PHILIPPE DE LA TOUR

Reggel, amikor megérkeztem, senki nem volt a műhelyben. Örültem, mert így egymagam nézhettem meg a tervrajzot, anélkül, hogy Nicolas des Innocents dicsekedne, vagy Christine beleszólna, vagy Aliénor a varrása felett mosolyogva fel és le bólogatna. Most tehát békességben megszemlélhettem, és elgondolkodhattam rajta.

Ragyogóan szép nap volt, fénycsíkok áradtak be az ablakokon. Luc tisztára seperte a padlót, és a Háromkirályokból ottmaradt utolsó gyapjúszálakat is eltávolította. A letisztogatott, üresen álldogáló szövőszék arra várt, hogy felfeszítsék rá a következő szőnyeg felvetőszálait. A szövőszék fája olykor meg-megreccsent, mint az istállóban kapáló türelmetlen ló.

Nicolas tervrajzait feltekerték, s egy szekrénybe rakták, a többi terv közé. Tudtam, hol tartja Georges a szekrény kulcsát; kinyitottam a szekrényt, és a padlóra teregettem a rajzokat, olyan sorrendben, ahogyan tegnap este voltak. Nicolas és én az este ezekről a rajzokról beszélgettünk, de eközben Nicolas folyton Aliénor felé nézegetett, aki az anyja mellett ült, és az imént levágott szőnyegen varrogatott. Nicolas izgett-mozgott, mindenáron észre akarta vétetni magát Aliénorral. Végül nem bírta tovább. – Nem rakhatná le egy kicsit a varrását, szépségem? – kérdezte Aliénortól.

E szavakra mindkét nő felemelte a fejét. Eddig soha senki nem szólította „szépségnek” Aliénort, bármit gondolt is róla. Én szépnek látom, kivált a hosszú aranyhaját, de bizony szégyellném kiejteni a számon. Nekem nehezemre esik ilyesmit mondani. Aliénor egész biztosan kinevetne, és azt mondaná, hogy bolond vagyok. Úgy bánik velem, mintha a buta öccse lennék, pedig néhány évvel idősebb vagyok nála.

– Olyan sötétben dolgozik – folytatta Nicolas. – A végén még bandzsítani fog. Közelebb kellene ülnie az ablakhoz, ott jobb a világítás. Mellesleg ismerem a brüsszeli szövők összes szabályát. Tudom, hogy napszállat után tilos dolgozni, és vasárnap sem szabad. Ha a párizsi festőknek is ilyen kényelmes életük volna, sok fáradságtól megkímélhetnék a szemüket.

Christine meg én meglepődve bámultunk Nicolas-ra, Aliénor azonban a munkája fölé hajolt, és megpróbálta visszatartani a nevetését. Amikor a végén mégis kuncogni kezdett, Christine-ből is kitört a kacagás, és én is csatlakoztam hozzájuk.

– Mi van ebben olyan mulatságos? – kérdezte Nicolas, mire még jobban ránk jött a nevethetnék. Arra gondoltam, hogy voltaképp sajnálnunk kellene Nicolas-t, és meg kellene mondanunk neki azt, amit magától nem vesz észre.

Aliénor maga szólalt meg először. – Ezek a szabályok nem vonatkoznak a nőkre – mondta, amikor végre abba tudta hagyni a nevetést. – Mi nem szövők, csupán családtagok vagyunk.

– Értem – mondta Nicolas, noha értetlenül nézett maga elé, hisz senki nem magyarázta el neki a nevetgélés okát. Egyelőre nem is fogjuk elmondani. Olyan jó móka a bolondját járatni egy párizsi ficsúrral!

Aznap este Nicolas meg én nem sokra mentünk a munka terén. Nemsokára Georges Le Jeune-nel és Luckel elmentünk a Vén Kutyába; később a mester is odajött, és áldomást ittunk az előző szőnyeg befejezésére, meg az új megbízatásra. Nicolas roppant élénk volt, és többet itatott bennünket, mint amihez szokva vagyunk.

Ez a párizsi művész szörnyen dicsekvő alak. Én még soha nem jártam Párizsban. Egyszer sem jutottam túl a városfalon, kivéve akkor, amikor tűzifáért vagy gombáért mentem a közeli erdőségekbe, néhanapján meg horgásztam a Senne folyóban. De épp elég párizsival találkoztam ahhoz, hogy tudjam, nem lenne kedvem ott élni. A párizsiak mind túlságosan magabiztosak. Mindent jobban tudnak – nekik van a legjobb boruk, a legjobb cipőjük, a legszebb ruhájuk, a legjobb ecseteik, ők tudnak a legszebben festeni. Az asszonyaik több gyereket szülnek, a tyúkjaik több tojást tojnak, a teheneik több tejet adnak. Templomaik magasabbak, hajóik fürgébbek, útjaik simábbak. A sörük is finomabb, a lovaikat pedig kecsesebben ülik meg, és ha versenyre kerül sor, mindig ők győznek. Talán még az ürülékük is jobb szagú.

Nem. Olyan jó, hogy egyedül lehetek a műhelyben, Nicolas nélkül. Lenéztem a rajzokra. A fejem még szédelgett és fájt az előző napi kocsmai lármától, füsttől és az italtól. Nem járok gyakran kocsmába.

Meg fogom mondani Nicolas-nak, hogy a Párizsa bosszant ugyan engem, ő azonban csakugyan jó művész. Ezt ő is tudja, épp ezért mégsem mondom meg neki, milyen jók a festményei.

Ha szőnyegtervként nézem a festményeit, könnyen találhatok hibákat rajtuk. Számára ezek festmények – nem faliszőnyegként nézi őket, amelyeknek egyenletesebbnek kellene lenni, hogy aztán simává szőjük; ezek itten sok helyen nagyon is ugrálnak. Egyébként ez az én feladatom az új kartonokon – felnagyítom az eredeti rajzokat, és megfestem, ám közben tudom, hogy néz majd ki a gyapjú szövés közben, kevesebb színnel és mégis ragyogóbban, a minta után. A kartonok nem oly szépek, mint a festmények, de a szövők számára nélkülözhetetlenek – ezeken követik a munkát. Gyakran én is ilyennek érzem magam – hasznosnak, de észrevehetetlennek; Nicolas des Innocents meg olyan festő, akiről az ember nem bírja levenni a szemét.

Még mindig a festményeket bámultam, amikor Georges a műhelybe lépett. Az arca megviseltnek látszott, a haja meg összevissza, ég felé állt, mintha álmában ide-oda forgott volna. Mellém állt, és ő is lenézett a festményekre. – Tudsz pontos tervrajzokat készíteni ezekről? – kérdezte.

– Igen.

– Bien. Jól van, készíts néhány kisebb szkeccset a változtatásokról, amelyeket Léon is megnézhet. Ha Léon elégedett lesz ezekkel, akkor nekiláthatsz a kartonoknak.

Bólintottam.

Georges lebámult a földre, ahol a hölgy ült, egyszarvúval az ölében. Megköszörülte a torkát. – Nicolas itt marad, ő festi meg a kartonokat.

– Miért? – léptem hátra döbbenten. – Én éppolyan jól megfesteném! Kicsoda…

– Léon szeretné. Ez is az egyezségünkhez tartozik. Monseigneur Le Viste megvásárolja a kartonokat, és felakasztja a falra, a szőnyegek helyére, mert az eredetieket magával viszi, valahányszor elutazik. Léon azt akarja, hogy a kartonok hajszálra olyanok legyenek, mint a vázlatok, amiket Nicolas festett. A szövésre meg szörnyen kevés időnk van, így hát ha Nicolas itt marad, hamarabb elkészülünk.

Tiltakozni akartam, de tudtam, kár minden szóért. Georges a lissier, a szövőmester, ő dönti el, mit kell csinálni, én meg megcsinálom. Tudom, hol a helyem. – A kartonokat szabad megrajzolnom, vagy azt is ő csinálja meg?

– Te rajzolod meg, és te végzed el a szükséges változtatásokat. És a festésben is segítesz neki. Együtt dolgoztok, de ő lesz a mester.

Hallgattam.

– Mindössze néhány hétről van szó – tette hozzá Georges.

– Nicolas tud már erről?

– Majd Léon közli vele. Egyébként épp most megyek hozzá, hogy aláírjam a szerződést – nézett le Georges a festményekre; megcsóválta a fejét. – Ezek a képek még bajba sodorhatnak. A fizetség kevés, a határidő rövid, a megrendelő nehéz ember. Bolond voltam, amikor elvállaltam.

– Mikor kezdjük?

– Most. Georges Le Jeune és Luc már elment vásznat venni, hamarosan visszajönnek. Te és Nicolas elvihetitek a vásznat apád házába, ha ott akarsz dolgozni, de itt is maradhattok.

– Inkább itt maradnék – vágtam rá gyorsan. Ha tehettem, szívesebben dolgoztam a Rue Haute-ban. Itt minden jóval világosabb, mint apám házában, amely a városfal egyik tornya mellett áll, és a szövőszékek ellenére több hely van benne. Apám is festő, de nem olyan jómódú, mint Georges. A bátyáim apámmal dolgoznak, és nekem, a legfiatalabbnak már alig jut hely.

Arról már nem is beszélek, hogy ha itt dolgozom, Aliénor közelében lehetek. Nem mintha őt érdekelné, hogy itt vagyok vagy nem. Eddig soha nem mutatott érdeklődést egyetlen férfi iránt sem – egészen mostanáig.

– Ha az idő szép marad, odakint is festhettek, Aliénor kertjében – szólt vissza Georges a válla felett elmentében. – Akkor legalább nem lesztek a takácsok útjában; két szövőszékkel jókora zsúfoltság lesz idebent.

Nahát, a kertben még sokkalta jobb lesz! Bár nem lenne örvendetes, ha Nicolas túl sokat tartózkodna Aliénor közelében. Nem bízom meg ebben az emberben.

Épp Aliénorra gondoltam, amikor ő maga felbukkant az ajtóban, kezében a reggeli sörömmel. Aliénor kicsike, alacsony és mindig nagyon összeszedett. A család többi tagja jóval magasabb nála. – Itt vagyok, Aliénor – szólaltam meg. Felém indult, arcán kis, vidám mosollyal; ám azután belebotlott egy rakás rajzgöngyölegbe, amelyeket ostoba fejjel a padló közepén hagytam. Elkaptam Aliénort, mielőtt elesett volna, de a sör szinte teljes egészében a ruhám ujjára ömlött.

– Dieu me garde – motyogta Aliénor. – Ne haragudj! Hová loccsant? Remélem, nem a festményre.

– Nem, csak a ruhám ujjára. Nem számít. Csak egy kis sör.

Megtapogatta nedves ruhaujjamat, és megcsóválta a fejét, mint aki mérges magára.

– De tényleg nem számít – erősködtem. – Buta voltam, amiért ott hagytam azt a csomagot. Ne okold magad a sör miatt; amúgy sem voltam szomjas.

– Mindjárt hozok másikat – mondta Aliénor. Mint mindig, most sem hallgatott rám. Kisietett, majd nemsokára visszajött, újabb teli korsóval, de ezúttal óvatosabban lépegetett.

Mellettem maradt, míg megittam a sört; a rajzok a lábunknál hevertek. Megpróbáltam úgy inni, hogy ne kortyoljak túl hangosan. Ha Aliénor mellettem áll, mindig iszonyú lármásnak érzem magam – a csizmám nyikorog, a fogam csattog, megvakarom a hajam, köhögök és prüszkölök.

– Mesélj nekem a festményről – kérte Aliénor. Hangja halk és selymes, épp olyan, ahogyan jár, ahogyan megfordítja a fejét, ahogyan felvesz valamit, vagy elmosolyodik. Bármit csinál is, mindent nagyon óvatosan, zajtalanul tesz.

– Mármint melyikről? – kérdeztem. Az én hangom cseppet sem hangzott lágynak.

– A faliszőnyegekről. A hölgyről és az egyszarvúról. Miről szól?

– Ja, arról! Hát a legelsőn a hölgy egy kék sátor előtt áll, amire az van írva, hogy À mon seul désir – olvastam le lassan.

– À mon seul désir – mondta utánam Aliénor.

– Az oroszlán és az egyszarvú a sátor mellett ülnek, és nyitva tartják a sátorlapokat, közben a Le Viste család zászlóit és címereit fogják.

– Ezek a Le Viste-ék nagyon fontos emberek Párizsban?

– Gondolom, azok lehetnek, ha ilyen pompázatos szőnyegeket készíttetnek. Na, azután a másikon a hölgy ékszereket vesz elő egy ládikából, a többi szőnyegen már rajta vannak az ékességek. Aztán van három szőnyeg, amelyeken a hölgy mind közelebb és közelebb csalogatja az egyszarvút. Végül az egyszarvú a hölgy ölében ül, és egy tükörben nézegeti magát. A legutolsó képen a hölgy a szarvánál fogva elvezeti az állatot.

– Melyik képen a legszebb a hölgy?

– Amelyiken papagájt etet. Az öt érzék közül ez jelképezi az ízlelést. A hölgy lábánál egy majom üldögél, az is eszeget valamit. Ezen a képen a hölgy sokkal átszellemültebb, mint a többin. Mintha az egész jeleneten szél fújdogálna, a hölgy fejkendőjét is meglobogtatja. Az egyszarvú is teljesen életszerű.

Aliénor megnyalogatta az alsó ajkát. – Máris ki nem állhatom – mondta. – Mondd el, hogyan ábrázolja a többi érzéket.

– A tükörbe nézegető egyszarvú a látást, a szarvát tartó hölgy a tapintást jelképezi. Ez elég világos. Aztán itt van a hallás, amelyen a hölgy harmóniumon muzsikál. Ez meg itten – sandítottam a képre – azt hiszem, a szaglás, mert a padon ülő majom virágot szagolgat.

– Milyen virágot? – Aliénor mindig tudni akarta, milyen virágról van szó.

– Ebben nem vagyok biztos. Talán rózsát.

– Maga is megnézheti, szépség – hajolt be az ajtón Nicolas. Olyan friss és üde jelenség volt, mint aki egy kortyot sem ivott az este. Szerintem Párizsban egyik kocsmából a másikba tekereghet. Talán kocsmában is lakik. – Hallom, kertje is van, mademoiselle – lépett a műhelybe Nicolas. – Meg kell tudnia különböztetnie a rózsát a szegfűtől, ha ránéz. Remélem, nem annyira rossz a festményem, mi, szépség?

– Ne nevezze őt szépségnek – szóltam rá. – Elvégre ő a mester leánya. Tisztelettel kell bánnia vele.

Aliénor elpirult, de hogy Nicolas vagy az én szavaim miatt, azt nem tudom.

– Mi a véleménye a festményeimről, széps… Aliénor? Gyönyörűek, n'est-ce pas?

– Vázlatok – helyesbítettem. – Ezek faliszőnyeghez való vázlatok, nem pedig festmények. Úgy látszik, elfeledkezik arról, hogy ezek pusztán afféle sorvezetők, amelyeket mások munkájához használnak majd – Aliénor apjáéhoz, a fiaiéhoz és a többi takácséhoz. Maga nem fog dolgozni velük. És szőnyegként merőben másként néznek majd ki.

– És jók lesznek? – kérdezte gúnyosan Nicolas.

– Jobbak.

– Nem értem, hogyan lehetne még javítani rajtuk; maga érti?

Aliénor lebiggyesztette az ajkát; szívesen megjátssza a büszkét.

– Mit tud az egyszarvúakról, szépségem? – kérdezte Nicolas alattomos mosollyal, ami cseppet sem volt ínyemre. – Meséljek róluk magának?

– Tudom, hogy erősek – felelt Aliénor. – Jób könyvében és Mózes ötödik könyvében is említik őket: „Szarvai olyanok, mint az egyszarvúaké: összetereli vele a népeket a világ végére.”

– Nekem jobban tetszik az, ami a Zsoltárok könyvében áll: „Jóakaratoddal emeled fel a mi szarvunkat is.” Tud valamit az egyszarvú szarváról? – kérdezte Nicolas, s közben rám hunyorított.

Úgy tűnt, mintha Aliénor nem figyelt volna Nicolas-ra, de elfintorította az orrát, mint aki rossz szagot érez. Azután én is megéreztem, s egy pillanat múlva már Nicolas is grimaszolni kezdett.

– Dieu au ciel, Isten az égben, mi ez? – kiáltotta. – Olyan szag van, mintha egy talicska trágyát toltak volna be!

– Ez Jacques Le Boeuf – mondtam. – A kékfestő.

– Hát azoknak ilyen szörnyű szaguk van? Még soha nem jártam a közelükben. Párizsban a városfalon kívül kell dolgozniuk, ott, ahová senki nem jár.

– Itt is így van, néha mégis be kell jönniük a városba. A szagot mindenhová magukkal viszik, de senkit nem lehet megfosztani a keresetétől. Így aztán mindig igen hamar megalkuszunk velük.

– Hol van a lány? – töltötte be Jacques Le Boeuf bömbölő hangja a házat.

– Georges nincs idehaza, Jacques – hallottuk Christine hangját. – Jöjjön vissza máskor.

– Nem vele akarok szólni, hanem a lánnyal. Csak egyetlen pillanatra. A műhelyben van? – dugta be Jacques Le Boeuf borzas fejét az ajtón. Szagától mindig könny szökött a szemembe. – Hé, hó, adj'isten, Philippe, te gazember! Hol van Georges lánya? Elbújt előlem?

Aliénor a padlóra guggolt, és elrejtőzött a szövőszék mögé.

– Kiment – biccentett oldalra hajtott fejjel, karba font kézzel Nicolas. – Kiment, hogy vásároljon nekem egy kis kagylót.

– No né, csakugyan? – húzta ki magát teljes magasságában Jacques. Igen magas fickó volt, hosszú szakállú, kezén mesterségének kék foltjai éktelenkedtek. – Hát maga ki fia borja, hogy megparancsolja neki, mit tegyen, hová menjen?

– A nevem Nicolas des Innocents. Én terveztem az új faliszőnyeget Georges részére.

– Szóval maga az a párizsi művész, mi? – fonta össze Jacques is a karját, és nekidőlt az ajtófélfának. – Csakhogy mi nem sokra tartjuk a párizsi művészeket, igaz-e, Philippe?

Válaszolni akartam, de Nicolas megelőzött. – Azt hiszem, nem várom meg azt a lányt. Arra kértem, hogy a legfinomabb kagylókból hozzon nekem, olyanokból, amit egy párizsi is megehet. Gondolom, beletelik egy időbe, míg talál ilyet a városban, ha egyáltalán talál. Cseppet sem vagyok oda a maguk halpiacától.

Rámeredtem Nicolas-ra; el nem tudtam képzelni, miért provokál egy akkora nagydarab embert, mint amilyen Jacques. Tán nem akarja megőrizni a lányoknak és asszonyoknak azt a szép arcát? Hallottam, hogy Aliénor mocorog a szövőszék mögött; megpróbáltam nem odanézni. Csak nem akar kijönni, hogy megmentse Nicolas-t durva szavai következményeitől?

Jacques Le Boeuf szemmel láthatóan szintén meghökkent. Nem az öklével válaszolt, csak az egészen szűkre összehúzott szemével. – Akkor hát ez itten a maga munkája? – kérdezte, s odaállt mellénk, úgy nézett le a padlón heverő festményekre. Igyekeztem, hogy minél kevesebbet szívjak be a belőle áradó bűzből. – Több a piros benne, mint a kék. Talán meg sem éri nekem, hogy elkészítsem Georges-nak – jelentette ki vigyorogva, azzal nekikészült, hogy rátiporjon az ölében egyszarvút tartó hölgyre.

– Mit csinál, Jacques!?

Christine éles hangjától Jacques Le Boeuf szinte jéggé dermedt; hátrált egy lépést, széles arca mulatságosan hatott a hirtelen gyerekesen szégyellős kifejezésével.

Christine odasietett hozzá. – Ha úgy képzeli, hogy ez valami jó móka, hát téved. Mondtam már, hogy Georges nincs itthon. Hamarosan elmegy magához, hogy megbeszélje, mennyi kék gyapjú kell a faliszőnyeghez, ha ugyan maga nem teszi tönkre az egészet. Most pedig menjen innen, kérem. Sok dolgunk van – nyitotta ki Christine az utcára nyíló ajtót, és félreállt.

Jacques lógó fejjel kicsoszogott az ajtón. Mint a kutya, amely tehenet kerülget. Már az utcán volt, amikor újra bedugta fejét az ablakon, és a lelkünkre kötötte: – Mondják meg a lánynak, hogy kérdezősködtem utána!

Csak akkor voltunk biztosak afelől, hogy tényleg elment, amikor már nem éreztük a szagát. Nicolas lehajolt, és bemosolygott a szövőszék mögött kucorgó Aliénorra. – Előjöhet, szépség; elment már a szörny – mondta, és kinyújtotta a kezét. Aliénor egy másodperc múlva odanyújtotta a maga kezét, és hagyta, hogy Nicolas felsegítse. Amikor talpra állt, és Nicolas felé fordított arccal így szólt: – Köszönöm, monsieur!

Ez volt a legelső alkalom, amikor Aliénor úgy nézett Nicolas-ra, ahogyan ő nézni szokott – szeme megpróbált találkozni a vele szemközt álló szemével, mégsem látta. Nicolas arcáról eltűnt a mosoly, amikor a lány arcába bámult. Mintha szélvihar fújta volna le a mosolyát. Na végre, csakhogy észrevette, gondoltam. Ahhoz képest, hogy művész, nem túl figyelmes.

Aliénor is tudomásul vette, hogy Nicolas végre felfogta – hisz ő maga mutatta meg magát neki. Ekkor visszahúzta a kezét Nicolas kezéből, s meghajtotta a fejét.

– Jöjj, Aliénor – vetett dühös pillantást Christine Nicolas-ra. – Nehogy elkéssünk. – Azzal kiment a házból, ugyanazon az ajtón, ahol az imént Jacques Le Boeuf.

– Mise! – juttatta eszembe Aliénor, mielőtt anyja után sietett.

– Mise? – ismételte Nicolas, és kinézett az ablakon át beragyogó napsütésre. – Nem túl korai még a hatóráshoz?

– Ez egy külön mise, amelyet a Notre-Dame du Sablonban, egy közeli templomban mondanak a takácsokért – magyaráztam.

– Külön misét tartanak nekik?

– Hetenként háromszor. A takácsok céhe igen nagy hatalmú.

Nicolas egy darabig hallgatott, majd csöndesen megkérdezte: – Mióta ilyen ez a leány?

– Amióta a világon van – vontam vállat. – Ezért nem könnyű rögtön észrevenni. Számára ez a természetes állapot.

– És hogyan volt képes… – intett Nicolas a befejezett Háromkirályok szőnyeg felé, amelyet a levágás után csak úgy átvetettek a szőnyegszövő kereten.

– Az ujjai nagyon ügyesek és érzékenyek. Néha arra gondolok, hogy az ujjaiban van a szeme. Megismeri, melyik a kék és melyik a vörös gyapjú; megérzi a két festék közti különbséget. Olyan dolgokat is meghall, amiket mi képtelenek vagyunk. Egyszer azt mondta nekem, hogy minden egyes embernek másféle lépte van. Én meg nem tudnám mondani, ő azonban mindig tudja, ki közelít, pusztán a lépései hallatán. Már a maga lépteit is megismeri.

– És még leány?

Összehúztam a szemem. – Ezt hogyan érti? – Hirtelen elment a kedvem attól, hogy róla beszélgessek Nicolas-val.

– Nagyon jól tudja, hogy értem – mosolygott Nicolas. – Hiszen folyton rá gondol.

– Hagyja őt békén – mondtam élesen. – Ha a kisujjával hozzáér, az apja szecskává aprítja magát, akár párizsi művész, akár nem.

– Annyi nőt kapok, amennyit csak akarok. Nem magamra, hanem magára gondolok. Bár azt hiszem, magát is eléggé kedvelhetik a lányok, amilyen szép, hosszú szempillája van. A lányok odavannak az ilyen szemekért.

Egyetlen szót sem feleltem, csak a zsákomért nyúltam, hogy kivegyem belőle a papírt és a rajzszenet.

Nicolas nevetett. – Látom már, magának is el kell mesélnem az egyszarvú szarvának a meséjét.

– Csak ne most! Neki kell látnunk a munkának. Addig nem lehet elkezdeni a szövést, míg nem festjük meg a kartonokat – mondtam, és míg kimondtam a többes számú „festjük”-et, összecsikorgattam a fogam.

– Á, igen, a festmények! Kész szerencse, hogy nálam vannak a saját ecseteim. Nem bízom a brüsszeli ecsetekben. Ha egy ilyennel esnék neki az egyszarvúm megfestésének, biztos mindenki lónak nézné.

Letérdeltem a festmények mellé – így legalább elkerültem, hogy belerúgjak Nicolas-ba. – Mondja, rajzolt vagy festett valaha kartonokat?

Nicolas abbahagyta a csúfolódást. Nem szerette, ha eszébe juttatták, mi az, amihez nem ért.

– A szőnyegek sok mindenben különböznek a festményektől – kezdtem mondani. – Ezt azok a művészek, akik még soha nem csináltak ilyesmit, nem értik. Úgy képzelik, bármit festenek is meg, az igen egyszerűen felnagyítható és megszőhető. De ha az ember egy faliszőnyegre néz, az nem ugyanaz, mintha festményt nézne. A festmény általában kisebb, és mindent azonnal meglátni rajta. Nem kell közel állni hozzá, inkább egy-két lépéssel távolabb, mint a paphoz vagy tanítóhoz. A szőnyeghez azonban közel állunk, akár egy jó baráthoz. Mindig csak egy kis részét láthatjuk, és nem okvetlenül a legfontosabb részét. Ezért egyetlen része sem emelkedhet ki jobban a többinél; úgy kell egybeilleniük a mintáknak, hogy bárhová néz a szem, jó érzés fogja el. A maga festményei még nem illenek így össze. A millefleurs háttér a virágokkal segíthet valamicskét, de emellett még szükség van némi változtatásra.

– Hogyan? – kérdezte Nicolas.

– Hozzáadunk egyet s mást. Először is néhány emberi alakot. A hölgyet minimum egy udvarhölgynek kell kísérnie, n'est-ce pas? Valakinek elébe kell tartania a szegfűket a szaglás kárpitján, valakinek taposnia kell a harmónium fújtatóját a halláshoz, és valakinek elébe kell tartania egy tálat vagy más egyebet, amelyből a papagájt eteti az Ízlelésen. Az À mon seul désir feliratú képre ráfestett egy szolgálólányt, aki a hölgy elé tartja az ékszeres ládikáját. A többire miért nem festett szolgálót?

– A csábításnál a hölgynek egyedül kell lennie.

– Az udvarhölgyek legyenek szemtanúk a csábítási jelenetnél!

– Honnan tudja? Csábított már el valaha nemes hölgyet?

Elvörösödtem. Még álmomban sem fordultam meg soha nemesasszony szobájában. Olyan utcában is csak igen ritkán járok, amelyben nemesek sétálgatnak, s még ennél is kevésbé tartózkodom egy helyiségben velük. Csupán mise idején szívunk egy levegőt, de ilyenkor is messze ülnek, a legelső padokban, gondosan elválasztva tőlünk, többi népektől. Mise után előttünk távoznak, a lovaik már messze száguldanak, mire mi kicsoszogunk a templom előterébe. Aliénor megérzi a nemesek szőrmeköpenyének a szagát; én soha nem voltam olyan közel hozzájuk, hogy érezném ezt a szagot. Aliénor orra azonban kifinomultabb, mint bárki másé.

Világos: Nicolas már egészen biztosan volt együtt nemesasszonyokkal. Mindent tudhat felőlük. – Milyen illata van egy nemesasszonynak? – kérdeztem, még mielőtt befoghattam volna a szám.

– Szegfűszeg – mosolygott Nicolas. – Szegfűszeg és menta.

Aliénornak citrombalzsamillata van. Citromfüvet termeszt a kiskertjében.

– Hát azt tudod-e, milyen ízük van? – fordította tegezőre Nicolas.

– Meg ne mondd! – tegeztem vissza, azzal gyorsan felkaptam a rajzszenet; a szaglást választottam ki másoláshoz; vázolni kezdtem. Néhány vonallal felrajzoltam a nő arcát és fejdíszét, majd a nyakláncát, mellénykéjét, a ruha ujját, majd a ruhát.

– Nem szabad nagy színblokkokat használnunk – mondtam. – A sárga alj például legyen gazdagon mintázott. Másutt használhatsz gránátalmamintás brokátot – az Ízlelésnél és az À mon seul désir-nél. Itt adj hozzá egy kis színt, így ni, ezzel megtöröd az egyhangúságot.

Nicolas a vállam felett figyelte, amint a ruha egyik háromszögét betöltöttem levelekkel és virágokkal. – Alors, most már csak jobbról-balról a zászlókat tartó oroszlánt meg az egyszarvút kell hozzáadnod. A hölgy és az egyszarvú között majom ül a padon, egy szegfűt tartva. Ez jó. Mi lenne, ha iderajzolnánk egy szolgálót a hölgy és az oroszlán közé? Ő tarthatná azt a tál virágot, amelyből a hölgy majd megfonja a koszorút – mondtam, azzal gyorsan felvázoltam egy udvarhölgy profilját. – Máris sokkal jobb. A mille-fleurs háttér meg szépen kitölti a jelenetet. Nem rajzolom ide, majd csak a kartonra festem. Ebben Aliénor is segíthet nekünk.

– Ugyan mi hasznunkra lehet? – csóválta meg a fejét Nicolas, és a szemére mutatott.

– Aliénor mindig segít apjának a millefleurs megtervezésében. Szép kis konyhakertje van, és nagyon jól ismeri a növényeket, tudja, hogy mire használják őket. Amikor nekilátunk a kartonoknak, majd megbeszéljük vele a dolgot. Alors, a háttér virágai közé néhány állatot is tehetünk – mondtam, és közben már rajzoltam is. – Itt valahol lehetne egy kutya, talán a hűség jelképeként. Néhány ragadozó madár, amelyekkel a hölgy az egyszarvúra vadászik. A lábánál heverő bárány Krisztust és Miasszonyunkat juttatja eszünkbe. És persze jöhet egy-két nyuszi is. A tappancsát a pofája elé tartó nyúl Georges szignója.

Befejeztem a rajzolást; ekkor egymás mellé tettük a festményt és a vázlatot. – Még mindig nem jó – mondtam.

– Nos, mit ajánlasz?

– Fákat – mondtam pillanatnyi töprengés után.

– Hová?

– A zászlók és címerek mögé. Így a vörös címerek jobban elválnak a vörös háttértől. Aztán kettőt ide alulra, az oroszlán és az egyszarvú mögé. Négy fa. A négy égtájat meg a négy évszakot jelképezik.

– Egész világ egyetlen képen – mormolta Nicolas.

– Igen. A hozzátett kék színek majd örömmel töltik el Jacques Le Boeuföt – mondtam. Nem mintha örömet akarnék szerezni neki, gondoltam. Távolról sem.

Lerajzoltam egy tölgyfát a zászlórúd mögé – a tölgyfa a nyár és az észak. Majd egy fenyő következett a lobogó mögé – a fenyő az ősz és a dél. Magyal került az egyszarvú mögé, mint tél és nyugat. Az oroszlán mögé pedig narancsfát rajzoltam, a tavasz és a kelet jelképét.

– Most valóban jobb – mondta Nicolas meglepődött hangon, amikor mindezeket felvázoltam. – Csak azt nem tudom, változtathatunk-e ilyen sokat rajta a megrendelő beleegyezése nélkül.

– Mindez a verdure, a növényzet része – feleltem. – A szövőknek megengedik, hogy változtassanak a háttér növényein és állatain – csak a főalakokon nem szabad változtatnunk. Néhány évvel ezelőtt törvényt hoztak erről Brüsszelben; így nem lehet probléma a megrendelők és a kivitelezők között.

– Vagy a művészek és a karton rajzolói között.

– Úgy van.

– Van valami probléma közöttünk? – nézett rám Nicolas.

A sarkamra ültem. – Nincs. – Legalábbis a munka terén nincsen, tettem hozzá magamban. Ahhoz azonban nem vagyok elég bátor, hogy hangosan is kimondjak ilyesmit.

– Jó – biccentett Nicolas. Felemelte az Ízlelést, és félretette a Szaglást. – Most ezt vázold fel – kérte.

Egy darabig tanulmányoztam a papagájt etető hölgyet. – Ennek az arcát jóval gondosabban festetted meg a többinél.

Nicolas a rajzszenemmel babrált, hozzáért, majd addig dörzsölte, míg a fekete maszat szürkévé vált az ujjai között. – Portrékat szoktam festeni, és ezeket a nőket is szívesen festettem volna modell után.

– Ez itt többet is elárul. Az À mon seul désir-en lévő hölgy is – az nagyon bánatos.

– Ezen nem akarok változtatni.

– Ismered őket, ugye?

– Nemesasszonyok – vont vállat Nicolas.

– De közeli ismerőseid.

– Nem ismerem közelről őket – rázta meg a fejét Nicolas. – Néhány alkalommal találkoztam velük, és…

Meglepődtem, mert Nicolas arca megrándult.

– Utoljára május ünnepén láttam őket – folytatta Nicolas. – Ő – mutatott az ízlelesre – egy májusfa körül táncolt, az anyja meg nézte. Majdnem egyforma ruhát viseltek.

– A gránátalmamintás brokátot.

– Igen. De nem mehettem közelebb hozzá. Az udvarhölgyei nem engedték. – Nicolas összehúzta a szemöldökét az emléktől. – Még mindig arra gondolok, hogy ezen a szőnyegen nem lenne szabad egyetlen nőcselédnek sem lennie.

– A hölgynek mindenképp kell egy kísérő, máskülönben illetlennek tűnne.

– Legalább a csábításnál legyen egyedül – noszogatott Nicolas.

– Szerintem úgy kellene, hogy mindegyik képen legyen egy szolgáló, kivéve azon, amelyiken rabul ejti az egyszarvút. A látás képén, amelyen az állat az ölében fekszik.

– És a tapintásnál se legyen más – tódította Nicolas. – Amikor a szarvánál fogva a kezében tartja. Oda igazán nem kívánkozik kísérő – mondta, és mosolygott. Már újra önmaga volt – a vihar elvonult. – Akkor hát elmondhatom neked az egyszarvú meséjét? Az bizonyára segítene neked.

Mielőtt válaszolhattam volna, Aliénor dugta be a fejét, ugyanazon az ablakon, amelyen nemrégiben Jacques Le Boeuf bekukkantott. Nicolas is, én is felugrottunk. – Itt vagyunk, Aliénor! Itt, a szövőszék mögött!

– Tudom. Maman meg én már visszajöttünk a miséről. Jacques Le Boeuf miatt úgy elkéstünk, hogy a mise véget ért, mire leülhettünk volna. Hozzak egy kis sört?

– De még mennyire! – vágta rá Nicolas.

Amikor Aliénor bement a házba, Nicolas felém fordult. – Ha nem akarsz hallani az egyszarvú szarváról, akkor valami mást mesélek el helyette.

– Ne! – Nem akartam ilyesmiről beszélni, amikor Aliénor a közelünkben jár-kel a házban.

Nicolas fülig érő szájjal rám vigyorgott. Akár akartam, akár nem, kimondta: – Lehet, hogy a nők szegfűszegillatot árasztanak, de az ízük olyan, akár az osztrigáé.