GEORGES DE LA CHAPELLE

Számomra meglátni és megutálni egy pillanat műve volt. Általában nem szoktam ilyen gyorsan ítéletet mondani valakiről – az ilyesmit inkább a feleségemre hagyom. De amikor ez az ember besétált hozzám, oldalán Léon Le Vieux-vel, úgy nézett körül a műhelyemben, mintha az valami szutykos párizsi utcán lett volna, nem pedig a Place de la Chapelle-hez közeli Fő utcán, ami épp elég tiszteletre méltó egy szövőmesternek. Ezek után annyi fáradságot sem vett, hogy a szemembe nézzen, hanem Christine-t és Aliénort kezdte figyelni, amint fel és alá jöttek-mentek a szobában. Ő maga jól szabott tunikában és szűk párizsi nadrágban páváskodott. Tyű, de beképzelt ez az ember, gondoltam. Még bajt hoz a fejemre.

Meglepett, hogy egyáltalán idejött. Harminc éve szövök, és eddig még egyetlen művész sem utazott ide Párizsból azért, hogy találkozzék velem. Nincs is rá szükség – nekem a művészektől csak a vázlataik kellenek, meg egy ügyes kezű rajzoló, amilyen Philippe de la Tour, aki felnagyítja a terveket. A művészek nem segítenek egy szövőmesternek, a lissier-nek.

Léon nem közölte velem előre, hogy magával hozza ezt a Nicolas des Innocents-t, és korábban is érkeztek a vártnál. Mindnyájan a műhelyben voltunk, épp arra készülődtünk, hogy levágjunk a szövőszékről egy elkészült faliszőnyeget. Eltávolítottam a szőnyeg alól a kartont, és szépen felcsavargattam, hogy aztán elraktározzam a többi faliszőnyegtervem közé. Fiam, Georges Le Jeune levette az utolsó csévéket. Luc felseperte a padlót, hogy tiszta helyre teríthessük a szövőszékről levágott szőnyeget. Christine és Aliénor az utolsó kis bennmaradt szálakat varrták el. Philippe de la Tour mellettük állt, befűzte Aliénor tűjét, felvette, amikor a leány leejtette, és kikereste a szőnyegen az összes megvarrni való hézagot. Philippe-re voltaképp semmi szükség nem volt a műhelyben, de tudta, hogy aznap vesszük le az elkészült munkát, és különféle ürügyeket talált ki, hogy ott maradhasson.

Amikor Léon Le Vieux felbukkant a műhely egyik utcára nyíló ablakában, feleségem meg én felugrottunk, és futottunk ajtót nyitni neki. Meglepődtünk az őt kísérő idegen láttán, de amikor Léon bemutatta, hogy ő az a művész, aki az új faliszőnyegeket tervezte, bólintottam, s így szóltam: – Hozta Isten önöket, uraim. A feleségem mindjárt készít ételt s italt. – Christine átsietett az ajtón, amely hátulról összeköti a műhelyt a házzal. Voltaképp két házunk van, az egyikben eszünk és alszunk, a másik meg a műhelyünk. Mindkettőnek az ablakai elöl az utcára, hátul a kertre nyílnak, így jó sok világosság árad be, ami kell is a takácsoknak.

Aliénor felállt, s az anyja után indult. – Mondd meg anyádnak, hogy hozzon egy kis sajtot és osztrigát is – szóltam oda halkan, mialatt elsiklott mellettem. – És küldd el Madeleine-t valami édességért. Ne kis adag sört hozzatok, hanem duplát! – mondtam, azzal visszafordultam a férfiakhoz. – Most érkeztek Brüsszelbe? – kérdeztem Léont. – Csak a jövő hétre, úrnapjára vártam.

– Tegnap érkeztünk – felelte Léon. – Elég jók, szárazak voltak az utak.

– Brüsszel mindig ilyen unalmas? – kérdezte Nicolas, miközben gyapjúszálakat csipegetett le a tunikájáról. No, ha itt marad, ezt hamarosan abbahagyja; a műhelyben mindenhez gyapjúszálak tapadnak.

– Egyesek szerint túlságosan is élénk – feleltem hűvösen, és mérgelődtem, amiért ennek az embernek már az első szavai ilyen gúnyosak. – De az igaz, hogy errefelé csendesebb, mint a Grand-Place-on. A munkánk miatt felesleges a központ kellős közepében laknunk. Gondolom, Párizsban máshoz van szokva. Kapunk híreket az ottani életről.

– Párizs a világ legcsodásabb városa. Ha egyszer visszamegyek, soha el nem hagyom.

– Ha annyira szereti, minek jött ide? – kérdezte ifjabb Georges. Megcsóváltam a fejem a fiam gorombasága miatt, de voltaképp nem bántam, amiért megkérdezte. Legszívesebben én is ezt kérdeztem volna. Ha valaki nyersen szól hozzám, én is nyersen válaszolok rá.

– Nicolas a megbízatása fontossága miatt tartott velem – vágott közbe csitítón Léon. – Ha majd meglátják a tervet, megértik, hogy az csakugyan egészen különleges, és némi felügyeletet kíván.

– Semmi szükségünk irányítókra – horkant fel Georges Le Jeune.

– Ez itt a fiam, az ifjabbik Georges – mondtam. – Ez meg a segédem, Luc, aki még csak két éve tanul nálunk, de már igen ügyes a millefleurs készítésében. Ő meg itt Philippe de la Tour, aki megrajzolja és felnagyítja a művészek terveit.

Nicolas nyíltan Philippe-re meresztette a szemét; Philippe mindig sápadt arca vörös lett, akár a főtt rák. – Nem szokásom eltűrni, hogy változtassanak a munkámon – mondta emelt hangon Nicolas. – Épp emiatt utaztam ebbe a förtelmes városba: biztos akarok lenni afelől, hogy a terveim pontosan olyanok maradnak, amilyeneknek elkészítettem őket.

Még soha nem hallottam egyetlen művészről sem, aki ennyire odalenne a saját munkájától. Pedig igazán tudhatná, hogy a legelső vázlatok mindig megváltoznak kissé, amikor a rajzoló nagyobb léptékben megfesti vászonra vagy papirosra; a takácsok azután ezt a felnagyított festményt követik szövés közben. A dolgoknak már csak olyan a természetük, hogy ami kicsiben finomabbnak tűnt, nagyítva már durvábbnak hat. Vannak rések, amelyeket ki kell tölteni – alakokat kell hozzáadni, állatokat, fákat vagy virágokat. Ez az, amit egy rajzoló, mint amilyen Philippe, oly remekül művel: amikor ő felnagyítva megrajzolja, ügyesen betölti az üresen maradt helyeket; ettől látszik a faliszőnyeg dúsnak és elevennek.

– Márpedig hozzá kell szoknia, hogy okvetlenül kell változtatni a tervein – mondtam. Nem szólongattam monsieur-nek; lehet, hogy ez a férfi párizsi művész, én azonban jól menő műhelyt vezetek Brüsszelben, és nincs okom megalázkodásra.

– Engem úgy ismernek a királyi udvarban, mint aki… – kezdte összevont szemöldökkel Nicolas.

– Nicolas-nak igen jó híre van az udvarnál – vágott közbe Léon –, és Jean Le Viste nagyon elégedett volt a terveivel. – Léon túl gyorsan, szinte hadarva mondta ezt, s én azon kezdtem spekulálni, vajon ismerik-e Nicolas-t egyáltalán az udvarnál. Elküldhetném Georges Le Jeune-t, hogy nézzen utána a festő hírének. Valakinek csak kellett hallania róla.

Mire az asszonyok visszajöttek az étellel-itallal, már készen álltunk arra, hogy levágjuk a keretről a szőnyeget. A keretről való levágás mindig jó nap a szövők számára; jó érzés levenni azt a darabot a keretről, amelyen oly soká – ezen például nyolc hónapon át – dolgoztunk. Mivel mindig akkora részt szövünk, amilyen hosszú a karunk, azután a megszőtt részt tovább tekerjük a fahengeren, soha nem látjuk egyben az egészet, csak a munka végén, amikor levesszük. Ezenkívül mindig a munkadarab fonákján dolgozunk, és nem látjuk, milyen lesz, ha elkészül, legfeljebb ha ellenőrzés végett tükröt csúsztatunk alá. Csak akkor láthatjuk meg az egész szőnyeget, amikor munkánk végeztével levágjuk a szövőszékről. Akkor csendben körülálljuk, és megszemléljük, mit is csináltunk.

Ez a pillanat ahhoz hasonlít, mint amikor tavasszal először eszünk friss retket a hónapokon át rágcsált öreg karórépa után. Előfordul, hogy a megrendelő nem fizet előre, a kelmefestők, a gyapjú- és selyemkereskedők, az aranyszálárusok követelőzni kezdenek, én meg nem tudok fizetni nekik, vagy hogy a szövőmunkások, akiket összeszedtem, megtagadják a munkát, mondván, hogy előbb lássanak pénzt, aztán majd dolgoznak, de olyan is van, hogy Christine egy árva szót sem szól, csak a leves lesz egyre hígabb – de még az ilyen napokon is jó arra gondolni, hogy eljön majd a pillanat, amikor mindenki csendben állva nézi, amiért annyit dolgoztunk.

Szívesebben vettem volna, ha Léon és ez a Nicolas nincs jelen a szőnyeg levágásakor. Nem ők görnyesztették hónapokon át a hátukat a szövőszék felett, nem az ő ujjukat kaszabolta össze a pengeéles aranyszál, s nem az ő fejük fájdult meg, amiért olyan erősen kellett nézni a láncfonalat és a vetülékfonalat. De persze nem kérhettem meg őket, hogy menjenek el, és azt sem engedhettem meg magamnak, hogy észrevegyék rajtam a bosszúságot. Egy lissier nem mutathat ki semmi effélét a kereskedő előtt, aki azért jött, hogy megalkudjon vele.

– Tessék, egyenek – intettem a tányérok felé, amelyeket Christine és Aliénor behoztak. – Előbb levesszük ezt a szőnyeget a szövőszékről, azután megbeszéljük a Monseigneur Le Viste-től kapott megbízást.

Léon bólintott, de Nicolas csak morgott. – Brüsszeli koszt, mi? Képzelem, milyen lehet – mondta az orra alatt, ám azért csak odaballagott egy tányérhoz, felemelt róla egy osztrigát, hátrahajtotta a fejét, és kiszürcsölte a kagylót. Azután megnyalogatta az ajkát, és rámosolygott Aliénorra, aki megkerülte Nicolas-t, hogy sámlit vigyen Léonnak. Vigyorogni kezdtem – hű, mekkora meglepetést okoz majd ez a lány, de még nem, még nem. Nicolas nem olyan okos, mint amilyennek hiszi magát.

A szőnyeg levágása előtt mindnyájan letérdepeltünk, és imádkoztunk Szent Mórichoz, a takácsok védőszentjéhez. Utána Georges Le Jeune a kezembe adott egy ollót. Összemarkoltam egy csomót a felvetőszálból, megfeszítettem, s átvágtam. Christine a legelső vágásnál felsóhajtott, de aztán egyetlen hang sem hallatszott, mialatt átvágtam a többit.

Amikor ezzel elkészültem, ifjabb Georges és Luc letekerték a szőnyeget az alsó hengerről. Őket érte az a megtiszteltetés, hogy a felvetőszálak másik végét átvágják, majd odavigyék a szőnyeget a padló megtisztított részére, s ráfektessék. Bólintottam nekik, mire szépen kitekerték, és mintájával felfelé lerakták a szőnyeget. Ezek után mindnyájan némán álltunk és néztük – kivéve Aliénort, aki visszament a házba, hogy sört hozzon a fiúknak.

A faliszőnyegen lévő jelenet a Háromkirályok imádását ábrázolta. A hamburgi megrendelő bőkezűen fizetett érte. A gyapjú- és selyemfonal között jó sok arany- és ezüstfonalat használtunk, és ahol csak lehetett, ott szépen összeillesztettük a színeket, és vonalkázással árnyaltuk. Ez a technika meghosszabbítja a szövés idejét, de tudtam, hogy a megrendelő szerint megéri majd, hogy kicsit tovább tart a dolog. A faliszőnyeg csodálatosan szép lett, még ha ezt én magam, a szövőmester, a lissier mondom is.

Arra számítottam, hogy Nicolas legfeljebb egy oldalpillantást vet majd rá, vagy gúnyosan megjegyzi, milyen szegényes a terv, vagy hogy a párizsi műhelyekkel összehasonlítva milyen vacakul szőttük meg. Ehelyett azonban egy mukkot sem szólt, hallgatagon tanulmányozta a földre terített szőnyeget, amitől kissé jobb szívvel tudtam ránézni.

Először a fiam, ifjabb Georges törte meg a csendet. – A Szűz ruhája igen finom lett. Megesküdnék rá, hogy bársonyból készült – mondta.

– De félannyira sem olyan finom, mint az a vörös vonalkázás, amely fel és alá kígyózik az ifjú király zöld nadrágján – mondta Luc. – Ez a zöld és piros így együtt szinte szíven üti az embert.

Az árnyaló vonalkázás valóban igen finom volt. Megengedtem a fiamnak, ifjabb Georges-nak, hogy ő maga szője, és csakugyan jó munkát végzett. Pedig nem könnyű egyik színből a másikba átmenve vékony vonalakat szőni egymásba anélkül, hogy a kettő összekeveredjen. A színes szálaknak halálos pontossággal a helyükön kell lenniük – ha egy is félresikerül, azt rögtön észre lehet venni, és az egész árnyékolás odavan.

Georges Le Jeune-nek és Lucnek az a szokása, hogy mindig agyondicsérik egymás munkáját. Később persze megemlítik a hibákat is, de először mindig csupa jót próbálnak mondani egymásnak. Igazán nagylelkű a fiamtól, hogy megdicsér és biztat egy segédet, holott megparancsolhatná neki, hogy seperje fel a padlót, vagy hozzon be egy köteg gyapjút. Ám ők ketten hónapokon át egymás mellett dolgoztak, és ha nem lettek volna jóban egymással, annak a szőnyeg látta volna kárát, valamint mi mindannyian. Az ifjú Lucnek még van mit tanulnia, ám azért látszik, hogy egyszer majd jó szövőmester válik belőle.

– Nem készült el itt, Brüsszelben egy másik Háromkirályok imádása néhány évvel ezelőtt? – kérdezte Léon. – Mintha Bourbon Károly párizsi házában láttam volna. Úgy emlékszem, az ifjú királynak azon a szőnyegen is zöld nadrágja volt.

Aliénor épp átment a műhelyen, kezében söröskorsókkal. E szavak hallatán hirtelen megtorpant; a beállt síri csendben mindnyájan hallottuk a padlóra löttyent sör toccsanását. Már kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, ám azután újból becsuktam. Léon rajtakapott; nem kellett hozzá sok ravaszság.

Az a Háromkirályok imádása, amelyről Léon beszélt, egy másik brüsszeli takácsműhelyben készült, de a tervet Bourbon Károly megvásárolta, hogy senki ne másolhassa le a szőnyeget. Nekem annyira megtetszett a király zöld nadrágja, hogy felhasználtam ezen a munkámon, mert arra gondoltam, kizárt dolog, hogy Bourbon Károly családja valaha megláthassa a hamburgi megrendelő szőnyegét. Ismertem jól a másik szövőmestert, a céhet pedig megvesztegettem, hogy hallgasson erről a kis suskusomról. Hát igen, olykor-olykor ellopjuk egymás ötleteit, ám egyéb ügyekben mi, brüsszeli szövőmesterek lojálisak vagyunk egymáshoz.

Vén Léonról azonban megfeledkeztem. Az ő szeme szinte minden, Párizsból ki- és bejövő munkát lát, és soha, egyetlen részletet sem felejt el, kivált, ha az olyan emlékezetes, mint a vörös vonalkázással árnyalt zöld nadrág. Megszegtem a szabályt, amely szerint másolni tilos, és Léon ezt most felhasználhatja ellenem alkudozás közben – tetszése szerint bármit követelhet a Le Viste-faliszőnyegekhez, és nekem mindenbe bele kell egyeznem. Ha nem, úgy Léon elmesélheti a Bourbonoknak, hogy lemásoltam a tervüket, akkor pedig szigorúan megbüntethetnek.

– Kér egy kis osztrigát, monsieur? – tartott egy tányért Christine Léon elé, áldja meg érte az Isten. Christine okos feleség. Noha nem hozhatja helyre a kárt, de legalább megpróbálja elterelni Léon figyelmét.

Léon Le Vieux Christine-re pillantott. – Köszönöm, Madame, én és az osztriga nem kedveljük ugyan egymást, de azért nagyon köszönöm. Talán inkább egy falatka süteményt ennék.

Christine az ajkába harapott. Léon modorától Christine kínosan érezhette magát a saját házában, ugyanakkor mégis a legnyájasabban beszélt vele. Igen, Vén Léont nem lehetett sem szeretni, sem megvetni. Már régebben is dolgoztam vele – Léon megcsodálta szőnyegeim millefleurs mintáit, és számos megrendelést hozott – mégsem nevezhetem barátomnak. Léon mindig magának való ember maradt.

– Jöjjenek be a házba, ott kiteregethetjük a terveket – mondtam neki és Nicolas-nak, de Philippe-nek is odaintettem: azt akartam, hogy ő is lássa a tervrajzokat. Georges is indult volna, de őt visszafogtam. – Te és Luc maradjatok itt, és kezdjétek letisztítani a szövőkeretet. Vegyetek le róla minden szálat, ami még rajta maradt. Később majd visszajövök.

Georges Le Jeune meggörnyesztette a vállát, és a szövőszék felé fordult. Christine a szemével követte fiát, majd összehúzott szemmel rám nézett. Én is összehúztam a szemem, úgy néztem vissza rá. Christine-nek eszébe juthatott valami. Később majd elmondja, mi volt az – máskor is így szokta.

Ebben a pillanatban megszólalt Nicolas des Innocents. – Mit csinál ez a leány? – kérdezte. Ugyanis Aliénort nézte, aki lekuporodott a szőnyeghez, és végigfuttatta felette a kezét.

– Ellenőrzi a munkáját – felelte Philippe, és újra elvörösödött az arca. Úgy védelmezte Aliénort, mintha az édes testvérbátyja lett volna.

Bevezettem a férfiakat a helyiségbe, amelyben Christine és Madeleine már bakokra tették a hosszú asztalt, amelyen enni szoktunk. A háznak ebben a részében minden sötétebb és füstösebb volt, de azt akartam, hogy a fiúk végezzék csak műhelybeli munkájukat, ne zavarja meg őket az új megrendelés. Léon elkezdte kitekerni a vásznakat, Christine meg súlyokat és nehéz edényeket hozott, amelyekkel leszoríthattuk a vászon sarkait. Láttam, hogy jól megnézte a terveket. Amit mondani akart, azt majd később, ha kettesben maradunk, elmondhatja.

– Attendez, várjanak – nem így kell nézniük – mondta Nicolas, és nekiállt átrendezni a képeket. Nem volt kedvem figyelni, míg ezzel bajmolódott; hátat fordítottam a felragyogó kékeknek és vörösöknek, és inkább körülnéztem a szobában; megpróbáltam olyan szemmel nézni, ahogyan ez a párizsi láthatja. Gondolom, ezek a népek nagyobb fényűzéshez vannak szokva – nagyobb kandallóhoz, külön főzőhelyiséghez, több faragott fához, több párnázott székhez, jó sok ezüsttányérhoz, amit inkább mutogatnak, semmint használnak, és több, sokkal több faliszőnyeghez. Különös – egyik szőnyeget a másik után szövöm, de mindig csak másoknak, soha nem magamnak. Az ilyesmi túl sokba kerül, és egy lissier bármily jómódú, mégsem engedheti meg magának azt a luxust, hogy saját készítésű szőnyegeivel ékesítse a házát.

Nicolas talán arra számított, hogy a feleségem és a lányom finom ruhát visel, hogy ékszerek ragyognak a hajukban, és szolgálók raknak mindent a kezük ügyébe. Mi azonban nem hencegünk a gazdagságunkkal, ahogyan a párizsiak. Feleségemnek vannak ékszerei, ám elzárva tartja azokat. Madeleine, a szolgálónk igen hasznos, de Christine és Aliénor mindent megcsinál magának, kivált Aliénor, aki mindig arra vágyik, hogy megmutassa, semmi szüksége nincs segítségre. Ha Christine és Aliénor úgy akarná, nem kellene szőnyegeket varrniuk. Simák és puhák maradhatnának az ujjacskáik, és hagyhatnák, hogy mások ujját böködjék a tűk. Ők azonban szívesen segítenek a műhelyben. Christine tudja, hogyan kell általvetni a szálakat a szövőkereten, és erős karjával úgy meg tudja húzni a felvetőszálakat, mint bármelyik férfi. Ha épp nincs elég szövőlegényem, a feleségem betöltheti a helyét, noha a céh nem engedi egy-két napnál többet dolgozni.

– Ez elkészült – mondta Nicolas. Megfordultam, és odaálltam Philippe mellé.

A megrendelő emberével váltott legelső szavak nem szoktak dicsérők lenni. Soha nem árulom el, mi a véleményem a tervről. Mindig a problémákkal kezdem. Philippe is gondosan megválogatja a szavait. Jó fiú – sok mindent megtanult tőlem az alkudozásról.

Egy darabig csak néztük. Amikor végül megszólaltam, azon igyekeztem, hogy ne hallatsszon ki meglepetés a hangomból. Meglepődésemet majd később, Christine-nek fogom elmesélni. Most inkább felháborodtam. – Ez az ember soha nem tervezett még faliszőnyeget, igaz? Az egyes darabokon semmi nem történik, az alakokból is kevés van, ehelyett mindegyiknek a közepén egy hölgyet látunk, mintha a Szűzanyát festette volna le. Ez nem faliszőnyegterv!

Nicolas meg akart szólalni, de Léon közbevágott. – Mindössze ennyit mondhatsz róla? Nézd meg még egyszer, Georges. Egyhamar nem látsz még egy ilyen tervet!

– Mi ez az egész? Miről szól?

Aliénor jelent meg a konyha és műhely közötti ajtóban, mindkét kezében üres korsókkal.

– A hölgy elcsábítja az egyszarvút – mondta Nicolas, egyik lábáról a másikra állva, hogy Aliénor felé fordulhasson. A bolond! – És azután itt van az öt érzék – mutatott rá Nicolas a festményekre –, szaglás, hallás, ízlelés, látás, tapintás.

Aliénor elhaladt a sarokban álló hordó mellett.

Tovább nézegettük a terveket. – Túl kevés alak van rajtuk – mondtam. – Ha faliszőnyeg méretűek lesznek, egész rakás üres helyet kell betölteni rajtuk. Esetleg rátehetünk egy millefleurs-rel teli mezőt.

– Pont ez az, amihez olyan jól értesz, Georges, és amiért téged választottalak erre a megbízatásra – mondta Léon. – Számodra ez gyerekjáték lesz.

– No, azért nem olyan egyszerű. Más dolgokat is hozzá kell majd tennünk.

– Miféle dolgokat? – riadt meg Nicolas.

Philippe-re néztem, vártam, hogy mondjon valamit, mert általában az ő dolga az, hogy az üres helyeket betöltse, hogy odatervezzen valamit. De Philippe nem szólalt meg. Szégyellős a fiú, idő kell neki ahhoz, hogy meg merjen mukkanni. Most is arra gondoltam, hogy ni, milyen érzékeny, de nem, a szamár kölyök arcán furcsa kifejezés ült, és úgy meredt a festményekre, mintha Brüsszel legszebb asszonyát bámulná.

Ha jól meggondoljuk, a legszebb nőket tényleg ezeken a szőnyegterveken lehet látni; megráztam a fejem, hogy kivessem belőle buta gondolataimat. Engem ugyan nem csábítanak el!

– Több emberi alak, több állat és több növényzet, ezer virág kell rájuk, igaz, Philippe? – mondtam.

– Bien sûr – emelte fel a tekintetét nagy nehezen a tervekről Philippe.

– Mit tennél hozzá az embereken és állatokon kívül?

– Ó, izé… hát talán épületeket. Vagy egy rózsalugast.

– Nehogy hozzá merjenek nyúlni a terveimhez! – mondta Nicolas. – Azok úgy tökéletesek, ahogyan vannak.

Nagy csattanás hallatszott. Christine leejtett egy osztrigás-tányért. Nem emelte fel, hanem Nicolas-ra meresztette a szemét. – Ebben a házban még soha nem hallottam ilyen istenkáromló beszédet! Senki nem tervez tökéletes alkotást, ehhez egyedül Istennek van hatalma. Maga meg a maga tervei éppúgy tele vannak hibákkal, mint bárki másé.

Elmosolyodtam, de persze csak úgy magamban. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Nicolas a maga bőrén megtapasztalja a feleségem természetét. Egy pillanat múlva Nicolas meghajolt. – Bocsánatot kérek, madame, nem állt szándékomban megbántani.

– Istentől kérje a bocsánatot, ne tőlem!

– Jól van, Christine – mondtam. – Most menj, és kezdd el beszegni a Háromkirályokat. Nemsokára el kell vinnünk a céhbe.

A beszegés várhatott volna, de ha Christine velünk marad, a végén még arra kényszeríti Nicolas-t, hogy térden állva kérjen bocsánatot tőle. Ez ugyan roppant szórakoztató lett volna, de az alkuban nem sok hasznát vennénk.

Christine rám csodálkozott, de engedelmeskedett. Aliénor odakuporodott, ahol anyja elejtette az osztrigástányért, és ujjaival a kagylók után tapogatózott. Philippe már mozdult, hogy segítsen neki, ám én könyéken böktem, hogy maradjon, ahol van. Philippe szeme hol a lányomon, hol a terveken járt. Philippe a közelben lakik, és ha itt van, gyakran segít Aliénornak – ezt kisgyerek koruk óta így csinálja. Mostanában meg igen gyakran belefolyik a tervezésekbe; olykor már el is felejtem, hogy nem a saját fiam.

– Tudni szeretném a szőnyegek méretét – mondtam Léon Le Vieux-nek.

Léon nekiállt összeszámlálni őket, én meg közben csak úgy fejben összeadtam mindent. – Milyen arany- és ezüstfonalakra gondoltak? A selymet Velencéből hozassuk? Angol gyapjúból készüljön? Hány alak legyen egyen-egyen? Milyen sűrű millefleurs-t szőjünk rá? Mennyi kék legyen benne? És mennyi legyen a vörös? Milyen legyen a színek összeillesztése? Árnyékolással kérik? – Miközben Léon sorra válaszolt a kérdésekre, magamban kiszámítottam a munkára fordított időt és az árát.

– Három év kell az elkészítéséhez – mondtam végül. – Az egésznek 400 livres tournois lesz az ára, a tervrajzokat pedig megtartom magamnak.

– Monseigneurnek az az óhaja, hogy 1492 virágvasárnapjára fejezd be – vágta rá gyorsan Vén Léon. Mindig gyorsan szokott válaszolni, mint akinek a gondolatai néhány lépéssel előbbre járnak. – 300 livres tournois-t fizet érte, és ami a terveket illeti, azokat ő akarja megtartani magának; teljesen megfestett kartonokat akar, amelyeket bármikor felakaszthat a faliszőnyegek helyére, ha azokat másvalahová helyezi.

– Képtelenség – mondtam. – Te is tudod, hogy ez lehetetlen, Léon. Ez két évnél is rövidebb idő lenne. Nem bírnám ilyen hamar megszőni, ráadásul ilyen kevés pénzért. Az ajánlatod sértőnek is mondható. Legjobb lesz, ha elviszed másvalahová.

Ez az ajánlat valóban sértő volt. Olyannyira, hogy inkább vállaltam volna a zöld nadrág miatti botrányt, semmint ilyen megalázóan kevés pénzért gürcöljek.

Aliénor már felállt, s kezében tartotta az osztrigástányért. Picit megcsóválta felém a fejét. Mintha az anyját látnám, gondoltam; Aliénor is ugyanúgy figyelmeztet engem. Épp csak nincs meg benne anyja temperamentuma. Szegénykém, nem engedhet meg magának ilyen temperamentumot.

Nicolas des Innocents még mindig Aliénoron legeltette a szemét. Aliénor természetesen nem vette észre.

– Állíts be kétszer annyi embert a munkához, és akkor félannyi idő alatt elkészülsz vele – mondta Léon.

– Ez nem olyan egyszerű! A műhelyben mindössze két vízszintes szövőszéket lehet elhelyezni, és ahhoz is kétszer annyi emberre lenne szükségem. Ilyen munkával pedig nem lehet rohanni. Arról nem is beszélve, hogy egyéb munkáim is vannak, amelyekben már jóval régebben megállapodtam.

Léon csak legyintett összes érvemre. – Mondd vissza a többi munkát. Megteheted. Nézd ezt meg, Georges! – emelte kezét a rajzok felé. – Magad is láthatod, milyen fontos megbízás ez, talán a legfontosabb mindazok közül, amelyeket valaha felajánlottak a műhelyednek. És bizonyára nem akarod, hogy olyan apró részlet, mennyi időbe telik az elkészítése, visszatartson az elfogadásától.

Nicolas-t szemmel láthatóan hájjal kenegette, amit Léon mondott. Léon ritkán szokott bókolni.

– Én csak egyet látok: ezeket a terveket olyan ember készítette, aki az égvilágon semmit nem tud a faliszőnyegekről. Igen sok mindent kell változtatnunk rajta – mondtam.

Léon igyekezett békítően közbeszólni, míg Nicolas szinte fröcskölt mérgében. – Néhány változtatással talán a határidő is elfogadhatóbbá válik.

Haboztam. A határidő követelése szinte elfogadhatatlan volt, hogy nem is tudtam, érdemes-e egyáltalán alkudoznom. Ha elfogadok egy ilyen munkát, az romba dönthet bennünket.

– És mi van az aranyszállal? – szólt most közbe Philippe. – A hölgy nem királyi személy, nem is a Szent Szűz, még ha ő és az egyszarvú emlékeztet is kissé Miasszonyunkra és Fiára. Felesleges, hogy aranyos legyen a ruhája.

Éles pillantást vetettem Philippe-re. Tessék, ilyenkor szólal meg, amikor nem akarom, hogy beszéljen. Az alkut nekem kell nyélbe ütnöm, nem neki. Ám Philippe-nek teljesen igaza volt. – Igen – bólintottam. – Az aranyszál sokba kerül, és nehéz dolgozni vele. Aranyszállal tovább tart a szövés.

– Hát akkor ne legyen benne aranyszál – vont vállat Léon. – Ugyan mit számít ez?

– És a színek se folyjanak egymásba – tettem hozzá. – Nem könnyű az a technika, amikor köztes színeket kell szőni, ez is meghosszabbítja a munka időtartamát, noha a végén finomabb eredményt kapunk. Ha nem szőjük egybe a színeket, hanem külön-külön, egymás mellé, azzal sok időt takaríthatunk meg. Ha Monseigneur Le Viste valóban a legjobbat akarja, akkor fizessen többet, és adjon rá több időt.

– Nincs rá több idő – jelentette ki Léon. – Fontos oka van arra, hogy 1492 húsvétjára elkészüljön. Márpedig monseigneur nem tartozik a türelmes emberek közé, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogadja el az ócska kifogásaidat.

– Akkor ne akarjon sem aranyszálat, sem összeillesztett színeket. Ez már rajtad múlik.

Figyeltem, amint Léon töprengett. Vén Léon zárt arcában nehéz meglátni, mi jár a fejében. Ezért olyan jó a maga területén – egészen addig elrejti a gondolatait, míg nem bizonyos valamiben, ám amikor kimond valamit, azzal nehéz nem egyetérteni.

– Rendben van – mondta végül.

– Még nem beszéltünk meg mindent – mondtam. – Van még mit megtárgyalni. Philippe, te meg Nicolas vigyétek a terveket a műhelybe. Én majd később odajövök. Aliénor, menj, segíts anyádnak a beszegésben.

Aliénor grimaszt vágott. Szereti hallgatni az alkudozást. – Menj – ismételtem meg.

Amikor mindenki kiment, töltöttem sört a korsóinkba, és Léon és én leültünk inni. Most, hogy a többiek nem lógnak már a nyakunkon, komolyabban megfontolhatom Léon Le Vieux ajánlatát.

***

Este sétáltunk egyet Christine-nel a Grand-Place-on. A térre érve megálltunk, hogy megcsodáljuk a Városháza keskeny tornyát, ahová Georges Le Jeune és Luc annyira szeret felmászni a kilátás végett. Amióta élek, itt áll ez az épület, mégis meglep, valahányszor megnézem. A Városháza miatt büszke vagyok arra, hogy Brüsszelben lakom, akármilyen gúnyosan beszél is a városról Nicolas des Innocents.

Elsétáltunk a teret szegélyező céhházak – a szabók, festők, pékek, gyertyaöntők és kárpitosok, az íjkészítők és hajóépítők előtt. Este volt, a házakban mégis nagy volt a sürgés-forgás. Az üzleti élet nem áll meg naplementekor. Bólintgattunk és rámosolyogtunk barátainkra és szomszédainkra, s odasétáltunk a L'Arbre d'Or, az Aranyág, a takácsok céhének székhelye elé. Jó néhány lissier gyűlt körém, hogy kikérdezzen Léon Le Vieux látogatása felől, megérdeklődje, milyen terveket hozott, mi a határidő, és miért jött ide Nicolas des Innocents. Olyan ügyesen tértem ki a kérdések özöne elől, akár egy fogócskát játszó fiú.

Végül továbbmentünk – Christine szereti az esti félhomályban megnézni a Szent Mihály és Szent Gudule katedrálist. A rue de la Montagne-on aztán végre kimondta, amit egész délután vártam, hogy kimondjon: – Meg kellett volna engedned, hogy Georges Le Jeune jelen legyen, mialatt Léonnal tárgyalsz.

Másnak a felesége ezt legfeljebb félénk kérdés formájában merte volna megemlíteni. Az enyém azonban nem ilyen; ráadásul mindig okos dolgokat mond. Aztán még hozzátette: – Georges Le Jeune jó fiú és jó takács. Rendesen kitanítottad. De ha ő veszi át a műhelyt, az üzletkötéshez is éppolyan jól kell értenie – az alkuhoz, a határidőkhöz. Miért tartod távol ettől?

– Még elég sokáig én leszek a lissier – vontam vállat. – Felesleges elkapkodni a dolgot.

Christine lebiggyesztette az ajkát. – Georges, a hajad már őszbe csavarodik. A fiad kész férfi, ha akar, meg is nősülhet. Egy napon rászáll majd a műhely. Azt akarod, hogy elrontsa és romba döntse mindazt, amit felépítettél? Azt akarod, hogy…

– Elég, Christine! – Még soha nem ütöttem meg a feleségemet, bár tudom, sok férfi rendszeresen eltángálná, ha az ő oldalbordája volna.

Christine szorosan becsukta a száját. Nagyon jól tudtam, mit gondol magában – azt is tudtam, hogy előbb-utóbb megint előáll majd vele. A legtöbb férfi meg sem hallgatja a feleségét, én azonban mindig odafigyelek arra, amit Christine mond. Bolond lennék, ha nem így tennék – Christine egy takácsmester lányaként nőtt fel a Notre-Dame du Sablon közelében, és csaknem ugyanannyit tud egy műhely vezetésének csínja-bínjáról, mint én magam.

Csendben sétálgattunk. Egyszerre ott láttuk magunk előtt a növekvő sötétségben a Katedrális ikertornyait. – Vajon hogy boldogul Brüsszel és Párizs ezekkel a tervekkel? – kérdeztem, hogy jóvá tegyem a kettőnk közti dolgot.

Christine felhorkant. – Ez a Nicolas des Innocents túl sokat képzel magáról! Philippe ügyes keze majd meggyőzi, hogy igenis, meg kell változtatnunk a terveit. Egyszer-kétszer azt hiszem, nekem is közbe kell majd lépnem; Philippe jó gyerek, de nem illik egy ilyen párizsi ficsúrhoz.

– Mennem kell, már várnak rám a Vén Kutyában, hogy igyunk egyet az elkészült munka örömére.

– Attendez, várjál, Georges! Mit határoztatok el te meg Léon Le Vieux? Elfogadtad a munkát?

Félrerúgtam egy trágyadarabot. – Még nem mondtam rá se igent, se nemet. De nem lesz más választásom, a miatt a zöld nadrág ügy miatt. Léon bármikor odaállhat a Bourbon família elé, és elmesélheti, hogy lekoppintottam a tervüket.

– Nem igaz, nem másoltad le, csak egyetlen részletét vetted kölcsön. A céh elnézte neked – mondta Christine, majd hirtelen megállt, szoknyája meglódulva ringott. – Mondd meg nekem végre, mi szőjük meg azokat a faliszőnyegeket, vagy nem?

Nem akartam, hogy mi csináljuk meg. Egész szövőmesteri tapasztalatom ellene szólt – a fizetség kevés, a műhely túlterheltté válik, elveszítem az összes többi munkát, és bele kell szakadnunk, hogy időben végezzünk. Ha nem vigyázok, a műhely tönkremegy.

– Igen – mondtam, és csomót éreztem a gyomromban. – Mi készítjük el. Igen. De csak azért, mert még soha nem láttam ilyen szépséges tervrajzokat. – Na tessék, gondoltam. Hagytam, hogy a hölgy engem is elcsábítson!

Christine ekkor felkacagott, éles hangon, mint amikor kés csattan a kőpadlón. Láttam rajta a megkönnyebbülést. – Majd meglátod, milyen jó lesz – mondta. – Megalapozza a hírnevünket.