NICOLAS DES INNOCENTS

Induljak, de rögvest, mondta a küldönc. Jean Le Viste már csak ilyen – elvárja, hogy a szavára mindenki azonnal ugorjon. Ugrottam is. Siettem a küldönc után, mindössze annyi ideig várattam, míg kimostam az ecseteimet. Jean Le Viste megrendeléséből hetekig ennivaló kerülhet az asztalra. Csak a király mondhat nemet Jean Le Viste-nek, márpedig én nem vagyok király.

Másrészt azonban hányszor fordult elő, hogy átrohantam a Szajnán, elsiettem a rue du Fourba, hogy aztán lógó orral, megbízatás nélkül kullogjak vissza? Nem mintha Jean Le Viste afféle szeszélyes természetű ember lenne – épp ellenkezőleg, pont olyan komoly és kemény, mint imádott királya, XI. Lajos. És éppoly humortalan is. Még soha el sem mosolyodtam a társaságában. Kész megkönnyebbülés, amikor elszabadulhatok tőle, s bevethetem magam a legközelebbi kocsmába egy italra, egy kis nevetgélésre és lelket üdítő tapogatódzásra.

Jean Le Viste tudja, mit akar. Ám előfordul, hogy amikor odamegyek hozzá, hogy megbeszéljük, díszítsem-e ki újabb címerrel a kémény oldalát, vagy a felesége kocsijának az ajtaját, netán a kápolna ablakába illesszek egy kis festett üveget – a népek szerint egyébként a Le Viste-címer olyan közönséges, akár a lótrágya –, őurasága hirtelen megáll, megcsóválja a fejét, s összehúzott szemöldökkel közli, hogy „Mégsem. Nem kellene ilyen mindennapos dolgokkal foglalkoznom. Eredj.” Ilyenkor elmegyek, s ráadásul olyan lelkifurdalást érzek, mintha legalábbis én erősködtem volna, hogy ki kell cifrázni annak a hintónak az ajtaját, nem pedig ő küldött volna értem.

Többször is megfordultam már a rue du Fouron levő házban. Nem valami lenyűgöző hely. A körötte lévő mezőségek miatt olyan, mintha nem is a város közepére építették volna; a szobái túl hosszúak és keskenyek, a falai sötétek, az istállók túl közel állnak hozzá – az egész házban mindenütt lószag terjeng. Olyasféle családi ház ez, mintha a királyi udvar számára vásárolták volna – elég nagy, de szegényes. Jean Le Viste valószínűleg azt hitte, jól döntött, amikor megvette, miközben az udvar a háta mögött kineveti. Lakhatna a király és a Notre-Dame közelében, nem pedig a városfalon kívül, Saint-Germain-des-Prés mocsarai között.

Amikor megérkeztem, az inas nem Jean Le Viste privát szobájába, abba a térképekkel kitapétázott szobába vitt, amelyben az uraság az udvar és a királyi család részére szokott szorgoskodni, hanem a nagyterembe, amelyben Le Viste-ék a látogatóikat fogadják és a mulatságokat rendezik. Itt még soha nem jártam. Igen hosszú szoba volt ez, túlsó végében nagy kandallóval, középen meg jókora tölgyfa asztallal. A kandalló feletti kéményen kőből készült címer függött, egy másikat meg az ajtóra pingáltak, de ezeken kívül semmiféle dísz nem ékesítette a helyiséget, noha a mennyezet szépen faragott fából készült.

No, ez nem valami fényűző, gondoltam, amint körülnéztem. Az ablak spalettái nyitva álltak, de a kandallóba nem gyújtottak be, és a puszta falak dermesztő hideget árasztottak.

– Itt várj a gazdámra – meresztette rám a szemét az inas. Ebben a házban az emberek semmibe veszik a művészeket, s nyíltan kimutatják lenézésüket.

Hátat fordítottam az inasnak, s kinéztem a szűk ablakon, ahonnan egyenesen Saint-Germain-des-Prés tornyaira láthattam. Egyesek azt rebesgették, hogy Jean Le Viste azért vette meg ezt a házat, hogy ájtatos felesége könnyedén és gyakorta átsétálhasson a templomba.

A mögöttem lévő ajtó kinyílt, s meghajlásra készen megfordultam. De csak egy cselédlány lépett be, aki elvigyorodott, amint rajtakapott ezen a félbemaradt meghajláson. Kiegyenesedtem, s néztem, amint átment a szobán, lábával valami vödröt taszigálva maga előtt. Letérdepelt, és nekilátott a tűzhely kihamuzásának.

Vajon ő lehetett az a bizonyos? Próbáltam visszaemlékezni, de aznap éjszaka vaksötétség volt az istállók mögött. Ez a lány testesebb volt amannál, széles arca is morózusabbnak látszott, de azért elég csinoska volt. Egy szót mégis megér a dolog, annyi bizonyos.

– Maradj egy percre – mondtam, amikor nehézkesen felhúzta magát, s az ajtó felé indult. – Ülj le, pihentesd a lábad. Mondok neked egy mesét.

A lány hirtelen megállt. – Csak nem az egyszarvúról akar mesélni?

Akkor hát mégis ő volt az! Már majdnem szóra nyitottam a szám, amikor a lány elém ugrott. – És a mese azzal folytatódik, hogy a nő egyre csak hízik, hízik, mert gyereke lesz, és elveszítheti az állását? Így lesz?

Ezért látszott hát ilyen kövérnek! Visszafordultam az ablak felé. – Elővigyázatosabb lehettél volna – mondtam.

– Nem kellett volna magára hallgatnom, úgy bizony. Amikor megszólalt, jobb lett volna kitekernem a nyelvét!

– Menj most el szépen, légy jó leány. Tessék! – nyúltam a zsebembe, s előhúztam néhány pénzdarabot, amelyeket az asztalra tettem. – A gyereknek. Segítségül – tettem hozzá.

A lány átlépdelt a szobán, és az arcomba köpött. Mire letörölgettem magamról a nyálát, már rég kiment a szobából. De a pénzt magával vitte.

Hamarosan megérkezett Jean Le Viste, nyomában Léon Le Vieux-vel. A legtöbb patrónus Léonhoz hasonló kereskedőket alkalmaz közvetítőként: ők nyaggatják az embert a határidőkkel, ők írják meg a szerződéseket, ők adják a munka megkezdéséhez szükséges pénzt, s biztosítják a munka elvégzését. Máskor is volt már dolgom az öreg kereskedővel, amikor például címereket festettem a kandalló falból kiálló kéményére, meg amikor Jean Le Viste feleségének szobájába megrendeltek egy Angyali üdvözletet, valamint Lyon melletti kastélyuk kápolnájába néhány színes üvegablakot kellett készítenem.

Le Viste-ék igen kedvelik Léont. Én tisztelem, de nem szeretem őt. Olyan családból származik, amely egykor zsidó volt. Léon nem csinál ebből titkot, inkább előnyt húz belőle, mivel az idők folyamán Jean Le Viste családja is sokat változott. Ezért zárja a szívébe Léont – mindketten kívülállók, akik maguk kaparták ki a szerencséjüket. Léon persze gondosan ügyel arra, hogy hetenként két-három alkalommal is részt vegyen misén a Notre-Dame-ban, ahol jó sokan láthatják, míg Jean Le Viste azon igyekszik, hogy valódi nemesként viselkedjen, megrendeléseket szerezzen házának, bőkezű, pazar mulatságokat rendezzen, hajlongjon és bókoljon királya előtt.

Léon rám nézett, és úgy mosolygott a szakálla mögött, mintha legalábbis majmot látott volna a hátamon kucorogni. Odafordultam Jean Le Viste felé. – Bonjour, monseigneur. Látni kívánt. – Olyan mélyen meghajtottam magam, hogy majd szétdurrant a fejem. A mély meghajlás soha nem árthat.

Jean Le Viste állkapcsa olyan, akár a csatabárd, a szeme meg mint a kés pengéje. Ez a szempár most körbevillant a szobában, majd megállapodott a vállam mögötti ablakon. – Egy megbízatásról akarok beszélni veled, Nicolas des Innocents – mondta, ruhája ujját húzogatva, amelyet nyúlprémmel szegélyeztek, s mélyvörösre festettek, mint az ügyvédek talárját. – Erről a szobáról van szó.

Körülnéztem, ügyelve, hogy az arcomon semmiféle csodálkozás jele se látszódjék. Jean Le Viste-tel szemben ez a lehető legjobb eljárás. – Mire gondolt, monseigneur?

– Faliszőnyegekre.

Észrevettem a többes számot. – Talán az ajtó két oldaláról csüngjön le egy-egy címerpajzs?

Jean Le Viste grimaszt vágott. Bár egy mukkot se szóltam volna!

– Az összes falat szőnyeggel akarom borítani!

– Az összeset?

– Igen.

Újból körülnéztem a helyiségben, ezúttal még alaposabban. Vastag falai a helybeli durva, szürke kőből készültek. Az egyik hosszú falba három ablakot vágtak, a kandalló a zárófal felét elfoglalta. Ahhoz, hogy ezt a szobát szőnyegek vegyék körül, a legszorgosabb szövőmesterek évekig tartó munkája szükséges.

– És miféle témát óhajtana, monseigneur? – kérdeztem. Egyszer terveztem már faliszőnyeget Jean Le Viste számára – amely mondanom sem kell, a címerét ábrázolta. Elég könnyű dolgom volt, felnagyítottam a címerpajzsot a szőnyeg méretére, háttérnek meg valami zöld színt terveztem.

Jean Le Viste összefonta a karját. – Múlt évben kineveztek a Cour des Aides elnökévé!

Az Adóügyi Bíróság hivatala az égvilágon semmit nem jelentett számomra, de tudtam, mit kell mondanom. – Igen, monseigneur. Ez roppant nagy kitüntetés önnek és családjának.

Léon a faragott mennyezet felé forgatta a szemét, Jean Le Viste meg úgy legyintett a kezével, mintha füstöt hessegetne széjjel. Úgy látszik, bármit mondtam, mindennel csak felbosszantottam.

– Kinevezésemet néhány faliszőnyeggel akarom megünnepelni. Ezt a termet különleges alkalomra tartogatom.

Ezúttal befogtam a szám, s vártam.

– A családi címernek persze mindenképp látszania kell.

– Természetesen, monseigneur.

Ezúttal Jean Le Viste meglepő dolgot mondott. – De ne csupán az legyen rajta! Már töméntelen címer van a házban itt is, másutt is – mutatott körbe, a kandalló kéményére, az ajtóra, majd a mennyezet faragására, amelyben eddig észre sem vettem a címert. – Azt akarom, hogy a címer ezúttal egy nagyobb jelenet részét képezze, úgy, hogy látni lehessen, milyen helyet foglalok el az udvar szívében.

– Esetleg valamiféle felvonulást ábrázoljon?

– Csatát!

– Csatát?

– Igen! A Nancy melletti csatát.

Elgondolkodó arcot vágtam. Egy kicsit tán el is mosolyodtam. Ám az igazság az, hogy jóformán semmit nem tudok a csatákról, erről a Nancy mellettiről pedig még csak nem is hallottam. Azt sem tudom, kik voltak ott, kiket öltek halomra, ki győzött. Csataképeket láttam már ugyan, de én magam még soha nem festettem. Lovak, jutott eszembe. Legalább húsz lovat kellene pingálnom ahhoz, hogy beborítsam ezt a ménkű nagy falat, no meg összegabalyodott emberi karokat és lábakat és fegyverzeteket. Azon töprengtem, vajon mi a csuda késztette Jean Le Viste-et – vagy még inkább Léont – a gondolatra, hogy éppen engem szemeljen ki erre a munkára. Engem, akit miniatűrfestőként ismernek az udvarnál: apró képeket szoktam festeni a hölgyekről, amelyeket aztán odaajándékoznak a férfiaknak. Minél finomabb egy ilyen miniatűr festmény, annál nagyobb becsben tartják. Legtöbbször ilyesmit kérnek tőlem. Igaz, olykor címereket is festek a hölgyek kocsijára, de csak azért, hogy legyen egy kis pénzem italra; a valódi tehetségem abban rejlik, hogy hüvelykujjnyi méretű orcát pingálok néhány szál vaddisznósörtéből készült ecsettel, a festékbe meg tojásfehérjét keverek. Ehhez biztos kéz szükségeltetik, én pedig biztos kézzel bírok, még ha egy egész éjszakán át az Aranykakasban vedeltem is. Arra a gondolatra azonban, hogy húsz darab, baromi méretű lovat kell festenem, kivert a verejték, noha a szobában fogvacogtató hideg uralkodott.

– Bizonyos benne, monseigneur, hogy a Nancy melletti csatát szeretné? – kérdeztem. Nem hallatszott egészen kérdésnek.

– Miért ne volnék bizonyos benne? – morcolta össze a szemöldökét Jean Le Viste.

– Á, semmi, Monseigneur – mondtam gyorsan. – Csak azért kérdeztem, mert ezek igen fontos munkák lesznek, és önnek bizonyosnak kell lennie abban, hogy mit akar – mondtam, és átkoztam magam ügyetlen nyögdécselésemért.

Jean Le Viste felhorkantott. – Én mindig tudom, mit akarok! Rád gondoltam, noha úgy látom, nem túlságosan rajongsz ezért a munkáért. Azt hiszem, inkább keresek egy másik művészt, aki nagyobb örömmel kap majd rajta.

Erre gyorsan meghajoltam. – Ó, nem, Monseigneur, természetesen nagy megtiszteltetésnek tartom, s hálás vagyok, amiért engem kért fel egy ilyen dicsőséges munka tervezésére. Talán meg sem érdemlem a kegyességét, amiért rám gondolt. Attól azonban nem kell félnie, hogy nem teszem bele szívemet-lelkemet ezekbe a faliszőnyegekbe.

Jean Le Viste bólintott, mint akinek kijár ez a hason csúszás. – Itt hagylak Léonnal. Beszéljétek meg a részleteket, s mérd fel a falakat – mondta, azzal megfordult, kifelé indult, de még visszaszólt. – A tervrajzokat húsvét előtt, nagycsütörtökön látni akarom!

– Hogy te milyen hibbant vagy! – kezdett vihogni Léon Le Vieux, amikor magunkra maradtunk.

Léonban az a jó, hogy vele rögtön a tárgyra lehet térni, nem kell mellre szívni a gúnyolódásait. – Fizetségül tíz livres tournois-t, Tours városában vert pénzt kérek – négyet most, hármat a rajzok befejezésével, hármat pedig a festés elkészülte után – közöltem vele.

– Öt párizsi livres – vágta rá gyorsan Léon. – A felét a rajzok befejezése után, a maradékot meg akkor, amikor leszállítod a festményeket, s azok megnyerik Monseigneur tetszését.

– Szó sem lehet róla! Nem dolgozom úgy, hogy kezdetben egy fityinget sem kapok. És azt mondtam, hogy tours-i livre-eket kérek! – Tudtam, hogy Léon csak próbálkozik: a párizsi livre kevesebbet ért.

– Párizsban vagyunk, n'est-ce pas? – vonogatta a vállát Léon. – Miért ne használnánk párizsi livre-t? Én jobban kedvelem.

– Nyolc livres tournois, hármat most, aztán megint hármat, majd kettőt!

– Hetet. Holnap kapsz tőlem kettőt, aztán megint kettőt, a végén meg hármat.

Témát változtattam. Jó, ha az ember egy kicsit váratja a kereskedőket. – És hol készítik el a faliszőnyegeket?

– Északon. Talán Brüsszelben. Ott dolgoznak a legszebben.

Északon? Megborzongtam. Egy alkalommal volt valami üzleti ügyem Tournai-ban; szívből gyűlöltem az örökös szürkeséget és a gyanakvó népeket; meg is esküdtem, hogy Párizsnál északabbra soha többé nem megyek. Elvégre nem lesz más dolgom, mint megfesteni a terveket, azt pedig Párizsban is elkészíthetem. Ha megvagyok velük, semmi dolgom többé a szőnyegekkel.

– Alors, mit gondolsz a nancyi csatáról? – kérdezte Léon.

Vállat vontam. – Minden csata egyforma, n'est-ce pas? Nem igaz?

– Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy minden nő egyforma.

– Csak azt mondhatom, hogy egyik csata olyan, mint a másik – mosolyogtam.

Léon a fejét rázta. – Már előre sajnálom a feleségedet. És most halljam, mit akarsz rátenni a faliszőnyegeidre?

– Lovakat, páncélos férfiakat, lándzsákat, kardokat, pajzsokat, és persze vért, jó sok vért.

– Milyen viseletben lesz XI. Lajos?

– Hát páncélban, mi másban! Esetleg a sisakján lesz valami különleges toll. Igazság szerint sejtelmem sincs róla, de akad néhány barátom, akik megmondhatják nekem az efféléket. Gondolom, valakinek például a királyi jelvényt is cipelnie kellene.

– Remélem, a barátaidnak több eszük van, mint neked! Azt meg én is megmondhatom, hogy XI. Lajos ott sem volt a nancyi csatában; Merész Károlyt a svájciak ölték meg – XI. Lajossal a háttérben, természetesen, de ő maga személyesen nem volt ott.

– Ó! – Ilyen volt Léon Le Vieux módszere: patrónusát kivéve mindenkit bolonddá tett. Jean Le Viste-tel ő sem tréfálkozhatott.

– Bon – kotort elő a zsebéből Léon valami papirost, és az asztalra terítette. – Én már megtárgyaltam Monseigneurrel a faliszőnyegek témáját, és méricskéltem egy kicsit. Neked már csak precízebben meg kell rajzolnod. Tessék! – mondta, azzal rábökött hat darab durván felvázolt négyszögre. – Itt van két hosszúnak a helye, meg itten ni, és négy kisebbnek. Itt van a csata, ahogyan sorrendben következik – mondta, azzal nekiállt, és elmagyarázta a csata lefolyását, hogy az ember szinte maga előtt látta a jeleneteket a szőnyegeken – a két tábort, a kezdeti összecsapásokat, két szörnyen kaotikus csatajelenetet, majd Merész Károly halálát és a svájciak diadalmenetét. Jól odafigyeltem, és készítettem magamnak néhány skiccet, de az egész nagyon távol állt tőlem, és azon töprengtem, mi a csudának is egyeztem bele. A faliszőnyegeken egyetlen női alak sem volt, semmi miniatúra, semmi finomság, semmi olyasmi, amit könnyűszerrel megfesthetnék. Véres verejtékkel és hosszú, keserves órákkal kell megdolgoznom a pénzemért…

– Ha egyszer megfestetted, akkor bevégződött a munkád – emlékeztetett rá Léon. – Magam viszem fel északra, a takácsokhoz; majd az ő rajzolójuk felnagyítja, hogy megszőhessék.

Örvendeznem kellett volna, hogy nem kell életnagyságú lovakat festenem. Ehelyett azonban hogyan, hogyan nem, féltékenyen védelmezni kezdtem a kezem munkáját. – Honnan tudhatnám, hogy az a rajzoló jó művész-e? Nem akarom, hogy belemásszon a rajzaimba és elrontson valamit.

– Semmit nem változtathat azon, amit Jean Le Viste eldöntött; csak olyan változtatásokat tehet, amelyek segítenek abban, hogy a vázlatból faliszőnyeg legyen. Nem sok faliszőnyeget készítettél eddig, mi, Nicolas? Csak egy rakás címerpajzsot pingáltál.

– Azokat mindig magam nagyítottam fel; nem volt szükségem külön rajzolóra. Igenis, eleget tudok tenni a megbízásnak – mondogattam.

– Az ilyen faliszőnyegek nagyon mások ám, mint a címerpajzsok! Ezekhez szakértő rajzoló kell. Tiens, valamit elfelejtettem megemlíteni. A faliszőnyegeken széltében-hosszában, mindenütt ott kell lennie a Le Viste-címernek. Monseigneur nagy súlyt helyez erre.

– Monseigneur valóban harcolt a svájciakkal?

– Jean Le Viste a nancyi csata idején Franciaország másik oldalán, királyunk mellett állt – nevetett Léon. – De nem számít, fesd csak rá a címerét azokra a zászlókra és pajzsokra, amelyeket másokvisznek. Meg kellene nézned egynéhány csatát ábrázoló képet. Menj el Gérard nyomdászhoz a rue Vieille du Temple-be, van egy könyve, amelyben mutathat néhány rajzot a nancyi csatáról. Majd szólok neki, hogy számítson rád. Most pedig hagylak méricskélni. Virágvasárnapra hozd el nekem a rajzaidat: ha változtatni akarnék rajtuk, legyen elég időd rá, mielőtt monseigneur elé viszed őket.

Világos, mint a vakablak – Léon Le Vieux Jean Le Viste szeme. Az ő ízlésének kell megfelelnem: ha Léonnak tetszik, amit csinálok, az Jean Le Viste-nek is tetszeni fog.

Nem bírtam ki, fel kellett tennem még egy utolsó kérdést. – Voltaképp miért éppen én kaptam ezt a megbízást?

Léon szorosabbra húzta magán egyszerű, barna köpönyegét, amelyen nem volt semmiféle szőrmeszegély. – Nem én választottalak. Ha rajtam múlik, olyasvalakit keresek, aki már több faliszőnyeget is készített; lehet, hogy egyenesen egy takácshoz mentem volna, akinek különféle vázlatai vannak, és rögtön meg is szövi őket. A takácsoknak jó, ráadásul sokkal olcsóbb rajzaik vannak – mondta a mindig őszinte Léon.

– Akkor hát Jean Le Viste választott engem. De miért?

– Hamarosan magadtól is rájössz. Alors, jöjj el hozzám holnap, aláírod a papírokat, és odaadom a pénzt.

– Még nem mondtam ki az igent!

– Ó, majd kimondod. Vannak megbízások, amelyeket egy művész nem utasíthat el. Ez épp egyike az ilyeneknek, Nicolas des Innocents – mondta Léon, és erősen rám nézett, mialatt kiment a szobából.

Igaza volt. Hiszen eddig is úgy beszéltem, mint aki már mindenbe belement. A feltételek különben nem rosszak. Léon nem is alkudozott olyan sokat. Hirtelen eszembe jutott, hogy végül mégis párizsi livre-ben állapodtunk meg.

A felékesítendő falakat kezdtem nézegetni. Két hónap alatt húsz lovat és lovagot kell megrajzolnom és festenem! A szoba egyik végéből a másikba sétáltam, s megszámoltam a lépéseimet: a terem épp tizenkét lépés volt hosszában, széltében meg hat. A fal mellé húztam egy széket, ráálltam, de akárhogyan próbálgattam, így sem tudtam megérinteni a mennyezetet. Visszavittem a széket, s kis habozás után felmásztam a tölgyfa asztalra. Onnan is nyúltam-nyújtózkodtam felfelé, de ahhoz, hogy elérjem a mennyezetet, még egyszer ilyen magasnak kellett volna lennem.

Vajon hol találhatnék valami hosszú póznát, amivel mérhetnék, töprengtem, amikor halk neszezést hallottam a hátam mögül. Megfordultam. A bejárati ajtóban egy lány állt, s engem nézett. Szép leány volt – halovány bőrű, a homloka magas, orra hosszú, haja mézszínű, szeme tiszta és világos. Ez idáig még soha nem láttam hozzá hasonló leányt. Egy pillanatig meg sem bírtam szólalni.

– Jó napot, szépség – nyögtem ki végül.

A lány nevetett, s egyik lábáról a másikra ugrált. Egyszerű kék ruhát viselt szoros mellénykével, szögletes nyakkivágással, szűk ujjal. Jó szabású, finom kelméből készült ruha volt, minden dísz nélkül való. Még egy egyszerű sál is volt rajta, hosszú haja majdnem a derekáig csüngött. A tűzhelyet kikotró lánnyal összehasonlítva túl finom jelenség ahhoz, hogy cselédlány legyen. Talán valami udvarhölgyféle?

– A ház úrnője látni akarja magát – mondta a lány, majd sarkon fordult, s még mindig nevetgélve elszaladt.

Nem mozdultam. Hosszú évek tapasztalata megtanított arra, hogy kutyák, sólymok és nők mindig visszajönnek, ha az ember ott marad, ahol volt, és vár. S csakugyan: előbb a másik helyiségből hallottam a cipellői kopogását, aztán hirtelen csend lett. Majd újból felhangzottak a léptek, s a lány megjelent az ajtóban. – Jön hát? – kérdezte, még mindig mosolyogva.

– Jövök, szépségem, ha velem jössz, és nem rohansz előre, mintha sárkány volnék, aki üldöz.

A lány egyre nevetett. – Jöjjön – hívogatott, s ezúttal már leugrottam az asztal tetejéről. Jól ki kellett lépnem, hogy ne maradjak le a lánytól, aki egyik szobából a másikba szaladt. A szoknyája suhogott és csapkolódott, mintha valami titkos szél susogtatná, fújná. Finom, fűszeres illat áradt belőle, a szája meg mozgott, mintha rágicsálna valamit.

– Mi van a szádban, szépségem?

– Fogfájás – dugott ki egy darabka szegfűszeget rózsaszínű nyelve hegyével a lány. Ettől a látványtól begerjedtem. Legszívesebben menten letepertem volna.

– Hű, ez csakugyan fájhat! De mondd csak, miért akar látni engem az úrnőd?

A lány szemmel láthatóan rajtam nevetett! – Gondolom, ezt majd ő maga elmondja.

Lassítottam egy kicsit a lépteimen. – Minek annyira sietni? Az úrnőd biztos nem bánja, ha egy kicsit elbeszélgetsz velem, igaz?

– Miről akar beszélgetni velem? – fordult meg a lány a csigalépcsőn.

Elébe ugrottam, hogy ne tudjon felfelé menni. – Milyen állatot szeretsz a legjobban? – kérdeztem.

– Állatot?

– Nem akarom, hogy úgy gondolj rám, mint valami sárkányra. Inkább olyasvalami jusson eszedbe rólam, amit jobban szeretsz.

– Hát, talán a papagáj – töprengett el a lány. – Kedvelem a papagájokat. Van is négy madaram. A kezemből esznek – mondta, azzal megkerült, és megint ő ment előttem a lépcsőn. Nem ment magasabbra. Igen, gondoltam. Így szépen kirakhatom az árumat, ő meg megszemlélheti. Jer közelebb, édes, és nézegesd meg a tojásaimat. Szorongasd meg egy kicsit őket!

– Á, nem papagájra gondoltam. Nem szeretném, ha úgy maradnék meg az emlékezetedben, mint holmi rikoltozó és utánzó madár.

– Az én papagájaim nem lármáznak. Maga meg amúgy is művész, n'est-ce pas? Hát nem épp ez az, amit csinál? Hogy utánozza az életet?

– Sokkal szebbre csinálom a dolgokat, mint amilyenek a valóságban; hanem van egynémely olyan dolog is, lányom, amelyet nem lehet túlszárnyalni, még a legjobb festménnyel sem – mondtam, és ezúttal én kerültem meg, s három lépcsőfokkal fölé álltam. Látni akartam, vajon utánam jön-e.

Jött. A szeme tiszta és világos maradt, tágra nyílt, de az ajkán mindentudó mosoly játszadozott. Nyelvével szája egyik sarkából a másikba tologatta a szegfűszeget.

– Maga inkább róka – mondta. – A barna hajában is van egy kevéske vörhenyesség, nem?

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? – sértődtem meg. – Olyan körmönfontnak látszom? Becsaptam valaha is valakit? Talán bizony oldalvást futok, nem pedig egyenesen? Inkább kutya vagyok, aki odahever úrnője lába elé, és hűséges marad mindörökre!

– Á, a kutyákra több figyelmet kell fordítani – mondta a lány. – A kutyák felugrálnak és a mancsukkal összesározzák a szoknyámat. – Azzal újból elébem került, de ezúttal nem állt meg, csak ment egyenesen előre. – Jöjjön. Nem várathatjuk meg az úrnőmet.

Sietnem kell… már túl sok időt vesztegettem el az ilyen-amolyan állatokra. – Tudom már, milyen állatot akarsz magadnak – lihegtem, mialatt a lány után futottam.

– Ugyan milyet?

– Egyszarvút. Ismered az egyszarvút?

A lány bosszúsan felhördült. Már a lépcső tetején volt, ahol kinyitott egy ajtót. – Ismerem! Az az, amelyik a szüzek ölébe szereti hajtani a fejét. Talán maga is ezt szeretné?

– Ó, ne gondolj rólam ilyen durvaságot! Az egyszarvúnak ennél sokkal nagyszerűbb tulajdonsága is van. A szarvában különleges erő lakozik. Ezt is tudtad?

A lány lelassított, s rám nézett. – Miért, mit tud vele csinálni?

– Ha megmérgeznek egy kutat…

– Ott egy kút! – torpant meg a lány, s kimutatott az ablakon át az udvarra. Az udvaron egy nála fiatalabb lány hajolt a kút kávájára, s belenézett; a nap aranyló fénnyel vonta be haját.

– Jeanne mindig ezt csinálja – mondta a lány. – Szereti nézegetni a tükörképét. – E pillanatban az udvarbeli lány beleköpött a kútba.

– Ha valaki megmérgezné a kutadat, szépségem, vagy beszennyezné, ahogyan Jeanne tette az imént, akkor az egyszarvú csak odamenne, belemártaná a szarvát, és a kút ismét megtisztulna. Nos, mit gondolsz erről?

– Miért, mit kellene gondolnom erről? – rágcsálta a lány a szegfűszeget.

– Szeretném, ha egyszarvúként gondolnál rám. Mert lesznek idők, amikor te is beszennyeződsz, szépségem. Igen, még te is. Minden nő így van ezzel. Ez Éva büntetése. De újból megtisztulhatsz, minden hónapban, ha hagyod, hogy én a gondodat viseljem. – Mialatt beszéltem, csak az járt a fejemben, hogy ha hagyod, hogy addig gyömöszöljelek, míg sírsz és nevetsz egyszerre. – Minden hónapban visszamehetsz a paradicsomba. – Ez volt a legutolsó olyan mondatom, amely soha nem tévesztett célt, amikor nőkre vadásztam – ennek az egyszerű paradicsomnak a gondolata mindig kelepcébe csalta őket. Ilyenkor aztán mindig széttárták a lábukat, abban a reményben, hogy megtalálják az édenkertet. Lehet, hogy egynéhányan meg is találták.

A lány felkacagott, ezúttal rekedtes hangon. Megvagy, gondoltam. Utánanyúltam, hogy megszorongassam, és megpecsételjem egyezségünket.

– Te vagy az, Claude? Mi tartott ilyen soká? – nyílt ki a szemközti ajtó, s ott állt előttünk egy asszony, csodálkozó szemmel, karba font kézzel. Az én karom bénultan lehullott.

– Pardon, Maman. Már itt is van – lépett hátra egyet Claude, s rám mutatott. Meghajoltam.

– Mi van a szádban? – kérdezte az asszony.

– Szegfűszeg. A fogam miatt – nyelt egyet a lány.

– Inkább mentát kellene rágnod, az jobb a fájós fogra.

– Igenis, Maman – nevetett fel újra Claude; valószínűleg elképedt arcom láttán vihogott. Megfordult, s kiszaladt a szobából, az ajtó döngve becsapódott utána. A helyiség visszhangzott a lépéseitől.

Tetőtől talpig megborzongtam. Jaj nekem! Az imént el akartam csábítani Jean Le Viste leányát!

A néhány alkalommal, amikor megfordultam a rue du Fourban, csak a távolból láttam Le Viste három leányát – vagy átszaladtak az udvaron, vagy épp lóra pattantak, vagy néhány udvarhölggyel sétálgattak Saint-Germain-des-Prés-ben. Az a kút mellett álló lány is Le Viste egyik lánya volt természetesen – ha figyelmesebben ránézek, rögtön tudhattam volna a hajáról meg a tartásáról, hogy ő meg Claude testvérek. Ha akkor megsejtem, kicsodák is ők, soha nem kezdek Claude-nak az egyszarvúról fecsegni. De eszembe sem jutott, ki lehet – csak arra gondoltam, hogyan dönthetném le.

Ha Claude elmondaná az apjának mindazt, amit fecsegtem neki, azon nyomban kirúgnának innen, a megbízatást is elvennék tőlem. És soha többé nem láthatnám viszont Claude-ot.

Most jobban kívántam őt, mint eddig, éspedig nem csak ágyba döntés végett. Szerettem volna, ha egymás mellett fekhetnénk, akkor beszélgetnénk, megérinteném a száját és megnevettetném. Azon töprengtem, vajon a ház melyik részébe szaladhatott. De bárhová szaladt is, engem úgysem eresztenének be oda – de nem ám. Még hogy egy párizsi művész és egy nemesember leánya!

Csendben álltam, s ezeken a dolgokon törtem a fejem. Talán kissé túl hosszú időn át. Az ajtóban álló asszonyság megmozdult, a derekáról csüngő rózsafüzér meglódult, s nekiütődött ruhaujja gombjainak; gyorsan eltereltem előbbi gondolataimat. Az asszony olyan pillantással méregetett, mint aki pontosan tudja, mi jár a fejemben. Ám egyetlen szót sem szólt, csupán betaszította az ajtót, s belépett. Én utána.

Sok hölgy szobájában festettem miniatűröket – ez a szoba sem különbözött az eddig látottaktól. Nagy, diófából faragott ágy állt benne, amelyről kék és sárga selyemkárpit csüngött le. Félkörben tölgyfa székeket láttam, hímzett párnák dagadoztak bennük. Egy oldalsó asztalkán apró üvegcsék és ékszeres skatulyák sorakoztak, s volt néhány ruhásszekrény is. A nyitott ablakból a Saint-Germain-des-Prés tárult az ember szeme elé. Az egyik sarokban az úrnő udvarhölgyei ültek, s valami hímzéssel szorgoskodtak. Rám mosolyogtak, de egyszerre ám, mintha mind az öten egyetlen személy lettek volna, én meg szidtam magam, mint a bokrot, hogy Claude-ot egyetlen percig is közülük valónak képzeltem.

Geneviève de Nanterre, Jean Le Viste felesége s a ház úrnője az ablak mellé telepedett. Hajdan épp olyan szépség lehetett, akár a lánya. Még mindig szemrevaló asszony volt, széles homlokkal, finom állal, de míg Claude orcája szív alakú volt, az övé háromszöget formázott. Az elmúlt tizenöt év során Jean Le Viste felesége kiegyenesített mindent, ami hajdan kerek volt rajta, összeszorította az állkapcsát, és összeráncolta a homlokát. Claude világos birsalma szeme helyett az anyja szemének a színe fekete szederre emlékeztetett.

Egy dologban azonban túlszárnyalta a leányát. Ruházata jóval gazdagabbnak látszott – krémszínű és zöld brokátból varrták, kelméjét levelek és virágok bonyolult mintázata díszítette. Nyakán szép láncot viselt, hajába selyemszalagokat és gyöngyöket fontak. Őt aztán soha nem lehetett volna udvarhölgynek nézni – már a ruhájáról is lerítt, hogy ő itt az úrnő.

– Maga épp most volt férjemmel a nagyteremben, hogy megbeszéljék a faliszőnyegeket – mondta.

– Igen, madame.

– Gondolom, az uram valami csatát akar.

– Igen, madame. A nancyi csatát.

– És mit láthatunk majd azokon a faliszőnyegeken?

– Ebben még nem vagyok biztos, madame. Monseigneur csupán faliszőnyegekről beszélt velem. Le kell ülnöm, s néhány vázlatot készítenem, mielőtt biztosat mondhatnék.

– Férfiakat fog ábrázolni?

– Minden bizonnyal, madame.

– Lovakat?

– Igen.

– Vért?

– Pardon, madame?

Geneviève de Nanterre legyintett a kezével. – Csatakép lesz. Dőlni fog a sebekből a vér?

– Úgy gondolom, madame. Merész Károlyt mindenképp megölik.

– Mondja csak, Nicolas des Innocents, volt maga valaha csatában?

– Nem, madame.

– Szeretném, ha egy pillanatra katonának képzelné magát!

– De madame, én udvari miniatűrfestő vagyok!

– Tudom. De egy pillanatra legyen az a katona, aki a nancyi csatában harcolt. És aki ebben a harcban elveszítette a fél karját. A nagyteremben ül, vendégségben van nálam és férjemnél. Ott ül maga mellett a felesége is, a csinos, ifjú felesége, aki imitt-amott kisegíti magát azokból az apró kényelmetlenségekből, amelyeket fél karja elvesztése okoz: kenyeret tör maga helyett, felcsatolja a kardját, felsegíti a lovára. – Geneviève de Nanterre ritmikusan beszélt, lágyan, mintha altatódalt zümmögött volna. Olyan érzésem támadt, mintha folyón lebegnék lefelé, de sejtelmem sem volt, hol fogok kikötni.

Tán csak nem ütődött egy kissé? – gondoltam.

Geneviève de Nanterre keresztbe tette a karját, fejét picit oldalvást fordította. – Evés közben maga ránéz a faliszőnyegre, amely azt a csatát ábrázolja, amelyben elvesztette a fél karját. Látja, amint Merész Károlyt lemészárolják, a felesége meg a sebekből spriccelő vért nézi. Mindenütt a Le Viste-címerek láthatók. De hol van Jean Le Viste?

Megpróbáltam felidézni azt, amit Léon mondott. – Monseigneur a király oldalán harcolt, Madame.

– Igen. A csata ideje alatt férjem és a király kényelmesen lebzselt a párizsi udvarban, színét sem látták Nancynak. S most azt kérdem magától mint katonától, mit érez, tudván, hogy Jean Le Viste a nancyi csata közelében sem járt, mégis minden egyes faliszőnyegen az ő címerpajzsa ragyog?

– Arra gondolok, hogy Monseigneur igen fontos férfiú a király oldalán, madame. Tanácsai jóval értékesebbek, mint csatában való jártassága.

– Á, Nicolas, ez roppant diplomatikus felelet volt! Maga nagyobb diplomata a férjemnél. De attól tartok, mégsem ez a helyes válasz. Szeretném, ha előbb jobban megfontolná, vajon mit gondolhat magában az a katona.

Most már láttam, merrefelé hömpölyög a szavak folyama. Azt azonban nem tudtam, mi történik, ha ingoványos talajra lépek.

– Valószínűleg rosszulesne neki, madame. És a feleségének szintúgy.

– Igen – bólintott Geneviève de Nanterre. – Erről van szó.

– De ez még nem ok arra, hogy…

– Mi több, nem óhajtom, hogy a lányaim véres mészárlást nézzegessenek, mialatt ünnepi lakomákat tartunk. Maga találkozott az imént Claude-dal – talán azt szeretné, hogy vacsora közben rámeressze a szemét egy összekaszabolt ló oldalára, vagy egy levágott emberi fejre?

– Nem, Madame.

– Nos, erre nem is kerülhet sor.

A sarokban megbúvó udvarhölgyek rám mosolyogtak. Geneviève de Nanterre pontosan oda vezetett engem, ahová akart. Jóval több esze volt, mint azoknak a nemesasszonyoknak, akiket eddig lefestettem. Épp ezért úgy találtam, veszedelmes dolog lenne, ha a kedvére tennék.

– Nem szállhatok szembe Monseigneur óhajával, madame.

Geneviève de Nanterre hátradőlt a székében. – Mondja, Nicolas, tudja-e, ki választotta ki magát ezeknek a faliszőnyegeknek a megtervezésére?

– Nem, madame.

– Én.

Rámeredtem. – De miért, madame?

– Láttam azokat a miniatűröket, amelyeket az udvarban festett a hölgyekről. És volt bennük valami, amit úgy ragadott meg, hogy igen megtetszettek nekem.

– Vajon mi volt az, madame?

– A spirituális természetük.

– Köszönöm, madame – hajoltam meg, igen meglepődve.

– Claude is többet foglalkozhatna a dolgok spirituális természetével. Próbáltam elmagyarázni neki, de ő persze nem hallgat az anyjára.

Csend volt. Egyik lábamról a másikra álltam. – És… és mit szeretne látni csata helyett a faliszőnyegeken, madame?

– Egyszarvút – villant rám Geneviève de Nanterre tekintete.

Megdermedtem.

– Hölgyet egyszarvúval – helyesbített az úrnő.

Most már bizonyos, hogy meghallotta, amit Claude-nak mondtam! Hallania kellett, különben nem ajánlotta volna ezt a témát. Vajon azt is meghallotta, hogy el akartam csavarni a lánya fejét? Megpróbáltam kiolvasni az arcából. Szemmel láthatóan elégedett volt önmagával, kicsit huncut képet is vágott. Ha mindent tud, elmondhatja Jean Le Viste-nek, hogy megpróbáltam elcsábítani a lányukat – ha ugyan Claude maga nem mondta el eddig –, és a megbízatás odaveszett. És nemcsak ez! Geneviève de Nanterre egyetlen szava úgy tönkreteheti az udvarnál megszerzett reputációmat, hogy soha többé egyetlen miniatűrt sem festhetek.

Nem volt más választásom, mint hogy igyekezzek a kedvében járni. – Ön kedveli az egyszarvúakat, madame?

Az egyik udvarhölgy kuncogni kezdett. Geneviève de Nanterre összehúzott szemöldökkel rápillantott, mire a lány gyorsan abbahagyta. – Még soha egyet sem láttam, hát honnan tudnám? Nem. Claude miatt gondoltam. Ő kedveli ezeket az állatokat, s mivel ő a legidősebb gyermekünk, egy napon ő örökli majd a faliszőnyegeket. És akkor legyen valami olyasmije, amit szeret.

Hallottam már, miket rebesgetnek a fiúgyermek nélküli családról, és arról, hogy vajon ki örökli majd Jean Le Viste szeretett címerpajzsát. Bizonyára a feleségét vádolta, amiért az csupán három lányt szült neki. Ettől kezdve kicsit barátságosabban néztem az asszonyra.

– És mit csináljon az egyszarvú a képeken, madame?

Geneviève de Nanterre legyintett. – Ajánljon valamit nekem, mit csinálhat egy egyszarvú?

– Vadászhatnának rá. Ez bizonyára tetszene monseigneurnek.

De az úrnő megcsóválta a fejét. – Nem akarok lovakat és vért látni. És Claude sem örülne, ha megölnék az egyszarvúját.

Azt mégsem mertem megkockáztatni, hogy elmeséljem az egyszarvú szarvának varázslatos erejét. Kénytelen voltam megismételni Claude ötletét. – A hölgy elcsábíthatja az egyszarvút. Minden egyes faliszőnyegen lehet egy-egy jelenet a fák között, amikor zenével, ennivalóval és virágokkal csalogatja, s a végén az egyszarvú a hölgy ölébe hajtja a fejét. Ez a história igen népszerű.

– Talán az. Hát persze hogy Claude-nak tetszik. Hiszen kislány még, épp csak világra jött. Igen, ez jó lesz – a szűz, aki megszelídíti az egyszarvút. Ami azt illeti, számomra éppoly fájdalmas lesz ezek között a képek között ülni, mintha csatajelenetek volnának – mondta, inkább csak maga elé motyogva.

– Miért, madame?

– Mert körülöttem mindenütt csábítást, fiatalságot, szerelmet kell látnom. Ugyan mit jelent mindez számomra? – Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, de látszott, hogy a téma fájdalmasan érinti.

Férje nem osztja meg vele az ágyát, gondoltam. Csak lányai vannak, azoknak kell élnie. Persze nem élhet valami jól, hiszen nincsen fia. Most már a férje elől is elzárkózott, és semmi nem maradt számára. Többnyire nem szoktam szánakozni a meleg tűzhely mellett tele hassal üldögélő nemesasszonyokon, akiket udvarhölgyek hada vesz körül. Ám e pillanatban megsajnáltam Geneviève de Nanterre-t. Hirtelen tíz évvel ezelőtti saját helyzetem képzett meg előttem – hosszú utazás után, kegyetlen telek és betegségek múltával, egyedül, a hideg ágyban, szaggatva fájó kézzel-lábbal, görcsbe ránduló ujjakkal, amelyekből kiesik az ecset. Mi lett volna velem, ha így maradok? Megváltásnak éreztem volna a halált. Arra gondoltam, hogy Jean Le Viste felesége is ezen töprenghet.

Ekkor rám nézett szomorú, okos szemével.

Valamelyik szőnyeg őt fogja megjeleníteni, határoztam el nagy hirtelen. Nem csupán erdei csábításokat ábrázolnak majd, nemcsak szűzlány lesz rajtuk, hanem egy asszony is, aki újra szűz lett, így a faliszőnyegek végigkísérik majd egy nő egész életét, a kezdetektől a végig. Minden választását, minden sérelmét. Ezt fogom csinálni. Rámosolyogtam.

A Saint-Germain-des-Prés-ben megkondult egy harang.

– A hat órás mise, ma Dame –, mondta az egyik udvarhölgy.

– Megyek – mondta Geneviève de Nanterre. – A többi misét elmulasztottam ma, és az esti vecsernyére sem mehetek; az udvarban kell találkoznom az urammal – kelt fel székéből az úrnő. Egyik udvarhölgye odavitte neki a ladikot; az úrnő lekapcsolta magáról nyakláncát, egy pillanatig még a tenyerében feküdt, csillogva, majd beleejtette az ékszeres ládikóba, hogy elzárja. Az udvarhölgy elővett egy hosszú láncon függő, gyöngyökkel kirakott keresztet, s amikor asszonya rábólintott, a nyakára illesztette. A többi udvarhölgy is eltette hímzését, s indulni készült. Tudtam, hogy nekem is mennem kell.

– Pardon, madame, vajon monseigneur beleegyezik majd abba, hogy csata helyett egyszarvút tervezzek?

Geneviève de Nanterre megigazgatta derekán az övet, miközben egyik udvarhölgye kiszedegette a gombostűket sötétveres szoknyájából, így az a földig hullott, s elfödte az alatta lévő zöldfehér virágos alsószoknyát. – Erről magának kell meggyőznie őt!

– De… de bizonyára ön is megmondhatná neki, madame! Elvégre ön győzte meg afelől, hogy én kapjam a megbízást!

– Ugyan már, az könnyű volt; az uram nem törődik az emberekkel. Egyik művész éppen annyit jelent neki, mint a másik, legalábbis addig, míg udvarképesek. Az egyezség azonban maguk között jött létre, ahhoz semmi közöm sincsen. Legjobb lesz hát, ha maga mondja meg neki.

– Talán Léon Le Vieux beszélhetne vele!

– Léon soha nem szegülne szembe férjem óhajaival! – csattant fel az úrnő. – Ő csak saját magáért áll ki. Léon okos, de nem ravasz; és Jean meggyőzéséhez ravaszságra van szükség!

A padlóra meredtem. Lehet, hogy a vázlatok lehetősége elvakított, helyzetem képtelensége azonban észhez térített. Persze hogy szívesebben terveznék hölgyet egyszarvúval, mint lovaktól nyüzsgő csataképet, ám azt sem akartam, hogy szembe kerüljek Jean Le Viste kívánságával. De látszott, nem lesz más választásom. Sikerült belegabalyodnom a Jean Le Viste, valamint felesége és lányai közé szövődött hálóba, és nem tudtam, hogyan szabaduljak ki belőle. Ezek a faliszőnyegek csak bajt hoznak rám, gondoltam.

– Támadt egy fondorlatos ötletem, madame – szólalt meg az egyik udvarhölgy, a legszerényebb, akinek a szeme azonban ide-oda járt, mialatt töprengett. – Az ötlet szójátékon alapul. Asszonyom tudja, hogy monseigneur mennyire kedveli a szójátékokat.

– Az már igaz – bólintott Geneviève de Nanterre.

– Visté annyit tesz, hogy sebes. Az egyszarvú visté, n'est-ce pas? Egyetlen állat sem fut nála sebesebben. Így hát, amikor az ember egyszarvúra néz, a viste szó jut róla eszébe. Viste pedig az uraság neve.

– Ó, milyen okos vagy, Béatrice! Ha beválik az ötleted, férjhez mehetsz Nicolas des Innocents-hoz. Én áldásomat adom rátok.

Megrándultam. Béatrice nevetett, és vele nevetett az összes többi udvarhölgy is. Udvariasan mosolyogtam. Nem sejtettem, hogy Geneviève de Nanterre szeret tréfálkozni.

Az úrnő még folyvást kacarászva, hölgyeivel együtt kivonult, én meg magamra maradtam.

Ott álltam az elnémult szobában. Most kereshetnék egy hosszú póznát, s visszaballaghatnék a nagyterembe, hogy elölről kezdjem a mérést. De jobban esett itt maradni, úgy, hogy egyetlen nő se néz rám somolyogva. Ebben a szobában elgondolkodhatok.

Körülnéztem. A falon két szőnyeg függött, meg az én festményem, a Mennybemenetel. Tanulmányoztam a falikárpitokat. Az egyik szüretelést ábrázolt, a férfiak vagdosták a szőlőfürtöket, a nők meg feltűrt szoknyában taposták, hogy kilátszott szőlőlétől szutykos lábikrájuk. A két szőnyeg jóval nagyobb volt a festménynél, mégis kevesebb mélység volt bennük. A szövés valahogy eldurvította őket, az alakok nem voltak olyan húsból-vérből valók, mint az én képemen a Szűzanya. Mégis melegséget adtak a szobának, s élénk vörös és kék színeikkel szépen betöltötték az üres falakat.

Egy egész szoba, telis-tele csupa ilyen szőttessel – olyan lenne, akár egy kis világ; nőket ábrázolna, ami sokkal jobb volna, mint holmi lovak és csatározó férfiak képe. Az bizonyos, hogy én magam jobban szeretném, de ó jaj, milyen keserves lesz meggyőzni efelől Jean Le Viste-et!

Kinéztem az ablakon. Geneviève de Nanterre és Claude Le Viste hölgyeik kíséretében a templom felé sétáltak, szoknyájukat lobogtatta a szél. A nap úgy ragyogott, hogy csupa könny lett a szemem, szinte megvakultam. Mire kitisztult a látásom, a nők már elmentek, s csak azt a cselédlányt hagyták hátra, aki az én gyerekemmel volt viselős. A lány kosarat cipelt, és az ellenkező irányba csoszogott.

Vajon miért kacagott annyira az az udvarhölgy arra a gondolatra, hogy hozzám jön feleségül? Eddig ugyan nem sokat törődtem a házasság gondolatával, de azt azért tudtam, hogy egy napon majd el kell vennem valakit, hogy öreg napjaimra legyen körülöttem egy asszony. Az udvarnál jó hírem volt, számos megbízást kaptam, most meg itt vannak ezek a falikárpitok, amelyek eltarthatnak engem feleségestül. A hajam még nem csavarodott őszbe, mindössze két fogam hiányzik, és ha a szükség úgy kívánja, egy éjszaka háromszor is kielégíthetek egy nőt. Igaz, művész vagyok, nem pedig nemesember vagy gazdag kereskedő. De nem vagyok sem patkolókovács, sem foltozóvarga, sem földet túró paraszt. A kezem tiszta, a körmeim nyírottak. Akkor hát miért nevetett ki az a nőszemély?

Elhatároztam, bármit tervezek is a falakra, először bevégzem a szoba felmérését. Ehhez mindenképp kellett valami rúd, így megkerestem a háznagyot, aki épp gyertyákat számlált egy kamrában. Éppolyan savanyú volt, mint az imént, de azért odavezetett az istállókhoz. – Aztán csak óvatosan azzal a rúddal! – figyelmeztetett. – Nehogy valami kárt tegyél vele!

– Ne féltsd annyira, semmi baja sem lesz – mondtam.

– Nem úgy értettem – húzta össze a szemöldökét a háznagy. – Csak azért mondom, hogy vigyázz vele, mert te még a saját rudadat sem bírod féken tartani.

– Hát ezt meg hogy érted?

– Tudod te azt jól! Mit műveltél Marie-Céleste-tel!

Marie-Céleste – a név semmit nem jelentett számomra.

A háznagy látta, hogy nem tudom, kiről van szó, s rám rivallt: – Így hívják a lányt, akit megejtettél, szarházi!

– Ja, hogy ő. Jobban is vigyázhatott volna magára.

– Akárcsak te! Marie-Céleste jó leány, jobbat érdemelt volna nálad.

– Igazán sajnálom Marie-Céleste-et, de adtam neki pénzt, és semmi baja sem lesz. Most pedig kérem azt a póznát.

A háznagy dühöngött. – Csak vigyázz magadra, szarházi – morogta felém.

Az egyik istállóban találtam egy hosszú rudat, s épp átmentem vele az udvaron, amikor Jean Le Viste belovagolt a házhoz. Elvágtatott mellettem, rám sem nézett, valószínűleg egyik szolgájának hitt; utánaszóltam: – Monseigneur! Egy pillanatra, kérem! – Ha most nem beszélhetek vele, többé soha nem lesz rá alkalmam, hogy négyszemközt legyek vele.

Jean Le Viste megfordult, megnézte, ki szólította, majd morgott valamit, s továbblovagolt. Futottam, hogy utolérjem. – Kérem, Monseigneur! Szeretnék még valamit megbeszélni a faliszőnyegekről!

– Léonnal beszéld meg, ne velem!

– Igen, monseigneur, de ezeket a faliszőnyegeket oly fontosnak érzem, hogy jobb lenne, ha közvetlenül önnel beszélhetnék róluk – lihegtem a nyomában. A kezemben tartott pózna eközben beleakadt egy kőbe, s nagy csattanással a földre zuhant. Az udvar csak úgy zengett a hangjától. Jean Le Viste megállt, s rám bámult.

– Számomra fontos a dolog, monseigneur – mondtam sietősen. – Nagyon fontos, mit akaszt ön a szobája falára, mit várnak el az emberek az udvar ilyen kiemelkedő személyiségétől, mint amilyen ön. Aki nem kevesebb, mint az Adóügyi Bíróság elnöke – tettem hozzá.

– Térj a tárgyra! Sietős dolgom van.

– A múlt évben számos olyan faliszőnyeget láttam, amelyeket nemesi családok rendeltek művészkollégáimtól. Ezeknek a faliszőnyegeknek az a közös vonásuk, hogy a háttérben millefleurs mintázat látszik. – Igazat mondtam: mostanság igen népszerű volt az apró virágokkal sűrűn telehintett háttér, kivált azóta, hogy az északi takácsok tökéletesítették az ezer virágnak nevezett technikát.

– Virágok? – ismételte meg Jean Le Viste, s a lába elé nézett, mintha épp eltiport volna egy szálat belőlük.

– Igen, monseigneur.

– Csatamezőn nem nyílnak virágok.

– Nem, monseigneur. Nem is szőnek csataképeket. A legtöbb művészbarátom mostanában olyan jeleneteket tervez, amelyeken… amelyeken egyszarvúak vannak, monseigneur.

– Egyszarvúak?

– Igen, monseigneur.

Jean Le Viste oly kétkedőn bámult rám, hogy gyorsan hozzátettem egy újabb hazugságot, s erősen reméltem, nem fedezi fel. – Jó pár nemesi családnak máris vannak egyszarvúakat ábrázoló szőnyegei, például Jean d'Alenconéknak, Charles de St. Émilion úréknak, Philippe de Chartres-éknak. – Olyan neveket soroltam elő, amely családokat Jean Le Viste szinte bizonyosan nem szokott meglátogatni: vagy túl messze laktak, vagy túl előkelőek voltak Le Viste-éknek, vagy éppenséggel nem voltak eléggé előkelők.

– Szóval nem készíttetnek csataképeket – visszhangozta Jean Le Viste.

– Nem, monseigneur.

– Egyszarvúakat.

– Igen, monseigneur. Ma ez az á la mode. S úgy tűnik, az ön családjának mindenkinél jobban megfelelne az egyszarvú – mondtam, majd elmeséltem Béatrice szójátékát.

Jean Le Viste arckifejezése mit sem változott, csupán biccentett, ám ez éppen elég volt. – És tudod, mit csinál egy ilyen egyszarvú? – kérdezte.

– Igen, monseigneur. Tudom.

– Akkor hát rendben is van. Szólj Léonnak. És húsvét előtt hozd el a vázlatokat – mondta Jean Le Viste, azzal megfordult, és átvágott az udvaron. Mélyen meghajoltam a hátának.

Nem is volt olyan nehéz meggyőznöm, mint hittem. Igazam volt, amikor arra gondoltam, hogy Jean Le Viste olyasmit akar, amiről úgy hiszi, másoknak is ehhez hasonlója van. Lám, ilyen az a nemesség, amelynek háta mögött nincsenek vérségi nemzedékek sorai – inkább utánoznak, semmint újítanának. Jean Le Viste el sem tudta képzelni, hogy nagyobb tiszteletet vívna ki magának, ha olyan csataképeket rendelne, amilyen másoknak nincsen. Ha olyan biztos lenne önmagában, mint amilyennek látszani akar, nem téríthettem volna el a szándékától. Nos, amíg nem jön rá, hogy sehol másutt nincsenek egyszarvút ábrázoló faliszőnyegek, addig biztonságban vagyok. Természetesen a lehető legfinomabb kárpitokat kell megterveznem, olyanokat, hogy más családoknak is ilyenekre fájjon a foguk, és Jean Le Viste-et elfoghatja a büszkeség, hogy lám, a legelső egyszarvú mégis az övé volt!

Ami azt illeti, nem csupán Jean Le Viste-nek szerettem volna eleget tenni, hanem a feleségének és a lányának is. Nem is tudom, melyikük számított inkább – Claude szép orcája, avagy Geneviève szomorú arca? Az egyszarvú erdejében talán mindkettejük számára lesz hely.

Aznap éjjel a sárga földig leittam magam az Aranykakasban, ezzel ünnepeltem megbízatásomat, utána szörnyű rosszul aludtam. Egyszarvúakról és hölgyekről álmodtam, akiket virágok vettek körül, egy szegfűszeget rágicsáló lányról, egy másikról, aki kútba bámul, egy ékszeres ládikát tartó hölgyről, meg egy sólymot etető leányról. Alig bírtam kikecmeregni a szörnyű keszekuszaságból. Mégsem mondhatnám rémálomnak, inkább valamiféle vágyálom volt.

Másnap reggelre kelve tökéletesen tiszta fejjel ébredtem. Készen álltam arra, hogy álmaimat valóra váltsam.