Huszadik fejezet

 

 

 

Zöld fény ragyogott körülöttük mindenütt. Óvatosan lépdeltek a hegyoldalt borító törmeléken keresztül, fatörzsek alatt vagy fölött kúszva át, néha pedig ágakat rúgva félre. Ahogy tapogatózva haladtak előre, a Határ színjátszó zöld falai minden oldalról nekik nyomódtak. Sűrű sötétség borított mindent, leszámítva azt a hátborzongató, zöldes ragyogást, amitől olyan érzés töltötte el őket, mintha egy barlangban lennének.

Egyszerre jutottak ugyanarra a döntésre. Nem maradt választásuk: nem fordulhattak vissza, és a rájuk rontó marcangolók és árnyalakok miatt nem maradhattak a kettéhasadt sziklánál sem, így kénytelenek voltak tovább haladni előre, be a Szorosba.

Richardnak el kellett tennie az éjkövet. Nem tudták a segítségével követni az ösvényt, mivel nem volt ösvény, amit követhettek volna, és csak akadályozta őket abban, hogy eldöntsék, a Határ fénye mikor változik át a zöld fallá. Nem rakta vissza a bőrerszénybe, arra az esetre, ha sürgősen elő kellene kapnia, hanem csak becsúsztatta a zsebébe.

– Hagyjuk, hogy a Határ falai mutassák nekünk az utat – szólalt meg Richard, csendes szavai visszhangzottak a feketeségben. – Lassan járj. Ha az egyik fal elsötétül, ne menj tovább, lépj egy kicsit oldalra. Így köztük maradhatunk, és átjutunk az átjárón.

Kahlan nem habozott, lévén, hogy a marcangolók és az árnyalakok a biztos halált jelentették. Visszaléptek a zöldes ragyogásba, közben megragadta Richard kezét. Egyszerre léptek be a láthatatlan átjáróba. Richard szíve kalapált, megpróbált nem gondolni rá, hogy mit is csinálnak – vakon járkálnak a Határ falai között.

Tudta már, hogy néz ki a Határ. Kétszer is járt már benne: először Chase-zel, majd amikor az a sötét lény megpróbálta elragadni Kahlant. Tudta, ha belépnek a sötét falba, nincs visszatérés, ám ha a zöld ragyogásban maradnak, talán lesz még némi esélyük.

Kahlan megtorpant. Jobb kéz felé húzta Richardot. Közel volt a falhoz, ami meg is jelent Richardtól nem messze. Összeszedték magukat, majd folytatták útjukat előre. Rájöttek, hogy ha lassan, óvatosan haladnak előre, akkor a falak között tudnak maradni, az élet keskeny vonalán, mellettük két oldalra pedig ott a halál. Az erdei vezetőként eltöltött évek semmit sem segítettek Richardnak. Feladta a próbálkozást, hogy az ösvény nyomára bukkanjon, és hagyta, hogy a falak nyomása vezesse. Lassan haladtak így, nyomát sem látták az ösvénynek, semmit sem láttak a környező domboldalból, csak a ragyogó zöld fény világát, mely az élet buborékjaként lebegett tehetetlenül a sötétség és a halál végtelen tengerén.

Sár borította el a csizmáját, félelem öntötte el az elméjét. Meg kellett mászniuk minden akadályt, ami az útjukba került, semmit sem kerülhettek meg; a határ falai diktálták, merre mehettek. Néha kidőlt fákon, néha sziklákon át vezetett az útjuk, néha pedig vízmosásokon keresztül, ahol kiálló gyökerekbe kellett kapaszkodniuk, hogy felhúzzák magukat a másik oldalon. Szótlanul segítették egymást, csak egy-egy kézszorítást küldtek biztatásként a másik felé. Soha nem választotta el őket egy-két lépésnél több attól, hogy megjelenjenek a sötét falak. Minden egyes alkalommal, ahogy az ösvény elkanyarodott, megjelent a fekete fal, néha többször is egymás után, míg ki tudták deríteni, hogy merre fordult. Minden egyes alkalommal, amikor előttük magasodva megjelent a fal, visszahúzódtak, amilyen gyorsan csak tudtak, Richard pedig borzongva rázkódott össze rémületében.

Richard rájött, hogy fájnak a vállai. A feszültségtől begörcsöltek az izmai, kapkodóvá vált a lélegzete. Elernyesztette magát, vett egy mély lélegzetet, hagyta, hogy karjai lazán lógjanak, kirázta csuklóiból a feszültséget, majd újra megfogta Kahlan kezét. Rámosolygott, arcát megvilágította a kísérteties zöld fény. Kahlan visszamosolygott rá, de Richard meglátta szemében a visszafojtott rettenetet. A csontok legalább távol tartják tőlük az árnyakat és a szörnyetegeket, gondolta, és a falakon túl sem tűnt fel semmi, amikor véletlenül beléjük ütköztek.

Richard szinte érezte, ahogy minden egyes megtett lépéssel elfolyik a lelkéből az élni akarás. Az idő elvont dimenzióvá vált, semmiféle konkrét jelentéssel nem bírt. Órák vagy napok óta lehetett a szorosban; nehezen tudta volna már eldönteni. Csak a megnyugvást kívánta, hogy legyen már vége, hogy újra biztonságban lehessen. Félelme egyre tompábbá vált, nem volt már az a tiszta feszültség, mint amit aközben táplált, hogy tapogatózva keresték az előre vivő utat.

Mozgás hívta fel magára a figyelmét. Hátranézett. Mögöttük nem messze árnyalakok sora lebegett a falak között, köröttük zöldes fény. Alig érintve a földet követték őket végig az ösvényen. Egymás után felemelkedtek, hogy átlebbenjenek az úton keresztbe fekvő fatörzsön. Mindketten megtorpantak, dermedten figyeltek. Az árnyak nem álltak meg.

– Te vezess! – suttogta Richard. – És ne engedd el a kezem! Én majd szemmel tartom őket.

Látta, hogy Kahlan ingét átitatta az izzadtság, csakúgy mint az övét, pedig nem volt valami meleg az éjszaka. Egyetlen bólintás nélkül, Kahlan nekiindult. Richard hátrafelé lépkedett, hátát Kahlanéhoz nyomva, szemét az árnyakra szegezve, lelkében rémület dúlt. Kahlan olyan gyorsan haladt, ahogy csak tudott, bár sokszor kellett megállnia és irányt változtatnia, ilyenkor kezénél fogva húzta magával Richardot.

Kahlan ismét megtorpant, majd sikerült kitapogatnia, hogy az út élesen elfordul jobb felé, és lefelé vezet a dombról. Nem volt könnyű hátrafelé sétálva a domboldalon lefelé haladni, Richard óvatosan rakosgatta egymás után a lábait, hogy el ne essen. Az árnyak libasorban haladva követték, és elfordultak, amikor az ösvény is elfordult. Richard szeretett volna szólni Kahlannak, hogy haladjon gyorsabban, de ellenállt a késztetésnek, mivel nem akarta, hogy hibázzon. Ám az árnyak egyre közeledtek. Néhány perc alatt beérik őket, és lecsapnak rájuk.

Feszülő izmokkal markolta a kard nyelét. Magában viaskodott, hogy előhúzza-e vagy sem, nem tudván, hogy segít-e nekik vagy pedig csak bajt hoz rájuk. Még ha hatékonynak is bizonyulna az árnyak ellen, a szűk Szorosban harcolni a legjobb esetben is óriási kockázatot jelentene. Ám ha nem marad más választásuk, ha túlságosan közel érnek, használnia kell a kardot.

Az árnyak úgy tűnt, arcokat öltöttek. Richard megpróbált visszaemlékezni, hogy vajon korábban is volt-e arcuk, de képtelen volt rá. Miközben hátrafelé lépkedett, ujjai még erősebben markolták a kardot, Kahlan puha ujjai forrón simultak a kezébe. Az arcok szomorúnak, barátságosnak tűntek a zöld ragyogásban. Kedves, kérlelő arckifejezéssel tekintettek rá. Ahogy egyre erősebben markolta a kardot, érezte, hogy az Igazság szó domború betűi szinte beleégnek az ujjaiba. Düh áradt felé a kardból, kereste az elméjét, kereste a dühét, de csak félelmet és zavarodottságot talált, és lassan elvesztette az erejét. Az árnyalakok nem jöttek közelebb, csak tartották vele a lépést a magányos sötétségben. Valamiképpen enyhítették benne a feszültség és a félelem érzését.

Suttogásuk nyugalommal töltötte el. Miközben megpróbálta kivenni szavaikat, karja elernyedt a kard markolatán. A bágyadt, gondtalan mosolyok biztonságérzettel töltötték el, elaltatták az elővigyázatosságát, az éberségét, és arra csábították, hogy még többet akarjon hallani, hogy megpróbálja megérteni mormogásukat. A halovány alakok körül megnyugtatóan ragyogott a zöld fény. Richard szíve hevesen dobogott a vágytól, hogy megnyugvásra, békére leljen, hogy csatlakozzon a társaságukhoz. Mint az árnyak, az elméje is finoman, csendesen, lágyan lebegett. Eszébe jutott az apja, vágyódva gondolt rá. Felidézte a vele töltött vidám, gondtalan időt, a szeretet, a törődés, a kölcsönös bizalom idejét, a biztonság idejét, amikor semmi nem fenyegette, amikor semmitől sem kellett félnie, amikor semmi sem aggasztotta. Úgy vágyott megint ezekre az időkre! Az árnyak nem akartak mást, mint segíteni neki, hogy újra eljusson erre a csodás helyre.

Apró figyelmeztetések villantak mélyen az elméjében, ám elfonnyadtak és eltűntek. Keze lecsúszott a kardról.

Milyen rosszul gondolta, milyen vak volt korábban, hogy nem látta! Nem ártani akartak neki, hanem segíteni, hogy elérje a hőn áhított békességet. Nem ők akarták ezt, hanem Richard, ők csak felkínálták neki a lehetőséget. Csak segíteni szerettek volna, hogy megszabaduljon a magánytól. Szomorkás mosolyra húzódtak az ajkai. Hogy lehet, hogy korábban nem látta? Hogy lehetett ilyen vak? Suttogások lágy hullámai öntötték el lelkét andalító zeneként, enyhítették félelmét, halvány fényt gyújtottak elméje sötét zugaiban. Nem emelgette tovább a lábait, megállt, hogy ne kerüljön ki minduntalan rabul ejtő mormogásuk áradó melegéből, a zene fuvallatából.

Kellemetlenkedő, hideg kéz rángatta a kezét, megpróbálta tovább vonszolni, ezért hát elengedte. Tiltakozás nélkül engedett, hogy ne is zavarja többé.

Az árnyak közelebb sodródtak. Richard várta őket, nézte nyájas arcukat, hallgatta susogásukat. Mikor a nevét duruzsolták, megborzongott a gyönyörűségtől. Boldogan üdvözölte őket, ahogy közelebb lebegve barátságos körben gyűltek köréje, s közben feléje nyújtották karjukat. Kezek emelkedtek fel az arcához, szinte megérintették, próbálták megcirógatni. Egyik arcról a másikra pillantott, megmentőinek szemébe nézve, mindegyikük állta a tekintetét, mindegyikük valami csodálatos dolog ígéretét susogta.

Az egyik kéz szinte súrolta az arcát. Átfutott rajta a gondolat, hogy égető fájdalmat érez, de nem volt benne biztos. A kéz gazdája azt ígérte, hogy miután csatlakozik hozzájuk, nem érez többé fájdalmat. Szeretett volna megszólalni, számtalan kérdést intézni hozzájuk, ám hirtelen olyan lényegtelennek tűnt minden, olyan egyértelműnek. Csak át kell magát adnia nekik, hogy gondoskodjanak róla, és akkor minden rendben lesz. Odafordult hozzájuk, külön-külön mindegyikükhöz, és felajánlotta magát nekik, várta, hogy befogadják.

Miközben megfordult, Kahlant kereste. Gondolta, magával viszi, és megosztja vele a békességet. Emlékek lobbantak fel az elméjében Kahlanról, és elterelték a figyelmét, annak ellenre, hogy a suttogások azt mondták, ne figyeljen rájuk. Szemével végigpásztázta a domboldalt, fürkésző tekintetét a sötét törmelékbe fúrva. Halvány napfény színezte be az eget, kezdte megmutatni magát a reggel. A fák üres feketesége élesen rajzolódott elő az ég sápadt rózsaszín hátteréből. Már majdnem elérte a földcsuszamlás végét. Sehol sem látta Kahlant. Az árnyak kitartóan duruzsoltak a fülébe, a nevét szólongatták. Kahlannal kapcsolatos emlékei izzottak fel benne. Hirtelen fojtogató félelem lobbant a bensőjében, s hamuvá égette lelkében a suttogásokat.

– Kahlan! – sikoltotta.

Nem hangzott válasz.

Sötét kezek, holt kezek nyúltak utána. Az árnyak arcai fortyogó méregből felszálló páraként lebegtek előtte. Eltorzult hangok szólongatták a nevét. Zavartan hátrált egy lépést.

– Kahlan! – sikoltotta ismét.

Kezek nyúltak feléje, égető fájdalmat okozva, noha voltaképpen nem érintették meg. Megint tett egy lépést hátrafelé, ám ezúttal ott volt a sötét fal a hátában. A kezek kinyúltak, hogy megtaszítsák. Körülnézett, rémülten kereste Kahlant. A fájdalom teljesen magához térítette. Rémület öntötte el, amikor rájött, hol van, és mi történik.

Ekkor kirobbant belőle a düh.

A harag forrósága ömlött végig rajta, ahogy a kard kiröppent hüvelyéből, és ívben az árnyak felé lendült. Azok, amiket elkapott a kard, semmivé lobbantak, füstölgő alakjuk pörgött, mintha egy légörvény kapta volna fel, majd egy üvöltés kísértében szertefoszlott. Még többen rontottak rá. A kard keresztül száguldott rajtuk, majd még többen jöttek, mintha soha nem akarnának elfogyni. Ahogy levágta őket az egyik oldalon, a másik oldalon levők nyúltak feléje, majdnem-érintésük fájdalma égette bőrét, majd lecsapott a karddal. Átfutott rajta a gondolat, hogy milyen érzés lenne, ha végül képesek lennének megérinteni. Érezné-e a fájdalmat vagy abban a pillanatban meghalna? Kardját suhogtatva ellépett a faltól. Még egy lépést tett előre, közben bőszülten vagdalkozott, fütyült kezében a penge.

Richard sarkait a földbe mélyesztve állt, és olyan gyorsan vágta le az árnyakat, ahogyan azok jöttek. A karja sajgott, a háta fájt, a feje lüktetett. Arcán ömlött a veríték. Teljesen kimerült. Mivel nem volt sehová futnia, kénytelen volt tartani magát ott, ahol volt, ám tudta, hogy nem képes a végtelenségig kitartani. Sikolyok és kiáltások töltötték be az éjszakát, miközben az árnyak egyre jöttek, mintha mást sem akartak volna, csak hogy a kardjára vessék magukat. Egy csapatnyian előre rontottak, és mielőtt keresztülvághatta volna magát rajtuk, ismét meghátrálásra késztették. A sötét fal megint megjelent a hátában, a másik oldalon kínkeserves sikolyokat hallató fekete alakok nyújtóztak felé. Túl sok árnyalak rontott rá egyszerre, hogy el tudjon lépni a faltól. Nem tehetett mást, tartotta magát, ahol volt. A nyúlkáló kezek okozta fájdalom kezdte kiszívni az erejét. Tudta, ha elég gyorsan rontanak rá, és elég nagy számban, átlökik a falon, bele az alvilágba. Harcolt tovább, bénultan, szakadatlanul.

A düh kezdte megadni magát a rémületnek. Karjának izmai égtek az erőfeszítéstől, amit a kard forgatása okozott. Úgy tűnt, az árnyak szándéka egyszerűen az, hogy túlerejükkel felmorzsolják az erejét. Rájött, korábban jól tette, hogy nem használta a kardot, csak bajt hozott volna rájuk. Ám ezúttal nem volt más választása. Használnia kellett, hogy megmeneküljenek.

De ráébredt, hogy már nem ketten voltak. Sehol sem látta Kahlant. Egymaga maradt. A karddal vagdalkozva azon töprengett, hogy vajon őt is elcsábították-e a suttogásaikkal, hogy megérintsék és beletaszítsák az alvilágba. Kahlannak nem volt kardja, ami megvédhette volna. Richard azt ígérte neki, ő majd megvédi. Őrjöngő düh lángolt fel benne újra. A gondolat, hogy Kahlant elragadták az árnyak, ismét előhozta benne a tomboló dühöt. Az Igazság Kardja feléledt a szólítására. Richard megújult bosszúszomjjal vágta magát keresztül az árnyakon. Izzó fehér lánggal lobogó gyűlölet űzte-hajtotta előre az árnyakon keresztül, gyorsabban forgott a kard, mint ahogyan rá tudtak rontani. Így hát ő rontott rájuk. Elmúlásuk sikolya tömeges fájdalomkiáltássá olvadt össze. Richard dühe, hogy mit tettek Kahlannal, őrült gyilkolásvággyal hajtotta előre.

Beletelt egy időbe, mire rájött, hogy az árnyalakok abbahagyták a mozgást. Egyhelyben lebegtek, miközben Richard a falak között haladva folytatta útját lefelé a domboldalon, és közben egyre csak vagdalta őket. Egy ideig meg sem kísérelték elkerülni a pengét, egyszerűen csak egyhelyben lebegtek. Majd siklani kezdtek, mint a füstpászmák a teljesen mozdulatlan levegőben, és belebegtek a Határ falaiba. Ahogy átlebegtek a falon, elvesztették zöld ragyogásukat, és a túloldalon sötét lényekké váltak. Richard lihegve megállt, karjai sajogtak a kimerültségtől.

Kiderült hát, mik voltak: nem árnyékemberek, hanem a Határ falának túloldaláról származó lények, melyek korábban is kiszöktek és elragadtak embereket, mint ahogyan őt is el akarták ragadni.

Mint ahogy Kahlant is elragadták.

Lényének belsejéből fájdalom fakadt fel, könnyek árasztották el a szemét.

– Kahlan – suttogta bele a hűvös reggeli levegőbe.

Kínzó gyötrelem mardosta szívét. Kahlan elment, és ez az ő hibája volt. Hagyta, hogy elaltassák az éberségét, cserbenhagyta Kahlant, nem védte meg Kahlant. Hogy történhetett ilyen gyorsan? Ilyen könnyedén? Adie figyelmeztette, felhívta rá a figyelmét, hogy a holtak szólongatni fogják. Miért nem volt elővigyázatosabb? Miért nem figyelt jobban Adie intelmeire? Újra és újra elképzelte magában Kahlan rettegését, zavarát, hogy Richard nincsen vele; könyörgését, hogy jöjjön és segítsen neki. A fájdalmát. A halálát. Miközben zokogott, a fejében száguldoztak a gondolatok, megpróbálta visszafelé fordítani az időt, megpróbált másként cselekedni, nem odafigyelni a hangokra, nem engedni el Kahlan kezét, megmenteni őt. Könnyek peregtek végig az arcán, s közben hagyta, hogy a kard hegye egyre lejjebb süllyedjen, és a földet szántsa, elködösült elmével haladt előre, ahhoz is túl fáradt volt, hogy eltegye a fegyvert. Kiért a földcsuszamlás törmelékei közül. A zöldes fény elhalványult, majd amikor beért az erdőbe és rálépett az ösvényre, eltűnt.

Valaki a nevét suttogta, egy férfi hangja. Megállt és visszafordult.

Apja állt a Határ fényében.

– Fiam – suttogta az apja – hadd segítsek neked!

Richard kifejezéstelen arccal meredt rá. A reggel fénye világította meg a borult égboltot, nyirkos, szürke fénnyel árasztva el mindent. Az egyetlen szín az apját körülvevő zöldes ragyogás volt. Apja kinyújtotta feléje a kezét.

– Nem tudsz te nekem segíteni – felelte Rcihard rekedten suttogva.

– Dehogynem. Kahlan már velünk van. Már biztonságban van.

Richard néhány lépést tett az apja felé.

– Biztonságban?

– Igen, biztonságban. Gyere, elviszlek hozzá.

Richard még néhány lépést tett felé, háta mögött a földön vonszolva maga után a kard hegyét. Könnyek peregtek végig az arcán. Mellkasa zihált.

– Tényleg el tudsz vinni hozzá?

– Igen, fiam – válaszolta az apja gyengéden. – Gyere. Már vár rád. Elviszlek hozzá.

Richard bénultan lépkedett az apja felé.

– És vele lehetek? Örökre?

– Örökre – hangzott az ismerős, megnyugtató hang.

Richard visszaballagott a zöldes fényhez, ahol az apja állt, barátságosan mosolyogva rá.

Amikor odaért hozzá, Richard felemelte az Igazság Kardját, és apja szívébe döfte. Apja tágra meredt szemmel nézett fel rá, ahogy átszúrta rajta a kardot.

– Drága jó apám, hányszor kell még levágnom az árnyadat? – kérdezte Richard könnyes szemmel, a fogait csikorgatva.

Apja árnya megremegett, majd szétoszlott a reggeli félhomályban.

Keserű elégedettség lépett a düh helyébe, majd az is eltávozott, amikor ismét rátért az ösvényre. Az arcát borító sáron és izzadtságon keresztül patakokban ömlöttek a könnyei. Ingujjába törölte őket. Közömbös fák fogták közre, ahogy visszatért az ösvényre.

Nehézkesen visszacsúsztatta hüvelyébe a kardot. Közben észrevette az éjkő fényét, ahogy az átragyogott a zsebén. Még mindig elég sötét volt ahhoz, hogy a kő halványan ragyogjon. Megállt, kivette a sima követ, és visszatette a bőrerszénybe, kioltva ezzel annak tompa, sárgás fényét.

Richard erőltetett menetben haladt előre, arcán komor elszántsággal. Benyúlt az inge alá, hogy megérintse a nyakában lógó fogat. Magány telepedett a vállaira, elsöprőbb, mint amilyet valaha is érzett. Minden barátját elvesztette. Most már tudta, hogy az élete nem a sajátja. A kötelességéhez tartozott, elvégzendő feladatához. Ő volt a Kereső. Nem több. Nem kevesebb. Nem a maga ura, hanem mások által használt sakkfigura. Eszköz, mint a kardja, hogy másokon segítsen, hogy ők élhessék azt az életet, amire ő csak egy egészen röpke pillantást vethetett.

Olyan volt, mint a Határ lényei.

Halálhozó.

És pontosan tudta, hogy kinek a halálát fogja meghozni.

 

A Mester egyenes háttal, keresztbe tett lábakkal ült a füvön az alvó fiú előtt, keze tenyérrel felfelé fordítva nyugodott a térdén, és mosolyogva azon gondolkozott, hogy mi történt Kahlan Inkvizítorral a Határvidéken. Reggeli napfény ömlött be rézsútosan a fenti ablaktáblákon keresztül, eleven fényekbe öltöztetve a kert virágait. Jobb keze ujjait lassan az ajkához emelte, megnyalta az ujjai hegyét, lassan végigsimította a szemöldökét, majd visszahelyezte a térdére a kezét. Mikor elképzelte, hogy miket fog művelni az Inkvizítor Anyával, szaporábban kezdte venni a levegőt. Majd lelassította a légzését, gondolatait visszaterelte az előtte álló ügyhöz. Ujjai röpke táncot jártak a levegőben, s Karl szeme felpattant.

– Jó reggelt, fiam. Jó megint látni téged – szólalt meg legbarátságosabb hangján. A mosoly, bár egészen más okból kifolyólag, még mindig ott ült ajkain.

Karl pislogott és hunyorgott az erős fényben.

– Jó reggelt – nyögte. Majd, miután körülnézett, hozzátette: – Rahl Atya.

– Jól aludtál – biztosította a fiút.

– Itt voltál? Egész éjszaka'?

– Egész éjszaka. Megígértem, hogy itt leszek. Nem hazudnék neked, Karl.

– Köszönöm – mosolygott Karl. Félénken sütötte le a szemét. – Azt hiszem, elég buta voltam, hogy így megrémültem.

– Egyáltalán nem hiszem, hogy buta dolog volt. Örülök, hogy itt lehetek és megnyugtathatlak.

– Apukám azt mondja, hogy buta vagyok, amikor félek a sötéttől.

– Vannak dolgok a sötétben, amik elkaphatnak – mondta Rahl komoran. – Bölcs vagy, hogy tudsz róluk és vigyázol velük. Apád nagy szívességet tenne magának, ha figyelne rád, és tanulna tőled.

– Tényleg? – ragyogott fel Karl arca. Rahl bólintott. – Én is mindig ezt gondoltam.

– Ha igazán szeretsz valakit, akkor meg is hallgatod.

– Apám mindig azt mondja, hogy tartsam a számat.

Rahl helytelenítően csóválta a fejét.

– Meglep, hogy ezt hallom. Azt hittem, nagyon szeretnek téged.

– Pedig szeretnek. Legtöbbször legalábbis.

– Biztos vagyok benne, hogy igazad van. Jobban kell tudnod nálam.

A Mester hosszú szőke haja csillogott a napfényben, fehér köpenye vakítóan szikrázott. Várt. Egy pillanatra suta csend állt be.

– De néha nagyon fáraszt, hogy mindig megmondják, mit tegyek.

– Pedig úgy tűnik nekem, elég nagy vagy már ahhoz, hogy te magad döntsd el, mit tegyél. Egy ilyen klassz fiú, mint te, szinte már kész férfi, és ők még mindig megmondják neked, hogy mit tegyél – mormolta, félig magának, és közben csóválta a fejét. Mintha el sem hinné, amit Karl mondott, megkérdezte:

– Azt mondod, úgy kezelnek, mint egy csecsemőt?

Karl komolyan bólintott, hogy úgy. Majd eszébe jutott, hogy azért javítania kellene az összképen.

– De azért legtöbbször nagyon jók hozzám.

– Jó, hogy ezt hallom – bólogatott Rahl, kicsit gyanakodva. – Megkönnyebbülés számomra.

– De egyet azért megmondhatok – nézett fel Karl a napfénybe. – A szüleim rettenetesen dühösek lesznek, hogy ilyen sokáig nem megyek haza.

– Amiatt lesznek dühösek, hogy későn mégy haza?

– Persze. Egyszer, amikor egy barátommal játszottunk, és későn mentem haza, anyukám borzasztóan megharagudott. Apám elvert a nadrágszíjával. Azt mondta, azért kaptam, mert annyira aggódtak miattam.

– A nadrágszíjával? Apád a nadrágszíjával vert el? – Darken Rahl lehorgasztotta a fejét, majd talpra állt, s hátát a fiú felé fordította. – Ne haragudj, Karl, fogalmam sem volt, hogy ilyen velük az életed.

– De csak azért, mert szeretnek engem – sietett hozzátenni Karl. – Azt mondták, szeretnek, és hogy aggódtak miattam. – Rahl még mindig háttal állt a fiúnak. – Szerinted ez nem azt mutatja, hogy törődnek velem? – szaladt fel a fiú szemöldöke.

Rahl megnyalta az ujjait, végigsimította velük a szemöldökét és az ajkait, majd visszafordult a fiúhoz, és újra leült, szemben a gyerek nyugtalan arcával.

– Karl – a hangja olyan lágy volt, hogy Karlnak erőlködnie kellett, hogy meghallja. – Van neked kutyád?

– Persze – bólintott Karl. – Bütyök. Pompás kutya. Kölyökkora óta az enyém.

– Bütyök – Rahl élvezettel ízlelgette a nevet. – És előfordult már, hogy Bütyök elveszett vagy elkóborolt?

Karl elgondolkozva ráncolta homlokát.

– Persze. Többször is, még azelőtt, hogy felnőtt volna. De másnap mindig visszajött.

– Aggódtál, amikor a kutyád nem jött haza? Amikor elveszett?

– Persze.

– Miért?

– Mert szeretem!

– Értem. És amikor Bütyök másnap visszajött, mit csináltál.

– Felkaptam a karjaimba, és csak öleltem.

– De nem verted meg a nadrágszíjaddal?

– Nem!

– Miért?

– Mert szeretem!

– De aggódtál miatta?

– Igen.

– Így amikor Bütyök visszajött, megölelted, mert szereted és mert aggódtál miatta.

– Igen.

– Értem – dőlt hátra egy kicsit Rahl. Kék szemei szikrákat szórtak. – És ha az öveddel verted volna szegény kutyát, amikor visszatért hozzád, mit gondolsz, mit csinált volna?

– Szerintem legközelebb nem jött volna vissza. Nem akart volna visszajönni, csak azért, hogy megverjem. Elment volna valahova máshová, ahol az emberek szeretik.

– Értem – mondta Rahl jelentőségteljesen.

Könnyek patakzottak végig Karl arcán. Miközben sírt, a szemét elfordította Rahltól. Végül Rahl kinyújtotta a kezét, és megcirógatta a fiú haját.

– Ne haragudj, Kart Nem akartalak… felzaklatni. De szeretném, ha tudnád, hogy amikor ennek az egésznek vége, és megint hazamész, vagy ha bármikor is szükséged lesz egy otthonra, akkor itt mindig szívesen látlak. Remek fiú vagy, nagyszerű fiatalember, és büszke leszek, ha itt leszel nálam. Te is és Bütyök is. És szeretném, ha tudnád, hogy bízom benned, hogy tudod, mit akarsz, és úgy járhatsz-kelhetsz nálam, ahogyan az neked tetszik.

– Köszönöm, Rahl Atya – nézett fel könnyes szemével Karl.

– Most pedig mit szólnál egy kis reggelihez? – mosolygott barátságosan Rahl.

Karl bólintott, hogy kér.

– Mit szeretnél? Bármink van, amit csak akarsz.

Karl gondolkodott egy percig, majd elmosolyodott.

– Imádom az áfonyás pitét. Az a kedvencem. De soha nem engedik meg, hogy azt reggelizzem – sütötte le a szemét, és az arcáról lehervadt a mosoly.

Hatalmas vigyor jelent meg Darken Rahl arcán.

– Akkor egy áfonyás pite. Megyek, mindjárt meghozom.

A Mester átsétált a kerten, egy apró, kúszónövényekkel befuttatott ajtóhoz. Amikor odaért hozzá, az ajtó kinyílt. Demmin Nass hatalmas karja tárta ki előtte, Rahl pedig belépett a parányi szobába. Undorító szagú zabkása fortyogott egy apró kovácstűzhely fölé akasztott vas üstben. A két testőr némán támaszkodott a túlsó falnak, fénylő izzadtság borította őket.

– Rahl Nagyúr – hajtotta meg a fejét Demmin. – Feltételezem, hogy a fiú megfelel tetszésednek.

Rahl megnyalta az ujjai végét.

– Pompásan megfelel – simította végig a szemöldökét. – Tálalj ki nekem egy adagot abból a moslékból, hogy kihűljön.

Demmin egy bádogedényt vett a kezébe, és elkezdte belemerni a zabkását az üstből.

– Ha minden rendben van – gonosz vigyorjelent meg himlőhelyes arcán – útra kelek, hogy tiszteletemet tegyem Miléna királynőnél.

– Remek. Útközben állj meg a sárkánynál, és közöld vele, hogy szükségem van rá.

– Nem szeret engem – hagyta abba a meregetést Demmin.

– Senkit sem szeret – válaszolta szárazon Rahl. – De ne aggódj, Demmin, nem fog megenni. Tudja, mit teszek, ha túlfeszíti a türelmemet.

– Meg fogja kérdezni, mikor lesz rá szükséged – kezdett el újra meregetni Demmin.

– Ez nem az ő dolga, és mondd meg neki, hogy ezt üzenem neki – nézett rá a szeme sarkából Rahl. – Akkor jöjjön, amikor kéretem, és várjon, amíg végzek. – Megfordult, és a növények között egy kis nyíláson kinézett a fiúra. – Szeretném azonban, ha két héten belül visszaérnél.

– Rendben van, két hét. – Demmin letette a zabkásás tálat. – De tényleg ilyen sok időre van szükség a fiúval?

– Ha vissza akarok térni az alvilágból, akkor igen. – Rahl tovább nézett ki a repedésen. – Lehet, hogy többre is. Kerül, amennyi időbe kerül. Szükséges, hogy teljes mértékben megbízzon bennem, hogy szabad akaratából fogadjon nekem feltétlen hűséget.

– Van egy másik problémánk is – akasztotta hüvelykujját az övébe Demmin.

– Ez minden, amit csinálsz? – nézett hátra a válla fölött Demmin. – Problémákat keresve járkálsz körbe?

– Ez tartja a fejemet a nyakamon.

– Valóban, barátom, valóban – mosolyodott el Rahl. Sóhajtott egyet. – Bökd ki, mi az.

Demmin a másik lábára helyezte a súlyát.

– Az elmúlt éjjel jelentéseket kaptam, hogy a nyomkövető felhő eltűnt.

– Eltűnt?

– Szóval, nem is annyira eltűnt, mint elbújt. – Megvakarta az arcát. – Azt mondják, hogy felhők vették körbe és eltakarták.

Rahl nevetett. Demmin zavartan ráncolta a homlokát.

– Barátunk, az öreg varázsló. Úgy hangzik, mintha észrevette volna a felhőt, és bevetette volna aprócska trükkjeinek egyikét, hogy bosszantson. Várható volt. Ez nem probléma, barátom. Nem fontos.

– Rahl Nagyúr, nem így akartad megtalálni a könyvet. Az utolsó szelence kivételével mi lehet még ilyen fontos?

– Nem azt mondtam, hogy a könyv nem fontos. Azt mondtam, hogy a felhő nem fontos. A könyv valóban nagyon fontos, éppen ezért nem bíztam pusztán egy nyomkövető felhőre. Mit gondolsz, Demmin, miként kötöttem a felhőt a Cypher fiúhoz?

– A tehetségem más területeken mutatkozik meg, mint a mágia, Rahl Nagyúr.

– Ez igaz, barátom – nyalta meg az ujjai hegyét Rahl. – Évekkel ezelőtt, mielőtt apámat meggyilkolta az a gaz mágus, mesélt nekem Orden szelencéiről, és a Megszámlált Árnyékok Könyvéről. Ő maga is megpróbálta megszerezni őket, ám nem volt hozzá elég képzett. Túlságosan is a tettek, a harc embere volt. Ugyanúgy, mint te, barátom – nézett fel Demmin szemébe. – Nem rendelkezett a megfelelő tudással. Ám elég bölcs volt ahhoz, hogy megtanítsa nekem, mennyivel értékesebb a fej, mint a kard. Megtanította, hogy a fejedet használva miként győzhetsz, bármennyien is szállnak szembe veled. A legkiválóbb mesterekkel taníttatott. Ám ekkor meggyilkolták – csapott öklével az asztalra. Feje vörös lett a dühtől. Egy pillanat múlva lenyugtatta magát. – Ezért még keményebben tanultam, éveken át, hogy sikerrel járjak ott, ahol az apám kudarcot vallott, és a Rahl-házat ismét méltó helyére emeljem, hogy minden földek urává legyen.

– Túlszárnyaltad atyád legmerészebb vágyait is, Rahl Nagyúr.

Rahl arcán szokásos apró mosolya jelent meg. Újra kikandikált a lyukon.

– Tanulmányaim során sikerült kiderítenem, merre rejtőzik a Megszámlált Árnyékok Könyve. Középföldön volt, a Határ másik oldalán, ám akkor még nem tudtam az alvilágban utazni, hogy odamenjek, és megszerezzem. Így hát odaküldtem egy őrző-rémet, hogy vigyázzon rá nekem, addig a napig, amíg érte megyek, és szabadjára engedem.

Felegyenesedett, visszafordult Demminhez, arcán sötét kifejezés ült.

– Mielőtt megszerezhettem volna a könyvet, egy George Cypher nevezetű ember megölte az őrző-rémet, és ellopta a könyvet. Az én könyvemet. Trófeaként pedig magával vitte a rém egyik fogát. Ami felettébb ostoba cselekedet volt a részéről, hiszen a rémet mágia küldte oda, az én mágiám, én pedig bármikor megtalálom a saját mágiámat.

Rahl megnyalta ujjait, végigsimította velük az ajkait, és elmélázva meredt a semmibe.

– Miután működésbe hoztam Orden szelencéit, elindultam, hogy megszerezzem a könyvet. Ekkor jöttem rá, hogy ellopták. Időbe került, de megtaláltam azt az embert, aki ellopta. Sajnálatos módon, már nem volt nála a könyv, és nem árulta el, merre van. Szenvedéssel lakolt azért, hogy nem segített – mosolygott Demminre. Demmin visszamosolygott rá. – Ám rájöttem, hogy a fogat a fiának adta.

– Innen tudod hát, hogy a Cypher fiúnál van a könyv.

– Igen. Richard Cyphernél van a Megszámlált Árnyékok Könyve. És a fogat is magán hordja. Így kötöttem hozzá a nyomkövető felhőt. Ahhoz a foghoz kötöttem, amit az apja adott neki, amihez az én mágiám kapcsolódik. Korábban is visszaszerezhettem volna már a könyvet, ám számtalan dolgot kellett elintéznem. Csak azért kötöttem hozzá a felhőt, hogy időközben is jelezze, merre jár. Puszta kényelemből. Ám a dolog szinte elintézettnek tekinthető. Akkor szerzem vissza a könyvet, amikor akarom. A felhő egyáltalán nem számít. A fog segítségével meg tudom találni.

Rahl felvette a tányérnyi zabkását, és átadta Demminnek.

– Kóstold meg, kihűlt-e már. Nem akarom megégetni a fiút.

Demmin beleszimatolt a tányérba, majd undorodva húzta fel az orrát. Átadta az egyik őrnek, aki tiltakozás nélkül elvette, és egy kanál zabkását tett a szájába. Bólintott.

– Cypher elveszítheti a fogat vagy egyszerűen el is dobhatja. Akkor nem tudod megtalálni, sem őt, sem a könyvet. Kérlek bocsáss meg nekem, Rahl Nagyúr, hogy ilyet mondok, de nagyon sok mindent hagysz a véletlenre – tette hozzá lehajtott fejjel.

– Néha, Demmin, a sorsra hagyom a dolgokat, ám soha sem a véletlenre. Vannak még más eszközeim is arra, hogy megtaláljam Richard Cyphert.

Demmin mélyet lélegzett, és ahogy végiggondolta Rahl szavait, megnyugodott.

– Most már értem, miért nem aggódtál. Fogalmam sem volt minderről.

– És még mennyi mindenről nem tudsz, barátom! – nézett fel hűséges parancsnokára. – Ezért van az, hogy te szolgálsz engem, és nem én téged. Jó barátom voltál, egészen kisfiú korunk óta, Demmin – lágyult el az arca – ezért megnyugtatlak a dologgal kapcsolatban. Sok sürgős teendőm van, amik lekötik az időmet. Olyan, mágiával kapcsolatos ügyek, amelyek nem tűrnek halasztást. Mint ez is – nyújtotta ki a karját, jelezve a fiút. – Tudom, hol van a könyv, és ismerem a képességeimet. Akkor szerzem meg, amikor csak akarom. Egyelőre tekintsd úgy a helyzetet, hogy Richard Cypher őrzi nekem a könyvet. Megelégszel ezzel? – hajolt közelebb.

Demmin a földre szegezte a tekintetét.

– Igen, Rahl Nagyúr. – Majd ismét felnézett. – Kérlek, tudd, hogy csak azért hozakodom elő az aggodalmaimmal, mert szeretném, ha sikerrel járnál. Te vagy minden földek jogos ura. Minden embernek szüksége van rá, hogy vezesd őket. Csak szeretnék része lenni annak, hogy elhozzuk számodra a győzelmet. Nem félek semmitől, csak attól, hogy esetleg kudarcot vallok a szolgálatban.

Darken Rahl átkarolta Demmin hatalmas vállát, felnézett a fekete csíkkal átszőtt, szőke hajjal keretezett himlőhelyes arcra.

– Csak lenne még több olyan hívem, mint te, barátom. – Levette róla a karját, és felvette a tálat. – Most pedig menj, vidd hírül Miléna királynőnek a szövetségünket. Ne felejtsd el figyelmeztetni a sárkányt. És apró kis kalandjaid ne nagyon tartsanak fel a visszaúton – tért vissza arcára a mosoly halvány jele.

– Köszönöm, Rahl Nagyúr, a megtiszteltetést, hogy szolgálhatlak – hajtotta meg fejét Demmin.

Az óriás férfi a hátsó ajtón távozott, Rahl pedig kilépett a kertbe vezető kijáraton. A testőrök a kis, forró kovácsműhelyben maradtak.

Az etetőszarvat felkapva, Rahl odalépett a fiúhoz. Az etetőszarv egy hosszú sárgaréz cső volt, a szájrészénél keskeny, a másik végénél kiszélesedő. A szélesebb végét két láb tartotta vállmagasságban, hogy a zabkása lecsússzon. Rahl beállította, úgy, hogy a szájrésze Karl elé kerüljön.

– Mi ez az izé? – kérdezte Karl, és hunyorogva méregette. – Egy szarv?

– Úgy van, Karl, nagyon ügyes vagy. Ez egy etetőszarv. Része a ceremóniának, amiben részt veszel. A többi fiatalember, aki a múltban segítette az embereket, rendkívül klassz dolognak találta, hogy így egyen. Csak odateszed a szád a végéhez, én pedig úgy etetlek, hogy beleöntöm a tetején az ételt.

– Valóban? – hitetlenkedett Karl.

– Persze – mosolygott megnyugtatóan Rahl. – És képzeld, mit hoztam neked! Friss áfonyás pitét, most vettem ki a sütőből.

– Csodás! – ragyogott fel Karl szeme. Türelmetlenül tette oda száját a tölcsér végéhez.

Rahl háromszor kört írt le a kezével az edény felett, hogy megváltoztassa a kotyvalék ízét, majd lenézett Karlra. – Össze kellett törnöm, hogy lecsússzon az etetőcsövön. Remélem nem baj?

– Én is mindig összetöröm a villámmal – mondta vigyorogva Karl, majd visszatette a száját az etetőszarv aljához.

Rahl egy kis zabkását öntött a szarv másik végébe. Amikor elérte Karl száját, az mohón befalta.

– Csodálatos! A legjobb, amit valaha ettem.

– Ennek nagyon örülök – válaszolta Rahl szégyenlős mosollyal. Saját receptem. Attól tartottam, hogy nem lesz olyan jó, mint amilyent az anyukád csinál.

– Dehogynem, jobb. Kérhetek még?

– Hát persze, fiam. Rahl Atyánál mindig van repeta.