TIZENKETTEDIK FEJEZET

melyben végre megnyugodhatnának a testőrök, de van itt még néhány izgalmas kérdés - ,,Akkor hát a bíboros jól ráfázott!" - Merész álmok éjszakája

Igazi nyári éjszaka.

Sűrű csillagos, tiszta, mély.

Csöndje, zizegés, susogás.

Bagoly rikolt valahol a messzeségben.

Felhőfodrok a hold éles, vékony sarlója körül. A Besenyő-szikla sziluettje mintha megnőtt volna.

Hatalmasnak, égbe nyúlónak, fantasztikusnak,tűnik az egész.

Az élő fa, az eleven sólymok fészkével - mintha nem is volna. Beleolvad az óriás, sötét tömbbe.

Zoli bácsi tanácsára mindannyian halkan beszélnek.

Nem égetik a zseblámpákat sem. Hagyják, hogy sátrastul magába olvassza őket az éjszakai erdő.

Szentjánosbogár-lámpáskák csillannak meg a fűben.

- Na, ez derék nap volt! - tenne pontot a beszélgetés végére Miklós Zoltán. - Tegyük el magunkat holnapra, testőr urak!

Az ikrekkel azonban nem lehet bírni. Fickándoznak, viháncolnak, nyoma sincs rajtuk az álmosságnak.

- Fantasztikus klassz volt! - mondja Dini megdicsőülve.

- Tegnap ilyenkor nem is álmodtam volna, hogy, ilyen izgi lesz - véli Dániel. - Ámbár... továbbra is állítom, sok időt és fáradságot takaríttok meg...

- ...ha engedem, hogy a vermedbe csaljad a Baricsát! Ezt mintha már említetted volna, fiacskám, kábé kétezerszer...

- Fiacskám, ismétlés a tudás anyja. Ha nem tudnád...

- Ezer zöldfülű viháncmadár! Hagyjátok már abba! Holnap is nap lesz.

A fiúk azonban ettől csak még inkább fölélénkültek.

- Az ám! Micsoda nagy nap!

- És tessék mondani: mi lesz, ha nem fogadják vissza a kamocsai sólymok a fiókáikat?

A madarász nagy levegőt vesz.

- Akkor bizony bonyolódik a helyzet. Éhen veszni nem hagyhatjuk a kicsiket. Van egy természetes lehetőség: ebbe a fészekaljba csempésszük át az egyik fiókát, kiegészítjük a családlétszámot négyre. Annyit képesek fölnevelni. S a másiknak marad a házi fölnevelés.

- Pikk-pakk! Lőttük a házi fölnevelést! - mondják kórusban az ikrek.

- Hagyjátok csak. Az Oszkár bácsi specialitása. Nevelt már vércsét, gólyát, baglyot is odahaza - Gyöngyi hosszú történeteket tudna erről mesélni. Vigyázni kell ám, hogy csak egyetlen embert szokjanak, mert másképp nem sikerül a visszavadítás.

Dini úgy érzi, nem jól hallotta...

- Vissza... micsodálás?

- A szabadon eresztés, na. Fokozatosan rászoktatni a szabad zsákmányolásra a madarat, aztán világgá kergetni. Ez a dolgok rendje. Ilyenkor, bár nem szívesen teszi, a gondozója is durván viselkedik, hogy tőle is végképp elszakadjon a jószág. De hát a természetben ez a természetes: sok fajnál a szülők elkergetik az anyányi állatokat: álljanak meg a maguk lábán, éljenek önállóan. Ezt tesszük mi is... Persze, remélem, nem lesz rá szükség.

Mariann bizonyos volt ebben.

Az ikrek is bizakodtak.

- Az a kérdés, mekkora stresszhatás érte a szülőket - ingatta fejét Zoli bácsi. - Ha épp nem voltak otthon, mikor elvitték a kicsinyeiket, még a jobbik eset. Akkor csak nem értik, nem bírják fölfogni, keresik, panaszolják. Oszkár már kora reggel visszateszi a két aprót, ez még huszonnégy órán belül esik, tehát - reménykedhetünk.

- Igen. És Cseke is ott lesz...

- Meg Guszti...

- Legyenek... Kell a segítség! - Mi is szeretnénk... - könyörgő az ikrek hangja.

Zoli bácsi válasza mégis könyörtelen:

- Közönség viszont nem kell! Minél kevesebb ember, minél kisebb hűhó - annál biztosabb az eredmény. Erre gondoljatok, porcikáim! Most pedig - ezer zöldfülű viháncmadár! - takarodó! A Káldorok csak látszólag nyugodnak bele a hajcsikálásba. Kicsit még a sátruknál tartják Zoli bácsit. Úgy viselkednek, mint az esti mesét kérő gyerekek:

- És ha visszafogadják, és megint két fészekre kell vigyázni, hogy tetszik megszervezni az őrséget? Ugye, mi itt maradhatunk?!

- Majd akkor megbeszéljük. Na, jójszakát!

- Csak még egyet, Zoli bácsi! Mi lesz a kis uhuval? - nyúlánkozik fektében Dini-Porthos.

- És azzal a Tintanyalóval vagy ki a csodával? - Dani-Athosnak újra föl kell ülni a gumimatrac-ágyon.

- Tindolinivúrral? Megfizettetik vele az uhu eszmei árát: ugrik ötvenezer forintja!

- Úgy kell neki! Na és a Baricsa?

- Sokkal súlyosabb eset. Nem vagyok jogász, nem tudom pontosan a jogi formulákat, de itt életveszélyes fenyegetés, személyes szabadság megsértése meg ilyesmik forognak fenn.

- Énellenem! - veri a mellét Dániel.

- Meg énellenem! - teszi ugyanezt Dénes. Már ő is ül.

Kócos árnyék a sátorhomályban.

- Úgyhogy ebből sitt lesz, az biztos. - Az ősz férfi enyhe borzongással ejti a szót. - Hűvösre kerül őkelme.

- Vagyis börtönbe?

- Nem is üdülőbe! Ráadásul fiatalkorúak sérelmére elkövetett cselekmények... Nem ússza meg egykönnyen - magyarázza Miklós Zoltán. - De hát ő kereste a bajt... Az a cimborája is alaposan megüti a bokáját...

Azzal együtt meg is kell fizetnie a sólymok árát. Rámegy inge-gatyája.

- Az is, amit a zacskóragasztással keres a dutyiban?

A madarász tűnődve rábólint. Diadalmasan kacagnak a testőrök.

- Akkor hát...

- Rizshüllő bíboros jól ráfázott...

- Hanem halljátok, srácok, honnét volt nektek az a micsoda... az a bokszeres forgópisztoly?

- Bokszeres-késes apacs forgópisztoly - javítja ki Dini. - Apa hozta két évvel ezelőtt Párizsból. Volt még egy kevés frankja, elvetődött egy árverésre, meglátta, megvette. Mi meg elkunyeráltuk tőle.

- Minden veszélyes helyre magunkkal hordjuk. És fölváltva viseljük: egyik nap Dini, másik nap én. Sajnos, ma nem én voltam a soros.

- Csudát sajnos. Úgyse lett volna időd előrántani.

Az újabb vitának Zoli bácsi szigorú parancsa vetett véget.

Hamarosan - úgy tizenegy óra tájt - elcsöndesült a kis őrtábor.

Álmodott a vidék.

Álomba merültek a gyerekek. Az ikrek a madárpiacon vannak álmukban. Pontosabban szólvást: a zugpiacon, ahol sármányok, stiglincek, királykák, piros sapkás feketeharkályok, kék fejű, rózsás mellényű kövirigók várnak gazdára a piszkos, levegőt alig adó dobozokban. Kisszerdahelyen van ez a rossz hírű piac, a madarászok sok levelet írtak már miatta a hatóságoknak, de senki sem rezzentette szét a kalmárbandát, a Tindolinihez hasonló fickókat. Végül három deltás szerdahelyi madarász - Molnár, Csapó meg Bogdán nevezetűek - elszánta magát.

Lerohanták a dobozos brancsot. Percek alatt szélnek eresztették az egész madárseregletet: vagy negyven kisebb-nagyobb védett szárnyast.

- Mehetnek a rendőrségre! Tessék! Tegyenek följelentést! - mondták a nyavalygó paliknak. Azok persze nem mentek: akinek vaj van a fején, nem állhat a napra, avagy: ha üvegből van a házad, ne dobálózz kővel!

Nohát ez történik az ikrek álmában is. Persze Káldor módra. A terv rendkívül egyszerű: vermek a zugpiac felé vezető úton. Zsupsz bele a dobozos pasingerek. Ők meg oda mindegyikhez szép sorjában. Dani álmában Dani kezében, Dini álmában Dini kezében ott az óriás apacs forgópisztoly. Olyasforma nagy a csöve, mint egy öntözőcső.

- Ide a madarat! - kiáltják. S ha nem adja a muksó, dől az apacs öntözőcsőből a víz a gödörbe. Némelyik egyből elereszti a sármányt vagy rigót, némelyik csak mikor már kötésig ér neki a víz. A legkonokabb persze Baricsa, aki sziklamászó csákánnyal próbál kikapaszkodni a töbörből, és csak akkor ereszti el a sólymát, mikor már szájáig ér, bele is bugyborékol a rálövellt víz.

- Voila! - rikkantja Dini. - Szőr monszinyőr, így kell példát statuálni!

- Az összes eddigi bevételt fölajánlani a Rokkant Madarak Segélyezésére Alakult Bizottságnak! - Dani egy kalapot hordoz körül. Az ázott veréb ipsék adakoznak a ROKKMASAB-nak. Aztán bemenekülnek egy bódéba, hogy a gatyájukat kicsavargassák... - Győzelem! Győzelem! - kiabálja Dani.

- Viktória, glória! - harsog Dini.

Mariann mélyen, álomtalanul aludt.

A szél, az örökké éber, ritkán aluvó erdei szél pedig egyre susogta a fáknak, bokroknak, füveknek más fák, más bokrok és más füvek rejtelmeit. Ez a szél híreket hozott az élőknek más életekről. Talán - ki tudja - egymás álmába is beavatta őket az éjszaka mélyén.

Miklós Zoltán óvatosan fölkelt a csöndesen, egyenletesen lélegző lány mellől. Kiállt a szélbe. Hallgatta szabad, boldog életek híradásait.

Igen, a sólymok szabadnak születnek - nyilatkozott a szél. Nagy, hűs szárnya homlokon érintette a madárvédőt. S hamarosan - vagy tán végtelen idő múlva visszaérkezett a susogás hangja a szemközti hegyfalakról, az erdőkből a völgyben heverő dancsházi épületek, üdülők, nyaralók homlokzatáról. Furcsa, elnyújtott, szűnni nem akaró visszhang volt ez: A sólymok - sólymok - sólymok - szabadnak - szabadnak - szabadnak - születnek - születnek - születnek...

S mintha gyerekek vidám, bátor hangja is szólott volna Miklós Zoltánhoz a visszhangból. Gyerekeké, akik megértették, hogy az ember is szabadnak születik, s szabadságában áll, hogy válasszon a rossz és a jó között.

Hogy csak rajta múlik: egy szív, egy lélek marad-e természetes testvéreivel, a lélegző, lüktető, küzdő, szenvedő és örvendező madáréletekkel, vagy önző és kegyetlen mostohaként, kényére-kedvére akar uralkodni fölöttük, ahogy a Tindolinik, a Baricsák meg a többi rablólovagok teszik...

Benn Zöldberényben, a Béri Balogh Ádám utca 29-es számú ház második emeleti lakásában Pikó Gusztáv pompásan aludt, és dicső dolgokat álmodott.

- Szóval benne voltál a slamasztikában. Aztán ki, mentett meg? - kérdezték Csekétől a gyerekek a kis Pikó álmában.

- Kicsoda, kicsoda? Hát a barátom. A Pikó Gusztáv.

Hisz ismeritek, milyen.

Azzal Cseke elővette a zsebéből a noteszét.

Csak azért, hogy pontosabban ismertesse a srácokkal, milyen ember az ő Pikó Gusztáv barátja.

- Szóval - egy igazi Vészmadár a fiú. Nem ismer félelmet. No és persze lehetetlent se! Amúgy az ember ki se nézné belőle. De a látszat senkit se tévesszen meg!

- A vészmadarak közül legklasszabbak a testőrök nyilatkozza Cseke. - Idenézzetek! - És mutatja a Csapat legklasszabbjait. Piros, tollas kalappal a fejükön, fennkölt, amellett hetykén vidám kifejezéssel az arcukon, aranysujtásos, piros testőrruhában, harmonika szárú barna csizmákban itt láthatók ők, négyen. Kezükön majd könyékig ér a pazar bőrkesztyű, markolják jobbjukban a hosszú, éles, villogó kardot, és tisztelegnek, és az mondják:

- Mindenki egyért - egy mindenkiért!

Dani egy Athos fensőbbséges vigyorával szavalja:

- Mindenféle madárvészben / megbízhatsz a vészmadárban!

- Szóval, mint mondtam, legklasszabbak a testőrök - folytatja Ádám -, hanem azon a kutyanehéz napon Aramis, vagyis Pikó Gusztáv barátom tett ki magáért a legjobban. Én mondom, nem káposztaföldön született az a srác. Aki pedig még egyszer azt merészeli állítani, hogy könnyen beijed, azt kihívom párbajra, és le-me-télem a fü-lét! Mert az szemenszedett hazugság, rágalom.

Ma éjjel is csak azért nem alszik odakinn, mert reggel korán megyünk Kamocsára Oszkár bácsival, visszapakoljuk a fészekbe a két lopott fiókát.

No, néznek is olyan tündöklő tisztelettel_Pikó Gusztávra a többiek, hogy ilyet még nem pipált a Béri Balog Adám utca! Ahogy délcegen elvonul, suttogás-buttogás a háta mögött: - Nem az övé a kutya, de csak adó szerint nem az övé, amúgy leginkább vele tart a sétáin.

E-zer-szer lát-tam. Ő i-do-mít-ja. Persze. Vele nyomozta ki, hová zárták a barátait. Meg a tolvajt is vele szimatoltatta ki. Csak úgy átadta a rendőrségnek a nagy fogást. Tálcán kínálta nekik a gazfickót. Fogják, vigyék a szemem elől, ne is lássam!

Par-ran-csá-ra! A rendőr tisztelgett, és elővette a bilincset: ,,Na gyere, jómadár!" Úgy sittre vágták, hogy arról kódul!

Cseke Ádám, a Vészmadár őrs vezetője persze mit sem tud álombeli tündökléséről. Nyugovóra térvén, jó darabig el sem alszik. Átgondolja az eltelt napot.

Most aztán van mit! Hogy mennyi minden történhet ilyen rövid idő alatt! Mindig így szokta egyébként. Olyan ez, mintha visszafelé forgatnának egy filmet. Az első képkockák: elindul hátrafelé az ágyától, behátrál a fürdőszobába, majd a konyhába, leül az üres tányérhoz, fölkel a tele tányértól, melyből előtte farkasétvággyal vacsorázott, aztán le- és hátrafelé a lépcsőn, el és hátra a Bajnok, a Zoltán, a Béri Balog utcán; a 29. számtól már Guszti is mellette aprózza a hátralépést, és olyan kiabálva beszél,mint még soha. Aztán a téren hátrafelé be az Oszkár bácsi autójába.

Vígan robognak a. Besenyő-szikla iránt rükvercelő Skodában.

Gyöngyi még énekel is. Csodálatos szép hangja van ennek a lánynak.

Hajolj le hozzám! -
így szólt a kis virág.
Hajolj le hozzám.
Túl nagy a távolság.
...Ne szakíts ki engem a földből.
Ne szakíts el a gyökereimtől,
mert abba-belehalok...

Ádám tisztán hallja az énekszót. Mintha mellette zengene a dal. Vagy benne, magában. Érzi a finom rezgéseket. Meg azt is, hogy ez a dal nemcsak annyit jelent, amennyit mond. Nemcsak a virág szól hozzá, hanem az egész eleven világ: erdők, rétek, kertek, mezők, erdei vadak, égi madarak; s nem is csak ők, hanem ez a lány is, aki előbb Mylady Kettő volt, aztán meg ötödik testőr és újabban csalogány is.

- Mellesleg a csalogány már előzőleg megkérte, írjon majd neki a madárgyűrűző táborba, és minél részletesebben számoljon be a besenyő-sziklai kissólymok fejlődéséről. A kis uhuról meg a kamocsai védencek sorsáról majd az apja ír neki, és akkor... és akkor... az olyan lesz, mintha itt is volna meg ott is.

Ő pedig, hát igen; megígérte.

Gyöngyinek tehát írni kell majd.

Balikó Gyöngyvér, Sátorhegy, Természetvédelmi szaktábor.

Aztán Cseke látja, amint kilépnek a kocsiból a Boszorkánygyűrű tisztáson. Még hallja a dancsházi főtörzsőrmester Oszkár bácsihoz intézett elismerő szavait:

- Csodálom a kocsiját, hogy tudták megcsinálni azt a meredek átvágást a ciheresi teraszon?!

- Másképp nem értünk volna ide a főattrakcióra! - nevet Balikó, tiszta szívvel, teli torokból.

- Az ő Skodájuk egy skodálatosan gyors Skoda! - tódítja a félárnyékban álló Káldorok valamelyike.

- És ugye Tivadarra égetően nagy szükség volt - fontoskodik a kis Pikó.

- Te meg a kutyád külön oklevelet kaptok - veregeti vállon a dancsházi őrsparancsnok.

Ez még átvillan Cseke Adám agyán. Hanem aztán nincs tovább. Nincs visszamászkálás az időben, csak homály, sűrűsödő álmosság, mély, egyenletes lélegzés, nyugodt, embernövesztő alvás. Ő csak egyetlenegyszer álmodik, két óra tájt, valami lövöldözést. Persze fölriad, megállapítja, hogy csak az a vénséges vén könyvszekrény pattog, ősi szokás szerint, s amint lemegy a sorozat, újra elalszik. Mélyen, álomtalanul, tudata alatt őrizve a gondolatot, hogy nemsokára hajnal lesz, és jön Oszkár bácsi, és menni kell a kamocsai fészekhez...

Balikó Gyöngyi a sokszor visszatérő álmát álmodja ekkortájt. A repülést. A madárálmot. Narancsvörös, pelerinszerű szárnyak a két karján, azokkal hajtja magát, lebeg, vitorlázik, repes, néha csap egy nagyot, és akkor nyilallva röpül, mint a kerecsen.

Amúgy csodálatos érzés ez. De most a kamocsai magtölgy fölött meg kell állnia. Ott köröznek az öregmadarak. A fészekben újra ott a két fióka, de a nagyok zavarodottak, izgatottak, értetlenek.

Gyöngyi próbál a lelkükre beszélni:

- Nézzétek, milyen szép a szemük. Milyen aranyosak a sárgásfehér kis vattacsomócskáikkal meg az első tollacskáikkal. Ők a ti gyerekeitek, butukáim! Hát nem értitek: elvették tőletek, de mi visszaadtuk őket. Nem vakvaakolni kell most, hanem örülgetni!

A repkedő Gyöngyi köröz, köröz a magáéban. Győzködi a nagysólymokat:

- Kiköcsénykéim! Nézzétek meg jobban. Hisz olyan csodálatos szemetek van. Ezek pont ugyanazok, pont ugyanolyanok. Na, ugye! Neveljétek őket tovább, mint jó kis szülőkhöz illik. Kö-nyör-göm! Fogadjátok vissza a gyerekeiteket! Mert, mert... már csak rám való tekintettel is. Na, szépen kérem! Képzeljétek, ha én elmegyek Sátorhegyre, ti meg itt makacskodtok, akkor apu fogja nevelni az egyiket - lehet, hogy mind a kettőt -, teljesen egyedül! Nél-kü-lem! Én meg beledilizek, hogy pont akkor nem lehetek itthon. Értitek, ugye? Megértettük egymást?! Akkor jó. Na ugye, Izabella anyó. Hörcsögrém apó, tudtok ti szépen is beszélni a kicsikhez, Látjátok, a nagyobbik hogy tollássza a kistestvérét? Tessék biztatni. Koty-koty-tyok, tyik-tyik! Úgy. Most pedig nyomás a mezei közértbe kajáért!

Az öregsólymok most már egészen mások. Vízszintesen lebegve, kormánytollaikat legyező alakban széttárva zengetnek egy üdvözlést a pelerinszárnyú Gyöngyinek, majd fölnyilallnak a magasba.

Gyöngyi még utánuk kiált:

- Mire vadászni tanítjátok őket, visszajövök. Okvetlen visszajövök. Azt látni akarom, ahogy ejtitek lefelé a zsákmányt, ők meg rá - hipp-hopp -, ki az ügyesebb?! Látnom kell! Na, viszlát, kiköcsények, rárók, kerecsenek, szia, kisdrágák!

És Gyöngyi elrepül a pelerinszárnyaival - nyílegyenest a Sátorhegy felé. Ni, már ott is magasodik a jó öreg hegy.

Lentről egy nyurga fiatal nő integet.

- Halló, Balikó! Leveled jött. Még ide se értél, és máris! Ilyen gyors nálatok a postaszolgálat?

- Ó, nálunk minden irtó gyorsan történik, Melánia néni. Hogy úgy mondjam, kerecsensebességgel! Tessék csak kitartani a jobb kezét, én meg...

És Gyöngyi összekapja a pelerinszárnyait és zuuuú, lecsap a levélre. Kapja ki Melánia kezéből, nézi az írást, a feladót.

- Na, Gyöngyvér, minden rendben? - kérdezi a táborvezető.

- Oké, Melánia néni. Nagyon is oké!

És bár Melánia oldalát majd kifúrja a kíváncsiság, esze ágában sincs elárulni, kit takar az a kacifántos feladónév:

Böhömér Tihamér Uhumér.