NICOLAS DES INNOCENTS

Régebben nem számíthattam arra, hogy valaha viszontlátom festményeimet vagy rajzaimat. A miniatúrákat, címereket vagy üvegablakokat csak addig láttam, míg elkészítettem őket. Hogy utána mi lett velük, az már nem rám tartozott. Nem is gondoltam rájuk sokat, inkább azzal törődtem, mit festek majd legközelebb: újabb miniatúrát, egy hintó ajtaját, vagy Madonnát és Gyermeket valamelyik kápolna számára, esetleg másik címerpajzsot. Úgy vagyok a festményeimmel, akár a nőkkel – hanyatt döntök egyet, kiélvezem, azután újabbat keresek, hogy azzal élvezkedjek. Nem nézek vissza.

Nem, ez nem egészen igaz. Van egy, akire visszatekintek, akire folyton rágondolok, noha soha nem volt az enyém.

Azok a brüsszeli szőnyegszövők hosszú időn át velem maradtak. Egészen furcsa pillanatokban jutnak eszembe – például amikor meglátok a rue St. Denis virágpiacán egy kis csokor ibolyát, vagy amikor egy nyitott ablakból megcsap a szilvalekvár illata, meg olyankor, ha a Notre-Dame-ból kiszűrődik a szerzetesek éneke, vagy amikor szegfűszeggel fűszerezett ragut eszem. Egyszer épp együtt voltam egy nővel, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy a Tapintás című szőnyeg oroszlánja inkább kutyára hasonlít, s ebben a pillanatban keményen álló fegyverem úgy lelohadt a lány ujjai között, mint a hervadt saláta.

Legtöbb munkámról hamar megfeledkezem, de ezekre a kartonokra és részleteire nagyon is emlékszem – a Halláson lévő udvarhölgy hosszú ujjú, narancsszín ruhájára, a Tapintás majmocskájára, amint a nyakát övező láncot cibálja, az Ízlelés hölgyére, akinek kendőjét mintha szellő lobogtatná, s a Látás tükrére, amelynek háttere éj sötét, csak az egyszarvú képe tündöklik fel benne.

Úgy látszik, sikerült valamit bizonyítanom ezekkel a faliszőnyegekkel. Léon Le Vieux jóval nagyobb tisztelettel bánik azóta velem, szinte úgy, mintha egyenlőnek tekintene önmagával, pedig ő gazdag kereskedő, én meg megmaradtam szegény piktornak. Még mindig miniatúrákat festek, de Öreg Léon azóta más nemes családoknak is beajánl szőnyegtervek elkészítéséhez. Léon ravaszul megtartotta magának a hat hölgyről festett képeimet, s folyton elnézést kér Jean Le Viste-től, hogy még nem adta vissza, holott azok Monseigneur tulajdonát képezik. Léon ezeket a képeket mutogatja más nemesuraknak, akik továbbadják a hírt, és addig-addig száll a szó, míg egyre több faliszőnyegtervet rendelnek tőlem. Egyszarvúakat ábrázoló szőnyegeket is terveztem azóta – olykor az egyszarvú magányosan üldögél az erdőben, néha vadásznak rá, olykor hölgy társaságában látható, csak arra vigyázok, hogy ezek a nők ne hasonlítsanak a Le Viste hölgyekre. Léon úszik a boldogságban. – Látod, mekkora izgalmat kelt a népekben még a legkisebb rajzod is – szokta mondogatni. – Csak várj, míg meglátják Jean Le Viste nagytermében kiakasztva a kész szőnyegeket: akkor aztán éjt nappá téve festhetsz, egy percig sem maradsz munka nélkül. – Hozzátehette volna még, hogy az ő zsebe is tömve lesz pénzzel. Persze hogy örültem – ha ez így folytatódik, soha többé nem kell címerpajzsokat és hintóajtókat pingálnom.

Egy napon elsétáltam Léonhoz, hogy megbeszéljük a legújabb faliszőnyegterv-megbízást – ezúttal nem egyszarvút kívántak, hanem vadászatot sólymokkal. Léon igazán tisztességgel eleget tesz megbízatásainak. Nagy háza van a rue des Rosiers-en, amelyben külön dolgozószoba áll rendelkezésére. Ezt a helyiséget távoli tájakról hozott dísztárgyak ékesítik – ezüsttányérok, amelyekbe különös írásjeleket véstek, filigránmunkával díszített fűszeres dobozkák Keletről, vastag szőnyegek Perzsiából, gyöngyház berakású tikfa szekrények. Körülnéztem, s lelki szemem előtt megképzett az Aranykakas feletti ócska szobácskám. Összehúztam a szemöldököm. Léon bizonyára megfordult Velencében, gondoltam. Mit Velencében! Nyilván az egész világot bejárta. Egy napon nekem is lesznek tán ilyen finom holmijaim…

Beszélgetés közben felvázoltam a sólyom szárnyát és farkát. Aztán ledobtam a rajzszenet, és hátradőltem. – Ha ezzel a rajzzal elkészültem és az idő is kivirul, elmegyek innen. Meguntam már Párizst.

– És merre indulsz? – dőlt hátra Léon Le Vieux is.

– Még nem tudom. Tán valami zarándoklatra.

Léon a mennyezet felé forgatta a szemét. Ismert jól, tudta, hogy nem vagyok az a rendszeresen templomjáró fajta.

– De csakugyan – erősködtem. – Délre mennék, Toulouse-ba. Esetleg elmennék Santiago de Composteláig.

– És mire számítasz, mit találsz, ha egyszer odaérsz?

– Ami általában ilyen zarándoklaton található – vontam vállat. Azt már nem tettem hozzá, hogy még soha nem vettem részt zarándoklaton. – De a magadfajtát úgysem érdekli az ilyesmi – ugrattam Léont.

Léont azonban nem zavarta az efféle gúnyolódás. – A zarándoklat nem más, mint nagy forgalom, kevés haszon. Gondoltál erre? Inkább az jusson eszedbe, mennyi munkát kellene feladnod amiatt, hogy elmenj, és megnézz… nos, igen kevés dolgot. Az egésznek csupán töredékét.

– Nem értelek!

– A relikviákra célzok, amiket meg akarsz nézni. Toulouse-ban például Urunk keresztjének egy darabkáját őrzik. Ugyan miképp láthatnád a teljes keresztfát abból az ezüsttokba zárt töredékből? Ha megnézed, nagy csalódás fog érni.

– Nem fogok csalódni – állítottam makacsul. – És igen meglep, hogy jó keresztény létedre még soha nem vettél részt zarándoklaton. – Kinyújtottam a kezem, és felemeltem az asztalról az egyik ezüst fűszeres szelencét. A finom filigránmunka lelakatolt kaput formázott. – Ezt honnan hoztad?

– Jeruzsálemből.

– Talán oda is elmegyek – felvontam a szemöldökömet.

Léon hangosan felkacagott. – No, azt szeretném én látni, Nicolas des Innocents. Tiens, utazásról fecsegsz. Párizs és Brüsszel között tiszták már az utak. Egy kereskedő mesélgetett nekem a faliszőnyegeidről. Ugyanis a kérésemre elment, s megnézte, hogy állnak a munkálatok Georges műhelyében.

Léon és én hónapok óta nem beszéltünk ezekről a faliszőnyegekről. Advent kezdete óta járhatatlanok lettek a Párizs és Brüsszel közötti utak. Léonnak is bedugultak a hírforrásai, én meg nem kérdeztem semmit. Most letettem a fűszeres dobozkát. – És mit mondott az a kereskedő?

– Azt, hogy karácsony után elkészült az első két szőnyeg, a következő kettőt, azt a két hosszút meg vízkeresztkor kezdték el. De nagyon keservesen kínlódnak. Néhány beteg is akad a házban.

– Kicsoda?

– Ifjabb Georges, meg egy kívülről hozatott szövőmunkás. Már jobban vannak, de sok időt elvesztegettek.

Megkönnyebbültem, hogy Aliénor nincs a betegek között. Ettől kissé meglepődtem. Újra felvettem a rajzszenet, és felvázoltam a sólyom fejét és csőrét. – No és milyenek a szőnyegek?

– Georges megmutatta barátomnak az első kettőt, a Hallást és a Szaglást. A kereskedő szerint nagyon szépek.

Szemet is rajzoltam a sólyomnak. – És mi van azzal a kettővel, amelyeken most dolgoznak? Meddig jutottak velük?

– Épp a kutyát szőtték, amelyik az Ízlelés hölgyének uszályán ül. Az À mon seul désir-en már a szolgálót szövik. De persze csak egy kis sáv látható abból, amin dolgoznak – mondta Léon, s elmosolyodott. – Az egésznek csupán töredéke.

Megpróbáltam visszaemlékezni terveim részleteire. Hosszú időn át oly jól előttem voltak, hogy csukott szemmel is meg tudtam volna rajzolni őket. Most meglepve hallottam, hogy a kiskutya a hölgy uszályán csücsül. – Vedd elő a festményeket, Léon! Szeretném megnézni őket.

– Ezt is rég nem kérted tőlem – kuncogott Léon, de már elővett egy kis kulcsot a hasára tekert övből, s kinyitotta a tölgyfa szekrényt. Kihúzta a festményeket, és az asztalra terítette.

Ránéztem az Ízlelés kutyájára, és azt számolgattam, mennyi időbe kerülhet, míg a takácsok elérkeznek a hölgy arcához. Claude arcához.

Hónapok teltek el, amióta utoljára láttam Claude Le Viste-et. Nyáron tértem vissza Brüsszelből, s azóta nem jártam a rue du Four tájékán. Más megbízatás nem várt ott rám, a család meg Lyon melletti kastélyában tartózkodott. Szent Mihály napja körül hallottam, hogy visszajöttek; néhány alkalommal ott ácsorogtam a Saint-Germain-des-Prés közelében, s arra vártam, hogy egy pillantást vethessek Claude-ra. Egy napon aztán megláttam őt anyjával és udvarhölgyeivel. Amint elsuhantak, én az utca túloldalán kezdtem követni őket; azt reméltem, hogy Claude arrafelé fordul, és észrevesz.

Így is történt. Amikor meglátott, megállt, s úgy tett, mintha megütötte volna valamiben a lábujját. A hölgyek leguggoltak körülötte, míg végül már csak Claude és Béatrice maradt állva. Claude ekkor intett hölgyének, s letérdelt, mintha a cipellőjét igazgatná. Ekkor a közelébe gurítottam egy pénzdarabot, majd odaléptem, hogy felemeljem. Mellé térdepeltem, így egymásra tudtunk mosolyogni. Megérinteni nem mertem – olyan férfi, mint én, nem érinthet meg egy leányt az utcán.

– Látni akartalak – suttogta Claude.

– Én is téged. Eljössz hozzám?

– Mennék, de…

Még meg sem mondhattam, hol lakom, Béatrice és az inas sietve szétrebbentettek bennünket. – Eredj innen – sziszegte Béatrice –, mielőtt még Dame Geneviève megláthatna! – Az inas megragadott, és ellökdösött Claude mellől, aki továbbra is ott térdepelt az utcán, világítóan kék szemét rám szegezve.

Ezek után egy-két alkalommal még láttam őt, de csak messziről; semmit nem tehettem. Elvégre Claude nemes kisasszony volt – nem is láthattam az utcán sétálgatni. Borzasztóan kívántam az ágyamba, de kételkedtem abban, hogy ez valaha megtörténjen, hiszen mindig udvarhölgyek serege vette körül. Mentem én persze más nőkhöz, de egyik sem elégített ki. Valahányszor eljutottam velük a csúcspontra, úgy éreztem magam, mint a söröskancsó, amelynek az alján mindig maradt még egy korty. Most is ugyanezt éreztem, amikor az Ízlelés hölgyére néztem. Nem volt elég.

Léon már kezdte felgöngyölni a rajzot. – Un moment – mondtam, és rátettem a kezem az À mon seul désir-re, amelyen a hölgy fagyosan, ékszerekkel a kezében áll. Vajon visszarakja a láncokat a ládikába, vagy felveszi őket? Efelől soha nem voltam egészen biztos.

Léon csettintett a nyelvével, és összefonta mellkasán a karját.

– Nem akarod megnézni? – kérdeztem.

– Már épp eleget láttam – vont vállat Léon.

– Látom, nem tetszik neked, pedig mások előtt nem győzöd dicsérni!

Léon felvette a fűszeres szelencét, amelyet az imént babráltam, s visszatette a polcra, a többi mellé. – Ezekkel a festményekkel jó üzletet lehet kötni. És arra is jók lesznek, hogy Jean Le Viste nagytermét ékesítsék. Engem azonban nem bűvöl el ez a te hölgyed. Jobban kedvelem a hasznos holmikat – a tálakat, szekrényeket, gyertyatartókat.

– A faliszőnyegek is hasznosak; elfedik a durva falakat, és a szoba melegebbnek és barátságosabbnak tűnik tőlük.

– Lehetséges. Én magam azonban többre becsülöm azokat a rajzokat, amelyek kizárólag dekoratívak, mint például ez – mondta, s rámutatott egy kicsiny faliszőnyegre szobája falán. Ezen nem volt egyetlen emberi vagy állati alak sem, csupán virágmintákkal szőtték tele. – Nekem nem kellenek álomvilágban imbolygó hölgyek – mondta Léon. – Persze lehet, hogy számodra valóságosak.

Bárcsak azok lennének, gondoltam. – Túlságosan földhözragadt vagy – mondtam hangosan.

Léon féloldalra billentette a fejét. – Ezért vagyok képes a túlélésre. Ezért tudtunk mi mindnyájan mindent túlélni – mondta, majd nekiállt, és elkezdte összeszedni a festményeket. – Akarsz még valamit rajzolni most, vagy nem?

Gyorsan skiccelni kezdtem: gémet megtámadó sólymokat, amelyeket hölgyek és urak figyelnek, a rajz aljára rohanó kutyák kerültek, és a hátteret mindenütt millefleurs-mintázat borította. Épp elég faliszőnyeget terveztem már ahhoz, hogy úgy menjen, mint a karikacsapás. Aliénor kertjének hála, hajszálpontosan fel tudtam vázolni a millefleurs-háttér minden egyes szál virágát.

Léon figyelt, amint rajzoltam. Az emberek szeretnek nézni – számukra a rajzolás afféle varázslat, cirkuszi attrakció. Nekem mindig könnyen ment, míg ha más vette kezébe a rajzszenet, úgy markolta, mint holmi gyertyacsonkot.

– Sokat tanultál az utóbbi hónapokban – jegyezte meg Léon.

– Lehet, hogy én is földhözragadt vagyok – vontam vállat.

***

Aznap éjjel a faliszőnyeg keskeny sávjáról álmodtam, amelyen Claude arcát láttam. Merevedésre ébredtem. Ez már egy ideje nem fordult elő velem. Másnap találtam valami okot, ami miatt el kellett mennem a Saint-Germain-des-Prés-hez – ott lakik egy barátom, aki többet is mondhatna a sólyomvadászatról. Ugyanezt a rue St. Denis-ben bárkitől megtudakolhattam volna, de így megvolt az ürügyem, ami miatt elsétálhattam a rue du Fourba, és felpillanthattam a Le Viste-házra. Más alkalommal soha nem mentem arra. A ház ablakai zárva voltak, noha húsvét épp csak elmúlt, és kötve hittem, hogy a család máris elutazott Lyonba. Vártam, vártam, de senki nem jött ki a kapun.

A barátomat sem találtam otthon, így besétáltam a városba. A St. Germain-kapun kimentem a városfalon túlra, és átvergődtem a falat körülvevő piac standjai között. Egyszerre ismerős arcot vettem észre. A nő lehajtott fejjel a korai saláták között kotorászott.

– Marie-Céleste! – szaladt ki a számon, pedig már alig emlékeztem a nevére.

A lány megfordult; semmi meglepődés nem látszott rajta, amikor mellé léptem. – Mit akar? – kérdezte.

– Hogy rám mosolyogj.

Marie-Céleste felmordult, és visszatért a salátákhoz. – Ez itten csupa merő folt – szólt oda az árusnak.

– Válasszon másikat – vont vállat a kereskedő.

– Le Viste-ék számára vásárolsz? – kérdeztem.

Marie-Céleste gúnyos mosollyal ajkán végigtapogatta az összes salátát. – Már nem dolgozom náluk. Tudhatná.

– Miért nem?

– Hogy miért? El kellett mennem tőlük. A kisbaba miatt. Claude szólt ugyan az érdekemben, de mire visszamentem, már más lány foglalta el a helyemet, és az úrnő nem akart visszavenni.

Claude nevének említésére megborzongtam a vágytól. Marie-Céleste rám bámult, én pedig megpróbáltam másról beszélni. – Alors, hogy van a baba?

Marie-Céleste keze egy pillanatra megállt a válogatásban, majd folytatta a salátafejek emelgetését. – Beadtam a kedvesnővérekhez – mondta, és kiemelt egy fej salátát.

– Micsoda? Miért?

– Vissza kellett mennem dolgozni, hogy eltartsam anyámat. Öreg és beteg, nem tudta volna ellátni a gyereket. Mást nem tehettem. Mire visszamentem a régi helyemre, már nem volt meg.

Hallgattam. A lányomra gondoltam, aki valami apácakolostorban él. Ha egyáltalán gondoltam is valaha a gyerekre, erre nem számítottam.

– És mi a neve?

– Claude.

Olyan kemény pofont kentem le Marie-Céleste arcára, hogy a saláta kirepült a kezéből.

– Hollá! – kiabálta a salátaárus. – Fizesse ki, ha már leejtette!

Marie-Céleste sírva fakadt. Fogta a kosarát és elfutott.

– Vegye fel! – üvöltötte a zöldséges.

Lehajoltam, és felemeltem a letört levelű salátát, a többi zöldféle tetejére hajítottam, és Marie-Céleste után rohantam. A lány arca vörös volt a szaladástól és a sírástól. – Miért ezt a nevet adtad neki? – ordítottam rá, és karon ragadtam.

Marie-Céleste a fejét rázogatva próbálta kiszabadítani magát. Egész kis tömeg gyűlt körénk: a piacon minden merő szórakozásnak tűnik. – Megint meg fogja pofozni? – kérdezte egy gúnyos női hang. – Ha ez a szándéka, akkor várjon egy kicsit, mindjárt visszajön a lányom, hadd lássa ő is.

Elhúztam Marie-Céleste-et a tömegből, és becibáltam egy félreeső fasorba. A piaci árusok ide szokták behajigálni a szemetet: rothadt káposztát, romlott halat, lótrágyát. Amikor Marie-Céleste-et mindezek tetejére löktem, épp egy patkány futott keresztül a halmon.

– Miért ezt a nevet adtad a lányomnak? – kérdeztem immár halkabban. Különös érzés volt kimondani a „lányom” szót.

Marie-Céleste elgyötörve rám nézett. Már nem sírt. Tésztaszerű arca úgy nézett ki, mint amikor a cipó két oldala bereped, sötét haja kiszabadult a kendője alól, s szabadon, rendetlenül lógott. Azon töprengtem, ugyan miért akartam valaha is lefeküdni vele.

– Megmondtam Claude-nak, hogy róla akarom elnevezni – mondta Marie-Céleste. – Hálás voltam, mert megígérte, hogy eligazítja a dolgomat az anyjával. De aztán mégsem tette meg. Amikor odamentem Dame Geneviève-hez, hogy beszéljek vele, asszonyom megesküdött, hogy a mademoiselle egy árva szót sem szólt rólam. Az úrnőm végig azt hitte, hogy csak úgy fogtam magam és elszöktem. Így azután a gyerek most a nagy semmiért viseli a mademoiselle nevét, pedig én mindent megtettem neki, amikor még kislány volt. Nagy szerencse, hogy sikerült elszegődnöm egy másik családhoz, a rue des Cordeliers-n. Belleville-éknek hívják őket. Nem olyan gazdagok, mint Le Viste-ék, de azért tehetősek. Néha vendégül látják a Le Viste hölgyeket.

– A Le Viste hölgyek odalátogatnak, ahol te élsz?

– Ilyenkor mindig eltűnök, nehogy meglássanak – mondta Marie-Céleste, aki ekkorra már egészen összeszedte magát. Körülnézett a fasorban, s kissé elmosolyodott. – Soha nem hittem volna, hogy megint kettesben leszek magával egy sötét fasorban – mondta.

– És kik szoktak odalátogatni? Csupán Dame Geneviève, vagy magával viszi a lányait is?

– Claude rendszerint vele jön. A házban van egy vele egyidős lány, akivel szívesen beszélget.

– És gyakran mennek oda?

– Mit érdekli ez magát? – húzta össze Marie-Céleste a szemöldökét. Most éppen úgy nézett ki, mint az az öregasszony, akivé egyszer válni fog.

– Hát csak úgy. Kíváncsiságból – vontam vállat. – Tudod, hogy dolgoztam valaha Monseigneur Le Viste-nek, és szeretném tudni, milyenek most a ház asszonyai.

Marie-Céleste arcán alattomos kifejezés jelent meg. – Gondolom, ha eljön, engem is szívesen meglátogat, ugye?

Rábámultam. Döbbenetes, hogy a történtek után képes kacérkodni velem! Ám azután arra gondoltam, hogy ez a lány még hasznos lehet számomra. Rámosolyogtam, és lesepertem egy tollat a válláról. – Minden lehetséges – mondtam.

Amikor kinyújtott kezét hozzám nyomta, egy pillanat alatt elfogott a vágy; Marie-Céleste arca sem látszott már annyira puffadtnak. Ám gyorsan elkapta a kezét. – Vissza kell mennem – mondta. – Jöjjön el valamelyik nap. – Még sietve elmagyarázta, hol található a ház a rue des Cordeliers-n.

– Talán akkor mennék, amikor Le Viste-ék is ott lesznek – mondtam. – Akkor rájuk vethetek egy pillantást, és kielégíthetem a kíváncsiságomat.

– Ha úgy akarja! En fait, egyébként holnapután jönnek el. Hallottam, amikor az úrnőm mondta.

Hát ez könnyen ment. Túl könnyen. Amikor Marie-Céleste a kosarát lóbálva elment, egy percig eltűnődtem, vajon mit akart ebből az egészből kihozni, eltekintve néhány percnyi gyönyörtől. De nem gondolkodtam rajta túl sokat. Megláthatom Claude Le Viste-et; ez elég volt számomra.

***

Mondanom sem kell, valóban túl könnyen ment a dolog. Marie-Céleste cseppet sem volt megbocsátó.

Belleville-ék háza valóban nem volt annyira nagystílű, mint Le Viste-éké. Volt ugyan két emelete, s némelyik ablakát beüvegezték, de a többi ház közé beszorítva állt, s egyik-másik gerendája rothadozott. A házat nézegettem, míg az utca másik oldalán Marie-Céleste-et vártam, és azon töprengtem, vajon megláthatom-e Claude-ot. Arról halvány sejtelmem sem volt, hogyan juthatnék a közelébe. Nyilván ott lehet az anyja és Béatrice, valamint ennek a háznak az összes hölgye. És persze itt van Marie-Céleste, akit valószínűleg megint le kell fektetnem, csak hogy lerázhassam magamról. Semmiféle tervem nem volt, csak készen tartottam az eszem kerekét, és figyeltem. Annyit azért megpróbálhatnék, hogy egy pillanatra Claude közelébe férkőzzek, és megbeszéljek vele egy újabb találkát. Megfizettem egy embert, hogy írjon néhány sort Claude-nak a nevemben – Claude talán tud olvasni, ha én magam nem tudok is. Az az ember vigyorgott, amikor diktáltam, de azért leírt mindent, hűségesen. Az emberek többnyire mindent megtesznek, ha viszonzásul egykét jól csengő pénzdarab üti a markukat.

Marie-Céleste kinyitotta a kaput, és kikukkantott, majd intett nekem. Átrohantam a túloldalra, és besurrantam. A lány átvezetett egy szobán, majd egy másikon, amelyben faliszőnyegek lógtak – noha túl sötét volt ahhoz, hogy jobban megnézzem őket –, azután kivezetett a konyhába, ahol a szakács nagy szemet meresztett rám, miközben egy hatalmas fazékban kavart valamit a tűzön. – Ne csapjanak lármát, különben baj lesz! – morogta.

Nem emlékszem, hogy Marie-Céleste hangoskodott volna, amikor annak idején széttárta a lábát, én azonban biztos, hogy meg se mukkantam, csak a szakácsot néztem, mialatt kimentünk a hátsó ajtón. – Hülye – motyogta maga elé a szakács.

Arra sem volt időm, hogy megfontoljam, vajon nem volt-e valami figyelmeztetés a szakács szavai mögött. A hátsó kertbe lépve zajt hallottam a hátam mögül, és a következő pillanatban akkorát sóztak a fejemre, hogy a csillagokat láttam tőle. Megtántorodtam, de még meg sem fordulhattam, hogy lássam, ki vágott kupán, amikor hátulról belém rúgtak, amitől a földre zuhantam. A rúgások ott is folytatódtak, a fejemet és az oldalamat célozták meg. A szemembe csordogáló vérpatak mögül valahogy sikerült felkandikálnom, és akit ott láttam karba font kézzel álldogálni, az nem más volt, mint maga Marie-Céleste. – Vigyázz a mosott holmira! – intette kínzómat, akit nem láthattam. De már késő volt – a Marie-Céleste melletti kosár szép fehérre mosott ruháit telepettyezte a vérem.

Sikerült legalább annyi levegőt vennem, hogy felnyögjek, de a láthatatlan rugdosó újra munkálkodni kezdett.

Különös, hogy milyen nagy csönd volt, csak a rugdosás tompa hangja volt hallható, meg Marie-Céleste cipője alatt nyikordultak meg a kavicsok, ahogyan egyik lábáról a másikra állt. Én magam összehúzódzkodtam, labdává gömbölyödtem, s azon igyekeztem, hogy megvédjem benső részeimet, és az ütések csak a hátamat érjék. De miután egy-két rúgást kaptam a fejemre, minden elsötétedett körülöttem. Amikor kissé magamhoz tértem, vékony, vinnyogó hangot hallottam, olyasfélét, mint amit a csapdába esett nyúl ad ki magából. Vajon miért nyüszít ilyen keservesen Marie-Céleste? – gondoltam. – Kuss! – sziszegett rám Marie-Céleste, s ekkor rájöttem, hogy én adom ki ezeket a vinnyogó hangokat.

– Rúgd tökön – javasolta Marie-Céleste a támadómnak. – Rúgd tökön, de úgy, hogy többé senkinek ne csinálhasson gyereket!

Az ismeretlen térden rúgott; az volt a célja, hogy kiegyenesedjek, és a hátamra forduljak. Amikor nekifohászkodott a coupe de gráce-nak, a kegyelemdöfésnek, behunytam a szemem. Ebben a pillanatban ablaknyikorgás ütötte meg a fülem. Kinyitottam a szemem, felpillantottam, és íme, épp Claude arca kukkantott ki a felettem lévő ablakból. A szeme tágra nyílt és tiszta volt. Mintha a faliszőnyeg egy sávjából lépett volna ki.

– Arrètez! – visította Marie-Céleste. – Hagyd abba! – A férfi habozott, felnézett, majd egy másodperc alatt eltűnt. Soha nem gondoltam, hogy ilyen villámgyorsan el lehet inalni. Ám azért épp eleget láttam az arcából ahhoz, hogy felismerjem Le Viste inasát. Ez bizonyára kilesett minket. Mindig gyűlölt – annyira, hogy még a pozícióját is kockára tette. Vagy tán neki magának fájt a foga Marie-Céleste-re?

– Mi történt? Te vagy az, Marie-Céleste? – szólt le az ablakból Claude. – És – hökkent meg –, Nicolas?

Az ablakban egyre több arc jelent meg: Geneviève de Nanterre, Béatrice, Madame és Mademoiselle Belleville. Oly különös volt, amint ezek a fejek egyik a másik után odagyűltek és lebámultak rám – akár a kukacot leső madarak –, hogy újból behunytam a szemem.

– Ó, mademoiselle, egy ember megtámadta a monsieur-t! – kiabálta Marie-Céleste. – Nem tudom, honnan jött, csak annyit láttam, hogy ráugrott!

A rúgások okozta fájdalom hirtelen egész testemen végignyilallt. Akaratom ellenére felnyögtem. Számban megéreztem a vér ízét.

– Lemegyek! – mondta Claude.

– Nem, te sehová nem mégy! – szólt rá az anyja. – Béatrice, menj, és segíts Marie-Céleste-nek a sebesült ellátásában.

Mire kinyitottam a szemem, már senki nem állt az ablakban, kivéve Claude-ot. Ő még mindig merőn bámult rám. Szörnyen különös dolog volt. Egymásra mosolyogtunk. Mintha falevelek sűrűjén át a kék eget láttam volna. Azután Claude arca hirtelen eltűnt. Valaki bizonyára elcibálta az ablaktól.

– Egy árva szót se szóljon! – sziszegte rám Marie-Céleste. – Nálam volt látogatóban, az az ember pedig megpróbálta kirabolni!

Csöndben hevertem. Mit sem nyernék azáltal, ha elmondanám a történteket Béatrice-nek – akkor Marie-Céleste elmondaná neki, hogy van egy lányunk, amit viszont Béatrice azonnal elmesélne Claude-nak. Én azonban nem akartam, hogy Claude tudomást szerezzen erről.

Megjelent Béatrice egy tálka vízzel és valami tépessél. Mellém térdelt, fejemet az ölébe vette, és elkezdte letörölgetni arcomról a vért. Amint ide-oda mozgatta.a fejem, hányingerem lett, és újra be kellett csuknom a szemem.

Marie-Céleste elismételte a meséjét az ismeretlenről, aki megpróbált kirabolni engem. Béatrice egy árva szót sem felelt neki. Marie-Céleste ettől megrémült – újra meg újra elmondta a történetet, egyre vadabbul kicifrázta, volt már benne bosszú és pénz, barátok és fivérek és goromba szavak. A végén teljesen belezavarodott.

Béatrice félbeszakította a szóáradatot. – Egyáltalán hogyan juthatott be az az ember a házba? Valakit ismernie kellett itt!

Marie-Céleste megint hadarni kezdett, végül azonban rájött, hogy a beszéd nem az ő esete, és olyan hirtelen elhallgatott, mint akinek betömték a száját.

Béatrice kinyitotta a tunikámat, a vizes rongyot hozzányomta vállamhoz és mellkasomhoz, amitől felszisszentem és nyögdécseltem. Ennek hallatán Marie-Céleste nyelve újból megoldódott. – Igazán nem tudtam, mit is csinál az az ember…

– Menj és hozz tiszta vizet – parancsolt rá Béatrice. – De meleg legyen!

Amikor Marie-Céleste beszaladt a házba, valaki felbukkanhatott az ajtóban, mert Béatrice arrafelé fordult.

– Kérdezd meg, van-e egy kevés zergeviráguk. Ha az nincs, akkor akad talán szárított kamilla vagy körömvirág. A meleg vízbe téve segíthetnek.

Bárki volt is, aki ezt mondta, elment.

– Ki volt az? Claude? – kérdeztem alig mozduló ajakkal.

Béatrice nem felelt. Kinyitottam a szemem, és felnéztem az arcába, amelyet nagy, barna szeme szinte teljesen betöltött.

– Nem – válaszolta. – Ennek a háznak a lánya volt az.

Nem feltételeztem, hogy hazudik. Elfordítottam a fejem, és kiköptem két fogam. Épp Béatrice kék moarészoknyájára estek, majd lepottyantak a földre.

– Ugyan mit művelhetett, hogy ennyire elverték? – kérdezte halkan Béatrice. – De bármi volt is, minden bizonnyal megérdemelte.

– Béatrice, kérem, tegye be a kezét a zsebembe!

Az ívelt, festett szemöldök még magasabbra emelkedett az udvarhölgy homlokában.

– Kérem! Van benne valami, amit szeretném, ha átadna valakinek.

Béatrice habozott, végül elszánta magát, és kihúzta a levélkét a nadrágom zsebéből. A papír is véres lett.

– Adja át Claude-nak!

– Tudja jól, hogy ezt nem tehetem – suttogta Béatrice, és gyorsan a háta mögé nézett.

– De igen. Megteheti. Kérem! Ő is ezt akarja. Elvégre maga az ő hölgye, n'est-ce pas? Azt kell tennie, ami számára a legjobb – mondtam, és mélyen a szemébe néztem. A nők gyakran mondogatják, hogy leginkább a szememért rajonganak. Hát a fogaimra bajosan mondhatnák ugyanezt.

Béatrice arca ellágyult, állát leszegte, orrcimpája megremegett. Egy szót sem szólt, némán a ruhája ujjába dugta a levélkét.

Marie-Céleste visszajött, kezében gőzölgő, virágillatot árasztó tálkával. Csukott szemmel hagytam, hogy ő meg Béatrice lemosdassanak. Más alkalommal bizonyára nagy élvezetet leltem volna abban, hogy két nő keze matat rajtam, most azonban minden porcikám annyira sajgott, hogy semmi mást nem akartam, csak elaludni, hogy ne érezzem a fájdalmat. Néhány pillanatra Madame de Belleville is felbukkant, megparancsolta, hogy néhány embere szállítson engem haza a kocsiján. Mire sipítozva Marie-Céleste-et kezdte szidalmazni, már elringatott az álom.

***

Három napon át nyomtam az ágyat, mire újra rendesen mozoghattam. Az ízületeim elmerevedtek, szemem alja feketéllett, orrom feldagadt, egyik bordám meg eltörött, amitől éles fájdalom nyilallt belém, ha csak megmoccantam is. Ágyban maradtam, semmit nem ettem, csak sört ittam, és átaludtam Isten napját, ezzel szemben éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak káromkodtam fájdalmamban.

Vártam, hogy Claude eljöjjön hozzám. A negyedik napon lépteket hallottam a lépcső felől, de nem Claude nyitott be az ajtómon. Helyette Léon Le Vieux állt az ajtónyílásban, és szemrevételezte hideg, koszos szobámat – az Aranykakas szolgálója még a kályhába sem gyújtott be, és a tegnap felhozott ennivaló romjait sem vitte ki. Léon nem szokott gyakorta meglátogatni, most azonban, amikor meglátott, üzenetet küldött valakivel, hogy szállítsanak át a házába. Erőlködve megpróbáltam felülni.

– Rossz fiú voltál, mi? – nézett rám Léon.

Tiltakozni akartam, de abbahagytam. Léon szemmel láthatóan mindent tudott, semmi értelme nem lett volna összevissza lódítani neki. Visszafeküdtem. – Szörnyen eltángáltak – nyögtem.

– Most egy kicsit rád fér a pihenés – kuncogott Léon. – De hamarosan fel kell épülnöd. Fájdalomdíjul elküldelek egy zarándokútra.

– Micsoda? Hová? – néztem rá döbbenten.

– Nem délre, hanem északra. Hogy megnézz egy brüsszeli relikviát.