CLAUDE LE VISTE

Az első napokban nem mentem ki a szobámból, nem ettem, és Béatrice kivételével senkivel nem beszéltem. Hozzá is alig szóltam, miután belenéztem a batyumba, és kiderült, hogy csak a legegyszerűbb ruháimat rakta bele – selymet, brokátot, bársonyt egyet sem. A hajékeimet és az aranyláncaimat is otthon hagyta, ajakfestéket sem hozott, és csak egy fából készült fésűt tett a csomagomba. Amikor nekiestem, és azzal vádoltam, hogy tudta, hová megyünk, mégsem árulta el nekem, tagadta. Persze egy szavát sem hittem.

A koplalás nem esik nehezemre, mert ennivaló gyanánt disznónak való moslékot adnak. Szobám meg annyira kicsi és sivár, hogy már az első nap után ki akartam szabadulni belőle. Mindössze egy szalmazsák meg egy éjjeliedény van benne, csupasz kőfalának minden dísze egy apró, fából készült feszület. Béatrice szalmazsákja már be sem fér ide, így kénytelen az ajtóm előtt hálni. Még soha életemben nem feküdtem szalmán. A szalma szúrós és zörgős, nagyon hiányzik az otthoni puha, tollas ágyam. Papa bizonyára szörnyen dühös lenne, ha látná, hogy a lányának szalmán kell feküdnie.

Béatrice hozott magával papirost, tollat és tintát, én meg úgy gondoltam, írok néhány szót papának, hogy jöjjön értem és vigyen el innen. Amikor papával beszélgettünk, egyetlen szóval sem említette a zárdát, csak figyelmeztetett, hogy én viszem tovább a családi nevet, és hogy mindenben engedelmeskedjek Mamannak. Azt azonban álmomban sem gondoltam, ezen azt érti, hogy kolostorba zárnak, ahol szalmán kell aludnom, és a fogam beletörik a kőkemény kenyérbe.

Sohasem tudtam szabadon beszélni papával. Pedig el akartam mondani neki, hogy a háznagya megbízhatatlan – hogy szemtanúja voltam, amikor ütötte-verte Nicolas-t a rue des Cordeliers-en. Persze nem ejthettem ki Nicolas nevét, így hát semmit nem mondhattam el. Csak hallgattam, amikor papa valami férjről beszélt, akihez majd egy napon hozzáadnak, és hogy a családi becsület miatt milyen fontos, hogy megőrizzem a szüzességemet és ájtatos maradjak. A beszéde után zavaromban sírva fakadtam. Azóta egy könnyet sem ejtettem, de még mindig iszonyúan dühös vagyok. Mindenkire haragszom – papára, Mamanra, Béatrice-re, még Nicolas-ra is, hisz neki is szerepe van abban, hogy engem idezártak, noha persze sejtelme sincs erről.

A negyedik délelőttön már annyira untam magam a cellámban, hogy megtörtem a hallgatást, és könyörögni kezdtem Béatrice-nak, keressen egy hírvivőt. Béatrice elment, majd azzal tért vissza, hogy az apátnő nem engedi, hogy üzenetet küldjek vagy kapjak. Tehát valódi börtönbe zártak!

Kiküldtem Béatrice-t, majd írtam néhány szót apámnak. Szobácskámból kijőve rákötöztem a papirost egy kőre, amelyet megpróbáltam áthajítani a falon; abban reménykedtem, hogy a fal túloldalán tán rábukkan egy nemesember, megsajnál, és valahogy eljuttatja soraimat papának. Újra meg újra megpróbáltam átdobni a követ, de a papír mindig lelibbent róla, a karom meg túl gyenge ehhez a magas falhoz.

Keserű könnyeket sírtam. Ám semmi kedvem nem volt visszamenni az épületbe. Odakint szépen sütött a nap, a kolostor közepén kert díszlett, ahol kellemesebbnek tetszett üldögélni, mint szűk cellámban. Leültem az egyik kőpadra, azt sem bántam, hogy a nap barnára égeti az arcom. Néhány apáca dolgozott a kertben, s kíváncsi pillantásokkal méregettek. Az előttem lévő rózsaágyás virágai épp nyiladoztak, a mellettem lévő bokor meg telis-tele volt kis, fehér bimbókkal. Nézegettem őket, majd odanyúltam a rózsákhoz. Azonnal belém fúródott egy tüske, s kibuggyant egy csepp vérem. Hagytam, hogy lecsepegjen a kezemről.

Ekkor a szigorú zárdához sehogyan sem illő hangot hallottam. Valahol egy kisgyermek kacagott. Néhány pillanat múlva a közeli ajtóban apró léptekkel megjelent egy csöppnyi lányka. Szürke ruhát és fehér főkötőt viselt, és kis Geneviève-re emlékeztetett – amikor a húgom még fiatalabb volt. Ez itt valóságos kisbabának látszott, bizonytalan léptekkel járt, bármely pillanatban eleshetett, és akkor nagyon beüthette volna a fejét. Furcsa kis arca volt, roppant komoly és elszánt, mintha az, hogy jár, nagy győzelem lenne. Azt hiszem, nem lesz valami szép arca, ha megnő – volt benne valami vénasszonyos vonás, ami nem kellemes egy kisbaba arcában. Kövér arcocskája, alacsony homloka és barna szeme volt, de a haja szép, sötét, barnásvörös fürtökben göndörödött.

– Jer ide, ma petite – szóltam a kislányhoz, és véres kezemet beletöröltem a ruhámba. – Gyere, s ülj ide mellém!

A lányka mögött egy apáca jelent meg, hosszú, fehér köntösben. Chelles-ben fehér ruhás apácák vannak; ez jó, mert legalább nem fekete hollók vesznek körül. A fekete nem illik a női archoz. – Itt vagy hát, te kis haszontalan – korholta az apáca a babát. – Tiens, gyere már! – De ezért a pénzért egy kecskéhez is beszélhetett volna, a lányka rá sem hederített. Kitotyogott az ajtón, és maga elé nyújtott karocskájával lement a lépcsőn, majd végiggurult, egészen a kertig. – Ó! – ugrottam fel, s odaszaladtam hozzá. De aggodalomra nem volt ok, mert a kislány felugrott, mintha mi sem történt volna, és tovább szaladt a zárda négyszögében.

Az apáca nem ment utána; ott maradt, és többször is tetőtől talpig végigmért engem. – Tehát kijött végre – mondta savanyú arccal.

– Nem maradok itt hosszú ideig – mondtam gyorsan. – Nemsokára hazamegyek.

Az apáca nem válaszolt, kitartóan tovább bámult, mint akit megbabonázott egyszerű ruhám. Persze az övével összehasonlítva az enyém nem is volt olyan ócska – durva fehér gyapjúöltözéke úgy lógott rajta, akár egy zsák. Az enyém barna volt, az igaz, de finom gyapjúból készült, és a mellénykémet apró sárga és fehér hímzés díszítette. Erre meresztette a szemét az apáca, mire megjegyeztem: – Ezt az egyik szolgálónk hímezte. Nagyon ügyesen forgatta a tűt. Mármint régebben.

Az apáca furcsa pillantást vetett rám, majd a lányka után nézett, aki már végigtotyogott a kert négyzete mentén, s immár a harmadik oldalát rótta. – Attention, mon petite chou! – kiáltotta az apáca. – Vigyázz, hová lépsz, kicsikém!

Szavaitól bekövetkezett az, amitől óvni akarta a gyermeket. A kislány újból elesett, de ezúttal fekve maradt és sírni kezdett. Az apáca odaszaladt hozzá, köntöse csak úgy lobogott mögötte. Talpra állította a gyermeket, és szidta, mint a bokrot. Szemmel láthatóan nem szokott hozzá a gyerekekhez. Odamentem hozzájuk, letérdeltem, átöleltem a kislányt, és az ölembe vettem, ahogyan kis Geneviève-vel oly sokszor megtettem. – Jól van, jól – paskoltam meg a karját és a térdét, és leporoltam a ruhácskáját. – Ez biztosan fáj. Hol fáj? A kezecskéd? A térded?

A kicsi tovább sírt, ezért szorosan magamhoz vontam, és addig ringattam, míg lecsillapodott. Az apáca eközben tovább szidalmazta, amiből a gyermek nem sokat érthetett. – Szörnyen buta vagy, miért szaladtál el tőlem, amikor tudod, hogy nem szabad! Ha engedelmeskedtél volna, ez nem történik meg. A hat órás mise alatt térden állva kell bocsánatért imádkoznod.

Felbőszített a gondolata, hogy egy ilyen kicsi gyermeket arra akarnak kényszeríteni, hogy térden állva imádkozzon bocsánatért. Még azt sem tudja kimondani, hogy „Maman”, hát még a miatyánk szavait, „Notre pere, qui est au ciel…” Kis Geneviève-et csak hároméves kora után vittük magunkkal a templomba, akkor is egész idő alatt lármázott, s nem bírt nyugton megülni. Ez a lányka legfeljebb egyéves lehetett. Mintha játékbabát tartottam volna az ölemben.

– Megbántad, ugye, Claude? Ugye, hogy megbántad?

Felnéztem az apácára.

– Maga szólítson engem mademoiselle-nek! És nincsen semmi megbánnivalóm – nem tettem semmi rosszat, bármit mondott is Maman! Micsoda arcátlanság ilyet mondania nekem! Majd bepanaszolom az apátnőnek!

Haragos hangom hallatán a kislány újra sírni kezdett. – Csitt-csitt – susogtam neki, és hátat fordítottam az apácának, majd énekelni kezdtem egy dalt, amire még Marie-Céleste tanított.

Kicsi vagyok,
édes vagyok,
tizenöt éves
lányka vagyok,
cicijeim bimbóznak,
szerelmet tanulnék
a szerelemtől,
de börtönbe dugtak,
Verje meg az Isten,
Aki ide tett!

Az apáca megpróbált közbevágni, én azonban hangosabban kezdtem dalolni, előre-hátra hajladozva.

Nagy bűn volt, gonoszság,
hogy ezt a kislányt
zárdába vitték,
hitem szerint ez
csúfság volt.
Nagy bánatom van,
mert zárdában kell
élnem, pedig oly
fíatal vagyok, Istenem!
Kis övem mögött az első
édes érzések pengnek,
Átkozott legyen, ki apácát csinált
Belőlem!

A kislány abbahagyta a sírást, és szipogása mögött olyan hangokat hallatott, mint aki megpróbál velem énekelni, csak még nem tudja kimondani a szavakat. Remek érzés volt ide-oda ringani és pajzán szavakat énekelni az apáca füle hallatára. Mintha direkt nekem írták volna ezt a nótát.

Lépteket hallottam, és tudtam, hogy Béatrice közeledik, a börtönőröm. Béatrice legalább olyan kiállhatatlan volt, mint az apácák.

– Ne énekeld ezt a dalt! – sziszegett rám.

Nem figyeltem rá. Egyszerűen semmibe vettem. – Akarsz még szaladgálni egy kicsit? – kérdeztem a kislányt. – Fussunk együtt? Gyere, szaladjuk körül a kolostort, amilyen gyorsan csak tudjuk! – mondtam, azzal letettem a lánykát a földre, kézen fogtam, és húzni kezdtem magam után, úgy, hogy félig szaladt, félig a kezemen lóbálózott. Sikítozása és az én kiabálásom visszhangzott a kolostor árkádjai alatt. A kolostor akkor hallott ilyen hangokat utoljára, amikor egy malac kiszabadult, vagy amikor az egyik apáca lábát kertészkedés közben ellepték a hangyák. Az ablakokban és ajtókban apácák jelentek meg, és mindenki ránk meredt. Még az apátnő, Catherine de Lignières is kijött, és keble felett összefont karral nézett bennünket. Ekkor karomba kaptam a kislányt, és szaladtam, szaladtam, egyszer – kétszer – ötször körberohantam a kolostort, és egész idő alatt torkomszakadtából kiabáltam, és senki nem állított meg. Valahányszor elszaladtam Béatrice előtt, mind szégyenkezőbb pillantást vetett rám.

A végén nem ember, hanem a harangszó állított meg. Amint megkondult, az összes apáca eltűnt. – Sexta, a hat órai ájtatosság – szólt oda a Béatrice mellett álló apáca, mielőtt maga is bement. Béatrice az apáca után nézett, majd rám. Én még sebesebben kezdtem szaladni, a kislány zötykölődött a karomban. Mire hatodszor is körberohantuk a kolostort, már Béatrice is eltűnt, s mi magunkban maradtunk. Futottam még néhány lépést, de aztán megálltam; már nem volt okom a rohanásra. Leroskadtam egy padra, a kislányt magam mellé tettem. Azonnal az ölembe hajtotta a fejét. Arcocskája kipirult, és egy perc sem telt belé, már mélyen aludt. Különös, hogy a kisbabák milyen hamar elalszanak, amikor elfáradnak.

– Ezért sírtál hát, chérie, édesem – suttogtam gyűrűs haját simogatva. – Alvás kell neked, nem imádkozás! Ezek az ostoba apácák semmit nem tudnak a kislányokról, meg arról, hogy mire van szükségük.

Eleinte boldogan üldögéltem a padon, ölemben a babácskával, a kertben, ahol szabadon nézelődhettem a napsütésben. Ám hamarosan megfájdult a hátam: egyenesen kellett tartanom magam, nem volt minek nekidőlnöm. A hőség is egyre nagyobb lett, kalapom meg nem volt, és féltem, hogy szeplős lesz az arcom. Nem akartam olyan csúf lenni, mint azok a közönséges asszonyok, akik a mezőn dolgoznak. Bárcsak jönne valaki, akinek átadhatnám ezt a gyermeket, kívántam; de senki nem jött – még mindenki buzgón imádkozott. Elismerem, semmi rossz nincs az imádkozásban, no de nem látom be, mi szükség van rá naponta nyolc alkalommal!

Nem tudtam, mihez kezdjek a karomban alvó kis jószággal, felemeltem hát, és bevittem a szobámba. Fel sem ébredt, amikor lefektettem a priccsemre. Aztán elővettem a zsákomból valami hímzést, s újból kimentem a kertbe, de ezúttal az árnyékban ültem le. Nem rajongok a hímzésért, de itt az égvilágon semmit nem tudtam csinálni. Nem lehetett sem lovagolni, sem táncolni, sem énekelni, nem játszhattam triktrakot Jeanne-nal, nem gyakorolhattam szépírást, nem röptethettem sólymokat Mamannal a Saint-Germain-des-Prés mögötti réteken, nagymamát sem látogathattam meg Nanterre-ben. Itt nem voltak piacok és vásárok, nem voltak bohócok vagy jongleurök, hogy mulattassanak. Ünnepségek sem voltak – en fait, ami azt illeti, semmi emberhez méltó ennivaló nem akadt. Mire elmegyek innen, valószínűleg csupa csont és bőr leszek. De hogy mikor mehetek el, arról Béatrice egy árva szót sem hajlandó mondani.

Itt egy szál férfi sincsen, akire rá lehetne nézni, még egy hajlott hátú, vén kertész sem tűnik fel a láthatáron, aki taligát tologat, és egyetlen gyanús háznagyot sem látni. Soha nem hittem volna, hogy valaha megörülnék még apám kellemetlen képű háznagyának is, pedig ha most besétálna a kolostor kapuján, rámosolyognék, és csókra nyújtanám a kezem, még ha ő tángálta is el Nicolas-t.

Itt csak nők élnek, egyik unalmasabb a másiknál, arcuk fehér keretes, ovális kendő mögül néz rám, ami elrejti a hajukat, ékszereket sem látni rajtuk, ami kissé enyhítene szigorukon. Mindnyájuk arca durva és vörös, orruk és álluk hegyesen meredezik, szemük apró, mint valami bogyó. De persze nem azért megy valaki apácának, mert csinos.

Béatrice egyszer elmesélte, hogy Maman régóta vágyódik Chelles kolostorába. Eddig nem sokat törődtem ezzel, csak amióta itt vagyok. Most azonban sehogy sem bírom ideképzelni Maman finom orcáját, amint eldurvul az itteni életmódtól, és el sem tudom képzelni őt, amint a saláták és káposzták között kapál, hogy naponta nyolcszor rohan imádkozni, hogy igénytelen cellában lakik, szalmán hál. Maman úgy képzeli a kolostori életet, hogy az olyan, mint amikor ő látogatóba jön ide; olyankor ugyanis az apátnő nem győzi kényeztetni, pompás lakomát készíttet számára olyan ételekből, amelyeket a piacon vásároltat meg. Gondolom, ha anyám itt éjszakázik, szép szobában marasztalják, ami tele van párnákkal, szőnyegekkel és aranyozott keresztekkel. Ha Maman belépne a szerzetbe, és Krisztus menyasszonya lenne, a kolostor igen nagy hozományt kapna. Ezért oly nyájas az apátnő Mamanhoz és az összes idelátogató gazdag hölgyhöz.

Az én székeimen nincsenek párnák, falaimat nem melegítik szőnyegek. Nekem be kell érnem fakereszttel, durva gyapjúval és ócska cipővel, fűszer nélküli, sótlan főtt krumplival és barna lisztből készült kenyérrel.

Minderre négynapi kolostori tartózkodás után magamtól rájöttem.

Összehúzott szemmel néztem a hímzésemet. Párnahaj volt, sólymot akart ábrázolni, de szerintem jobban hasonlított szárnyas kígyóra. Ráadásul mindig rosszul választottam ki a színeket, pirosat vettem elő ott, ahová barna illett, a fonal pedig örökösen összegabalyodott. Felsóhajtottam.

Lépteket hallottam, majd valaki felnyögött: – Ó! –, és amikor odanéztem, Marie-Céleste állt a kolostor túlsó falánál, és szörnyű zavarban nézett rám. – Jaj, Marie-Céleste, de örülök, hogy látlak! – kiáltottam fel. – Gyere, segíts kicsomózni ezt az összegabalyodott fonalat – mondtam, mintha odahaza lettünk volna, a rue du Fourban, és az udvarunkban hímeznénk, a körülöttünk játszó Jeanne-nal és kis Geneviève-vel.

De hát nem ott voltunk. Hirtelen kiegyenesedtem. – Mit keresel te itt? – kérdeztem.

Marie-Céleste meghajolt, majd sírni kezdett.

– Gyere ide, Marie-Céleste!

Marie-Céleste annyira hozzászokott ahhoz, hogy mindig parancsoltak neki, hogy most sem habozott, csupán azt nézte, honnan közelítsen meg. Végül odajött elém, pukedlizett, könnyes szemét beletörölgette a ruhája ujjába.

– Azért jöttél, hogy kivigyél innen? – kérdeztem mohón, mert el sem tudtam képzelni, mi másért lenne itt.

Marie-Céleste még nagyobb zavarba jött. – Hogy önt, mademoiselle? Hisz azt sem tudtam, hogy itt van! Azért jöttem, hogy megnézzem a kislányomat.

– Tehát nem az apám küldött ide? Vagy Maman?

Marie-Céleste megrázta a fejét. – Én már nem dolgozom a maguk házában, mademoiselle. Maga tudja jól, és azt is tudja, hogy miért. – Azzal furcsán ismerősen összeráncolta a szemöldökét.

– Akkor hát minek jöttél ide, ha nem érettem? – kérdeztem újra, mert nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy Marie-Céleste a menekülésemet jelenti.

Marie-Céleste körülnézett. – A kislányom… azt mondták, idejött. Nem lenne szabad idejönnöm, a gyerek nem is tudja, hogy én vagyok az anyja. De nem tehetek róla, látni szeretném.

Meglepődve ránéztem. – Az a kislány a te gyereked?

Marie-Céleste éppoly meglepődöttnek látszott. – Nem tudta? Nem mondták magának? Hisz a neve is Claude – a kisasszonyról neveztem el!

– Itt semmit nem mondanak nekem. Alors, odabent alszik – mutattam a folyosó végén lévő szobám felé. – A negyedik ajtó.

Marie-Céleste biccentett. – Akkor csak egy pillantást vetnék rá, mademoiselle. Pardon – mondta, azzal átlépett a kerengőn, s bement a folyosóra.

Mialatt vártam, hogy visszajöjjön, eszembe jutott az a régi nap, amikor Marie-Céleste elmondta, hogy ha kislánya lesz, rólam fogja elnevezni. Azután másvalami emlék is feléledt bennem – meg kellett volna mondanom Mamannak, hogy Marie-Céleste azért ment el, hogy az anyját ápolja, de később visszajön. Mindezt azonban elfelejtettem elmondani. Maman akkoriban rémes volt velem, azóta is a lehető legkevesebbet igyekeztem szólni hozzá. És tessék, Marie-Céleste már nem dolgozik nálunk. Általában nem szoktam lelkifurdalást érezni, de most nagyon rossz érzés fogott el.

Amikor Marie-Céleste visszajött, odébb húzódtam a padon. – Gyere, ülj ide mellém – ütögettem meg a padot.

Marie-Céleste azonban nagy zavarba jött. – Vissza kell mennem, mademoiselle. Anyám nem tudja, hogy idejöttem, és keresni fog.

– Csak egy pillanatra! Segíthetnél ebben a varrásban. Regarde! Most is olyan ruha van rajtam, ami a kezed munkáját dicséri – simítottam meg a mellénykémet.

Marie-Céleste nyögve leült. Biztosan nagyon dühös rám. Valahogy el kell simítanom a dolgot, ha azt akarom, hogy segítsen kijutnom innen.

– Mondd csak, honnan ismered ezt a helyet? – kérdeztem, ahogyan jó barátnők szoktak fecsegni. Valaha tényleg jóban voltunk.

– Kislány korom óta járok ide. Közel lakunk, és anyám itt dolgozott. Persze nem apácaként; csak a földeken segített és főzött. Itt az apácák annyit imádkoznak, hogy másra sincs idejük. Elkel nekik a segítség.

Már értettem a dolgot. – Maman tehát innen hozott el téged, ugye?

Marie-Céleste bólintott. – Új szolgálóra volt szüksége, és megkérte az apácákat, keressenek neki valakit. A maga anyja, kisasszony, háromszor-négyszer is idejött évenként. Be akart lépni a rendbe, de persze nem tehette meg.

– Te pedig rólam nevezted el a kisbabádat.

– Igen – mondta Marie-Céleste, de látszott rajta, hogy ezt már nagyon megbánta. Nem is csodálom.

– Az apja látta a kicsit?

– Nem! – rázta meg a fejét Marie-Céleste, mintha legyet hessentett volna el. – Fikarcnyit sem törődik sem velem, sem a kicsivel. Mindössze egyszer volt együtt velem, és nem érdekelte, mi lesz azután. Aztán két év elmúltával volt képe idejönni, és újra megkörnyékezni engem. Újra akarta kezdeni, nem érdekelte volna, ha még egy gyerekem lenne. No de megmutattam neki, meg én! – szorította ökölbe a kezét. – Megérdemelte, amit kapott. Ha maga, mademoiselle, nem néz ki az ablakon… – elhallgatott, szemében félelem csillant meg.

Jeanne húgomnak volt egy kedves játéka – abból állt, hogy egy bot végére fabögrét kötöztek, mellette meg labda lógott, ugyancsak zsinegen. Jeanne lóbálgatta a botot, és megpróbált beletalálni a labdával a bögrébe. Most én is úgy éreztem magam, mint akit fel és alá lökdösnek, akár egy labdát.

Lehetséges, hogy a zárdai levegő máris hatással volt rám. Ha bárhol másutt jövök rá minderre, akkor valószínűleg sikítozni kezdek. Itt, ebben a csöndes kertben azonban tovább üldögéltem, nem kezdtem sikítozni és nem kapartam ki Marie-Céleste szemét. Még csak nem is sírtam. Később sírhatok még eleget. Egyszerűen csak ennyit kérdeztem: – Tehát a kis Claude-nak Nicolas des Innocents az apja?

Marie-Céleste bólintott. – Mindössze egyszer történt meg a dolog, mademoiselle, amikor eljött a maga apjához, hogy megbeszéljen valami festményt. Ez volt minden.

– Akkor miért voltál vele a minap abban az udvarban? Azt akartad, hogy megverjék, ugye? Nekem legalábbis úgy tűnt.

Marie-Céleste rettegve rám nézett, és újból sírni kezdett.

Összecsikorgattam a fogam. – Elég! Hagyd abba a bőgést!

Marie-Céleste nagyokat nyelt, majd megtörölte a szemét, és kifújta az orrát a ruhája ujjába. Marie-Céleste csakugyan rémesen ostoba. Ha Párizsban lennénk, rögtön kalodába zárnák, vagy még ennél is rosszabb történhetne vele, amiért megszervezte egy férfi megtámadását. De most itt ültem a zárda csapdájába zárva – semmit nem tehetek Marie-Céleste megbüntetése érdekében.

Ez neki is eszébe juthatott, mert amikor abbahagyta a bömbölést, oldalvást rám sandított, s ezt kérdezte: – És maga mit csinál itt, mademoiselle? Nem is mondta.

Nicolas-ról természetesen egy szót sem mondtam neki. Marie-Céleste nem tudhatja meg, mit érzek Nicolas iránt, mi az, ami eddig történt köztünk, vagy legalábbis mit próbáltunk eddig csinálni egymással. Gyűlöltem Marie-Céleste-et, de nem mutattam ki neki. Úgy kell beszélnem, mintha a magam akaratából volnék itt. Felvettem a hímzésemet, hogy arra nézhessek, nem pedig ennek a lánynak a szemébe. – Maman és papa elhatározták, hogy legjobb lesz, ha az eljegyzésem előtt néhány hónapot itt töltök, így jobban megismerkedhetek az egyházi dolgokkal. Ha egy lány férjhez ment, akkor már nem oly tiszta a teste, mint annak előtte volt. Az viszont fontos, hogy a lelke tiszta maradjon, hogy ne érintse meg a bujaság, s ne feledkezzen el a Szűzanyáról és Jézus Urunk áldozatáról.

Ezt éppúgy mondtam, mint Maman szokta, csak nem hangzott olyan meggyőzően. Marie-Céleste-et sem győzte meg, ezt a vak is láthatta rajta, mert csak forgatta szemét. Abban azonban biztos voltam, hogy ő már réges-rég elveszítette a lányságát, bár az ő családjának ez nem volt annyira fontos, mint az enyémnek.

– Kérdezősködött magáról – mondta hirtelen Marie-Céleste.

– Kicsoda? – kezdett gyorsabban verni a szívem, a fonal meg összegabalyodott a hímzésemen. Marie-Céleste ránézett, kinyújtotta a kezét, én meg odaadtam neki az egészet.

– Hát az az átkozott művész – felelte Marie-Céleste, és közben szépen kibogozta az összecsomósodott fonalat. – Tudni akarta, hogy most hogy néz ki a kisasszony, és hogy mikor jön látogatóba Belleville-ékhez.

Nicolas tehát valójában miattam ment el a rue des Cordeliers-be! Tudtam, rögtön tudtam, hogy nem Marie-Céleste miatt tehette. Ránéztem lehajtott fejére, ahogyan türelmesen kiszabadította az összegubancolt szálakat. Vajon hogy küldhetnék valami üzenetfélét Nicolas-nak Marie-Céleste-en keresztül úgy, hogy ez a liba ne kezdjen gyanakodni? Marie-Céleste buta volt ugyan, de azért majdnem mindig rájött, amikor hazudtam.

Szobám felől köhögést és nyekergést hallottunk. Marie-Céleste aggódva felnézett. – Menjen be hozzá, mademoiselle! – könyörgött.

– De hát te vagy az anyja!

– A kicsi nem tudja. Néha eljövök és megnézem, de nem beszélek hozzá, és nem veszem a karomba. Mert utána még sokkal jobban fájna.

Újból köhögést hallottunk, és Marie-Céleste úgy összerándult, mintha a lábára léptek volna. Egy pillanatra szinte megsajnáltam.

A szobámhoz mentem, és benéztem. Kicsi Claude ide-oda forgatta a fejét álmában. Összehúzta a szemöldökét, majd hirtelen elmaradhatott az álma, mert az arca kisimult és elmosolyodott. Most, hogy tudtam, csudálkoztam, hogyhogy nem vettem észre Nicolas arcát a kislányéban – keskeny szemét, gesztenyebarna haját, erős állát. Amikor a gyermek mosolygott, tiszta apja volt, amikor összehúzta a szemét, az anyjára hasonlított.

– Semmi baja – mondtam, amikor újra kimentem. – Démonok látogatták meg álmában, de már eltakarodtak. – Nem ültem le, cipőm orrával a kavicsokat rugdostam.

Marie-Céleste bólintott. Villámgyorsan varrt, és a hímzett sólyom már kevésbé hasonlított kígyóra, egyre inkább madár lett.

Kis Claude-ot figyelve eszembe ötlött valami. – Mondd csak, segített neked Nicolas, amióta megvan a gyerek?

– Vetett nekem néhány garast – hördült fel Marie-Céleste. – Jóformán semmit nem ért.

Bántam is én, mit tett vagy mit nem tett Nicolas a lányáért – szerintem Marie-Céleste maga tehetett arról, hogy bajba került. De persze ezt nem mondtam neki. – Többet is adhatna neked néhány garasnál – mondtam, miközben fel és alá sétáltam a pad előtt. – Tudod, ugye, hogy ő az, aki faliszőnyegeket tervezett apámnak, amiért sok pénzt fog kapni, és hírnevet is szerezhet vele. Ebből igazán fizethetne valamennyit a kis Claude-nak. – Elhallgattam, hagytam, hogy Marie-Céleste egy darabig elgondolkodjon ezen; közben járkáltam egy kicsit a rózsák között. A hüvelykujjam még mindig sajgott, ahol az imént megszúrta a tüske. Visszamentem a padhoz. – Talán segíthetnék, hogy több pénzt kapj tőle; legalább annyit, amennyiből elvihetnéd innen a kicsit, hogy veled és anyáddal élhessen.

– Hogyan? – kérdezte gyorsan Marie-Céleste.

Lefricskáztam egy legyet a ruhám ujjáról. – Azt mondhatnám neki, hogy szólok apámnak, addig ne fizessen a szőnyegekért, míg ő nem teljesíti a kötelességét.

– Valóban megtenné ezt, mademoiselle?

– Írok néhány sort, te meg elviszed hozzá.

– Én? – csudálkozott Marie-Céleste. – Miért nem maga adja át, kisasszony? Vagy egyik udvarhölgye? Bizonyára itt van valamelyik önnel – nézett körül. – Talán Béatrice; az édesanyja mindig magának szánta őt, nem? Képzelem, hogy meglepődött, amiért megint itt kell laknia!

– Megint? Hát már máskor is volt itt?

– Hát persze – vont vállat Marie-Céleste. – Itt nőtt fel, akárcsak én.

Ez még soha nem jutott eszembe; csak az tűnt fel, hogy Béatrice milyen jól kiismeri magát a kolostorban – egynémely dolgot jobban tudott, mint bármely apáca.

– Ő elvihetné mademoiselle levelét.

Marie-Céleste nem tudja, hogy engem bebörtönöztek ide, villant belém – úgy képzeli, hogy én és Béatrice a magunk kénye-kedvéből tartózkodunk itt. Nem is szabad megtudnia. Ha megtudná, nem segítene nekem abban, hogy elérjem Nicolas-t.

– Nem szeretnék elmenni innen. És Béatrice sem – mondtam. – Ez is hozzátartozik az eljegyzés előtti lelki megtisztuláshoz. Nem akarok másokkal találkozni, kivált férfiakkal nem.

– De hát a történtek után én nem mehetek oda hozzá! Megverne, vagy még borzasztóbbat tenne velem!

Megérdemelnéd, gondoltam. – Akkor hát tedd be a szobájába, amikor nincs ott – javasoltam. Amikor még mindig kétkedést láttam az arcán, hozzátettem: – Azt akarod, hogy mondjam meg papának, hogy rávetted a háznagyát, verje meg azt a művészt, akit apám annyira csodál?

Marie-Céleste tudta, hogy csapdába esett. Látszott rajta, mindjárt megint elbőgi magát. – Adja hát ide azt a levelet – motyogta.

– Itt várj! – siettem be a szobámba, mielőtt meggondolná magát. Az egész batyumat átkutattam egy darabka papiros után, majd a padlóra térdeltem, és gyorsan írtam néhány sort Nicolas-nak; megírtam, hol vagyok, s esdekeltem, szabadítson ki innen. Pecsétviaszom nem volt, de ez nem számított – Marie-Céleste úgysem tudná elolvasni, és nyilván senkit nem ismer, aki elolvashatná.

Amint befejeztem a levélírást, kis Claude felült a szalmazsákomon; keservesen sírni kezdett, és a szemét dörzsölte. Sötétvörös fürtjei borzasan, szanaszét álltak az arca körül. Oly nagy volt a hasonlóság közte és Marie-Céleste között, hogy legszívesebben hangosan elnevettem volna magam. – Gyere, chérie – suttogtam, és felemeltem. – Gyere, és nézd meg azt a buta anyádat.

Kimentünk. Az apácák épp ekkor jöttek vissza a hat órai miséről, és Marie-Céleste Béatrice mellett állt. Furcsán néztek ki egymás mellett, mint egy óriás meg egy baba. Nehéz volt kislánynak elképzelni őket. Amikor elébük toppantam, szétugrattak, és Marie-Céleste nem mert kis Claude-ra nézni. – Fogd meg egy percre – nyomtam a gyereket a meglepett Béatrice kezébe. – Elsétálok a kapuig Marie-Céleste-tel.

Béatrice gyanakodva rám pillantott. – Tudod, hogy nem engednek ki a kapun!

Grimaszt vágtam rá, és belekaroltam Marie-Céleste-be. Amikor már biztosra vettem, hogy Béatrice nem láthat bennünket, Marie-Céleste kezébe nyomtam a levelemet. – Tudod, hol lakik? – kérdeztem suttogva.

Marie-Céleste nemet intett.

– A háznagy tudni fogja, mert többször is vitt neki üzenetet papától. Szedd ki belőle; ha nem mondja el neked, megbüntetem.

Marie-Céleste bólintott, és kihúzta karját szorításomból. Fáradtnak látszott. Egyszerre undort éreztem, amiért ugyanazon a férfin osztoztunk. Sehogyan sem értettem, hogyan kívánhatta őt Nicolas – kivált így, amilyennek most látszott, a vörös orrával, apró szemével, dühös tekintetével.

A kapunál álló apáca Marie-Céleste kezébe nyomott egy tojással, kenyérrel és babbal teli kosarat, hogy ossza szét a szegények között. Marie-Céleste nem nézett vissza sem rám, sem a gyerekére. Elment.

Visszatértem Béatrice-hoz, aki még mindig karjában tartogatta az ide-oda forgolódó kis Claude-ot. – Te és Marie-Céleste együtt gyerekeskedtetek itt, igaz? – mondtam.

Béatrice előbb meghökkent, majd bólintott. – Anyám megözvegyült, amikor még gyerek voltam, és belépett a kolostorba.

Kis Claude felnyúlt, és megcibálta Béatrice egyik hajfürtjét. Béatrice nyelt egyet, én és kis Claude meg elnevettük magunkat.

– Akkor hát örülsz, hogy visszajöttél? – kérdeztem.

Meglepődve láttam, hogy Béatrice szomorúan tekint rám. – Az volt életem legboldogabb napja, amikor anyád engem választott ki, hogy menjek vele és legyek az udvarhölgye. Számomra borzalmas, hogy újból itt kell lennem.

Kivettem a kezéből a kicsit, és letettem a földre. Kis Claude újra szabadon totyoghatott. – Akkor segíts nekem megszökni – mondtam.

Béatrice megcsóválta a fejét. – Legjobb, ha itt marad, mademoiselle. Tudja jól. Miért tenné tönkre élete ösvényét? Feleségül megy majd egy nemesemberhez, és gazdag, nagyszerű élete lesz. Miért akarna másvalamit? A nők számára nincs nagyobb öröm a férjhez menetelnél, n'est-ce pas? Minden nőnek ez a legjobb.

Felvettem a padról azt a hímzést, amelyet Marie-Céleste kifordítva otthagyott, benne a tűvel. Megfogtam a tűt, és beleböktem az ujjamba, hogy érezzem a fájdalmat.

– Jaj, nekem! Látod, mit csináltam? – Aztán, hogy tovább gyötörjem Béatrice-t, aki inkább börtönőröm volt, semmint udvarhölgyem, elkezdtem énekelni azt a nótát, ami annyira felháborította. Valószínűleg kislány korában dalolhatta.

Szerelmet tanulhatnék
a szerelemtől
szerelmesen
de börtönben
vagyok.
Verje meg az Isten,
Aki bezárt ide!