GEORGES DE LA CHAPELLE

Mire Nicolas megérkezett, már órák óta dolgoztunk. A műhelyre csend telepedett. Senki nem beszélt, s legalább egy órája még gyapjút, tűt vagy egyebet sem kértek. A szövőszék pedálja is oly csöndes volt, mintha valami ruhával elfojtották volna. A nők nyugton ültek, vagy bent sem voltak – Christine gyapjúfonalat gombolyított, Aliénor a kertben dolgozott, Madeleine a piacra ment.

Legjobban úgy megy a munka, ha csönd van körülöttem. Ilyenkor órákon át tudok szőni, észre sem veszem az idő múlását, s nem gondolok semmire, csak az ujjaim alatt előre-hátra húzódó színes szálakra. Elég egyetlen nyughatatlan szövőlegény vagy egy fecsegő nőszemély ahhoz, hogy a műhely fenekestül felforduljon. Most aztán tényleg arra van szükségünk, hogy teljes nyugalom legyen, csak így dolgozhatunk rendesen, hogy időben elkészüljünk ezekkel a faliszőnyegekkel. Néha még a legnyugodtabb napokban is eszembe jutott, hogy mennyire szalad az idő, mi van készen, mi maradt még hátra, és hogyan fogunk mindennel megbirkózni.

A fiam, Georges Le Jeune és Luc között ültem, és épp befejeztem az ékszereket, amelyeket a hölgy az À mon désir-en a kezében tart, de fél szemmel a fiamat figyeltem, amint nekikezdett a hölgy vállán a sárgából vörösbe hajló árnyalásnak. Jó munkát végzett a fiú – voltaképp nincs is szükség arra, hogy szemmel tartsam. De erről a szokásról nehéz letenni.

Két külön felbérelt szövő, apa és fia, akik Joseph és Thomas névre hallgatnak, az Ízlelés millefleurs hátterén szorgoskodtak. Már régebben is készítettek számomra ilyen virágmintákat, s tudom, hogy jól és gyorsan csinálják. És ami a fő, csendes emberek, bár Thomas a kelleténél kissé többször használja a pedált. Néha arra gondolok, tán direkt teszi, hogy zajt üssön vele, már ahogyan a fiatalok szokták. Ifjabb Georges-ot külön meg kellett tanítanom, hogyan emelintse nesztelenül a pedált, és csak akkor, amikor már elég sok elválasztó szálat készített. Másoknak persze nem mondhatom meg, mit hogyan csináljanak, de valahányszor Thomas megrecsegteti a pedálját, összecsikorgatom a fogam.

Nem könnyű dolog műhelyvezetőnek lenni. Eltekintve attól, hogy folyton ügyelnem kell a többiekre, én szövöm a legnehezebb részeket – az arcokat és kezeket, az oroszlán sörényét, az egyszarvú pofáját és szarvát, a bonyolult ruhákat. Ott ugrálok a két szőnyeg között, nyomon követem, amint a többi szövő kínlódik a háttér virágaival és az állatokkal, és mind arra vár, hogy én töltsem be az egésznek a közepét.

Megmondtam a szövőknek, hogy a szövőszékek előtt kell ülniük, amikor a Chapelle harangjai megkondulnak – most, hogy május havába léptünk, még korábban. Ma reggel hétkor kezdtünk dolgozni. A többi műhelyben a harang azt jelzi, hogy elkezdhetik a napot, de a céh szabályaiban nem írják elő, hogy a szövők ne érkezhessenek meg korábban; ilyenkor tanulmányozhatják a kartonokat, megnézhetik, mit fognak aznap szőni, és előkészíthetik orsóikat. A harangszó kezdetekor pedig nyomban nekiláthatnak a munkának.

Georges Le Jeune vagy Luc miatt nem is kell aggódnom – ők ketten tudják, hogy reggel nincs idő csellengésre. A másik két szövő már nem egészen ilyen, de az igaz, hogy ez nem az ő műhelyük, nem az ő megbízásuk, s bár kedvelem a kezük munkáját – az ő virágos mezőik csaknem olyan finomak, mintha magam csináltam volna –, néha azon töprengek, vajon eljönnek-e másnap is, nem találnak-e másvalahol olyan munkát maguknak, ahol kisebb a követelmény. Joseph soha nem panaszkodik, de azt látom, hogy Thomas úgy ül a szövőszék elé, hogy maga elé bámul, míg a harang az utolsót el nem kondítja, és csak akkor emeli fel a kezét, s akkor is olyan lassan, mintha követ kötöttek volna a csuklójára. Pedig hát még legalább tízhavi munkájára szükségem lesz, akár hangosan taszigálja a pedált, akár nem. Az is lehet, hogy még nem gyógyult fel egészen a téli betegségéből. Aliénor ellátta gyógyszerekkel őt is meg ifjabb Georges-ot is, amikor lázasak voltak, mégis hetek kellettek ahhoz, hogy talpra álljanak. Ezt az elvesztegetett időt azóta sem tudtuk behozni.

Christine azt mondogatja, hogy imádkozni kell. De az imádság is túl sok időt vesz el, így arra kérem feleségemet, menjen el a Sablonba, és mondjon mindnyájunk helyett imát, mi meg inkább itt maradunk, és addig is szövünk.

Hangokat hallok a konyhából. Madeleine jött vissza a piacról, valami férfit hozott magával. Nem foglalkozom vele – Madeleine körül sok széptevő sürög-forog. Egy szép napon még ráfizet.

Azután Aliénor furcsa arckifejezéssel bejött a kertből.

– Mi az? – törte meg Christine a műhely áldott csendjét.

Aliénor a házból kihallatszó hangokra figyelt. – Visszajött – mondta.

– Ki? – nézett fel Georges Le Jeune.

Felesleges kérdés volt. Máris tudtam. És azt is, hogy vége a nyugalmunknak – ez az ember képtelen nyugton maradni.

Ekkor belépett Madeleine a műhelybe, arcán ostoba mosollyal. – Itt a párizsi ember! – jelentette.

Madeleine mögött azonnal felbukkant az utazástól fülig sáros Nicolas des Innocents, arcán széles mosollyal. – Ugyanúgy ülnek itt, ahogyan a múlt nyáron itthagytam magukat – gúnyolódott. – A világ halad, Brüsszel azonban egy helyben áll.

Feltápászkodtam. – Legyen üdvözölve – mondtam. – Christine, italt a vendégnek! Egy kis adag sört. – Bár Nicolas szörnyen alkalmatlan volt, senki ne mondhassa rám, hogy nem fogadom jó szívvel a látogatókat, kivált, ha oly messzi földről utaztak ide.

Georges Le Jeune is felállt, majd Luc is, és csak álldogáltak, míg intettem, hogy üljenek vissza. Nicolas miatt senkinek nem érdemes abbahagynia a munkáját.

Christine odabólintott mentében Nicolas felé. – Tehát újra meg akarja nézni, igaz? – és olyan mozdulatot tett a fejével, ami éppúgy vonatkozhatott a szövőszékekre, mint az ajtóban tébláboló Aliénorra.

– Valóban, madame. Reméltem, hogy megnézhetem, amint Aliénor körbetáncol egy májusfát, de ehhez túl későn érkeztem.

Christine eltűnt a házban, és egyetlen szóval sem világosította fel Nicolas-t, hogy mindnyájan átdolgoztuk május elsejét – bár az igaz, Lucöt és Thomast valamivel hamarabb elengedtem, hogy megnézzék a kirakodóvásárt.

Amikor Nicolas bejött a műhelybe, összerándult, mint aki szögbe lépett. – Jól van? – kérdeztem.

Nicolas vállat vont, de könyökét az oldalához szorította. – Csak egy kicsit összetörtem az utazástól – mondta, majd Aliénor felé fordult. – Hát maga, Aliénor, hogy bírja? – kérdezte, s rámosolygott a lányra. Észrevettem, hogy két oldalsó foga hiányzik, és a szeme körül ütésnyomok sötétlenek. Leeshetett a lováról, de az is lehet, hogy verekedésbe bonyolódott. Az utakon rablók garázdálkodnak.

– Nagyon jól, monsieur – válaszolta Aliénor. – De a kertem még nálam is jobban bírja. Jöjjön, szagolja meg a virágaimat!

– Egy pillanat, szépség. Előbb meg szeretném nézni a szőnyegeket.

– Őt akarja látni? – mosolyodott el szárazon Aliénor. – Nos, ehhez túl korán jött.

Nem értettem, csak akkor fogtam fel szavai értelmét, amikor Nicolas megnézte a szövőszéken az Ízlelésből látszó sávot. – Ah! – mondta elszontyolodva. Nem láthatott egyebet, csupán a hölgy papagájt tartó kezét, felsőruhájának egy darabkáját, a majom kezdetét és egy szarka szárnyát. És persze a háttér ezer virágát. Egy szövőlegény szemének gyönyörteljes látvány, de láttam, hogy Nicolas-nak csalódást okozott ez a csík. Rápillantott az À mon désir-re, mint aki azt reméli, hogy legalább azon láthat egy arcot. Ott azonban csak a hölgy karja volt látható, amint az ékszerek után nyúl, valamivel több a ruhájából és a majomból, meg egy kék sátorlap, amelyet aranyos sugarak pettyeztek.

– Rosszabb is lehetne – szólalt meg Aliénor. – Ha megszőttük volna az arcát, akkor már továbbtekertük volna a hengert, és ennyit sem láthatna belőle, csak amikor a szőnyeg már elkészült.

– Hacsak maga nem tekerné vissza számomra, mademoiselle.

– Papa senki kedvéért nem tekeri vissza, amit sző – felelte Aliénor élesen. – Attól tönkremenne a szál feszülése. – Ez a felelet illett egy lissier lányához!

– Nos, akkor addig itt kell maradnom, míg meg nem szövik őt – mosolyodott el újból Nicolas.

– Ezért tette meg ezt a hosszú utat? – kérdeztem. – Csak azért, hogy megnézzen egy sávot a szőnyegből? Nem mondom, szép kis utazás, s mindez egy női arc miatt!

– Egyébként is meg kell beszélnem valamit magával – rázta meg a fejét Nicolas. – Léon Le Vieux megbízásából.

Ugyan mit akarhat most Léon? – húztam össze a szemöldököm. Léonnak tudnia kell, hogy nyakig ülök a munkában, nem bírok más rendelést fogadni. És miért nem ő jött, miért ezt a piktort küldi maga helyett? A szövők mindnyájan rám néztek. Bármit akart is Léon, én azt akartam, hogy a szövők dolgozzanak, ne pedig hallgatózzanak.

– Menjünk ki a kertbe – mondtam. – Így legalább egy füst alatt megnézheti Aliénor virágait is.

Előreindultam. Nicolas mögöttem ballagott ki az ajtón, a kertbe, és Aliénor ellépett az utunkból. – Eredj, segíts anyádnak – mondtam neki. Most Aliénor arcáról rítt le a csalódás, de persze egy szót sem szólt, csak ment, és teljesítette, amit parancsoltam.

Aliénor kertje májusban a legszebb. A friss, új virágokat még nem fakította ki a nap. Minden virágba borult – a Salamon pecsétje, a meténg, a violák, a harangvirág, a margaréták, a nefelejcsek. De a legszebb Aliénor völgyi lilioma volt, amely teljes virágjában pompázott, és illata távolról is mindenkit odacsábított. Nicolas néhány pillanatig csak állt, szimatolt és csodálattal nézelődött.

– Már el is felejtettem, milyen szépséges ez a kert – jött aztán vissza hozzám. – Felér egy gyógyfürdővel, kivált, ha az ember napokon át úton volt.

– Nos hát, mi szél fújta ide hozzánk?

– Éppoly váratlan dolog, mint mindig – nevetett Nicolas.

Vállat vontam. Kezem meg-megrándult: szőni akart. – Elfoglalt ember vagyok. Igen sok teendőm van még.

Nicolas leszakított egy margarétát. Aliénor ki nem állhatja, ha valaki a virágait tépdesi – elég baja van amúgy is velük, anélkül, hogy valaki lekaszabolná őket. Nicolas morzsolgatni kezdte ujjai között a szirmokat. – Azért jöttem, mert Jean Le Viste pontban időre meg akarja kapni a szőnyegeit.

Az az átkozott kereskedő, aki egész nagyböjt alatt a műhelyem körül lófrált! Tudtam, hogy Léon Le Vieux-nek kémkedik, noha azt mondta, hogy megbízást szeretne adni nekem. Azóta persze hírét sem hallottam.

Valami suhogást hallottam a hátam mögött – Aliénor leguggolt a fűszernövényei között, kezében nyesőollóval. Megpróbált láthatatlan maradni, de egy vak lány nem tud jól bújócskát játszani. – Mit csinálsz itt, te lány? – mordultam rá. – Nem megmondtam, hogy segíts anyádnak?

– Épp azt csinálom – vágott vissza Aliénor. – Turbolyát kért a levesbe.

Fogadni mernék, hogy anyja hallgatózni küldte ide. Ismerem a feleségemet – nem szereti, ha valamiből kimarad. Nem zavartam el Aliénort – ő és Christine hamarosan úgyis mindent megtudnak. – Senkinek ne szólj arról, amit itt hallottál – mondtam a lányomnak. – Se a szövőknek, se a szomszédoknak, se senkinek.

Aliénor bólintott, majd nekilátott, s kötényébe kezdte vagdosni a fűszernövényt.

– Aggodalomra semmi ok – mondtam Nicolas-nak. – A tél folyamán kissé lemaradtunk, mert betegségek törtek ránk, de már behoztuk a lemaradást. Jövő húsvétra mindennel elkészülünk, ahogyan Monseigneur Le Viste kérte.

Nicolas megköszörülte a torkát, s lehajolt, hogy megszagoljon egy szegfűt, s megsimítsa virágát. Ennek van még valami mondanivalója, gondoltam, csak egy kis időt akar nyerni. Ekkor Christine bukkant fel, kezében söröskorsókkal. Nicolas határozottan megkönnyebbültnek látszott. – Ah, köszönöm, madame! – egyenesedett fel, és a feleségem elé lépett.

Christine általában Madeleine-t vagy Aliénort szokta megbízni a sör felszolgálásával, ezúttal azonban ő maga jött: remélte, hogy így rögtön, első kézből hallja meg Nicolas-tól a híreket, nem csak később, tőlem. Megszántam őt. – Ülj ide – mondtam, és helyet csináltam számára magam mellett a padon. Christine is meghallhatja. Akármi hírt hozott is Nicolas, az nem lehet jó. Mindketten Nicolas felé fordultunk, a hátunk mögött vagdosó Aliénorral, s vártunk.

Amikor Nicolas végre rászánta magát – előbb még utolsó cseppig kiitta a sörét, s megcsodált még néhány virágot –, nyersen kibökte:

– Jean Le Viste gyertyaszentelőre akarja megkapni a szőnyegeit.

Aliénor abbahagyta mögöttünk az olló csattogtatását.

– Képtelenség! – kiáltott fel Christine. – Már eddig is éjt nappá téve dolgoztunk, minden pillanatban, amit Isten adott.

– Nem tudna felvenni még néhány embert? – ajánlotta Nicolas. – Tegyen minden szövőszékhez három takácsot!

– Nem – feleltem.– Nem tudok még egy szövőlegényt fizetni. Ha megtenném, semmi hasznunk nem maradna. A végén még nekem kellene fizetnem Jean Le Viste-nek a megtiszteltetésért, hogy megszőhettem a szőnyegeit.

– Ha hamarabb befejezné, nemsokára újabb megbízást kapna, amin behozná a pénzét.

– Egy fillér spórolt pénzem sincs, amiből bárkit megfizethetnék – ráztam meg a fejemet. – Márpedig anélkül nem vehetek fel még egy szövőmunkást, hogy ne fizessek valami előleget neki.

Nicolas kétségbeesett mozdulatot tett. – Jean Le Viste gyertyaszentelőre akarja a szőnyegeit, és katonákat fog értük küldeni. Ha addig nincsenek készen, elviteti, ami kész, de egy fityinget sem fizet értük.

– Kinek a katonái jönnének ide? – hördültem fel.

– A királyé – felelte kis szünet után Nicolas.

– De hát az egyezség húsvétra szól! – vágott közbe Christine. – Le Viste nem szegheti meg az egyezséget!

Legyintettem. A nemesek azt csinálnak, amit akarnak. Mellesleg Léon még mindig megfenyegethet minket a Háromkirályok zöld nadrágjával. Ha nem teljesítem a kérést, tönkretehet. – Miért nem Léon maga jött el? – mondtam megrovó hangon. – Szívesebben tárgyaltam volna meg vele ezt az ügyet.

– Nagyon elfoglalt – vont vállat Nicolas.

Aliénor ollója újra abbahagyta a vagdosást. A lányom éppúgy ítéli meg az embereket, akárcsak én. Igen jó füle van, meghallja, ha valaki hazudik, ahogyan nekem meg jó szemem van az ilyesmihez. Aliénor rögtön meghallotta Nicolas hangjából, hogy nem mond igazat, ahogyan én is megláttam a szemében, mert miközben beszélt, nem nézett rám. Valószínűleg sok mindent elhallgatott. Nem faggattam, mert sejtettem, hogy úgysem bírnám kiszedni belőle; esetleg később, olyan helyen, ahol Nicolas otthonosabban érzi magát.

– Nos, később még beszélgetünk – mondtam. – A Vén Kutyában. Kész az ebéd? – néztem Christine-re.

– Hamarosan kész lesz! – ugrott fel a feleségem.

A kertben hagytam Nicolas-t, én meg visszamentem a műhelybe. Nem kezdtem el azonnal szőni, csak megálltam az ajtóban, onnan néztem a szövőlegényeket. Munkájuk fölé hajoltak, szinte mozdulatlanul ültek, mintha négy madár ült volna hallgatagon egy ágon. Olykor egyikük lökött egyet a pedálon, hogy átemelje a fonalat, de a fa reccsenésétől eltekintve néma csend volt.

Christine mellém állt. – Tudod, mit kell tennünk, ugye – mondta halkan.

– Nem tehetjük – válaszoltam éppoly csöndesen. – Eltekintve attól, hogy megszegnénk a céh szabályait, tönkremenne a szemünk, és gyertya csepegne a szőnyegre. A viaszt nehéz kiszedni, könnyű bizonyítékot szolgáltatna a céhnek, ha valakinek kedve kerekedne feljelenteni minket.

– Nem úgy értettem. Senki nem szőne éjszaka – még te sem.

– Úgy képzeled, hogy vasárnap is dolgozzunk? Csodálkozom rajtad, amiért ilyesmit ajánlasz. Ha erre gondoltál, meg kellene vesztegetned a papot, mert hogy annak előbb-utóbb a fülébe jut, az biztos.

– Dehogy gondoltam ilyesmire! Szó sem lehet róla, hogy vasárnap, a szent napon dolgozzunk!

– Akkor hát mi jár a fejedben?

– Hagyd, hogy én szőjem a millefleurs-ös hátteret, Georges fiunk meg csinálja a nehezebb részeket, veled együtt.

Hallgattam.

– Jól mondtad: nem tudnánk megfizetni még egy szövőlegényt – folytatta Christine. – De itt vagyok én. Használj fel engem, és engedd, hogy a fiad megcsinálja azt, amire képes – nézett keményen a szemem közé a feleségem. – Jól kitanítottad. Most aztán itt az ideje, hogy önállóan szőhessen.

Christine megpróbált rábeszélni, mit kell tennünk, legalábbis úgy tett. Én azonban tudtam, mit akar valójában – ő maga akar szőni!

– Tiens, megéheztem – mondtam. – Még mindig nincs készen az az ebéd?

***

Amikor a harangok elkongatták a napi munka végét, azonnal elvittem Nicolas-t a Vén Kutyába. Nem mondhatnám, hogy jól érzem magam zajban, a hangoskodó emberek között, de ez volt a legjobb hely, ahol megvitathattam vele Jean Le Viste követelését. Georges Le Jeune is velünk jött, Lucnek meg szóltam, hogy fusson, és hozza el Philippe-et is. Már jó ideje nem jöttünk így össze este.

– Ah! – sóhajtott fel Nicolas, amikor körülnézett, és belekóstolt az italába. – Brüsszeli sör és brüsszeli kompánia. Hogy is feledkezhettem el minderről? Olyanok itt a kocsmák, akár a sírboltok, s vizet szolgálnak fel, amit sörnek neveznek. Hát ezért zötykölődtem tíz napon át a rossz utakon?

A magam részéről örültem, hogy csönd volt az ivóban. – Később majd felélénkülnek. Akkor majd jól szórakozhat.

Georges Le Jeune az út részleteiről faggatta Nicolas-t; tudni akarta, milyen volt a lova, kikkel lovagolt együtt, hol szállt meg. Egészen felvillanyozódott más városok, helyek gondolatától, bár amikor velem jött Antwerpenbe és Bruges-be, alig bírt aludni, jóformán semmit nem evett, és alig mert szólni az idegenekhez. Csak akkor volt boldog, amikor megint hazatértünk. Azt szokta mondogatni, hogy egy szép napon elmegy, és megnézi Párizst, de tudom, soha nem fog elmenni.

– Rablókkal is találkoztál útközben? – kérdezte e pillanatban a fiam.

– Á, nem. Semmi más nem akadt az utamba, csak sár meg egy sánta ló.

– Akkor hol szerezted ezt? – mutatott Georges Le Jeune a Nicolas szeme alatt húzódó sárgás foltra. – És az oldaladat is fájdítod!

Nicolas vállat vont. – Egy párizsi kocsmában nagy verekedés tört ki. Engem is elkaptak, és csúnyán helybenhagytak – mondta, majd felém fordult. – Hogy van Aliénor? Készül már a kelengyéje?

Ez nem tetszett. Honnan tudhat Nicolas Aliénor kelengyéjéről? Csak Christine és Georges Le Jeune tud a Jacques Le Boeuffel kötött egyezségről. Christine erősködött, hogy mondjuk meg a fiunknak is, mert tudnia kell, mire számítson, ha majd átveszi a műhelyt. Ő azonban senkinek nem mondhatta el – tud titkot tartani.

Még nem volt időm válaszolni, amikor Philippe megérkezett Luc társaságában. – Nem számítottunk a visszatérésedre – mondta Philippe Nicolas-nak, miközben leült. – Múlt nyáron olyan villámgyorsan festettél, hogy azt hittem, alig várod, hogy elmehess. Mintha megesküdtél volna, hogy soha többé nem hagyod el Párizst!

– Üzleti ügyben jöttem Georges-hoz, és látni akartam, hogy állnak a szőnyegek – mosolygott Nicolas. – És persze öröm volt viszontlátni Christine-t és Aliénort. Épp az imént kérdezősködtem felőle Georges-tól – fordult ismét felém. – Hogy van hát?

– Aliénor nagyon elfoglalt mostanában – feleltem kurtán. – Késő éjszakáig varrja a szőnyegeket, így aztán napközben nem sokat látjuk.

– Alors, akkor maguknak nagy előnyük van a többi műhellyel szemben – mondta Nicolas. – Ha Aliénor látna, nem tudna sötétségben varrni. Vak lévén azonban akár egész éjszaka is dolgozhat, nem csak a két harangszó között. Hálás lehet, amiért ilyen segítsége van a lányában.

Érdekes, erre még soha nem gondoltam.

– De hát akkor persze nem lehet ideje a kelengyéje elkészítésére – folytatta Nicolas. Philippe kimeredt szemmel bámult. Azt hiszem, mindenki meghökkent – senki nem számított arra, hogy Aliénor férjhez menjen.

– A lányomat nem érdekli a kelengyéje, csak ezek a szőnyegek, ahogyan mindnyájunkat – motyogtam. – Most, hogy két teljes hónapot elvesztegettünk a betegségek miatt, még rosszabb helyzetben vagyunk. – Nem szándékoztam kifecsegni a dolgot, de Nicolas annyira felbosszantott, hogy mégis kikotyogtam.

Georges Le Jeune döbbenten rám nézett. – Miért lennénk rosszabb helyzetben? A betegség már a hátunk mögött van!

– Kérdezd meg Nicolas-t!

A fiam, Luc, Philippe és én, tehát mindnyájan Nicolas-ra néztünk, aki kényelmetlenül izgett-mozgott, és a sörébe pislogott. – Igazán nem tudom – mondta végül. – Léon csak annyit mondott, hogy Jean Le Viste előbb akarja megkapni a szőnyegeket, de hogy miért, azt nem mondta el nekem.

– Ha nem tudja, akkor bizony nincs min veszekednünk és alkudoznunk vele…

– Márpedig Léonnak tudnia kell – mondtam gúnyosan. – Léon mindent tud. És vajon miért nem jött el ő maga? Ne akarja azt mondani, hogy annyira elfoglalt – az ilyesmi soha nem állíthatta meg azelőtt, hát még ha Jean Le Viste ügyéről van szó!

Nicolas kihívó arccal nézett rám – szemmel láthatóan nem tetszett neki, ha semmibe vették. Felemelte a kriglijét, és kiitta az utolsó cseppeket, majd megint teletöltötte, és egyetlen hosszú korttyal kiitta. Tenyerembe vájtam a körmöm, de nyugton maradtam, pedig mialatt ivott, magam is szörnyen megkívántam a sört.

Nicolas böfögött egyet. – Jean Le Viste felesége kérte meg Léont, hogy engem küldjön ide. Azt akarta, hogy menjek el Párizsból.

– Miért, mi rosszat tettél neki? – kérdezte Philippe. Halkan beszélt, de azért mindnyájan hallottuk.

– Találkozni próbáltam a lányával.

– Bolond – mormoltam.

– Nem mondaná, ha látta volna valaha.

– Látta – mondta Philippe. – Mindnyájan láttuk. Ő az Ízlelés hölgye.

– Most pedig mindnyájan a maga ostobaságáért fizetünk – mondtam. – Ha Léon itt volna, rendesen megbeszélhetném vele a határidőt. Ő elintézné, hogy Jean Le Viste belátóbb legyen. De maga semmit nem tud elintézni, mert maga csak egy küldönc. Magával semmiféle üzleti ügyet nem lehet eligazítani.

– Sajnálom, Georges – mondta Nicolas –, de kétlem, hogy Léon Le Vieux segíthetne. Jean Le Viste nehéz ember – ha egyszer a fejébe vesz valamit, nem könnyű lebeszélni róla. Nekem egyszer már sikerült – amikor azt akarta, hogy a szőnyegek csatajelenetet ábrázoljanak. De nem hinném, hogy akár nekem, akár Léonnak újra sikerüljön rábírni valamire.

– Maga volt az, aki egyszarvúra változtatta a témát? Sejthettem volna, hiszen rajong a hölgyért.

– Nem én, hanem a felesége találta ki, de tényleg. Úgyhogy őt vádolja, ne engem. Vádolja az asszonyt – emelte söröskorsóját a kocsma végében ácsorgó, sárga ruhás utcalányra. A nő rámosolygott. A brüsszeli szajhák kedvelik az idegeneket – úgy képzelik, hogy egy párizsi többet fizet, és gyengédebben bánik velük. Lehet, hogy igazuk van. A nők egyszeriben úgy kezdtek körözni Nicolas körül, akár a sirályok, amikor halat vetnek elébük. Én magam mindössze egyszer voltam egy szajhával, még Christine előtt, akkor is annyi sört ittam, hogy nem is emlékszem, mit csinált velem. Hébe-hóba ma is a térdemre ül egyik-másik utcalány, amikor nincs más ülőhely, és lassan telik az éjszaka. De persze tudják, hogy velem kár kikezdeniük.

– Tiens, Georges – mondta Nicolas. – Végtelenül sajnálom az egészet. Ha akarja, segítek egy kicsit a műhelyben, ha ugyan ez jelent valamit.

– Maga! – hördültem fel, aztán elhallgattam. Szinte a fülemben csengett Christine hangja, amint ezt súgja: „Minden segítséget el kell fogadnunk!” Bólintottam. – Épp a napokban érkezett új gyapjúszállítmány, amit szét kellene válogatni. Ebben például segíthetne.

– Még nem is kérdeztél az első két szőnyegre, a Szaglásra és a Hallásra – mondta Philippe. – Nem az Ízlelés az egyetlen nő, aki a világon van, tudod-e?

A Szaglást és Hallást már szépen felcsavargattuk, rozmaringot tettünk beléjük molyok ellen, és elraktuk a műhely sarkában lévő hosszú fadobozba. Soha nem alszom jól, amikor elkészült szőnyegeket raktározok a műhelyben. Georges Le Jeune és Luc alusznak mellettük, mert minden lépés mögött betörőt sejtek, aki ellopja őket, minden főzéshez megrakott tűzben tűzvészt látok, amelyben megsemmisülnek.

– Nem változtattátok meg, ugye? – kérdezte Nicolas.

– Nem, nem, éppen olyanok, amilyennek megfestetted őket. És nagyon szépek, amikor a falon függnek. Egy-egy kis világot jelent mindegyik.

– A nemesasszonyok valóban egész nap ilyesmivel foglalkoznak? – kérdezte Georges Le Jeune. – Muzsikálnak meg madarakat etetnek, és szép ékszereket viselnek az erdőben?

– Némelyikük bizonyára – vigyorgott Nicolas, és a korsó után nyúlt. Megrázta, de semmi nem lötyögött benne.

– Menj, Luc, hozz még sört – mondtam. Már nem tudtam haragudni Nicolas-ra. Talán igaza van; Jean Le Viste úgyis eléri, amit akar, és mi semmit nem tehetünk ellene.

Luc felkapta a korsót, és odament a sarokban álló hordóhoz. Mialatt várta, hogy megtöltsék a korsót, a sárga ruhás szajha beszélni kezdett hozzá, és közben Nicolas felé mutogatott. Luc szeme kitágult – nem volt hozzászokva, hogy felkeltse a nők figyelmét –, és megrázta a fejét.

– Mondd csak, valóban láttál valaha egyszarvút? – kérdezte Georges Le Jeune.

– Nem – felelte Nicolas. – De az egyik barátom látott. Egy erdőben, kétnapi járóföldre Párizstól.

– Igazán? Mindig azt hittem, hogy az egyszarvúak messze, Keleten élnek, ahol az elefántok is. De tudatlan vagyok az efféle dolgokban, így inkább nem jártatom a szám.

– A barátom azt mondta, hogy az egyszarvú nagyon sebesen futott, olyan volt, mintha valami fehérség villant volna át a fák között, és hogy a szarva miatt nehezen lehetett kivenni a vonásait – bár azt állítja, hogy látta, amint mosolyog. Ezért festettem meg olyan elégedettnek a képeken.

– És az asszonyok is olyan elégedettek voltak vele? – kérdezte Philippe.

Nicolas vállat vont.

A kancsó már megtelt, de a tulajdonos nem Lucnek, hanem a szajhának nyújtotta át. Luc hátramaradt, a nő meg a kebléhez szorította a korsót, és felénk libegett. – Itt a sörük, uraim – mondta, azzal odaplántálta magát Nicolas elé, és úgy tette a korsót az asztalra, hogy megmutatta a mellét. – Van itt számomra is egy hely?

– Hát hogyne! – húzta Nicolas maga mellé a nőt a padra. – Soha nem teljes az asztal, ha nincs körülötte egy-két kurva.

Én soha nem mondanék ilyet egy nőnek, még ha az valóban kurva is, de a sárga ruhás nőszemély csak nevetett. – Akkor idehívom a barátnőimet is – jelentette ki. Egy perc múlva még két nő csatlakozott hozzánk, és a mi sarkunk lett a kocsma leglármásabb helye.

Ezek után már nem sokáig maradtam. Szajhákkal játszadozzanak csak a fiatalok. Amikor távoztam, a sárga ruhás némber épp Nicolas ölében ült, egy zöld ruhás meg az iruló-piruló Georges Le Jeune-t választotta, a harmadik, egy piros ruhás meg egyszerre évődött Luckel és Philippe-pel.

A hazafelé vezető úton szinte az összes sört kihugyoztam. Odahaza Christine még fent volt, s várt rám. Nem szólt egy szót sem – de tudtam, mit akar hallani.

– Alors – mondtam. – Szőhetsz. Másképp nem tudnánk időre elkészülni. De aztán egy szót sem erről senkinek!

Christine bólintott. Azután elmosolyodott. Megcsókolt, és az ágyunk felé húzott. Hát igen, a szajhák maradjanak csak a fiataloknak.