GENEVIÈVE DE NANTERRE

Béatrice szerint lötyögős lett a pruszlikom. – Vagy egyen többet, Madame, vagy el kell hívnunk a szabót – mondta.

– Küldess el a szabóért.

Béatrice persze nem ezt a választ várta; nem is vette le rólam nagy, barna szemét, míg a végén elfordultam tőle, és játszadozni kezdtem a rózsafüzéremmel. Ugyanezt a pillantást anyámtól is megkaptam – az ő pillantása áthatóbb volt Béatrice-énél –, amikor a kislányokkal meglátogattam Nanterre-ben. Mondtam anyámnak, hogy Claude gyomorfájás miatt nem jöhetett velünk, és hogy nekem is nagyon fáj a gyomrom. Anyám egyetlen szavamat sem hitte, pontosan úgy, ahogyan én sem hittem Claude-nak, amikor gyomorfájásra hivatkozva odahaza maradt. Úgy látszik, ez mindig így van: a lányok hazudnak anyjuknak, és az anyák rájuk hagyják.

Ami azt illeti, örültem, hogy Claude nem jött el, noha a kislányok könyörögtek, hogy tartson velünk. Claude és én úgy kerülgetjük egymást, akár két macska, égnek álló szőrrel. A lányom morcosan viselkedik velem, és kritikus oldalpillantásokat vet rám. Tudom, hogy ilyenkor összehasonlítja magát velem, s arra gondol, nem akar olyan lenni, mint én.

Én sem akarom, hogy olyan legyen, mint én.

A nanterre-i kirándulás után felkerestem Hugo atyát. Ott ültem mellette a padban, ő meg így szólt hozzám: – Vraiment, mon enfant, igazán, gyermekem, nem követhetett el három nap alatt annyi bűnt, hogy újból gyónnia kelljen. – Kedves szavak voltak ezek, ám a hangja savanyúan csengett. Az igazság az, hogy éppannyira elvesztette a hozzám fűződő reményét, amennyire én vesztettem el minden magamba vetett reményemet.

Megismételtem ugyanazokat a szavakat, amelyeket az elmúlt reggelen mondtam, miközben az előttem lévő padra meredtem. – Egyetlen vágyam, hogy beléphessek a chelles-i zárdába. Mon seul désir. Nagyanyám is így tett a halála előtt, és anyám is ezt fogja tenni, efelől bizonyos vagyok.

– Ön még távolról sincs a halálán, mon enfant. És a férje sem. Nagyanyja özvegy volt, amikor felvette a fátylat.

– Úgy gondolja, atyám, hogy nem elég erős a hitem? Bebizonyítsam önnek?

– Nem a hite az, amely nem elég erős, hanem az a vágya, hogy eldobja magától a világi életet. Ez az, ami aggaszt engem. Tudom, hogy ön erős a hitben, de ha kolostorba vonul, teljesen Krisztusnak kell ajánlania magát…

– Úgy teszek!

– …Krisztusnak kell ajánlania magát, anélkül, hogy valaha eszébe jusson a régi, a világi élete. A zárda világa nem az a hely, ahová elmenekülhet egy gyűlölt életformából…

– Egy utált életformából! – mondtam, s beleharaptam a nyelvembe.

Hugo atya várt egy percig, majd újból megszólalt. – Többnyire azokból lesznek a legjobb apácák, akik odakint, a világban is boldogok voltak; ők a klastromban is boldogok.

Csendben, lehorgasztott fejjel ültem. Türelmesebbnek kellett volna lennem – hónapokat, egy évet, tán kettőt is ki kellene várnom, hogy elültessem a magot Hugo atyában, hogy megpuhítsam, hogy sikerüljön beleegyezésre bírnom őt. Ehelyett kapkodva, kétségbeesve beszéltem hozzá. Ráadásul nem is Hugo atya dönt abban, ki az, aki beléphet Chelles-be – neki csupán a Catherine de Ligniéres zárda felett van hatalma. Ám nekem meg kell szereznem férjem engedélyét, hogy apáca lehessek, és szükségem volt rá, hogy egy férfi mellettem emelje fel szavát. Hugo atya ezen férfiak egyike volt.

Egyetlen olyasmi létezett, ami talán megingathatná Hugo atyát. Lesimítottam a szoknyámat, s megköszörültem a torkom. – Meglehetősen szép hozományom van – mondtam kissé lehalkított hangon. – S bizonyos vagyok afelől, hogy amennyiben Krisztus menyasszonya leszek, egy jelentős részét átadhatom a Saint-Germain-des-Prés-nek, hálám jeléül, amennyiben segítséget nyújtana nekem, atyám. Ha mondjuk beszélne a férjemmel… – hallgattam el titokzatosan.

Most Hugo atyán volt az elhallgatás sora. Vártam, s közben végigfuttattam ujjaim a templom padjának repedésein. Amikor az atya végül megszólalt, igaz bánkódás hallatszott ki a hangjából – ami vagy azért volt, amit mondott, vagy a pénz miatt, amelyet nem kaparinthatott meg. – Geneviève, tudnia kell, hogy Jean Le Viste soha nem járul hozzá, hogy ön kolostorba lépjen. Neki feleségre és nem apácára van szüksége.

– De ha beszélne vele, elmondhatná, mennyire hozzám illene, hogy belépjek a chelles-i zárdába!

– És ön beszélt vele, ahogyan azt a napokban ajánlottam?

– Nem, mert úgysem hallgat rám. De önre odahallgatna, ebben biztos vagyok. Amit ön gondol és mond, az számít neki.

– Ön nem mond igazat e pillanatban, mon enfant. Legalább most ne hazudjon!

– Férjem igenis törődik az egyházzal!

– Az egyháznak nincs akkora befolyása a férjére, ahogyan azt ön és én szeretnénk – mondta óvatosan Hugo atya. Hallgattam; férjem közönye szinte lebénított. Vajon a pokol tüzében fog égni emiatt?

– Menjen haza, Geneviève – mondta ekkor Hugo atya, s hangja ezúttal megint nyájasan csengett. – Három kedves lánya van, szép házban él, s férje közel áll a királyhoz. Mindez olyan áldás, amivel számos asszony elégedett lenne. Legyen feleség és anya, imádkozzék, és akkor Miasszonyunk lemosolyog önre.

– Jéghideg ágyamra is lemosolyog majd?

– Menjen békével, gyermekem – állt fel a padról Hugo atya.

Nem indultam el azonnal. Nem akartam még visszamenni a rue du Fourba, Claude elítélést sugalló szeme elé, és Jean elé, aki rám sem néz. Jobb volt még ottmaradni egy kicsit a templomban, amely immár menedékemmé vált.

Saint-Germain-des-Prés Párizs legrégebbi temploma; boldog vagyok, amiért a közelébe költöztünk. Kerengői szépek és csendesek, és igen szép kilátás nyílik belőle – ha az ember odakint áll, a folyó partján, egyenesen a Louvre-ra láthat. A rue du Four előtt a párizsi Notre-Dame közelében laktunk, de az a hely túl nagy volt számomra – elszédültem, valahányszor felpillantottam. Jean persze szerette, mert ő minden olyan helyet szeret, amely méltóságteljes, ahová a király is szívesen eljár. Most, hogy ennyire közel lakunk a Saint-Germain-des-Prés-hez, még kísérőre sincs szükségem ahhoz, hogy idejöjjek.

A templomban a legkedvesebb helyem a Szent Geneviève-kápolna; Szent Geneviève Párizs védőszentje, Nanterre-ből származott, engem is róla neveztek el. Kis kápolnája az apszis oldalában van, s miután meggyóntam Hugo atyának, odamentem. Udvarhölgyeimet megkértem, hagyjanak magamra. Leültek a kápolnába vezető legalsó lépcsőre, néhány lépésnyire tőlem, és egyvégtében sutyorogtak, míg csak rájuk nem szóltam. – Jusson eszetekbe, hogy ez itt Isten háza, nem holmi pletykálkodásra való hely. Vagy imádkozzatok, vagy eredjetek innen. – Ekkor mindnyájan lesunyták a fejüket, csak Béatrice szeme nyugodott pár pillanatig rajtam. Visszameredtem rá; a végén ő is lehajtotta a fejét, s behunyta a szemét. Amikor végre úgy láttam, hogy ajka imát kezd rebegni, elfordultam tőle.

Én magam nem imádkoztam; felnéztem arra a két színes üvegablakra, amelyek a Szűzanya életéből vett jeleneteket ábrázoltak. Már nem látok olyan jól, mint valamikor, és nem vettem ki egészen az alakokat, csupán a színeket láttam, a kékeket, vöröseket, zöldeket és barnákat. Azon kaptam magam, hogy az ablak szélét keretező sárga virágokat számlálgatom, s azon töprengek, vajon miért vannak azok ott.

Jean hónapok óta nem jön az ágyamba. Mások előtt mindig nagyon udvarias velem, erre nyilván a státusunk miatt van szüksége. Egykor megmelegítette az ágyamat. A kis Geneviève világra jötte után gyakrabban bújt mellém, mindenáron fiút és örököst akart magának. Néhányszor sikerült is teherbe esnem, de korán elvesztettem a magzataimat. Az utóbbi két évben azonban egyszer sem mutatkozott gyermekáldás jele. Férjemnek nem mondtam, de a havibajom is elmaradt. Valahogyan mégis rájött a dologra – talán Marie-Céleste-nek járt el a szája, vagy valamelyik udvarhölgyem kotyogta el, netán épp Béatrice. Ebben a házban senki nem ismeri, mit jelent a lojalitás. Egyik éjszaka Jean odajött hozzám frissen szerzett tudásával, közölte, hogy nem teljesítem azt az egyetlen dolgot, amely egy feleségtől elvárható, így hát többé nem nyúl hozzám.

Igaza van. Valóban megbuktam. Ezt mások arcáról is leolvashatom – Béatrice, az udvarhölgyeim, anyám, az ismerőseink, de még Claude arcáról is, aki szintén megvet. Emlékszem, hétéves volt, s a kis Geneviève születése után bejött a szobámba. Lenézett a karomban ringatott kisbabára, és amikor megmondtam, hogy nem fiú, csak szippantott egyet és elfordult. Persze azért szereti kis Geneviève-et, de mégis jobban örülne egy öcsnek meg egy elégedett apának.

Úgy érzem magam, mintha madár volnék, akinek nyíl sebezte meg a szárnyát, s nem repülhet többé.

Micsoda kegyelem lenne részemre, ha zárdába vonulhatnék! De Jean nem tartozik a kegyelmet gyakorló férfiak közé. És még mindig szüksége van rám. Megvet ugyan, azt azonban megköveteli, hogy vacsorák alkalmával mellette üljek, s vele menjek a királyi udvarba, ha mulatságokat rendeznek. Nyilván nem venné ki jól magát, ha a mellette lévő hely üresen maradna. Az udvarban meg mindenki kinevetné – a férfi, akinek a felesége beállt apácának! Haha! Hát igen, tudom, hogy Hugo atyának igaza van – lehet, hogy Jean már nem kíván engem, mégis maga mellett óhajt tudni. A legtöbb férfi ilyen: csak öreg hölgyek, többnyire özvegyek vonulnak kolostorba, nem pedig a feleségek. Igen kevés az olyan férj, aki elengedi maga mellől zárdába a feleségét, bármekkora bűnt követnek is el ellenük.

Olykor, ha átsétálok a Szajnán, és átpillantok a Louvre-ra, az a gondolat cikázik át rajtam, hogy a folyóba vetem magam. Ezért járnak az udvarhölgyeim oly szorosan a nyomomban. Ismerik a gondolataimat. Épp az imént hallottam, amint egyikük arról suttogott, hogy majd belehal az unalomba. Egy pillanatra szinte megsajnáltam, amiért mégis ragaszkodik hozzám.

Másrészt azonban szép ruhákat viselnek, finom ennivalókat esznek, esténként jó tűznél melegedhetnek, s mindezt csak azért, mert velem vannak. Süteményeikbe jó sok cukrot tesznek, és a szakács nem takarékoskodik a fűszerekkel – fahéjjal, szerecsendióval és gyömbérrel, hiszen nemeseknek süt-főz.

Készakarva leejtettem a rózsafüzéremet. – Légy szíves, vedd fel, Béatrice – szóltam oda neki.

Két hölgyem talpra segített, mialatt Béatrice letérdepelve keresgélte a rózsafüzéremet. – Szeretnék szót váltani önnel, Madame – mondta halk hangon, amikor a kezembe adta. – Négyszemközt.

Talán Claude-ról akar mondani valamit. Lányomnak nincs már szüksége nörszre, mint Jeanne-nak vagy kis Geneviève-nek, neki már valódi udvarhölgy kellene. Kölcsönadtam neki Béatrice-t, hogy lássam, hogy jönnek ki egymással. Igazán nélkülözhetem Béatrice személyét. Az én szükségleteim egyre csekélyebbek. Claude-nak asszonyi élete kezdetén sokkal nagyobb szüksége van egy Béatrice-szerű, kiváló hölgyre, mint nekem. Béatrice eddig mindent elmondott nekem Claude-ról, segít nekem felkészíteni őt az asszonyi életre, és visszatartja a csínytevésektől. Egy napon azonban Béatrice elmegy majd új úrnőjéhez, és nem jön vissza hozzám.

Megvártam, míg kimentünk a templomból, s átsétáltunk a monostor hatalmas kapuján. Ekkor így szóltam: – Szívesen járnék egyet a folyóparton. Béatrice, te jer velem. Ti, többiek hazamehettek. Ha találkoztok a lányaimmal, mondjátok meg nekik, hogy később jöjjenek be a szobámba. Szeretnék beszélni velük.

Mielőtt a hölgyek bármit válaszolhattak volna, karon ragadtam Béatrice-t, és sarkon fordulva elindultunk a folyó melletti úton. A hölgyeknek épp az ellenkező irányba kellett hazafelé menniük. Egy kicsit duzzogtak, de bizonyára engedelmeskedtek, mert nem hallottam, hogy követtek volna.

A Szajna mellett sétáló járókelők nagy szemet meresztettek, amikor látták, hogy egy nemesasszony kísérő hölgyek nélkül sétálgat. Számomra nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy nem özönlenek utánam, akár a birkanyáj. Néha szörnyen lármásak és fárasztók, kivált olyankor, amikor épp nyugalmat szeretnék magam körül. Ők aztán egyetlen napot sem bírnának ki egy zárdában. Soha egyiküket sem vittem magammal, amikor ellátogattam Chelles-be, kivéve Béatrice-t.

Az út másik oldalán haladó férfi oly mélyen meghajolt a láttomra, hogy el sem tudtam képzelni, ki lehet az. Csak akkor ismertem rá, amikor felegyenesedett: Michel d'Orléans volt, aki az udvarból ismerte Jeant, és többször is velünk vacsorázott. – Asszonyom, Geneviève, parancsoljon velem – mondta. – Hová kísérhetem? Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha egyedül engedném sétálgatni önt Párizs utcáin. Ugyan mit gondolna rólam Jean Le Viste, ha eltűrném ezt? – kérdezte, és merészen, hosszan a szemembe nézett. Volt idő, amikor nagyon is világosan értésemre adta, hogy ha kívánnám, a szeretőm lehetne. Nem kívántam a dolgot, de azon ritka alkalmakkor, amikor összetalálkozunk, még mindig úgy néz rám, mint aki ezt kérdi.

Soha nem volt szeretőm, noha számos asszonynak van. Nem akartam, hogy Jean botot ragadjon és elnáspángoljon. Házasságtörés esetén elválhatna tőlem; akkor másvalakit vehetne feleségül, és leshetné, hogy az a másik szül-e neki fiút. Nem vagyok annyira oda az ágybéli társaságért, hogy emiatt elhajítsam magamtól a férjezett asszony rangját.

– Köszönöm, uram – mosolyogtam vissza kedvesen –, de nem vagyok egyedül. Íme, ez az udvarhölgyem velem tart a folyópartra. A hajókat szeretnénk megnézni.

– Akkor önökkel megyek.

– Nem, nem, ön túlságosan is kedves. Látom, önnel van az íródeákja is, tehát bizonyára fontos ügyben siet valahová. Nem szeretném feltartani.

– Dame Geneviève, számomra nincs annál fontosabb ügy, mint hogy ön mellett legyek.

Újból elmosolyodtam, de ezúttal erélyesebb lett az arckifejezésem, és kevésbé kedves. – Monsieur, ha az uram rájön, hogy ön elhanyagolja munkáját a királyi udvarban csupán azért, hogy velem sétálgasson, nagyon elégedetlen lenne velem. Márpedig ön bizonyára nem akarja, hogy a férjem megharagudjon rám, igaz?

Erre a gondolatra Michel d'Orléans elszontyolodva visszalépett. Miután sűrű bocsánatkérések közepette elindult, Béatrice és én kuncogni kezdtünk. Már régóta nem nevetgéltünk együtt ilyen jóízűen, amiről mindkettőnknek az jutott eszébe, hogy milyen sokszor kacarásztunk, amikor fiatalok voltunk. Béatrice nagyon fog hiányozni nekem, amikor Claude udvarhölgye lesz. Vele fog menni és nála is marad, hacsak Claude nem engedi férjhez menni, mert akkor elbocsátja a szolgálatából.

A folyón rengeteg hajó nyüzsgött fel és alá. A túlsó parton férfiak serege rakodta ki a Louvre konyháinak szánt liszteszsákokat. Egy darabig elnézegettük őket. Mindig szerettem a Szajnát – a folyó a menekülés ígéretét hordozta.

– El kell mondanom önnek valamit Claude-ról – kezdte Béatrice. – Szörnyű butaságot követett el.

Sóhajtottam. Nem akartam megtudni, mi volt az a butaság, de hát mégis az anyja vagyok, tudnom kell róla. – Mit csinált?

– Emlékszik arra a művészre – a neve Nicolas des Innocents –, aki a nagyterem faliszőnyegeit tervezi?

– Emlékszem – mondtam, s nem vettem le a szemem a vízen rezgő kis napfoltról.

– Mialatt ön Nanterre-ben volt, Claude ezzel a férfival az asztal alá bújt!

– Az asztal alá? Hol?

Béatrice habozott, nagy szemében félelem ült. Béatrice, ahogyan többi udvarhölgyem is, igen csinosan öltözik. Ám a legfinomabb selyemből szőtt, aranyszállal díszített ruhái és ékszerei sem szépíthették meg az arcát. Igen, a szeme csakugyan élénk, de az arca beesett, orra pisze, és bőre a legkisebb idegeskedéskor kivörösödik. Jelenleg vérvörösen lángolt.

– Hol történt ez? A lányom szobájában? – faggattam.

– Nem.

– A nagyteremben?

– Nem. – Faggatásom éppúgy dühítette Béatrice-t, ahogyan engem a vonakodása dühített. Megfordultam, és újból a folyót kezdtem nézegetni; visszafogtam türelmetlenségemet. Béatrice-szal mindig türelmesnek kell lenni.

Két férfi halászott egy közelünkben lévő hajóról. Csupán nadrág volt rajtuk, ám ez szemmel láthatóan nem zavarta őket – nevetgélve beszélgettek valamiről. Nem láthattak meg minket, aminek örültem, mert ha észrevesznek, akkor meghajolnak és eltűnnek előlünk. A jó ég tudja miért, de valahogy felvidított, amiért boldognak láttam ezeket az egyszerű embereket.

– Az ön férjének a szobájában történt – suttogta Béatrice, noha senki nem volt a közelünkben, aki meghallhatta volna.

– Szűzanyám! – vetettem keresztet. – És mennyi ideig volt kettesben azzal a férfival?

– Nem tudom. Azt hiszem, mindössze néhány percig, de együtt… – Béatrice elharapta a szót. Legszívesebben alaposan megráztam volna.

– Együtt voltak?

– Hát nem teljesen…

– Az ég szerelmére, hol voltál? Rajta kellett volna tartanod a szemed! – Így igaz: azért nem vittem magammal Nanterre-be Béatrice-t, hogy őrizze Claude-ot, nehogy a lányom elkövessen valami csínyt.

– Vele voltam! De a haszontalan jószág eltávolított magától. Azt a megbízást adta, hogy hozzak neki… á, nem számít – csörrentette meg Béatrice a rózsafüzérét. – De nem veszítette el a lányságát, Madame!

– Bizonyos vagy efelől?

– Igen. Mert nem… nem vetkőzött le egészen.

– Csak részben?

– Igen. Csak részben.

Iszonyúan dühös voltam, mégis kedvem lett volna jót nevetni Claude merészségén. Ha Jean rajtacsípte volna… erre még gondolni sem mertem. – És te mit csináltál?

– Hogy mit? Elkergettem azt a férfit. Futott, mint a nyúl.

Az arcáról leolvastam, hogy nem mondott igazat. Nicolas des Innocents valószínűleg kinevette Béatrice-t, majd kényelmesen összeszedelődzködött, és tempós léptekkel távozott.

– Most mit fog csinálni, Madame? – kérdezte Béatrice.

– Azt mondd meg, hogy te mit csináltál, miután a művész kiment. Mit mondtál Claude-nak?

– Azt, hogy ön, asszonyom, minden bizonnyal beszélni fog vele erről.

– És Claude könyörgött, hogy ne szólj semmit nekem?

– Nem – fintorította el az arcát Béatrice. – Kinevetett és elszaladt.

Összecsikorgattam a fogaimat. Claude-nak nagyon jól kell tudnia, hogy szüzessége milyen értékes a Le Viste családnak – érintetlennek kell lennie ahhoz, hogy egy előkelő férfi feleségül vegye. Egy napon Claude férje örökli majd a Le Viste-ek vagyonát, s talán nevét is. A rue du Fouron lévő ház, a d'Arcyban épült kastély, a bútorzat, az ékszerek, még azok a faliszőnyegek is, amelyeket Jean épp most terveztet – mind, mind Claude férjéhez kerülnek. Jean a legnagyobb gonddal választja majd ki a férjnek való férfiút, aki viszonzásul azt kívánja, hogy Claude legyen ájtatos, tiszteletre méltó, csodás és mindenekelőtt szűz. Ha az apja rajtakapta volna… Összeborzadtam.

– Beszélek vele – mondtam. Már nem haragudtam Béatrice-re, csak Claude iránt éreztem mélységes dühöt, amiért ilyen csekélységért oly sokat kockáztat. – Most azonnal beszélek vele.

Mire visszaérkeztünk a házba, udvarhölgyeim már összeterelték lányaimat a szobámban. Kis Geneviève és Jeanne rögtön hozzám szaladt, hogy köszöntsön, de Claude az ablaknál ült, s az ölében heverő kutyussal játszadozott. Nem nézett rám.

Már egészen elfelejtettem, minek is hívtam ide a másik két lányomat. Ám mindketten – kivált kis Geneviève – annyira izgatottak voltak, hogy ki kellett találnom nekik valamit.

– Kislányok, tudjátok, ugye, hogy az utakról nemsokára eltűnik a sár, és akkor mindnyájan elmegyünk, és az egész nyarat d'Arcyban, a kastélyunkban töltjük!

Jeanne tapsolni kezdett örömében. Hármuk közül ő szerette legjobban a kastélybeli nyaralásokat. Szinte egész nyáron mezítláb rohangászott a közeli tanyán lakó gyerekekkel.

Claude búsan felsóhajtott, és megsimogatta az ölebecske pofáját. – Én inkább Párizsban maradnék – motyogta halkan.

– Azt is elhatároztam, hogy elutazás előtt nagy mulatságot rendezünk – folytattam. – Felvehetitek az új ruháitokat. – Húsvétra mindig új ruhát csináltattam a lányaimnak és az udvarhölgyeimnek.

A hölgyek azon nyomban csevegni kezdtek egymással; mindenki izgatottan beszélt, kivéve Béatrice-t.

– És most jer velem, Claude; meg akarom nézni a ruhádat. Nem tetszik nekem a nyakkivágása – indultam az ajtó felé, majd megálltam, hogy bevárjam a lányom. – Nem, nem, csak Claude jöjjön velem – tettem hozzá, mert hölgyeim máris mozgolódni kezdtek. – Nem maradunk el soká.

Claude lebiggyesztette az ajkát, s nem mozdult a helyéről; tovább játszadozott a kutyussal, előre-hátra hajtogatta a kis állat füleit.

– Velem jössz, vagy a saját kezemmel szaggatom darabokká a ruhádat! – förmedtem a lányomra.

A hölgyek összesúgtak-búgtak. Béatrice ijedten nézett, Jeanne pedig felkiáltott: – Maman!

Claude kitágult szemmel, dühös arccal rám meredt. Majd felkelt, s oly durván lökte le öléből a kiskutyát, hogy az panaszosan vonyítani kezdett. Claude elvonult mellettem és az ajtóhoz ment, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám. Én mereven, szálegyenesen követtem a szobákon át, amelyek elválasztották az ő birodalmát az enyémtől.

Claude szobája kisebb az enyémnél, bútor is kevesebb áll benne. Ez természetes is, hiszen neki nincsen öt udvarhölgye, hogy egész nap mellette legyenek. Az én hölgyeimnek székekre s asztalra van szükségük. Ezenkívül párnák, lábzsámolyok is kellenek nekik, valamint kandalló, a falakon faliszőnyegek és korsók, amelyekben bornak kell állnia. Claude szobájában mindössze egy vörös és sárga színű takaróval leterített ágy van, egy szék meg egy apró asztal, valamint egy szekrény a ruháinak. Ablakából a ház udvarára lehet kilátni, nem úgy, mint az én szobám ablakából, amely a templomra néz.

Claude egyenesen a szekrényhez ment, és előhúzta belőle új ruháját, majd az ágyra hajította. Egy pillanatra mindketten a ruhára meredtünk. Szépséges darab volt, fekete-sárga selymébe gránátalmamintákat szőttek, a derékrésze meg halványsárga anyagból készült. Az én ruhámat ugyanilyen fazonúra szabták, mélyvörös selyemből. Mindketten ragyoghatunk majd az ünnepségen – bár ha jól meggondolom, jobb lenne teljesen eltérő ruhákat viselnünk, hogy ne versengjünk egymással.

– Nincs ennek a nyakkivágásnak semmi baja – mondtam. – Nem is erről akarok beszélni veled.

– Akkor hát miről? – ment oda Claude az ablakhoz.

– Ha továbbra is ilyen zabolátlanul fogsz viselkedni, akkor elküldelek a nagyanyádhoz – mondtam. – Ő majd eszedbe juttatja, hogyan illik viselkedni az anyáddal. – Tudtam, hogy anyám egy percig sem habozna, előkapná az ostort, és elnáspángolná Claude-ot, akár Jean Le Viste örököse, akár nem.

Claude egy perc múlva motyogott valamit az orra alatt. – Pardon, Maman – mondta.

– Nézz rám, Claude!

Végül rám emelte a szemét, amelyben inkább zavar, semmint harag tükröződött.

– Béatrice elmondta, mi történt a művésszel.

– Nahát, hogy ez a Béatrice milyen hűtlen! – forgatta a szemét Claude.

– Au contraire. Épp ellenkezőleg, pontosan azt tette, amit tennie kellett. Béatrice még mindig az én udvarhölgyem, és hozzám hűséges. De most nem róla van szó. Mégis, mit képzeltél? És éppen az apád szobájában?

– Akarom azt a férfit, Maman – virult ki hirtelen Claude arca, mintha valami szellő elfújta volna róla a viharfelhőket.

Felhördültem. – Ne légy már ilyen lehetetlen! Hogy képzeled? Azt sem tudod, miket beszélsz!

– Minek nézel engem? – tért vissza, a viharfelhő a lányom arcára.

– Egyet biztosan tudok: nem keveredhetsz össze olyan emberrel, amilyen ő. A művészek épp csak egy kicsivel jobbak a parasztoknál!

– Ez nem igaz!

– Nagyon jól tudod, hogy annak a férfinak leszel a felesége, akit papa kiválaszt neked. Egy nemesemberhez mégy, aki illik majd a nemesember lányához. Nem teheted tönkre magad holmi művésszel vagy bárkivel!

Claude rám meresztette a szemét, az arca merő megvetés volt. – Azért, mert papa és te nem alusztok egy ágyban, az még nem jelenti azt, hogy nekem is olyan kiszáradtnak és aszottnak kell lennem, mint valami összezsugorodott, tavalyi körtének!

Egy pillanatra azt hittem, menten szájon vágom, hogy kiserked a vére abból a duzzadt, piros ajkából. Mély lélegzetet vettem. – Ma fille, immár világos, hogy egyáltalán nem ismersz engem – mondtam, azzal kinyitottam az ajtót. – Béatrice! – ordítottam ki hangosan, hogy az egész ház zengett tőle. Ezt a kiáltást a háznagynak is meg kellett hallania a raktárhelyiségben, a szakácsnak a konyhában, az istállófiúknak a lovak mellett, a szobalányoknak a lépcsőn. Ha Jean a szobájában van, akkor neki is hallania kellett.

Rövidke szünet következett; kurta, mint amilyen a villámlás és a rákövetkező mennydörgés között szokott lenni. Majd kivágódott a mellettünk lévő szoba ajtaja, és berohant Béatrice, nyomában a többi hölgy. Béatrice csak akkor lassított, amikor meglátott engem az ajtóban állni. Udvarhölgyeim a szobában gyökereztek le, egymás mögött, akár gyöngyök a nyakláncon. Jeanne és kis Geneviève a szobám ajtaja előtt maradtak, onnan kukucskáltak rémülten befelé.

A karjánál fogva megragadtam Claude-ot, és erőteljesen az ajtóhoz rántottam, úgy, hogy szemközt kerüljön Béatrice-szel. – Béatrice, mától fogva a lányom udvarhölgye vagy. Éjjel-nappal a nyomában leszel. Vele mégy a misére, a piacra, látogatóba, a szabóhoz, a táncórájára. Vele eszel, vele lovagolsz és vele alszol – nem a mellette lévő kamrában, hanem az ágyában. Egyetlen pillanatra sem hagyod magára. Akkor is mellette fogsz állni, amikor a bilibe pisil. – Egyik udvarhölgyem levegő után kezdett kapkodni. – Arról is tudnod kell, mikor tüsszög. Ha böfög vagy szellent, szagolni fogod. – Claude ekkorra már zokogott. – Tudni fogod, mikor kell kifésülni a haját, mikor jön meg a havibaja és mikor sír. A májusköszöntő ünnepségen a te feladatod lesz, Béatrice, és mindnyájatoknak, hölgyeim, hogy figyeljétek, nehogy Claude egyetlen férfi közelébe mehessen; leányom nem beszélgethet, nem táncolhat, még csak nem is állhat férfiember mellé, mivel megbízhatatlan. Hadd legyen csapnivaló estéje. Először azonban az a legfontosabb, hogy lányom megtanulja, hogyan kell tisztelnie a szüleit. Evégett most azonnal elviszed őt egy hétre Nanterre-be, az anyámhoz; küldöncöt menesztek hozzá, és megüzenem, hogy amennyiben szükségesnek látja, ne takarékoskodjon az ostorcsapásokkal.

– Maman – szepegte Claude –, kérlek, ne…

– Csend! – rivalltam rá, majd keményen Béatrice-ra néztem. – Gyere be, és csomagold össze a holmiját.

Béatrice az ajkába harapott. – Igen, Madame – mondta lesütött szemmel. – Bien sûr. – Azzal elsurrant köztem és Claude között, és a ruhákkal teletömött szekrényhez lépett.

Elhagytam Claude szobáját, és a saját termem felé indultam. Amint mentem, összes udvarhölgyem felsorakozott mögöttem, míg végül úgy néztem ki, mint a kacsamama, aki négy kiskacsáját vezeti. Ajtóm előtt ott találtam másik két lányomat; lehorgasztott fejjel álldogáltak. Ők is utánam tipegtek. Egyik hölgyem becsukta az ajtót. Megfordultam, s rájuk néztem. – Imádkozzunk Claude lelke üdvének megmentéséért – mondtam az elkomolyodott arcoknak. Letérdeltünk.