ALIÉNOR DE LA CHAPELLE

Álmomban sem hittem volna, hogy valaha kettesben leszek még a kertben Nicolas des Innocents-nal. Szüleim magunkra hagytak minket; annyira lefoglalták őket a hírek, amelyeket Nicolas hozott Párizsból, hogy még Maman sem mondta, menjek be. Óvatosan a sarkamra ültem, vigyázva, nehogy kárt tegyek a közelben növekedő völgyi liliomban, amely a lábamnak verődött; valahányszor végigsúrolt, édes illata betöltötte a levegőt.

Nicolas a múlt nyáron elutazott, s azt hittem, többé soha nem jön vissza. Eleinte jól megvolt velünk, később azonban nem évődött velem többé, és Mamannal és papával is kurtán-furcsán beszélt. Ugyanakkor iszonyú gyorsasággal kezdett festeni. Azután egy napon nem jött be a műhelybe, és Philippe mondta, hogy elment; az utolsó karton megfestését már ráhagyta. Talán elege lett egyszerű, brüsszeli életformánkból. Talán nem dicsértük eléggé a munkáját. Papa barátai néha eljöttek, odaálltak Nicolas háta mögé, mialatt festett, és hangos szóval kritizálták: szerintük az egyszarvú inkább lónak, netán kecskének látszott, az oroszlán kutyára hasonlított, a petymeget rókának nézték, a narancsfát meg diófának mondták. Nicolas ki nem állhatta ezt.

Most itt volt mellettem. Én is talpra álltam. Nem mozdultam, de nagyon közel álltam hozzá – annyira közel, hogy éreztem a tunikájából áradó melegséget, lova bőrgyeplőjének szagát, amit nemrég még a kezében szorongatott, hajának édességét, nyakának napégette bőrét.

– Fáradtnak látszik, szépség!

– Fél éjszaka fent vagyok a varrással. Most, ezzel az új hírrel, amit maga hozott, egész éjszakán át fent lehetek.

– Igazán sajnálom. Nem szeretek rossz híreket vinni az embereknek.

Hátraléptem. – Miért ment el tavaly nyáron búcsú nélkül?

– Maga éppen olyan, akár az apja – horkant fel Nicolas. – Mindenben a hibát keresi.

Nem feleltem.

– Bizonyos munkáim visszaszólítottak Párizsba.

– Mindig meghallom az emberek hangjából, amikor hazudnak.

Nicolas csizmájával az ösvény földjét rugdosta. – Miért érdekli ez magát, szépség? Magának és a családjának én csak egy semmirekellő párizsi művész vagyok!

– Lehet, hogy az – mosolyogtam –, de azért elköszönhetett volna tőlünk.

Azt persze nem mondtam el neki, hogy miután elment, három napon át egy szó nem sok, annyit sem szóltam. De ezt senki nem vette észre, hisz csendes lány vagyok; Mamannak azonban mégis feltűnt, és amikor végül megszólaltam, homlokon csókolt. Maman igen ritkán csókol meg valakit.

– Akkoriban olyasmire jöttem rá, amit jobb lett volna nem tudni – sóhajtott Nicolas. – Egy napon talán elmondom magának. De nem most.

Többet már nem beszélgethettünk, mert Maman kikiabált, hogy kész a vacsora. Vacsora után Nicolas elment, és csak akkor tért vissza, amikor az esti harangszó már elkondította a munkanap végét. Azután papa és a fiúk elvitték a kocsmába; Maman közben az Izlelést kezdte varrni, én meg az À mon désir-t. Nagyokat hallgattunk; Maman szörnyen aggódhatott a szőnyegek miatt, mert még azt sem kérdezte meg tőlem, mit szólok Nicolas visszatértéhez.

Később papa hazajött, s bement Mamannal a házba, én meg tovább varrogattam. Még később Luc és Georges Le Jeune is visszajött. Luc rosszul lett a sörtől, folyton ki kellett rohangásznia az utcára.

Nem akartam kérdezősködni, mégsem bírtam ki. – Hát Nicolas? Nem jött vissza veletek? – kérdeztem ifjabb Georges-ot, aki ledobta magát a lábamnál heverő szalmazsákra. Sörszag meg a kocsma füstölgő tűzhelyének a bűze áradt belőle, de leginkább attól az olcsó illatszertől fintorgattam, amit az utcalányok a piacon szoktak vásárolni.

Bátyám nevetett – hangosan, mert túl sokat ivott ahhoz, hogy tudja, mennyire hangos. Lecsitítottam, nehogy felébressze a szüleinket és Madeleine-t. – Ma éjjel nem is jön már haza. Talált magának egy szép, sárga szalmazsákot – mondta Georges Le Jeune, és újra felröhögött.

Felálltam, átléptem a bátyámon, és bementem a házba. Inkább lefeküdtem az ágyamba, semmint a műhelyben maradjak ostobaságokat fecsegő és bűzölgő fivéremmel, pedig lett volna még mit varrnom. Majd kora hajnalban felkelek, és akkor dolgozom, amikor a férfiak még alszanak.

Nicolas csak másnap reggel jött vissza; mi már órák óta dolgoztunk, Luc kivételével, aki még mindig annyira rosszul volt, hogy semmi hasznát nem vehettük – mélyen aludt. A szövők a szövőszékek mellett ültek. Maman és én az imént érkezett új gyapjút raktuk halomba – egyik részét a most készülő szőnyegekhez használjuk fel, a többit meg félretesszük az utolsó kettőhöz. Maman a derékig érő magasságú gombolyítóval feltekerte a fonalat, azután színek szerint szétrakosgatta. Én előkészítettem a kis faorsókat, ezekre tekertem fel a fonalakat, amelyeket majd a szövők használnak.

– Hol van Nicolas? – kérdezgette többször is Maman.

Papa nem hagyta zavartatni magát. – Majd előkerül, ha itt lesz az ideje.

– Most lenne szükségünk rá!

Nem tudtam, miért oly dühös az anyám. Nicolas semmivel nem tartozik nekünk, s nekünk sincsen szükségünk rá. Ha egész délelőtt a szajhájával akar aludni, hát tessék, megteheti. Nem kellene törődnünk azzal, hol van, merre jár.

De nemsokára megérkezett. Majdnem olyan borzalmasan büdös volt, mint Jacques Le Boeuf. A Vén Kutyában töltött éjszaka után is roppant vidám volt, ellentétben a többiekkel, akik fejfájástól gyötörve, mélyen hallgattak. Vígan hátba vágta papát és Georges Le Jeune-t, majd köszönt Mamannak és nekem.

– Tudják-e – kérdezte –, hogy Philippe az éjjel átesett a tűzkeresztségen? Az egyik szajha megmutatta neki, merre van a helyes út. Most már tudni fogja, mit kell csinálnia. – Utolsó szavait úgy röpítette felém, akár a nyilakat. Az orsó fölé hajoltam, és gyorsabban tekertem a fonalat.

Maman a kezemre tette a kezét, hogy lelassítson. Éreztem az érintésén, hogy dühös. – Ne beszéljen ilyen bűnös dolgokat Aliénor előtt – mondta halkan Nicolas-nak. – Vagy mehet vissza egyenest a nyavalyás Párizsába.

– Christine – mondta papa.

– Nem tűrök ilyesmit a házamban! Az sem érdekel, mekkora szükség lenne a segítségére.

– Elég legyen! – mondta ekkor papa.

Maman elhallgatott. Papa olyan hangon szólt, aminek hallatán Maman mindig elcsöndesül. Papa megköszörülte a torkát; ezt általában olyankor szokta, amikor fontos dolgot készül mondani.

– Alors – kezdte papa. – Nicolas, maga tegnap este azt mondta, hogy kész segíteni egy kicsit nekünk. Lehet, hogy a sör kimosta ezt az emlékezetéből, ezért elismétlem, amiben tegnap megállapodtunk. Maga segít szétválogatni az újonnan érkezett gyapjúbálát – Aliénorral fogják válogatni, hogy Christine-nek ne kelljen ezzel foglalkoznia. Aliénor majd megmutatja, hogyan kell csinálni, és maga lesz Aliénor szeme.

Meglepetésemben hátradőltem. Nem akartam, hogy Nicolas mellém üljön, amikor más nők szagától bűzlik.

Ekkor azonban papa még meglepőbb dolgokat mondott. – Christine, te pillanatnyilag Luc helyén fogsz szőni. Amint Luc felépül, átveszed a fiad helyét. Georges Le Jeune, te fogod megszőni az À mon désir összes alakját.

– Az alakokat? – ámuldozott bátyám. – Melyik részüket?

– Mindegyiket. Amint készen áll az új gyapjú, elkezdheted az arcnál. Megbirkózol vele, anélkül, hogy a hátad mögött kellene állnom.

Georges Le Jeune nagy zajjal lökött egyet a pedálon. – Köszönöm, papa!

– Rajta, Christine! – mondta papa.

A pad megreccsent, amint Maman és Georges Le Jeune egymás mellé ültek. Egyébként csend volt a helyiségben.

– Mindezt azért kell megtennünk, mert enélkül nem készülnének el időben a szőnyegek – mondta papa. – De a műhelyen kívül erről senkinek nem szabad tudnia. Ha a céh megneszeli, hogy a feleségem sző, megbírságol bennünket, sőt, akár bezárathatja a műhelyt. Christine mindig a hátsó szövőszéken fog dolgozni, a kertajtó mellett, így ha bárki benézne az elülső ablakon, nem láthatja meg. Joseph és Thomas, ha tartjátok a szátokat, a végén külön pénzjutalmat adok nektek.

Joseph és Thomas egy mukkot sem szólt. Mit mondhattak volna? A munkájuk függött attól, hogy Maman is dolgozhasson. Ahogy papa elmagyarázta, nem volt más választásunk.

Nicolas mellém lépett. – No, szépségem, mit kell tennem? Mutassa meg! Itt a kezem – tette kezét a kezemre. Idegen ágy szaga áradt belőle.

– Ne érjen hozzám – húztam el a kezem.

– Csak nem féltékeny egy szajhára? – nevetett Nicolas. – Nem is tudtam, hogy kedvel engem!

– Maman!

Maman azonban épp halkan kacarászott és sugdosott valamit Georges Le Jeune-nek. Oly boldog volt, amiért szőhet, hogy máris megbocsátott Nicolas-nak. Magamnak kell hát elbánnom vele.

Elfordultam tőle, és kezemet arra a gyapjúmotollára tettem, amelyet Maman otthagyott, s ujjaim közé fogtam a feszes szálat. – Motringokba tekerjük ezt a gyapjút – mondtam élénken. – Azután orsókat készítünk belőlük. Tehát az a feladatunk, hogy mindazt, amit Maman eddig feltekert, lecsavarjuk, s újra kezdjük. Tartsa a keze körül a szálat, amíg én lecsavarom. Vigyázzon, nehogy leejtse, mert akkor bepiszkolódik.

Nicolas felemelte a szálat, én meg tekerni kezdtem a malmot, gyorsan, egyre gyorsabban; Nicolas már nem bírta tartani.

– Vigyázzon! – kiáltotta. – Még soha nem dolgoztam gyapjúval. Legyen türelmesebb velem!

– Nincs időnk arra, hogy maga miatt lassabban dolgozzunk. Ezt az egész sietséget magának meg Léon Le Vieux-nek köszönhetjük, így hát tartson lépést velem.

– Jól van, szépség. Ahogy óhajtja.

***

Eleinte igencsak vigyáztam, hogy a lehető legtávolabb maradjak Nicolas-tól, még a kezeink se érintkezzenek – ami nem könnyű, amikor az ember gyapjúval dolgozik. Nem kezdtem társalgást vele, kérdéseire a lehető legkurtábban feleltem. Sűrűn találtam hibát a munkájában, és soha nem dicsértem meg.

Távolságtartásom azonban ahelyett, hogy felmérgesítette volna, szemmel láthatóan nagyon tetszett neki. Gyapjú úrnőnek kezdett szólongatni, és minél barátságtalanabbul válaszoltam, annál többet kérdezősködött. Amikor már megtanulta, hogyan kell sima gombolyagot tekerni a motolláról, ravaszul összegabalyította a fonalat; ilyenkor segítenem kellett kioldani a csomót, és akár akartam, akár nem, ujjaink érintkeztek. Egyébként jó növendéknek bizonyult. Néhány nap múlva már éppolyan ügyesen gombolyította a fonalat és csavarta az orsókra, akár Maman és én. Olykor magára hagytam, hogy csinálja egyedül, én meg kimehettem, hogy utánanézzek a kertemnek – májusban nem lehet elhanyagolni a növényeket.

Nicolas szeme igen jól meg tudta különböztetni a színeket, ezért sokkal ügyesebben sikerült színek szerint orsókra csavarnia őket, mint Mamannak. Azt is észrevette, hogy a bálában álló vörös gyapjú egy része más árnyalatú, ám ügyesen összetekerték, hogy a különbség ne tűnjön fel. Papa az egész szállítmányt visszaküldte a festőhöz, és bánatpénzt követelt tőle, amiért nem jelenti fel a kelmefestők céhénél. Aznap este papa megint magával vitte Nicolas-t a tavernába, hogy megünnepeljék ezt a kis győzelmet. Nicolas másnap reggelig nem került elő. Ezúttal azonban senki nem szidalmazta. Én szó nélkül a kezébe nyomtam azt az orsót, amire épp gombolyítottam, magam meg kimenekültem a kertbe, hogy ne kelljen beszívnom a Nicolas-ból áradó bűzt, a szajhája szagát.

Mamannak mostanában, amióta szőhetett, kevesebbet fájt a feje amiatt, hogy Nicolas és én egymás közelében vagyunk. Még soha nem tapasztaltam ekkora boldogságot Mamannál, mint amióta a szövőszék mellett ülhetett. Madeleine-nel jóformán semmit nem törődött, és velem sem foglalkozott, legfeljebb olyankor, ha Nicolas vagy én a segítségét kértük valami gyapjúügyben. Egész álló napon át némán ült a szövőszék mellett, és éppoly keményen dolgozott, mint bármelyik szövőlegény; amikor éjszaka varrogattam, éreztem, hogy az a rész, amelyet ő szőtt, szoros, hézag nélküli és egyenletes. Esténként papa mellett üldögélt, és arról beszélgetett vele, hogy mit végzett el aznap, és milyen munka vár rá holnap. Ilyenkor papa nem sokat szólt, csak akkor mondott határozott nemet, amikor Maman azt kérte, hadd tanuljon meg árnyalni.

Nicolas szinte minden este elment a Vén Kutyába, ám azért nem mindig maradt ott egész éjszakára. Néha Georges Le Jeune is vele tartott, Luc azonban soha; neki egész életre elege lett a sörből azon a legelső estén. Nicolas többnyire egyedül ment el. Késő este hallottam, amint hazafelé jött az utcán, énekelt, vagy a kocsmában felszedett új ismerőseivel beszélgetett. Meglepődtem, milyen gyorsan megtalálta a helyét ezek között a népek között. Múlt nyáron, amikor nálunk volt, cseppet sem mutatkozott ilyen barátságosnak másokkal, inkább megjátszotta a rátarti párizsi művészt. Most számos férfi és nő akadt, akik leálltak beszélgetni vele, vagy utána kérdezősködtek a piacon.

Sokszor varrogattam éjnek idején, amikor hazajött. Most, hogy Maman nem segített többé – hisz nagyon kimerült a napi munkában, és pihentetnie kellett a szemét másnapra –, még több dolgom akadt. Nicolas ekkoriban nálunk lakott, ezzel megtakarította azt a pénzt, amit a fogadóban kellett volna szállásért fizetnie; amikor hazajött a tavernából, lefekhetett az Ízlelés szövőszéke melletti szalmazsákra. Valahányszor ezen a szőnyegen dolgoztam, Nicolas szinte a lábam előtt feküdt. Éjszakáról éjszakára egymás mellett voltunk a sötétségben. Nem sokat szóltunk, mert nem akartam felébreszteni Georges Le Jeune-t vagy Lucöt. Néha azonban megéreztem, hogy Nicolas felém fordul. Olyan érzés volt, mintha valami láthatatlan gyapjúszál kötött volna kettőnket össze.

Egy éjszaka Nicolas nagyon későn jött haza. Már mindenki mélyen aludt, csak én voltam még fent. Az Ízlelésen varrogattam nagyon apró, óvatos öltésekkel a hölgy arcát. Az arc félig már elkészült – elég hamar készen lesz ahhoz, hogy Nicolas megnézhesse.

Amikor Nicolas ledobta magát a szalmazsákjára, éreztem, hogy még szorosabb lett az a gyapjúszál. Mintha mondani akart volna valamit, de mégsem szólalt meg. Ez a csönd szörnyen súlyos volt. Vártam, vártam, míg a végén már nem bírtam tovább. – Mi az? – suttogtam bele a néma szobába.

– Valamit el szeretnék mondani magának, szépség. Múlt nyár óta.

– Azt, hogy miért ment el?

– Igen.

Visszatartottam a lélegzetem.

– Ma este Jacques Le Boeuf eljött a kocsmába.

Éreztem, hogy kiszáradt a szám. – Alors?

– Az az ember egy faragatlan fajankó.

– Ez nem újság.

– Nem bírom elviselni a gondolatát, hogy…

– Minek a gondolatát?

Nicolas elhallgatott. Éreztem, hogy a hölgy szeménél van egy pici rés; beleszúrtam a tűmet.

– Múlt nyáron meghallottam, amint a szülei Jacques Le Boeufről beszélgettek. A maga apja egyezséget kötött vele. Magáról.

Nicolas-nak nehezére esett a beszéd, én azonban nem segítettem neki.

– Magának hozzá kell mennie feleségül. Karácsonykor, így szól az egyezmény, bár ez még változhat, most, hogy a szőnyegek sürgősebbé váltak. Szóval akkor lesz az esküvője, amikor a szőnyegek elkészültek. Nagyböjtkor, gondolom.

– Tudok róla.

– Tudja?

– Madeleine elmondta. Ő a bátyámtól hallotta. Mert ők… – csak legyintettem, nem fejeztem be, mit szokott csinálni Georges Le Jeune és Madeleine. De Nicolas magától is kitalálhatta. – Madeleine esküdözött ugyan, hogy senkinek nem mondta el, de valószínűleg már egész Brüsszel tudja. De ugyan mit törődik maga azzal, mi lesz velem? Senkije sem vagyok magának; csupán egy vak lány vagyok, aki még meg sem csodálhatta a maga szép arcát.

– Rágondolni sem bírok, hogy egy szép lány feleségül menjen ilyen szörnyeteghez, ez minden. C'est tout. – Vártam, mert mintha még valamit akart volna mondani.

– Különös – folytatta Nicolas. – Ezek a szőnyegek… mintha ezek miatt másképp látnám a nőket. Legalábbis bizonyos nőket.

– De hisz ezek nem valódi nők, nem is csinálhatnak hát valódi dolgokat!

– Az arcuk valódi – kuncogott Nicolas. – Néhányuké. Ehhez az egyhez igazán jól értek, elvégre mindig hölgyek arcát festettem. Most meg tessék, itt vannak ezek a szőnyegek.

– Kimerült ezektől a rajzoktól, igaz?

– Azt hiszem, jobban, mint a maga apja.

– Szegény papa, teljesen kikészül ettől a maga Jean Le Viste-jétől.

– Végtelenül sajnálom.

Egy darabig csendben maradtunk. Hallottam Nicolas egyenletes lélegzését.

– És mit fog csinálni Jacques Le Boeuffel? – kérdezte ekkor Nicolas.

Luc megfordult, és álmában motyogott valamit.

Halkan felnevettem. – Ugyan mit csinálhatnék? Vak lány vagyok, szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyáltalán megkért valaki.

– Egy olyan ember, aki bárányhúgyszagot áraszt!

Vállat vontam, noha nem éreztem magam annyira közömbösnek.

– Tu sais, Aliénor, azért van valami, amit megtehetne.

Nicolas hangja megváltozott, amikor ezt mondta. Megdermedtem. Tudtam, mire gondol. Magam is gondoltam erre. Ám ez még rosszabb helyzetbe hozna, mintha feleségül mennék Jacques Le Boeufhöz.

Nicolas-nak azonban nem lehettek efféle kétségei. – Jer, szépségem – mondta. – Elmesélem neked az egyszarvú történetét, elejétől a végéig.

Végigfuttattam a kezem a szőnyeg felvetőszálainak bordazatán; a durva, szinte gyöngyszerűen kiálló gyapjú és selyem csiklandozta az ujjbegyeimet; egy pillanatig rajta nyugtattam a kezem. Maman és a papok szerint az ilyesmi bűn, amíg egy lány férjhez nem megy, én azonban nem hallottam, hogy ez valaha bárkit megállított volna – még Mamant sem. Mindig úgy mondta, hogy ő és papa az atyai műhely miatt házasodtak össze, ugyanakkor a bátyám mindössze egy hónappal a házasságkötésük után jött a világra. Madeleine és Georges Le Jeune sem törődnek sokat ezzel a bűnnel, sem Nicolas, sem azok a párocskák, akiket a sötét fasorban szoktam hallani, sem a piaci kút mellett nevetgélő asszonyok.

Beleszúrtam tűmet a hölgy ajkába, hogy tudjam, hol kell majd folytatnom, aztán kinyújtottam a kezem Nicolas felé. Ő megfogta, előbb felhúzott, majd felemelt székemről, a karjába vett, átlépegetett az alvó szövőlegények között, s kivitt a kertbe. A nyakába kapaszkodtam, orromat meleg bőréhez nyomtam. Csodás illata volt.

Ráfektetett a virágágyamra – a margaréták, szegfűk, nefelejcsek és harangvirágok tetejére. Azt sem bántam, milyen virágokat nyomunk széjjel, csak a völgyi liliomot igazítottam el az arcomnál. Ezt a virágot nagyon nehéz nevelni, igen rövid ideig virágzik, de annál édesebb az illata. Óvatosan oldalra hajtottam. A fejem egy kis csomó citromfüvön nyugodott. Hűvös, bolyhos levélkéi csiklandozták a homlokomat és az arcomat. Szerencsére a citromfű bármennyire összetörik is, hamar újjáéled.

Soha nem gondoltam volna, hogy együtt leszek egy férfival, ráadásul a féltett virágaim tetején.

– Min nevetgélsz, szépségem? – kérdezte Nicolas, míg arca az enyém felett lebegett.

– Semmin – feleltem, majd kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem őt.

Nicolas erősen hozzám préselte magát, lábát a csípőmre tette, mellkasa a mellemnek feszült, ágyéka keményen az enyémhez nyomódott. Még soha nem éreztem ilyen súlyt magamon, de ez nem fájt. Azt akartam, hogy még erősebben hozzám nyomódjon. Száját az enyémre tette, ajka mozgott, nyelve annyira betöltötte a számat, hogy megint nevetni akartam. Puha és mégis kemény volt, nedves és mozgó. Beszívta nyelvemet a szájába, és íme, odabent meleg volt, és éreztem a sör ízét, amit Nicolas ivott, és még másvalamit is, amit nem ismertem fel – ami az ő íze volt. Letépte a ruhámat, szoknyámat felhajtotta, mellénykémet levette. Megborzongtam, amikor bőröm a hűvös levegővel és Nicolas bőrével találkozott.

Minden érzékem dolgozott, egyet kivéve. Azon töprengtem, vajon milyen lehet mindez akkor, ha még látnám is, amit csinálunk. Abból a kevésből, amit el-elkaptam, mi is történik férfi és nő között – amikor például meghallottam éjjel Mamant és papát, vagy Georges Le Jeune-t és Madeleine-t a kertben, vagy a piacon tréfálkozó nők beszédét, meg néhány dalocskát – abból mindig úgy hittem, hogy látó szem kell ahhoz, hogy az ember élvezhesse; hogy ilyen velem nem történhet meg, vagy legfeljebb olyan férfival, mint amilyen Jacques Le Boeuf, és hogy az nagyon fájhat és rémes lehet. Most azonban csupán egy pillanatig fájt, amikor Nicolas először belém hatolt, utána már az egész testem őt érezte, ízlelte, érintette, szagolta és hallotta.

– Mit nézel? – kérdeztem Nicolas-t, mialatt ki-be mozgott bennem, és nedvesség volt köztünk.

– Semmit; lehunyom a szemem. Így sokkal jobb, jobban érezlek. Különben is sötét van – nem süt a hold.

Szóval semmit nem veszítettem. Éppolyan igazán együtt voltam vele, ahogyan bárki más lehetne. Ezt az örömöt külön kiélveztem. Valami emelkedni kezdett bennem, magasabbra, egyre magasabbra, Nicolas lökéseinek ritmusára, míg a végén már nem bírtam visszatartani, s kiszakadt belőlem a kiáltás, amikor a testem megfeszült, majd elernyedt, a kezem ökölbe szorult, aztán elgyengült.

Nicolas a számra tette a tenyerét. – Csitt! – mondta halkan, de ő is nevetett. – Azt akarod, hogy az egész ház meghallja?

Mélyet lélegeztem. A meglepetésem az ijedtségnél is nagyobb volt.

Nicolas most gyorsabban mozgott, mindenféle hangot adott, még nálam is gyorsabban szedte a levegőt, aztán valami melegséget éreztem magamba áradni. Nicolas abbahagyta a mozgást, és teljes súlyával, elernyedve hevert rajtam, hogy szinte levegőt sem kaptam. Egy pillanat múlva oldalvást fordult, s lehengeredett rólam. Hallottam a növényeim recsegését, megéreztem a völgyi liliom édes illatát, és tudtam, hogy annak is vége. Ugyanakkor valami édességet is éreztem, mintha méz folyt volna körülöttem. A varázslatos illat alatt pedig másvalami is volt, olyan valódi, akár a föld. Ezt az ágyszagot már másokon is éreztem, de most friss és új volt, mint az idei sarjú és a föld, amikor tavaszi eső áztatja.

Egyszerre lélegeztünk, ki meg be, ki meg be, egyre lassabban, míg teljesen lenyugodtunk.

– Szóval ezt szoktad csinálni a szajháiddal? – kérdeztem.

– Többé-kevésbé – hördült fel Nicolas. – Néha valamelyikkel jobb, mint a másikkal. De rendszerint úgy az igazi, ha a nő is boldog.

Boldog voltam.

– Mi ez az illat? – kérdezte Nicolas.

– Melyik?

– Ez az édes. A többit ismerem.

– A völgy lilioma. Azon fekszel.

Nicolas halkan felnevetett.

– Nicolas, azt akarom, hogy újra csináljuk.

– Most? – kacagott hangosabban Nicolas. – Legalább egy percet adj nekem, szépségem. Hadd pihenjek egy kicsikét, aztán meglátjuk, mit tehetek.

– Holnap – mondtam. – És holnapután éjjel, és azután is, minden éjjel.

Nicolas arca felém fordult. – Biztos vagy ebben, Aliénor? Tudod, mi történhet?

– Tudom – bólintottam. – A sokféle szóbeszéd, a tréfák, a dalok megtanítottak rá. Tudom, mit akarok. De annyi mindenből kimaradtam, amiért vak vagyok. Ebből nem akarok kimaradni.

Két teljes héten át minden áldott nap együtt dolgoztunk a műhelyben, éjszakánként meg együtt feküdtünk a kertemben, és összelapítottuk a virágaimat. Mire a két hét letelt, szétválogattuk a gyapjút, és elkészültünk az Ízlelés és az À mon désir hölgyeivel. Papa tükröt csúsztatott az Ízlelés szőnyege alá, hogy Nicolas láthassa a hölgy egész arcát. Aznap éjszaka Nicolas elbúcsúzott tőlem a kertben.

– Ne szomorkodj, szépségem – mondta, ölembe hajtva a fejét.

– Nem szomorkodom – mondtam. – És nem vagyok szép.

Másnap Nicolas visszautazott Párizsba.