CHRISTINE DU SABLON

Azt az egyet el kell ismernem, hogy ez a Nicolas des Innocents agyafúrt fickó. Az orrunk előtt csintalankodott, és még csak nem is sejtettem, csak miután már rég elment. Úgy látszik, a szövés vakká tett. Olyannyira csakis a munkán tartottam a szemem, hogy észre sem vettem, mi zajlik körülöttem. Most aztán vádolom magam, mert bűnösen büszke voltam, amiért szőhetek, és ez a büszkeség hovatovább olyan pimasszá tett, hogy hét közben egyszer sem mentem el a Sablonban tartott misére, mint azelőtt. Elhanyagoltam Miasszonyunkat és Urunkat, és íme, meg is lett a büntetésünk.

Az egyik vasárnapi mise után Georges és ifjabb Georges letekerte és kiakasztotta a Hallást és a Szaglást, az első két, teljesen befejezett szőnyeget, hogy Nicolas megnézhesse. Amikor már szépen elrendezték, odaálltam az ajtóba, hogy megcsodálhassam őket. Azt is észrevettem, hogy a hölgy harmóniumon játszó kezét jobban is meg lehetett volna csinálni. Ha Georges előbb lett volna hajlandó megengedni, hogy szőjek, több idő jutott volna a kezekre. Erről azonban mélyen hallgattam.

– Valami nem tetszik önnek, Madame? – kérdezte Nicolas.

Megcsóváltam a fejem. – Csak a férjem szakértelmét csodálom – mondtam, de Nicolas tovább vigyorgott, míg végül összecsaptam a kezem, és elléptem az ajtóból. – Elég a bámészkodásból! – kiáltottam. – Csavarjátok fel újra, nehogy megegyék a molyok. Aliénor, hozz friss rozmaringot a kertből!

Most, hogy Nicolas megnézhette az első két szőnyeget, a másodikat és a harmadikat meg munka közben látta, az utolsó kettő – a Látás és a Tapintás – vázlatát is meg akarta nézni, hogy biztos lehessen, minden rendben a helyén van-e. Legalábbis ezt mondta.

Bevallom, nem sokat törődtem ezzel. Luc kivitte a kartonokat a kertbe Nicolas-nak, aki egyedül maradt velük, mialatt mi, többiek odabent dolgoztunk. Nicolas hamarosan visszajött. – Szeretnék egy kicsit változtatni rajtuk – mondta.

– Miért? – kérdezte Georges. – Ezeket már jóváhagyták.

– Át akarom festeni a völgyek liliomát, most, hogy élőben is láthattam Aliénor kertjében.

A gyapjúmotolla mögött álló Aliénor olyan hangon kezdett nevetgélni, ahogyan azelőtt soha nem hallottam. Ám akkor mégsem figyeltem fel rá, pedig felfigyelhettem volna.

– Majd szövés közben változtatunk rajta – mondta Georges. – Jusson eszébe, a takácsok kedvük szerint változtathatnak a verdure-ön.

– Én mégis jobban szeretném magam csinálni – erősködött Nicolas. – Nekem is kell egy kis változatosság. Ez a gyapjúgombolyítás annyira eldurvította a kezem, hogy félek, mit mondanak majd a nők, amikor megérzik – mondta, és rákacsintott ifjabb Georges-ra. Aliénor ismét kuncogni kezdett.

Összehúztam a szemöldököm, ám Georges csak vállat vont. – Hát csak tessék; a gyapjú már majdnem teljesen szét van válogatva. Nincs már többé szükségünk magára.

Most, hogy visszagondolok minderre, senki nem figyelte, mit csinál Nicolas. Előző nyáron már bebizonyította, milyen ügyesen bánik az ecsettel, amikor megfestette a kartonokat, most viszont egyikünknek sem volt ideje, hogy a háta mögé állva lessük, mit pingál. A kertben dolgozott a kartonokon, amikor pedig megszáradtak, felgöngyölte, és elrakta a többi közé.

Ünnepélyesebben is búcsút vehettünk volna tőle, de a munka annyira lefoglalt bennünket, hogy ilyesmi eszünkbe sem jutott. Akkoriban napi tizennégy órán át szőttünk, még evésre is alig szakítottunk időt; a szemem előtt akkor is a szőnyeg mintái ugráltak, amikor nem szőttem. Esténként bezuhantam az ágyba, és moccanás nélkül aludtam reggelig, amikor Madeleine keltett fel. Igazán nem maradt időnk arra, hogy sokat töprengjünk az egyik férfi elutazásán. A Nicolas utazása előtti estén a férfiak elmentek a tavernába, de elaludtak a söröskriglijük felett. Még Nicolas is hazajött, nem maradt el a sárga ruhás szajhájánál. Pedig az utolsó napokban mintha mindig kiszökött volna hozzá. Most már persze tudom, hová ment.

Nicolas eltávozása után egyik nyári nap a másik után jött, amikor csak szőttünk, szőttünk, anélkül, hogy egy szót szóltunk volna. A nyári napok hosszúak, kevesebb ünnep fordul elő, mint az év többi részében, s mi egyre korábban kezdtünk dolgozni, és egyre később hagytuk abba a munkát. Tizenöt, tizenhat órát ültünk a szövőszék mellett a hőségben, a csöndben. Már egyikünk sem szólalt meg – még Joseph vagy Thomas sem beszélt. A hátam iszonyúan fájt, ujjaimat kidörzsölte a durva gyapjú, a szemem kivörösödött, mégis ez volt életem legboldogabb időszaka. Szőhettem.

Madeleine is békén hagyott minket, a sört kérés nélkül is behozta, az ételeket gyorsan és minden nagyobb hűhó nélkül elkészítette. Főzési tudománya fejlődött valamicskét, amióta mindent ráhagytam – éppúgy, mint Georges Le Jeune szövése is, akinek a keze munkáját immár nem lehetett megkülönböztetni az apjáétól. Aliénor is csöndes volt – de hisz őt mindig is ilyennek ismertem. Varrt helyettünk, a kertjében dolgozott, és segített Madeleine-nek a házban. Néha napközben aludt, így egész éjszaka varrhatott, amikor senki nem ült a szövőszékeknél.

Nyár végén, épp a Szűzanya születésnapja után bevégeztük a munkát. Már hetek óta tudtam, hogy hamarosan vége lesz – ujjaim lassan válogatták a különféle színek végeit, amelyeket el kellett dolgozni: a zöldet, majd a sárgát és a vöröset. Azt hittem, hogy ünnepnap lesz számomra, amikor végzek az utolsó vörös sorral, amikor elcsomózom az utolsó orsót, amikor segítek elvarrni Aliénornak a legutolsó hézagot is. Ehelyett úgy éreztem magam, mint az a főzelék, amit elfelejtettek megsózni. Ez a nap semmiben nem különbözött a többitől.

Mondanom sem kell, milyen büszkeség fogott el, amikor Georges a kezembe adta az ollót, hogy én tegyem meg az első vágást. Azelőtt soha nem engedték meg, hogy egy kicsit is részt vegyek az elkészült szőnyeg levágásában. És amikor végighengerítettük a padlón, hogy először nézzük meg a maga teljességében a szőnyegeket, hát mondhatom, nagy öröm volt látni. Az a rész, amit én szőttem meg egyedül az À mon désir-en, cseppet sem vált el a többiek munkájától: úgy beleillett, mintha igazi takács szőtte volna.

De pihenésre nem volt időnk. A következő öt hónap alatt még két szőnyeg elkészítése várt ránk. Georges egy szót sem szólt, mégis tudtam, hogy ezeknek a megszövésében is részt vehetek. A napok egyre rövidültek, és minden kézre szükség volt. Ha Aliénor nem lett volna vak, Georges biztosan őt is befogta volna a szövésbe.

Az egyik vasárnapi mise után jártunk egyet a Grand-Place-on – ez volt az egyedüli idő, amikor embereket láthattam –, amikor Aliénor karon ragadott. – Jacques Le Boeuf! – sziszegte. Aliénort nem csapta be az orra – Jacques csakugyan felénk közeledett a tér túloldaláról. Bevallom, egész nyáron egyetlen pillanatig sem jutott eszembe a kelmefestő. Aliénornak sem beszéltünk róla, én meg még egy főkötőt sem varrtam a lányom kelengyéjébe.

Belecsúsztattam Aliénor kezét Georges Le Jeune karjába. – Vidd őt el az Aranyágba – suttogtam fiamnak. A takácsok céhébe nem engednek be mást, csak a szövőket és családtagjaikat. Amikor gyermekeim elsiettek, én is belekaroltam Georges-ba; így álltunk ott kettesben, mintha a közeledő viharra vártunk volna, amely leüthet bennünket. Mindketten felnéztünk a Városházára, erre az erős, bizalomgerjesztő épületre, magasba lendülő tornyaira s szobraira. Bárcsak mi ketten ilyen erősek lettünk volna!

Jacques elénk terpeszkedett. – Hová ment a lány? – kiabálta. – Mindig elszalad előlem; nem valami jó, ha a feleség mindig elrohan, valahányszor a férje közeledik hozzá.

– Csssss! – sziszegte Georges.

– Te csak ne hallgattass el engem! Már meguntam, hogy folyton hallgassak. Nem tartottam a szám az elmúlt évben? Ugye, hogy senkinek nem mondtam egy árva szót sem, amikor a piaci pletykálkodók megkérdeztek, vajon én fogom-e feleségül venni? Miért maradnék csöndben? És miért nem láthatom őt soha? Elvégre hozzám kellene szoknia! Most már valóban ideje lenne – mondta, és megindult az Aranyág felé.

Georges karon ragadta. – Oda ne menj, Jacques; tudod, hogy nem mehetsz be oda. Én meg csak arra kérlek, légy türelmes, és hallgass még egy kis ideig.

– Miért?

Georges leejtette a kezét, és a földre nézett. – Még nem mondtam meg neki – vallotta be.

– Mit? Még nem is tudja? – bömbölt Jacques még hangosabban, mint eddig. Már egész kis tömeg kezdett körénk gyűlni, csak Jacques szaga tartotta őket tisztes távolban.

– Türelmesnek kell lennie hozzánk, Jacques – köhintettem. – Mint tudja, nagyon sokat dolgozunk a szőnyegeken, amelyeken a maga kék gyapjúja fontos szerepet tölt be. Annyira fontosat – tettem karjára a kezem, és elkezdtem odébb húzni, noha orromat facsarta a bűze –, hogy biztosra veszem, ha az emberek meglátják, maga sokkal több rendelést fog kapni a kék színű gyapjúra.

Jacques Le Boeuf szeme egy pillanatra felcsillant – de aztán kihunyt a villogás. – De a lány, a lány! Karácsonykor hozzám jön, ugye? Megvették már az ágyát?

– Holnap megyek, és megrendelem – mondta Georges. – Diófára gondoltam. A miénk is abból készült, és jól szolgál bennünket.

Jacques felvihogott, amitől majd' felfordult a gyomrom. – Georges hamarosan átmegy magához, és mindent megbeszél – mondtam. – De tudja, hogy van ez, vasárnap mégsem illik üzletről beszélni. – Még egy kicsit korholtam, ezzel rábírtam, hogy végre elmenjen, és a tömeg is eloszlott, anélkül, hogy megtudta volna, mi volt az oka Jacques ordítozásának – habár amit a piaci pletykákról mondott, abból úgyis kiderült, hogy már mindenki tudja.

Georges és én egymásra néztünk. – Az ágy! – mondta Georges.

– A kelengye! – mondtam ugyanabban a pillanatban.

– Honnan vesszük a rávaló pénzt?

– Mikor lesz annyi időm, hogy megvarrjam?

– És mit szól majd Jacques, ha megmondom neki, hogy karácsonykor nem lesz esküvő, csak gyertyaszentelő után?

A történtek után nem sokkal mindenre megkaptam a választ, habár korántsem azt a választ, amelyre számítottam.

***

Eleinte semmit nem vettem észre. A szövőszékeket előkészítettük a Látás és a Tapintás számára, azután a nap nagyobbik felében a felvetőszálakkal foglalkoztunk, amiben Philippe és Madeleine segítettek. Azután George kicsavargatta a kartont, készen arra, hogy a felvetőszálak alá csúsztassa. Én csak a vázlat szélét néztem meg, hogy máris a kellő színeket vegyem elő. Ekkor ránéztem a Látás kartonjának hölgyére. Csupán egy pillanatba tellett, s máris észrevettem; hátratántorodtam, mintha valaki mellbe lökött volna. Nicolas valóban megváltoztatott valamit, és az a valami nem csupán a völgyek lilioma volt.

– Regards, Maman! – nevetett fel Georges Le Jeune. – Szóval ezt csinálta Nicolas a kertben! No, ez tetszeni fog neked!

Ettől a nevetéstől úgy elfogott a düh, hogy csattanós pofont kentem le a fiamnak. Georges Le Jeune döbbenten rám meredt. A meglepetéstől meg sem dörzsölte az arcát, pedig akkorát ütöttem rá, hogy egészen kivörösödött.

– Mi az, Christine? – kérdezte élesen Georges.

Aliénor felé fordultam. Egy zsámolyon ült, és összegubancolódott fonalakat szedett szét. Természetesen nem láthatta, mit művelt Nicolas a Látással.

– Csak annyit mondtam Mamannak, hogy Nicolas őt rajzolta oda a Tapintásra – védekezett Georges Le Jeune. – És tessék, erre jött, és pofon vágott!

Előbb a fiamra néztem, majd a Tapintás hölgyére. Hosszú időn át nézegettem. Fiamnak igaza volt – a hölgy tökéletesen rám hasonlított, az én hosszú hajammal, hosszú arcommal, hegyes állammal, szemöldököm magas ívével. Én voltam az, a büszke takácsfeleség, egyik kezemben zászlót, a másikban az egyszarvú szarvát tartottam. Még a pillanatra is emlékszem, amikor Nicolas így láthatott: az ajtóban álltam, és gőgösen arra gondoltam, hogy íme, én is szőhetek. Nicolas des Innocents túlságosan is jól ismert engem.

– Sajnálom – mondtam a fiamnak. – Azt hittem, talán a Látásról beszélsz, amelyen Nicolas Aliénort festette meg.

Most mindenki a Látásra nézett, és Aliénor felemelte a fejét. – Megharagudtam – hazudtam folyékonyan –, mert úgy gondoltam, kegyetlenség egy vak lányról megfesteni a Látást. – Arról egy szót sem szóltam, hogy az egyszarvú a lányom ölében hevert, s hogy ez mit jelent. Néztem, hogy vajon Georges és a többi férfi mit szól hozzá, ám ők észre sem vették. A férfiak néha oly ostobák!

– Tényleg éppen olyan, mint te, Aliénor! – mondta Georges Le Jeune. – A ferde szemeddel és a félszeg mosolyoddal.

Aliénor vérvörösre pirult, és az ölében heverő gyapjúköteggel babrált.

– Szabad így megcsinálnunk ezeket, papa? – kérdezte Georges Le Jeune. – A fő alakokon nem szoktunk változtatni, miután a megrendelő látta őket!

Georges megdörgölte az állát, s összehúzta a szemét. – Úgy fogjuk megcsinálni, amilyenek most. Én ugyan nem emlékszem, milyenek voltak az eredeti arcok. Te emlékszel, Philippe?

Philippe merőn bámulta a festményeket. Azután Aliénort kezdte nézegetni, s tudtam, hogy éppolyan kétségek gyötrik a változtatás s annak jelentése miatt, mint engem. Szerencsére Philippe tud titkot tartani – csaknem olyan hallgatag, mint Aliénor. – Nem emlékszem – mondta végül. – Legalábbis nem annyira, hogy vissza merjem változtatni.

– Akkor hát minden rendben – jelentette ki Georges. – Így kell megszőnünk őket, ahogyan most vannak, és remélem, senki nem fogja észrevenni. Ebadta festője – rázogatta meg a fejét. – Semmi szükségem újabb ijedelemre.

Aliénor a munkája fölé hajtotta a fejét; egy pillanatig éppoly szomorúnak látszott, mint a Látás hölgye. Az ajkamba haraptam. Vajon olyan szűznek festette meg őt Nicolas, aki csak vágyakozik az egyszarvú iránt, vagy valóban történt valami?

***

Ettől fogva figyelni kezdtem a lányomat; természetesen akkor kellett volna ennyire figyelnem rá, amikor Nicolas még itt volt. Egy anya szemével tanulmányoztam Aliénort. De semmi változást nem tapasztaltam nála. Nem volt hányingere, nem tűnt fáradtabbnak, mint mi mindannyian, a feje sem fájt, lázas sem lett. Mindezek pedig előfordultak velem, amikor vele meg Georges Le Jeune-nel teherbe estem. A derekát sem láttam megvastagodni, a hasa sem lett nagyobb. Talán sikerült elkerülnie azt a csapdát, amelyet a férfiak állítanak fel a nőknek.

Egyvalamiben mégis megváltozott – nem volt már annyira kíváncsi a dolgokra, mint régebben. Eddig folyvást kérdésekkel gyötört, hogy írjak le neki valamit, vagy mondjam el, milyen az, amit én vagy a többiek csinálunk. Most éjszakánként, amikor nem szőttünk, elkezdtem a kelengyéjét varrogatni. Az év vége felé, amikor a napok egyre rövidültek, valahogy nem voltam már annyira kimerült a munkanap végeztével, és vacsora után varrogathattam egy keveset. Azokon az estéken, amikor egy-egy ingen, zsebkendőn vagy fejkendőn dolgoztam, Aliénor egy szóval sem kérdezte, miért nem varrok én is vele a szőnyegen, az sem érdekelte, hogy mivel töltöm az időm. Mondhatnám, szinte boldognak láttam, amiért egyedül varrhat. Néha odapillantottam rá, amikor a motolla mellett állt, vagy a kertben kapirgált, vagy Madeleine-nek segített a tűzhelynél, s ilyenkor mindig olyan mosoly terült el az arcán, amilyent eddig soha nem láttam rajta – olyan volt, akár az elégedett macska, amely finom falatokat evett, és jó helyet talált magának a tűz mellett. Ám ekkor szinte elfogott a rosszullét, mert a szívem mélyén azonnal tudtam, hogy a csapda Aliénort is megfogta.

Ami pedig elárulta, az nem más volt, mint a vaksága. Aliénor soha nem tudhatta, hogy mások milyennek látják őt. Mindig én szedegettem ki a hajából a ráhullott leveleket, én töröltem le a zsírt evés után az álláról, s én simítottam le a szoknyáját, hisz ő nem is sejthette, hogy az emberek észrevehetik az ilyen dolgokat, így azután amikor végül mégis vastagodni kezdett, azt hitte, hogy télikabátkája teljesen elfedi őt; nem is gondolt arra, hogy egészen másképp áll vagy mozog mostanában.

Azután eljött az a pillanat, amikor teljesen bizonyos lettem afelől, hogy gyermeket vár. Úgy csapott belém a felismerés, akár a villám; egy novemberi napon történt, amikor láttam, milyen ügyetlenül botorkál a káposzták között, amelyeket muszáj leszedni, mielőtt megindul a havazás; emlékszem, pusztán az járt a fejemben, hogy meg kellene mondanom Georges-nak. Természetesen már hetekkel ezelőtt meg kellett volna mondanom, akkor, amikor Aliénor ágya miatt rémüldözött. Minden kelengyéhez kell egy ágy, és Georges-nak el kellett mennie az ácshoz, ahonnan aggodalommal tele tért haza. – Egyetlen sou sincs arra, hogy kifizessük – mondta Georges –, hacsak nem használom fel azt a pénzt, amelyet Jacques-nak szántunk az utolsó gyapjúszállítmányra. De ha megmondom Jacques-nak, éppúgy dühbe gurul, mint akkor, amikor megtudta, hogy Aliénor csak februárban mehet hozzá.

– És Aliénornak mikor mondod meg? – kérdeztem, mert a lányunk még mindig nem tudta, miféle terveink vannak vele.

Georges vállat vont. Nem mondhatnám gyáva embernek, de nem szívesen nézte volna a lánya boldogtalanságát.

Én sem vagyok gyáva, mégsem szóltam férjemnek a gyanúmról, és a lányomtól sem kérdeztem semmit. Tudom, kérdeznem kellett volna, de nem akartam fenekestül felforgatni a műhely békéjét. A szövés utolsó hónapjaiban Georges és én minden problémát félretettünk, azzal, hogy majd csak a szőnyegek elkészülte után vesszük elő. Minden megállt – a ház elszutykosodott, Aliénor kertjét felverte a gaz, Georges nem nézett utána, lesz-e új munkája a jövő évben, én már egyáltalán nem jártam ki a piacra, és nem tudtam, mi történik a világban. Kimondani is szégyellem, de még az imáinkat is csak tessék-lássék elhadartam, és nem tartottuk be az ünnepeket. Mindenszentek és mindenlelkek délutánján is dolgoztunk, holott akkor a templomban lett volna a helyünk.

Aliénor problémája azonban nem várhatott. Egy kisbabát nem lehet csak úgy félretenni holnaputánra.

Végül is Thomas vette észre. Az összes szövőlegény közül az ő szeme járt legtöbbet fel s alá, nem bírta egyvégtében a munkájára szegezni. Ha bárki megmozdult a műhelyben – főleg Aliénor vagy Madeleine –, már feléje pillantott. Egyik délelőtt Aliénor odaállt a szövőszékek oldalához, hogy átnyújtson egy orsónyi fehér gyapjút Georges-nak, aki épp a Látás hölgyének arcán kezdett dolgozni. Joseph és Thomas a másik oldalon voltak. Amikor Aliénor a szövőszék felé hajolt, hasának gömbölyded formája mindenki előtt feltárult, aki látni akarta. De senki nem nézett rá, kivéve Thomast, aki közvetlenül Aliénor mellett ült, és e pillanatban felnézett lányom bocsánatkérő szavára, amiért megzavarja a munkában.

– Alors, Gyapjú úrnő – utánozta Thomas Nicolas mondását, csupán annak bája nélkül –, látom, szépecskén gyarapodunk. Mikor lesz az aratás?

Akkorát taszítottam a pedálomon, hogy reccsenésébe az egész szövőszék beleremegett, ám ez a zaj sem tudta elnyomni Thomas szavait. Amikor pedálom lecsendesedett, vele együtt az egész műhely némaságba borult.

Aliénor leejtette a kezében tartott orsót, és hátralépett egyet. Kezét az oldalához nyomta, ám ettől a mozdulattól szorosabban simult hozzá a szoknyája, így ha valaki eddig nem értette volna Thomas szavainak értelmét, most megérthette.

Szemmel láthatólag férjem fogta fel legutoljára. Amikor Georges sző, annyira belefeledkezik a munkájába, hogy se nem lát, se nem hall. Rámeredt Aliénorra, de mintha nem is látta volna, noha Aliénor arccal apja felé fordulva állt, oldalához szorított kézzel, lehajtott fejjel. Amikor Georges végre megértette, rám nézett; keserűen lebiggyesztett szám megerősítette sötét gondolatát. Felállt, hogy a pad belerecsegett; Joseph és Thomas félrehúzódva helyet adott neki.

– Van valami mondanivalód számomra, Aliénor? – kérdezte Georges halkan.

– Nincsen – felelte Aliénor éppolyan halk hangon.

– Ki az a férfi?

Csend.

– Ki az?

Aliénor nem mozdult és nem beszélt. Arca megtörtnek látszott.

Georges átlépett a padon, és súlyos ökölcsapást mért Aliénorra, aki a padlóra zuhant. Aliénor, mint minden anya, aki védeni akarja gyermekét, esés közben a hasa elé tette a karját. Fejét beütötte a kemény padba. Felálltam, hogy kettejük közé lépjek.

– Ne, Christine! – mondta Georges, s én megálltam. Vannak helyzetek, amelyekben még egy anya sem védheti meg a gyermekét.

Valami mozgást hallottam az ajtóban. Madeleine bekukkantott, majd azonnal eltűnt. Egy pillanat múlva láttam, amint elrohant a műhely ablakai előtt.

Aliénor felült. Orrából csepegett a vér. Talán ennek az élénkvörös pataknak a színe volt az, ami megállította Georges kezét. Aliénor nehézkesen feltápászkodott, majd megfordult, s kisántikált a műhelyből. Egyenesen a kertjébe ment.

Georges körülnézett. Joseph és Thomas, Georges Le Jeune és Luc egymás mellett ültek, akár a bírák, és felnéztek mesterükre. – Folytassátok a munkát – mondta Georges.

Egyik a másik után hajtotta fejét a szövőszék fölé.

Georges rám nézett. Arca kétségbeesést tükrözött. A ház felé intettem fejemmel, és Georges utánam jött. Egymás mellett álltunk, és a tűzbe bámultunk. Csak amikor átjárt a melege, éreztem, milyen rettentően fáztam a műhelyben.

– Mit gondolsz, ki lehet az apa? – kérdezte Georges. Semmiféle kapcsolatot nem látott a Látás hölgye és aközött, amit Aliénor tett. Ami azt illeti, hőn reméltem, hogy soha nem is fog rájönni.

– Nem tudom – hazudtam.

– Talán maga Jacques Le Boeuf volt az – mondta reménykedve Georges.

– Tudod jól, hogy nem lehet. Aliénor soha nem csinálta volna vele.

– Mihez kezdjünk, Christine? Jacques soha nem fogja így elvenni. Mi több, lehet, hogy egy szál gyapjút sem fest többé nekünk. És ott van még az ágyért járó pénz is, amit már kifizettem!

Eszembe jutott, mennyire összeborzadt Aliénor a Sablon templomában, amikor Jacques Le Boeufről beszélt, és titkon örültem, hogy szegény lányomnak mégsem kell Jacques-kal megosztania az ágyát; természetesen erről egy árva szót sem szóltam.

Mielőtt válaszolni tudtam volna, lépéseket hallottam kintről; Madeleine jött vissza, s a háta mögött Philippe de la Tour bukkant fel. Nagyot sóhajtottam – tessék! Még egy kívülálló, aki tanúja lehet szégyenünknek és Aliénor szerencsétlenségének.

– Menj el – mordult fel Georges, mielőtt még Philippe kinyithatta volna a száját. – Sok dolgunk van.

Philippe azonban nem törődött a nyers szavakkal. – Szerettem volna beszélni magával – mondta, majd úgy látszott, mintha elrémült volna. Madeleine oldalba bökte. – Izé… szóval Aliénorról – bökte ki.

Georges egy pillanatra lehunyta a szemét, és felnyögött. – Olyan sürgős volt máris mindenkinek elmesélned, te lány? – mondta Madeleine-nek. – Miért nem mégy ki mindjárt a piacra, és ott kiabálod széjjel? Vagy miért nem hozod ide rögtön kézen fogva Jacques Le Boeuföt, hogy a saját szemével láthassa, milyen könnyelmű ostobaság történt?

Madeleine erre szidni kezdte Georges-ot. – Hogy maga milyen vak! Hát még egyszer sem vette észre, hogy Philippe mennyire szereti Aliénort? – Rámeredtünk; Madeleine még soha nem merészelt ilyen hangon szólni hozzánk. És hogy éppen ő mondjon el ilyesmit Jacques Le Boeufnek? Annak a férfinak, akit senki nem állhat?

– Hagyja őt, Georges; Madeleine igazat mondott – szólalt meg ismét Philippe félelemmel teli hangon. – Nem gúnyolódni jöttem ide. Csak… – újra elhallgatott, mint aki mindjárt megfullad valamitől.

– Mi van hát? Mi az a fontos, amit éppen most kell elmondanod nekünk?

– Én… én vagyok az apa.

– Te?

Philippe vadul rám nézett. Egy másodperc alatt mindent megértettem. Fogva tartottam a tekintetét, és bátorításul egy picit bólintottam felé. Madeleine-nek egészen biztosan igaza van. Philippe mindig is szerette Aliénort. Most eljött, hogy segítsen rajta – rajta és rajtunk.

Philippe nagyot nyelt, és nem vette le szemét az arcomról. – Én vagyok az apa, és szeretném, ha Aliénor a feleségem lenne, ha neki sincs ellenére.