek. Sokféle, veszélyes mágiával. Nem vagyok megmondhatója, miféle talpnyalókkal vette körül magát Miléna királynő. Figyelj oda arra, amit Kahlan és én mondunk neked, és tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy ne kerülj senkinek az útjába. Nem tudhatod, kicsodák-micsodák az udvaroncai.

– A lehető légkisebb hűhóval bemenni és kijönni – húzta össze magán a köpenyét Richard. – Ezt szeretném én is. Ha minden jól alakul, holnap ilyentájt már miénk a szelence, és csak azon kell aggódnunk, hogy találjunk egy lyukat, ahol meghúzhatjuk magunkat a télig.

– Rendben. Jól mondod, fiam. Jó éjszakát.

Richard talált egy mohalepte fatuskót, s szemmel tartotta a tábort és a környező erdőt. Megtapogatta a mohát, hogy száraz-e. Nem akart nedves mohán ücsörögni, hogy aztán átvizesedett nadrágban még jobban fázzon. A moha száraz volt, így megigazította a kardját, leült, és szorosan összehúzta magán a köpenyét. Felhők takarták el a Holdat. Ha nem lett volna a környező erdőt halványan bevilágító tűz, vaksötét lett volna.

Richard csendesen ült és töprengett. Nem tetszett neki az ötlet, hogy Kahlan felölti inkvizítori ruháját, és veszélynek teszi ki magát. Még kevésbé tetszett neki, hogy ez a saját ötlete volt. Azon tűnődött – és aggódott –, hogy mit értett Kahlan azon, hogy „furcsán" viselkedik, és hogy ő csak játssza a szerepét. Azon tűnődött – és ezen még jobban aggódott –, amit Kahlan mondott, hogy tegyen úgy, mintha ő lenne a legfontosabb személyiség, akivel valaha is találkozott. Egyáltalán nem tetszett ez neki. Magában mindig úgy gondolt Kahlanra, mint a barátjára; legkevesebb úgy, mint a barátjára. Nem szeretett Inkvizítor Anyaként gondolni rá. Az inkvizítorok mágiája tette lehetetlenné, hogy többek legyenek, mint barátok. Félt attól, hogy úgy lássa Kahlant, ahogy mások látják: az Inkvizítor Anyának. Minden, ami arra emlékeztette, hogy kicsoda Kahlan, minden, ami a mágiáját juttatta az eszébe, csak még mélyebben hasított a szívébe.

Egy egészen halk hang volt az, aminek hallatán hirtelen felült.

A szemek őt nézték. Közel voltak, s noha nem látta őket, érezte őket. Tudva, hogy valami a közelben van, és őt nézi, jeges borzongás futott végig a gerincén. Csupasznak érezte magát. Sebezhetőnek.

Szemei elkerekedtek, szíve zakatolt, ahogy egyenesen maga elé nézett, ahol – tudta – az őt figyelő lény lapult. Nyomasztó csend telepedett a környékre, a fülében lüktető véren kívül semmi sem hallatszott. Lélegzetét visszatartva hegyezte a fülét.

Ismét hallatszott a puha neszezés, amit az erdőtalajon lopakodó teremtmény keltett. Feléje tartott. Richard tágra nyílt szeme őrülten meredt a sötétbe, próbálta kivenni a mozgást.

Nem voltak messzebb tíz lépésnél, amikor a lassanként mozgó, mélyen a földre szegezett sárga szemek a látóterébe értek. A szemek pontosan őt nézték. A lény megtorpant. Richard visszafojtotta a lélegzetét.

A lény üvöltve vetette rá magát. Richard talpra ugrott, keze a kardért nyúlt. Mikor a lény a levegőbe szökkent, Richard meglátta, hogy egy farkas. A legnagyobb farkas, amit valaha látott. Rajta volt, mielőtt a keze a markolathoz ért volna. A farkas mellső mancsa egyenesen a mellkasába vágott. A hatalmas lökéstől átbukott a farönkön, amin eddig ült.

Miközben zuhant hátra és a tüdejéből kiszorult a levegő, a háta mögött meglátott még valamit, ami sokkal rémisztőbb volt a farkasnál.

Egy szívkopót.

A hatalmas állkapocs a mellkasa felé kapott, pontosan akkor, amikor a farkas a szívkopóra rontott és a torkának esett.

Richard feje valami keménynek ütődött. Fájdalmas vinnyogást hallott, majd az inakat tépő fogak hangját. Minden elsötétült.

Felnyitotta a szemét. Zedd nézett le rá, és középső ujjait Richard halántékához nyomta. Kahlan egy fáklyát tartott a kezében. Richard szédült, de bizonytalanul felállt, ám Kahlan leültette a rönkre.

– Nem esett bajod? – cirógatta az arcát Kahlan, aggodalmasan ráncolva a homlokát.

– Azt hiszem – nyögte Richard. – A fejem… fáj. – Úgy érezte, mindjárt hányni fog.

Zedd elvette a fáklyát Kahlantól, és a rönk mögé tartotta. A fáklya fénye a feltépett torkú szívkopóra vetült. Zedd Richard kardjára nézett, mely még mindig a hüvelyében pihent.

– Hogy lehet, hogy a kopó nem kapott el?

Richard érezte a tarkójában a fájdalmat, úgy szaggatott, mintha tőröket forgattak volna benne.

– Nem… nem tudom. Minden olyan gyorsan történt. – Majd eszébe jutott, mintha csak álomból ébredt volna. Megint talpra állt. – Egy farkas! Egy farkas követett minket.

Kahlan közelebb lépett, átkarolta a derekát, hogy támogassa.

– Egy farkas? – A furcsa gyanú a hangjában arra késztette Richardot, hogy a lány résnyire szűkülő szemébe nézzen. – Biztos vagy benne?

Richard bólintott.

– Itt ültem, és hirtelen tudtam, hogy engem néz. Közelebb jött, megláttam a sárga szemeit. Azután rám vetette magát. Azt hittem, támad. Ledöntött a lábamról, átestem a rönkön. Nem volt időm, hogy előrántsam a kardot, annyira gyors volt. De nem engem támadott. A mögöttem lévő szívkopóra rontott, engem védett. Nem is láttam a szívkopót, míg hátra nem estem. Biztosan megölte a kopót. A farkas megmentette az életem.

Kahlan kihúzta magát, és öklét a csípőjére szorította.

– Brophy! – kiáltotta a sötétbe. – Brophy! Tudom, hogy ott vagy! Azonnal gyere ide!

A farkas leszegett fejjel és behúzott farokkal ügetett be a fáklyafénybe. Sűrű bundája orra hegyétől a farka végéig szénfekete volt. Vad fekete szemek világlottak elő sötét fejéből. A farkas hasára rogyott, és Kahlan lábához vonszolta magát. Mikor odaért, hátára gördült, és mancsait a levegőbe lökve vinnyogott.

– Brophy! – korholta Kahlan. – Követtél minket?

– Csak hogy védelmezzelek, úrnőm.

Richardnak leesett az álla. Eszébe villant, hogy talán túl keményen verte be a fejét.

– Tud beszélni! Hallottam! Ez a farkas beszél!

Zedd és Kahlan egyszerre néztek fel döbbent arcára.

– Azt hittem, elmondtad neki – pillantott Kahlanra Zedd.

– Azt hiszem, nem jutott eszembe minden, hogy elmondjam neki – pislogott Kahlan. Majd ingerülten fordult Zedd felé. – Nem könnyű felidézni mindent, amit Richard nem tud. Mi egész életünkben ezt éltük. Elfelejted, hogy ő nem.

– Gyerünk! – morogta Zedd. – Menjünk vissza a táborba! Mindannyian.

A varázsló vezette őket, kezében a fáklyával, Kahlan a nyomában, mellette somfordált a farkas, füleit lesunyva, farkát a földön vonszolva.

Amikor letelepedtek a tűzz körül, Richard a farkashoz fordult, aki Kahlan mellett ült hátsó lábain.

– Farkas, azt hiszem…

– Brophy. A nevem Brophy.

Richard kissé hátrahőkölt.

– Brophy. Elnézést. A nevem Richard, ez itt pedig Zedd. Brophy, szeretném neked megköszönni, hogy megmentetted az életemet.

– Ne is említsd – morogta a farkas.

– Brophy – szólt Kahlan neheztelő hangon – mit csinálsz itt?

A farkas füle lekonyult.

– Veszély leselkedik rád. Csak vigyáztam rád.

– Pedig elengedtelek – korholta Kahlan.

– Te voltál az, az elmúlt éjjel? – kérdezte Richard.

– Igen. Amikor csak tábort vertetek, megtisztítottam a terepet a szívkopóktól. Meg még néhány csúnya dologtól. Az elmúlt éjjel, nem sokkal reggel előtt, az egyikük a táborotok közelébe jött. Elláttam a baját. Ez pedig, ma éjjel rád fente a fogát. Hallotta a szíved dobogását. Tudtam, hogy Kahlan úrnő boldogtalan lenne, ha megenne, így nem hagytam.

Richard nagyot nyelt.

– Köszönöm – mondta erőtlen hangon.

– Richard – kérdezte Zedd állát dörzsölgetve – a kopók alvilági szörnyetegek. Egészen mostanáig nem zaklattak téged. Mi változott?

Richard szinte fuldoklott.

– Hát, Adie adott egy követ Kahlannak, amit magánál tud hordani, és megvédi az alvilág szörnyektől, és így át tudunk jutni a Határon. Nekem is volt egy régi csontom, amit az apám adott nekem, és Adie azt mondta, hogy annak is ugyanilyen hatása van. De egy-két nappal ezelőtt elvesztettem.

Zedd arcát ráncolva töprengett. Richard a farkasra nézett, remélve, hogy témát válthat.

– Hogy lehet, hogy te tudsz beszélni?

Brophy hosszú nyelvével körbenyalta ajkait.

– Ugyanúgy, ahogy te is tudsz beszélni. Mert… Úgy érted, nem tudja ki vagyok? – nézett Kahlanra.

Kahlan csak ráemelte a tekintetét, mire a farkas a földre kushadt, és fejét a mancsaira fektette.

Kahlan a térde köré fonta az ujjait, és összeütögette a két hüvelykujját.

– Richard, emlékszel, amikor azt meséltem neked, hogy néha, amikor meghallgatjuk valakinek a vallomását, az illető ártatlannak bizonyul? És hogy nagyon ritkán, halálraítéltek kérelmezik, hogy vallomást tehessenek nekünk, hogy ártatlanságukat bizonyíthassák? – Richard bólintott. Kahlan a farkas felé intett. – Brophyt egy kisfiú megöléséért ítélték halálra.

– Nem ölök gyerekeket morogta a farkas, és talpra szökkent.

– Szeretnéd te elmesélni a történetet?

– Nem, úrnőm – rogyott vissza a földre a farkas.

– Brophy inkább vállalta, hogy megérintse egy Inkvizítor hatalma, mint hogy gyilkosnak véljék az emberek. Nem is beszélve róla, hogy mi mindent műveltek még azzal a kisfiúval. Egy Inkvizítorért folyamodott. Ilyet nagyon ritkán tesz bárki is – a legtöbben inkább a hóhért választják. Ám Brophy nem hagyta annyiban. Meséltem már, hogy amikor elmegyünk, hogy meghallgassuk az emberek vallomásait, mindig van velünk egy varázsló is. Nem csak azért, hogy védelmezzen bennünket, van még egy másik oka is: egy olyan esetben, mint ez is, amikor az illetőt alaptalanul vádolják. Ha egyszer megérintettem a hatalmammal, már nem lesz az, aki korábban volt. Így a varázsló átváltoztatja valami mássá. Az átváltozás elvesz egy kicsit a mágiám erejéből, és az illető megint képes lesz törődni magával, hogy új életet kezdjen.

– Ártatlan voltál? És mégis így hagytak téged? Életed végéig? – hitetlenkedett Richard.

– Teljesen ártatlan – erősítette meg Brophy.

– Brophy! – szólt rá Kahlan a hangját felemelve. Richard jól ismerte ezt a hangot.

– Ártatlan a fiú megölésében – roskadt vissza a farkas. Lefelé sütött tekintetét most felemelte, és felpillantott az őt figyelő Kahlanra. – Ezt akartam csak mondani. Ártatlan vagyok a fiú megölésében.

– Mit jelentsen ez? – ráncolta szemöldökét Richard.

– Azt, hogy amikor meghallgattam a vallomását, bevallott más bűnöket is, olyanokat, amikkel nem is vádolták – nézett rá Kahlan. – Tudod, Brophy kétes üzleteket folytatott. A törvényesség határán járt – pillantott le a farkasra.

– Tisztességes üzletember voltam! – tiltakozott a farkas.

– Brophy kereskedő volt – fordult Kahlan Richard felé, de továbbra is Brophyra szegezte a tekintetét.

– Apám is kereskedő volt – válaszolta Richard haragosan.

– Nem tudom, Nyugatföldön milyenek a kereskedők, de Középföldön néhány kereskedő mágikus természetű dolgokkal is kereskedik.

Richardnak eszébe jutott a Megszámlált Árnyékok Könyve.

– És akkor mi van?

– Néhányuk – vonta fel a szemöldökét Kahlan – igencsak élőnek tűnt, nem puszta dolognak.

– Hogyan is tudtam volna megkülönböztetni őket? – szökkent mellső lábaira Brophy. – Nem lehet mindig megállapítani. Néha az ember úgy véli, hogy csak egy egyszerű mágikus tárgyra bukkan, mint amilyen mondjuk egy könyv, amiért szépen fizetnek a gyűjtők. Néha kiderül, hogy a dolog sokkalta több ennél, egy kő, egy szobor, egy varázsbot vagy éppen egy… Honnan tudhatnám, hogy élő lények?

– Nem csak varázskönyvekkel és bűvös szobrokkal kereskedtél, hanem mágikus teremtményekkel is – korholta Kahlan, még mindig rajta tartva a tekintetét. – Ártatlan üzelmei során pedig gyakran támadt nézeteltérése másokkal. Olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogy kinek a tulajdonát képezi egy bizonyos dolog. Embernek Brophy ugyanolyan hatalmas volt, mint farkasnak. Néha a termetét használta, hogy meggyőzze az embereket, tegyenek úgy, ahogy ő szeretné. Nem igaz, Brophy?

– Igaz, úrnőm – konyultak le a farkas fülei. – Könnyen haragra gerjedek. Akkora haragra, mint amekkora darab vagyok. De csak akkor tör ki rajtam, ha átvágnak. Sokan azt hiszik, hogy átverhetik a kereskedőket. Nem sokkal tartanak minket többre a tolvajoknál, bíznak benne, hogy nem merünk kiállni az érdekeinkért. Amikor bedühödtem, és így tettem pontot a nézeteltéréseinkre, nyugton maradtak.

– Brophynak olyan híre volt, ami messze meghaladta a valóságot, bár nem lehet azt mondani, hogy semmit sem tett az érdekében – mosolygott a farkasra. Majd Richardra emelte a tekintetét. – Veszélyes vállalkozásokba fogott, amelyek jól is jövedelmeztek. Elég pénzt keresett vele, hogy fedezze a maga kis „hobbijának" a költségeit. Amíg meg nem érintettem, és be nem vallott mindent, szinte senki sem tudott róla.

– Jaj, úrnőm! Muszáj ezt? – tette a mancsait a fejére Brophy.

– Brophynak volt egy gyengéje – mosolyodott el Kahlan. – A gyerekek. Ahogy eladni való árucikkek után kutatva utazgatott, megállt az árvaházaknál, és gondoskodott róla, hogy mindenük meglegyen, és megfelelően el tudják látni a gyerekeket. Lassanként minden aranya különféle árvaházakhoz került, hogy törődjenek a gyerekekkel, és ne éhezzenek. Titoktartásra esketve őket, megcsavargatta az árvaházak vezetőinek karját. Nem akarta, hogy bárki tudjon a dologról. Persze, nem kellett senkit sem bántania olyan nagyon.

Brophy mancsait még mindig a fején tartotta, szemét szorosan összecsukta.

– Úrnőm, kérlek! – vinnyogta. – Hírnevem volt! Kinyitotta a szemét, és mellső lábaira támaszkodva felemelkedett. – Megérdemelt hírnevem! Elég kart és orrot törtem hozzá! Egészen galád dolgokat műveltem!

– Úgy igaz – fordult felé Kahlan szemöldökét felvonva. – Néhányuk miatt nyugodtan börtönbe csukhattak volna. De egyik sem volt olyan súlyos, hogy a fejedet vegyék érte. Tudod, – pillantott Richardra – mivel Brophyt gyakorta látták árvaházak körül, senkit sem lepett meg, amikor egy kisfiú meggyilkolásával vádolták.

– Demmin Nass! Demmin Nass vádolt be – morogta Brophy, s közben ajkai visszahúzódtak, megmutatva hosszú fogait.

– Miért nem álltak melléd az árvaházakban az emberek?

– Demmin Nass – morogta megint Brophy. – Elvágta volna a torkukat.

– Ki ez a Demmin Nass?

Kahlan és a farkas egymásra nézett.

– Emlékszel arra, amikor Darken Rahl eljött a Sáremberekhez, és elragadta magával Siddint? Emlékszel, hogy azt mondta: ajándékba viszi egy barátjának? Hát ez a barátja Demmin Nass. Meglehetősen beteges érdeklődést mutat a kisfiúk iránt – nézett jelentőségteljesen Richardra.

Richard érezte, hogy beléhasít a félelem, és a fájdalom, amit Siddinért meg Savidlinért és Weselanért érzett. Eszébe jutott az ígérete, hogy megpróbálja megmenteni a fiút. Soha sem érezte még ilyen tehetetlennek magát.

– Ha valaha is megtalálom – vicsorogta vadul Brophy – megfizetek neki. Nem méltó a halálra. Először meg kell fizetnie azokért, amiket tett.

– Csak tartsd magad távol tőle – intette Kahlan. – Veszélyes ember. Nem szeretném, ha még több kárt tenne benned, mint amennyit eddig is tett.

A farkas sárga szemei egy pillanatra dühödten villantak Kahlan felé.

– Igen, Úrnőm – lohadt le a láng a szemeiben. Ismét lehenteredett. – Inkább néztem volna szembe a hóhérral magasra emelt fővel, a szellemek tudják, talán meg is érdemeltem, de nem azért, amivel vádoltak. Nem hagyhattam, hogy úgy öljenek meg, hogy azt gondolják, hogy ilyen dolgokat műveltem volna gyerekekkel. Így hát követeltem egy Inkvizítort.

– Nem akartam meghallgatni a vallomását. – Kahlan felemelt egy ágat, és rajzolgatni kezdett vele a porba. – Tudtam, hogy nem folyamodott volna Inkvizítorért, ha ártatlan. Beszéltem a bíróval, azt mondta, hogy a bűncselekményre való tekintettel nem változtathatja meg a büntetést. Vagy halál vagy az Inkvizítor vallatása. Brophy ragaszkodott a vallomástételhez. – Richard látta, ahogy könnyes szemében tükröződik a tűz fénye. – Utána megkérdeztem, hogy ha választhatna, miféle teremtmény szeretne lenni. Azt mondta, farkas. Hogy miért, nem tudom. Azt hiszem, ez illik a természetéhez – húzódott halvány mosolyra az arca.

– Mert a farkasok tiszteletre méltó lények – mosolygott Richard. – Emberek között éltél, nem az erdőben. A farkasok rendkívül összetartó lények, nagyon szoros kötelék fűzi egymáshoz őket. Ádázul védelmezik a kicsinyeiket. Az egész falka harcba száll, hogy oltalmazza őket. És a falka összes tagja törődik a kölykével.

– Hát érted… – suttogta Brophy.

– Tényleg így van, Brophy? – kérdezte Kahlan.

– Igen; Úrnőm. Igazán jó életem van. Most már. – Előre-hátra csapkodott a farkával. – Van egy párom! Micsoda farkas! Isteni szaga van, a csöcseitől végigfut a hátamon a hideg, és neki van a legédesebb kis… na, mindegy. Ő a falkavezér – nézett fel Kahlanra. – Persze velem az oldalán. Nagyon elégedett velem. Azt mondja, hogy én vagyok a legerősebb farkas, akit valaha is látott. Kölykeink is születtek, a múlt tavasszal. Hat. Remek kölykök, már szinte felnőttek. Jó élet ez, kemény, de jó. Köszönöm, Úrnőm, hogy elengedtél.

– Én is örülök, Brophy. De miért vagy itt? Miért nem térsz vissza a családodhoz?

– Nos, ahogy a Rang'Shadán át jövet ereszkedtetek lefelé, elhaladtatok a tanyánk mellett. Megéreztem a jelenlétedet. Rájöttem, hogy tudom követni a szagodat. Képtelem voltam ellenállni a késztetésnek, hogy védjelek téged. Tudtam, hogy veszély fenyeget, és addig nincs nyugtom, míg nem tudom, hogy biztonságban vagy. Vigyáznom kell rád.

– Brophy – tiltakozott Kahlan. – Azért küzdünk, hogy megfékezzük Darken Rahlt. Túlságosan veszélyes velünk maradnod. Nem akarom, hogy az életedet is elveszítsd. Demmin Nasson keresztül már így is túl sokat áldoztál fel Darken Rahlnak.

– Úrnőm, amikor farkassá változtattak, az átváltozás elvette valamicskét a vágy erejét, azt a vágyat, hogy állandóan a kedvedben járjak. Mégis, még mindig képes lennék meghalni érted. Még mindig rettenetesen nehéz, hogy ne teljesítsem a kívánságaidat. De most kénytelen vagyok ezt tenni. Védelmeznem kell téged, különben soha nem lesz nyugtom. Megparancsolhatod, hogy hagyjalak el, de akkor sem teszem. Árnyékként követlek, míg Darken Rahl már nem fenyeget többé.

– Brophy – szólalt meg Richard. A farkas ráemelte tekintetét. – Én is azt szeretném, ha Kahlannak nem esne bántódása, hogy megtehesse, amit tennie kell, és segítsen megállítani Rahlt. Megtisztelnél, ha velünk tartanál. Már bizonyítottad, hogy milyen értékes vagy számunkra, és hogy milyen igaz szíved van. Ha tudsz nekem segíteni, hogy megvédjük Kahlant, akkor csak ereszd el a füled mellett a szavait, és továbbra is oltalmazd őt.

Brophy felnézett Kahlanra.

– Ő a Kereső – mosolygott rá Kahlan. – Zeddel együtt az életemre esküdtem, hogy védelmezem őt. Ha ez az ő szava, ám legyen.

A farkas meglepetten tátotta el a száját.

– Neked parancsol? Az Inkvizítor Anyának?

– Igen.

A farkas új megvilágításban kezdte szemlélni Richardot.

– Csodák csodája – nyalta meg ajkait. Most jut eszembe, szeretnék köszönetet mondani, a húsért, amit hagytál nekem.

– Miről beszélsz? – kérdezte Kahlan kissé neheztelve.

– Amikor csapdával elejtett egy állatot, mindig hagyott nekem belőle.

– Tényleg? – kérdezte Kahlan.

– Tudtam, hogy ott van valahol – vonta meg vállát Richard. – Bár nem tudtam, hogy micsoda, mégsem gondoltam, hogy ártani akar nekünk. Így hát hagytam neki a vadból, hogy tudja, mi sem akarunk ártani neki. De amikor rám rontottál, biztos voltam benne, hogy tévedtem. Köszönöm, még egyszer – mosolygott a farkasra.

Brophyt, úgy tűnt, kényelmetlenül érintette a hálálkodás, és talpra állt.

– Eleget voltam már itt. Folytatnom kell az erdőben az őrjáratomat. Mindenféle szörnyetegek ólálkodhatnak odakint. Ám ha Brophy végzi a dolgát, nektek felesleges őrködnötök.

Richard egy gallyat dobott a tűzbe, és figyelte, ahogyan a szikrák kavarognak a levegőben.

– Brophy, milyen volt, amikor Kahlan megérintett? Amikor a hatalmát használta rajtad?

Mindenki elhallgatott. Richard a farkas sárga szemébe nézett. Brophy feje lassan Kahlan felé fordult.

– Mondd meg neki – suttogta Kahlan megtört hangon.

Brophy lehenteredett, mancsait egymásra helyezte, majd felemelte a fejét. Hosszú ideig hallgatott, majd megszólalt:

– Nehéz visszaemlékezni mindenre, ami akkor történt, de megpróbálom a tőlem telhető legjobban elmagyarázni. – kissé oldalra hajtotta a fejét. – Fájdalom. Emlékszem a fájdalomra. Lelkemig ható, minden képzeletet felülmúló fájdalomra. Az első dolog, amire emlékszem a fájdalom után, az a félelem volt. Észveszejtő félelem lett úrrá rajtam, hogy valamiképpen rosszul veszem a levegőt, és azzal is Kahlan Úrnő kedve ellen lennék. Majdnem meghaltam a félelemtől, hogy neheztelni fog rám. És amikor elmondta nekem, hogy mit szeretne tudni, a legcsodálatosabb gyönyörűség öntötte el a lelkemet, amit valaha ismertem. Örültem, mert tudtam, hogy mit tehetek azért, hogy a kedvében járjak. Eszemet vette a boldogság, hogy kért tőlem valamit; hogy valamit tehetek azért, hogy megelégedésére szolgáljak. Erre emlékszem a leginkább, a kétségbeesett, őrült késztetésre, hogy azt tegyem, amit kíván, hogy elégedett legyen velem, hogy örömet okozzak neki. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy kedvére tegyek. Leírhatatlan boldogsággal töltött el pusztán az is, hogy ott lehettem mellette. Sírtam a boldogságtól, hogy ott lehettem vele.

Arra kért, mondjam el az igazat, és olyan boldog voltam, mert tudtam, hogy ezt meg tudom tenni. Örömmámorban úsztam, hogy képes vagyok megtenni, amit kért tőlem. Olyan gyorsan kezdtem beszélni, ahogy csak tudtam, hogy az összes igazságot elmondhassam neki. Meg kellett kérnie, hogy lassabban beszéljek, mert nem értette, amit mondtam. Ha lett volna egy késem, magam ellen fordítom, amiért elégedetlenséget okoztam neki. Azt mondta, semmi gond, és én zokogtam, hogy nem volt elégedetlen velem. Elmondtam neki, mi történt. Miután elmondtam neki, hogy nem én öltem meg a fiút – konyultak le a fülei – emlékszem, hogy a karomra tette a kezét – majd elájultam a gyönyörűségtől – és azt mondta, hogy sajnálja. Én meg félreértettem; és azt hittem, hogy azt sajnálja, hogy nem öltem meg a fiút. Könyörögtem neki, hogy engedjen elmennem, hogy megölhessek neki egy másik fiút. Akkor elmagyarázta – patakzottak a könnyek a farkas szeméből hogy nem úgy értette, hanem úgy, hogy engem sajnált, amiért igazságtalanul vádoltak a gyilkossággal. Emlékszem, ellenállhatatlanul zokogtam, hogy ilyen kedvességet mutatott irántam, hogy sajnált engem és törődött velem. Emlékszem, milyen érzés volt mellette lenni, közel lenni hozzá. Azt hiszem, a végtelen szeretet érzése volt, de a szavak túl sekélyesek ahhoz képest, hogy milyen őrült módon szükségem volt őrá.

Richard dermedten állt. Nem volt képes rávenni magát arra, hogy Kahlanra nézzen, amint zokogva hullanak a könnyei.

– Köszönöm, Brophy. – Egy pillanatra el kellett hallgatnia, hogy biztos legyen benne, nem csuklik el a hangja. – Későre jár. Legjobb lenne, ha aludni térnénk, holnap fontos nap vár ránk. Megyek őrködni. Jó éjszakát!

– Ti csak aludjatok – pattant fel Brophy. – Majd én őrködöm az éjszaka.

Richard nagyot nyelt, hogy megszüntesse a szorongató érzést a torkában.

– Méltányolom az ajánlatodat, de én is őrködni fogok. Ha szeretnéd, őrizheted a hátamat.

Megfordult, és indulni készült.

– Richard! – kiáltott utána Zedd. Richard megtorpant, de nem fordult hátra. – Miféle kő az, amit apád adott neked?

Richard fejében rémülten száguldoztak a gondolatok. Kérlek, Zedd, mondta magában, ha valaha is elhittél egy hazugságot, ezt az egyet hidd el.

– Biztosan emlékszel rá. Az a kis kerek. Láttad már korábban, emlékszem rá.

– Ó, igen. Azt hiszem tényleg. Jó éjszakát.

Az Első Szabály. Köszönöm, öreg barátom, gondolta magában, hogy megtanítottad, miként vigyázzam Kahlan életét.

Ballagott tovább, bele az éjszakába, feje lüktetett a fájdalomtól, ami nem csak kívülről, de belülről is szaggatta.