HATODIK FEJEZET

melyben megtudtunk egyet-mást a szárnyra kelt levélről - Állítólag nincs veszedelmesebb egy síró nőnél - Többen is esküsznek, ki erre, ki arra - Valaki lezuhan, de egyben marad - Helyszíni közvetítés a nagy marcangról

Ez aztán váratlan fordulat volt.

Ha nem lenne olyan sírnivalóan üres az a másik fészek, itt, a megőrzött közelében kacagni is lehetne a vígjátéki helyzeten.

Íme, apa és leánya, amint kölcsönösen számon kérik egymáson az itt-tartózkodást.

A kis fürtös persze mindjárt felülkerekedik. Megpuszilja a szakállas kiálló pofacsontját - az egyik szabad tisztást a szőrrengetegben -, megsimogatja a torzonborz haját, és szól. Vagyishogy inkább dorombol:

- Anyu úgyis megmondta volna neked ma este...

- De Gyöngyvér! Tegnap a sátorhegyi madarász szaktáborról volt szó...

- Igen, igen. Mert oda elengedtél volna... És holnap csakugyan odamegyek! Akkor lesz a tábornyitás...

Hm. A fiúk összevillognak. Értitek ezt? Érti a fene! közlik a pillantások.

- Tehát ön, Mylady, mégsem Mylady? - lép előbbre s mondja kissé szertatásosan Káldor Dini.

- No. Mylord! - kacag nagyot a kis locsolkodó. - És Mariann sem az.

- Mivelhogy ő a lányom - mutatja be a fiús frizurás kerek arcút Miklós Zoltán.

- Miklós Mariann! - bólint rá s mosolyog bocsánatkérően a fürdőruhás.

- És a galamb? - ugrik közéjük Guszti. - És az egész cécó a csapdával?

- Azok a nagy solymász szövegek? A lovakhoz szoktatás még minden?! - kérdik nagy szigorúan az ikrek.

- Színjáték volt. Ne haragudjatok, srácok.

Mariann búgó hangon nevet. Belekarol Zoli bácsiba.

- Az ő ötlete. Hogy beugrasson...

- Mondjuk úgy: próbára tegyelek benneteket. Ez a fél nap volt a próbaidő, testőr urak. Bebizonyítottátok, hogy nem akármilyen tedd-ki-hadd-hűljön legények vagytok! Gratulálok!

- De a rinaldóját! A postagalambom! - A kis Pikó, a galambszabadító szinte toporzékol. Hát hiába csinálta?

- Ne lovagolj már azon a galambon! - legyint rá Dini. - Sokkal fontosabb dolgok...

- Az egy igazi postagalamb volt - Mariann arcán a nevetés gödröcskéi. - Azóta már hazaérkezett a Huszár utcába. Ugyanis a miénk. Egy kis levelet kötöttünk a szárnya alá: ,,A fiúk kiállták a próbát..."

- ,,De kiállhatatlanok!" Én ezt még hozzáírtam - kiált közbe Mylady Kettő, aki mindezek szerint Balikó Oszkár édesgyermeke.

Zoli bácsi még hozzáteszi: megérthetik, azért mégsem bízhatja akárkire a nemzeti vagyont képező sólymokat.

Mariann, a lánya, félig-meddig már felnőtt, így ők, a gyerekek sem maradtak felügyelet nélkül.

- Amellett úgy dzsúdózik, egymaga elbánna három vadorzóval is! - tette hozzá, és megsimogatta Mariann barnapiros karját, vállát.

- Ezt jól megumbuldálták!_- rikkantják egyszerre az ikrek. S most már mind így vannak vele: jól sikerült tréfának veszik az egész hercehurcát.

_Az ál-myladykkel így összebékülve, a kis csoport újra megcsodálhatta az anyasólyom villanásszerű hazaérkezését. Jó étvágyat kívántak a fiókáknak a hozott ürge (hörcsög, pocok?) ebédhez, mire Balikó Gyöngyi is tüsténkedni kezdett a gázrezsónál.

- Apu, neked is rándítok egy rántottát, jó?

- Hagyd. Úgy sincs étvágyam.

- Miért?

Kamocsa őrszeme nagy keservesen - a lányának még nehezebb volt megmondani, mint a főmadarásznak -, csak kinyögte a fészekfosztást.

- Az nem lehet! Apu! Mondd, hogy nem igaz!

- Csakugyan, Oszi, meg is tükrözted? - reménykedik még egy pillanatra Miklós Zoltán. De hiába.

- Meg. Hazaugrottam a gömbcsuklós fészeknézőért. Olyan üres, amilyen csak egy üres fészek lehet. De az öregmadarak viselkedése is egyértelmű. Ahogy ott köröztek, kiáltoztak, szinte jajveszékeltek... - A szakállas fő lecsügged a lehervasztó válasz után.

Cseke Ádám figyelmét nem kerüli el, hogy a kis kunkori orrú milyen bénultan áll. És a szeme - ha hinni lehet ilyen huncut szemnek - megtelik könnyel.

Balikó Oszkár Gyöngyvér lánya hátat fordít, behúzódik az erdőbe. Nyilván, hogy kibőgje magát.

Nem, D'Artagnan-Cseke egy kínzócölöpön sem sírna.

S fülébe cseng nagybátyja mondása, miszerint nincs veszedelmesebb egy síró nőnél, mert mindent el lehet viselni, csak azt nem. Mégis valami - nyilván a jó szíve, mert kemény jellemét egy tiszta szív dobogása élteti a Gyöngyivé átvedlett Mylady Kettő után hívja. Vagy csalja.

Habozik. Tétovázik. S csak utánaindul.

Nagybátyja, Cseke Sándor postaműszaki főtanácsos teljes joggal mondhatná: én figyelmeztettelek, öcskös.

Magadra vess...

Mert a síró kislány csakugyan borzasztó látvány. Öklével ütöget egy fatörzset, még véletlenül sem az északi oldalán, ahol legalább mohos egy kicsit - szóval: püföli a tölgyfa kérgét, de mintha ki akarná dönteni...

És vörös_a szeme, az arca.

Úgy bőg, mint egy anyátlan szamár.

Amennyire ki lehet venni, ez ismétlődik a bömbölésben:

- Mert nem tudják tartani a pofájukat... Nem tudnak hallgatni...

Cseke Ádám tud. Bár ezt hallgatni igazán nehezére esik. Hagyja a kis síróbabát, bőgje ki magát még jobban, s csak akkor szólal meg:

- Te... kicsi... valami árulásra gondolsz?

- Mi közöd hozzá! - szipogja amaz. - És nem vagyok kicsi!

- Az a közöm, hogy ha árulás, talán még... lehetne valamit tenni.

Gyöngyi újra felzokog.

- Na, ne játszd már ezt a bőgőmajmosdit. Mondj el mindent, amit tudsz. Hagyd abba legalább egy percre!

- Idegeneknek nem mondhatok el családi dolgokat! szipákol a kis fürtös. Keze fejével törli a kivörösödött szemét.

Aztán mégis elszipogja. De esketi Ádámot: szót nem szól róla senkinek. Úgy legyen boldog ezen a világon, hogy hallgat a titokról, mint a sír.

Rövid, gyors, szaggatott mondatok buknak ki belőle:

- Ő az oka! - fejével apja felé int. - Most meg milyen gyorsan föladta... Sóhajtozik... Mintha ennyivel el lehetne intézni! Brühühü-ü... Hüpp... hüpp...

- Miért? Mi a csudát tehetne?

- Mit, mit! - pattogja a kislány. - Például gondolkozhatna. Vajon csakugyan olyan gyorsak-e a sólyomtolvajok? Hátha még... Hisz abból is kiindulhatunk, hogy itt vannak még... valahol. Széles körű nyomozás kellene... nem sóhajtozás, hanem tettek!

Ennyi elég Csekének.

Máris rendelkezik:

- Hazamegyünk.

- Remek! De hogy?

- A bringámon. Rögtön itt vagyok.

Még egy pillantás a Besenyő-sziklára. Olyannak tűnik most, mint egy óriás esküre emelt ujjai. De hát mire esküdhet a besenyő óriás? Tán arra, amire ők is fölesküdtek. Szavukat állták. Igaz... S mégis a kőujjak mintha vádlón mutatnának az égre.

Hát majd meglátjuk, kit illet a vád...

Gyöngyi is visszaszaladt. Jókora színes rajzmappát hoz.

- Mehetünk! - mondja.

Egy gyors vészmadárszisszenés Gusztinak.

- Életbe vágó ügyben el kell mennem. Távollétemben te vagy a vezér. Mondd meg az ikreknek: azért döntöttem így... Különben anélkül is tudni fogják...!

- És ha Zoli bácsi kérdezi...

- Ránk itt már úgysincs szükség. Ezt mondd. De szó szerint. Ismételd meg.

- Azt mondták, rájuk itt már úgysincs szükség. Többet nem tudok róluk.

- Szia, Guszti.

- É... én se tudhatom, hová...? - kíváncsiskodott volna Aramis-Gusztáv.

De Adám már akkor vitte a kivételesen alig zötyörgő Boldizsárt, s a kisírt szemű Gyöngyi sietősen kapkodta lábait a lejtő ösvényén. Lehajoltak két összeboruló bokor között, átbújtak a zöld alagúton, s már el is tűntek az újdonsült vezérszemei elől.

- Pikó Gusztáv a vezér! Pikó Gusztáv a vezér! - ismételgette magában. Jól hangzani jól hangzott, nem vitás. De mit szólnak majd az ikrek? Végtére is ők a rangidősek, na meg magasabbak is nála...

Ám a Káldorok megértőek voltak, mint jó apa a rossz gyerekéhez.

- Azt mondta...

-... úgyis tudni fogjuk? - Ühüm. - Guszti újabb szúnyogot csapott agyon a bal arcán. Majd az első csípés helyén képződött piros duzzanatot kezdte nyálazni. Szúnyogbalzsamot ugyanis nem csomagolt anyuka, s ha szegény ember vízzel főz, a szegény szúnyogeledel gyerek kénytelen nyállal balzsamozni.

Az ikrek egymásra pislogtak, gondolkoztak egy kicsit, aztán fölkacagtak...

- Hát persze, én Daninak úgyse engedelmeskednek!

- Majd bolond lennék Dinit elfogadni vezérnek!

Ritkán voltak ilyen nagy egyetértésben, mint most, s ez nem csekély önismeretre vallott. - Éljen Pikó Gusztáv, vitéz vezérünk! - rikkantották a Káldorok. A vitéz vezér egy ideig úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék.

Azután hős keze lesújtott egy újabb, a combjának támadó vérszopóra. Elmázolta, majd kemény léptekkel odaindult a nagyokhoz. Vezéri minőségben fog részt venni a társalgásukban.

Mariann meg a két férfia fészket kémlelték.

Dani és Dini közben - vezéri engedély nélkül - egy öreg bükkre próbáltak fölkapaszkodni, hasonló célból.

Zoli bácsi hangjában szomorúság bujkált:

- Legalább ezeket tartsuk meg most már.

- Jobb is, hogy ez a háromgyerekes maradt meg! - állapította meg Gusztáv. A főmadarász lenézett rá. Keserűen elhúzta a száját.

- Legalább ezek megvannak. Mondjuk így. Mert az lenne igazán jó, ha öt kiskerecsent tudnánk őrizni.

Oszkár egyre rágicsálta a bajszát, s jobb kezével a fülcimpáján matatott, ami épp csak hogy kilátszott a hajzatából.

- Végül is - dörmögte, szinte csak magának - egy fészekalj kerecsent bíztak ránk. Hát ezek a fiókák itt vannak. És ha madártolvajok potyognak is az égből, itt a Besenyő-sziklán lesznek elsőröpösök, erre esküszöm. Inkább az összes szabadságomat kiveszem...

- Na, azt azért nem kell! - ütött vállára a pirospozsgás óriás. - Én, a nyugdíjas előrködöm itt, meg aztán vannak segédcsapataim. Az összes szabidat... még csak az kéne! Mit szólna hozzá az asszony? Azt hiszed, örülne neki?

Oszkár bácsi a vállát vonogatta.

- Te, Oszi, csakugyan: Ria tudott a dologról? - nézett a szemébe a társa. -Hát... Is-is...

- Hogyhogy is-is?

- Eleinte nem. De az éjszakai szolgálatokat csak meg kellett magyaráznom... Mért, a te Ilonkád tán nem tudta?

- Dehogyisnem! Na jó. Nem is azért mondtam. Most különben is visszaadlak neki. Mi meg elrendezkedünk a testőrséggel. A három sátorral háromszög alakban vesszük körül a sziklát.

Kiléptek az árnyékból a déli sugárzásba. Szinte perzselve zúdult rájuk a napsütés. Zoli bácsi elmagyarázta, hogyan képzeli. Ő és Mariann túlfelől táboroznak le.

Gyöngyi úgyis hazamegy, mert holnap a madarásztáborba kell utaznia. Tehát ő szépen odaköltözik a lányához. A fiúk két sátra a helyén marad,

- Hű, de meleg van! - rántja le az ingét Oszkár bácsi.

A kis Pikó elismeréssel szemléli szőrös mellkasát, majd nem kis meglepetéssel a hátán sötétlő szőrburjánt. Hm.

Az ikrek valami olyat trilláztak: szépen szőrzik és dalol a fülemüge. Lám, Oszkárkának meg a hátamüge szőrzik, noha nem dalol.

Ezen a kis Pikó - aki gondolatban különösképp szemtelen tud lenni (ne rójuk fel neki, ebben nem áll egyedül) - jóízűen elvigyorodott.

- Hanem hol az a kis tűzrőlpattantyú? - nézelődött Zoli bácsi: - Valami rántottát ígérgetett nekünk, Mariann...?!

A lánya sem tud a kis barátnőjéről.

A tulajdon apja is csak nézdegél, kiáltoz. Annak már Gyöngyizhetsz, szőröske! - találja mondani Guszti vezér, persze csak magában. Hangokban is megnyilatkozik azért:

- Ne tessenek keresni, elmentek.

- Kik?

- Cseke meg a... Gyöngyi. Cseke nekem adta át a vezérséget.

- Hm - fürkész a szemébe Zoli bácsi. - Csak úgy ukmukfukk... ripsz-ropsz... elpályáztak?! És - nem üzentek semmit?

- Csak azt mondták, rájuk itt már úgysincs szükség.

- Semmi többet?

- Ö...semmit.

Oszkár bácsi hátán mintha borzolódna a szőr.

A másodvezérhez fordul. Szeme mint a Toldiból a barna éjfél.

- Aztán mivel mentek... és merre?

- Nyilván a Boldizsárral - nevet az öreg madarász. - Ja, te nem tudod. Így hívja azt az ősrozoga járgányát, ami minden pillanatban szét akar esni, de valahogy, csodával határos módon_mégis egyben marad...

- Lehetséges, hogy azon viszi - a lányomat? - Oszkár túlságosan jól emlékszik Boldizsárra. Most döbbenten mered a jelenlevőkre. - Még csak az kell, hogy valami baleset legyen... Ezen a fekete napon.

- Ugyan, ugyan. Az én testőreim egytől egyig klassz, komoly srácok! - Zoli bácsi mély meggyőződéssel próbálja nyugtatni a földúlt apát.

- És akkor...

Mintha cáfolatnak szánná a balsors... Éktelen sivalkodás a bükkfák felől.

Valamelyik iker észbontó hangja.

Hogy melyiké, tán az anyjuk se tudná megmondani.

A látvány mindenesetre magáért beszél.

Az egyik sárga trikós ott rugózik-rugódozik egy tömött lombú borókabokor közepén. Fölpattan - visszahull, mint lezuhant akrobata a mentőhálóban. S kiabál, mint akit nyúznak. Ami, a boróka tüskelevélzetét ismerve, tökéletesen érthető érzelmi reakció.

Rohannak a pórul járt fiúhoz.

- Merszi, madmoazel! Szpasziba, tovaris! Danke sön veri a macskát! - A lezuhant vészmadárnak mindenkihez van egy jó szava, aki segíteni próbál rajta. Ebből már Zoli bácsi is kikövetkeztetheti, hogy Káldor Dénes az áldozat.

- Ezek a te klassz srácaid! - morran Balikó. A sebesültet talpra állítva, fölfelé mutat. Káldor Dániel lovagol ott a vékony derekú bükkfa alsó ágán. Lefelé hajol, együttérzéssel kiabál:

- Dinikém, jól vagy?

- Olrajt, harasó! Egyben maradtam - nyöszörgi a fiú. - Zoli bácsi, legyen szíves...

- Hozd az egészségügyi ládát, Mariann!

- A távcsövet... legyen szíves... szépen bitte... ha már ő fönt van...

- Kössétek rá - libegtet orruk elé egy madzagot Dani onnét a magasból. Láthatólag nem rendítette meg a szerencsés kimenetelű baleset; gyanítható, hogy ilyesmi máskor is előfordult már a Káldor családban.

- Kapaszkodj és várj! - parancsol rá Zoli bácsi. - Hát ezt nem hittem volna... na, mutasd a porcikáidat...

Végigtapogatja a Dénes gyereket. Ép annak minden porcikája. Mariann már itt is van a vöröskeresztes fémládikával; a borókaszúrásokat veszi sorra. Kikiricssárga port szór rájuk. Dini barna teste szépen kitarkul, s olyan lesz, mint egy harci színekbe kenekedett indiáné.

- Estem én már nagyobbat is - húzza ki magát, s csak akkor jajdul, ahogy meghúzódnak a sebek is.

- Máskor majd megnézed a magasföldszintet, mielőtt az emeletre indulsz! - legyinti nyakon Miklós Zoltán.

Mariann anyáskodva simogatja meg a fekete fiúfejet.

- Húzz egy másik inget, kisöreg.

- Jó. Mindjárt. Csak a távcsövet... Legalább Dani lássa...

Zoli bácsi nagy lassan mégis leakasztja a nyakából.

- Na jó. De nehogy hozzáütögesd a fához, mert akkor csak szilánkokat fogsz látni - adja a használati utasítást.

A hosszú spárgán már utazik is fölfelé a messzelátó.

Leng, lengedez. Dani egy sziklamászó gyakorlott mozdulataival és magabiztosságával ügyködik.

- Te mázlista! - sóhajtja Dini. A kerecsenhím ugyanis épp most karinbógázik oda a fészekhez. Dániel időközben további két ággal följebb kapaszkodott, s most egyenest belekukkerezhet a fiókák tátogó csőrébe. Látja, amint az anya széttépi és a csőrökbe rakja a húsdarabokat.

Mindezeket riporter módra közvetíti a lent irigykedőknek:

- És íme, kedves hallgatóim, a nagy marcang! Az ürge földi maradványai egymás után vándorolnak át a pelyhes fiókák csőrébe... Ahogy a költő mondja: Jó kissólyom sose búsul / zabikál az ürgehúsbul...

- Hazudsz, pocok! - Dini, bár a szája is fölhasadt, élénken tiltakozik. - Ez így nem fair play: én nem tudlak ellenőrizni!

- A vers szépségeire koncentrálj, te kis ütődött! - hőzöng Dani.

Míg ég és föld között a vita zajlott, Oszkár bácsi komorló arccal elköszönt.

- Sietek! Fölveszem Gyöngyiéket! - dörmögte. S otthonról majd érdeklődöm, nem kapták-e el mégis a csempészbandát. Hátha-hátha...

- Mit nem adnék egy jó hírért! - nyújtja a kezét Zoli bácsi. Aztán Mariannhoz fordul. - De most már olyan éhes vagyok, lányom, a sündisznót is megenném. Gyerünk azzal a rántottával! A szagra majd Dániel úrfi is leereszkedik. Hát - minden jót, Oszkár koma!

Káldor Dániel persze se lát, se hall. Illetve csak lát.

Madárkirályfiakat. Mohó, kapkodó, ürgefalatokat nyeldeső kerecsenfiókák a gallyfészekben. Az apjuk kiült az oldalsó ágra, az anyasólyom meg sorjában eteti őket.

- Aztán aludd ki magad alaposan! - int még Oszkár után Zoli bácsi. - Aludd ki a két éjszakát meg a nagy ijedtséget. Guszti még jól is jár, övé marad az egész sátor. - Cinkosan hunyorít a kis szőkének a nagy ember.

- S nem kell hallgatnia a horkolásodat. Mert bizony, Guszti, ahogy ez az Oszkár horkol...

Püff neki! kapja föl a fejét a testőrök legifjabbja. Hiszen éppen ez a betyárgubanc!

A főmadarász elnevetgél a horkoláson, mint aki egy jó viccet mondott. Hát ez aztán rossz vicc! Sőt egyáltalán nem is vicc! Mármint a mi Gusztávunk számára.

Mert ugye, egy vicctől nem ijed meg az emberfia. Még ha amúgy ijedős, akkor sem. Ez a tréfásnak szánt megjegyzés viszont ugyancsak megrebbenti a másodvezér érzékeny lelkivilágát.

A kis Pikó teljes biztonsággal, édesen-mélyen aluszkálna akár egy horkolóbajnok mellett. De ha nincs itt Balikó Oszkár... ha nincs itt Cseke... Ujujujj! Egyes-egyedül?! A nagy süket csöndben meg kuvikolásban?! Éjszakának évadján... erdő sűrűjében... brr! Egy pillanat alatt átcikázik rajta a riadalom. S ez a sötéttel akkorára nőne... hú talán talán még Daniékhoz is átkéredzkedne szégyenszemre...

Na nem. Egyes-egyedül a sátorban, az nem megy.

Szépnek szép, jónak jó, csak éppen elképzelhetetlen.

Persze: ezt őszintén bevallani Zoli bácsinak - az szintén nem megy.

Hát akkor?

Guszti áll, mint a bálvány. Érzi, hogy elönti a verejték. Kínjában a hajába túr. Közben elbíborodik az arca.

Egy fakopáncs bődületes kopogtatásba kezd a közeli tölgyfán. Hősünk nem hallja. Az ő szíve még hevesebben ver, szinte dörömböl.

Dong-dong... gongg... dongg...

,,Gondolj arra, hogy a homlokod hűvös... Mintha egy hűvös szellő a érintené meg... Vagy üveglaphoz értetnéd..." - hallja Cseke baráti receptjét, s próbálja követni. Igen. Hideg fejjel kellene gondolkodnia.

- Hát akkor lássunk hozzá! - mintha egészen távolról szüremlene hozzá a mély férfihang. Hallja Zoli bácsi szavait. Egy incselkedő kisördög azonban mást sugdos Gusztávunknak. Minek ide a másodvezér, amikor itt a fő-főparancsnok, Miklós Zoltán? - keres és talál indokot a futamodásra.

- Haza kell mennem nekem is. Linda elcsente a fényképezőgépemet. Kihozom... - hadarja; a furcsa, rekedt hang, mintha nem is az övé volna. Alibimozdulattal emelinti a nyakában lógó üres tokot. Aztán nagyot kiált: - Hahó, Oszkár bácsi! Én is jövök. Tessék megvárni!

Szedi nyaka közé a lábát, gyorsan, nehogy Zoli bácsi itt fogja valamiképp. Az út egy részét nadrágféken teszi meg, hogy bizton utolérje a szakállas férfiút. Épp az indítás pillanatában bukkan föl csapzott szőke feje a Skoda mellett.

- Mi az, Gusztáv? Mi történt? - A szakállas egy pillanatra azt reméli, valami csodahírt hoz a futár az elrabolt fiókákról.

- She... mmi - lihegi az -, csak én is... hazamennék... A fényképezőgépemért!

Emeli, rázza megint az üres tokot, mintha mondaná: hát hiszen megvan rá az okom!

Oszkár bácsi végigméri a srácot, aki majd a lelkét rohanta ki, hogy hazakocsikázzon, holott reggel ugyancsak megszenvedett ebben a Skodában.

- Nyugalom, öcskös. Nem kerget a tatár! - És mélabúsan teszi hozzá: - S mi se kergetünk senkit. Túl vannak azok már hét határon.. Még azt sem tudhatjuk, Ausztria felé vagy épp Kuvaitba hurcolják a fiókáinkat. Mert ott is, az olajmilliomosok is...

Pikó Gusztáv ekkor már bent ül, és szaporán bólogat a fejével, bár nem sokat ért Oszkár bácsi szavaiból.

Őszintén megvallva, saját gondolatait sem érti egészen.

Most meg mi a csuda ez a borzongás? Legszívesebben azt mondaná: állj, kiszállás, indulás vissza! Egy másodvezér nem fog szégyenletesen megfutamodni a próbatétel elől. Ördög vigye el ezt a gyávakukacságot...

Mondaná. De persze nem szól egy kukkot sem. Csak lekókad a feje, és egyre lejjebb csúszik az ülésen, és egyre kisebbnek érzi magát. Mintha a tengerszint feletti magasság csökkenésével ő is veszített volna a magasságából.