CLAUDE LE VISTE

Húsvétvasárnap után Maman megkérdezte papát a faliszőnyegek felől; ekkor hallottam, hogy a művész visszajön. Mindnyájan hazafelé tartottunk a rue du Fourba, és Jeanne és a kis Geneviève azt akarta, hogy fussak előre velük és ugráljunk át a tócsákon, de én inkább visszamaradtam, hogy hallgatózzak. Ügyesen tudok hallgatózni, amikor senki nem is sejti.

Maman mindig vigyáz, nehogy zavarja papát, de papa ekkor épp jókedvűnek tűnt – talán éppúgy örült, mint én, hogy a hosszú mise után újból a szép napsütésben lehet! Maman kérdésére azt felelte, hogy már megkapta a rajzokat, és Nicolas des Innocents hamarosan eljön, hogy megbeszéljék a dolgot. Papa ez idáig alig említette a faliszőnyegeket. Ezzel mintegy elismerte, hogy valami bosszantja. Azt hiszem, már megbánta, hogy egyszarvúra cserélte a csataképet – papa szereti a harcokat és királyát. Rögvest ott is hagyott minket, mondván, hogy valamit meg kell beszélnie a háznagyával. Elkaptam Béatrice tekintetét, s mindketten felvihogtunk, mire Maman szigorúan ránk nézett.

Istennek legyen hála Béatrice-ért! Ő volt az, aki mindent elmondott nekem – a csatakép átváltását egyszarvúra, saját remek szójátékát a Viste-tel, s ami mind közül a legnagyszerűbb, Nicolas nevét. Maman soha nem mondta volna el ezeket, a szobája ajtaja pedig túlságosan tömör – egy árva szót sem hallottam, amikor Nicolas odabent volt, csak Béatrice nevetéséből kaptam el valamit. Szerencsére Béatrice mindenről beszámol nekem; nemsokára az én udvarhölgyem lesz. Maman nélkülözheti őt, s ő is szívesebben lesz velem; és Béatrice mindig olyan mulatságos!

Maman mostanában szörnyen unalmas – folyton csak imádkozni akar. Naponta kétszer is megy misére. Olykor a hármas vagy a hatórás mise alatt táncórám van, de a vecsernyére mindenképp magával visz a zene miatt, s ilyenkor olyan nyugton kell ülnöm, hogy sikítani szeretnék. Amikor ott ülök a Saint-Germain-des-Prés-ben, a lábam ritmusra rángatózik; a padomban ülő nők megérzik, de nem tudják, honnan jön a mocorgás, kivéve Béatrice-t, aki a lábamra teszi a kezét, hogy lenyugtasson. Amikor első alkalommal csinálta ezt, meglepetésemben felugrottam, s elvisítottam magam. Maman odahajolt és rám meredt, még a pap is odafordult. A ruhaujjamat kellett a számba gyömöszölnöm, nehogy kirobbanjon belőlem a nevetés.

Mintha mostanában folyton bosszantanám Mamant, noha nem tudom, mi mérgesíti annyira. Ő is bosszant engem – mindig azt mondogatja, hogy túl sokat nevetek, meg hogy túl gyorsan lépegetek, vagy hogy piszkos a ruhám, vagy ferdén áll a fejrevalóm. Úgy bánik velem, mintha kislány volnék, ugyanakkor azt várja tőlem, hogy felnőtt nő módján viselkedjem. Nem engedi, hogy akkor menjek ki, amikor én akarok – szerinte túl nagy vagyok már ahhoz, hogy napközben a Saint-Germain-des-Prés-ben rendezett vásárban játsszak, ahhoz meg túl fiatal vagyok, hogy este kimenjek. Nem is vagyok túl fiatal! Más tizennégy éves lányok nyugodtan elmehetnek este, hogy megnézzék a vásárban a jongleuröket. Némelyik velem egykorú lányt már eljegyeztek. Megkérdeztem efelől Mamant, aki azt mondta, micsoda tiszteletlenség ez, és hogy meg kell várnom, míg papa elhatározza, mikor, melyik férfi vesz feleségül. Ettől még nagyobb zavarba jöttem. Ha asszony leszek, akkor vajon hol van az, aki a férjem lesz?

Tegnap megpróbáltam kihallgatni Maman gyónását a Saint-Germain-des-Prés-ben, hogy rájöjjek, vajon furdalja-e a lelkiismeret, amiért olyan undok velem. Megbújtam egy oszlop mögött, annak a padnak a közelében, ahol Maman a pappal üldögélt, de oly halkan beszélt, hogy közelebb kellett volna kúsznom. Mindössze annyit hallottam, hogy „Ça c'est mon seul désir”, de akkor a pap észrevett, s elkergetett. „Mon seul désir”, mormoltam magam elé. „Az egyetlen vágyam.” A kifejezés annyira megbűvölt, hogy egész napon át ezt ismételgettem.

Amikor megtudtam, hogy Nicolas eljön, tudtam, hogy találkoznom kell vele. C'est mon seul désir! Hah! Ő az én emberem! Amióta láttam, a nap minden órájában reá gondolok. Természetesen senkinek nem beszélek erről, kivéve Béatrice-t, aki nagy meglepetésemre nem túlzottan örül ennek. Ez Béatrice egyetlen hibája. Leírtam például Nicolas szemét, hogy olyan barna, akár a gesztenye, a szeme sarkát meg úgy húzza össze, mintha egy kicsit szomorkás volna, pedig látszik, hogy nem is az. Mire Béatrice közbevágott: – Ez az ember nem hozzád való. Csak egy művész, és nem megbízható. Gondolj inkább egy előkelő uraságra.

– Ha nem volna megbízható, akkor az apám soha nem kérte volna fel a munkára – vágtam vissza. – És Léon bácsi sem engedte volna. – Léon voltaképp nem a bácsikám, csak egy öreg kereskedő, aki apám üzleti ügyeit intézi. Ő azonban úgy bánik velem, mintha az unokahúga lennék: nemrégiben még megpaskolta az arcom, és édességeket hozott nekem, mostanság azonban olyanokat mond, hogy álljak egyenesen és fésüljem meg a hajam. – Csak mondd meg nekem, miféle férjet szeretnél, én majd utánanézek, létezik-e olyan fickó a halpiacon – szokta mondogatni. Gondolom, alaposan meglepődne, ha leírnám neki Nicolas-t! Biztosra veszem, nem sokra tartja a művészeket; kihallgattam, amikor arról beszélgetett papával, hogy ugyan miért akar Nicolas egyszarvút tervezni, ami nem is illik majd a nagyterembe. Papa ajtaja ugyanis vékonyabb; ha a kulcslyukra szorítom a fülem, mindent jól hallok. Hanem az már bizonyos, hogy papa nem lesz hajlandó újabb változtatásra! Ezt én is megmondhattam volna Léonnak. Már az is elég rossz volt, hogy a véleményét egyszer megváltoztatta, az meg egyszerűen elképzelhetetlen, hogy megint visszacsinálja, amit kimondott.

Amikor megtudtam, hogy Nicolas eljön a rue du Fourba, egyenesen odamentem a háznagyhoz, hogy kiszedjem belőle az érkezése idejét. A háznagy, mint rendesen, most is a kamrában számlált valamit. Folyton attól retteg, hogy meglopnak bennünket. A tekintete még Béatrice-énél is jobban elborzadt, amikor kiejtettem Nicolas nevét. – Magának semmi dolga az ilyen népekkel, kisasszony – mondta.

– Csak annyit kérdeztem, mikor érkezik – mosolyogtam édesen a háznagyra. – Ha nem mondod meg, odamegyek papához, és beárullak, hogy nem voltál segítőkész velem.

A háznagy grimaszt vágott. – Csütörtökön, hatkor – morogta. – Akkor jön, Léonnal együtt.

– No látod, nem is volt olyan nehéz. Csak mindig válaszolj szépen arra, amit tudni akarok, és akkor boldog leszek.

A háznagy meghajolt, de éreztem, hogy utánam nézett, amikor megfordultam és elmentem. Mintha még mondani akart volna valamit, de aztán mégsem szólt. Ez olyan mulatságosnak tűnt, hogy felnevettem, miközben elfutottam.

Csütörtökön este el kellett volna mennem Mamannal és a húgaimmal Nanterre-be, a nagymamához, én azonban hasfájást tettettem, így odahaza maradhattam. Amikor Jeanne meghallotta, hogy nem megyek el, ő is hascsikarást akart imitálni, noha nem is tudta, mi okból akarok otthon maradni. Nem szóltam neki Nicolas-ról – Jeanne még túl kicsi ahhoz, hogy megértse. Ott ténfergett körülöttem, míg a végén csúnya dolgokat mondtam neki, erre sírva fakadt, s elszaladt. Utána rémesen éreztem magam – igazán nem akartam így bánni a testvéremmel. Ő meg én egész életünkben mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Egészen mostanáig közös ágyban aludtunk, és Jeanne akkor is zokogott, amikor megmondtam neki, hogy mostantól már egyedül szeretnék aludni. Újabban olyan nyugtalan vagyok éjszaka. Lerúgom a takarómat, majd ráhemperedem, és arra a gondolatra, hogy egy másik test is van az ágyban – kivéve persze Nicolas-t –, szörnyen ingerült leszek.

Jeanne-nak mostanában többet kell együtt lennie a kicsi Geneviève-vel, aki nagyon aranyos, de még csak hétéves, Jeanne pedig szívesebben tölti az idejét nagyobb lányok társaságában. Ráadásul a kis Geneviève Maman kedvence, ami még külön dühíti Jeanne-t. Hát igen – a kis Geneviève Maman nevét viseli, Jeanne-nak és nekem meg olyan nevünk van, ami eszünkbe juttatja, hogy egyikünk sem az a fiú, akit papa szeretett volna.

Maman otthon hagyta Béatrice-t, hogy vigyázzon rám, s végül ő meg a testvéreim elindultak Nanterre-be. Akkor elküldtem Béatrice-t, hogy vásároljon nekem mézes narancshéjat, amit nagyon szeretek; az majd rendbe hozza a gyomromat, mondtam. Elmagyaráztam neki, hogy kizárólag egy bizonyos, Notre-Dame melletti bódéban veheti meg. Béatrice forgatta ugyan a szemét, de azért elment. Amikor kilépett, nagyot sóhajtottam, és beszaladtam a szobámba. Az alsóruhám szörnyen dörzsölte a mellbimbóimat; lefeküdtem az ágyamra, s egy párnát szorítottam a lábam közé; arra vágyódtam, hogy feleletet kapjak a testem által feltett kérdésre. Úgy éreztem magam, mintha a misén zengő imádságba valaki közbevágott volna, és az ének félbemaradt.

Végül felkeltem, megigazgattam a ruhámat és a főkötőmet, és odaszaladtam apám szobájához. Az ajtó nyitva állt; bekukucskáltam. Csupán Marie-Céleste guggolt a kandalló előtt, és a tüzet piszkálgatta. Amikor még egészen kicsi voltam, és nyaranta a d'arcyi kastélyban tartózkodtunk, Marie-Céleste elvitt engem meg a kishúgaimat a folyóhoz; ilyenkor trágár dalokat énekelgetett nekünk, mialatt a szennyesünket mosta. Most arra vágyódtam, hogy beszéljek neki Nicolas des Innocents-ről, meg hogy mit szeretnék, hová tegye a kezét, én meg mit csinálnék a nyelvemmel. Elvégre Marie-Céleste dalocskáiból és meséiből tanultam meg az ilyen dolgokat. Valami azonban visszatartott. Kislánykoromban Marie-Céleste a barátnőm volt, most azonban már felnőttem, hamarosan udvarhölgyem lesz, fel kell készülnöm a férjhez menetelre, és nem lenne helyes, ha ilyesmiről beszélgetnék vele.

– Miért raksz tüzet, Marie-Céleste? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna.

Marie-Céleste felpillantott rám. A homlokára hamu tapadt, mintha hamvazószerda lett volna. Mindig is rendetlen lány volt. – Látogatók jönnek, kisasszony – válaszolta. – Az apjához.

A tűzifa füstölögni kezdett, imitt-amott már felcsaptak a lángok. Marie-Céleste egy székbe roskadt, és nagy nyögések közepette megdörzsölte a lábát. Az arca valahogy kövérebbnek látszott, mint régen. Te jó ég! borzadtam el, amint a testére néztem. – Marie-Céleste! Gyereked lesz?

A lány lecsüggesztette a fejét. Ez is olyan különös volt; annyi dalocskát zümmögött nekünk megesett lányokról, ám arra, úgy látszik, soha nem gondolt, hogy ez vele is megtörténhet. Természetesen minden nő akar gyereket, de nem így, férj nélkül!

– Te ostoba jószág! – korholtam. – Ki az apja?

Marie-Céleste csak legyintett, mint aki el akarja hárítani a kérdést.

– Itt dolgozik?

Erre nemet intett.

– Alors, legalább feleségül vesz?

– Nem – rázta meg újra a fejét Marie-Céleste.

– De hát akkor mit fogsz csinálni?

– Nem tudom, mademoiselle.

– Maman nagyon dühös lesz. Látott már így téged?

– Elbújok előle, mademoiselle.

– Márpedig hamar rá fog jönni. Legalább vennél fel valami bő köpönyeget, hogy ne vegyen észre!

– Cselédlányok nem viselhetnek köpönyeget, mademoiselle; köpönyegben nem lehet dolgozni.

– Úgy nézem, hamarosan így sem, úgy sem fogsz tudni dolgozni. Vissza kellene menned a családodhoz. Attends, várj csak, valamit ki kellene találni, amit Mamannak mondasz. Hopp, már tudom! Mondd azt, hogy anyád megbetegedett, és ápolnod kell. Ha megszületett a kisbabád, visszajöhetsz.

– Nem kerülhetek az úrnő szeme elé, Mademoiselle; rögtön meglátná rajtam, hogy valami baj van.

– Akkor én mondom meg neki, amikor visszajön Nanterre-ből. – Nagyon sajnáltam Marie-Céleste-et, mindenáron segíteni akartam rajta.

Marie-Céleste felragyogott. – Ó, mademoiselle, ezer köszönet! Maga nagyon jó hozzám.

– Legjobb lenne, ha minél hamarabb elmennél.

– Köszönöm, mademoiselle. Köszönöm. Felkeresem, amint visszajöttem – mondta, azzal kifelé indult. Útközben azonban megállt, s megfordult. – Ha kislány lesz, az ön nevét adom neki.

– Ez igazán kedves. És ha fiú lesz, akkor az apjáról nevezed el?

– Soha! – szűkült össze Marie-Céleste szeme. – Hallani sem akar a gyerekről, így hát én sem akarok tudni róla.

Marie-Céleste kiment. Körülnéztem papa szobájában. Nem valami kényelmes hely. A tölgyfa székek párnázatlanok, recsegnek, ha az ember beléjük ül. Papa valószínűleg azért rakatott a szobájába ilyen székeket, hogy senki ne időzzön túl hosszasan nála. Észrevettem, hogy Léon bácsi mindig állva marad, amikor papával beszélget. A falakon a birtokaink térképei lógnak – a d'Arcy kastély, a rue du Four, meg a Le Viste-ek családi háza Lyonban – meg azoknak a helyeknek a térképei, amelyekről papa a királlyal szokott beszélgetni. A könyveit papa lakatra zárt ládában tartja.

A szobában két asztal is van – az egyiken papa írni szokott, a másikra, ami nagyobb, kiteregeti a térképeit és a papírjait, ha valaki tárgyalni jön hozzá. Ez az asztal általában üres, ma azonban nagy ív papirosok borították. Ránéztem a legfelső papírra, és a meglepetéstől hátraléptem. A rajz engem ábrázolt! Én álltam ott, egy oroszlán meg egy egyszarvú között, kesztyűs kezemben papagájjal. Gyönyörű ruha volt rajtam, s egyszerű kendő, amely szabadon hagyta a hajam. Oldalra pillantottam, az egyszarvúra, és úgy mosolyogtam, mintha valami titokra gondolnék. Az egyszarvú nagyon szép, kövér és fehér volt, hátsó lábán állt, szarva spirálisan csavarodott. A fejét úgy fordította el tőlem, mintha nem akarná, hogy szépségem elbűvölje. Kis köpenyén a Le Viste-címer látszott, s mintha az egész rajzon szél fújdogált volna, amely felborzolta az egyszarvú és az oroszlán sörényét, az én fejkendőmet és a Le Viste-ek zászlaját, amelyet az oroszlán tartott a mancsában.

Hosszan, nagyon hosszan bámultam a rajzot. Nem bírtam levenni róla a szemem, és meg sem tudtam mozdulni, hogy megnézzem az alatta lévő rajzokat. Nicolas engem rajzolt le. Éppúgy rám gondolt, ahogyan én őrá. Keblem hullámzott, és magamban ezt ismételgettem: Mon seul désir – egyetlen vágyam.

Ekkor hangokat hallottam a hallból. Az ajtó feltárult, én meg nagy hirtelen mi mást tehettem, leguggoltam, és bemásztam az asztal alá. Egyedül voltam a sötétségben, a hideg kövön, amitől különös érzés fogott el. Rendszerint a testvéreimmel szoktam ilyen helyen bújócskázni, de mindig olyan hangosan viháncolunk, hogy azonnal megtalálnak bennünket. Most némán, összefont karral ültem, és hőn imádkoztam, nehogy meglássanak.

Két férfi lépett be, s egyenesen az asztalhoz jöttek. Az egyik hosszú, barna ruhát viselt, mint a kereskedők, ez bizonyára Léon bácsi volt. A másikon térdig érő, szürke tunikát láttam, sötétkék nadrággal, és még meg sem szólalt, már tudtam, hogy ez csakis Nicolas lehet. Nemhiába töltöttem el oly sok napot azzal, hogy rá gondoltam. Minden gondolatomat az ő részletei töltötték be – széles válla, nyakáig érő, göndör hajfürtjei, két szem cseresznyére hasonlító feneke, lábszárának feszes vonala.

Gondolataim most még inkább elmerültek a részletekben, mivel a férfiak beszélgetni kezdtek, én azonban nem láttam egyebet, csak a lábukat. Nicolas arcát csupán elképzelni tudtam – sima homlokát, amint összeráncolja, összehúzott szemét, amellyel a papíron lévő arcmásomra mered, s hosszú ujjait, amelyekkel végigsimítja a durva rajzpapírt. Mindez egész valómat betöltötte, miközben a sötétben kucorogva kihallgattam őket.

– Monseigneur pár perc múlva itt lesz – mondta Léon bácsi. – Fontoljunk meg néhány dolgot, mialatt várunk rá. – Miközben ezt mondta, papírzörgést hallottam.

– Tetszettek neki a tervek? – kérdezte Nicolas. – Megdicsérte? – Bizakodó hangja egyenesen a lányságom közepéig hatolt: mintha megérintette volna.

Léon nem válaszolt, és Nicolas hangja sürgetőbbé vált. – Valamit mégiscsak mondania kellett! Maga is láthatja, milyen kiválóak ezek a rajzok. Ő is bizonyára el volt ragadtatva tőlük.

Léon felnevetett. – Monseigneur Le Viste-nek nem olyan a természete, hogy bármitől el legyen ragadtatva.

– De legalább mondott valami elismerést, nem?

– Túlságosan oda vagy magadtól, Nicolas. Várd ki, míg a megrendelőd megmondja a véleményét. Alors, most akkor felkészítelek a monseigneurrel való találkozásra. Elsősorban tudnod kell, hogy egyetlen pillantást sem vetett még a rajzaidra.

– De hisz már egy hete megkapta!

– Igen, és azt fogja mondani, hogy gondosan tanulmányozta őket, holott rájuk sem nézett.

– De a Miasszonyunk nevében, miért?

– Monseigneur Le Viste mostanában roppant elfoglalt. Csak akkor foglalkozik a dolgokkal, amikor sürgős szüksége van rájuk. Akkor aztán gyorsan határoz, és elvárja, hogy kérdés nélkül engedelmeskedjenek neki.

Nicolas felhördült. – Hát így áll hozzá egy nemesember az ilyen fontos megbízatásokhoz? Kötve hiszem, hogy akkor is így viselkedne, ha valódi nemesi vér csordogálna benne!

Léon bácsi lehalkította a hangját. – Jean le Viste nagyon is tisztában van azzal, hogy az embereknek mi a véleményük róla. Így hát kemény munkával és királyunk iránt tanúsított hűségével kompenzálja annak a tiszteletnek a hiányát, amelyet a hozzád hasonló művészek mutatnak irányába – mondta Léon bácsi, némi nehezteléssel a hangjában.

– Azért persze tisztelem annyira, hogy szívesen dolgozzam neki – mondta sietve Nicolas.

– Hát persze. Az ember legyen gyakorlatias. A sou az sou, akár nemesembertől, akár koldustól jön.

Mindketten felnevettek. Felütöttem a fejem, majdnem bevertem az asztal tetejébe. Nem tetszett nekem a nevetésük. Nem állok túl közel papához – velem is éppolyan rideg, mint mindenki mással –, az azonban nem esett jól, hogy nevét és reputációját úgy hajigálják, mint a kutyák elé vetett botot. És Léon bácsi – nahát, nem hittem volna, hogy ennyire hűtlen papához. Ha legközelebb látom, jól letaposom a tyúkszemét. Vagy ennél is rosszabbat teszek.

– Nem tagadom, hogy rajzaid ígéretesek – mondta Léon bácsi.

– Ígéretesek! Ezek jóval többek annál!

– Ha egy percig csöndben maradnál, segítenék, hogy sokkal jobbnak láttassuk a faliszőnyegeidet, mint amilyenek; jobbnak, mint valaha képzelnéd. Te magad közelebb vagy a művedhez, semhogy észrevedd, mit lehetne javítani rajtuk. Szükséged van másvalakinek a szemére, hogy meglásd a hibáit.

– Hibáit! Miféle hibáit? – visszhangozta Nicolas saját gondolataimat. Ugyan mit lehetne még szebbé-jobbá tenni ezeken a rajzokon?

– Amikor a terveidre nézek, két dolog jut eszembe, és biztosra veszem, hogy Jean Le Viste mást fog javasolni.

– Melyik az a két dolog?

– A nagytermet hat faliszőnyeg fogja borítani, ugyebár, n'est-ce pas? Két nagy és négy kisebb méretű.

– Igen.

– És ezeken azt ábrázolod, amint a hölgy elbűvöli az egyszarvút, n'est-ce pas?

– Ebben állapodtam meg monseigneurrel.

– Az elcsábítás elég világos, én azonban azon gondolkodom, nem rejthetnél-e el más egyebet is a rajzokban. Olyasmit, amitől másképp is lehetne nézni őket.

– Mire gondolsz? – állt egyik lábáról a másikra Nicolas.

– Számomra úgy tűnik, hogy sejtethetnéd rajzaidon az öt érzéket – kopogtatott Léon bácsi az ujjával az egyik papírra, ami úgy hatott, mintha a fülembe dobolt volna. – A hölgy az egyszarvú érzékszerveivel játszik; gondolj például a hallásra. Amikor megfogja a szarvát, az minden bizonnyal a tapintást jelenti. Itt – kopogtatta meg Léon újból az asztalt – a hölgy szegfűkoszorút fon a szagláshoz, habár ez nem egészen érthető.

– A menyasszonyok szoktak szegfűből font koszorút viselni – magyarázta Nicolas. – A hölgy a házasság és a nászágy gondolatával bűvöli az egyszarvút. A szaglás eszembe sem jutott.

– Á, értem már. Szóval nem is vagy te olyan okos, mint amilyennek hittelek. Ezek szerint az érzékszervek merő véletlenségből jelentek meg a műveden.

– Én…

– De azt látod, ugye, milyen könnyűszerrel beleveheted az öt érzéket? Az egyiken az egyszarvú szegfűt szaglászik. Esetleg egy másik állat. Azon a szőnyegen, amelyen az egyszarvú a hölgy ölébe teszi a lábát, a hölgy tükröt tart az állat elé, így megmutathatnád a látást.

– De ez hiúnak tüntetné fel az egyszarvút, nem?

– Valóban? Az egyszarvú egy kicsit tényleg hiúnak tűnik.

Nicolas nem válaszolt. Talán meghallotta, hogy az asztal alatt kucorgok, s halkan kinevetem őt meg az egyszarvúját.

– Na mármost itt van az a rajzod, amelyen a hölgy a kezében tartja az egyszarvú szarvát, ez lesz a tapintás. A harmóniumjáték a hallást mutathatja. A szegfűk a szaglást jelzik. A tükör a látást. Mi van még? Az Ízlelés. Még két szőnyegünk van hátra – Claude-nak és Geneviève asszonynak szánva.

Mamannak? Vajon mit ért ezen Léon bácsi?

Nicolas olyan fura hangot adott ki magából, mint aki sír és nevet egyszerre. – Mit értesz azon, hogy Claude-nak és Geneviève asszonynak?

– Ugyan már, nagyon is jól tudod, mit értek ezen. Ez a másik javaslatom. A hasonlatosság túlságosan nyilvánvaló. Jean Le Viste-nek ez nem lesz ínyére. Tudom, hogy te többnyire portrékat szoktál festeni, de ezen a két utolsó képen olyannak kell ábrázolnod őket, mintha más hölgyek lennének.

– Miért?

– Jean Le Viste csataképeket akart szövetni. Csataképek helyett te a feleségét és a lányát tárod a szeme elé. Hogy képzeled ezt?

– Monseigneur beleegyezett az egyszarvúba.

– De nem zenghetsz neki ódát a feleségéről és a lányáról! Nos, én igazán részvétet érzek Geneviève asszony iránt. Jean Le Viste nem könnyű ember. Azt is tudnod kell, hogy ő, valamint Claude tüske a szemében. És bizonyára semmi kedve nincs ahhoz, hogy őket festesse a faliszőnyegeire, ezzel mintegy felértékelve a személyüket.

– Ó! – kiáltottam fel. Ezúttal csakugyan alaposan beütöttem a fejem az asztalba. Fájt.

Meglepődött mormogás hallatszott, majd két arc hajolt be az asztal alá. Léon csak döbbenten bámult, Nicolas azonban elmosolyodott, amikor látta, hogy én vagyok odalent. Kinyújtotta a kezét, és segített kikászolódni.

– Köszönöm – álltam fel. Nicolas a kezem fölé hajolt, én azonban elhúztam előle, mielőtt megcsókolhatta volna, és lesimítgattam a ruhámat. Még nem álltam készen arra, hogy megbocsássak neki mindazért, amit az apámról mondott.

– Mit művelsz te itt, haszontalan leányzó? – kérdezte Léon bácsi. Egy pillanatig átsuhant rajtam, hogy no, mindjárt elagyabugyál, mint a kis Geneviève-et, de aztán láttam, hogy észhez tért. – Apád szörnyen megharagudna, ha tudná, hogy kémkedsz utánunk!

– Apám szörnyen megharagudna, ha megtudná, amiket mondott róla, Léon bácsi. És maga, monsieur – tettem hozzá, Nicolas-ra pillantva.

Csend lett. Láttam, hogy mindkét férfi az előző szavain töri a fejét, s megpróbál rájönni, mivel is sérthették meg papát. Annyira ijedtnek látszottak, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül.

Léon bácsi összehúzott szemmel rám nézett. – Claude, igazán rossz kislány vagy – mondta, ezúttal jóval kevésbé szigorúan, inkább olyan hangon, mint aki egy kis ölebet próbál megfeddni.

– Ó, tudom. Hát maga, monsieur, maga is haszontalan kislánynak tart engem? – néztem Nicolas-ra. Csodálatosan jó volt belenézni szép arcába.

Nem tudom, mit akart volna válaszolni, de attól, amit mondott, majdnem elolvadtam. – Egy bizonyos, önnél haszontalanabb kislányt nem ismerek a világon, mademoiselle – mondta. Ezektől a szavaktól izgalmat éreztem.

– Ebből elég! – hördült fel Léon bácsi. – Menj ki innen, Claude. Apád hamarosan itt lesz.

– Még nem megyek. Meg akarom nézni az anyámat ábrázoló rajzot. Melyik az? – kérdeztem, és beletúrtam a rajzokba. Egész rakás hölgyet láttam, meg egy csomó Le Viste-címerpajzsot, oroszlánt és egyszarvút.

– Claude! Kérlek!

Nem törődtem Léon bácsi esdeklésével; Nicolas-hoz fordultam. – Mutassa meg nekem, monsieur. Meg akarom nézni.

Nicolas egy szót sem szólt, előhúzott egy rajzot, s elém tette az asztalra.

Igen nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy Maman nem olyan szép a rajzon, mint én. A ruhája sem látszott olyan finomnak, mint az enyém, jóval egyszerűbbnek tűnt. És a rajzon nem fújt át a szél – a zászló nem fodrozódott, az oroszlán és az egyszarvú jóval szelídebben álldogált, mint ahogyan az engem ábrázoló rajzokon. Voltaképp minden nagy nyugalmat árasztott; az egyetlen mozdulatot Maman tette: előhúzott egy nyakláncot abból a ládikából, amelyet egyik udvarhölgye tartott elébe. Már nem bántam, hogy Maman is ott lesz a faliszőnyegen – az összehasonlítás kedvemre való volt.

De ha minden úgy lesz, ahogyan Léon bácsi sugallja, akkor egyikünk arca sem marad ilyen! Tennem kell valamit, gondoltam. De mit? Noha megfenyegettem Léon bácsit, hogy szavait elismétlem papának, magamban nagyon jól tudtam, hogy papa nem fog rám hallgatni. Borzasztó gondolat volt, hogy Maman és én tüske vagyunk papa szemében, de Léon bácsinak igaza volt – Maman nem adott örököst papának, csak a húgaimat, és én sem lettem fiú. Valahányszor papa ránk néz, az juthat eszébe, hogy egy napon összes vagyona leendő férjemre és a fiaimra száll, és nem lesz, aki továbbvigye a Le Viste-ek címerpajzsát. Ettől van az, hogy mindig olyan rideg hozzánk. Béatrice-től már azt is megtudtam, hogy papa nem osztja meg többé Mamannal az ágyát.

Nicolas megpróbált mentegetni engem és Mamant. – Csak akkor változtatom meg az arcokat, ha monseigneurnek ez lesz a kívánsága – jelentette ki. – Csak a patrónusom kedvéért teszek változtatásokat, nem pedig a patrónusom kereskedője miatt.

Léon bácsi Nicolas-ra nézett, de mielőtt bármit mondhatott volna, léptek hallatszottak odakintről. – Fuss! – sziszegte rám Léon bácsi, de már késő volt a meneküléshez. Nicolas a fejemre tette a kezét, s gyengéden a földre nyomott. Arcom egy pillanatra egy vonalba került kidudorodó ágyékával. Felnéztem rá, s láttam, hogy mosolyog. Aztán betolt az asztal alá.

Most még hidegebbnek, keményebbnek és sötétebbnek éreztem ezt az asztal alatti kuporgást, de tudtam, nem kell soká elviselnem. Papa lába szálegyenesen megállt, egyik oldalán Léon, a másikon Nicolas mellett. Én egyre Nicolas lábát néztem. Most, hogy tudta, az asztal alatt vagyok, valahogy másként állt, bár hogy mi volt a különbség, nem tudtam volna megmondani. Mintha szeme lett volna a lábának, amellyel engem nézett.

Papa lába olyan volt, akár ő maga – egyenes és közönyös, mint egy szék lába. – Szóval ezek a rajzok – mondta.

Valaki motoszkált a rajzokkal, ide-oda rakosgatta őket az asztalon. – Íme, itt vannak, monseigneur – mondta Nicolas. – Sorrend szerint láthatja őket. Az első az, amelyen a hölgy felveszi nyakláncát, hogy azzal csábítsa az egyszarvút. A következőn harmóniumon játszik, így kelti fel az egyszarvú figyelmét. Ezen meg papagájt etet, az egyszarvú meg közelebb húzódott, noha még a hátsó lábán áll, s elfordítja a fejét. Már csaknem elcsábult, de még több kísértésre van szüksége.

Észrevettem, hogy amikor a papagáj etetéséről volt szó, Nicolas kis szünetet tartott. Így hát én leszek az Ízlelés, gondoltam. Akkor hát ízlelj meg!

– Ezen a rajzon a hölgy szegfűkoszorút fon, mint aki esküvőre készül. A saját esküvőjére. Amint látja, uram, az egyszarvú immár szelíden leült. S végül – koppantotta meg az asztalt Nicolas –, az egyszarvú a hölgy ölében hever, s ők ketten egymásra néznek. A legutolsó szőnyegen a hölgy már végképp elbűvölte, s a szarvánál fogva tartja őt. A háttérben lévő állatok is láncra verve állnak – a szerelem rabszolgái lettek.

Nicolas befejezte a mondókáját. Csend lett. Nicolas most bizonyára apám válaszára vár. De papa egy szót sem szólt. Gyakran csinálja ezt: hallgatásával bizonytalanságban tartja az embereket. A dolog ezúttal is működött, mert Nicolas újból beszélni kezdett; hangja ezúttal idegesen rezgett.

– Amint látja, monseigneur, az egyszarvút minden rajzon elkíséri az oroszlán, amely a nemességet, erőt és bátorságot van hivatva ábrázolni, szemben az egyszarvú tisztaságával és szelídségével. Az oroszlán a nemes vad megszelídítését példázza.

– A háttérben természetesen minden millefleurs-rel, ezernyi virággal lesz teleszőve, monseigneur – tette hozzá Léon bácsi. – Ezeket maguk a brüsszeli takácsok tervezik, ez az ő specialitásuk. Nicolas a vázlatain csupán jelezte a helyüket.

Újból néma csend lett. Visszatartott lélegzettel lestem, mit fog majd mondani papa arra, hogy mindenütt az én arcomat és Mamant látja. – Kevés a címerpajzs rajtuk – mondta végül.

– Az egyszarvú és az oroszlán mindegyik rajzon a Le Viste-zászlót és -címert tartja – mondta Nicolas. Bosszúsnak hallatszott. Kinyújtottam a kezem, s megböködtem Nicolas lábát, amivel jeleztem, hogy ne beszéljen ilyen hangon papával. Nicolas megcsoszogtatta a lábát.

– Két olyan rajz van, amelyen mindössze egy-egy címert látok – mondta papa.

– Odarajzolhatok még egy-egy pajzsot, amelyet az oroszlán és az egyszarvú visz, Monseigneur. – Nicolas minden bizonnyal elértette célzásomat, mert jóval higgadtabban beszélt. Megsimogattam a lábikráját.

– A zászlórudaknak és a címerrudaknak hegyes a végük, nem pedig olyan kerek, mint amilyennek rajzoltad – hirdette ki papa.

– De a hegyes végű botok olyanok, mint a harci lándzsák, monseigneur – mondta Nicolas olyan hangon, mint aki menten megfullad. Kuncogni kezdtem, és felnyúltam a combjáig.

– Márpedig hegyes lándzsákat akarok látni a rudak végiben – jelentette ki papa. – Már így is túl sok nőszemély és virág van a szőnyegeken. Legalább néhány lándzsa emlékeztessen bennünket a háborúra. És mi történik az egyszarvúval, amikor a hölgy megfogja?

Szerencsére Nicolas-nak nem kellett erre válaszolnia; amúgy sem bírt volna megszólalni. Kezemet kidudorodó férfiasságára helyeztem, amely olyan kemény volt, akárha fából lenne. Még soha nem érintettem eddig ilyent. – Nem lenne lehetséges, hogy a hölgy odavezeti a vadászhoz, aki megöli? – folytatta papa, aki szeret megválaszolni saját kérdéseire. – Hozzátehetnél még egy szőnyeget, amelyen befejezed a históriát.

– Azt hiszem, a nagyteremben nincs hely több szőnyeg számára – mondta Léon bácsi.

– Akkor cseréld ki valamelyik nőt. Azt a szegfűset, vagy amelyik a madarat eteti.

Leejtettem a kezem.

– Ez kiváló ötlet, monseigneur – mondta Léon bácsi. Levegő után kapkodtam. Nicolas is nyögött valamit, így aztán papa nem hallhatott meg engem.

Ekkor kiderült, miért is áll olyan príma üzletember hírében Léon bácsi. – Kiváló ötlet – ismételte meg. – A kegyetlen gyilkolás természetesen jóval nagyobb kontrasztot képezne, mint a harci lándzsák kifinomultabb célzása. Senki nem elég csavaros eszű, hogy a végén rájöjjön az ilyesmire, igaz?

– Hogy érted azt, hogy nem elég csavaros eszű?

– Nos, hát példának okáért az ember egyszerűen csak hozzáképzeli vagy beleérti a csatát, amikor a hegyes végű lándzsákat látja (amelyek, mondhatom, uram, igen finom célzások), éppúgy, mint a Nicolas által javasolt, csatában használt pajzsok hozzáadása, meg valami ezekhez hasonlók. Hadd gondolkodjam csak! Mit szólna egy sátorhoz – olyasféléhez, amelyet a csatamezőn a király részére szokás felállítani? Ez szintén éppúgy emlékeztetne a királyra, mint a csatára. De igaz, ami igaz, mindez túlságosan is finom célzás. Talán csakugyan nyilvánvalóbb lenne, ha egy kegyetlen vadász leölné az egyszarvút.

– Nem! Királyi sátrat akarok.

Annyira csodáltam Léon bácsi eszét, hogy a sarkamra ültem. Úgy kapta horogra papát, akár egy halat, anélkül, hogy papa észrevette volna, majd szépen partra vetette, pontosan oda, ahová akarta.

– A sátor jó nagy méretű lehet, így a legnagyobb szőnyegre kerülhet – mondta frissen Léon bácsi, nehogy papának ideje legyen meggondolnia magát. – Arra, amelyiken a hölgy az ékszerrel vagy a papagájjal van. Melyik tetszene önnek jobban, Monseigneur?

Nicolas mondani akart valamit, de papa közbevágott. – Amelyen az ékszerrel van; az jóval királyibbnak látszik a másiknál.

Mielőtt újra megnyikkanhattam volna, Nicolas az asztal alatt rálépett a lábamra, s nyomott egyet rajta. Csendben maradtam; Nicolas a lábamon hagyta a lábát, és aprókat veregetett rajtam.

– Rendben van, Nicolas, rajzold hát ide a sátrat – mondta Léon bácsi.

– Természetesen, monseigneur. És kíván monseigneur valami különlegességet a sátorra?

– Címerpajzsot.

– Azt anélkül is rátettem volna, hogy mondja, uram. Én azonban másvalamire is gondoltam, amely csatát jelezhetne. Valami olyasmire, ami szerelmi csatározásra céloz.

– Hallani sem akarok szerelemről – mordult fel papa. – Mit képzelsz? Szép kis fogalmaid lehetnek az efféléről!

Eszembe jutott valami, és megütögettem Nicolas lábát. Egy pillanat múlva az egyik rajz leesett az asztalról. – Ó, pardon, monsieur, olyan ügyetlen vagyok! – mondta Nicolas, azzal leguggolt, hogy felemelje a rajzot. Odahajoltam, és a fülébe súgtam: – C'est mon seul désir. – Aztán beleharaptam.

Nicolas felállt.

– Vérzik a füled? – kérdezte papa.

– Pardon, monseigneur. Beütöttem az asztal lábába. De eszembe jutott valami. Mit szólna ahhoz, ha ráírnám, „À mon seul désir”? Azt jelenti, hogy…

– Elég – vágott el minden további beszédet papa. Ismerem ezt a hangját. Azt jelenti, hogy túl hosszúnak tartja, és unja a megbeszélést. – Mutasd meg Léonnak a változtatásokat, és a végső festményeket hozd el nekem május elsején. Egy nappal sem később, mert áldozócsütörtökre elutazunk d'Arcyba, a kastélyunkba.

– Igenis, monseigneur.

Papa lába elvonult az asztal mellől. – Léon, te jöjj velem; néhány dolgot meg akarok beszélni veled. Egészen a kapuig elkísérhetsz.

Léon köntöse suhogni kezdett, majd megállt. – Talán itt is maradhatnánk, monseigneur. Itt sokkal kényelmesebben megtárgyalhatjuk az üzleti ügyeinket. Nicolas meg amúgy is megy már, ugye, Nicolas?

– Igen, monseigneur, amint összeszedem a rajzaimat.

– Nem. Sietek. Gyere csak velem – mondta papa, azzal előrerohant.

Léon bácsi még mindig habozott. Semmiképp sem akart otthagyni engem édes kettesben Nicolas-val.

– Menj! – sziszegtem rá.

Léon bácsi elment.

Nem bújtam ki az asztal alól, ott maradtam térden állva. Egy pillanat múltán Nicolas bemászott mellém. Egymásra meredtünk. – Bonjour, mademoiselle – mondta.

Elmosolyodtam. Semmiképp nem olyan embernek látszott, akinek a szüleim szántak. Boldog voltam. – Akkor hát megcsókol? – kérdeztem.

Nicolas a hátamra fordított, ő meg rám feküdt, mielőtt egyet szólhattam volna. A nyelve máris tövig a számban járt, a keze a mellemet markolászta. Különös élmény volt. Azóta álmodtam erről, amióta először megláttam őt, most azonban egy test nehezedett rám, valami keménység döfölődött a hasamhoz, s egy nedves nyelv csiklandozta a fülemet; meglepve tapasztaltam, hogy minden más volt, mint álmaimban.

Az igazság az, hogy részben tetszett a dolog – jó lett volna, ha azt a keménységet erősebben érezhetem, s nem csupán ruháim rétegein át. Kezem Nicolas minden részét érinteni akarta – apró fenekének dudorait, széles hátát. Ekkor beleharaptam az ajkába; éppúgy, mint aki fügét majszol.

Az azonban megrendítően hatott rám, hogy valakinek a nyálas, böködő nyelve a számban forog, hogy oly nagy súly nehezedik a mellemre, hogy keze olyan részeimet érintette, amelyekhez férfikéz soha nem nyúlt. Ilyesmire aztán igazán nem számítottam, amikor régebben effélékre gondoltam. Nicolas bármit tett is, folyton kérdések tolultak fel bennem: ugyan miért csinálja ezt? Jaj, olyan nedves a nyelve a fülemben, meg hogy az övcsatja iszonyúan szorítja az oldalam; vajon tényleg olyan jó érzés ez?

Eszembe jutott az apám is – az, hogy ott vagyunk az ő szobájában, az ő asztala alatt, és hogy papa milyen nagy értéket tulajdonít a szüzességemnek. Vajon most az én szüzességem is odalesz egy pillanat alatt, ahogyan a Marie-Céleste-é? De talán már túl vagyunk azon, hogy bármi megállíthasson ebben az élvezetben. – Azt fogjuk csinálni? – suttogtam Nicolas-nak, amikor a ruhámon keresztül harapdálni kezdte a mellemet.

– Tudom, hogy őrültek vagyunk. De soha többé nem lesz ilyen alkalmunk – kezdte lecibálni a szoknyámat Nicolas. – Máskor nem hagyják, hogy egyedül maradj velem: Jean Le Viste lánya egy egyszerű festővel – mondta, majd felemelte a szoknyámat és az alsószoknyámat, és ujjait végigfuttatta a combomon. – Látod, szépségem, ez itt mon seul désir – mondta, azzal megérintette a lányságomat; a gyönyör sürgető érzete oly erős volt, hogy kész voltam nekiadni magam.

– Claude!

Hátranéztem, és kit láttam? Béatrice arca hajolt az asztal alá, s ránk meresztette a szemét.

Nicolas kihúzta a kezét a szoknyám alól, de nem ugrott fel azon nyomban rólam. Ez nagyon tetszett nekem. Béatrice-re nézett, azután forrón megcsókolt, s csupán ezután térdelt fel lassan.

Béatrice pedig így szólt: – Ezért pedig, Nicolas des Innocents, csakazértis feleségül megyek hozzád. Esküszöm!