GENEVIÈVE DE NANTERRE

Claude nem nézett rám, mialatt visszamentünk a rue du Fourba. Olyan gyorsan lépegetett, hogy csaknem feldöntött egy utcaseprő fiút. Béatrice a lányom után futott. Béatrice alacsonyabb Claude-nál, aki apja magasságát örökölte. Ha mindez máskor történik, jót nevettem volna, amint Béatrice kis kutyusként tipeg úrnője után. Ma azonban nem nevettem.

Abbahagytam próbálkozásomat, hogy lépést tartsak a lányommal, s ettől kezdve lassabban sétáltam hölgyeimmel. Ezzel aztán sok fejfájást okoztam az inasnak, aki elkísért, majd visszakísért bennünket a rue des Cordeliers-ből. Szegényke hol előre, hol hátra futkosott, de sem Claude-ot nem merte megkérni, hogy lassítson, sem engem, hogy lépjek ki jobban. Béatrice-szal váltott ugyan néhány szót, ám annak nem volt semmi hatása – mire odaérkeztünk a St. Germain kapujához, Claude és Béatrice már eltűnt a láthatárról.

– Hagyja őket – intettem az inasnak, aki visszakullogott hozzánk. – Már nincsenek messze a háztól.

A hölgyek ingerülten csettintettek a nyelvükkel. Valóban különösnek tűnhetett fel előttük a dolog. Az elmúlt év során Claude-ot a legszorosabb őrizet alatt tartottam, most meg elengedtem szem elől, épp akkor, amikor kiderült, hogy a férfi, akitől leginkább féltettem, ugyanabban a házban tartózkodott, amelyben látogatást tettünk. Vajon hogy volt képes Claude megszervezni ilyen találkát az orrunk előtt? Még mindig hitetlenkedtem, noha azonnal ráismertem a földön fekvő, összevert arcú, vérző Nicolas des Innocents-ra. A látvány mélyen felháborított, de nyugton kellett maradnom, nehogy Claude észrevegye akár egyetlen szemrebbenésemet is. Claude is mozdulatlan maradt, mint aki elrejti érzéseit. Egymás mellett álltunk az ablakban, és úgy néztünk le Nicolas-ra, mint két kőszobor. Csak Béatrice röpdösött ide-oda, akár a méhecske, amely virágról virágra száll. Kész megkönnyebbülés volt, hogy leküldhettem.

Belefáradtam abba, hogy mindig Claude-dal kelljen foglalkoznom. Elegem lett abból, hogy aggódva lessem, mi lesz vele, amikor ő maga cseppet sem törődött magával. Egy pillanatig kísértést éreztem, hogy odalökjem a festő karjába, rájuk csukjam az ajtót, azzal jóccakát. Természetesen semmi ehhez hasonlót nem tettem, csupán hagytam, hogy ő és Béatrice eltűnjenek a szemünk elől, és félig-meddig abban reménykedtem, hogy Béatrice megteszi azt, amit én nem mertem.

Amikor megérkeztünk, a háznagy közölte velem, hogy Claude a szobájába ment. Én is bementem a magam termébe, és elküldtem Béatrice-ért egyik hölgyemet azzal, hogy ő pedig maradjon a lányom mellett.

Béatrice bejött, és azonnal térdre esett a székem mellett. Még egy szót sem szólhattam, ő már rákezdte. – Madame, Claude azt állítja, hogy nem volt tudomása arról, hogy Nicolas des Innocents a rue des Cordeliers-ben van. Pont annyira meglepődött, amikor meglátta, mint mi; főleg persze azon, amilyen rémes állapotban volt. Claude megesküdött a Szűzanyára, hogy semmiféle kapcsolatban nem állt vele.

– És ezt elhiszed neki?

– Nem lehetett semmi köztük, különben tudnom kellett volna. Hónapok óta minden percben mellette vagyok.

– Éjszaka is? Akkor bizonyára alszol!

– Soha nem alszom el addig, míg ő ébren van. Csipkedni szoktam magam, nehogy elszunnyadjak – mondta Béatrice, és nagy szemet meresztett rám. – Amikor aztán Claude elalszik, selyemzsineget kötök a bokájára, így nem kelhet fel a tudtom nélkül.

– Claude tudja, hogyan kell csomókat kioldani – mondtam. Bevallom, szinte élveztem Béatrice zavarát. Tiszta sor – féltette a pozícióját.

– Higgye el, madame, nem találkozott Nicolas-val. Erre meg is esküszöm önnek – mondta Béatrice, azzal a ruhaujjába nyúlt, s előhúzott egy darab papirost. A papíron vérfoltok látszottak, ahogyan Béatrice ruhaujja és mellénykéje is véres volt.

– Tessék! Ebből talán kiderül, mi ez az egész. Nicolas adta nekem, s megkért, hogy juttassam el Claude-nak.

Átvettem a papírt, s óvatosan széthajtogattam. A vér már megszáradt rajta.

Mon Amour!

Gyere el hozzám – az Aranykakas feletti szobában lakom, a rue St. Denis-n. Bármelyik estén jöjj, amikor tudsz.

Ça c'est mon seul désir.

Nicolas

Hangos, éles sikoly szakadt ki a torkomból. A térdeplő Béatrice rémülten hátrazökkent, úgy húzódott el előlem, mint akire vaddisznó készül támadni. A többi udvarhölgy is odébb vonult.

Nem tehettem róla. Most, hogy viszontláttam a saját szavaimat – mert azonnal tudtam, hogy Nicolas az én szavaimat visszhangozta – egy véres papírdarabra írva, amit valami részeg írnok vigyorogva, gúnyosan lefirkált a kocsmában, több volt, mint amennyit elviselhettem.

Claude megfizet ezért. Ha én nem érhetem el egyedüli vágyamat, akkor lesz rá gondom, hogy ő se érhesse el a magáét.

– Menj, s mosd ki a ruhádat – szóltam oda Béatrice-nak, és gombóccá gyűrtem a papírt. – Nagyon slamposnak látszol.

Béatrice rám bámult, remegő kézzel megigazgatta maga körül a ruháját, és felállt.

Amikor Béatrice elment, így szóltam udvarhölgyeimhez: – Segítsetek átöltözni, és fésüljetek meg. Oda kell mennem az uramhoz.

***

Az elmúlt évben egyetlen szót sem szóltam Jeannak engedetlen lányunkról. Tudtam, mit tett volna – gúnyosan azzal vádolt volna, hogy nem vigyázok kellőképpen Claude-ra. Jean nem áll közel sem Claude-hoz, sem másik két lányához – még a legkedvesebb Jeanne-hoz szokott lenni –, de Claude az örököse, akár tetszik, akár nem. Bizonyos dolgokat elvár tehát tőle, és rajtam áll, hogy Claude ezeket beteljesítse. Ha Jean megtudja az igazságot – hogy Claude szívesebben veszti el a lányságát egy párizsi piktorral, semmint megőrizze férje számára –, akkor engem tángálna el, nem pedig Claude-ot, mivel nem tanítottam meg lányomat az engedelmességre.

Most azonban meg kell törnöm hallgatásomat. És javaslatomhoz meg kell szereznem férjem hozzájárulását – ugyanazt a hozzájárulást, amelyet Hugo atya egy évvel ezelőtt megtagadott tőlem.

Jean a szobájában tartózkodott a háznaggyal, és a háztartási elszámolást nézték át. Ezt a feladatot nekem kellett volna ellátnom, de Jean szívesebben foglalkozott vele maga, mint minden más egyébbel is. Mélyen bókoltam az asztal mellett, ahol helyet foglalt. – Monseigneur, beszélnem kell önnel. Négyszemközt.

Jean és a háznagy feje egyszerre rándult meg, és egyszerre húzták össze a szemöldöküket; mintha dróton rángatott bábok lettek volna. Én makacsul Jean köpenyének szőrmegallérjára szegeztem a pillantásom.

– Nem várhat? Csak most ültünk neki ennek a munkának.

– Sajnálom, monseigneur, de sürgős.

Néhány perc múlva Jean intett a háznagynak. – Várj odakint.

A háznagy úgy biccentett, mint aki rosszul aludt, és elmerevedett a nyaka. Kiegyenesedtem. A háznagy kurtán felém bólintott, majd kiment a szobából.

– Mi az, Geneviève? Nagyon sok dolgom van.

Óvatosan kellett nekilátnom a mondókámnak. – Claude-ról van szó. Jövő évben megtartjuk a lakodalmát, ahogyan illik, s te hamarosan eldöntöd – vagy talán már el is döntötted –, ki lesz az ura és férje. Már elkezdtem felkészíteni új életére – megtanítottam, hogyan viselkedjen, milyen ruhákat hordjon, hogyan bánjon a szolgálóival, hogyan vezesse a háztartását, és megtanítottam mulatságokra és táncra is. Mindezeket nagyon jól csinálja.

Jean egy szót sem szólt, csak ujjaival kopogott az asztalon. Hallgatása rendszerint úgy hat rám, hogy még többet kezdek beszélni a csend kitöltése végett. Azután rám nézett, és ettől a pillantástól úgy éreztem, hogy mindaz, amit mondtam, nem jelentett számára többet egy piaci kikiáltó szavainál.

Sétálgatni kezdtem fel és alá. – Van azonban egy terület, amelyen több irányításra van szüksége, mint amit én magam nyújthatok neki – mondtam. – Claude még nem szívta kellőképpen magába mindazt, amit az egyház, Miasszonyunk és Urunk, Jézus Krisztus adhat neki.

Jean legyintett. Ismerem ezt a türelmetlen mozdulatát, sokszor láttam, amint azoknak a férfiaknak legyintget, akiknek szavai nem érdeklik őt. Claude egyház iránti közönye valószínűleg apjától származik – Jean mindig lebecsülte a lelki dolgok fontosságát, és minden hatalmat királyának tulajdonított. A papok csupán olyan emberek voltak a szemében, akikkel valahogy kénytelen volt kijönni, a mise pedig találkozóhelynek számított, ahol meg lehet beszélni a királyi udvar ügyeit.

– Egy nemes hölgy számára igen fontos dolog, hogy erős hite legyen az egyházban – mondtam szilárd hangon. – Lelkileg éppoly tisztának kell lennie, mint testileg. Bármely valódi nemesember ezt várja el tőle.

Jean dühös tekintetet vetett rám. Túl messzire mentem, gondoltam. Jean nem szereti, ha emlékeztetik arra, hogy ő nem vérbeli nemes. Emlékszem, milyen megrázkódtatást éreztem, amikor apám közölte velem, hogy Jean Le Viste-tel jegyzett el. Anyám a szobájába zárkózva zokogott, én azonban óvatos voltam, és nem mutattam ki, milyen érzések dúlnak bennem, amiért olyan férfihoz adnak, akinek családja pénzen vásárolta meg a nemességet. Barátnőim kedvesek voltak hozzám, de tudtam, hogy a hátam mögött kinevetnek és sajnálnak – szegény Geneviève, ő a záloga apja királyi udvarban folytatott játszmáinak. Soha nem tudtam meg, mit nyert apám azáltal, hogy Jean Le Viste-hez adott feleségül. Valószínűleg Jean nyert a dolgon – apám és a család támogatása sokat jelentett neki. A vesztes pedig én lettem. Kislány koromban boldogan éltem, nem sokban különböztem Claude-tól, amikor annyi idős voltam, mint most ő. De jéghideg férjem mellett töltött éveim letörölték a mosolyomat.

– Mondd el, mik az érveid – parancsolta Jean.

– Claude nyugtalan és néha nehéz boldogulni vele – mondtam. – Azt hiszem, jót tenne neki, ha az eljegyzéséig egy évet zárdában töltene.

– Zárdában? Az én lányom nem apáca!

– Persze hogy nem. De ha egy darabig ott élne, megismerné a mise, az imádságok, a gyónás és az áldozás értékeit. Most csak úgy hanyagul mormolja az imákat, és a pap ugyan azt mondja, hogy meggyón, de nem vagyok meggyőződve afelől, hogy mindig lenyeli a szent ostyát. Az egyik udvarhölgyem látta, amint Claude kiköpte mise után.

Jean megvetően nézett rám. Elhatároztam, hogy kissé közelebb megyek az igazsághoz. – Claude-ban valami olyan vadság lakozik, amit egyetlen férj sem látna szívesen. Félek, hogy ez még bajt hozhat rá. A zárdában majd lecsillapodik. Van egy kolostor Chelles-ben, Párizs mellett. Az ottani apácák bizonyára szívesen segítenek majd neki.

– Sohasem kedveltem az apácákat – borzongott össze Jean. – A nővérem beállt közéjük.

– Claude nem lesz apáca. De biztonságban lesz odabent, és vigyáznak rá, hogy ne követhessen el csínyeket. A zárdának jó magasak a falai.

Ezt nem kellett volna mondanom. Jean kihúzta magát ültében, és a földhöz csapott egy papírköteget. – Claude talán egyedül mászkált odakint?

– Dehogy, szó sincs róla – mondtam, és felemeltem a papírköteget. – De úgy gondolom, megtenné. Minél hamarabb férjhez adjuk, annál jobb.

– Miért nem tartod jobban szemmel ahelyett, hogy apácák börtönébe zárnád?

– A legnagyobb gonddal őrzöm. De egy olyan városban, mint amilyen Párizs, sokféle kísértés akad. És a zárdában a vallási nevelését is tökéletesíteni lehet.

Jean felemelt egy libatollat, és firkált valamit a papírra. – Az emberek majd azt hihetik, hogy nem tudsz vigyázni a lányodra, vagy hogy valami baj történt vele, azért rejted el szem elől.

Jean ezt úgy értette, hogy Claude teherbe eshet. – Nincs abban semmi rossz, ha egy hölgy egy évet kolostorban tölt az eljegyzése előtt. Nagyanyám és anyám szintén zárdában éltek, mielőtt férjhez mentek. És Claude időnként meglátogathat bennünket, kivált nagy ünnepeken, Mária mennybemenetelekor, mindenszentek napján, advent idején – így az emberek a maguk szemével láthatják, hogy semmi baj nem történt vele – mondtam, és nem bírtam visszafogni hangomból a gúnyt. Jean szótlanul rám bámult.

– De ha óhajtod, előbbre hozhatjuk az eljegyzés dátumát – tettem hozzá gyorsan. – Amint bevégezted tárgyalásaidat a fiatalember családjával. Inkább most legyen az eljegyzés, mint jövő tavasszal. Igaz, kevesebb idő lenne az előkészületekre, de ez nem számít.

– Nem! Nem volna helyes siettetni a frigyet. És a faliszőnyegek sem készülnek el jövő húsvét előtt.

Már megint ezek a faliszőnyegek! Az ajkamba kellett harapnom, nehogy kiköpjek. – Annyira fontos, hogy az eljegyzésen ott lógjanak azok a szőnyegek a falon? – kérdeztem, és azon igyekeztem, hogy közönyös maradjon a hangom. – Mihály napjára is megkaphatjuk őket, amikor visszatérünk d'Arcyból, és odaadnánk nászajándékul Claude-nak.

– Nem! – dobta le Jean a tollat, és felállt. – A faliszőnyegekből nem lesz nászajándék – ha az lenne, akkor a férj címerét is bele kellene szövetni. Nem; ezek arra valók, hogy az udvarnál elfoglalt pozíciómat hirdessék. Azt akarom, hogy jövendőbeli vejem láthassa bennük a Le Viste-ek címerét, és hogy emlékezzen rá, milyen családba nősült be. Így aztán soha nem feledkezhet meg róla – fejezte be Jean, majd az ablakhoz ment, s kinézett. Az imént még napos idő volt, most azonban cseperészni kezdett az eső.

Hallgattam. Jean rápillantott kőmerev arcomra. – Egy-két hónappal előbbre hozhatjuk az eljegyzést – mondta, hogy kiengeszteljen. – Nincs valami jó, eljegyzésre való nap februárban?

– Szent Valentin ünnepe.

– Igen! Akkor megtarthatnánk. Léon Le Vieux épp a minap mondta, hogy a brüsszeli műhelyben már csak egy kevés maradt vissza a munkából. Majd odaküldöm, piszkálja meg őket, hogy két hónappal hamarabb készüljenek el; legfeljebb keményebben dolgoznak. Soha nem értettem, miért kell olyan sokáig vacakolni egy faliszőnyeg elkészítésével. Csak szőni kell, ennyi az egész. Ide-oda mozgatják a fonalat, ilyen munkát még nők is végezhetnek. – Férjem elfordult az ablaktól. – Mielőtt zárdába viteted Claude-ot, küldd be hozzám.

– Igen, uram – pukedliztam. Majd kiegyenesedtem, és a szemébe néztem. – Köszönöm, Jean.

Biccentett, s bár nem mosolygott, arca ellágyult. Kemény ember, az már igaz, ám néhanap mégis hallgat rám.

– Kihez fogja férjhez adni, monseigneur? – kérdeztem.

– Ez csak rám tartozik, nem rád – csóválta meg a fejét Jean. – Te inkább a menyasszonnyal törődj.

– De…

– Mivel nem adtál nekem fiút, nekem kell választanom egyet – mondta, azzal elfordult. Az ellágyult pillanat véget ért. Így büntet engem, amiért csak lányaim születtek. Sírhatnékom volt, de már összes könnyemet elsírtam.

Visszamentem a szobámba, és újra magamhoz kérettem Béatrice-t. Sárga brokátruhában jelent meg, amit túl cifrának éreztem, de legalább nem éktelenkedett rajta a festő vére.

– Csomagold össze Claude holmijait – mondtam. – Csak a legegyszerűbb ruháit, ékszert semmit. Elutazunk.

– Hová, madame? – kérdezte félénken Béatrice. Félhetett is. Kilenc hónap egy zárdában neki is kellő büntetés lesz. De azért még mindig kedveltem őt. – Ne aggódj – mondtam. – Ügyelj gondosan Claude-ra, és meglásd, meglesz a jutalmad.

Elküldtem egy lovászért, s megmondtam neki, hogy álljon elő a kocsimmal, valamint küldjön előre egy hírvivőt, aki bejelenti látogatásunkat. Ezután beküldtem Claude-ot az apjához. Szörnyen szerettem volna az ajtóhoz lopakodva hallgatódzni, de ez ellenkezett méltóságommal, így inkább lefoglaltam magam az előkészületekkel. Átöltöztem, levettem azt a brokátöltözéket, amelyben Jean elé járultam, s felvettem nagypénteken viselt egyszerű, sötét gyapjúruhámat, hajamból kivettem az ékszereket, ékkövekkel kirakott keresztemet is fából készült keresztre cseréltem.

Kopogtak az ajtómon, majd belépett Claude. Szeme kivörösödött; vajon mit mondhatott neki Jean? – gondoltam. Megkértem férjemet, hogy ne mondja el Claude-nak, hová megyünk, így hát nem ezért sírhatta vörösre a szemét. Egyenesen odajött hozzám, s letérdepelt. – Bocsánatot kérek, Maman. Mindent megteszek, amit csak kérsz tőlem – mondta. Félelmet hallottam ki a hangjából, s talán némi engedelmességre való hajlandóságot is, ám azért még mindig volt benne valami dac. A szemét nem sütötte le, elnézett mellettem, úgy valahogy, ahogyan a macska mancsában vergődő madár nézhet, amikor kiutat keres.

Lesz vele bajuk az apácáknak, az biztos.

Beültünk a kocsiba. Ezen mindenki meglepődött, de csak egy kis sétakocsizásra számítottak, esetleg arra, hogy elmegyünk Nanterre-be, anyámhoz. Ám odamenet soha nem ezen az úton szoktunk menni – amikor átmentünk a Szajnán, a Notre-Dame-hídon, keletnek fordultunk, és elhajtottunk a Bastille mellett. Claude Béatrice oldalán, tőlem távol ült. Alig beszélgettünk. Hintóm nem hosszú utakra készült, csupán kisebb, városi kocsikázásra való, gyakran zökkent, néha attól féltem, hogy kiesnek a kerekek. Én egy szemhunyást sem aludtam, de amikor besötétedett, Béatrice és Claude elszunyókált egy kicsit. Legalább nem nézegették az eltűnő tájat.

Másnap kora reggelre megérkeztünk a város fala alá. Ilyenkor szokták mondani a kora hajnali dicséretet. Claude még soha nem járt Chelles-ben, így egy szót sem szólt, amikor megálltunk a magas falba vágott kicsiny ajtó előtt. Béatrice azonban rögtön felismerte: felült, arca csupa ránc lett az aggodalomtól, úgy nézte, amint kikászálódtam a kocsiból, és meghúztam a csengettyűt. – Madame – kezdte, de azonnal csendre intettem.

Claude csak akkor értette meg a helyzetet, amikor a csengetésre egy fehér fátyolos fej jelent meg a fáklya fényében. – Nem! – kiáltotta, és bevetette magát a kocsi sarkába. Nem törődtem vele, halk hangon beszélni kezdtem az apácával.

Ekkor valami zajt hallottam, majd Béatrice kiáltását: – Madame, Claude elszaladt!

– Menjetek utána és kapjátok el – mondtam halkan a lovászfiúknak, akik épp a lovakat törölgették. Az egyikük azonnal ledobta a rongyot, és kirohant a fáklya mögött sötétlő útra. Ezért hoztam kocsin ide Claude-ot – ha lóháton jövünk, most bizonyára elnyargalt volna. Néhány perc múlva már jött is vissza a lovászfiú, karjában cipelve Claude-ot. Úgy lógott a fiú vállán, akár egy zsák rozs, és alig bírt megállni a lábán, amikor a fiú lerakta elém. – Hozd be – parancsoltam a lovászra. Az apáca világított előttünk a fáklyával, így lépte át bús menetünk a kolostor kapuját.

Claude-ot azonnal elvitték. Béatrice úgy tipegett-lihegett mögötte, mint az anyjavesztett csirke. Én az apácákhoz csatlakozva bementem a hajnali imára; olyan könnyű szívvel térdeltem le, amit már nagyon régóta nem éreztem. Ezután ittam egy pohár bort az apátnővel, majd elvonultam, hogy aludjak egy kicsit. Jobban aludtam a keskeny dikón, mint a rue du Four hatalmas ágyában, ahol hölgyeim vesznek körül.

Távozásom előtt nem találkoztam újból Claude-dal. Elküldtem Béatrice-ért, aki elgyötörtnek és megalázottnak látszott. Meghajlása sem tűnt a szokásos igyekvő tiszteletadásnak, és valószínűleg meggyűlhetett a baja a frizurájával is – hölgyeim rendszerint szépen megfésülik egymás haját, Chelles-ben azonban nem voltak tükrök. Örömmel láttam, hogy Béatrice levette magáról sárga brokátruháját, és valami szerényebb holmiba öltözött. Körüljártuk a kolostort, majd kimentünk a kertjébe, ahol apácákat láttunk ásogatni, gyomlálni, ültetni. Én magam nem szoktam kertészkedni, de elismerem, van valami egyszerű öröm abban, ha az ember látja a virágok színét és érzi illatukat. Az apácák kertjében virágzott még néhány sárga nárcisz és jácint, a violák éppen nyílni kezdtek. Levendula-, rozmaring- és kakukkfűbokrok is előtűntek, egy ágyasban meg friss menta nőtt. Amint ott álldogáltam ebben a békés kertben, a kora reggeli nap fényében, s láttam a körülöttem szorgoskodó apácákat, mialatt a harang a harmadik imára kongott, hirtelen irigység nyilallt belém, amiért Claude itt maradhat, én meg nem. Úgy gondoltam, hogy lányom számára ez a hely nemcsak büntetés lesz, hanem a védelmezés és a tanulás helye is. Lám, számomra is büntetésnek tűnt, most, hogy tudtam, ő itt marad, nekem meg el kell mennem.

– Nézd ezt a kertet, Béatrice – löktem el magamtól gondolataimat. – Akár az Édenkert. Földi mennyország.

Béatrice nem felelt.

– Hol voltál a laudáció idején? Korán volt, az igaz, de máskor mindig részt szoktál venni rajta.

– Mademoiselle-re vigyáztam.

– Hogy van?

Béatrice vállat vont. Máskor nem kaptam rajta ilyen durva mozdulaton. Dühös volt rám, de kimondani persze nem merte. – Amióta ideérkeztünk, egy szót sem beszél. Nem is evett; nem mintha sokat mulasztott volna.

Az bizonyos, hogy a zárdai koszt sovány, a kenyér száraz. – Idővel hozzászokik majd – mondtam vigasztalón. – Tudod jól, hogy ez a legjobb hely számára. Később jobban lesz.

– Remélem, igaza van, madame.

Kihúztam magam. – Megkérdőjelezed az elhatározásomat, hogy idehoztam?

– Nem, madame – hajtotta le a fejét Béatrice.

– Gyertyaszentelőre sokkal jobb kedvre derül majd.

– Gyertyaszentelőre? – ütötte fel a fejét Béatrice. – Hisz az még nagyon soká lesz!

– Úgy értem, a legközelebbi gyertyaszentelőre.

– És addig itt kell maradnunk? – emelte fel Béatrice a hangját.

– Hamarabb eltelik, mint hinnéd – mosolyodtam el. – És ha mindketten jók lesztek és rendesen viselkedtek, mindketten – hangsúlyoztam ki, hogy mindenképp megértse –, akkor a végén, ha szeretnéd, téged is férjhez adlak.

Szegény Béatrice! A szája búsan legörbült, de a szemében reménység csillant.

– Tudod, hogy Claude miatt neked is jó dolgod lesz itt – mondtam. – Légy hát vidám Claude-dal, engedelmeskedj az apátnőnek, és minden rendben lesz.

Ezzel otthagytam Béatrice-t a szépséges kertben, és beszálltam a kocsiba, hogy elinduljak a visszafelé vezető hosszú útra, a rue du Fourba. Bevallom, sírdogálva nézegettem az elhaladó mezőket, és még inkább sírtam, amikor megérkeztünk Párizs kapujához. Nem akartam visszamenni a rue du Fourba. Mégis muszáj volt visszamennem.

A háznál megállítottam a lovászfiúkat, mielőtt elvezették a lovakat; busás pénzt fizettem nekik, hogy tartsák a szájukat, és senkinek ne fecsegjék el, hol jártunk. Azt akartam, hogy rajtam és Jeanon kívül senki ne tudja, hol van Claude – még az udvarhölgyeimnek sem kötöttem az orrára. Nem akartam, hogy Nicolas megtalálja, és zaklassa az apácákat. Mindenre ügyeltem, mégis nyugtalan voltam, és azt kívántam, bárcsak Nicolas valahol a világ túlsó felén lenne. Nem bíztam benne. Láttam, hogyan nézett a lányomra, amikor vérbe fagyva a földön feküdt – Jean soha életében nem nézett így rám. Majdnem megbolondultam a féltékenységtől.

Beléptem az udvarunkba, de máris eszembe jutott valami, és visszasiettem az istállókhoz. – Újból kikocsizom! – mondtam. –Vigyetek el a rue des Rosiers-be!

Léon Le Vieux is meglepődött – ritka alkalom, hogy egy nemesasszony meglátogassa, méghozzá egyedül. De persze Léon roppant nyájas volt, amikor kényelembe helyezett engem a tűzhelye mellett. Látszott a házon, hogy gazdája jómódban él – a szép szoba padlóját vastag szőnyegek borították, faragott szekrényén ezüsttálak sorakoztak. Két szolgálóját is láttam, Léon felesége mégis maga hozott édes bort nekem, és mélyen meghajolt előttem. Boldog asszonynak látszott, ruhája gyapjúszálai közé ezüstszálakat is szőttek.

– Hogy s mint van, Dame Geneviève? – kérdezte Léon, amikor már leültünk. – Hát Claude? És Jeanne és a kicsi Geneviève? – Léon soha egyetlen lányomról sem feledkezik meg, mindig megérdeklődi, hogy vannak. Kedveltem Léont, noha féltettem a lelkét. Családja kitért, s egyházunk tagja lett, Léon mégsem olyan, mint mi. Körülnéztem, hátha észreveszem ennek valamiféle látható jelét, de csak egy feszületet láttam a falon.

– A segítségére lenne szükségem, Léon – kortyoltam egyet a boromból. – Hallott valamit a férjemtől?

– A faliszőnyegekről? Igen, épp ma reggel. Éppen akkor kezdtem intézkedni a brüsszeli utam felől, amikor ön megérkezett.

– Nos, akkor kérek valamit magától. Remélem, önnek sem lesz ellenére. Küldje maga helyett inkább Nicolas des Innocents-t Brüsszelbe!

Léon hallgatott, borospohara félúton megállt az ajka előtt. – Ez váratlan kívánság, Dame Geneviève. Megtudhatnám az okát?

Valakinek el akartam mondani az egészet. Léon diszkrét ember – neki bátran elmondhatom, nem kell attól félnem, hogy másnap az egész város erről pletykál. Így azután mindent elmeséltem neki, olyasmit is, amit Jeannak nem mertem elmondani – hogyan találkozott először Claude és Nicolas Jean dolgozószobájában, és minden mást is, amit azóta titokban kellett tartanom, egészen a rue des Cordeliers-ig. – Elvittem Claude-ot Chelles-be – fejeztem be –, ott is marad, egészen az eljegyzésééig. Senki nem tudja, hogy ott van, csak maga, én és Jean. Ezért szeretnénk előrehozni az eljegyzést is. De nem bízom meg Nicolas-ban, azt akarom, hogy egy időre távozzon el Párizsból; csak így leszek biztos afelől, hogy nem találja meg Claude-ot. Maga, Léon el tud bánni vele – parancsoljon rá, hogy ő menjen maga helyett Brüsszelbe.

Léon Le Vieux egykedvűen hallgatott. Amikor befejeztem a mondókámat, lassan megcsóválta a fejét. – Nem szívesen hagynám kettesben őket – motyogta.

– Kiket?

– Ó, semmi, Dame Geneviève. Alors, megteszem, amire kér. Ez számomra is jobb lesz – egy brüsszeli utazás nem esne olyan jól nekem – mondta, majd felmordult. – Ezek a szőnyegek, úgy látszik, csak bajt okoznak, n'est-ce pas?

Felsóhajtottam, és a tűzbe néztem.

– Valóban. Több baj van velük, mint amennyit egy szőnyeg megér!