Harmincadik fejezet

 

 

 

– Kahlan – szólalt meg Richard – emlékszel, amikor a Sár Népénél jártunk, és az az ember azt mondta, hogy Rahl egy vörös démon hátán érkezett? Van valami elképzelésed, hogy mire érthette?

Savidlin vadászcsapata napokig kísérte őket a síkságon, mielőtt szomorúan búcsút vettek volna tőlük. Richard és Kahlan megígérték, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megtalálják Siddint. Mindez egy hete történt. Azóta hegyek közé értek, a Rang'Shada északkeleti vonulatába, amely Középföld gerincét alkotja. Messzi csúcsainak ölén terül el az Agaden-völgy. A völgyet Kahlan állítása szerint felhők fölé magasodó, járhatatlan, hegyes csúcsok veszik körül, töviskoszorúként szegvén útját az arra járónak.

– Azt akarod mondani, hogy neked fogalmad sincs? – kérdezte a lány meglepetten.

Richard megrázta a fejét, mire Kahlan leült egy nagyobb kőre, hogy kifújja magát. A férfi egy sóhajjal ledobta a hátáról a súlyos zsákot, és a lány mellé telepedett, hátát egy keskeny sziklának támasztotta. Most, hogy végre nem nehezedett rá a felszerelés súlya, két karját maga mögé nyújtva megmozgatta a vállát. Furcsa volt Kahlant látni, most, hogy lemosta az arcáról a fekete-fehér sármintákat. Már egészen hozzászokott a Sárembereknél,

– Szóval? – kérdezte.

– Egy sárkány volt.

– Egy sárkány?! Középföldön sárkányok is élnek? Nem is gondoltam volna, hogy léteznek ilyen lények.

– Attól még élnek – fintorgott Kahlan. – Azt hittem te is tudod.

Richard a fejét rázta.

– Na persze, honnan is tudhattad volna. Nyugatföldön nincs mágia, a sárkányok pedig mágikus lények. Azt hiszem, csak a mágia segítségével képesek repülni.

– Azt hittem, a sárkányok csak legendákban, meg régi mesékben léteznek. – Arrébb fricskázott egy kavicsot és figyelte hogyan pattog lefelé a kövek között.

– Talán azok a mesék egy régi korra emlékeznek vissza. Mindenesetre a sárkányok épp eléggé valóságosak. – A lány felemelte a haját a nyakáról, és behunyt szemmel a hűvös szellő felé fordult. – Többféle is van belőlük. Szürke, zöld, vörös, meg még néhány, de azok elég ritkák. A szürkék közülük a legkisebbek, és elég félénkek is. A zöldek már sokkal nagyobbak, de mind közül a legokosabbak és leghatalmasabbak a vörösek. Középföld népei közül többnél is szokás otthon szürke sárkányokat tartani, házikedvencnek vagy vadászatra idomítani őket. Zöldet senki sem tartana, elég agresszívek, és veszélyesek lehetnek, ugyanakkor felettébb ostobák. – Kinyitotta a szemét, és felvont szemöldökkel Richardra pillantott. – A vörösek viszont egészen más lapra tartoznak. Egyetlen szempillantás alatt képesek ropogósra sütni, és jóízűen elfogyasztani a közelükbe merészkedőt. És mindemellett nagyon agyafúrtak.

– Emberevők? – nyögte Richard, és tenyerét a szemére tapasztotta.

– Általában csak akkor esznek embert, ha nagyon éhesek, vagy ha felbosszantják őket. Belőlünk nem telik nekik valami kiadós lakomára. – Amikor Richard elvette a szeme elől a kezét, és felnézett, tekintete egy ragyogó zöld szempárral találkozott: – Csak azt nem értem, mit keresett Rahl egy sárkány hátán.

Richardnak eszébe jutott az a vörös lény az égen, ami átrepült a feje felett a Vénerdő északi részén, mielőtt Kahlannal találkozott volna. Egy újabb kavicsot hajított le a sziklák közé.

– Így nagy távolságokat tud megtenni.

A lány a fejét rázta.

– Nem, úgy értem, arra vagyok kíváncsi, vajon miért engedelmeskedik neki a sárkány, csak úgy. Az emberek dolgaiba nem szoktak beavatkozni, mert nem is érdeklik őket. Emellett hírhedten önfejűek, nem tűrik el a parancsokat. Inkább elpusztulnak, semmint fogságba kerüljenek. És nem adják könnyen az irhájukat, nekem aztán elhiheted! Ahogy már mondtam, a sárkányok mágikus lények. Egy vörös még annak a d'harainak is kemény ellenfél lenne. Ha pedig a saját mágiájával fenyegetőzne, az sem érdekelné őket, inkább a halált választanák a rabság helyett. Addig küzdenének, amíg vagy ők, vagy Rahl bele nem pusztul.

Kahlan közelebb hajolt hozzá, és a hangját jelentőségteljesen halkabbra fogta.

– Az, hogy Rahl egy vörös sárkányt használ hátasául, rettentően furcsa. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy vörös sárkány hagyja magát megülni. – Egy ideig némán figyelte a férfit, majd a kövön nőtt zuzmót kezdte piszkálni.

– És ezek a sárkányok veszélyt jelenthetnek ránk?

Richard ostobának érezte magát, hogy azt kérdi, egy sárkány veszélyes lehet-e.

– Nem hiszem. Vörös sárkányt, közelről, még én is csak néhányszor láttam. Egyszer az úton sétáltam, amikor lecsapott egy a levegőből, és elragadott két tehenet a mezőről, közvetlenül mellőlem. Elrepült, a mancsaiban egy-egy tehénnel. Ha véletlenül összefutunk egy vörössel, és éppen rossz kedvében találjuk, gondolom, elég nagy bajban lennénk, de ezt nem tartom valószínűnek.

– Egyszer már össze is futottunk egy vörössel, és az valóban nagy bajt hozott – emlékeztette Richard.

A lány nem válaszolt. Az emlék neki is éppolyan fájdalmas lehetett, mint a férfinak,

– Na, itt vagytok végre! – hallatszott egy ismeretlen hang.

Mindketten összerezzentek. Richard talpra ugrott, keze a kard markolatán; Kahlan pedig a háta mögé lépett, harcra készen.

– Üljetek csak le! – szólt az öregember, az ösvényen közeledve. Fehér szakálla rezgett a nevetéstől. – Nem akartalak megijeszteni. Csak a Vén John az, aki éppen benneteket keres. Üljetek vissza nyugodtan!

Sötétbarna csuhája alatt hatalmas hasa rengett a nevetéstől. Ősz haját pontosan középen kettéválasztva hordta, táskás, barna szemeit hosszú, göndör szemöldök árnyékolta. Kedélyes, pufók arcán széles vigyor terült el. Kahlan lassacskán visszaereszkedett. Richard félig-meddig maga is leült a szikla tövébe, amelynek az imént a hátát támasztotta. Lábait ugrásra készen maga alá húzta, keze nem engedte el a kard markolatát.

– Hogy érted azt, hogy bennünket keresel? – kérdezte, éppen csak hogy barátságos hangon.

– Öreg barátom, a mágus küldött, hogy találjalak meg…

Richard ismét felugrott.

– Zedd! Zedd küldött?

Vén John a hasát fogta a nevetéstől.

– Miért, hány öreg mágust ismersz még, fiam? Hát persze, hogy a jó öreg Zeddről beszélek.

A jövevény a szakállát tépkedve fürkészte őket.

– Most fontos tennivalója akadt, de szüksége van rátok, igen, oda kell mennetek hozzá, most azonnal. Ezért jött el hozzám, hogy megkérjen, keresselek meg benneteket. Nem akadt épp más dolgom, így hát azt mondtam, megteszem. Azt is megmondta, merre talállak benneteket. Úgy látom, igaza volt. Mint mindig.

Erre már Richard is elmosolyodott.

– És ő hogy van? Merre van most, és mire kellünk neki?

Vén John mosolyogva bólogatott, közben kicsit erősebben cibálta a szakállát.

– Igen, igen, ezt is megmondta előre. Mondta, hogy folyton tele vagy kérdésekkel. Nos, ami Zeddet illeti, ő nem is lehetne jobban: Az a helyzet viszont, hogy fogalmam sincs, miért akarja, hogy odamenjetek. Amikor Zedd valamiért izgatott, olyankor az ember nem kérdez, csak megteszi, amit mond. Tehát most itt vagyok.

– És ő hol van? Messze van innen? – kérdezte Richard, akit teljesen felvillanyozott a lelkesedés, hogy újra láthatja Zeddet.

Vén John megvakarta az állát, és kissé közelebb hajolt.

– Az attól függ, hogy meddig szándékozol itt álldogálni, és kérdésekkel nyaggatni.

Richard elmosolyodott, és felkapta a zsákját. Az előbbi fáradságát mintha a szél fújta volna el. Kahlan rámosolygott, aztán megindultak az öreg nyomában a sziklás ösvényen. Richard maga elé engedte a lányt, míg ő maga a környező erdőt figyelte. Nem lehettek messze a boszorkánytól.

Alig várta már, hogy viszontláthassa Zeddet. Idáig nem is tudatosult benne, hogy mélyen legbelül mennyire tele volt feszültséggel és aggodalommal öreg barátja miatt. Tudta, hogy Adie-nél jó kezekben van, de még ő sem ígérte biztosra, hogy nem lesz semmi baj. Reménykedett benne, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy Chase is jól van. Teljesen magával ragadta a lelkesedés, hogy újra láthatja őket. Hiszen annyi minden mondanivalója és kérdése van! A gondolatai szerteszét csapongtak.

– Akkor ezek szerint jól van? – szólt előre Vén Johnnak. – Felgyógyult? Ugye nem fogyott le nagyon? Ha tovább aszalódik, egy napon teljesen el fog tűnni!

– Nem, dehogy – nevetett John, anélkül, hogy visszanézett volna – pont úgy néz ki, mint mindig.

– Hát ez esetben remélem, nem evett ki a vagyonodból!

– Ne aggódj, fiam. Mégis mennyit ehetne egyetlen vézna, öreg mágus?

Richard magában somolygott. Lehet, hogy Zedd jól van, de még nem épülhetett fel teljesen, mert akkor John kamrájában már egy morzsa sem lenne.

Néhány órányi gyaloglást követően, miközben igyekeztek lépést tartani vezetőjükkel, az erdő egyre sűrűbbé, sötétebbé vált, a fák egyre nagyobbak és dúsabbak lettek. Az ösvény tele volt sziklákkal, nehéz volt rajta a járás, különösen ebben az erőltetett tempóban. A homályból különös madárhangok hallatszottak. A trió egy elágazáshoz ért, de John gondolkodás nélkül elindult a jobb oldali úton. Kahlan habozás nélkül követte. Richard megállt, és egy pillanatra tétovázott. Valami nem hagyta nyugodni, de képtelen volt rájönni, mi az. Akárhogy törte a fejét, mindenről csak Zedd jutott eszébe. Kahlan meghallotta, hogy megtorpant, és visszafordult hozzá.

– Merrefelé van innen a boszorkány? – kérdezte tőle a férfi.

– Balra – felelte a lány enyhe megkönnyebbüléssel a hangjában, hogy Vén John a jobb oldali ösvényt választotta.

Hüvelykujját a hátizsák szíjába akasztotta, és állával a fák csúcsai felett alig kilátszó kopár sziklacsúcsok felé intett.

– Azok a hegycsúcsok már az Agaden-völgyet határolják.

A hófedte csúcsok ragyogtak a kristálytiszta levegőben. Richard még sosem látott ilyen barátságtalan hegyeket. Találó volt a töviskoszorú elnevezés, gondolta.

Végignézett a balra vezető csapáson. Hamar beleveszett a sűrű erdőbe, és úgy tűnt, ritkán járhatnak rajta. Vén John megállt, és csípőre tett kézzel feléjük fordult.

– Mi lesz, jöttök, vagy sem?

Richard visszanézett a bal oldali ösvényre. Muszáj megszerezniük az utolsó szelencét, mielőtt Rahl érne oda. Még ha Zeddnak szüksége volt rájuk, akkor is meg kell találniuk a szelencét. Most ez volt a legfontosabb.

– Gondolod, hogy Zedd tud várni egy kicsit?

Vén John vállat vont, és a szakállát ráncigálta.

– Nem tudom. De az biztos, hogy nem küldött volna értetek, ha nem lett volna fontos. Rajtad áll a dolog, fiam. De Zedd erre van, az biztos.

Richard azt kívánta, bárcsak ne kellene ezt a döntést meghoznia. Bárcsak tudná, hogy mennyire sürgős Zeddel találkoznia. Bárcsak tudná, miért hívta magához. Ideje az eszedet használni és abbahagyni a nyavalygást – gondolta.

– Milyen messze? – ráncolta a homlokát.

Vén John felnézett a lebukó nap irányába, közben cibált egyet a szakállán.

– Hát, ha ma belehúzunk, és holnap korán kelünk, akkor holnap déltájban ott leszünk.

Ezzel ismét Richard felé fordult, várakozón.

Kahlan egy szót sem szólt, de a Kereső pontosan tudta mi jár a fejében. A lány nem kívánkozott Shota közelébe, és különben is, ha Zeddet meglátogatták, még mindig visszajöhetnek, hiszen nem mennek messzire. És még az sem kizárt, hogy Zedd tudja, merre van az utolsó szelence, vagy éppen már nála is van, és akkor mégsem kell az Agaden-völgybe menniük. Logikusabb lenne először Zeddhez menni. Kahlan véleménye biztosan ez lenne.

– Igazad van – mondta Richard a lánynak.

Kahlan értetlennek tűnt.

– Nem is mondtam semmit.

A férfi kedvesen rámosolygott.

– Kihallatszottak a gondolataid. Igazad van, Johnnal megyünk.

– Nem is tudtam, hogy ilyen hangosan gondolkozom – dünnyögte Kahlan.

Richard Vén Johnhoz fordult.

– Ha egyáltalán nem állunk meg, még hajnal előtt ott lehetünk.

– Túl öreg vagyok én már az ilyen sietséghez – panaszkodott Vén John, azután lemondóan sóhajtott. – De azt is tudom, hogy mennyire szeretnétek minél előbb odaérni, és azt is, hogy Zeddnek szüksége van rátok.

Mutatóujjával megfenyegette Richardot.

– Jobban kellett volna hallgatnom rá, amikor rólad mesélt!

Richard elnevette magát, aztán ismét maga elé engedte a lányt. Kahlannak igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani az öreggel, aki közben már el is indult. Richard szórakozottan figyelte, hogy a lány belegyalogol egy hatalmas pókhálóba, lesöpri az arcáról, és kiköpködi a szájába került szálakat. Valami nem hagyta nyugodni, a belső hang azt súgta, valami nincs rendjén. Szeretett volna rájönni, hogy mi is az, de hiába gyötörte az agyát, minduntalan csak az jutott eszébe, hogy mindjárt odaérnek Zeddhez, és annyi minden megbeszélnivalójuk lesz. Próbált nem tudomást venni a hirtelen támadt érzésről, hogy minden lépését árgus szemek követik.

 

– Legjobban a testvérem hiányzik – közölte a babával, és hirtelen elfordította az arcát. – Azt mondták, meghalt.

Rachel a nap nagy részét a gondjai elmesélésével töltötte. Minden problémáját megosztotta a babával, ami csak az eszébe jutott. Ha közben el-elpityeredett, a baba megvigasztalta, azt mondta, szereti, és ettől mindjárt jobban is érezte magát. Néha-néha még nevetni is támadt kedve.

Rachel újabb fadarabot dobott a tűzre, Jó érzés volt a tűz mellett melegedni, ráadásul még sötét sem volt. De azért csak kicsi tüzet mert rakni, ahogy Giller mondta. Mégis, egyedül a tűznek köszönhette, hogy nem félt egyedül kint az erdőben, különösen éjszaka. Éjjel az erdőből időnként titokzatos hangok hallatszottak, amitől a kislány mindig halálra rémült, és néha sírva is fakadt. De még mindig jobb volt itt az erdő magányában, mint abba a dobozba bezárva.

– És, ez mind akkor volt, amikor még a másik helyen laktam. Tudod, amiről meséltem. Amikor a többi gyerekekkel együtt éltem, mielőtt még a királynő kiválasztott volna. Sokkal jobb volt ott lakni, mint most a hercegnővel. Ott mindenki kedves volt velem.

Rachel a babára pillantott, és amikor meggyőződött róla, hogy a panaszbaba figyelmesen hallgatja, tovább folytatta.

– Volt ott egy bácsi, aki néha meglátogatott. Brophy volt a neve. Az emberek mindenfélét mondtak róla, de bennünket, gyerekeket, nagyon szeretett. Ő is kedves volt, mint Giller. Tőle is kaptam egy babát, de a királynő nem engedte, hogy magammal hozzam, amikor elhozott ide, a kastélyba. De engem nem is érdekelt, mert olyan szomorú voltam, hogy az öcsém meghalt. Az emberektől azt hallottam, hogy meggyilkolták. Azt hiszem, ezt azt jelenti, hogy megölték. A felnőttek miért ölik meg a gyerekeket?

A baba nem szólt, csak mosolygott. Rachel visszamosolygott.

Rachel arra az újonnan jött kisfiúra gondolt, akit bezárt a királynő abba a szobába. Furán beszélt, furán is nézett ki, de Rachelt így is a bátyjára emlékeztette. Azért lehetett, mert a kisfiú nagyon félt. Rachel testvére is folyton szorongott. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amikor félt, mindig elkezdett fészkelődni és feszengni, nem tudott sosem nyugton maradni. Rachel sajnálta az új fiút. Azt kívánta, bárcsak valami fontos személy lenne, akkor segíthetne rajta.

A kislány a tűz fölé tartotta elgémberedett kezeit, aztán az egyiket a zsebébe dugta. Éhes volt. Keresett ennivalót, de csak néhány bogyót talált az erdőben. Az egyik nagyobb szemet a babának nyújtotta. A baba nem volt éhes, úgyhogy végül ő ette meg, aztán még egy marékkal, míg végül mind elfogyott. Még így is éhes maradt, de nem akart már bogyókat keresgélni. A bokrok, ahol találta őket, elég messze voltak, és időközben gyorsan sötétedett. Nem akart sötétben kimenni az erdőbe. Inkább maradt a fenyője alatt a babával, a meleget adó tűz mellett, a világosban.

– Talán a királynő is kedvesebb lesz, ha megkapja azt a szövetséget, akármi legyen is az. Mert folyton csak arról beszél, hogy mennyire kell neki az a szövetség. Talán akkor boldogabb lesz, és nem fejezteti le folyton az embereit. Tudod, a hercegnő mindig megparancsolja, hogy menjek vele a kivégzésre, de én nem szeretem nézni. Inkább becsukom a szemem. Most meg már Viola hercegnő is embereket fejeztet le. Napról napra gonoszabb lesz. Már attól félek, hogy egyszer engem is megölet. Bárcsak elmenekülhetnék valahogy!

Rachel ránézett a babájára.

– Szeretnék elszökni innen, és akkor vissza se jönnék soha. De téged magammal vinnélek.

A baba mosolygott.

– Szeretlek, Rachel.

A kislány felkapta a babát, szorosan megölelte, és adott egy puszit a fejére.

– De ha megszökünk, akkor Viola hercegnő utánunk küldi az őröket, és ha elfognak, téged a tűzbe dobat. Nem akarom, hogy bajod essen! Szeretlek.

– Szeretlek, Rachel.

Rachel magához szorította a babát, és bemászott a széna alá. A babát is gondosan betakarta. Holnap vissza kell mennie, és a hercegnő megint csak zsarnokoskodni fog vele. Ráadásul, még a panaszbabát is itt kell hagynia, ha nem akarja, hogy Viola hercegnő a tűzbe dobassa.

– Ti vagytok a legeslegjobb barátaim, te és Giller.

– Szeretlek, Rachel.

Rachel hirtelen aggódni kezdett, hogy mi lesz majd a babával, ha ő elmegy. A baba meg itt marad egyedül a fenyő alatt. Biztosan nagyon magányos lesz majd. Mi lesz, ha a hercegnő soha többé nem zavarja őt ki éjszakára? Mi lesz, ha valahogy rájön, hogy Rachel szeretné, ha kizavarná? Akkor benntartaná minden áron, csak, hogy fájdalmat okozzon vele.

– Van valami ötleted, mitévő legyek? – kérdezte a panaszbabát, miközben a tűz fényének táncát figyelte a fenyő ágain.

– Segíts Gillernek! – mondta a baba.

Rachel felkönyökölt, és a babára nézett.

– Segítsek Gillernek? – kérdezte.

A baba bólintott.

– Segíts Gillernek.

 

A lemenő nap sugarai megvilágították a lehullott leveleket, fénylő csíkot varázsolva az ösvényből, a két oldalt tornyosuló fák között. A színes levélszőnyeg alatt kövek rejtőztek. Richard hallotta, amint Kahlan csizmasarka meg-megcsikordul rajtuk. A levegőben a rothadás szaga terjengett, a nyirkosabb helyeken és a kövek között, a szél által összehordott kupacokban a levelek már oszlásnak indultak.

Bár az idő egyre hűvösödött, sem Richard, sem Kahlan nem öltötték fel köpenyüket, hiszen éppen eléggé kimelegedtek az öreg által diktált iramtól. Richard megpróbálta összeszedni a gondolatait, de folyton arra volt kénytelen figyelni, hogy ne maradjon le. Mikor végül rájött, hogy kezd végleg kifulladni, sikerült Zeddet kiűznie a fejéből. De egy gondolat csak nem hagyta nyugodni: valami nem volt egészen rendjén.

Végül a gyanú kezdett alakot ölteni a sok kusza gondolat között. Hogyan lehetséges, hogy egy öregember képes ilyen tempót diktálni, úgy, hogy továbbra is frissnek és kipihentnek tűnjön? Richard arra gondolt, hogy valami betegség gyengíthette le ennyire. Esetleg lázas is lehet. Megtörölte a homlokát: valóban melegnek tűnt. Lehet, hogy vele van a baj, ezért nem bír lépést tartani a vezetőjükkel. Eddig is sokat gyalogoltak, de nem ilyen iramban. De nem, nem érezte úgy, hogy valami komolyabb baja lenne, egyszerűen csak kifulladt.

Figyelni kezdte az előtte haladó lányt. Kahlannak is igyekeznie kellett, ha nem akart lemaradozni. Lesöpört egy újabb pókhálót az arcáról, aztán kocogásra váltott, hogy utolérje az öregei Ő is láthatóan lihegett, akárcsak Richard. A nyugtalanító belső hang erősödni kezdett.

Ekkor megpillantott valamit, ami velük együtt halad, mellettük, az erdőben. Biztosan valami apró állat, gondolta. De ez a valami természetellenesen hosszú végtagokon járva mozgott, aztán már el is tűnt. A Kereső torka kiszáradt. Csak képzelődsz, mondta magában.

Figyelmét Vén Johnra fordította. A csapás, amelyen haladtak, néhol széles volt, másutt egészen keskeny, ahol a környező fák alsó ágai jobban belógtak az út fölé. Mikor ilyen helyre értek Richard és Kahlan sokszor súrolta a lehajló ágakat, vagy egyszerűen félrehajtották őket az útból. De nem így az öregember. Ő végig az ösvény legközepén haladt a köpenyébe burkolózva, és gondosan kikerült minden útjába eső akadályt.

Richard szeme váratlanul megakadt egy mesterien szőtt pókhálón, amely teljes pompájában szikrázott a lebukó nap fényében, pontosan egy lépéssel Kahlan előtt. A következő pillanatban apró, libegő szálakra foszlott szét a lány combján.

Richard arcán a szemébe csorgó izzadság hirtelen jeges patakká változott. Hogyan lehetséges, hogy Vén John nem szakította el a hálót?

Richard felnézett, és meglátott egy faágat, mely a csapás fölé hajlott. Vén John arrébb lépett és kikerülte, majdnem az egészet, de az ág hegyének csúcsát mégsem. Az ág végéről kiálló gally úgy ment át az öregember karján, mintha az csak füst és káprázat lett volna.

Lenézett a lábnyomokra, amiket Kahlan hagyott a puha földben. Egyetlen lábnyom sem származott a vezetőjüktől!

Richard bal keze előre lendült, belemarkolt Kahlan ingébe és durván maga mögé rántotta a lányt. Kahlan meglepetten kiáltott fel. A férfi még hátrébb lökte, és közben előrántotta az Igazság Kardját.

Vén John a kard csengő hangjára megállt, és félig visszafordult feléjük.

– Mi az, fiam? Láttál valamit? – a hangja inkább egy kígyó sziszegése volt, mint emberi hang.

– Valóban, láttam valamit.

Richard két kézre fogta a kardot, és védekező állást vett fel. Mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt. Érezte, hogy a felszabaduló harag elnyomja benne a félelmet.

– Hogy van az, hogy sem lábnyomokat nem hagysz, sem az utadba eső pókhálókat nem szakítod szét?

Vén John fél szemmel végigmérte és lassan, ravaszul elmosolyodott.

– Csak nem gondolod, hogy egy varázsló öreg barátjának nincsenek bizonyos képességei?

– Lehet – nézett szét a Kereső, a terepet mérlegelve. – De áruld el nekem, Vén John, mi is pontosan a te öreg barátod neve?

Az öregember felvonta a szemöldökét.

– Hát Zedd, természetesen. Honnan tudnám a nevét, ha nem lennénk barátok?

A köpenyét szorosan összefogta maga körül, és a fejét behúzta a két válla közé.

– Én voltam az, aki ostoba módon elárulta neked. És most mondd meg a teljes nevét!

Vén John elkomorodott. Lassan fürkésző szemekkel mérte végig a férfit, mintha csak az erejét becsülgetné. A szemei egy állatéra emlékeztettek.

Az öreg egy hirtelen üvöltéssel sarkon perdült, a köpenye szélesre libbent. Richard akaratlanul is hátrébb hőkölt. Mire Vén John befejezte a mozdulatot, már kétszer akkorára dagadt, mint azelőtt volt.

A lény mintha egy lehetetlen rémálomból lépett volna elő: ahol egy pillanattal előbb egy joviális öregember állt, most csupa szőr, karom és agyar látszott. A szörny a férfira vicsorgott és a fogát csattogtatta.

Richard döbbenten meredt a rettenetes teremtmény kitátott pofájába. Az felordított, és természetfeletti sebességgel előre vetette magát. Richard gyorsan hátrált három lépésnyit. Olyan szorosan markolta a kardot, hogy már szinte fájt. Az erdő visszhangzott a lény mélyről jövő, dobhártyaszaggató, állatias hangjától. A szája mintha minden üvöltéssel szélesebbre tágult volna. A teremtmény Richard fölé tornyosult, agyaraival a férfi felé kapott, mélyen ülő, vörös szemei gonoszul izzottak. Richard sietve hátrált, a kardot végig közte és a lény között tartva. Megkockáztatott egy gyors pillantást hátrafelé, de sehol sem látta a lányt a háta mögött.

A lény ekkor váratlanul rávetette magát. Richardnak esélye sem volt meglendíteni a kardját. Megbotlott egy kiálló fagyökérben, és elterült a földön. Az összes levegő kipréselődött a mellkasából. Ösztönösen felemelte a kardot, hogy felnyársalja a szörnyet, ha az utána vetődik.

Nyáltól csöpögő, borotvaéles fogak villantak a kardot kikerülve, és az arcát kutatták. Felfelé suhintott a karddal, de a lény időben kitért előle. Ádáz vörös szemek meredtek a fegyverre. A szörny lassan hátrébb húzódott, és jobbról az erdőt kémlelte. A füleit hátrasunyva mordult rá valamire a fák között.

Felkapott egy szikladarabot, ami lehetett vagy kétszer akkora, mint Richard feje, tömpe orrát a levegőbe emelte, és egy nagyot ordítva összeszorította a követ. Hatalmas izmai csomókba ugrottak. Végül a kő egy sokáig visszhangzó, hangos reccsenéssel kettéhasadt. A levegő megtelt kőporral, és apró szilánkok záporoztak szanaszét. A teremtmény beleszimatolt a levegőbe, körülnézett, azután sarkon fordult, és egy alig követhető mozdulattal eltűnt a sűrűben.

Richard a hátán feküdt és levegőért kapkodott. Tágra meresztett szemmel figyelte a környező fákat; hátha a lény meggondolja magát. Kahlan nevét kiáltotta, de a lány nem felelt.

Mielőtt még teljesen talpra kecmereghetett volna, egy hamuszínű test hosszú, nyurga karokkal, ismét hanyatt döntötte. Támadója tombolva visítozott. Göcsörtös, erőteljes kezek próbálták a Kereső markából kicsavarni az Igazság Kardját. Az egyik bütykös ököl visszakézből úgy szájon vágta, hogy Richard szeme előtt sötét karikák ugráltak. A felhúzott, vértelen ínyek ölelte, éles fogak közül haragos üvöltés tört fel. Dülledt, sárgás szemek meredtek a férfira. A lény pókszerű lábai az arcát taposták. Richard minden erejével a kardot markolta, és próbált kiszabadulni a hosszú ujjak fájdalmas szorításából.

– A kardom! – hörögte a lény. – Adde! Adde a kardom!

A földön hemperegtek, reménytelenül egymásba gabalyodva. Levelek és gallyak repültek a levegőben. Az egyik izmos kéznek sikerült Richard hajába markolni, és elkezdte a fejét ritmikusan a földbe verni, egy kiálló kődarabot célozva. Mikor ezzel nem ért el sikert, a lény egyet mordulva váratlanul ismét a markolatért nyúlt, és sikerült róla letépnie Richard egyik izzadt kezét. Éles rikácsolása felverte az erdő csendjét. Richard bal kezét inas ujjak feszegették, a húsába éles karmok martak.

Richard érezte, hogy vesztésre áll. A szívós kis lény a mérete ellenére is erősebbnek bizonyult. Muszáj volt valamit kitalálnia, máskülönben pillanatok kérdése, hogy elveszítse a kardot.

– Adde! – sziszegte a teremtmény.

Vértelen képét egy gyors mozdulattal Richard felé fordította, és megpróbált az arcába harapni. A fogai közti résekben szürke, szivacsos törmelék díszelgett. Szájából dögletes bűz áradt. Kopasz, viaszos fejbőrét sötét foltok tarkították.

A legközelebbi alkalommal, amikor átbucskáztak egymáson, Richard utolsó mentsvárként az övéhez kapott és előhúzta a kését. Egy vetődés, és az éles penge máris a lény ráncos nyakának feszült.

– Kérlek! – nyüszítette. – Nem öl!

– Akkor engedd el a kardot! Most azonnal!

A lény lassan, vonakodva szétnyitotta a markát. Richard a hátán feküdt, a büdös kis teremtménnyel a hasán. A lény elernyedt, mint akiből kiment a levegő.

– Kérlek, nem öl! – nyöszörgött újra.

Richard kiszabadította magát, és talpra állt. A gusztustalan szerzetet a hátára gördítette, és a kard hegyét keményen a mellének szegezte. A lény sárga szemei rémülten kitágultak.

A kardban szunnyadó harag, mely eddig mintha zavarában maradt volna el, most hirtelen rátört.

– Ha akár csak egy pillanatra is úgy érzem, hogy valami rosszban sántikálsz – bökött előrébb Richard – akkor beléd döföm. Világos?

A lény buzgón bólogatott. Richard közelebb hajolt hozzá.

– Hova lett a barátod?

– Barát?

– Az a nagydarab valami, ami majdnem elintézett, mielőtt a színre léptél.

– A Kaltrop? Nem barát – vinnyogta. – Szerencsés ember. Kaltrop éjjel öl. Várta éjjelt. Megölt volna. Éjjel hatalmas. Szerencsés ember!

– Nem hiszek neked! Vele jöttél!

– Nem – rázkódott össze a teremtmény. – Csak követtem. Amíg megöl.

– Miért?

A dülledt szemek a kardra vándoroltak.

– A kardom. Adde! Kérlek?

– Nem!

Richard körülnézett, Kahlant kereste. A lány zsákja a földön hevert, nem messze a háta mögött, neki nyoma sem volt. Richard aggódni kezdett. Tekintetével végigpásztázta a környező fákat. Azt tudta, hogy a Kaltrop nem vihette el, mert látta, hogy a lény egyedül tűnt el a sűrűben. Továbbra is a lábánál heverő valami mellének szegezte a kardot, miközben újra és újra a lány nevét kiáltotta, kétségbeesetten várva a választ. Csend.

– Csinos lány van úrnőnél.

Richard visszaperdült a lény felé.

– Mit mondtál?

– Az Úrnő. Elvitte szép lány.

Richard lefelé bökött a karddal, jelezve, hogy többet akar hallani, de most rögtön.

– Követtünk. Figyeltük Kaltropot játszani veletek. Megvártuk, mi lesz. – A dülledt, sárgás szemek ismét a kardra vándoroltak.

– Hogy ellopjátok a kardot – nézett le rá a Kereső ellenségesen.

– Nem ellopni! Enyim! Adde!

A pókszerű karok ismét a kard felé nyúltak, de Richard egy kicsit erősebben ránehézkedett, mire a lény megdermedt.

– Ki a te úrnőd?

– Úrnő – reszketett a lény szánalmasan, mintha a névtől a megváltást várná. – Úrnő neve Shota.

Richard hátrébb hőkölt.

– A te úrnőd a boszorkány? Shota?

A lény lelkesen bólogatott. A Kereső szorosabbra fogta az Igazság Kardját.

– Miért vitte el a szép lányt?

– Nem tudja. Esetleg játszani fog vele. Vagy megöli. – A szerzet felnézett a férfira. – Talán, hogy téged lépre csaljon.

– Fordulj meg! – mordult rá Richard. A lény még jobban a földhöz lapult. – Fordulj hasra, vagy keresztüldöflek!

Erre a teremtmény villámgyorsan hasra vetette magát. Richard a csizmáját a lény hátának vetette, a keresztcsontja mögött, közvetlenül a gerincén végigvonuló tüskés nyúlványok alatt. Szabad kezével belekotort a zsákjába, és előhúzott egy darab kötelet. Két gyors mozdulattal csúszó hurkot kötött rá, és a lény nyakába vetette.

– Neved is van?

– Kísérő. Vagyok Úrnő kísérője. Sámuel.

Richard talpra állította. Sámuel szürkés mellkasára levelek tapadtak.

– Na, Sámuel, most elmegyünk az úrnődhöz. Te fogod nekem mutatni az utat. De ha csak egyetlen gyanús mozdulatot teszel, én úgy megrántom ezt a kötelet, hogy menten kitörik a nyakad! Világos?

Sámuel gyorsan biccentett, aztán a szeme sarkából a kötélre sandított, és újra bólintott, de lassabban.

– Agaden völgye. A Kísérő elkísér. Nem megölöd, ugye?

– Ha elvezetsz az úrnődhöz, és a szép lánynak sem lesz baja, akkor nem. – Feszesre húzta a kötelet, hogy a lény lássa, ki az úr, aztán eltette a kardját. –Nesze, te fogod vinni a szép lány csomagját.

Sámuel kikapta a zsákot Richard kezéből.

– Enyim! Adde!

A göcsörtös kezek azonnal mélyen belekotortak a csomagba. Richard megrángatta a kötelet.

– Az nem a tiéd! Vedd le róla a kezedet!

A kidülledő, sárga szempár gyűlölködve nézett fel rá.

– Ha Úrnő megölt, Sámuel megeszi téged.

– Ha én nem eszlek meg addig – vicsorgott vissza Richard. – Meglehetősen éhes kezdek lenni. Jólesne út közben egy kis Sámuel-pörkölt…

A gyűlölet helyébe döbbent rémület költözött.

– Kérlek! Nem megöli Sámuelt! Sámuel elvezet úrnőhöz meg szép lányhoz. Ígérem.

Sámuel felkapta a csomagot a vállára, és előrébb iszkolt, amíg a kötél engedte.

– Kövesd Kísérőt! – mondta, igyekezvén hasznosnak mutatkozni, nehogy megegyék. – Nem megfőzni Sámuelt – motyogta magában újra és újra, mialatt visszafelé haladtak a csapáson.

Richard el sem tudta képzelni, vajon miféle szerzet lehet. Volt benne valami zavarba ejtően ismerős. Nem volt éppen magas, ugyanakkor rendkívül erős volt. Richard álla még mindig lüktetett, ahol Sámuel megütötte, feje és nyaka pedig sajgott a földbe ütlegeléstől.

Sámuel furcsán kacsázva járt, két hosszú keze közben szinte a földet söpörte. Még mindig arról motyogott, hogy nem szeretne pörkölt lenni a férfi asztalán. Egyedüli ruhadarabja egy sötét színű rövid nadrág volt, amelyet vállpántok tartottak a helyén. A lába is olyan aránytalanul nagy volt, mint a két karja és kezei. Nagy, kerek hasa, kigömbölyödve feszült – hogy mitől, arról Richardnak a leghalványabb fogalma sem volt. A lény teljesen szőrtelen volt, és fakó bőréből ítélve évek óta nem járhatott a napon. Időről időre Sámuel felkapott egy-egy követ, vagy fadarabot, és közölte, csak úgy a világgal, hogy „Enyim! Adde!", hogy aztán egy perc múlva, elvesztvén az érdeklődését a tárgy iránt, újra elhajítsa.

Richárd árgus szemekkel figyelte az erdőt és a „Kísérőt", az utóbbit gyakran noszogatta sietősebb tempóra. Aggódott Kahlan miatt, önmagára pedig nagyon haragudott. Vén John, vagy a Káltrop, vagy akármi is volt, a bolondját járatta vele. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogyan lehetett ennyire ostoba. Emésztette a szégyen.

Egyszer azt mondta Kahlannak, hogy az emberek könnyen elhisznek dolgokat, amelyekben szeretnének hinni, és most tessék, a lány a boszorkány foglya. Kahlan mindvégig ettől félt, és most bekövetkezett, mert Richard nem volt elég elővigyázatos. Valahogy úgy tűnt, valahányszor Richard hibát követ el, annak mindig Kahlán issza meg a levét. Megfogadta magában, hogy ha a lánynak bármi baja esik, a boszorkány a saját bőrén fogja megtapasztalni, milyen pusztítást tud véghez vinni egy felbőszült Kereső.

Aztán ismét észbe kapott. Túlságosan szabad utat engedett a képzeletének. Ha Shotának az lett volna a célja, hogy megölje Kahlant, azt helyben is megtehette volna. Akkor nem lenne semmi értelme elvinni az Agaden-völgybe. De akkor mégis miért vitte magával? Ha csak tényleg azért nem, hogy eljátsszon vele. Richard jobbnak látta erre a lehetőségre inkább nem is gondolni. A boszorkány őt akarta, nem a lányt. Valószínűleg ezért is hagyta ott a Kaltrop ilyen könnyen a prédáját. A boszorkány valamiképpen elijesztette.

Amikor elérkeztek az elágazáshoz, ahol egyszer már jártak, Sámuel gondolkodás nélkül a bal oldali ösvényt választotta. Egyre inkább kezdett besötétedni, de a kísérő nem lassított. A csapás egyre inkább egy szerpentinre hasonlított, így hamarosan a fák vonala fölé értek, a csupasz sziklák közé. Az ösvényen járva kitartóan közeledtek a hófödte csúcsokhoz.

A hold fényénél a hóban két eltérő láb lenyomata látszott, az egyik közülük Kahlané volt. Richard ezt jó jelnek vette, mert így bebizonyosodott, hogy a lány életben van. Ez is azt támasztotta alá, hogy a boszorkánynak nem áll szándékában megölni a foglyát. Vagy legalábbis nem rögtön.

A csapás megkerülte a csúcsokat, az őket borító hósapkáknak csak a szegélyét érintette, ahol a hó nedves és tapadós volt. Nehéz járás esett benne. Richard rájött, hogy Sámuel nélkül, aki tudta, merre keresse a hágót, napokba tellene itt átjutnia. A leheletük hosszú, fehér csíkokat hagyott maga után a sziklák résein átsüvítő fagyos szélben. Sámuel reszketni kezdett. Richard beleburkolózott a köpenyébe, aztán előkereste Kahlan köpenyét a Sámuel hátán himbálózó zsákból.

– Ez a köpeny a szép lányé. Felveheted, amíg át nem érünk a havon, hogy ne fázz.

A kísérő kikapta a kezéből.

– Enyim! Adde!

– Ha így viselkedsz, nem engedem, hogy felvedd!

Richard megrántotta a lény nyakába kötött kötelet, és visszaszerezte a köpenyt.

– Kérlek! – nyöszörgött Sámuel szánalmasan. – Sámuel fázik. Kéri szép lány köpenye.

A Kereső visszaadta neki. Ezúttal a kísérő óvatosabban vette kézbe, és a nyaka köré kanyarította. Richard háta borsódzott, ha csak ránézett a lényre. Elővett a zsákjából egy darab távakenyeret, és menet közben elkezdte enni. Sámuel folyton hátra-hátranézett a válla felett, és figyelte, hogyan eszik. Végül Richard nem bírta tovább, és adott Sámuelnek is egy darabot.

A pókszerű karok a kenyérért nyúltak.

– Enyim! Adde!

Richard elkapta előle a darab kenyeret, mire a lény a holdvilágnál csillogó, könyörgő szemekkel nézett fel rá.

– Kérem!

Richard óvatosan a mohón kinyújtott kézbe helyezte az ennivalót.

Mialatt a vendégmarasztaló havat taposták Sámuel folyamatosan fecsegett. A kapott kenyeret egyetlen harapással eltüntette. A Kereső pontosan tisztában volt vele, hogy a lény gondolkodás nélkül elvágná a torkát, ha esélyt adna rá. Az apró teremtmény nem sok nemes tulajdonsággal büszkélkedhetett.

– Sámuel, áruld el nekem, Shota miért tart téged?

A kísérő a válla felett visszanézett; sárga szemei zavartan meredtek a férfira.

– Sámuel a Kísérő.

– És nem fog az úrnőd megharagudni, hogy ezúttal engem kísérsz, ráadásul egyenesen őhozzá?

Sámuel torkából valami bugyborékoló hang tört fel, amit Richard nevetésnek vélt.

– Úrnőnek nincs mit félni Keresőtől.

 

Hajnaltájt, egy sűrűn benőtt erdő széle felé ereszkedve, Sámuel nyurga karjával előre mutatott.

– Agaden völgye – gurgulázta, és egy gúnyos vigyorral visszanézett. – Úrnő – tette hozzá.

A fák között fülledt meleg volt. Richard levetette a köpenyét, és visszagyömöszölte a zsákjába, aztán eltette a lányét is. Sámuel zokszó nélkül figyelte. A lény boldognak tűnt, és az önbizalma is megerősödött az otthoni terepen. Nem akarva magát elárulni, Richard úgy tett, mintha tudná, merre tartanak, holott a sűrű sötétben szinte az orra hegyét sem látta. Hagyta, hogy a kötél vezesse, akár egy vak embert. Sámuel úgy szedte a lábát, mintha verőfényes déli napsütés lenne. Amikor hátranézett, a szemei sárga lámpásként világítottak.

Ahogyan a felkelő nap fénye lassan kezdett átszűrődni a fák között, Richard kezdte kivenni a hatalmas fák körvonalait. A vaskos ágakról moha lógott. A fák között felgyűlt vizes posványból sűrű pára szállt fel, a fekete nyálka feletti homályból szempárok figyelték minden lépésüket. Richard óvatosan lépdelt a vízből kiálló léggyökerek között. A ködből tompa cuppanások hallatszottak. Az egész az Öreglápra emlékeztette Richardot – az is pont ilyen büdös volt.

– Milyen messze van még?

– Közel – vigyorgott Sámuel.

Richard feszesebbre húzta a kötelet.

– Csak azt tartsd észben, hogy ha bármi balul üt ki, te leszel az első áldozat.

A vigyor egy pillanat alatt lefagyott a vértelen ajkakról.

A sárban Richard ugyanazokat a lábnyomokat látta itt is, ott is, mint korábban a hóban. Kahlan még mindig a saját lábán járt. A göcsörtös fák között sötét árnyak követték őket, időnként egymásnak füttyögve és huhogva. Richard enyhe aggodalommal gondolt arra, hogy a hangok tulajdonosai lehettek akár Sámuel-szerű lények is, vagy még rosszabbak is. Egyesek közülük a fák koronáiban közlekedve tartották velük a lépést. Richard minden igyekezete ellenére megborzongott.

Sámuel leszaladt az ösvényről, és megállt egy csomó egymásba gubancolódott gyökér előtt, egy alacsony, széles fa tövében.

– Mire készülsz? – kérdezte Richard, és a kötélnél fogva megállásra kényszerítette.

Sámuel gonoszul elvigyorodott.

– Csak figyel!

Felkapott egy jókora fadarabot, olyan vastagot, mint a csuklója, és a fa gyökerei közé hajította. A gyökerek megbolydultak. Mohón elkapták a botot, és egy pillanat alatt körbefonták. A fadarab eltűnt a gyökerek szövevényében. Richard hallotta a reccsenést, amikor darabokra tört. Sámuel gurgulázva nevetett.

Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, úgy tűnt a völgy egyre sötétebbnek. A fejük felett halott ágak fonódtak össze; időnként ködfoltokon keresztül vezetett az út. Néha Richard egyáltalán nem is látta az ázott kötél másik végén gyalogló Sámuelt. De a zaj egy pillanatra sem szűnt meg: mindenhonnan füttyögés, csettintések, csikorgások és sistergő hangok hallatszottak. Néha a ködből örvénylő pamacsok szakadtak le a láthatatlan lények mozgása nyomán, de az örvények okozóit egyszer sem sikerült megpillantaniuk.

Richard nagyon is jól emlékezett Kahlan szavaira – itt csak a halál vár rájuk. Megpróbálta kiverni a kellemetlen gondolatot a fejéből. A lány azt is mondta, hogy személyesen sosem találkozott a boszorkánnyal, ő is csak a riasztó történeteket hallotta. Akik a völgybe tévedtek, még sosem jutottak ki élve. A lány szerint még egy varázsló sem merészkedne ide. De akkor is, mindezt Kahlan is csak úgy hallotta, ő sem találkozott még Shotával. Talán a történetek túloznak. Richard végigfuttatta tekintetét a környező mocsáron. Ám az is lehet, hogy nem.

Szemből, a fák kusza szövedékén át napfény csillant, és távoli vízcsobogás hangja ütötte meg a Kereső fülét. Minél tovább haladtak, annál világosabb lett. Nemsokára elérték az erdő szegélyét. A fák tövében az ösvény egyszerűen véget ért. Sámuel vidáman karattyolt.

Alattuk mélyen egy napsütötte, zöldellő völgy terült el. Körös-körül gigantikus sziklacsúcsok emelkedtek szinte függőlegesen a magasba. Gazdag őszi színekben pompázó tölgy–, bükk– és juharfák csoportjai között aranyló réteket borzolt a szél. A sötétlő láperdőből kitekintve olyan volt, mintha éjszakából szemlélték volna a nappalt. Mellettük nem messze a meredek szikláról víz zuhogott alá. A víztömeg szinte hang nélkül úszott a levegőben, amíg el nem érte a kristálytiszta kis medencét a szikla tövében. Lentről távoli zúgás és sistergés hallatszott. A levegő tele volt apró vízcseppekkel, melyek parányi gyöngyökként csapódtak le az arcukra.

A kísérő lemutatott a völgybe.

– Úrnő.

Richard bólintott, és intett, hogy induljanak tovább. Sámuel tévedhetetlenül vezette a sűrűn nőtt csalitosok, fák és moha fedte kőtömbök labirintusában, míg elérkeztek egy helyre, amit Richard egyedül sosem talált volna meg: egy kis ösvényhez a sziklák és indák takarásában, közvetlenül a meredély szélén, mely levezetett a sziklafalon a völgybe. Az ösvényen haladva csodálatos kilátás nyílt az egész völgyre, az apró dombok tetejét borító fákra, a dombok között kanyargó patakokra és a hihetetlenül tiszta, kék égre a fejük felett.

A völgy legközepén, a fák között egy lélegzetelállítóan kecses, pompázatos palota állt. Karcsú, törékeny tornyok nyújtózkodtak az ég felé, köztük leheletnyi, karcsú hidakkal, a sarkokon álló lőtornyok körül kígyózó csigalépcsőkkel. Minden csúcson színes zászlók és lobogók lebegtek vidáman a szélben. Az egész pompázatos kastély mintha arra készült volna, hogy a levegőbe emelkedjen.

Richard egy ideig mozdulni sem tudott a döbbenettől, csak állt, tátott szájjal, mint aki nem hisz a saját szemének. Szerette Szarvasföldet, ahol született, de otthon sem látott semmi ehhez foghatóan szépet. Ez volt a legcsodálatosabb hely, amit eddig életében látott. Ez idáig még csak el sem tudta volna képzelni, hogy létezik ilyen tökéletes szépség, ilyen mértékű harmónia.

A pillanat elmúlt, és Sámuel megindult lefelé az ösvényen, a szikla peremén. Néhol, ahol a fal túl meredekké vált, lépcsőket találtak a kőbe vágva, sok ezernyi lépcsőt, melyek tekeregve, néhol a sziklák alá hatolva, csigavonalban vezettek le a mélybe. Sámuel olyan magabiztossággal ugrált le rajtuk, mint aki már ezredszer jár erre. Láthatóan boldog volt, hogy végre hazaért, az úrnője biztonságot nyújtó otthonába.

A sziklafal tövében egy napsütötte kis földút vezetett a fáktól tarkított dombocskák és zöld mezők felé. Sámuel lelkesen szökdécselve haladt, a maga furcsa dülöngélő járásával, közben magában gurgulázott valamit. Richard néha szorosabbra fogta a gyeplőt, hogy emlékeztesse a lényt: a kötél vége továbbra is az ő kezében van.

Ahogy keresztülhaladtak a völgyön, egy darabig egy kis patakot követve, egyre közelebb és közelebb a palotához, a fák kezdtek körülöttük sűrűsödni. Minden egyes fa gyönyörű példánya volt fajának, és enyhet adó árnyékkal oltalmazott a nap hevétől ösvényt, mezőt. Az út kissé felfelé vezetett. A dombtetőn a fák mintha védelmezően összegyűltek volna valami körül. Richard a lombok takarása mögött látta a kastély tornyait.

Aztán a fák gyűrűjén áthaladva egy csendes, árnyas, természet alkotta kis szentélybe értek. Richard a közelből a moha lepte kövek között csordogáló víz hangját hallotta. Más hang alig hatolt el idáig. Az ágak között homályos sugarakban tört utat a napfény. A levegőben avar és fűillat szállt.

Sámuel kinyújtotta a karját. Richard a körbezárt tisztás közepére nézett. Középen egy sziklatömb állt, a közepéből egy forrás tört fel, hogy aztán egy kis csermely formájában csörgedezzen a zölddel borított kövek között. A szikla szélén a beszűrődő napfényben, fehér ruhás, selymes, barna hajú nő ült, háttal feléjük. Kezét a forrás vizébe lógatta. Még így hátulról is volt benne valami ismerős.

– Úrnő – motyogta Sámuel, az áhítattól üveges tekintettel.

Utána máshová mutatott, az út mellé, kicsit közelebb.

– Szép lány.

Richard valóban megpillantotta Kahlant, aki az ösvény mellett állt, furcsa, merev tartásban. Volt valami különös az egészben. Valami mozgott a lány testén. Sámuel hátrafordította sötét foltokkal tarkított fejét, és egyik szürke ujjával a kötélre mutatott. Sárgás szemével a férfira sandított.

– Kereső megígér – morogta mély hangon.

Richard leoldotta a kötelet a lény nyakából, levette a válláról Kahlan zsákját, és letette a földre. Sámuel vértelen ínyét felhúzta, és sziszegve Richardra vicsorgott, azután hirtelen odébb iszkolt, és lekuporodva figyelte az eseményeket.

Richard nagyot nyelt, és kiszáradt torokkal elindult a lány felé. Mikor végre elég közel ért hozzá, megrökönyödve látta meg a lány testén mozgó formákat. Kígyók. Kahlant kígyók vonagló tömege borította tetőtől talpig. Azok, amelyeket a férfi felismert, kivétel nélkül a mérges fajok valamelyikébe tartoztak. Nagy, kövér kígyók fogták körbe a combjait, egyikük a derekát ölelte át szorosan, míg mások, a két oldalt leeresztett karjait fonták körül. A hajában csak úgy nyüzsögtek az apróbb méretű csúszómászók, nyelvükkel bele-belekóstoltak a levegőbe. A nyaka körül is tekergőzött néhány, és a blúza alól is kígyófejek kandikáltak ki a gomblyukak között. Richard szíve dübörgött a mellkasában, küzdött a feltörni készülő pánikkal, miközben egyre közeledett a lány felé. Kahlan alig észrevehetően remegett, az arcán könnyek csorogtak.

– Maradj nyugton! – intette halkan a férfi. – Mindjárt leszedem őket valahogy.

– Ne! – suttogta vissza Kahlan. Rémülettől kitágult szemmel nézett Richardra. – Ha hozzájuk érsz, vagy megmozdulok, belém marnak.

– Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni Richard – ki foglak szabadítani.

– Richard – suttogta könyörgő hangon a lány – én már úgyis halott vagyok. Hagyj itt! Menekülj! Fuss!

A férfi úgy érezte, mintha egy láthatatlan marok fojtogatná. A lány szemében látta, hogy a teljes pánik szélén áll. Próbált minél nyugodtabbnak látszani, hogy ezzel is bátorítsa.

– Nem foglak itt hagyni.

– Kérlek, Richard – suttogta Kahlan rekedten – nekem már túl késő. Fuss!

Egy karcsú, sávozott vipera farkát a lányhaja köré fonta, és leereszkedett az arca elé. A villás nyelv Kahlan felé villant. A lány lehunyta a szemét, és egy újabb kövér könnycsepp gördült végig az arcán. A kígyó eltekergőzött az arca mellett, le a kulcscsontja mellé. A csíkos test eltűnt a blúza alatt. Kahlan halkan megnyikkant, szája széle remegni kezdett:

– Meg fogok halni. Már nem tudsz rajtam segíteni. Kérlek, Richard, legalább te menekülj meg! Kérlek! Fuss, amíg még lehet!

Richard attól félt, hogy Kahlan szándékosan megmozdul, hogy a kígyók megmarják. Akkor valóban nem lenne értelme maradnia. Muszáj volt meggyőznie, hogy ezzel nem ér el semmit. Higgadtan a szemébe nézett.

– Nem. Azért jöttem, hogy megtudjam, merre van a szelence. Addig nem megyek sehova, amíg meg nem tudom. Most pedig maradj nyugton!

A kígyó megmozdult a blúza alatt. A lány szeme tágra nyílt. Keményen beleharapott alsó ajkába, a homlokán ráncok szaladtak szét. Richard kiszáradt torokkal nyelt egyet.

– Kahlan, csak tarts ki! Próbálj valami másra koncentrálni!

Richard dühödten lépett a kövön neki még mindig háttal ülő nőhöz. Egy belső hang arra figyelmeztette, hogy ne húzza ki a kardot, de még ha akarta volna, sem lett volna képes visszafogni a haragját, azok után, amit a boszorkány Kahlannal tett. Szürcsögve vette a levegőt összecsikorduló fogai között.

Amikor odaért hozzá, a nő megfordult, és a nevén szólította, egy már-már elfeledett hangon. Richard szíve hirtelen a torkában kezdett verni, amikor a hanghoz tartozó arcot is megpillantotta.