TIZENEGYEDIK FEJEZET

melyben a kerecsenek megmutatják, milyen egy légicsata - ,,Verem, verem, szép nagy verem..." - Orvtámadás kézzel, lábbal, törülközővel és kötéllel - Mi az, amiért nem jár köszönet Káldor Dénesnek? - Az apacs forgópisztoly - Üldözés lámpafénynél

Ékesszólóan beszélt az alkonyathoz az erdő.

Cserregés, csivitt-csivitt, szciő-szciő, pszüp, ficüp, csilp-csalp... csett-cserr... tit-tit-tit...

Valahol távol - mintha az örök idő kakukkos órájából érkezne - kakukkszó harsan.

A fakopáncsok apró aranyszögeket vernek az utána támadó halkságba.

Zoli bácsi szinte-szinte elandalodott.

Ha a hegyekben járt, erdei levegőn, levelek, virágok s állatok közt, egyszerre szabadabbnak érezte magát.

Az ilyen esti békébe hajló nyári napok hangulata különösen gyönyörködtette.

A Besenyő-szikla olyan a napáldozatban, mintha izzó parázson állna. Habos felhők a háttérben, az egyik rohanó ló formájú. Mintha lefelé vágtatna az ég lejtőjén az erős keleti szélben.

S az a fehér felhő-lófej lassan átvöröslik. Akárha véres tajték lebegne a szája előtt.

Megélénkült a szél. Nemcsak a fű meg a liláskék imolák ingadoznak-ringadoznak, nemcsak a lonc levelei susognak, rezegnek már, a gallyak is mozognak, a nagyobb ágak is vele hajolnak, az erős fák is élik már a szél uralmát.

Nagyobb felleg azonban semerről sem ígérkezik. Vihar aligha lesz.

Legfeljebb száraz vihar.

Az ám - tűnődik a madarász -, hogyhogy semmilyen szélvész nem bírta leszakítani a sziklaközépről azt a fészekadó cserfát?

Alaposabban szemléli.

Látja, hogy a három kőujj közül a középső bentebb van, s a két szélső védetté teszi a merész fát. Meg a gyökerei is ugyan jól foghatják.

Károgás riasztja a meditációból. Néhány madárnyi fekete raj. Azazhogy nem is egészen fekete. Csak a szárnyak, a farktollak. Hasuk hamuszürke. Dolmányos varjak vitorláznak a szél hátán, épp a szikla felé. Hangjuk rekedt, száraz, baljós károgás; mintha részegek ordítanának bele az orgonamuzsikába.

Hanem mire a fészek közelébe kanyarodnának, már vág is közéjük a barna villám. Valami szemmel nem látható magasságból érkezik a kerecsenanya, kőzuhanással, vijjogva. A varjak, kiknél nagyobb fiókarablókat aligha hordott hátán a levegőég, elrettenve menekülnének.

Vesztükre azonban hazatérőben a másik kerecsen is. Ő meg szemből zúdul a szétrebbenők közé. Vadászösztöne, mint csodálatos számítógép: a hegyes szárnyú, keskeny farkú testbe pontosan beprogramozva a zuhanás, rásiklás és a szédületes erejű csüdrúgás minden mozzanata, nyilván a kiszemelt varjú menekülő röppenésének tökéletes ismeretével együtt.

Az a csüd! Azok a kimeresztett karmok!

A dráma pillanatok alatt zajlik le. Mire a távolságbecslősdit játszó csokoládéikrek is fölfigyelnek, fekete madártest kalimpál le a szikla és az erdő közti emelkedőre. Még verdes egyet-kettőt, de a sólyomanya már rácsapódik. A kampós csőr roppant egyet a varjú nyakán - Zoli bácsi inkább tudja, mint hallja ezt ő, aztán már ragadják is, viszik is a zsákmányt a félelmetes karmok.

A leáldozó nap vörös fényében fekete tollak hulldogálnak. A szél, amelynek hátán gazdájuk idevitorlázott, hirtelen rohammal tovasodorja őket. Dani és Dini szaladvást kapkodnak utánuk.

- Varjútollat a vészmadárnak! ,

- Fekete toll a testőrkalpag éke!

Zoli bácsi neveti őket, de minek szóljon. Úgyis rájönnek majd. A szikla tövében sok-sok fekete toll lesz, csak szedni győzzék! Nem bolondok a sólymok, bár a rágcsálókat szőröstül-bőröstül befalják, a varjakat kopasztva nyelik, és úgy tálalják az apróknak is.

Távcsővel figyelné a kopasztást, ha Mariann elő nem bukdácsolna a sűrűből.

- Apa! Hát ezt látnod kell! Olyan csodás gyökéralakulatok... ott, a bögözi szurdoknál. Mint valami Henry Moore-szobor. Gyere, megmutatom!

A bögözi szurdok alig egy vadmacskaugrásnyi távolság - Miklós Zoltán nem tud ellentállni a lánya hívásának. Hisz ez a szép a természetben: mindig kínál valami újat a szemnek. A lányában meg az a szép, hogy... szóval mindig másképpen szép ez a lány is.

Most csupa csillogás. Nemhiába, hisz szobrásznak készülne a lelkem, hát persze hogy örül a szép formáknak.

Mielőtt végképp elérzékenyülne, ráparancsol Mariannra: fölvenni azt a tréningruhát, mert a hűvösség már fölnőtt a szélhez. Ő meg addig jelzi a fekete tollasoknak: elugrik gyökérszobor-nézőbe, egyik lába itt, a másik ott, de ha valamit tapasztalnak, csak hahózzanak neki.

- Oké! - rikkantják a fiúk, nemes egyszerűséggel.

Majd leülnek, hogy összeszámlálják, mennyi varjútollat zsákmányoltak. Dani kettővel kevesebbet. Ez méla fájdalommal tölti el.

Körülhordozza szemét a hamvassá változó őrvidéken.

Üstöllést észreveszi a fészek alatti tollakat. Ezekből egész tollbokréta lehet. Mit: bokréta? Fejdísz! A varjú indiánok fekete fejdíszében pompázó Káldor Dánielt hangos uff-uff kiáltással üdvözlendik majd a Vészmadarak.

Sandán Dinire pillant.

- Porthoskám, te kis portós levél, te portás: nem kellene megnézni a vermeinket?

- Dehogyisnem! - pattan Dini, s fut széllobogtatta hajjal az egyik verem irányába. Tudniillik azaz övé: a Boszorkánygyűrű felé eső a Porthos-verem nevet kapta. Van egy Athos-verem is: túlfelől, a Besenyő-szikla mögött.

Annyira már ismerjük barátainkat, hogy néha, egynémely dologban túlontúl ügybuzgók. Meg hogy minduntalan kitalálnak valami önálló akciót is. Hát ilyen volt délután ez a veremásás.

Elindultak földeríteni a környéket.

Valósággal föltérképezték a fákat, bokrokat, utakat, ösvényeket, vadcsapásokat. Dini, a nagy nyomolvasó, megesküdött volna, hogy egy róka nyomát fedezték föl.

Dani - már csak ellenkezésből is - borznyomnak kiáltotta ki. Ekkor támadt az az ötletük, hogy vermeket kéne ásni. Aztán majd kiderül, borz vagy róka vagy mi a szöszmösz esik bele.

Ha pedig az ikrek valamiben közös nevezőre jutottak, nagyon gyorsan és összehangoltan cselekedtek. Elszerezték Mariann sátrából azt a kis félméteres ásót, amit ki tudja, mért, talán a tűzgödör ásása végett hoztak a lányok, s amire testőr hőseink már a rádiócsaklizáskor szemet vetettek. Illetve akkor még csak egy olyan ez is jó lesz még valamire pillantást.

Míg Zoli bácsi a lányával beszélgetett, ők kiásták a hegy történetének talán legnagyobb vermeit. Egyiket a róka (vagy borz?) nyomvonalában. Másikat a túloldalon, egy vígan bólogató mogyoróbokor mellett.

Mindkettőt olyan helyen, hogy - ha valaki lopva akarná megközelíteni a Besenyőt - föltehetőleg arra lopakodna, és - zsupsz bele! Máris fogoly a semmirekellő!

Zoli bácsi és Mariann mit sem tudtak erről az áskálódásról.

A ,,Verem, verem, szép nagy verem, / vadat fogok s fejbe verem" - strófát (Dani fabrikálta) is csak úgy maguknak zümmögték az ikrek. Dini most varázsmondatként motyorászta, mikor a verméhez közeledett.

,,Valami mozog a letört gallyak alatt, az kétségtelen."

Dani barátunk eközben - hisz erre ment ki a játék - összegyűjtötte a pórul járt varjú földi maradványainak legjavát. A szikla alján bőven talált nagy evező- és kormánytollakat. Marokra fogta a szép tollbokrétát, Visszafordult, olyan ,,na, Dinikém most lefőztelek" diadalragyogással a csokibarna arcán.

Testvére azonban még nem, ért vissza. Dani a sátorhoz ment, bedugta a Da feliratú hátizsákba a varjúindiánsághoz való fejdíszt. Ekkor váratlanul felhangzott Dini füttyjele a Boszorkánygyűrű irányából.

Oda akart rohanni.

Ám valaki hátulról hirtelen megragadta. Büdös tenyér tapadt a szájára. Izgatott hang károgta a fülébe:

- Ne merj mozdulni, öcsi! Itt maradsz! Segítesz nekem.

Dani, bár ez ellenkezett a természetével, engedelmeskedett a zord parancsnak. Mozdulatlanságba dermedt, és várt.

Nem látta támadóját.

Mindenesetre nagyon utálta a büdös, bagószagú kezét, amivel betapasztotta a beszélőkéjét.

Igazán szívesebben harapott volna egy friss, meleg cipóba. De ha már így adódott, muszáj volt beleharapni a fickó nagyujjába.

Az idegen nem mert ordítani, csak elkapta a markát.

Hahó! - akarta kiáltani Dániel. Aztán mégis meggondolta. Nagy oka volt rá.

- Ha pofázol, lecsaplak! - sziszegi a fülébe az idegen, aki tudja csoda milyen fegyverrel áll a háta mögött.

Hát az ember ilyenkor tartsa a száját.

- Most jól figyelj! - a támadó fojtott hangon beszélt. Közben egy villámgyors mozdulattal szájára kötözte - sajnos, félig bele is tömte - a törülközőt. -, Fölmegyünk a sziklára mind a ketten. Én leeresztlek téged kötéllel a sólyomfészekig. Kiszeded a kis dögöket, fölhúzlak, kész, vége... Utána elengedlek. Még egy ötszázast is kapsz. Na?! Indíts!

Dani irgalmatlanul cidrizett. Vagyis hogy félt.

Pedig ez nem volt szokása.

Annyira viszont nem rezelt be, hogy át ne gondolja:

1. a károgó hangú pasas egyedül van, ők négyen, s az idő neki dolgozik, tehát húznia kell az időt, míg a többiek elő nem kerülnek.

2. a Besenyőre való följutást a teljes szétloccsanás veszélye nélkül csak a hátulsó, délnyugati részen lehet megpróbálni. Zoli bácsiék is azért vitték át arra az oldalra a sátrukat. Neki viszont van ott egy verme...

- Mindig előttem mész. Nem nézel rám még véletlenül sem, mert - a rablógazember nem részletezi, hogy ez esetben mi lesz a sorsa; ám sejthető...

- Ki akar rád nézni, szemétláda - sóhajtja Dani örökmozgó szája a törülközőbe. Karja-kezei eközben buzgón és szolgálatkészen mutogatják, hogy merre van a biztos fölmenetel útja. Csak indulni nem akaródzik.

Együttműködést színlelni és újabb perceket rabolni a rablótól - ez most a fiú taktikája.

- Mozdulj már! - Ez rúgás volt, majd egy nagy taszítás, ököllel. Dani megindul, most azonban már sokkal veszélyesebbnek érzi a helyzetét. Mert ha ezt a gazembert nem sikerül beleejteni a verembe, úgy masíroztathatja föl őt a sziklán, ahogy kedve tartja. Még ha a többiek visszajönnek is, nem biztos, hogy átmennek oda, vagy hogy azonnal keresni fogják... Látni meg nem láthatják a túlfelől történő rémségeket.

Hűha.

Nagyot botlik tehát, elesik. Értékes másodpercek... A háta mögötti fickó fölrántja, káromkodik.

- Gyorsabban, mert ütök! - ösztökéli a károgó hang.

Hej, ha az embernek a hátán is szemei lennének! Ha Dani tudná, ki ez a büdös kezű varjú, mivel van fölfegyverkezve! Esetleg meg lehetne próbálni az elfutást... a Káldorok legalább olyan jók futásban, mint a Csekék biciklizésben...

Újabb durva rántás. Kötélhurok fogja körül, szorítja testéhez a karjait. Gyanakvó pasas, úgy látszik - Érdekes lenne a veremben látni. Igen. Ott a helye. Te akartad, kukábavaló! - És Dani az újabb taszításra elszántan megindul. Úgy tesz, mint aki most már kész teljesítem minden parancsot. Úgyis mindig mögöttem jön... én ugrom egyet a verem szélén, ő meg zsumesz, bele! gondolja.

- Mindent elrontottál! - szidta később Káldor Dániel Káldor Dénest, aki segítségére sietett, miként ez jó testvérhez illik. - Én akartam elejteni a fickót! Zsumesz - az Athos-verembe! Te meg beleavatkozol...

- Na és ha nem teszi meg neked azt a szívességet, hogy beleesik? Ha fölmászat a sziklára, s lógat le, mint horgász a gilisztáját, akkor mi van? Még a szabad elvonulást is kiköthette volna - ha nem engedjük futni, ő lepottyant téged, és placcs-placcs...

- Ha... ha... Csupa ha... Akkor is elejtettem volna, és az én mammutom lett volna. Most pedig ne is várd, hogy megköszönjem...

Lássuk hát, mi az, amiért nem jár köszönet Káldor Dénesnek?

Dini, miután közelebbről megismerkedett a Porthos-verem tartalmával, Daninak is be akarta mutatni. Ez érthető, végtére is, Dini jó testvér, másrészt pedig rettentő érdekes zsákmányt ejtett.

Ekkor hívta a hosszú füttyjellel.

S mert sem a füttyválasz nem jött, sem maga Dániel, személyesen loholt vissza érte.

Az elébe táruló látvány szinte megdermesztette.

De csak pár pillanatra.

Akkor eszébe jutott, hogy van fegyverük. Nem is akármilyen.

Beugrott a sátorba az apacs forgópisztolyért.

Azután villámgyorsan követték egymást az események.

19 óra 56 perc: Káldor Dini - kezében az apacs forgópisztollyal - a festékfoltos, gyűrött ruhás gibircs alak mögé óvakodik. Rálép a karján hordozott kötéltömeg lecsüngő végére, megtorpantva ezzel a gazfickót.

19 óra 56 perc 36 másodperc: Dini hangja: Azonnal eressze el!!

19 óra 56 perc 40 másodperc: Gyors fordulás. A sunyi, áll nélküli arcból dülledt szemek merednek a mögötte álló fiúra. Egy pillanatra rémület savódzik a szemekben: De hiszen ez - éppolyan! Osztódással szaporodik a foglyom?! Aztán...

19 óra 57 perc: Baricsa - mert hisz ő az alattomos támadó - hirtelen az övéhez tűzött csákányhoz kap.

Dénes - bátor fiúkat veszélyes helyzetben aligha helyénvaló becézni -, szóval Dénes az apacs forgópisztoly bokszerrészévél odasóz az orvtámadó hosszú, előrenyúlt orrára. Ez így dukál: először az apacsok is a bokszerral próbálkoztak azokban a dicső időkben.

19 óra 57 perc 05 másodperc: Az apacsokat is nyilván segítették a testvéreik. Dániel még nem bújhatott ki a kötélből, viszont eldobja magát, s egy remek becsúszó szereléssel elgáncsolja a Dénes felé ugró Baricsát.

19 óra 57 perc 09 másodperc: A sunyi rókaképű ráesik az övébe tűzött kiscsákányára, ami nem érintheti valami kellemesen, mert...

19 óra 57 perc 10 másodperc: ...fölordít. Rángatózva elhengeredik a lila virágok közt.

19 óra 57 perc 13 másodperc: Az apacs szabályzat egyértelműen kimondja: ha a bokszer nem tette ártalmatlanná ellenfelünket, következik a kés kipattintása.

Dénes keze meg is villantaná. De az öreg szerszám pont most nem pattan ki!. Közben Dániel próbál kibújni a kötélből. Hiába!

19 óra 57 perc 18 másodperc: Mintha az égből harsanna: ,,Na, ebből elég! Mit akarsz a gyerekektől, te vadállat?"

19 óra 57 perc 21 másodperc: mindhárom arc az új hang irányába fordul. A szélső fáknál tüskés hajú, kerek képű, tömzsi emberke, nyakában valami ultramodern fotómasina csillog-villog.

19 óra 57 perc 25 másodperc: Dénes fölsivít: ,,A vermes bácsi!" Dániel szólni se tud a meglepetéstől. A vérző orrú idegen nagyot ugrik, mindent hátrahagy, usgyi a fák közé!

19 óra 57 perc 28 másodperc: Állj! Állj vagy lövök! kiabál Dénes. Ám hiába. Fenyegetését tehát...

19 óra 57 perc 35 másodperckor sem váltja be...

Amúgy is csak ijesztésből kiabálta. Apacs forgópisztolya ugyanis múzeumi darab: talán száz éve lőttek vele utoljára a derék apacsok, s minden bizonnyal csakis akkor, ha sem a bokszerütés, sem a kés nem intézte el a gaz támadót. Hja, az indiánoknak volt tartásuk!

19 óra 57 perc 36 másodperc: A hirtelen felbukkant ismeretlen leteszi a fényképezőgépét - finoman, mint egy hímes tojást -, majd a fák közt inaló gazember után veti magát.

19 óra 57 perc 38 másodperc: Miklós Zoltán érkezik nyugat felől, két szóból megérti a történteket, s bőszen ő is az erdőbe robog, a legnagyobb csörtetés irányába.

19 óra 57 perc 40 másodperc: Zoli bácsi már nem hallja Mariann sikolyát. Dániel igen. Dénessel együtt rohannak, hogy...

19 óra 57 perc 50 másodperckor megkezdjék a lány kimentését az Athos-veremből.

Mariann értetlenül bámul megmentőire, majd a veremre, majd megint a fiúkra, s ez jó néhány további másodpercet fölemészt. Már csak azért is, mert Dénes Dánielnek magyaráz: ,,Az a fényképezőgépes riporter meg az én vermembe esett. Hát nem rendes tőle...?"

Mariannak ez túl magas: miért rendes valakitől, ha a Dini vermébe esik? S egyáltalán: verembe?! Kérdezősködés helyett azonban inkább a lábát próbálgatja. Fájni pocsékul fáj, ám szerencsére nem törött. Apja után akar indulni...

Pontosan 20 órakor: Miklós Zoltán hátracsavart karral hozza, s nagyban szidja, csirkefogózza, bitanggazemberezi - a fotóriportert. Ahányszor a kis ember szólana mindig szájára teszi a tenyerét: Kuss! Majd a rendőrségen!

Odapenderíti a srácok elé.

- Itt a sólyomrabló, ni!

A helyzet némi magyarázatra szorul. Dénes nem is fukarkodik vele. Közbenjáró beszédére rögvest el is ereszti áldozatát a főmadarász. A sörtehajú emberke menekült, vagyis futott, hát persze hogy elkapta. Most együtt bosszankodik az egész társaság: bezzeg a rabló meglépett!

Már ereszkedőben a homály. A nagy ember újból elnézést kér a fotómasinástól. Röstelkedve morogja:

- Nehéz lesz elkapni. De megpróbáljuk...

- Átfésülni... csatárláncban! - javallják kórusban az ikrek

Ámde ekkor...

- Hó, mi ez?

Autózúgás.

Reflektorvillogás a hegyoldalban.

A Boszorkánygyűrű tisztás felől hangok. Emberiek és kutyaiak. Csak az a nagy kérdés: kifélék? saját táborból valók vagy az ellenségéből? Eltelik néhány feszült perc, mire erre is feleletet kapnak.

Akkor aztán mindenki egyszerre beszél: Miklós Zoltán meg a dancsházi főtörzsőrmester, Oszkár bácsi és a palócos á-kat ejtő kis rendőr, Mariann és a fotóriporter, no és természetesen az ikrek meg Cseke meg Gyöngyi.

Míg az erre-arráját elkerítik, s a szökevény irányán tanakodnak, a kis Pikó - merő hidegvér ez a srác! - a rablótól származó köteleket szagoltatja a fekete árnyként forgolódó Tivadarral.

- Stimmt, öregfiú! - kiált föl a dancsházi főtörzs, azonnal egy hullámhosszra hangolódván Gusztival. Te aztán nem vesztegeted az időt! A kutyád lesz a nyomravezetőnk! Gyerünk!

És mennek. Sebes léptekkel.

Lámpák riogatják a homályló erdő lakóit. Meg egy szaporán csaholó állat, amely Guszti és Ádám előtt üget, keres, búvik és előtűnik. A két rendőr szorosan a srácok mellett, tudják, hogy csákány is van a gazfickónál.

A kis riporter lelkesülten magyarázza Mariannak:

- Na, mondom, ez a veremásó kissrác érdekes fotóalany, az a verem se volt akármilyen, megnézem magamnak, miféle tábor ez. Megörökítem. Hogy ne térjek haza üres kézzel. Mert egy riporter a szabadságán is csak témát keres. Elsétáltam a SZOT-üdülőből ide... Aztán ez lett belőle. Kimarjult bal kar... Viszont... egész sor remek fölvétel: ,,Rablófogás a Besenyő-sziklánál." ,,Két bátor fiú viadala és diadala." Mit szól a címekhez, kisasszony?

- A Besenyő ne legyen benne - vág a válasz elébe Zoli bácsi. - A helyet titokban kell tartani. Világos?

- Persze, persze!

Az ok valóban világos a fotósnak. Az erdő viszont egyre sötétül. A rendőrök hangosan szidják a gazember lábát. A gyerekek is.

A kis Pikó beszél, magyaráz a kutyának. Esküdni merne rá, hogy a lelkes állat érti is. Mert úgy üget, olyan elszántsággal robog előre - sötét árnyék a tömör sötétté változó erdő mélyén...

Ó, ha ezt Bezdán néni látná! Ezt a farkasfutást... Rá sem ismerne Tivadarra.

Végül a derék négylábú - miután a vinnyogástól a nyüszítésen át a csaholásig az egész hangskáláját előadta már - egy tömbszerű bokorsövénynél vad ugatásban tör ki.

A két rendőr mindenkit hátraparancsol. Nem babra megy a játék.

- Jöjjön elő! - mennydörgi a hatalmas szál főtörzsőrmesteri

Nyögés. Összefüggéstelen jajszavak.

Nagy nehezen kivehető az értelmük is:

- Jajj, neem bírok! Se-gít-séég! Ja-ajjaj!

A bokros mögött jókora töbör. Még az ikrek vermeinél is nagyobb. Annak fenekéről mered föl, kapja szeme elé kezét, s szinte nyüszít a reflektorfényben a sólyomrabló.

Csaknem hangtalanul kattog a fotóriporter csodamasinája.

,,A természet ádáz ellensége méltó helyén: egy természetalkotta veremben." Ez lesz a képaláírás - tervezget a tüskehajú ifjú, aki nemrég még maga is egy verem foglya volt.

Vagy valami ilyesféle:

,,Kattan a bilincs a bagolyhuhogásos éjszakai erdőben."

S lehet, hogy még ez a kép is benne lesz az újságban:

,,Rémület a vadonban - a fészekrabló rettegve hátrál a remek nyomozókutya elől."