MÁSODIK FEJEZET

melyben a vezér csörömpöl, majd tárgyalásokba bocsátkozik - Volkswagen és kerecsensólyom - Csapj fel, öcsém, D'Artagnan! - A vadon élő vészmadarak látogatása és etetése (konspirációs okokból!) szigorúan tilos

Cseke Ádám egy viharvert, élénkzöld postásbiciklin száguldott-a Huszár utcába. A világ talán legvénebb postásbiciklije zörgött, csattogott, csikorgott az aszfalton, a téglajárdákon, a macskaköveken és a makadámúton, zajos feltűnést aratva mindenfelé. Egyesek - így Cseke Károly nyugalmazott postás szerint - ez a lárma már-már túlhaladja az emberileg elviselhető zajhatárt.

Ádám viszont szívből szerette nagyapja öreg járművét, s nem volt hajlandó visszacsinálni a cserét. Ő a maga vadonatúj díszjárgányát örökbe adta a zöldre festett ócskavasért és kész.

Ha vannak, akik régi autókat gyűjtenek, miért ne gyűjthetne az ember régi kerékpárokat? - vélte a vészmadarak vezére. Egyelőre beérte egyetleneggyel. Azt dörgölte, csutakolta, javítgatta, olajozta, fényesítgette meg becézgette. S az öreg jószág meg is hálálta a megbecsülést: még sohasem hagyta cserben, bárhol elácsorgott órákon át, hűségesen megvárta Ádámot, s nem szökött meg holmi enyveskezű bringatolvajokkal.

Hogy is mert volna hozzányúlni bárki? Ez a Boldizsár becenevű lármajárgány maga volt a saját riasztóberendezése. Ha rossz szándékkal nyúltak hozzá, szilaj vadsággal zörömbölt.

S ha gazdakéz kormányozta - úgyszintén. Boldizsár már csak ilyen.

Traktorokat, dömpereket megszégyenítő zörgéssel, csattogással kanyarodik most is Miklós Zoltán háza elé.

- Megjött Cseke! - rohannak az ablakhoz az ikrek.

Egymáshoz préselődve hajolnak ki. De már csak a zölden virító, enyhén zörgedező Boldizsárt látják. A kapu csattanását hallják.

Zoltán bácsi elébe megy a magas vendégnek. Nyúlánk, vállas, már nem szőke, még nem barna hajú fiú szökken fel a lépcsőn. Nagy, mélybarna, állhatatosságot sugárzószemét nyíltan rászögezi a házigazdára. Egyenes orra alatt barnás bajuszka pelyhedzik.

Van valami fürkésző komolyság a napbarnította arcon. Furcsa, mély hangon köszön:

- Jó napot kívánok! Cseke Ádám! - öntudattal ejti a nevét. Mint aki tudja: becsülete van ennek a névnek Zöldberény-szerte.

- Szervusz, vezér! Már csak rád várunk. Nélküled nem tárgyalnak velem a testőrjelölt urak! Miklós Zoltán vagyok. No, kerülj beljebb!

Egy vasmarkú kézszorítás után az ősz hajú férfi betessékeli Ádámot. Élénk sziázás, magyarázás fogadja.

- Jó, hogy jössz!

- Csüccs!

- Irtó nagy dolgok vannak készülőben, öregem!

A vezér pontosan szembe ül Miklós Zoltánnal. Piros-kék cikcakkos fehér inge zsebéből parányi, fekete noteszt húz elő. Meg egy fémesen csillogó tollat. Tipikus újságíró-mozdulatok. Hja,_Cseke Ádám jó néhány riportot írt már a Házimacera című iskolaújságba.

A barna szemben sárga szikrákkal gyúl ki az érdeklődés.

- Hát akkor - miről is lenne szó?

A fekete szemekben meg a kis Pikó égszín tekintetében is megszikrázik a kíváncsiság. Zoli bácsi előredől a kávébarna mély fotelban.

- Egy sólyomfészket kellene őrizni, legények. Azazhogy a benne levő fiókákat. - Guszti felé bólint. - Arról a kerecsenfészekről van szó, amit Oszkár koma most fedezett föl a Besenyő-sziklán.

Cseke egyetlen szót írt föl: sólyomfészek. Oldalt sandít Dánielre. ,,Hol fogtad te meg az isten lábát? Csősznek akarsz állni?" - kérdi a pillantása.

Az ősz ember elmosolyodik. Végigsimít félrefésült, hullámos, erős szálú haján.

- Persze, ez így nagyon szimplán hangzik. Meg - azt hiszem - nem is sokat hallottatok még a kerecsensólyomról. Na nézzük...

Oldalt nyúl. Hosszú karjával levesz egy zöld fedelű, vaskos könyvet a polcról. Aranybarna, cirkalmas címbetűk: Vadászmadarak.

Lapozgatni kezdi. S közben még pirosabbra gyúl a pozsgás arca.

- A kerecsen- vagy rárósólyom már az ősmagyaroknak is kedvenc vadászmadara volt. Képzeljétek, találtak egy Árpád-kori sírt: benne, a vitézé mellett, ott volt a sólyom csontváza is. A török világban is nagyban dívott a sólymászat. Kincset ért a kerecsensólyom. Remek paripákat, aranyat adtak egy jól idomított vadászmadárért. Szóval: az ügy nem mai keletű...

- Na, itt van. - Zoli bácsi széttárta a vastag lapú, időszürkítette könyvet. - Ő az! Falco cherrug! Kissé ünnepélyesen zengett a hangja. Körülbelül úgy, mintha azt mondaná: ,,Bemutatom önöket a madarak királyának."

Gombfekete szemű, kampós csőrű, talán varjú nagyságú madár ül egy lovasember kesztyűs kezén. A kávébarnás tollazaton itt-ott fehéres, fehéresszürke sávok, pettyek. Egy másik kép őfelsége fejét mutatja: csak-s ugyan fenséges a messze néző, éjszínű szem, a hajlott, görbe ragadozócsőr... Aztán a, meglepő képsor: ugyanez a madár ugyanazzal a csőrrel ,,csókot ad" gazdájának.

Legalábbis olyasmit: gyöngéden, csókszerűen odanyomja csőrét a vadászkalapos férfi arcához.

- Ezt csak azért mutatom, mennyire idomítható a madarunk... Most pedig nézzétek a röpképét, itt van ni: felhők közül támadó kerecsensólyom.

Fehér felhőháttérben gyönyörű vonalú kiterjesztett szárnyak. A farok kicsi ék alak. Olyan a sólyom, mint egy csupa szárny zuhanóbombázó.

- És mi fogjuk idomítani? - kotyogott közbe a kis Pikó. De ma valahogy mindig mellétrafált.

- Épp ellenkezőleg! - villant meg büszkén Zoli bácsi acélszürke szeme, s különös módon csak most vették észre, hogy kissé hajlott, nemes vonalú sasorr uralja pirospozsgás arcát. - Mi fogjuk megakadályozni, hogy idomítók kezére kerüljenek! A sólymok szabadnak születnek, gyerekeim! És akkor jön egy fickó, kiszedi a fészekből a kicsiket, küldi gyorspostával, titokban a milliomos vadász úrnak. Mert ezeket a madárkirályfiakat csak a leggazdagabb gazemberek tudják ám megvenni!

- Miért? Mennyit ér egy ilyen fióka? - kérdezte Cseke. Tűnődve kopogtatta szája szélét az acéltoll végével.

- Mit gondolsz?

- Fogalmam sincs. - Ezt kórusban mondták.

- Hát kapaszkodjatok meg! Egy kerecsensólyom-tojás - mert ezt is szedik a bitangjai - annyit ér, mint egy Volkswagen kocsi. Vagyis...

- Kábé 120 ezer forintot - vágta ki az autópiacon jól tájékozott kis Pikó. Fülei kigyúltak, mint az alkonyi ég, aztán meglebbentek, mint a szélfútta alkonyati felhők.

- Stimmel.

Cseke följegyezte a szép nagy számot, s várta a folytatást.

- Egy pelyhes kicsit pedig még ennél is drágábban adnak-vesznek a feketepiacon...

- Hű! - az ikrek egyszerre hüledeztek.

- Mostanság nagy divat ott Nyugaton házi állatkerteket tartani. Már a felső tízezernél, ugye. S hát persze hogy sólymot is akarnak, amivel még vadászhatnak is. Méghozzá intelligens kerecsensólymot. Lehetőleg Magyarországról. És sajnos, akadnak büdös csirkefogók, akik megszerzik nekik... Pedig talán ha huszonöt fészkelő pár van az egész országban.

Miklós bácsi elmesélte, hogy egyszer már túljártak az eszükön a gazemberek. Tavaly a szarvasvisnyói fészekből elloptak három tojást. Az a fészek pedig meredek sziklafalon volt, úgy kellett föntről, kötéllel odaereszkedni, hogy kivegyék: Az ismeretlen tettesek - megtették. Éjnek évadján. Idén hát ők, zöldberényi ornitológusok - vagyis madarászok - összefogtak: fölfedezvén a sólyompárt, már a költésidőben megszervezték az éjszakai őrszolgálatot Kamocsán, a magtölgynél.

- Mi az a magtölgy? - Cseke összeszűkült szemmel leste a választ.

- Nem magtölgy: makktölgy - okoskodott Dani.

- Vagyis tölgymakk! - okosabbkodott a testvére.

Mert hát a mi ikreink folyvást versenyben vannak az utolsó szóért.

- Jól értette Ádám: magtölgyet mondtam. Irtáskor nem vágnak ki minden fát, hagynak valamennyit magnak, vagyis hát makknak, hogy új tölgyek nőjenek a le: hulló makkokból. No, az ilyen óriásfákat kedvelik a mi rárómadaraink. A mostani tanyájuk is egy ilyenen van. Szóval, summa sumákolórum: már a kotlás kezdete óta mindig kint aludt valamelyikünk. Öten vagyunk itt madarászok mindösszesen, én is künn fagyoskodtam minden ötödik éjszaka, április eleje óta.

- Hű! - most Gusztin volt a hüledezés sora, lévén ő a legfázósabb vészmadár. - Még jó, hogy nem tetszettek megfagyni! - tette hozzá tiszteletteljes borzongással...

- Sátorban, hálózsákban ki lehetett bírni! Alkonyattájt, mikor az anyamadár csinál egy kis sétarepülést - kell az így kotlás közben -, mindig megérkezett az éjszakai váltás. Aztán ott kotlottunk - a magunk fészkén: Ébren egész éjszaka. A sólymok alhattak, mi bezzeg egy szemhunyást sem.

Az ikrek részvétükről biztosították az ornitológust: Egyazon pillanatban ásítottak - már a hosszú virrasztás puszta gondolata is elárasztotta őket álmossággal.

- De legalább megvan az eredménye - emelte hangját diadalmasan az ősz madarász. Aztán előhozakodott a legújabb gondokkal. Egy: Simon Laci most kapott családi beutalót a Balcsira. Mínusz egy fő. Kettő: Panyenka Gyurinak tudományos konferenciára kell utaznia Olaszba. Mínusz két fő. Három: Gyurkó Béláéknál meglett a kisbaba. Igaz, ő már nem is járt őrségbe az utóbbi fél hónapban. Nem hagyhatta magára a várandós feleségét.

Vagyis: pillanatnyilag mínusz három fő. A kis sólymok őrizete kettejükre maradt: Oszkár meg ő éjjel-nappali műszakban őrködnek majd. De csupán a magtölgynél. Az újonnan fölfedezett fészek, ott, a Besenyő-sziklán őrizetlen marad, ha csak... mert hát arról lenne szó; abban állna a testőri megbízatás, hogy...

Kossuthnak a haderő megajánlása ügyében elzengett beszéde válthatott ki hasonló lelkesedést. Cseke vágta ki először, a többiek ujjongva visszhangozták:

- Vállaljuk! Ott a helyünk! Ez már döfi! Hurrá! Benne vagyunk.

Percekig tartott az üdvrivalgás. S hogy lassan elcsihadtak, következhetett a sólyomtestőrség ünnepélyes megalakítása.

Miklós Zoltán parolára nyújtotta a jobbját Cseke Ádámnak.

- Akkor hát csapj fel, öcsém, D'Artagnan!

Káldor Daninak:

- Csapj fel, öcsém, Athos!

Káldor Dininek:

- Csapj bele, Porthos öcsém!

S végezetül Pikó Gusztinak:

- Itt a kezem, Aramis koma!

Pikó-Arámis is fölcsapott hát testőrnek. örömében úgy lengette a lepkehálóját, mint valami zászlót. Félő volt, hogy előbb-utóbb odasóz vele az örök álmát alvó vipera üvegcső-koporsójának. Cseke egy gyors kézmozdulattal leintette.

- Egyeztessük az óráinkat. - Lám, ez egyetlen testőr úrnak se jutott volna eszébe - igaz, nem is díszelgett óra a csuklójukon. Cseke viszont ránéz a kék számlapos, naptárablakos kronométerre, mire Zoli bácsi; - azazhogy Tréville testőrkapitány úr - is emeli a balját.

- Tizenhat tizenkettő - mondja.

- Nálam tizenhat tíz... - koppint a számlapra D'Artagnan-Cseke.

Na, melyik óra beszél igazat? Telefonon hívják a pontosidő-bemondót, döntse el ő.

- Az enyém siet! - nevet az ornitológus. Csavarint, visszaigazítja a nagymutatót. Megvan tehát a hadműveleti idő. A testőrség csatára készen mocorog.

- Mikor kezdődik a szolgálat? - kérdik az ikrek.

- Ma este én megyek a Besenyőhöz. Amott Balikó Oszkár őrködik. Reggel ő hoz föl benneteket, khm, hét óra... na, egye macska, nyolc óra tájt. Ne keljetek olyan korán. Én még sötétedés előtt fölütöm a sátrat. A másikat majd reggel, együtt. Rendben lesz így?

- Ócsenyverigudharasó! - rikkantja Dini ikszperantó nyelven.

Ádám még megkérdezi: mit vigyenek magukkal a Besenyő-sziklai táborba?

- Mintha úttörőtáborba mennétek. Távcsövet majd én adok.

- Pikpakk - lőttem a távcsövet! - A kis Pikó akkorát kiált, mintha ipiapacsozna.

- Mennyi kaját hozzunk? - kérdik kórusban a csokoládéikrek, műanyag szívószállal a szájukban. Az imént ugyanis Zoli bácsi felesége, a kontyos, mosolygós Ilonka néni elébük csempészett két üveg Márkát meg egy csomó karcsú poharat.

- Hm. Egynapi hideg élelem mindenképp kell. Aztán majd próbálok szerezni olyan bilétákat az úttörőelnökségtől, amivel ingyen lehet ebédelni a bogdányi turistaházban.

- Értem. De ti hozzatok tartalékkonzerveket is. - Cseke a Káldorokra nézett. - Ha az egyik eszik, a másiknak is ennie kell, mert másképp belebetegszik - tájékoztatta Zoli bácsit.

A madarászfőnök nevetett.

- Nem is kérditek, milyen messze van az a Besenyőszikla! Vagy tudjátok?

- Nem. De Boldizsár számára - Ádám családiasan biccentett az utca felé - nincs távolság.

- A biciklije Boldizsár, tetszik tudni - lépett közelebb a kis Pikó.

- A Csekék mind nagy biciklisták - dicsekedett a vezér. - Karesz, a bratyóm - most éppen katona - a másik megyébe udvarolt gimistakorában országos bajnokságot nyerhetett volna biciklin udvarlásból - majd mindennap hajtott vagy hetven kilométert. Néha egy-egy teherautót is igénybe vett, az igaz... na de ez családi ügy. Tehát...?

- Tehát a távolság negyvenöt kilométer.

Cseke szemrebbenés nélkül beírta.

Az ikrek rezzenéstelen arccal tudomásul vették.

Csak a kis szőke hümmögött, a bíbor hallókáit rezegtetve.

- Anyukám kétségbe lesz esve, hogy olyan messze vagyok. De majd megértetem vele, hogy az űrkorszakban negyvenöt kilométer nem távolság.

- Aproponc! - kurjantotta Dini. - Ősök. Mit mondunk majd otthon: hová megyünk?

- Döntsetek ti: megmondjátok-e pontosan a helyet és a célt - tárta szét a kezét Zoli bácsi. Ki is ment a szobából, hadd tanácskozzák meg a dolgot.

A vészmadárság egyhangúlag a szigorú titoktartás mellett szavazott.

- Viszont, hogy igazat hazudjunk - hirdette Cseke a határozatot -, sürgősen közöljük a famíliával az örömhírt, hogy egy madárvédelmi szaktáborba nyertünk beutalást. Ami voltaképp így is van. Levelek kéretnek Miklós Zoltán címére küldetni, helyben, Huszár utca 7. Látogatás és a vadon élő vészmadarak etetése szigorúan tilos, tábori konspirációs okokból. Jó lesz így?

- Tiltakozom! A vadon élő gyermekek etetésére szánt pénzt is Zoli bácsi címére küldessük! - pattant föl Dani.

- Egyetértek! - csatlakozott Dini.

Zoli bácsi elfogadta a szabályzatot. Az esetleges zsebpénzpótlék továbbítását is vállalta.

Cseke már olvasta is a noteszból a következő pontot:

- Kapcsolattartás módja?

- Kialakul. Telefonozhattok a turistaházból erre a számra: 17-761. - A piros telefonjára bökött. - Az igazi persze az lenne.. Hm... Megpróbálok szerezni a központból egy rádió adó-vevőt. Vész esetén azonnal riadóztatnátok engem vagy Oszkárt - mindig annál, lenne a leadótok párja, aki épp idehaza tartózkodik... Apropó! Vész! Mért éppen a vészmadarakról neveztétek el magatokat?

- A kis Pikó szavajárása volt ez...

-...hogy semmi vész! Nincs semmi vész! - hadarászták egymás szavába vágva az ikrek.

- Aztán sokszor neveztek minket jómadaraknak.

- Mi meg kitaláltuk és fölvettük a vészmadár nevet.

- Az egész őrs! - büszkélkedett Gusztáv, a névadó.

- De most csak mi vagyunk; mert a többiek részint edzőtáborban vannak...

-... részint pedig lányok.

- Hm. Szóval szerintetek ez kitalált név. Hát idenézzetek, testőr urak! - kapott a könyvespolcához Miklós Zoltán:

Vészmadár alkatúak: Procellariiformes - olvasták az Európa madarai című könyvében.

- Nem igaz! - rikkantották az ikrek. - Kitaláltuk,ami már megvolt.

- No, azért így is szép tőletek. Hát akkor válasszatok: melyik fajta legyen a totemállat? Mediterrán vészmadár. Nagy vészmadár. Szürke vészmadár. Bukdosó Vészmadár...

Bukdosóról szó sem lehetett. Semmi, ami az iskolát idézi! Végül kizárásos módszerrel visszajutottak a mediterrán vészmadárhoz. ,,Procellaria diomedea." Dini mindjárt ki is tudta mondani a latin nevét. Ez is épp akkora, mint a nagy vészmadár, viszont alul tiszta fehér a tolla, nincs rajta olyan piszkosszürke árnyalat, mint a nagyén. Szóval: szimpatikus egy jószág.

Rászavaztak.

- Jó, jó. Akkor holnapra megpingáltatom nektek. Totemmadaras zászlótok lesz!

- Sólyom is lehetne éppen... - vette fontolóra a kis Pikó.

- Bumburnyák. És a konspiráció? - torkolta le Dini. Erről több szó nem is esett. Annál többet mesélt Zoli bácsi a sólymokról, a madarászkodásról, régi és újabb kalandjairól.

Közben kiszürcsölték a maradék szörpöt. Hogy Dani kanárisárga trikójára miképp csöppent rá az a piros pötty, örök titok marad. Hisz ő is szívószállal szörpentett. Tény, hogy ott volt, és ikertestvére máris bejelentette: ügyelni fog, nehogy a maszatos trikóját kicserélje az övével, mint a múltkor azt a festékpacnis garbót.

Cseke Ádám vezéri kötelességének érezte, hogy észre rugdossa őket az asztal alatt.

Gusztiból meg kitört a kíváncsiság:

- De hát Zoli bácsi, hogy a csudába lehet beidomítani egy madarat? Mert a kutyát - értem. A tigriseket is félnek az idomártól. A madár viszont, huss elrepül - a karjaival hadonászott -, és bolond lesz visszamenni a vadászához... Kötélen nem ragadoztathatnak vele. Szerintem ez... szóval ez nem világos.

- Remek kérdés! - csapott a vállára Zoli bácsi. Majd hosszas fejtegetésbe fogott arról, hogyan ravaszkodja ki az ember a vadmadárból a ,,kényszerhűséget". Persze hogy az etetés a kulcsa az egésznek. Ha az éhes állat enni kap, nyálmirigye működni kezd. Ez a nyálelválasztás - feltétlen reflex. Namármost: ha az evés ingerét a solymász rendszeresen összekapcsolja egy olyan hangingerrel, mint a fütty vagy a kiáltás vagy a csörgők megcsörgetése, bizonyos idő után már ez maga is kiváltja a feltétlen reflexet, vagyis az enni vágyást. Hát dióhéjban ennyi a lényeg. A sólyom mindig idomítója kesztyűs kezéből kapja a jutalomfalatokat, a megfelelő hang kíséretében. Tollbábura röptetik, azon van a hús, hagyják lakmározni. Később már a földobott tollbábura vág le a madár. Aztán jön az első, élő galamb - földobják neki, megmadzagolva. Ha levágta, megetetik vele. De mindig visszahívják a solymár kesztyűs kezére. Később a zsákmány helyett is onnan kap jutalomfalatot. Persze, különösen felnőtt korban befogott ragadozók esetében, felülkerekedhet a szabad kóborlás ösztöne: a kialakított reflex semmivé válik, mint a szappanbuborék és a madár világgá megy. Ezért is szeretik annyira a fészekből szedett fiókákat. Könnyebben szokják a sötétkamrai létet meg azt a rusnya sapkát is a fejükön, ragaszkodóbbak, hisz sohasem ismerték a szabad életet...

- Sapkájuk van a sólymoknak...? - kapott a fejéhez a kis szőke.

- Az hát. A sötétben - erre már az őseink rájöttek - nyugton marad a sólyom; Nézzétek, ilyen.

Megint az aranybarna betűs zöld könyv: az immár ismerős madártest, de a fején valami sisakszerűség, csak a kerecsencsőr látszik ki belőle.

- Még tollforgó is van rajta. Szép, mi? Akár egy középkori lovag! - Zoli, bácsi keserűen nevet. - Képzeljétek el: a legcsodálatosabb élességű eleven lencse, a sólyomszem, szinte örökös sötétségre kárhoztatva.

Nézték a csukott szárnyú, hosszú farktollú madarat.

Nyitott, erős csőre méltósággal mutatkozik így is, mégis? valahogy védtelennek, szerencsétlennek látszik. Lábán a szíj, ami a kesztyűhöz béklyózza.

- Szerintem ez embertelen - motyogta maga elé Pikó Guszti.

Elképzelte, mi lenne, ha az ő szemére húznának egy ilyen sipkát. Vakoskodni? Brr! Hideg futkározott a hátán.

Az ikrek pusmogtak valamit. Cseke már-már rájuk szólt volna, de addigra kész is volt Dani rigmusa:

Mindenféle madárvészben
megbízhatsz a vészmadárban!

A Huszár utca hét ablakai összerezzentek néhányszor.

Hőseink ezzel az új csatakiáltással búcsúztak el. S robogtak haza, hogy az örömhírrel kétségbe ejtsék szüleiket.