NYOLCADIK FEJEZET

melyben a száguldás szele segít föltárni az igazságot - Baricsa Brúnó színre lép, de még nem sejti - ,,Megvan az áru, jöhetnek!" - Hőseink bedobják a csalit, ám elfelejtik értesíteni a szövetségeseket

Nagy tétek esetén az ember nem finnyáskodhat.

Gyöngyi végül is a szemétvödör mélyéből bányászta ki azt az, újságpéldányt, melyben a gyanúba fogott egyén hirdette magát. Elázott cafatokból bár, de sikerült kirakosgatnia:

Baricsa Brúnó

tapétázó, szobafestő kisiparos

Zöldberény, Tárogató u. 13.

,,Á! Ilyen névvel legfeljebb medve lehet valaki. Rendes ember semmiképp" - fintorgott, míg átírta egy noteszlapra.

Sebtiben betájolta, merre lehet a Tárogató utca.

Azért még berohant a nagyszobába, hogy a várostérképpel ellenőrizze magát, no meg hogy egy szeretetteljes nővéri pillantást vessen az épp ész nélkül bömbölő Picioszkárra.

- De hamar hazaértél. Jó is. Neked tán elhallgat ez a kis méregzsák! - fogadta anya. - Rá nem tudok jönni, miért üvölt!

A féléves kisbaba csakugyan abbahagyta a bőgést.

Gyöngyi egyet-kettőt tuszkolt rajta, aztán, mint aki jól végezte dolgát, igyekezett gyorsan eltűnni. Picioszi persze rögvest rákezdte.

S anya is:

- Hová rohansz?

- Majd elmondom. Hosszú...

Ajtó csapódása. Lépcsőtrapp. Hajszál híján karambol egy totyogó bácsival. S már ott is liheg a töprengő Ádám előtt:

- Itt a cím. Nyomááás... ! - mintha forgószél ragadná meg a kormányt. - Gyerünk!

Amint az már szokása volt, Boldizsár a kettős terhelésre kétszeres csörömpöléssel reagált. Így meglehetős feltűnést keltett a zöld bringa két utasa a berényi főutcán. Majd a Viola és a Hajnal utcában is. Adám és Gyöngyi azonban most semmivel sem törődött.

Azazhogy... mégis. Adódott egy érdekes mozzanat.

Szélvészként elhajtva egy sörpocakú bácsi mellett, a száguldás szele megérintette annak tekintélyes vesszőkosarát. Gyöngyi, aki ezúttal a csomagtartón helyezkedett el, egy kardigánt rakva párnául maga alá, szóval Gyöngyi észrevette, hogy a kosárról leröpült az újságpapír.

- Elnézést! - szólt vissza, s ez a jelen esetben igazán szép volt tőle. A kosár tartalma azonban - mely a papír lehulltával föltárult a visszanéző kislány előtt még ennél is szebb volt.

Túlságosan is szép!

Egy fácánkakas és egy pajzsos cankó tolldíszei villantak elő az ember kosarából. Mérgesen kiáltott valamit, s föl akarta venni a papírt, amit azonban Gyöngyiék után röppentett már a pajkos nyári szellő.

- Stop - súgta Csekének a kislány, mert neki meg valami azt súgta, hogy a sors keze éppen jelt adott, és a jelre érdemes odafigyelni.

Boldizsár zörgése csillapult. Gyöngyi leszökkent a csomagtartóról, hajolt az újságpapírért, kapta föl, vitte a vörös képű kövérhez. Szerényen, illedelmesen mosolygott:

- Még egyszer elnézést kérünk; Igazán nem akartuk.

- Disznóság! A járdán kerékpározni! - hápogott a vörös képű.

- Sajnos itt - ez már a Tárogató utca eleje volt olyan pocsék rosszak az utak - sóhajtott a kislány. Ártatlanul rácsodálkozott a kosárban nyugvó madarakra.

- Jaj, de szép vadlibák! Vagy hogy is hívják? Ejnye, pedig tanultuk is.

- Fácán! - dörögte bosszúsan a bácsi, s hajtogatta vissza madaraira az újságpapír-szemfedőt. A pajzsos cankót bezzeg nem nevezte meg, mert ez a csoda díszes madár is a védettek közé tartozik.

- És hová tetszik vinni őket? - kíváncsiskodott tovább a kislány

- Kitömetni! - vágta rá kurtán a kosaras. Nagy hirtelen otthagyta őket.

Ezek után persze meg kellett állni. Letámasztani Boldizsárt. Nézegetni a házszámokat, mintha valakit keresnének_. S közben újra meg újra utánasandítani a peckesen lépkedő sörpocakúnak.

- Odanézz! - lökte oldalba Gyöngyi a fiút. - Pont a tizenhármas házba ment be. Ez nem lehet véletlen! Utánamegyek. Te maradj és figyelj!

Szerencsére ezen a városszéli utcán sok volt a bokor és a fa. Egy koszorúvirág-sövény oltalmából kémlelődhetett közvetlen a tizenhármas ház előtt is.

Nézte a táblát: Baricsa Brúnó tapétázó stb. stb.

- És zugpreparátor! Azt bezzeg nem írtad ki! - háborgott magában Gyöngyi. - Te piszok alak! Mellékállásban mindenféle madarakat tömögetsz ki mindenféle fickóknak, akik ilyen vadásztrófeákkal akarják a lakásukat díszíteni. Márpedig aki hazudik, az lop is!

Ennek mélyebb értelmét boncolgatni már nem volt ideje.

Jött kifelé a kövér meg egy mellette különösképp soványnak tűnő gibircs emberke. Sunyi rókanézése, furán előrenyúló, hosszú orra, szinte áll nélküli arca nem lenne rokonszenves akkor sem, ha Balikó Gyöngyi mondjuk egy klubrendezvényen találkozik vele, s mint híres énekest mutatják be. Így viszont, hogy eleve gyanús, és egyre több okból az, valami vérlázítót lát már a megjelenésében is. Károgó hangját hallva, ez az érzés csak erősödik.

- Legyen egészen nyugodt, Gluckner úr, meg lesz elégedve. Gyönyörű díszei lesznek az otthonának. A cankót inkább abba a rózsaszín kereszttapétás szobába javallnám, amit tavasszal hoztunk rendbe...

És még azt is megkérdezi, nagy ravaszul:

- Ugye, a húsukra ön sem tart igényt?

- Ö... nem... persze... a nejem látni se bírja a vadat... - hadarja amaz, mialatt kezet ráznak.

Üreskosaras férfi el.

Baricsa Brúnó vissza a házba.

- Még hogy a húsuk - szuszog, sutyorog Gyöngyi öt házzal odébb, kicsit pipiskedve, Ádám fülébe. Hogy nem tart igényt ,,ön se". Érted a cselt? Éreztette vele, hogy az igazi madártömetőknek a hús az smafu. Mit gondolsz, miért?

- Tiszta sor: vagy ő eszi meg...

- Cankóhúst?

- ...vagy meg fogja etetni valakivel vagy valamivel.

- Nyakamat rá: sólyomkajának kell a husika.

Gyöngyi újra visszaóvakodik a tizenhármas számú házhoz. Elfoglalja figyelőhelyét, a sövény mögött. Szandálját lehúzza a bal lábáról. Az az egy-két járókelő hadd higgye: csak a kavicsokat rázogatja ki a gyepen ücsörögve.

Apjától jócskán hallott már zugpreparátorokról, de így, szemtől szemben most látta az elsőt.

Hát ez egy utolsó gazember lehet.

Egy olyan, akitől minden kitelik.

- Nagy károgó - fészekrabló! Nagy károgó - fészekrabló - mondogatja magában a zöldberényi varjúcsúfolót.

S nézelődik éberen, mint egy vadász.

A gyanúsított koma háza egy rendezetlen kertben áll, alig néhány méternyire a kerítéstől. Nem nagy, alig néhány szobás, L alakú épületecske. Baricsán kívül sehol senki. Mindenféle létrák, szerszámok támaszkodnak a ház végéhez.

Ott, beljebb háromajtós melléképület. A szélső bejárat nyitva, rálátni az ott tanyázó sárga Wartburgra.

Ezek szerint - garázs.

Térül-fordul, szem elől tűnik a rókaképű. ,,Hej, Baricsa Brúnó, rókalelkű bátya!" - gondol utána a detektívkedő kislány. Nem sok időbe tart, jön elő a házból. Kezében csorba szélű tányér. A tányéron valami gombócfélék. Mintha pici szilvás gombócok volnának, barna prézliben meghentergetve.

Gyöngyi önkéntelenül nyel egyet.

Aztán jut eszébe: a szőrös-tollas ételhez szokott sólyom- meg bagolyfiókákat fűrészporban hengergetett hússal etetik. Úgy bizony. Mert ilyen gusztusuk van, ehhez szoktak, ezt kell utánozni. Holmi nyers hús nem is jó nekik...

Alapos tehát a gyanú, hogy...

Persze, ha most egy kutya ugrik ki farkcsóválva azon a középső ajtón, s a tányért annak teszi le a ,,rókalelkű", dől össze az egész elmélet, mint a kártyavár. Baricsa úrnak azonban a jelek szerint se kutyája, se macskája, csak az a nagy gonosz rókalelke.

Eltűnt a melléképületben. A középső ajtó mögött. Itt a pillanat, mikor Gyöngyi beosonhatna a tizenhármas portára. Elvégre nyitva a kapu. S benn is elég sok a bokor. Hátranéz Ádámra. Odainti a saját leshelyére azért jó, ha van egy hátvéd az ilyen meredek harchelyzetben -, maga pedig villámgyorsan besurran a Baricsa-kertbe.

Olyan gyorsan, hogy nincs is ideje félni: mi lesz, ha....?

Füves, inkább gazos terepen Oson a melléképület végéhez.

Gyanús hangok.

A Baricsa károgása és... és...

Ge-ej...ge...ej...ke...ej...

A sólyomfiók kérőhangja. Mi más? Tehát mégis igaz.

Itt vannak! - gondolja diadalmas rádöbbenéssel. És már nagyon éhesek a kis drágák. Három-négy óránként ennivalót kell kapjanak. S lehet, hogy ez a smucig gazember a fészekszedés óta nem etette meg őket. Talán tudta már, hogy hozzák a fácánt, a cankót? Arra számított a fösvénye?

Gyöngyi mindenesetre eleget hallott.

Visszasurran az utcára. Zuhan a koszorúvirág-bokrok közé.

- Tiszta kissólyomhangok... ! Itt vannak!

- Megőrültél? Hogy mersz csak úgy ki-be rohangászni? - szidja Cseke, nem teljesen ok és aggodalom nélkül. - És ha előbb jön ki?

A rókaember ugyanis épp kilépett az udvarra. Hunyorgott az erős fényben, és két ujjával a hosszú orrát masszírozta.

- Ugyan, ne félts te engem! Azt mondtam volna: Baricsa bácsi kérem, a Glu-glu, szóval a Gukker úr azt üzeni, mégiscsak kell neki a fácán húsa. A kutyájuknak adják, tetszik tudni. És engem küldött, hogy vigyem el! Na?

- Hát vagy olyan ravasz, mint a Mylady! - hümmögi Cseke-D'Artagnan.

- Okos! Tessék úgy mondani: okos.

- Jól van, kisokos. Tehát?

- Mindent tudunk. Szakadjunk kétfelé. Te itt őrködsz, nehogy elvigyék közben a kissólymokat, én meg hazamegyek, telefonálok rendőrnek, tűzoltónak, amit akarsz! Ja, az is lehet, hogy apu otthon van már. Akkor majd ő...

- Na és a bizonyíték? Láttad a madárkákat?

- Csak hallottam. - Ez nem elég a rendőrségnek.. Házkutatási parancs nélkül ki se szagolnak, az holtbizti. Parancsot viszont csak akkor írnak, ha leteszed eléjük a bizonyítékot.

Idáig értek az izgalmas vitában, mikor Baricsa Brúnó kisietett az utcára. Alig háromméternyire volt tőlük. Ha többedmagával lakna, talán most fölakasztaná egy szögre a kulcsot. S akkor.. Gyöngyi másodszor is képes lenne bemenni, és vinné a rendőrkapitány asztalára a három ge-ej-ge-ejező bizonyítékot. De a sunyi fickó aljas módon zsebébe csúsztatja a jókora kapukulcsot.

Föl kell mérni az új helyzetet.

Behatolás (magánlaksértés!) csak sötétben volna lehetséges. A vaskerítés lándzsahegyei különben is úgy meredeznek, hogy... szóval sötétben meg azért nem, mert fölnyársalnák az embert.

Követni a tettest!

Ez az...

Utána!

De nem rohanvást. Csak úgy, mintha ott se lennének; Lopva. Egyik az egyik oldalon, másik a másikon.

Csak a szemek intenek egymásnak. Így járják végig újra az utat. Boldizsár persze a járdán tolva is zörömböl. Szerencsére az emberük el van foglalva a saját gondolataival. Nem veszi észre, hogy követik.

A posta forgóajtaja előtt újra egymás mellé kerülnek nyomozó barátaink.

- Én megyek be - így Gyöngyi.

- Ide is? - Cseke már sokallja.

- Igen. Egy lány kevésbé feltűnő. És tudod: okosan, mint a Mylady...

- Vigyázz, ne lásson meg!

- Miért? A postán? Ja, nincs egy forintod? Haza is telefonálhatnék...

- Sajnos... - Ádám, maga se érti miért, elvörösödik. - Egy vas sincs nálam.

Hogy volna! Az egész cuccot kinn hagyta a Besenyősziklánál. Hű, mi minden történt azóta...

Nézi az, óráját.

Négy óra kilenc perc.

Milyen kár, hogy nem lehet csak úgy elhozni a kerecsenfiókákat ettől a Baricsától. Világos, mint a nap, hogy nála vannak, de próbálna előállni valaki ezzel az igaz történettel.

Jól el tudja képzelni a hatást. Még hogy egy köztiszteletben álló kisiparos... akinek a tapétái díszítik fél Zöldberény lakásait. ,,Nem vagy te lázas, kisfiam?"

Gyöngyi ezalatt nem győzött örvendezni az óriási postaforgalomnak. Rengetegen jönnek, mennek, egy hatodikos kislány elvész a "nagyok kavargásában. Ő viszont nem téveszti szem elől Baricsát, aki távolsági hívást jelent be Kisszerdahelyre.

,,Mennyit kell várni?" - károgja.

,,Félórát" - mondja a telefonosnő.

,,Azonnalra kérem!"

,,Tízszeres díj."

,,Nem számít!"

Na tessék. Nála a pénz nem számít. Jól jövedelmeznek a madarak, mi? - pöröl vele Gyöngyi, persze csak gondolatban. - Jaj, istenkém, csak most az egyszer tudjak még hallgatózni! - fohászkodik aztán.

Áldassék a neve minden üvegtörő ügyetlenkének!

Ez a megkönnyebbült sóhaj akkor röppent el Gyöngyi ajkáról, mikor Baricsai a távolsági telefon feliratú fülkéhez lökdösődött. Ugyanis bemondták neki: ,,Kisszerdahely ötvennégy! Hármas fülke!" A legszélső. És az üveg hiányzik a jobb oldalán.

Így tiszta a ,,vétel".

,,Jó napot. Itt Baricsa, Berényből. Na végre! Kétszer hívtam már magukat. Megvan az áru. Jöhetnek. Viszlát".

Négy óra harminc - Cseke ösztönösen az órájára néz, mikor Baricsa kipörög a forgóajtón, s a túloldali trafikhoz siet.

- Kihallgattam. Hívta a pasikat az áruért - bukkan föl Cseke bal vállánál a szőke fürtös detektívlány. Oda kell csődíteni a rendőrséget, hogy tettenérés legyen.

- Nem fog menni. Gondolkoztam a dolgon! - szakítja félbe Cseke. A szeme a cigarettát vásárló, gyufára gyújtó és elégülten bazsalygó sunyi Baricsán. - Tettenérés csak akkor lesz, ha bedobjuk neki a csalit.

- Milyen csalit?

- A sólyomfogó is kiteszi a csaligalambot, nem? Ahogy ti is azt a postát... Mi is kitesszük neki. A sólymokat.

- Bolond, hisz nála vannak.

- A másik hármat, kicsi.

- Megőrültél... Kész agyrém!... Ámbár, ha... Mégis...Te...Te...zseni vagy!

Gyöngyi majdnem a nyakába ugrott, úgy örült az ,,őrült" ötletnek.

Még egy-két mondatot váltottak, s kész volt a terv.

Újra különváltak.

A Viola utca egyik oldalán zörömböl Cseke, Boldizsárt tolva, a másikon sétafikál Gyöngyi, a karját lóbálva.

Cseke mögött vagy húszméternyire baktat hazafelé a mit sem sejtő áldozat. Vagyis a bűnös. Most bezzeg egyáltalán nem sietős neki.

Érthető. Szerdahely negyven kilométer, és ez még autóval is legalább ugyanannyi perc.

Van ideje bőven.

De van idő más egyébre is. Sok mindenre.

- Hahó, Karesz! - repes egy lányhang túláradó örömmel. Gyöngyi sebtében ezt az álnevet akasztja Adám nyakába. S milyen remekül adja a meglepett örvendezőt. Ahogy átszalad hozzá az úton. Csak el ne túlozza a szerepét, gyanút ne fogjon a sólyomrabló - gondolja Adám.

De nem. Nagyon is élethűen játssza. S persze a kellő lelkesültséggel, mikor a ,,hát ti nem vagytok a Balcsinál?"-féle kérdezősködés után regélni kezd:

- És képzeld, Karesz, mit láttunk! Egy igazi sólyomfészket. Azt hittem, ilyen már nincs is. Hazánkban kihalt madárfaj: mintha ilyeneket trillázott volna Hortenzia néni.

- Kihalóban levő, Prüntyőkém. Ez volt a Horti néni szövege. Ki-ha-ló-ban... Prüntyő! - Csekének meg ez a buta becézés jutott az eszébe.

- Hát szóval - léteznek. Apácska megnézte távcsővel, aszongya, ez vagy vándorsólyom vagy kerecsen, ő nem ért hozzá. Na, majd ért hozzá a Horti néni, mondom én. De képzeld, elutazott az öreglány, és csak az évzáróra jön meg.

- Ráérsz akkor is megmondani, Prüntyőkém!

- Jaj, Karesz, látszik, hogy nem értesz az élővilághoz. Fiókák vannak a fészekben. Etették őket a nagyok, csuda érdekesek voltak!

- Hogyhogy? Te láttad őket? Fölmásztál a fészekbe?

- Dehogy!

- Akkor honnét tudod, milyen csuda éhesek!

- Csu-da é-de-sek, Karesz! Mert a pici állatok mindig azok. Különben tudd meg, olyan magas sziklán van a fészkük, senki se bírna belelátni. - Gyöngyi pipiskedik, nyújtózik, keze a magasban hadonász.

- Sziklán? Na ne szédíts! Hol van itt szikla?!

- A Besenyő neked nemszikla? De még mekkora! Az oldalán egy nagy odvas fa, azon fészkel a sólyomcsalád. Mondhatom, Karesz, nagy élmény volt.

Baricsának is az lehetett. Mikor a Hajnal utca sarkán hirtelen megálltak, s Cseke fordította a bicajt, a sunyi képű majd keresztülbukott Boldizsáron, olyan közel húzódott már hozzájuk!

- Bocsánat, szivikém! - tette Gyöngyi vállára a kezét. A kislány önkéntelenül megrázkódott. Izzadt, hideg tenyér, mintha egy csúszómászó érintette volna. Gyors mozdulattal megrántotta, majd kézzel végigsöpörte a vállát. Undor volt a szemében, mikor Csekére nézett.

- Már ez is szivizik. Mint Zsibrita néni.

A fiú komoly és mégis mosolygós arccal pillantott rá.

- Oké. Vette a lapot. Lépre megy.

- A többi már gyerekjáték. Most még ne kövessük, hadd érjen haza. Itt álljunk meg. Mintha fűznéd az agyam...

Gyöngyi huncut barna szeme újra nevetett.

El voltak bűvölve saját ügyességüktől és okosságuktól. Még a mindig mindenre gondoló Csekének sem jutott eszébe: le kellene adni a drótot a szövetséges csapatoknak is, hogy támadás várható, készüljenek fel alaposan.

Emiatt még aznap többször is megátkozták magukat, de ez már nem segített a helyzeten.