ELSŐ FEJEZET
melyben a Káldorok elszabadulnak, kalamajkába keverednek, s magukkal rántják a kis Pikót is, de lehet, hogy fordítva - Medve vagy vaddisznó? - ez itt-a kérdés, továbbá, hogy házigorillák-e a testőrök? - Daninak valami azt súgja, megfogták az isten lábát
Sugárözönnel villogott a június...
Szikráztak a tárt ablakok, a kiteregetett fehér lepedők, habfüggönyök. Az udvar szögletében huncutul hunyorogtak az üvegcserepek. Odébb, a szürke betonlapok egyikén galambként pihegett egy műanyag tejeszacskó. Dőlt a hőség a világra. Fűtötte a garázstalanul ácsorgó, néma autótesteket. A mélykék Wartburg szélvédőjén fénycsóvák lángoltak föl, reflektorként vakítva az odatekintőket. A kocsi alól kinyúlva, két jócskán görbe, pecsenyepiros lábszár izgett-mozgott: tudatván a szomszédsággal, hogy a Wartburghoz tartozó Priszlinger úr már megint javítgat valamit a folyvást lerobbanó masinán.
Mindent egybevetve: ez már igazi kánikulai nap volt.
Ki kellett használni. A csokoládéikrek édesanyja napozott, az udvar fölött szürkéllő függőfolyosón. Vagyis a zöld gumimatracon, amely a függőfolyosón terült el; de sajnos nem volt eléggé fölfújva. Éppen a fejrész eresztett le, miért is az ikrek mamája kissé hátranyaklott fejjel szürcsölte az áldott júniusi napot. Mikor megunta - mármint a hátranyaklást, mert Káldorné egyébként fáradhatatlan a napozásban -, gyönge hangon beszólt az ablakon:
- Valamelyikőtök fölpumpálhatná...
- Igenis, anya! Mindjárt, anya! - kiáltotta Dani.
- Ó jesz, darling csokolédy! - rikkantotta Dini.
Ennyi készségeskedés hallatán bárki azt hihetné: most azon nyomban hozzák a kis kék fújtatót, s versenyt tapossák a levegőt a süllyedő matracvégbe. Ám a barnára sült, fekete hajú asszony jól tudta: gyerekei először szépen kiszámolják, hogy melyikük pumpál. Dani és Dini már csak ilyenek. Ha név szerint bízza meg őket egy föladattal, a megnevezett fölhorkan: miért pont én? Ha meg csak úgy, ,,valamelyikőtök" jeligével, akkor a kiszámolási cécó következik.
Már hallatszott is:
- Ec-pec-kimehetsz... Aztán némi dulakodás zaja. Puffanás. Sejthetően egy csokoládébarna fiútest repült ki a nyitott ablakon. Mivel csupán a bal lábára esett rá, Káldorné nem nyitotta föl a zöld levelekkel letakart szemeit. Épp csak fölsziszszent.
- Ekszküz, madám! - hangzott a francia bocsánatkérés. Ebből már megállapíthatta, hogy Dani közreműködésével Dini röppent ki hozzá az ablakon át. Ő zagyvál összevissza ilyesmiket. Ikszperantóul, ahogy saját keveréknyelvét becézi.
- Legalább dobd ki a pumpilinót! - kiált vissza a bent maradottnak.
- Még mit nem! - De a következő pillanatban hallani lehet a süvítést. A pumpa nagyot csattan Dini combján.
- Aú! Ezért még számolunk...! Megérkeztek a felmentő seregek! - harsogta Káldorné fölött egy messzezengő fiúhang. Dini nyomban megkezdte áldásos tevékenységét, Lába ütemesen tiporta a kis kék dombot, s a nagy zöld fej párna szép lassan emelkedni kezdett.
Egyidejűleg labdapattogás közeledett az előszoba felől.
Dani-hang zengedezte:
- Anyúú! Ugye lemehetünk a térre?
Dini-hang visszhangozta:
- Minő fölösleges kérdés, kisfiam!
Az anyai hangból kiérződött a szándékolt zordonság.
- Ilyen rossz bizonyítványokkal... azt már nem! - Káldor Bálintné elhatározta magát: ezúttal igenis erős lesz és szigorú, és nem enged a negyvennyolcból.
Dani-hang: - Nem ér!
Dini-hang: - Szabálytalan!
Mindketten: - Még meg sem kaptuk!
- De én tudom a Szilvi nénitől! És az nekem untig elég! - Pukk! - a pumpa csöve lepattant a szelepről. Elég lesz, Dini! Kösz! - A lehunyt szemű asszony rámosolygott a fiára. Aztán újra szigorú arcot vágott.
De már későn.
Dini érezte, hogy van remény. Egyébként is: sohasem ismert reménytelen helyzetet.
- Egy bizonyítvány akkor lép hatályba, ha az évzárón hivatalosan kiosztják. - Igyekezett verni a vasat, ami ez esetben szó szerint is igaz, mert a függőfolyosó rácsait csapkodta a kék fújtatóval.
- Nem hivatalos értesülések hitelességéért semminemű felelősséget nem vállalunk! - üvöltött Dani az előszobaajtóból.
- Éppen ezért, június tizennyolcadikáig kérem védencem, Káldor Dániel szabadlábra helyezését - hadarta Dini teljes ügyvédi ügybuzgalommal.
- Ennek okáért, hasonképpen június tizennyolcadikáig kérem védencem, Káldor Dénes szabadon bocsátását - harsogta a másik fogadatlan prókátor.
Sóhaj. Káldor Bálintné arra gondol, mért is nincsenek neki olyan csuda precíz színjeles gyerekei, mint a harmadik emeleti Kroneckernénak. Olyan kis okostódorok, mint a matekzseni Jenci. Mint a hegedűvirtuóz Dönci.
Hiába. Az ő fiaira minden ragad, amiből nem kell felelni. És sajna, amiről számot kéne adni... lepereg, mint kutyuskákról a víz.
Dang...dong...daang...
A labda egyre türelmetlenebbül pattog. Valószínű, hogy az első emeletről mindjárt fölszól Mihancsik mama:
- Hé, ne a folyosón futballozzatok!
Ezt megelőzendő, ráripakodott csemetéire:
- Na, mire vártok?! Az új tárgyalást tizennyolcadikára tűzöm ki. Legalább apátok is itthon lesz...!
A Kőbölcső utcai új házak falain visszhangot ver az ikrek indiánüvöltése.
Fejelésben a Káldorok verhetetlenek.
Nem árt, ha ezt a járókelők is látják. Rohan, cikázik a két barna bőrű, fekete hajú srác. Ki a Kőbölcső utcából, át a Kormányos út madárcseresznyefái alá.
Dong - dang - doong...
Repül a nagy, fehér pöttyös, piros gumigömb. A járdán persze nem olyan könnyű pontosan fejre adni. S aztán előreszaladni, arra a helyre, ahová a másik fekete fej továbbpattintja a labdát. De hát a nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket, a járókelők pedig azért, hogy jártukban-keltükben elálmélkodjanak a két egyforma, sárga trikós, csokibarna srác pazar fej játékán.
- A sors keze azonban néha közbeszól - amint azt Énekes nagyapa szokta mondani. Esetünkben a sors keze egy borzasztóan kövér ember volt, aki hagymával megrakott zsákot szállított a biciklijén s persze, a járdán, s persze mit sem törődve a fejelőművészekkel.
Dani igazán mindent megtett, hogy ötödszörre is továbbfejelje a labdát. A kövér ember azonban - szerinte - még ki is tartotta a kövér fenekét, s ahogy azon túljutott, a zsák lelógó vége valósággal elgáncsolta.
- Nem ér! - ordította Káldor Dániel a járdán fektében, s a nyomaték kedvéért tenyerével csapkodta a piszkos betont.
- De ér! Mert a bácsi pályatartozék! Én nyertem! - ujjongott Dini, s ragyogott, mint egy csokoládéreklám.
Iker barátaink ugyanis születésük óta minden apró és nagy dologban versengenek egymással.
- Majd adok én nektek pályatartozékot! - bugyborékolt sértődötten a bácsi: A fölfújt arca is olyan bugyborékos volt. Az ikrek látták, hiába is magyaráznák a baljós tekintetű kövérnek, hogy a pályatartozékságért kár fölkapni a vizet. Elfutottak.
Csak a Huszár utcában folytatták a vitát. De ott aztán hevesen.
Az érvekből kifogyva, Dani mérgében akkorát rúgott a labdába, hogy a pettyes feltűnően soká tartózkodott a levegőben. Dini előre tudta, hogy most kinézi magának a legközelebbi nyitott ablakot. Mert ez a labda már csak ilyen...
Jól ismerte.
Pettyesük leszálltában még megpihent egy virágos hársfaágon, aztán, az ág lendítőerejét is kihasználva, továbblódult. Egyetlen szárnya volt nyitva a háromszárnyú nagyablaknak. A labda természetesen kiválasztotta ezt az egyet, s szinte gúnyosan visszavigyorogva beugrált rajta.
- Ezt megcsináltad! - konstatálta Dénes. Ügyész volt most, aki előterjeszti a vádat.
- Majd kidobják! - Dániel arcán semmi nyoma a bűnbánatnak. Vállát vonogatta, úgy sandított föl.
- Talán a macska?
Egy szürke cirmos napozott a labda választotta ablak párkányán. Hunyorgó szemét épp csak hogy kinyitotta.
Ha résen van, akár visszapofozhatta volna a pettyesüket. Csakhogy ez a cirmos nem az a fajta macska volt, amelyik résen szokott lenni. Kövérnek és kényelmesnek látszott, és olyan elkényeztetettnek, amelyik kettőt sem képes ugrani egy egér után.
- Szerintem abszolúte nincs gömbérzéke! Tohonya tódor! - fitymálta Dani. - Gyere, tarts tolvajlétrát.
- Tarts te! - ellenkezett Dini.
- Én rúgtam be!
- Éppen azért. Magad is elismered, hogy berúgtál...
Vihorásztak, s a víg hangokkal elszállt a harag. Dani összekulcsolta a kezeit. Dini föllépett rajtuk. Aztán a vállak következtek. Begyakorlott, gyors mozdulatok.
Cirkuszi akrobaták, híres mutatványok hősei nem lehetnek összeszokottabbak a mi két Káldorunknál. Gondolható: hisz bő tizenkét éve gyakorolják már az együtt mozgást. Dini keze már a párkányt markolja. A cirmos nem ijed meg a fölébe magasló fekete, kócos fejtől. Hunyorog. Unottan ásít.
- Tényleg tohonyatódor! - szól le a fiú.
- Hol a labda? Eléred?
- Ha adsz egy partvist!
- Látod legalább?
- Ne sürgess! Most nézek körül. Egy kitömött bagoly. A falon valami vadbőr. Kettő is. Jé, medvebőr szőnyeg van a parketten.
- Úgyse hiszem el. - A tolvajlétra olyan szaporán rázta a fejét, hogy a felsőteste is megingott, no meg a vállán ácsorgó Dini is.
- Gyere, nézd meg. Csak aztán nehogy kiess a szádon... - villámgyorsan helyet cseréltek.
- Nem medve az, te okos, hanem vaddisznó - szűrte a szót a macska mellől Dani.
- Dehogyis! Medve! - replikázott amaz.
- Hová tetted a szemed? Vaddisznó!
- Medve...!
- Hé, ti ott? Betörősdit játszotok, vagy mi a frász?!
Egy borízű, és valahogy borostásnak tűnő hang emelkedik az utca légterébe.
- Vaddisznó! - rikkantja Dani rendületlenül.
A túloldalon idős, veres képű bácsi rázza a botját: Most már a levaddisznózás is bőszíti.
- Csak a cica miatt! - kurjant át békítően a fönt kukucskáló. - Tetszik tudni, annyira szeretem az állatokat.
- Él-hal a macskákért... - tódítja Dini. Átpislog, kissé kicsavarodott nyakkal. Aztán fölsúg: - Látod, látod, te marha!
- Cirmikém, naaa. Szép cica, okos cica! - Ikertestvére végigsimít az aluszékony cirmos gerincén.
- Jó neki a lelkentyűje... tetszik tudni... - bizonykodik Káldor Dénes, teljes átéléssel, csuda lelkesen.
- Elment már? - érdeklődik Dani sutyorogva.
- Mást nyitja a kaput a hatos számnál. Nyilván ott lakoz...
- Rajtatok tartom majd a szemem! Mind a kettőt! - kiált a bolthajtás alól a botos bácsi.
Nevetgélés föntről:
- Most képzeld, ha csak a fél szemét tartaná rajtunk...
- Marha nehéz vagy... Látod már?
- Valamelyik fotel mögött lesz. Látok még egy fekete kígyót, egy nagy üvegcsőben...
- Az sikló...
- Nem. Kígyó!
- Cseréljünk!
Dani leugrott. Dini készült fölfelé. Ebben a pillanatban bukkant elő a kis Pikó. Vagyis Pikó Gusztáv. Vagyis osztálytársuk, barátjuk, a nevezetes Vészmadár őrs egyik legnevezetesebb tagja.
- Helló, Guszti!
- Hahó, Gusztavson!
Világos bőrű, szív alakú gyerekarc. Nagy, naiva rajongó szemek. A kicsi szájon csibészes mosoly. A kézben egy hosszú nyelű lepkeháló. A nyakban ékesség gyanánt fényképezőgéptok.
A kis Pikó csakugyan kicsi: majd egy fejjel alacsonyabb az ikreknél. S még van valami feltűnő rajta: a füle.
Két téglalap alakú, folyton pirosodó, lengeteg hallószerv. Kétségbeejtő és csodálatraméltó Pikó-fülek. Fülek, amelyek feleléskor szinte kinyúlnak az osztály felé.
Fülek, amiket néha, csak úgy jókedvéből, meglenget, szinte vezényelve a röhögést. Mert ha kis Pikó a füle botját mozgatja, az látványosság, az attrakció, az bűvészmutatvány.
Most is, megpillantván barátait, örömösen kacsint a bal fülével. Balra néz, jobbra néz, ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy kel át hozzájuk a poros úttesten.
Megáll a füvön, amire lépni tilos.
- Mit csináltok itt, fiacskáim? - kérdi az ikrektől.
Hangja furcsán reszelős; akárha egy öreg parkőr szólna rájuk.
- A labdácskánk, Pikó bácsi! Becsavarodott a bitang! Oda - mutogatnak a Káldorok.
- Tyhű, a rinaldóját! Na, tartsatok tolvajlétrát Pikó bácsinak, majd ő bemászik érte.
- Hülye vagy, Guszti, az magánlaksértés lenne - dörzsöli az orrát Dini.
- Na és? Csak sértsd meg nyugodtan ezt a magánlakást, Guszti bá, a mi labdánk is magánlabda, nem?!
Pikó Guszti mindenesetre fölmászik Dani tolvajlétráján, és benéz. Fölfedez egy kitömött farkast a szekrény tetején. Csak a feje van kitömve, és a fogával vicsorít - magyarázza.
- Nyúlj már be a lepkehálóddal! - biztatják a lentiek. - Próbálj a fotelek mögé kotorni.
- Okszi! Pardon, cicácska! - Pikó Guszti a rendíthetetlen cirmos mellett egészen behajol az ismeretlen szobába. A hosszú bot s a rajta fityegő háló ide-oda fickándozik a bútorok mögött.
Ekkor következett a meglepő fordulat. Azazhogy... miért is lenne meglepő, hogy egy magánlakásban időnként előfordulnak magánlakosok meg azok vendégei is?!
- Gyere csak, koma! Kerülj beljebb !
Fehér hajú, pirospozsgás arcú, magas férfi a nyitott ajtóban, egy hollószakállú, fekete bozontú alacsonyabbat tuszkol befelé.
- Hű, a mindenit! Hát te ki vagy? - néz az ablakon szinte bepottyanó gyerekre a megrökönyödött házigazda.
- A labdát - nyöszörgi a kis Pikó, és tovább hadonász a lepkehálóbottal, mutatván, hogy küldetést teljesít. A Daniék labdá...
- Jó, jó, csak tedd le azt a pecabotot, mert még megijed valamelyik váza.. Úgy. És most kerülj beljebb... Hopp, ez az! - úgy emeli be Gusztávot, mint a pelyhet. - Kik azok odalent?
A csokoládéikrek azonban - akik csak a barátjuk berántását látták - nem hagyják annyiban a dolgot. Már ordítanak is, méghozzá teli torokból:
- Ne tessék bántani!
- Én rúgtam be a labdát!
- És nem is volt magánlaksértés!
- Ők Dani és Dini! - A kis Pikó rendhagyó módon, az ablakon keresztül mutatja be a barátait.
- Mondd meg nekik, hogy a kapu nyitva van. Személyesen fogom átnyújtani a labdát őikerségüknek. Méltóztassanak fölfáradni...! Hát te, 0szkár koma? Mi jót hoztál?
- Zoli bácsi! Egy nagy fölfedezés! - húzta ki magát ünnepélyesen a szakállas, szemüveges férfiú. - Van még egy fészkünk. A Besenyő-sziklán!
- A sziklán?
- Nem is rajta. Hanem egy hasadékfán. Még egy kerecsenfészek, Zoli bátyám! Először én sem akartam hinni a szememnek...
- Oszkár, Oszkár! Zsindelyes a háztető, te meg csak fújod...
A fiú, úgy látszik, nyitva tartotta a különleges méretű füleit. Hóna alatt a megtalált labdával, kezében a hálós bottal, katonásan dobbant most az ősz férfi elé.
- Kérem, Zoli bácsi, én tudok hallgatni. - A fülek előrebillentek és szendén elpirultak.
- No nézd a prücsköt! Hát mi a szöszről kéne hallgatnod?
- Hogyisne! Ez beugrató kérdés volt. Ha azt megmondom, hogy miről hallgatok, már elárultam a titkot. Tehát nem mondom meg. De tessék teljesen nyugodt lenni. ,. - bizonygatta égő fülekkel Pikó Guszti. - Én ugyanis tudom, hogy a zsindelyesség azt jelenti, hogy olyan valaki is meghallja a titkot, akinek nem szabadna...
- Látod, Oszkár koma? Egy igazi férfi! Köszönöm ... ö... hogy is hívnak, öcskös?
- Pikó Gusztáv - húzta ki magát az ,,igazi férfi". - Ők pedig a barátaim - bökött az ajtó felé.
- Káldor Dániel! - Dini állt az ajtóküszöbön. Nem minden előkelőség nélkül biccentett a fejével, miközben testvére nevét mondta. - Káldor Dénes! - most meg Dani bólintott üdvözlésképp. Néha még akkor is összekeverték magukat, ha előre nem tervelték ki a kópéságot. Hiába, tizenkét év nagy idő - és az ikreket ennyi ideje tévesztgették össze egymással Zöldberényben.
- Miklós Zoltán vagyok. Üdvözlöm a tisztelt vendégkoszorút. Hű, a mindenit a bőrötöknek: honnét szedtétek ezt a színt? Francia barnítókrém?
- Non, szenyor, maszek családi bőr! - vigyorgott Dini. - Le szoktak barnítani, de nem franciául! - adta Dani a további fölvilágosítást. Aztán ,,jaj ugye meg szabad nézni" kiáltással körbecsodálták a szobát. A vaddisznóbőrről kiderült, hogy csakugyan vaddisznóbőr és nem medve viselte; a siklónak gyalázott hüllőről, hogy igenis kígyó, mégpedig fekete vipera. A vicsorító farkasról, hogy Zoli bácsi nem lőtte, hanem kapta: a múzeumból kiselejtezték, de neki még megteszi így kifoldozva is. Fölfedeztek még egy vadmacskaprémet meg egy vidrát; a bagolyról megtudták, hogy fülesbagoly, és szintén kapott madár, egy kereszt mintás, falidísznek vélt keskeny csíkról, hogy vízi csörgőkígyó bőre Amerikából. Sorra meg is csörgették a hat vagy hét csontszerű csörgőt a farka végén.
Nem lehetett volna azzal vádolni őket, hogy zavartatják magukat a vadidegen szobában, ahová úgy keveredtek be - egy labda után. Zoli bácsi intett, hogy jön mindjárt, csak kikíséri a barátját. Visszatérvén, élénk vitában találta a srácokat, mit kell tenni viperamarás esetén.
- A marás felett szorosan elkötni a lábat, és nem mozdulni - zengte Dini.
Dani meg:
- Fölszúrni, kiszívni, kiköpni!
- Legfőbb a mozdulatlanság meg a jó szorítókötés, közvetlenül a marás felett - hirdette az igét Zoli bácsi. - Minden mozgás veszélyes, mert gyorsul tőle a véráram, ami szétviheti a mérget. Egyébként akár egy barátotok is kiszívhatja a sebet, csak vigyázzon, nehogy nyeljen belőle.
- Brrr! - Dini borzongott és berregett egyszerre.
- És neki se lehet seb a száján, mert akkor ő is megmérgeződik - okoskodott Dani.
- Én ki merném - kezdte nagyon hetykén a kis Pikó - hm... szívni... - Ez az utolsó szó azért már nem hangzott olyan meggyőzően.
- Nem mondott nektek semmit a Besenyő-szikláról? - kérdezte Miklós Zoltán az ikreket, fejével Guszti felé intve.
- Miről?
- Milyen szikláról?
- De Zoli bácsi, hisz megfogadtam... - berzenkedett Guszti bá. - És ha én egyszer...
- Jó, jó! Te hallgatsz, mint a sír. Én viszont, becses engedelmeddel, beszélek. Ámbár azt tartom, hogy sok beszédnek sok az alja. Durr, a közepibe, ez az én formám. Most hát egyenesen megkérdem tőletek: elszegődnétek-e hozzám háromtestőrnek?
- Hogyhogy háromtestőrnek?
- Talán filmrendező tetszik lenni?
- Vagy valóban testőrökre van szüksége Zoli bácsinak?
- Miért lenne, Gusztikám? Hát nem látsz a szemedtől? Ekkora deltákkal? - ordították le az ikrek.
Szó, ami szó: öles termetű házigazdájuk éppenséggel nem úgy festett, mint akinek Pikó vagy akár Káldor méretű házigorillákra van szüksége önvédelmi okokból.
- Föladom - mondta a kis szőke, s félárbocra eresztette a jobb-fülét. - Különben is mi négyen vagyunk egy csapatban, és...
- Az a jó! Ahogy a jó öreg Dumas megírta... Athos, Porthos, Aramis - meg D'Artagnan. Az is négy, nem igaz? Négy belevaló, bátor, mindenre elszánt emberre van szükségem.
- Akkor jó. Négyen vagyunk vészmadarak! - tárgyalt tovább a kis Pikó. Majd, amint szemébe tűnt a piros telefon: - Csakhogy... szóval... Cseke a vezér. Nem telefonálhatnánk?
- Ó, a vezérnek telefonja is van? Hát csak rajta!
- Nincs neki. De odahívják!
Dani már tárcsázta is a 35-723-at.
- Halló! Cseke Ádámot kérem! Keresik - mondta, bal tenyerével takarva a kagylót, majd hetykén fütyörészni kezdett, mint egy gőzzel teli kukta. Végül, amint a távoli hallózás megérkezett a füléhez, egy szuszra fújtatta a mondatokat a piros telefonba.
- Te vagy az. Ádám? Gyere a Huszár utcába! Itt a kistér mellett, igen. Hogy hány szám? Azt mondják, hét. Dehogyis hülyéskedek. Miklós Zoltán lakása. Fontos, sürgős, meg amit még akarsz! Mit mondjak, mit mondjak? Beesett az ablakon a labda megfogtuk az isten lábát. A többit személyesen! Siess!
E pillanatban ugyan a kis Pikó csak a vadmacska lábát szorongatta, de nem lehetett kétséges, hogy itt kaland lesz, igazi kaland - olyan talpig vészmadaraknak való.