CHRISTINE DU SABLON

Nem bírtam levenni a szemem a ruhákról. A harmóniumon játszó hölgy gazdag felsőruhájának mintázatában sárga és vörös gránátalmák váltakoztak, széleit gyöngyök szegélyezték, nyakán hozzáillő ékszert viselt. Kék alsóruhájának hosszú, hegyes ujja kecsesen csüngött alá a karján. Georges szépen bemutathatja majd árnyalási technikáját ezeken az ujjakon, amint sötétkékből átmennek világosba.

Még a harmónium fújtatóját taposó szolgáló is gyönyörű ruhát visel, szebbet, mint amilyen Aliénoré vagy az enyém. Kezdem sejteni, milyen ruhákat hordhatnak a párizsi udvarhölgyek. Persze egyszerűbbet, mint az úrnőjük, de ennek az udvarhölgynek itt a szőnyegen sötétkék moaréöltözéke van, vörös szegéllyel – ez is Georges árnyalási tudományára vár –, hosszú, sárga, inkább kerekded, mint hegyes ujjal. Ha ilyen ruhát viselnék, az ujja belelógna a levesbe, és beleakadna a szövőszék szálaiba.

Az udvarhölgy is két nyakláncot visel, virágot ábrázoló függővel. Ez a lánc nem oly pazar, mint az úrnőé, de aranyból van. És a hajában is ékszereket visel. Szeretnék ilyen ékszereket. Igaz, nekem is van egy rubinköves aranyláncom; Georges-tól kaptam, amikor a műhelyt megörökölte. A céh ünnepségein fel is szoktam venni. Ilyenkor úgy sétálok át a Grand-Place-on, akár egy királynő.

Néha elgondolom, milyen jómódúak is vagyunk, még ha nem is hivalkodunk vele, és azon töprengek, ugyan mit szólna Georges, ha én is olyan akarnék lenni, mint a hölgy ezeken a faliszőnyegeken. Mi volna, ha finom ruhákat viselnék, cukros mandulát eszegetnék, és udvarhölgyeim lennének – ők fésülnék meg a hajam, cipelnék az imakönyvemet, a kosárkáimat és a zsebkendőimet, elraknák a holmijaimat és befűtenék a szobáimat. Madeleine-tól elvárjuk ugyan, hogy reggelenként megrakja a tüzet, de bizony gyakran alszik, amikor én már felkelek, ilyenkor aztán magam végzem el a befűtést.

Cseppet sem hasonlítok a rajzokon lévő hölgyre. Nem tudom, hogyan kell harmóniumon játszani, és nincs időm arra, hogy madarakat etessek, szegfűket fonjak koszorúba, vagy tükörbe nézegessek. Az egyetlen hölgy, akire kissé hasonlítok, az az, amelyik szarvánál fogva megragadja az egyszarvút. Ezt én is meg tudnám csinálni – és egész biztos, hogy jó erősen megtartanám.

Sok pénzünk van, ám Georges nem költekezik felesleges, finom dolgokra. Igaz, a házunk nagyobb a legtöbbnél – két házat összeépítettünk, hogy jó sok hely legyen a műhely meg a segédeink és inasaink ágyai számára. Nyakláncom is van, és az ágyam jó, tartós diófából készült. Ruháink egyszerű anyagból valók, de jó minőségűek és jól szabottak. Aliénornak és nekem három-három ruhánk van, míg másoknak csupán kettő vagy egy. Mi azonban munkához, nem pedig mutogatás végett viseljük a ruháinkat. És a ruhánk ujja nem lehet hosszú és bő, különben útban volna szövés és egyéb munka közben.

Georges nem fitogtatja a gazdagságunkat, inkább arra fordítja a pénzét, hogy szőnyegterveket vásároljon – több szőnyegterve van, mint a város bármely más takácsmesterének. És két darab, igen jó vízszintes szövőszékünk van, míg a hozzánk hasonló műhelyekben általában csak egy áll. Georges nagylelkű adományokat fizet, hogy miséket mondjanak családunkért, és részben az ő pénzén épült fel a Notre-Dame du Sablon.

Csakugyan ritkán fordul elő, hogy arra vágyom, bárcsak kék lenne a ruhám, ne barna, és hogy bárcsak egy icipici selyemszál is lenne benne, nem csak gyapjú. És úgy szeretnék egy bundát, hogy ne kelljen fáznom, meg az is jó volna, ha lenne időm arra, hogy szépen megfésülködjem, és jó volna egy udvarhölgy, aki segítene ebben. Madeleine egyszer megpróbált megfésülni, de az eredmény madárfészekre hasonlított. Szeretném, ha a kezem olyan lágy volna, akár a rózsa szirma, mint amilyen a hölgy keze lehet a faliszőnyegen. Aliénor kevert ugyan számomra valami balzsamot a virágszirmaiból, de túl sok durva szálú gyapjúval dolgozom, így aztán nem használt.

Azt is szeretném, ha volna egy kandalló, ami mellett elüldögélhetnék, és egy kicsivel mindig több ennivalónk lenne a kelleténél.

De ilyesmikre csak néha gondolok.

Oly sok nyüstszálat gombolyítottam a többiekkel a műhelyben, hogy jólesett egy pillanatra megállni a kertben, s megnézegetni azt a képet, amelyet Nicolas des Innocents és Philippe festett. Ez a karton – a Hallás – oly nagy méretűre sikeredett, hogy fel kellett szegezni a kerti falra, ott dolgoztak rajta a férfiak. Az összes rajzot Philippe készítette el, mivel Nicolas nem értette, hogy a munka fonákán szövünk, ezért olyan kartonokra van szükségünk, amelyek a kész szőnyeg tükörképét mutatják. Bizony, különleges tehetség kell ahhoz, hogy egy aprócska rajzot felnagyítsanak, és balról jobbra haladjanak, nem pedig jobbról balra. Mindnyájan jót nevettünk Nicolas arca láttán, amikor első alkalommal tekintette meg a visszáján felrajzolt Hallást. De már kezdi megszokni, és jól halad a festéssel. Bármilyen beképzelt is a fickó, meg kell adni, jó művész és gyorsan tanul.

Amikor kimentem a kertbe, ott találtam Aliénort és Nicolas-t; Nicolas festett, lányom meg egy létra alsó fokán állva a cseresznyefát metszette. Philippe elment az apjához festékért. Noha lányom és a párizsi fickó a kert két végében voltak, távol egymástól, s mindketten elmélyedtek munkájukban, mégsem örültem, hogy így egyedül vannak. De hát édes istenem, mit tehetnék – sokkal több a munkám, semmint hogy mindenhová kísérgessem a lányomat. Aliénor igen érzékeny; észrevettem rajta valami változást, amikor bejött a szobába.

Nicolas most a következő kartonon dolgozik, azt a nagyméretű vásznat festi, amelyre előzőleg szénnel felvázolták a jelenetet. Ez lesz a Szaglás, amelyen a hölgy szegfűkoszorút fon jegyesének. A hölgy nagyon biztos lehet a dolgában, hogy megfogja a maga egyszarvúját, ha már most lakodalmi koszorút kötöget neki. Nicolas épp a hölgy orcáját festette, a ruháját még nem kezdte el. Türelmetlen voltam. Látni akartam, milyen lesz.

Nicolas abbahagyta a festést, és mellém állt, onnan nézte a művet. – Mi a véleménye a képről, madame? Egyetlen szót sem szól róla! Szép, n'est-ce pas?

– Maga aztán nem bírja kivárni, hogy megdicsérjék, ugye?

– Tetszik a ruhája?

– Szép a ruha – vontam vállat –, de még jobb lesz a virágos háttérrel, a millefleurs-rel. Philippe kitűnő munkát végzett; azok az állatok is jók ott a fűben.

– Az egyszarvút és az oroszlánt én rajzoltam. Róluk mit gondol?

– Az egyszarvú túl kövér, és nem olyan élénk, mint amilyennek elképzeltem.

Nicolas összehúzta a szemöldökét.

– Most nincs idő változtatásra – tettem hozzá. – Később még lehet javítani rajta. De az oroszlán valóban nagyon jellegzetes. Azzal a kerek szemével és széles állával nem hasonlít egy kicsit Philippe-re?

Aliénor kuncogni kezdett a cseresznyefa alól.

Közelebb mentem a Szagláshoz. – Milyen lesz a hölgy ruhája? És milyen lesz a szolgálóé?

Nicolas elmosolyodott. – A hölgy vörös, gránátalma-mintájú brokátot fog viselni kék ruhája alatt; a felsőruhája kissé félrehúzódik a derekánál, így látható lesz vörös alsószoknyája. A szolgáló ruhája tükörképe lesz úrnője öltözékének – kék felső-, vörös alsóruha, de egyszerűbb moaréból.

Nicolas mindezt annyira önelégülten mondta, hogy kellett valamit válaszolnom neki. – Egy szolgáló nem viselhet két nyakláncot – mondtam megrovóan. – Egyet talán, de annak is egyszerűbbnek kell lennie.

– Még valami, madame? – hajtott fejet Nicolas.

– Ne legyen olyan pimasz – halkítottam le a hangom. – És ne tekeregjen a lányom körül.

Aliénor eddigi sürgés-forgása hirtelen abbamaradt. – Maman! – kiáltotta. Mindig meglepődöm a jó hallásán.

Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, Georges behívott minket a műhelybe a felvetőszál kifeszítéséhez. Megkezdtük már az előkészületeket – felgombolyítottuk a fonalat, és ráerősítettük a szálat a szövőszék egyik végére. Most eljött annak is az ideje, hogy a hátsó hengerhez feszítsük, majd előrehozzuk az elsőhöz, s ezzel elkészüljön az alap a szövéshez.

A felvetőszálak vaskosabbak a vetülékfonalnál, és durvább gyapjúból készülnek. Úgy szoktam rájuk gondolni, hogy ezek a feleségek. Munkájuk nem látványos – az ember nem láthat belőlük egyebet, mint a színes fonál alatti bordázatot. Ám ha nem volnának ott, szőnyeg sem létezhetne. Georges is szálakra bomlana nélkülem.

Ahhoz, hogy egy ilyen nagyméretű szőnyeg felvetőszálait kifeszítsék, legalább négy emberre van szükség, akik megfogják a gombolyagot és húzzák, míg két erős férfi letekeri a szálat, és átveti a szövőszék hátsó hengerén. Közben valakinek ellenőriznie kell, hogy kellőképp feszes-e a szál. Ezt a kezdet kezdetétől figyelni kell, különben szövés közben problémák adódhatnak. Aliénor mindig segít ebben – érzékeny keze kitűnően megfelel ennek a feladatnak.

Amikor beléptünk, Georges és ifjabb Georges már a henger egy-egy végénél állt. Aliénor odament az apja mellé, én meg megmutattam Nicolas-nak a ránk váró, nagy halom felvetőszálat, amelynek Luc már fogta az egyik végét.

Egyvalaki azonban hiányzott még. – Hol van Philippe? – kérdezte Georges.

– Az apjánál – felelte Nicolas.

– Madeleine, rakd a lencsét a hátsó, gyengébb lángra, és gyere ide! – kiáltottam.

Madeleine szutykosan s a tűztől kimelegedve megjelent. Odaállítottam magam és Luc közé, hogy ne kerülhessen Nicolas mellé – nem akartam, hogy szemezzenek egymással munka közben. Mindnyájan a kezünkbe vettünk egy-egy gombolyag fonalat, és odaálltunk, egyforma távolságra a szövőszéktől. Megmutattam Nicolas-nak és Madeleine-nek, hogyan fogják jó szorosan és egyenletesen kezük körül a szálat, és hogyan tartsák erősen. Nem könnyű úgy csinálni, hogy minden egyes szál éppoly szoros legyen, mint a következő. Fogtuk a gombolyagunkat, s lassan húztuk a szövőszék felé, míg Georges és Georges Le Jeune a henger két végén lévő fogantyút forgatta. Amikor egy pillanatra megálltak, Aliénor belépett a felvetőszálak közé, és végigsimította kezét a szálak felett. Mindenki csendben állt és várt. Aliénor arca ragyogott az igyekezettől; ugyanezt a kifejezést szoktam látni szövés közben Georges arcán. Egy másodpercre úgy képzeltem, hogy Aliénor lát. Amikor a szál végére érkezett, s visszafelé jött, keze megállt annál a szálnál, amelynek a végét Nicolas tartotta. – Túl laza – mondta Aliénor. – Itt. Meg itt – mondta, majd előrenyúlt, és megérintette Madeleine szálát. – Balról húzzák meg jobban – parancsoltam mindkettejükre. – A bal kezük gyengébb: azzal mindig erősebben kell húzni.

Amikor a szálak egyenletesen feszesek lettek, Georges és ifjabb Georges újból megfordították a fogantyút, s lassan áttekerték a szálat a henger alakú gerendán, mialatt mi négyen keményen feszítettük. Amikor ilyen módon meghúztuk a felvetőszálat, kissé elengedtük, majd újra kezdtük, s tovább tekertük a gombolyagot. Aliénor megint ellenőrizte a kifeszített szálat. Ezúttal Nicolas jobb kezénél és Luc bal kezénél lazult meg. Aztán újra Madeleine és Nicolas szála volt lötyögősebb. Aliénor és én mondtuk, hogyan, merről húzzák meg.

Nicolas felnyögött. – Ez még órákig eltart! Nekem meg máris megfájdult a karom…

– Figyeljen oda, és akkor gyorsabban megy – szóltam rá.

Egyszerre valami égett szag csapta meg az orrom. – A lencse!

Madeleine felugrott. – Ne menj el! – kiabáltam rá. – Aliénor, eredj, vedd le a lencsét a tűzről!

Aliénor arcán a félelem kifejezése futott át, s elűzte róla az iménti ragyogást. Tudtam, mennyire retteg a tűztől, de nem volt mit tenni – egyedül az ő keze volt szabad.

– Madeleine, hátra raktad a lencsét, úgy, ahogyan mondtam? – kérdeztem, mialatt Aliénor kiszaladt a műhelyből.

A lány bambán bámult a kezében lévő szálakra. Ujjai vörösek és fehérek voltak a ráfeszült fonaltól.

– Ostoba lány!

– Mintha csak Marie-Céleste-et látnám – vigyorgott Nicolas.

– Az ki? – emelte fel a fejét Madeleine.

– Egy leányzó, aki Le Viste-ék házában dolgozik. Az is ilyen kelekótya.

Madeleine grimaszt vágott Nicolas felé. Ifjabb Georges mindkettejükre megrovó pillantást vetett.

– A padlóra raktam a fazekat – jelentette Aliénor. Visszamentünk a felvetőszálakhoz, mi húztuk, a két Georges tekerte, Aliénor meg ellenőrizte. Már semmi mulatság nem volt benne. Az én karom is megfájdult, noha soha be nem vallottam volna. Azon töprengtem, hogy vajon mi a csudát adjak most vacsorára. El kellene szaladnom a pék feleségéhez egy kis tésztáért – az asszony közvetlenül a házukból adta el a süteményeit, míg férje a Kenyércsarnokban árult. Madeleine sóhajtozott, ásítozott mellettem, Nicolas meg unalmában a szemét forgatta. – Mit csinálunk, ha végeztünk ezzel a fárasztó feladattal? – kérdezte.

– Felfűzzük a nyüstszálakat, hogy megcsináljuk a szádát – mondtam.

Nicolas kérdőn nézett rám. – A nyüstszálak azok a fonalak, amelyek minden más szálat elhúznak egymástól, így az ember keresztülfuttathatja köztük a vetülékfonalat – magyaráztam. – Rá kell lépni egy pedálra, és a láncfonal kettéválik. A köztük lévő nyílásban lévő fonalak az elválasztok.

– Hová teszik szövés közben a szőnyeget?

– Az feltekeredik az előttünk lévő hengerre.

– De hát akkor nem is látják! – bökte ki Nicolas egy pillanatnyi tűnődés után.

– Nem. Mindig csak azt a sávot látjuk, amin épp dolgozunk, aztán az is továbbtekeredik. Amíg be nem fejeztük, nem látjuk a teljes szőnyeget.

– Képtelenség! Ez olyan, mintha valaki vakon festene! – mondta Nicolas, de közben megrándult, és Aliénor felé nézett. A lányom nyugodtan folytatta a szálak ellenőrzését, mint aki meg sem hallotta Nicolas szavait.

Nicolas azonban nem hagyta annyiban. – És hová kerül a karton? – folytatta a kérdezősködést.

– Egy asztalra, amelyet a láncfonal alá teszünk, így szövés közben is láthatjuk. Philippe nyomon követheti munka közben is a vázlatot.

– Hát ez meg mire való? – mutatott Nicolas a sarokban álló gyapjúkallózóra.

– Uramisten, hát ez már soha nem hagyja abba a kérdezősködést? – mondta ki ifjabb Georges mindnyájunk érzéseit. A mi műhelyünk csendes hely. Vannak lármásabb és zűrzavarosabb műhelyek is. Amikor Georges máshonnan hozat segítséget – ahogyan ezekhez a szőnyegekhez is kénytelen lesz –, mindig halk szavú, csöndes embereket választ. Egyszer volt egy olyan szövőlegényünk, akinek reggeltől estig be nem állt a szája; Georges hamarosan el is küldte. Nicolas is folyton karattyolt – többnyire párizsi pletykákat, hívságokat mesélt. És oly sok mindent kérdezett, hogy legszívesebben pofon vágtam volna. Jobb volt, amikor a kertben dolgozott, különben Georges már nem bírta volna ki. A férjem szelíd ember, de ha valamit ki nem állhat, hát akkor az az ostoba beszéd.

Nicolas kinyitotta a száját, hogy újabb kérdést tegyen fel, ám ekkor Aliénor rábukkant egy laza szálra, és Nicolas-nak meg kellett húznia.

– Kevesebb beszéd, több odafigyelés a munkára! – mondta Georges. – Különben éjfélig itt ülhetünk.

Ám azért nem tartott éjfélig. Végül mégis befejeztük, én meg mentem, hogy valami vacsora után nézzek.

– Viens, Aliénor – mondtam. – Jöjj velem, segíthetnél kiválasztani a legfinomabb illatú lepényt. – Tudtam, hogy Aliénor szívesen megy a pék házához.

– Kérem, asszonyom, én is elhoznék egyet, ha megengedné, hogy elmenjek – szólalt meg Madeleine.

– Odaégetted a vacsorára szánt lencsét, lányom. Ha itt végeztél, menj, hozz valami italt a férfiaknak, aztán láss neki, és súrold ki az égett fazekat.

Madeleine felsóhajtott, noha Nicolas ráhunyorított. Ifjabb Georges újból összevonta a szemöldökét. Nicolas egy lépést hátrált, és hátratett kézzel mutatta, hogy egy ujjal sem nyúl a lányhoz. Ekkor hirtelen a fiamra és Madeleine-re gondoltam. Lehet, hogy Nicolas észrevett valamit, amit én nem?

Elindultunk a péknéhez. Ránéztem Aliénorra. Elég jól tartotta magát, csak az arca lett kormos, amit persze nem vett észre, és a hajába ragadt bele egy-két cseresznyeszár. Amúgy elég csinos, hosszú aranyhaja épp olyan, mint az enyém, egyenes orra van, orcája kerekded. Csak nagy, üres szeme és bizonytalan mosolya teszi, hogy az emberek szánakozva pillantanak rá.

Amint a rue Haute-on mendegéltünk, Aliénor belekapaszkodott a könyököm felett a ruhám ujjába. Fürgén lépkedett, így aki nem ismeri, semmit nem sejt, ahogyan Nicolas sem gondolta. Oly jól ismeri az utat, hogy voltaképp nem szorul a segítségemre, kivéve, amikor éppen elébe öntik az éjjeliedények tartalmát, amelyen elcsúszhat, vagy egy ló iramodik el mellettünk. Ezektől a dolgoktól eltekintve Aliénor úgy megy végig az utcákon, mintha angyalok vezetnék. Ahol egyszer valaha már megfordult, ott azonnal kiismeri magát. Mindig megpróbálja elmagyarázni, miből tudja, merre jár: a léptek visszhangjából, a lépések megszámlálásából, a körülötte lévő falak sugallta megérzésből, valamint a levegőben terjengő szagokból – ám az, hogy ilyen magabiztosan jár-kel, még mindig csodaszámba megy nekem. Persze jobban szereti, ha nem egyedül kell jönnie-mennie – szívesebben kapaszkodik belém.

Kislány korában egyszer elveszítettem. Ösz volt, piaci nap, a Place de la Chapelle telistele volt emberekkel és áruval – almával és körtével, répával és tökkel, kenyérrel, lepénnyel és mézzel, tyúkokkal, nyulakkal, libákkal, bőrrel, kaszákkal, vászonneművel, kosarakkal. Megpillantottam egy régi barátnémat, aki heteken át magas lázzal kínlódott, s utána siettem, hogy egy kicsit elbeszélgessek, elpletykálhassak vele. Észre sem vettem, hogy Aliénor otthagyott, csak amikor a barátnőm kérdezősködni kezdett róla; akkor megéreztem, hogy ujjacskái már nem kapaszkodnak a ruhám ujjába. Mindenütt kerestük, s a végén a tömeg kellős közepén akadtunk rá. Holt szeme csupa könny volt, hangosan nyögdécselt és a kezét tördelte. Megállt, hogy megsimogassa egy bárány bundáját, ekkor engedte el a ruhám ujját. Ritkán fordul elő, hogy vaksága felülkerekedik rajta.

Megéreztem a pékné lepényeinek pompás illatát. A pék felesége borókabogyókkal tölti meg marhahúsos lepényeit, és egy bohóc mókás arckifejezésével szokta átnyújtani. Ettől mindig jó kedvre derülök.

Aliénor azonban nem mosolygott. Elfintorította az orrát, arca csupa ránc lett az undortól.

– Mi bajod van?

– Kérlek, Maman, nem mehetnénk be a Sablonba, csak egy percre? – kérdezte, majd válaszra sem várva behúzott a rue des Chandeliers-be. Még mindig egészen feldúltnak láttam, de már számlálta a lépéseket, s tudta, merre járunk.

Megálltam. – A pékné nemsokára berekeszti a lepényeladást; nem szalaszthatjuk el!

– Kérlek, Maman! – húzta tovább Aliénor a karomat.

Ekkor megéreztem azt a szagot, amelyet Aliénor már jóval előbb megorrontott a lepény és a borókabogyó mögül. Jacques Le Boeuf. A rémes szag hirtelen mindenüvé elterjedt. – Gyere! – mondtam, s most már én húztam magam után a lányom. Épphogy elértük a rue des Samaritaines-t és befordultunk, amikor meghallottam Jacques kiáltását: – Christine!

– Fussunk! – súgtam, és átkaroltam Aliénor vállát. Egyenetlen köveken botladoztunk át, falaknak és járókelőknek ütköztünk. – Erre! – húztam balra a lányomat. – A Sablon túl messze van. Inkább a Chapelle-be menjünk! Nem valószínű, hogy Jacques bejönne oda. – Gyorsan átvezettem Aliénort a téren, ahol a vásárosok már összepakoltak, hogy hazamenjenek vacsorázni.

Elérkeztünk a templomhoz, és beszaladtunk. Odahúztam Aliénort az ajtó melletti Magányos Miasszonyunk kápolnába, és térdre nyomtam egy oszlop mögött, amely akkor is eltakarhatja, ha Jacques Le Boeuf mégis utánunk jönne. Letérdeltem, és elsuttogtam egy imát, majd a sarkamra ültem. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg, hagytuk, hogy lassacskán újra lélegzethez jussunk. Ha nem Jacques elől futunk, akkor nevettem volna, hisz az egész oly mulatságos volt. De nem nevettem – Aliénor arcára mélységes kétségbeesés ült ki.

Körülnéztem. A templom üresen állt – a hat órai mise már bevégződött, az emberek odahaza ettek. Kedvelem a Chapelle-t, nagy és világos, csupa ablak, és elég közel is van hozzánk, de azért jobban szeretem a Sablont. Jómagam a Sablon falaitól egy kőhajításnyira nőttem fel, és mindig odajártak a környék takácsai. A Sablon kisebb és szebb a festett üvegablakaival, külső faláról kőállatok és emberek nézegetnek lefelé. Ezek persze semmit nem jelentenek Aliénornak – a templom legszebb részei elvesztek számára.

– Maman – suttogta Aliénor –, kérlek, ne kényszeríts, hogy hozzámenjek. Inkább zárdába vonulnék, semmint abban a bűzben éljek.

Az a bűz onnan származott, hogy a kékfestők erjesztett bárányvizeletbe áztatják a gyapjút, ezzel fixálják a színt. E miatt a szag miatt a kékfestők nemzedékek óta mindig a saját unokahúgaikat veszik feleségül. Jacques Le Boeuf valamiféle vérfrissítést láthatott Aliénorban, valamint jó összeköttetést akart egy előkelő lissier-vel.

– Hogyan élhetnék abban a szörnyűséges szagban, csak hogy előállítsanak egy színt, amelyet nem is láthatok? – tette hozzá Aliénor.

– A faliszőnyegeket sem látod, mégis dolgozol velük.

– Igen, de azok legalább nem büdösek. És ki tudom tapintani őket. A rajtuk lévő összes történetet megérzem az ujjaimmal.

Felsóhajtottam. – Minden férfinak van valami hibája, ám az eltörpül amellett, amit nyújtani tudnak neked – ennivalót és ruhát, házat, megélhetést, ágyat. Jacques Le Boeuftől mindezt megkaphatod, és hálát kellene adnod érte Istennek – mondtam, és bár nem akartam, nagyon erőszakos volt a hangom.

– Értem, de miért nem lehet olyan férjem, aki nekem is tetszik, mint ahogyan a többi lánynak lehet? Jacques-ot senki nem akarja férjül a borzalmas szaga miatt. Miért akarnám én? – kérdezte Aliénor, s egész testében megborzongott, szinte rázta az undor. Egy bizonyos, látom már, hogy az ő ágya nem lesz boldog Jacques Le Boeuffel. Elképzelni is nehéz azokat a kék mancsokat a lányom testén; magam is beleborzadtam a gondolatba.

– Ez egy jó üzleti frigy – mondtam. – Ha Jacques felesége leszel, segíthetsz neki a kékfestésben, és egyúttal segíted apád műhelyét. Jacques mindig biztos megrendeléseket kap majd Georges-tól, Georges meg olcsóbban kapja a kék gyapjút. Tu sais, apád és én is azért házasodtunk össze, hogy apáink műhelyei egyesülhessenek. Apámnak nem volt fia, és Georges-ot úgy választotta meg, hogy ha feleségül vesz, akkor a fiának tekinti. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem élünk szép és jó házasságban.

– Az én házasságomnak semmi köze nincs az üzlethez. Ezt te is jól tudod, Maman. Bárki máshoz hozzáadnátok – egy gyapjúkereskedőhöz, selyemárushoz, egy másik takácshoz, akár egy festőművészhez is. Mégis olyan emberhez akartok adni, akinek annyi a hibája, hogy rajtam is túltesz.

– Ez nem igaz – mondtam, noha igaz volt. – Mindenki láthatja, milyen hasznos vagy nekünk, hogy a vakságod nem akadályoz meg abban, hogy elvezess egy háztartást, segíts a műhelyben és még kertet is művelj.

– Annyira igyekeztem – motyogta Aliénor. – Olyan nagyon próbáltam a kedvetekben járni, de a végén mégis minden mindegy. Ugyan melyik férfi választana vak leányt ép szemű helyett? Sok leány van Brüsszelben, akit előttem választanának, éppúgy, ahogyan számos férfi is akad, aki elfogadhatóbb Jacques Le Boeufnél. Ő meg én vagyunk azok, akik az üres vödör alján maradtunk. Ezért gondoljátok, hogy egymáshoz valók vagyunk.

Nem feleltem – lányom minden érvemet elmondta helyettem, noha nem látszott rajta, hogy meggyőzték. Szemöldöke összehúzódott, keze a szoknyája alját gyűrögette. Egyik kezem rátettem, hogy megállítsam a tépkedésben. – Még semmi nem dőlt el – mondtam, és lesimítottam agyongyűrt szoknyáját. – Beszélek majd apáddal. Különben nagy szükségünk van a segítségedre ezeken a szőnyegeken – mostanában éppenséggel nem nélkülözhetünk. Tiens, Jacques most már bizonyára elment. Mi is menjünk, mielőtt mások eszik meg a pékné lepényeit.

A pék már odahaza volt, a család együtt ült és evett. Nem tehettem egyebet, odamentem az asszonyhoz, s kértem tőle egy lepényt, cserében meg egy kosár babot ígértem neki Aliénor kertjéből. A marhahúsos lepény már elfogyott, csak kappannal töltött maradt. Georges ezt nem szereti annyira.

Amikor becsuktuk magunk mögött házunk kapuját, Aliénor megtorpant, akár egy megbokrosodott ló, és a karomba kapaszkodott. Megéreztem a bárányvizelet szagát – Jacques Le Boeuf nyilván azonnal idesietett, miután észrevett bennünket a főutcán. Természetesen a vacsora idejét választotta látogatásul, amikor őt is meg kellett kínálnunk.

– Menj át a szomszédba, s maradj ott – mondtam Aliénornak. – Majd átküldők érted, ha Jacques elment. – A kapuhoz vezettem, onnan meg a két házzal odébb lakó takácshoz; Aliénor besurrant az ajtaján.

Jacques sört iszogatott a kertben Georges-zsal. Hideg volt, de mindig a kertbe vezettük, valahányszor meglátogatott bennünket. Azt hiszem, Jacques már megszokta az efféle bánásmódot. Nicolas festménye a hallásról és a szaglásról a falon lógott, de a festő már eltávozott. Jacques Le Boeuf mindenkiből ilyen hatást váltott ki, bármerre ment is. – Jó estét, Jacques – léptem a kertbe, s üdvözöltem, miközben megpróbáltam legyűrni a hányingerem.

– Maga az imént elszaladt előlem – dörmögte Jacques. – Miért szaladt el a lányával?

– Nem tudom, miről beszél. Aliénor meg én épp a Chapelle-be tartottunk, hogy elmondjunk egy imát, mielőtt benézünk a pékhez. Sietnünk kellett, nehogy a pék bezárjon, így hát szaladtunk, de nem maga elől. Maradhat vacsorára, ha akar, egy kis lepényre. – Bármily elviselhetetlen volt is, úgy illett, hogy meghívjam; kivált, ha jövendőbeli vejünknek tekintem.

– Elszaladtak előlem – ismételte makacsul Jacques. – Nem lett volna szabad. És most hol van a lány?

– Látogatóba ment.

– Bien.

– Jacques épp Aliénorról akar beszélni velünk – vágott közbe Georges.

– Nem; erről a szánalmas rendelésről akarok beszélni magukkal – intett Jacques a Hallás felé. – Tessék, nézzék meg: alig van benne kék szín, pláne ott, azokban a virágokban. Ez az újfajta ízlés lesz a halálom – itt minden vörös meg sárga. Ezen meg még ennél is kevesebb kék van – sandított a Szaglásra, amelyet felvázoltak már, de még csak a hölgy arca és válla volt megfestve. – Maguk azt mondták, hogy sokkal több kék lesz ezeken a szőnyegeken – hogy az alja csak úgy kékleni fog a sok fűtől. Most meg mindössze egy szigetnyi kéket látok, s helyette minden vörösben úszik!

– Fákat is teszünk a tervre – válaszolt Georges. – A fák kékje majd pótolja a hiányzó füvet.

– Nem elég. A falevelek fele sárga – meredt dühösen Jacques Le Boeuf Georges-ra.

Igaz, ami igaz, valóban változtattunk a kék színű fonal rendelésén. Most, hogy már elkészült az egyik rajz felnagyítása, Georges és én az előző estén nekiültünk, s kiszámítottuk, mennyi kék kell majd az összes szőnyeghez. És Georges ma reggel átküldte ifjabb Georges-ot, hogy közölje a végeredményt Jacques Le Boeuffel.

– Legelső megbeszélésünk óta változások történtek a vázlatokon – mondta Georges higgadtan. – Az ilyesmi gyakran megtörténik. Soha nem ígértem biztosra, mekkora lesz a kék mennyisége.

– Félrevezetett engem, ezért kárpótolnia kell!

– Kér egy szelet lepényt? – vágtam közbe. – Néha oly kellemes a kertben enni! Madeleine, hozd ki a lepényt! – kiáltottam be a házba.

– Jacques, nagyon jól tudja, hogy nem garantáltam a mennyiséget – mondta Georges. – Az üzlet nem ilyen alapon működik. A dolgok éppúgy változnak, ahogyan mi jövünk és megyünk.

– Addig egy csipetnyi kéket sem szállítok le, amíg nem egyezik bele abba, amit kértem!

– Maga holnap reggel, ígéretéhez híven leszállítja a kék gyapjút – mondta Georges. Lassan beszélt, mintha kisgyereknek magyarázná.

– Addig nem, míg még valamit meg nem ígér.

– Mit ígérjek még?

– A lányát!

Georges rám pillantott. – Ezt még nem tárgyaltuk meg Aliénorral.

– Mit kell itt megtárgyalni? Ideadja a hozományát, ő meg a feleségem lesz. Mást nem kell mondani neki.

– Még szükségünk van Aliénorra – vágtam a szavába. – Ezek a szőnyegek a valaha is kapott legnagyobb megrendelések, és minden egyes kézre szükség van. Ha Aliénor elmegy, az azt jelenti, hogy nem leszünk meg időben, ami azt jelenti, hogy egyáltalán semennyi kéket sem rendelünk magától!

Jacques Le Boeuf azonban fittyet hányt a mondókámra. – Adják hozzám a lányukat, és akkor leszállítom a kék gyapjút – jelentette ki, amikor Madeleine kihozta a lepényt meg egy kést. Madeleine a lélegzetét is visszatartotta, nehogy egyetlen szippantást be kelljen szívnia a bűzből, de amikor meghallotta, miről van szó, meglepetésében mégis lélegezni kezdett. Korholó arccal ránéztem, s megcsóváltam a fejem, amikor ledobta a lepényt az asztalra, majd visszarohant a házba.

– Christine-nek és nekem még alaposan meg kell beszélnünk a dolgot – mondta Georges. – Holnap megadom rá a választ.

– Jó – mondta Jacques. Felvette a kést, és lekanyarított magának egy nagy darab lepényt. – Ideadja a lányt, és megkapja a kéket. És ne is próbálkozzon más kékfestőnél; jobban ismernek engem, mint magát. – Meghiszem azt: hisz mindnyájan unokatestvérek!

Georges is arra készült, hogy vágjon magának a lepényből, de habozott, és csak ott tartotta a kést a kezében. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam az arcára kiülő dühöt. Amikor újra kinyitottam, férjem belevágta a kés hegyét a lepénybe, és otthagyta. – Erről még gondolkodnom kell – mondta, s felállt. – A holnapi viszontlátásra.

Jacques nagy falatokban nyeldeste a lepényt. Szemmel láthatóan nem zavarta, hogy Georges faképnél hagyja, mialatt ő eszik.

Én is otthagytam, mentem, hogy megkeressem Madeleine-t. A lencsésfazék fölé hajolt, arca kivörösödött a tűz melegétől. – Egy árva mukkot se szólj Aliénornak – sziszegtem rá. – Nem kell tudnia erről épp most. Egyébként még semmit nem döntöttünk el.

Madeleine felpillantott rám, a füle mögé dugta egyik elszabadult hajfürtjét, majd újra nekiállt a leégett fazék sikálásának.

Mielőtt Jacques elment, felfalta a lepényünk nagyobbik felét. Én hozzá sem bírtam nyúlni – felfordult tőle a gyomrom.

Aliénor egyetlen szót sem szólt, amikor érte küldtem a szomszédba; egyenest kiment a kertjébe, és babot kezdett szedegetni a pékné kosarába. Örültem, mert nem tudtam, mit is mondhatnék neki.

Aliénor később felajánlotta, hogy átviszi a babot a péknéhez. Amikor elindult, a kert leghátsó végébe húztam Georges-ot, oda, ahol a rózsákkal borított sövény miatt senki nem hallgathatott ki bennünket. Nicolas és Philippe a Szagláson dolgoztak: Nicolas a hölgy karját festette, Philippe meg belekezdett az oroszlánba.

– Mit csináljunk hát Jacques Le Boeuf ügyében, mi? – kérdeztem erélyesen férjemtől.

Georges a rózsaszínű vadrózsákra bámult, mintha inkább rájuk figyelne, nem rám.

– Alors?

– Mégis hozzá kell adnunk Aliénort – sóhajtott fel Georges.

– A minap még azt mondtad, hogy a bűze megöli a lányunkat.

– A minap még nem tudtam, hogy kifogyunk a kék színből. Ha hamarosan nem szerzünk, kifutunk a határidőből, és magunkra haragítjuk Léont. Jacques ezt nagyon jól tudja. Mintha a tökömet szorongatná.

Eszembe jutott, amint Aliénor megborzongott a Chapelle-ben. – A lányunk undorodik Jacques-tól!

– Christine, tudod, hogy ez lesz a legjobb Aliénornak. Szerencsésnek mondhatja magát. Jacques gondját fogja viselni. A szagától eltekintve nem rossz ember, a szagát pedig meg lehet szokni. Jó néhányan vannak, akik a nálunk lévő gyapjúszagtól utálkoznak, amit mi már észre sem veszünk, igaz?

– Aliénor orra sokkal érzékenyebb, mint a miénk.

Georges vállat vont.

– Jacques verni fogja – tettem hozzá.

– Ha a lányunk engedelmes lesz, akkor nem fogja verni.

Felhördültem.

– Ugyan már, Christine, te olyan praktikus asszony vagy. Olykor sokkal tisztábban látod a dolgokat, mint én magam.

Lelki szemem előtt megjelent Jacques Le Boeuf, amint felzabálja családunk lepényének több mint a felét, és a fenyegetőzése, hogy tönkreteszi Georges üzleti életét. Hogyan képes Georges hozzáadni a lányunkat ilyen emberhez? De mialatt erre gondoltam, tudtam, nem sok mindennel érvelhetnék. Ismerem a férjem. Georges már döntött. – Különben is, most nem nélkülözhetjük Aliénort. És a kelengyéjét sem tudtam még elkészíteni – mondtam.

– Most még nem megy el, csak akkor, amikor közeledünk a szőnyegek befejezéséhez. Az utolsó kettőt te varrod meg. Ez úgy az év vége körülre várható. Karácsonykor Aliénor már Jacques-nál lesz.

Csendben álldogáltunk, és a vadrózsákat nézegettük. Az egyik virágban méh döngicsélt, hol lebukott, hol meg felemelte a fejecskéjét.

– De most még nem akarom, hogy tudjon róla – mondtam végül. – És azt akarom, hogy értesd meg Jacques-kal, ne járkáljon ide, és ne kérkedjen a jövendő felesége előtt. Ha egy szót is szól Aliénornak, fuccs az eljegyzésnek.

Georges bólintott.

Lehet, hogy ez kegyetlenség volt tőlem. Lehet, hogy jobb lett volna, ha már most mindent elmondok Aliénornak. De nem bírtam volna elviselni, hogy a következő másfél évben bánatos arccal járjon-keljen közöttünk, várva azt, amitől annyira retteg. Mindenkinek jobb lesz, ha csupán az utolsó percben szerez tudomást róla.

Visszasétáltunk a kerten, Aliénor kertjén át, amelyben teljes pompájukban virítottak a virágok, az összetekeredett futóbabok, a csinos sorokba rendezett saláták, a kakukkfű-, rozmaring- és levendulabokrok, a menta és citromfű. Vajon ezeket ki gondozza, ha Aliénor nem lesz itt? – jutott eszembe.

– Philippe, hagyd abba a festést; most odabent van szükségem rád – lépett elém Georges, és odament a Halláshoz. – Ha megszáradt, vigyük be. Georges, Luc! – kiáltotta frissen a férjem. Ilyen volt a természete – máris kiment a fejéből, amiről egy perccel előbb beszélgettünk.

Philippe egy vizescsöbörbe dobta az ecsetjét. A fiúk kirohantak a műhelyből. Georges Le Jeune létrára mászott, hogy levegye a falra erősített kartont. Azután négyen megfogták a kép egy-egy sarkát, úgy vitték be a szövőszékhez.

Most, hogy a karton eltűnt, a kert hirtelen üresnek látszott. Nicolas és én kettesben maradtunk. Nicolas épp a hölgy szegfűt tartó kezét festette. Ő maga is szegfűt tartott a kezében. Nem fordult felém, továbbra is háttal állt nekem. Ez nem vallott Nicolas-ra, aki rendszerint minden alkalmat megragad, hogy kettesben maradjon egy nővel, még ha az férjezett és jóval idősebb is.

Egy perc múlva már észrevettem, milyen mereven tartja a hátát és a fejét. Rájöttem, hogy dühös. A hófehér szegfűre néztem, amelyet az ujjai között szorongatott. Aliénor szegfűje volt, amelyet a rózsái között növesztett. Nicolas éppen akkor szedhette le, amikor Georges és én a rózsák mögött beszélgettünk.

– Ne gondoljon rosszat rólunk – mondtam halkan. – Higgye el, Aliénornak ez lesz a legjobb.

Nicolas nem válaszolt azonnal, de az ecset megállt a kezében. – Brüsszel untatni kezd – mondta végül. – Az egész város szörnyen unalmassá kezd válni. Alig várom, hogy elmehessek. Minél előbb, annál jobb – mondta, majd a szegfűre nézett; a földre dobta, és csizmája sarkával rátaposott.

Aznap este nagyon sokáig festett. Ezeken a nyári estéken csaknem a kompletóriumig, az esti miséig világos van.