HARMADIK FEJEZET

melyben az út megrázó, de ki lehet bírni - A Vásárütők völgyétől a Boszorkánygyűrűig - Püff neki, szomszédok, avagy Mylady Egy és Mylady Kettő - Testőr uraméknak bemutatják a királyi családot

A reggel szép volt és ígéretes, amilyen csak egy tündöklő júniusi reggel lehet.

Nincs remekebb érzés, mint ilyenkor útra kelni, nekivágni a vígan sugárzó világnak, telis-tele kíváncsi izgalommal.

Öten szorongtak a horpadt sárhányójú, öregesen fehér Skodában. Pontosabban csak hárman, mert ott elöl Oszkár bácsi és Cseke nagy kényelmesen, felövezve ültek.

A hátsó régióban viszont a kis Pikó túlméretezett csomagjai borzolták a kedélyeket. Mármint az ikrekét. Halk szócsata dúlt.

Azért halk, hogy Oszkár bácsi hallgathassa a rádiót.

Hisz látnivaló, hogy legszívesebben odaragasztaná rá a füleit.

A nyolcórás híreket mondta egy érces hangú férfiú.

,,A mária-völgyi árvízhelyzet... tovább emelkedett a Sebes-Kara vízszintje... előreláthatólag holnap tetőzik a folyó... gáterősítés... hét cölöpverő gépet irányítottak a helyszínre... homokzsákok... fegyelmezett árvédekezés.

Szinte az összes hírek az árvízi jelentésekből állnak.

Oszkár bácsi annál mogorvábban meredt előre, minél tovább hallgatta. Nem szólt hozzájuk szakálla mélységeiből, hát a vészmadarak sem erőltették.

Nézték a tájat. Búzahullámok, árpatáblák. Hegyoldalon tarkálló, kisebb-nagyobb parcellák. Fák közt bújócskázó épületek. Az út egyelőre a Ficsorka patak vonalát követte. A Vásárütők völgyén haladtak. Valaha itt csaptak le a végvári vitézek a török kereskedőkre, mikor a híres burukkói vásárra vitték a portékát. Talán ennek emlékére csillog úgy a rekettyék között a bővizű Ficsorka, mintha ezüst kardok hánykolódnának a habjaiban, meg-megfenődve a szürke, mohos köveken. Persze ezt csak a leendő testőrök képzelete látja így.

A szélesen elterülő völgyben messzire lát a szem.

Amott egy nádasfolt bókol a szélnek. Odébb virágos kékkel, pirossal, sárgával meghímzett - lejtőrét rezgelődik.

Félig kiszáradt juharfa tekinget a hegyoldalra. Kopár oldal, ez: barna, szürke, narancssárga kőrétegek egymásutánja. Sok követ bányásztak ki innen valamikor. A régi bánya fölött, zöld bokorsövényekkel integet a Baglyastető. Hatalmas, száraz fagyökerek lógnak le a hegyperemről, mintha kapaszkodót keresnének.

Vagy a hozzájuk tartozó fákat keresik, amiket rég ledöntöttek a hegyi fejszések?

Az út emelkedni kezd, eltérül a pataktól. Fecskék cikáznak el a Skoda mellett, ők még éppen a vízhez igyekeznek, szúnyogozni, szitakötőzni, egyszóval: reggelizni.

Dor bajnok mezején búza zöldell, enyhén sárgulnak már az árpa keskeny, hegyre szaladó csíkjai. Aztán előtűnik a fehér sziklák vidéke. Mintha cukorral vagy sóval hintették volna meg a cseres-tölgyes hegyoldal zöldjét. Kockacukorral vagy darabos sóval. Ki-ki azt gondolhat róla, amit akar. A hegy feje is olyan félrebillentnek látszik, mintha nagyban gondolkodnék ő is.

Ami azt illeti, van neki min tűnődnie.

Féloldalt tarra vágták az erdőit.

Olyan most, mint akit félig megnyírt és borotvált a borbély, aztán otthagyta, elszaladt mást pacsmagolni.

Annál elgondolkodtatóbb ez, mert őneki Bozont-hegy a becsületes magyar neve.

Bezzeg a szembeszomszéd, a Labancvágás ugyancsak virul. Olyan színes, mintha egy óriás bűvös kocka ott esett volna darabjaira. Kék, sárga, fehér meg barna meg piros házikók szerteszórva a zöldben. A vágási üdülőtelep az: apró emberkék sürgölődnek a kiskertekben, autók szikráztatják a bőséges napfényt.

Kamion zúdult velük szemben, mint a förgeteg.

- Hová sietsz, te őrült? A kórházba?! - szitkozódott Balikó Oszkár, a kormányt tekergetve. Időbe telt, amíg a kocsi is, a lelke is egyensúlyba került.

- Az ilyenek hozzák rá az emberre a szívbajt - motyogta Gusztávunk, szinte segítség- és kiegészítésképpen, mert a pilóta rögvest szótlanságba kövült megint.

- Te csak tudod - kuncogtak az ikrek, tán Guszti bá tündökletes autóvezetői pályafutására, tán más egyébre célozva. Vita azonban nem lett, mert a kis szőke igen komolyan meredt maga elé, sőt szemét is le-lehunyta, mint akin erőt vett a fáradtság.

A hullámzó út most már egyenletesen emelkedni kezdett. Spirálja rátekeredett a Nagyremete-hegyre. Lombok boltozata alá bújt a Skoda. Fölemelt orral, köhögve fúrta beljebb magát az erdőbe.

Az ablakokat leeresztették.

Hűvös levegőhullámok vágtak az arcukba. S a levegőhullámok erdőillatot hoztak. Igazi, fűszeres, erős erdőillatot.

Önkéntelenül is mélyebbeket lélegeztek.

Pikó Guszti pláne igyekezett.

Dani előrekukkantott, majd közölte Dinivel, hogy éppen hetvenkilencezer-kétszázhatvanegy kilométer van ebben az öreg járgányban. Merengtek kissé ezen az úthosszúságon.

- Ha, ugye, ezt mind egyszerre vesszük, az annyi mint Budapesttől...

Nem fejezhették be számításaikat.

- Messze vagyunk még? - kérdezte Guszti váratlanul, épp, mikor a Nagyremete-Kisremete közti átjáróhoz kanyarodtak, ringatózó karos lucfenyők és sudár derekú öreg bükkök árnyékába.

- Ojjé! - válaszolt kurtán Oszkár bácsi. Nagyon megviseltnek látszott, de hát nem is csoda, egy átvirrasztott éjszakával a háta mögött.

- Akkor tessék megállni! - A kis szőke majdnem úgy zihált, mint imént a Skoda.

Fékcsikorgás, zökkenés. A zömök pilóta értetlen tekintettel pislogott hátra

- Valami baj van, Gusztáv?

- Se...jaj...!

Guszti gyorsan kiugrott, két-három lépés után egy vastag bükktörzsnél előrehajolt. Dani félig tátott szájjal bámult utána.

- Ez bedobja a taccsot!

- Avagy betaccsolja a dobot... Oda ne nézz, Deniel! - Dini az ülés alá próbálta nyomni testvére fejét. - Még majd te is úgy jársz!

- Mért nem mondtátok, hogy nem bírja? - dörmögte szakállas pilótájuk. Álmosan hunyorgott, akár tegnap a Zoli bácsi macskája.

- Nem is tudtuk..

- Jól titkolta. Guszti bá, hogy ő milyen nyámnyilá! - bohóckodott Dani, miután szerencsésen fölbukkant a mélyből.

A megverselt ifjú végre visszatántorgott. Arca zöldesfehér, mint egy elfakult Fradi-mez.

- A buszt elviselem. Sík terepen, rövid távon az autót is. De így, hegyen kacskaringózva... hiába... - Gondosan törülközött. Legalább tíz papírzsebkendőt hajigált el. Elnézést kért Oszkár bácsitól. Ígérte, hogy többet nem fog előfordulni ilyen izé... szóval sajnálatos baleset.

- Rendben, fiú. Hunyd le a szemed, és maradj nyugton.

Guszti így is tett. Semmit se látott a Sóstó környéki üdülőtelepből, a fehérnyergi turistaházból és a közbeeső kis településből, Dancsházából. S mikor Oszkár bácsi rekedten közölte:

- Na, ez a Boszorkánygyűrű tisztás, itt kiszállunk! - kissé sápadtan hunyorogva, de azért kihúzott derékkal állt meg a füves, naptűzte hegyoldalon. Mélyeket szippantott az üde, illatos-párás levegőből.

Innen már nem vitt tovább autóút.

Barátaink az első pillanatban! abban sem voltak biztosak, másfajta út vezet-e fölfelé. A kerek, zöld tisztáson hosszú szárú füvek, a füvek közt apró, sárga virágok. Odébb nyurga lósóskák lóbintálják a zöld fejdíszüket, s hatalmas lapulevelek terpeszkednek, híznak a fényben. Bokrok mindenfelé: loboncos loncokba ütközik a tekintet. Mögöttük másfajta élet sejlik: barnás, homályos erdőmélyi zöld. Nagy, mohos törzsek oszlopaira rakva a csodálatos építmény: a tölgyes száz meg száz kupolája, a susogó, nyújtózó, nyüzsgő, zsongó, eleven erdő.

Valami furcsa, fekete-fehér madár perregni kezd az egyik kinyúló ágon. Aztán usgyi, hullámrepüléssel neki a rengetegnek.

- No, már viszi is a hírünket! Csörög a szarka, billeg a farka! - mutatott utána Oszkár bácsi. Slusszkulcsos ujjával megfenyegette a tölgyes hírmondóját. - Hej, te, te fészekrabló zsivány! Lehet, hogy most is madárfióka van a bögyödben - és még neked áll följebb?!

Nem látszott a madarászon, hogy különösebben neheztelne a fészekfosztó erdei csörgettyűre, inkább egy régi ismerős bemutatásának hangzott a beszéd. Hogy a szarka hasonló jókat mondott-e, nem tudhatták. Azt viszont tapasztalták, hogy a szárnyas nép zajgása fölerősödött. Mintha a tarka madár egy hangosítógombot csavart volna meg az erdő rádióján: élénkebb lett a füttyögetés, csivogás, csak-csakolás, krijjogás.

Az álmos képű, komor Balikó Oszkár meg pillanatok alatt átváltozott friss, vidám, sőt virgonc Balikó Oszkárrá. Segített Csekének, hogy az elmaradhatatlan Boldizsárt leoldozzák a Skoda csomagszállítójáról. Közben oldalt billentette a fejét.

- Halljátok a zenekart? Most beszélik meg...

- Mit, a szarka tolvajkodását? - kérdezték az ikrek.

- Á, most mi vagyunk a fő téma. ,,Itt az a fekete pofa, az a villogó szemű... A nagy zúgó-búgójával jött, de már becsukta a csőrét.. - No és? Puska?! - Á, az nincs nála... Nem ártékony ez..." Így társalognak most. Lehet persze, hogy mást is mondanak. Például ez a csicsörke.. Halljátok? Mintha apró üvegcserepeket ráznának egy kristálydobozban, szóval a csicsörke talán épp azt csicsörgi: "Mondhattok, amit akartok, engem egyszer elfogott az a villogó szemű, én már voltam a karmai közt, azóta viselem ezt a furcsa karikát a lábacskámon... hát... ha ez nektek nem ártékonyság, csak röpdössétek körül őkelmét...".

Oszkár bácsi fölnevetett.

Füleltek, de már nem tudták kivenni a zsivajból az üvegcserépcsörgést.

- Csakugyan meggyűrűzte azt a...

- ...csicsörkét? Hát persze... Igazán bájos kis sárga madár...

- Gondolni tetszik, hogy ez ugyanaz? - faggatózott tovább Pikó Guszti, aki szemlátomást magához tért az erdei levegőn, s arcába visszatért a rózsás szín.

A szakállas férfiú megint nevetett. Megbarackolta Gusztáv üstökét.

- Ugyan! Csak vicceltem. Ki tudja, hol jár már az én tavalyi madaram. Hanem, nagy madarászok, azt mondjátok meg: miért hunyja be a szemét a kakas, amikor kukorékol? Na?! Hadd halljam!

- Mert könyv nélkül is tudja - vágta rá Dini. S már-már azt is, hogy: ,,ez egy szakállas találós kérdés", hanem közben megakadt a szeme Oszkár bácsi szakállbozontján, s jobbnak látta lenyelni a továbbiakat. Inkább ő is megkérdezte: - Na, mi az abszolút semmi?

Hát bizony a társaság legidősebb tagja abszolúte semmit sem tudott nyilatkozni az abszolút semmiről. Csak verdeste aztán a térdét, mikor a kis Pikó kibökte:

- Luftballon - meghámozva.

- Ez jó... Nagyon jó... Első osztályú poén! - kacagott a kérdezővel együtt. - Méghogy meghámozva. Na, de ebből nem élünk meg. Utánam, aki madarász! Cél: a Besenyő-szikla.

Könnyedén vállára kapta a fiúk leendő sátrát, s csizmás lábával bátran belegázolt a csalánba. Rést keresett egy berkenyebokor meg az ükörkelonc szövevényében.

Megtalálta.

A Káldorok meg Pikó Guszti fölzárkóztak mögé. Cipelték a cókmókjukat. A legapróbb vészmadár aprókat nyögött, s nem volt éppen eltelve hálával jó anyja iránt, aki olyan degeszre tömte kajával, pléddel, meleg cuccokkal a hátizsákját. Cseke megszánta. Mihelyt átkecmeregtek a bokros legsűrűbbjén - ahol Boldizsárt is cipelni kellett - egyszerűen lekapcsolta Gusztiról a hátizsákot, és ráakasztotta a bringa szarvára.

- Hajrá Boldizsár! - lélegzett föl a kicsi. A megkönnyebbült kiáltás egyúttal azt is jelentette: ,,Ez rendes tőled, köszi!" Kimondani is kimondhatta volna éppen, de jól ismerte az emberét - tudta, hogy nem szereti, ha megköszönik, amit jókedvében, barátságból tesz.

Hágdosott hát fölfelé a hegyoldalon, szorosan az ikrek nyomában. Cseke Ádám-D'Artagnan pedig, mint a gyöngék gyámolítója, egy percig - vagy tán kettőig is igazi lovagnak érezte magát, Boldizsárt pedig zöld vértezetű szilaj paripának.

Az illúziót egy lábkarmolászó szederinda oszlatta el.

A karmolászás még hagyján, csakhogy Boldizsárra is rátekeredett az ebadta. Késsel kellett levagdosni a küllőkről, meg a láncról. Így jócskán lemaradt. Enyhébb kapaszkodón jártak már, mikor Cseke újra utolérte a sort.

Itt nem kellett annyira vigyázni, nézelődhetett is.

Egy fordulóból átlátott a másik hegyre.

- Igen, az ott a Makratető.

Mélyzöld, sűrű lombú tölgyesek. Középtájt kékesszürke fenyőcsúcsok. S a Makratetőn túl, magasan fölébe emelkedve egy jóval szürkébb, jóval nagyobb hegy. Itt-ott fehér sziklák villognak ki belőle, mintha óriások mosolyognának villogó fogsorukkal a vidékre.

Hát az a Kamocsa.

Annak az oldalában, valahol-valahol egy másik tölgyfa. A sólyomfészkes magtölgy. Talán ekkora, mint ez itt előtte. Nézi a borostyánfutotta vén tölgy lábát. Följebb pillant: ott is borostyános. Olyan az egész törzs, mintha fölborzolódott volna. Még a föld is borostyános szerteszét.

Hopp! - most Guszti megbotlik egy rönkben. Utána, mintha nem ütötte volna meg eléggé a lábát, bosszúsan belerúg. A rönk marad, a fájdalom sajgóbb lesz, a rugdalózó testőrjelölt visszasandít Csekére, aztán csak azért is ugrik egyet, nehogy valaki azt higgye, hogy az ő lábát nem faragták pont olyan kemény fából, mint a páfrányok közt rejtőzködő galád rönköt.

- Ne törj le! - int neki a vezér, fölemelt ököllel. Jó, hogy a Káldorok nem figyelnek ide, mert nyilván megkérdeznék: a biztatás Guszti lábujjára értendő vagy az egész gyerekre?

Cseke meg-meggyorsítja lépteit meg Boldizsár kerekeit. Kellemes, bizsergető várakozás tölti el, minden izomrostjában érzi a tettre készség könnyű lázát. Most hát itt vannak. Vagyis mindjárt ott lesznek. És megkezdik És... hát ennél klasszabb feladatot nem is álmodhattak volna maguknak.

- Meddig megyünk még? - dünnyög Guszti, félrekapva fejét egy hátrasuhintó bodzaág elől. Oszkár bácsi ott az élen meg sem hallja. Különben is másra figyel.

- Hallottátok? Mint egy fuvolaszólam! Ez vörösbegy, kérlek tisztelettel - magyarázza Daninak. - Székelyföldi szólással csipkemadár. Csak azt ne kérdezzétek, mért éppen csipke, mert ezt csak a nagy magyar nép tudja... én nem. No, most vigyázzatok, egy kis sziklamászás következik.

A szakállas madarász nekiindul a meredek oldalba taposott, keskeny, lábnyomlépcsős ösvénynek.

Követik. Dini megbillen, négykézláb teszi meg az utolsó métert. Dani esküszik mindenre, ami szent, hogy nem, ő nem lökte meg. Dini bezzeg az ellenkezőjét hajtogatja.

Sűrű lombok alatt járnak.

Ágközökön, levélréseken csillog át az égbolt nyári kékje. Bogarak, legyek röpködnek, élénksárga pillék fénylenek a beszűrődő sugarakban.

- Mennyi lepke! - Guszti egy pillanatig sajnálja csak, hogy otthon maradt a lepkeháló. Így is túl sok a cucc.

Ámbár botnak megtenné az újabb és újabb kapaszkodásokra. Fő, hogy a fényképezőgép a nyakában himbálódzik; De hopp, ahogy gyanakodva hozzányúl, már tudja, hogy Linda megint átverte. Reszkető kézzel nyitja.

Egy közönséges fadarab esik ki a bordóbarna tokból.

Most eszmél rá: hát ezért kelt vele egyidőben a nővérkéje! Hogy az utolsó pillanatban kilopja a gépet, és ezt tegye a helyébe.

- Megint rosszul vagy? Segítsek? - Cseke túlkiabálja a nem éppen erdőbe illő bringacsattogást.

- Irigyellek, hogy bátyád van! - Guszti nagyot sóhajt, a fadarabot egy gombasereglet közepébe rúgja, amitől persze újból megsajdul a lába. - Csak nőkkel ne kezdjen az ember, mert riktig átverik.

Még egy cifrakunkor. Bokrok alatt kanyarog az ösvény, le kell hajolni, fogni, hajtogatni az ágakat. Aztán Oszkár bácsi álmos hangja (de milyen jólesik hallani!):

- Megérkeztünk.

Két tömött lombú bokor közt terepszínű sátor. Előtte Zoli bácsi áll.

Vadászcsizmában.

Katonamundérra emlékeztető zöld vászonnadrág meg rövid ujjú barna ing feszül rajta. Nyakában távcső.

Az ikrek köszönés nélkül lépkednek elé. Dani, cipője orrát a Zoli bácsi csizmájához értetve, nagyot rikkant:

- Én nyertem! Nyolcszázkilencvenkilenc!

- Legyen neked! - Dini a saccverseny vesztese. Arra fogadtak, hány lépésnyire van az autótól a táborhely, s ő ezernél többnek becsülte. - Tévedni emberi dolog, ugyebár?! - hujántja.

- Azért ordítani nem muszáj! - Zoli bácsi fölemeli az ujját, oldalt mutat.

Szálas bükkfák magasodnak a tölgyeken túl. Az ég kék hasábokban izzik a fatörzsek között. S most már kibontakozik egy szürke folt: szürkésbarnás, zuzmós-mohás sziklatömb. Alaposabban nézvést olyan, mint három egymáshoz szorított hatalmas kőujj.

- Az a Besenyő? - suttogják megilletődve. Mert közel a nagy pillanat, amikor bemutatják nekik őfelségét meg az ő feleségét meg tán a madárkirályfiakat is. Négy szempár sóváran villan a távcsőre.

- Hanem, Oszi, miféle társaság települt ide? - kérdi ekkor a nagy madarász a kisebbtől. Előrebök az állával:

Odanéznek.

- Van itt más is? - kérdezi Oszkár bácsi. Merőben fölöslegesen. Mert látni való, hogy van.

Nem messze tőlük narancssárga aljú, sárgászöld sátor emelkedik. S hogy a többi érzékszervük is fölfogja a nemkívánatos idegenek jelenlétét, most zeneszó zúdul feléjük belőle. Olyan csivirem-csavarom zene, mint mikor valaki erre-arra forgatja a keresőgombot. Néha egy-egy idegen nyelvű szófoszlány is kiröppen a fülelőkhöz.

- Mire én ideértem, az ő sátruk már ott állt - mutogat Miklós Zoltán.

Hollószakállú társa úgy csóválja gondterhelt fejét, mintha már nem bírná el az újabb gondokat.

- Még nem volt itt senki, mikor itt jártam és felfedeztem a kettes fészket - súgja, szája elé tartva a kezét. - Miféle társaság?

- Szerencsére lányok. Egy olyan nagyobbacska meg egy olyan tizenkét éves forma.

A kis Pikó búvalbélelt pillantása a fényképezőgép tokjáról Csekére siklott. ,,Még hogy szerencsére..." villogta ez a pillantás. - Megmondtam; csak nőkkel ne kezdjen az ember. Se családban, se családon kívül. Most meg... na, tessék, itt van a nyakunkon egy zenebonás lánytábor.

- A Mylady! - szisszen föl Dini-Porthos.

- Ez várható volt... - tódítja Dani-Athos. - A testőrök ősi ellensége, a galád kémnő. Ahogy a jó öreg Dumas-nál meg van írva.

- A ravasz, a számító, a -kegyetlen Mylady. Aki a Rizshüllő bíborosnak dolgozik.

- Riseljő, te őshüllő!

- Tudom, te őskrokodil, azt is, hogy Richelieu-nek írják, csak egy kicsit magyarosítottam őeminenciája nevét; Ha nincs ellene kifogásod...

- Okszi. Csak szőke ne legyen a Mylady. Mert nem lesz szívem kinyírni a végén.

- Márpedig Athosnak kell kinyírni... Meg van írva... Na, azért az elfogásában szamíthatsz rám.

Míg a csokoládéikrek ezt az emelkedett hangú beszélgetést folytatták, Oszkár bácsi gyorsan búcsút vett a társaságtól. Miklós Zoltánnal úgy egyeztek: napközben még ő strázsálja a kamocsai sólyomfészket. Este aztán leváltja az ősz madarász, és éjszaka már otthon csicsiskálhat.

- Zoli bácsi! - titokzatoskodnak az ikrek. - Mi, Athos és Porthos bekerítjük a Myladyt meg a társát.

- Micsináltok? Nem jól értettem.

- Be-ke-rít-jük ő-ket! Ezek ellenséges ügynökök. A Rizshüllő bíboros emberei. Azért vannak itt...

-... hogy megakadályozzák az őrködésünket.

- Rádióval ricsajoznak. Ez már főbenjáró bűn - suttog Dániel.

- Lehet, hogy így adnak jelt a társaiknak - kombinál Dénes.

- Szóval, mi a túlsó oldalon akarunk letáborozni.

- És akkor két tűz közé fogjuk őmyladységét!

- Ezer zöldfülű viháncmadár! - mondta ezúttal halkan Zoli bácsi. - Ti nemcsak a konspirálásban vagytok nagyok, hanem a harci stratégiában is. A tervvel egyetértek. Tudtok sátrat verni?

- Csak egymást szokták... - somolygott a nem létező bajusza alatt Pikó Guszti.

- Majd Zoli bácsi megtanít! - vágták ki magukat a fekete-barnák.

- Most pedig gyertek! Megnézzük őket. Természetesen egy olyan helyről, hogy amazok ne láthassák, mit is nézünk. Világos?

- Nnaná!

- Mi is pont így gondoltuk.

Oldalaztak egy kicsit a galagonyák, bodzabokrok, berkenyék, fagyalok, ükörkeloncok között. Guszti akkorát csapott a homlokára, akár egy ihletben égő feltaláló.

- Meggvaggy! Á! Semmi, csak egy szúnyog - jelentette kesernyésen. - Hogy ezek mindenhol rám találnak! - Egy fatörzshöz dörzsölte a tenyerét.

Az összenőtt tölgynél Zoli bácsi megállapodott. Két egymás mellé esett, makkból növekedett az ikerfa, úgy egy méter magasságig teljesen összenőtt a tövük, embervastag törzsük pedig V alakban széthajlott.

- Innen remek a kilátás!

- A keskeny V betűn át enyhén emelkedő, köves, füves térségre néztek. Kékeslila, fürtös virágok foltjai vezették a szemet a sziklához. A Besenyő-szikla szürkés-barnás-zöldes tömbje most még inkább olyan volt, mint három égnek meredő óriásujj. A nagy-, a mutató- és a gyűrűsujj összetapadva.

Egy elesett óriás, amint segítségért kiáltva, fölemeli a csonka ujjú kezét - gondolta Guszti, a homlokát vakargatva. Ám az ellenség könyörtelenül betemette az óriást.

S csak a megkövült ujjai maradtak az utókorra.

- Ott - mondta a távcsőbe nézve a madarász. - Azon a hasadékból nőtt cserfán van a fészkük.

Sorba adta a távcsövet. Ádám, Dani, Dini, Guszti.

A fa mintha a középső ujj középső ujjpercének közepén nőtt volna ki.

- Mindenesetre elismerésre méltó az az igyekezet, ahogy a mag - miután a szél odasodorta - megkapaszkodott a sziklarésben, gyökeret eresztett a sovány talajon, aztán szívós munkával ekkora fává nőtte ki magát - magyarázta Zoli bácsi. De a fiúk inkább azért adóztak elismeréssel a cserfának, mert udvariasan úgy növesztgette ágait, hogy most valamelyest odaláthatnak a ritka madárfészekre.

- Föl is kapaszkodhatnánk a fára - hallják a mély, nyugodt hangot. - De egy vonalba úgyse kerülhettek velük. Az első időkben fehér vattacsomónak látszanak, ezek lehetnek már húsznaposak, akkor is, ha kései költésből valók. Képzeljetek el három szürkésfehéres tollcsomót, akkorákat, mint az öklöm. No persze kitátott csőrrel...

- Zoli bácsi honnét tudja, hogy három? Azt tetszett mondani, kettő vagy négy fióka lehet... miből következik, hogy itt pont három? - szegezi rá Cseke azt a fürkész, sötétbarna szemét.

- Ezer zöldfülű viháncmadár! Halljátok, ez az Ádám megfogott. Hát nekem, ugye, meg kellett kuksiznom őket! De nem mutatom meg azt a fát, ahonnét odaláttam! És nehogy valamelyikőtök utánam próbálja csinálni, mert aki onnan leesik, azt kiskanállal se lehet összekapargatni!

Nevetnek. Leghangosabban az ikrek. Ámde máris pillogatnak a bükkfák felé, méregetik a magasságot. Szemükben kivételesen egyetértés csillan: ,,Mi ez nekünk, vérbeli famászóknak?

- Most! - mondja hirtelen Zoli bácsi. És íme: a fészek szélén kapaszkodik az öreg madár nagy karmú lába.

Szárnya még billen egyet-kettőt, amint egyensúlyoz.

Csőrében valami pocokszerű test.

- Mezei pocok - így Dini.

- Ürge - így Dani.

- Te vagy egy ürge! - tromfol amaz.

- A fene tudja most már! - nevet Zoli bácsi, akinek bíráskodás végett visszaadják, a távcsövet. - Rátette a lábát, s máris a hasát tépdesi. Ha fenn ülnék a cserfán, talán megmondhatnám. Adjátok döntetlenre. Rágcsáló.

Ebben maradnak, s megint körbejár a távcső. Fiókacsőrök lelkesült tátogása. A tojó - Zoli bácsi annak mondja, mert ez a nagyobb madár - bőszen marcangolja csőrével a rágcsáló húsát. Sorra adagolja fiókáinak a tízórait. ,,Koty-koty-tyik! Koty-koty-tyik!" - tisztán hallani. Olyan kedveskedve kotyog, mint tyúk a csibéinek.

- Egyet a papának, egyet a mamának! - kommentálja az etetést Dani.

- Így csak téged zabikáltattak. Ezeknek van étvágyuk - ugratja a testvér.

- Hallod, ha én is ürgét kaptam volna annak idején...

- Pocok!

- Ürge...

- Pikk-pakk, enyém a legnagyobb! - rikkant közbe a kis Pikó, mindenkit megelőzve.

- Mért, nem egyformák? - kérdik szinte sértődötten az ikrek. - Az ember elvárhatná egy fészekaljtól az egyformaságot.

- Amelyik legelőbb kelt ki, az a legnagyobb. Az egyik, mondjuk, húsz napja verekedte ki magát a tojásból, a másik tizenkilenc, a harmadik tizennyolc napja.

- Pikk-pakk, lőttem a tizenkilencest! - így Dani.

- Pikk-pakk, a tizennyolcast! - így Dini.

- Na, Ádám, akkor nekünk maradnak az öregek. Kell ez az anyamadár? Csőrétől a farka végéig megvan úgy 55 centiméter. Szárnyak fesztávolsága kábé százhúsz. Az se rossz, mi? Súlya most aligha több egy kilónál, mert inkább ezeknek a begyét tömi, mint a magáét. Na, elfogadód?

- Jobb híján... - vigyorog Ádám, és tovább fürkészi az etetés titokzatos szertartását.

- Én pedig, pikk-pakk, ezennel lefoglalom a királyt. Figyeljétek csak!

Gyönyörű zuhanórepülés, mintha barna villám csapna le a magasból. Majd egy könnyedén meghúzott kör a levegőben, amelynek végpontja fészekperem. Az evező- és kormánytollak hullámzása eltakarja szemük elől a családi idillt.

- Kejj! Kejj! Kejj! - nevet a kis Pikó, a fiókák hangját utánozva. - Ezek selypesek. Azt kiabálják: Kell, kell, kell!

- Csak a tied selypít! - állítják az ikrek.

- Az enyém hét nyelven beszél! Mindenekelőtt persze franciául! - halandzsázik Dini az ő tizenkilenc napos kissólymáról. - Szilvuplé möszjő! Szilvalé rongyő! Magyarul is tud: szej! szej! szejbusz, Pojthoszkám!

- Ezek ilyesmivel élnek? Pocok meg ürge meg hasonlók? - tudakolja Cseke, újból szeméhez tartva a távcsövet. - Úgy tűnik, négylábút hozott a hím is.

- Hát ez a fő táplálékuk. Ürge, pocok, hörcsög e kábé nyolcvan százalék. A szárnyas jószág alig húsz százaléknyi.

- De hogy nem bújnak előle a lyukba? - értetlenkedik a legkisebb testőr.

- Nézd, Guszti. Itt az a prímás látcső. Remekül látsz vele, mi? Tízszeres nagyítás: ami száz méterre van, mintha tíz méterre lenne. Hát most képzeld, hogy még ennél is élesebb szemed van. Hogy a mászó szarvasbogarat meglátod egy távoli fatörzsön. Így veszik észre ők a legkisebb ürgemoccanást is. És... láttad az előbb leszállni a hímet? Az kismiska ahhoz képest, amikor az áldozatra lecsap! Tanultatok a szabadesésről, ugye? A nagy magasságból zuhanó test súlya, mondjuk négyszáz méter után már óriási. De a mi sólymunk még fokozza is ezt - apró, gyors szárnylökésekkel. Mit gondoltok, mennyivel zuhan? Ne is totózzatok! Kétszázhúsz-háromszázötven kilométer per óra sebességre képesek felgyorsulni az utolsó száz méteren! Ezt nem én mondom, hanem a mérések!

Az ikrek füttyentettek. A kis Pikó csettintett. Cseke elismerő félkört húzott a fejével...

- Egy ürge smafu ezeknek. Levágják a varjút is; ha rászoktatják, a gémet is lerúgják a magasból! Fölé kerülnek, akár nyolcszáz méterre - addig sohase támadnak madárra, amíg nincs elegendő tér a rázuhanáshoz. Aztán bummbeletádé! Az utolsó pillanatban rézsút-hátulról rásiklik az ellenfélre, s a halálos rúgásba beleadja a szabadesés minden erejét! Mondom: háromszázötven kilométer per óra! A madarak világában ők a rekorderek!

- A sasnál is jobbak? - tamáskodott Cseke-D'Artagnan.

- Gyorsaságban föltétlen! De... nevetni fogsz: láttak már olyan esetet, hogy ezek a rámenős rárók kikergették fészkéből a parlagi sast. Addig zaklatták, addig csapkodtak körülötte, míg át nem váltott a másik fészekre. Mert nagy fészekfoglalók ám őkelmék. Építkezni - hát azt az egyet nem szeretik! Ez is valami holló- vagy varjúfészek lehetett előzőleg.

- Ejha! - mondták a testőrök. Aztán megint, egész más hangon: - Ej-ha!

Az ejházás eleje elismerés volt. A másik fele meg gúnyos felcsattanás.

- A Mylady! - nyújtotta a szót Porthos-Dini.

Kerek képű, kétcentisre nyírt hajú, szőke, félig barnult, teltkarcsú lány. Fürdőruhában. Pipiskedve lép, plédet lógáz. Épp a sólyomfészek és az közötti területet szemeli ki magának. Elegáns mozdulattal ráteríti egy kékeslila virágos foltra a kockás barna takarót; Rátérdel. Valami leheletvékony szatyorból rikító sárga flakont húz elő. Csavarja a kupakját. Kibuggyan a fehér hab. Kencézi magát: lassú, kényes-kényelmes mozdulatokkal.

- Figyelemeltérítés! Vigyázz! Odanézzetek! - súg, mutogat a kis Pikó.

- Ahá!

- Egy kisebb Mylady is van!

- És ez is szőke!

- Nagyon is az.

- Mit csinál azt nézzétek, kaktuszok! - Guszti fel van hábororodva. Jó, hogy a ,,Milyen volt szőkeségét..." nem szavalják az ikrek, amíg ez a csaj...

- Az ám! Fényképez.

- Fatime géppel. Príma szerkentyű.

- A sólyomfészket! - Cseke jobb mutatóujjával az álla gödrét ütögeti. - Ki tudja, milyek céllal?!

- Az is lehet, hogy csak a sziklát. A Besenyő-szikla egészen rendkívüli formáció - csitítja a jónépet Zoli bácsi.

- Nem hiszem. Akkor más távolságot és beállítást kellene választani. Én például... - Gusztinak nem hagyják végigmondani, hogyan is csinálná ő, ha a drágalátos Linda nem cseni ki a tokjából a gépet. Az ikrek azon tüzeskednek: meg kéne szerezni a filmet.

- Csak kitartom a tekercset a napra, így...

- Nem, inkább így... és fényt kap az egész... Megsütheti a tudományát.

- Stop! Semmi elhamarkodottság, fiúk! - védi a lányokat az ősz hajú madarász. - Nem éppen így néznek ki a sólyomtolvajok.

- Ha nem ők a tolvajok, akkor is kémnők. - A kis Pikó nem tágít. Az apróbb lány különben is gyanúsan hasonlít a nővérére; márpedig aki gyanúsan hasonlít Lindára, az minden gazságra eleve gyanús! Éppolyan ragyogó szőke a haja, kétoldalt a kis kék karikák pont olyan fürtcsomókká fogják össze, a szeme is olyan huncutbarna, s ahogy idenéz, ahogy gőgösen emeli azt a kunkori orrát, mintha ők, a testőrök itt se volnának...

Aztán szemtelenül fényképez tovább. A másik meg szemérmetlenül kenegeti magát. Ideérzik az erős kenceillat. Nem szólnak egymáshoz se. Azt hiszik, így nagyobb lesz a sikerük. Pedig éppen hogy még gyanúsabb ez a nagy hallgatás.

- Na, Dániel, Dénes! - szólítja az ikreket Zoli bácsi. - Megcsináljuk a bekerítő hadmozdulatokat?

- De meg ám! - Rohanvást mennek fölverni a másik kétszemélyes sátrat. Nem valami nehéz ügy: alumínium csöves, modern szerkezet. A vászna olyan mélyzöld, hogy teljesen beleolvad majd a bokrok árnyába. Épp azért zokszó nélkül hagyják, hogy a Zoli bácsitól kapott, príma vészmadaras zászlót a másik sátorbeliek tűzzék a csúcsra.

Nem akármilyen zászló pedig!

A mediterrán vészmadár mellé ügyes kezek azt is odahímezték: Mindenféle madár-vészben / megbízhatsz a vészmadárban.

Minden jel arra mutat: ez így is van. A csokoládéikrek szeme harci tűzben ég, minden szavukból, mozdulatukból sugárzik az igyekezet, hogy jó testőrök legyenek. De az is az arcukra van írva: jaj annak, aki valami galádságot forral a pártfogásukra bízott királyi madarak ellen! Mire kikeresték a megfelelő helyet, Dani agyából újabb isteni szikrák pattantak elő.

Kútágasra szállt egy véreb,
mek-mek-mek.
Ne nézzetek minket veréb-
nek-nek-nek.

A noteszlapot, melyre fölfirkantotta, át akarta hajítani a lányokhoz. Erről azonban Zoli bácsi sürgősen lebeszélte.