TIZEDIK FEJEZET

melyben a foglyok megpróbálnak kitörni - A gazfickó elszáguld a kölcsönmotorral - Boldizsárnak csatlakozása van egy másik Boldizsárhoz, ebből pedig botrány lesz, nem is akármilyen - A kis Pikó visszaadja a sólymokat meg Oszkár bácsi hitét

Gyöngyi a kétágú szobafestőlétra tetején trónolt. Haja csaknem elérte a plafont. Úgy festett, s nagyjából úgy is érezte magát, akár egy befőttesüvegbe zárt, létráján hasztalan hangoskodó levelibéka.

Ennek megfelelően a lehető legkeserűbb hangulatban filozofált.

- Most aztán a saját bőrünkön érezhetjük, milyen borzasztóságos rabnak lenni. Pedig hát nem is mi vagyunk a rabtartók... Hol itt az igazság? Helló! Helló! I-gaz-sá-got!

Öklével meg-megütögette az érzéketlen mennyezetet.

Ádám most hagyta kiabálni, s nem szárnyalt vele az éteri magasságokba. Nagyon is prózai gondolatok foglalták le.

Az óra máris tizennyolc harmincat mutat.

Minden kronométer kegyetlen szerszám. Ezt a stopperórák korszakából, abból az időből,- mikor úszóedzésre járt, különösen jól tudta. Abba is hagyta az önkínzást, a stopper miatt. Ő nagyon szeret fürödni, úszni, lubickolni, de a Berci bácsi hajcsármódszerei épp az örömét vették el a vízbeli létezésnek.

Nos hát, most a karórája a hajcsár.

Harminc-negyven perc alatt ki is érhetett Baricsa a Besenyőhöz. Ha például valamelyik orvvadász haver kivitte a kocsijával. S ha netán jól fölszerelkezve a sziklamászáshoz... hát... ahhoz olyan kis csákányokat is használnak... és százezer forint egy sólyomfióka...

A logika kegyetlenül vezet a megdöbbentő fölismeréshez. Ádámot elönti a piros forróság, mikor eszébe cikázik: ennél sokkal kevesebb pénzért is öltek már embert.

Ugrik, mintha parázsra lépett volna.

Dühösen esik neki a kamra falának. Az imént félredobott meszelőnyelet kapja föl. Feszíti az egyik ökölnyi résbe. Rángatja, de a deszka nem enged.

- ...hát akkor egy madárnak mennyire rossz, ha lételemétől fosztják meg... a levegőégtől.. - a szomorú hang mintha messziről úszna be.

- Gyere inkább, segíts! - szakítja félbe Gyöngyi siránkozását. - Nem várhatunk tovább! Áttörünk a fiókákhoz. Hátha onnét van valami kiút.

Ketten feszítik, rángatják a meszelőnyelet meg a válaszfalat is. Szálkák fúródnak a kezükbe. Föl se veszik.

Mert: Krrcs... raccs... reccs...

Az egyik deszkaszálat sikerült derékba törni.

Át még nem férhetnek, csak ha a mellette levőt is kirángatják. Ez nehezebb dió. Nekifeszülnek.

Krrkk - reccs - megint.

Csakhogy - most a meszelőnyél törik ketté!

Nem csüggednek. A kiszakított fél deszkával próbálják lerombolni az akadályt.

Érzik a lehetőséget, s ettől valósággal tűzbe jönnek.

Meg kell azonban állniok a közeledő motorberregésre.

Zihálnak.

Ádám máris az ajtórésnél.

- Vi-visszajött! - fújja a szót.

Gyöngyi háta végigborsódzik, bújik a szekrény mögé gyorsan.

Ha ez a pacák most bemegy a fiókákhoz, megfogta őket - kimondatlanul, ám a levegőben vibrál a gondolat. Ekkora rést lehetetlen nem észrevenni. Vészjósló feszültség. Mintha egy villámterhes felhő ereszkedett volna a kamra fölé.

Ádám suttogása: Nyu-nyugi! Pedig hát nem-nyugodt ő sem, sőt: már-már dadogássá válik az idegessége. Patakvizhűvösséget gondol maga köré, mélyeket lélegzik a festékszagú, fülledt levegőből. Nyugalommm - mondja magában, a szó végének rezgéseit próbálja átérezni, ahogy Erzsike nénitől tanulta: ommm, ommm!

Szerencsére sikerül összeszednie magát.

Az elé táruló látvány maga is megnyugtató: hatalmas kötéltekerccsel lépked Baricsa a kapu felé.

A sunyi képű tehát csak a kötélért ugrott be a házba.

Meg valami kétujjú kesztyűért. A motor, amivel jött, oldalkocsis. Az oldalülésen senki. Hát ez meglepő.

- Egyedül akar menni? - csodálkozik a fiú, visszagondolva a Besenyő-sziklára, a kábé tizenkét méteres, meredek kőujjakra.

Ha belelátna a Baricsa mester gondolataiba, tudná: igen, egyedül. Délelőtt még a nagy, vagány Labodár Kálmussal ment fészket fosztogatni. Most csak a sziklamászó szerszámait kérte kölcsön, azt hazudva, a külföldi ügyfél szeretne egy szép túrát, s ha már olyan jól fizet, kedvezni óhajt a pasasnak.

- Csak kedvezzél! - mondta Kálmus, félig részegen. - Aztán holnap lássam a dohányt!

Mert neki is jár két tízezres. A lemezvágásért, mint szakipari munkáért meg amiért, mint mondta: ,,tartom a pofámat".

Hát csak tartsd! Én is tartom! De még mennyire! - gondolta akkor Baricsa. - Bolond leszek neked is tejelni az újabb madárkákért. - Így esett, hogy nem avatta be Labodárt. Nagy sietve lépked most a motorhoz. Ahogy indít, majdnem elüt egy hatalmas, nyelvlógatva ügető fekete farkaskutyát.

- A hülye gazdádba! - sziszegi a madártolvaj. Repeszt a kölcsönmotorral ész nélkül. Világosban szeretné elvégezni a kemény melót.

Mert keménynek ígérkezik, az bizonyos. Szálegyedül megmászni azt a sziklát. De megcsinálja. Meg ő! Együtt lesz a pénz a balatoni nyaralóra, és ott majd úgy él, mint egy igazi nagymenő! Ivászat, cigányzene, mulatozás - Baricsa úr a pokolban is úr! - zsongtak konok koponyájában a gondolatok, miközben a motor a cél felé száguldott vele.

A nagy berregésben eddig nem hallatszott be Csekéékhez az a téveteg füttyszó, ami pedig már hosszú percek óta feleletre várva röpdös a Tárogató utcai házak s a virágzó akácfák közt. Szó, ami szó:,nem valami erős tüdő szolgáltatja hozzá a levegőt.

Most azonban, hogy csend ereszkedett az alkonyodó kertek közé, erőlködve tovább verdesett a dallam: a Híd a Kwai folyón pattogó indulója.

Fhiu-fü-fü-fü-füffüfü... fhiu-fü-fü-fü-füffüfü - valahogy így hangzott a füttyjel.

A vészmadarak hívó füttyjele.

Cseke meghallja, fülel és les. Senkit sem lát a résen keresztül. Abban azonban mégis bizonyos, hogy a fütty jó barát szájából származik. Sőt abban is, hogy Pikó Gusztiéból. Hisz a kicsi a leggyöngébb füttyös a társaságban.

- Hallod? - kérdi Gyöngyit.

- Igen. Valaki fütyül. Ki lehet?

- Mindjárt meglátjuk. Ide süss!

Szálkákkal megtűzdelt ujjait szájába kapva, éleset, messzehangzót füttyent. Egyszer, kétszer, háromszor. Ez a figyelem célba irányítására kellett. S most Ádám is belecsap a Kwai folyó-ha. Erősen, reménykedve, sürgetően.

Guszti eddig a túloldalon állt, az ott támaszkodó Boldizsár mellett. Mert ahol a bicikli, valahol ott lesz Cseke is. Tivadar a posta előtt kapott újra szagot, azóta követte, s az imént futott át a tizenhármas számhoz, épp, mikor az az őrült motoros startolt. Még jó, hogy el nem gázolta...

Ez pedig már a válasz. Nem kétséges! Megvan a vezér!

Bentről jön a fütty, a ház udvaráról. Boldizsárt kormányon kapva, sebesen pedálozik. át. A Pikó Gusztáv-féle csodálatos hallószervek szinte radarként fogják a jeleket.

Most épp az ütemes dörömbölést az udvari épület ajtaján: ti-ti-ti tá-tá-tá ti-ti-ti... A mindenit! A vészjel!

S.O.S.

Ezek bajban vannak. Azért gondolja többes számban, mert az ajtót többszörösen döngetik odabentről.

- A rinaldóját, Tivadar! Mit keresnek ezek ott? És én hogy jutok oda - be?!

A kapu zárva. Biztos hiába csöngetne, ha egyszer a dörömbölést nem hallja senki.

A kis Pikó körülpillant, támasztja Boldizsárt a lándzsás vaskerítésnek, próbál róla fölkapaszkodni. A hosszú vasrácsok azonban túl magasak, no meg túl hegyesek is.

Visszadörömböl egy ti-tá-tá-ti-tá-tá-ti-t (a morzemonogramját) a kapun, s szalad a kerítésvéghez. A szomszédék kőfalának teteje - az igen, az már elérhető a bicikli nyergéből. A két portát is ugyanilyen kőfal vágja el egymástól. Guszti a vas lándzsahegyek utolsójánál félrehajlik, átlép az utcára merőleges másik falra. Lenéz.

Hááát...

De nincs mese. Ha málnabokor, hát málnabokor!

Két méter magasról zutty bele!

Tivadar, mintha csak erre várt volna, hatalmas ugatást csap odakünn.

- Hallgass, Tivi! Nem kell a reklám! - A kis Pikó rohan, vágtat az ajtóhoz. Milyen egyszerű most már.

Gyorsan félrehúzza a reteszt...

Hm... Az ember, mint megmentő, elvárná, hogy a szabadítottak a nyakába ugráljanak.

De ezek nem! Nagy hórukkal cibálnak egy szál deszkát, amely végül is enged a szilaj erőszaknak.

Kreccs-krekk-reccs-krrakcs

S csak miután szétcincálják, félrelökik, s ember nagyságú nyílás tátog a válaszfalon, kiáltanak a kis Pikónak:

- A legjobbkor jöttél, Guszti!

- Köszi, köszi!

Az ajtó, amit döngettek, tárva. És akkor a megmentettek...

No, szép! Hívó intéssel másznak át a résen a másik helyiségbe. Guszti követi őket, bár érteni egy kukkot sem ért az egészből.

Gyöngyi szinte otthonosan nyúl a villanykapcsolóhoz.

Fény önti el a zsúfolt kamrácskát. Vesszőkosarat pillantanak meg.

- Hát... itt vannak a kis drágák! - sürög a kislány.

Elold valamit.

Leveszi a kosár födelét. Három fűrészporos húsgombóc gurul le róla - de most ez nem érdekli.

- Ó, ezeknek már szárnytollaik is vannak! Idenézzetek! - Leguggol a kiabáló kissólymokhoz. - de remek példányok vagytok!

- Oké! Gyönyörűek. De most nyomás. - Cseke villámgyorsan átrakja a fiókákat abba a jókora fekete táskába, amit a kis tolmács hagyott itt délután. Végre is: ezért van. Speciális szállítótáska, több rétegű, remek szellőzésű, bár a felületes szemlélő észre se veszi a lyukakat.

Visszamásznak a résen a zsákmánnyal s ki az udvarra. Gyöngyi nagyot fúj: Végre - levegő!

Már csak a kimászás módja kérdéses.

Nem sokáig. A két fiú már viszi is a legnagyobb létrát a kerítéshez.

Fölsétálnak a kőfalra. Lépnek le Boldizsár nyergébe, onnan a járdára.

Tivadar harsány ugatással üdvözli Csekét.

- Csak hogy ne csalódj bennem! - mondja az, s magasba dob egy húsgombócot a zsákmányolt és lefoglalt példányokból. Tivadar a levegőben kapja el. Kicsit prüszköl a belegyúrt fűrészportól, de azért legyűri.

- Meg is érdemli! - rikkantja Guszti.

- Csak ne kisebbítsd az érdemeidet, mester! - Cseke ezt már Boldizsár nyergében ülve, pedáltekerve kiáltja hátra. Gyöngyi csücsül a csomagtartóján.

A táska, a sólyomfiókákkal, Pikó Gusztáv kezében maradt. Ő nem is próbál versenyt futni a megvadult őskerékpárral. Sajna, gondolatai sem bírják ezt az iramot. Már megint semmi magyarázat, csak az eszeveszett elszáguldás. Hová? Miért? Kihalt utca, senki se követi őket...

- Az Ilia tér 7. szám alatt találkozunk, Gyöngyiéknél - hallja még a vezéri visszaordítást a csörömpölésen át.

- Mintha nem tudnánk! - akarja mondani Tivadarnak, de az a hűtlen kutya már ott liheg a bicikli nyomában. Talán újabb fűrészporos húsgombócot remél...

Cseke a járdán hajt, teljes erőből. Közben rávillan az órára: tizennyolc óra ötven perc.

A gazember már úton a sziklához...

Viszont - a telefon nagy találmány ám! - Országomat egy telefonkagylóért! - kurjantja Gyöngyi fülébe, hogy az szegény csaknem belesüketül.

A Hajnal és a Viola utca sarkán épp egy járdaszegélyt ugratott a remek formában csörömpölő Boldizsárral, amikor...

A rend derék őre, Stiegelmayer Boldizsár rendőr szakaszvezető éppen a Hajnal és a Viola utca sarkához közelített, amikor ezt a biciklibravúrt észrevételezte.

Hatalmas, mindent elsöprő sípszó.

Cseke Adám minden jelnek tud örülni a jelen helyzetben.

Ujjé, egy rendőr!

Soha jobbkor!

Azért az az URH-adó sem utolsó találmány, ami ott lóg a szakaszvezető szíján, készen arra, hogy megszólaljon... és...

Most majd megindul a gépezet, meglódulnak az események. Most majd... végre.. Hát ma aztán csakugyan nem éltek hiába...

A kis Pikó ma már, másodszor áll ugyanott. Kölcsönkutyástul. Teljes erőből, lélekszakadva csönget az Ilia tér 7. számú házban, a Balikó feliratnál, mint délután.

Megint a szőke asszonyka nyit ajtót, karján a kisbaba.

- Hát te?

- Oszkár bácsi itthon van? - zihálja a gyerek, kissé fölemelve a táskáját.

- Most feküdt le... Mi baj?

- Tessék fölkölteni. Gyöngyi üzeni. A rendőrség nem engedte el... A... a... sólymok! Szóóval... Telefonálni kell Dancsházára!

A szakállas, kócos-borzas férfi ásítva támolyog elő a ricsajra.

- Mi van... a sólymokkal?

- Itt vannak. Tessék. Visszaszereztük őket! - Guszti nagy büszkén leteszi a táskát.

- De a lányod, Oszkár! A lányod! - jajdul az asszony, hogy Picioszkár is menten bőgni kezd.

- Tartsunk rendet! - mondja a kis Pikó, mintha értekezleten elnökölne (hogy honnan veszik a mai gyerekek az ilyen tempókat?!). - Telefonálni kell Dancsházára, azonnali hívással, a rendőrőrsre. A sólyomrabló elindult. Oda megy. Tetten lehet érni...

Oszkár bácsi végre ocsúdik az első álom kábulatából.

Nyúl a táskáért. Majd mégis tárcsáz. Kéri Dancsháza rendőrőrsöt, azonnalra.

- És Gyöngyi... hol a lányom? - néz körül, mintha neki is itt kéne lennie. - Ugye, ő...

- Ő egy hős! - nyugtatja meg Guszti, jól megnyomva a szavakat. - Nélküle nem lepleztük volna le a ha... haramiákat.

- Csakugyan? De örülök - könnyebbül Balikó néni. És mégis, akkor hol van most?

- A rendőr nem engedi hazajönni.

- Nem engedi? Hogyhogy? Miért?

Guszti int: ,,sajnálom, kérem, nekem is csak egy szám van" - mondja ez a bocsánatkérő intés, melyhez a bal fül is csatlakozik a maga döbbenetes módján. Dancsháza a vonalban, a rendőrség jelentkezik, s mivel Balikó Oszkár még nem tudja az összes tudhatót, most Gusztávon a telefonálás sora.

- Halló! Itt Pikó Gusztáv beszél. Egy bűntett megakadályozása érdekében kérjük az önök segítségét. Gyerek vagyok, igen, de most ez nem fontos... Tizenkettő, de ez se fontos. A bűntett a Besenyő-sziklánál lesz. Egy motoros - oldalkocsis motorja van -, szóval megy egy gazember a kerecsenfészket kifosztani. Kérem szépen, országos érdek! Hogy honnét tudja? Mi mondtuk meg neki. Dehogy viccelek, kérem, az ipsét csak akkor lehet tetten érni, ha rabolni akar, hát ezért Cseke Ádámék. Igen, az Ádám, a barátom. De ez se fontos... könyörgöm, induljanak, mert a testőrök ott őrködnek, és ennél a pasasnál még csákány is van. Igen, a személyleírás... Mondom: olyan girhes, sovány, hosszú orra van és nincsen álla... Neve Baricsa Brúnó.

Igen. Tessenek elkapni... Szcsó...

Katt!

Dancsházán letették. Tehát indulnak máris!

- Jó, hogy adtam egy plakátot a múltkor az őrsparancsnoknak. Legalább tudja, mi fán terem a kerecsen s hogy micsoda nagy érték! - mondja lehajoltában Oszkár bácsi. Kicsit bíbelődik a táskazárral, aztán kikattintja.

Nagyot rikkantott, látva és hallva a két kéregető kissólymot:

- Barátom! Visszaadtad a hitemet! - Meg is ölelte, összeszakállazva az arcát.

- A Baricsa százezret kapna egyért! - dicsekedett Guszti, kibontakozva az ölelésből. Mindent tudott most már, amit Csekéék, ők ugyanis az egész históriát elhadarták a kövér szakaszvezető bácsinak. Vesztükre azonban a világ legakkurátusabb rendőrét fogták ki Stiegelmayer Boldizsár személyében.

- Csak sorjában, fiacskáim, mindent szép sorjában emelte a mutatóujját. - Először is: itt fennforog a járdán való kerékpározás tényálladéka. Gyorshajtással megsúlyosbítva! Khm. Ketten egy biciklin. Saroknál csöngettyűzés mellőzve... Na, akkor, fiacskáim, hadd hallom, ki a tulajdonos? Ne beszélj, fiacskám, úgyse hallom! A kérdésemre felelj, de csak az igazat, hé! A tulajdonos nevét kérdeztem. Tehát: Cseke Ádám. Na látod, tudsz te szépen is válaszolni. Nyughass már, kislány! Az udvariasságról nem tanultatok az oskolában? He? Jegyezd meg, hogy amíg én fölírom, hogy Cseke Ádám, addig csak arra figyelek, hogy Cseke Ádám. Na, most halljam, ki az a Cseke Ádám? Szóval te azt állítod, hogy te? Hm. És hol van az igazolványod a biciklitulajdonosi mivoltodról? Az igazolványt kértem. Ne meséljetek nekem összevissza! Most már elég volt a madarakból! Ki az a Baricsa? Mi köze a járdán való gyorshajtáshoz annak a gyereknek? Hogy nem gyerek? Na és akkor több közé van hozzá? Kié ez a kutya?

- Hát én ekkor kámfort játszottam! - mesélte Balikóéknak a kis Pikó. A rendőr háta mögül még visszaintett Csekének, kezét füléhez téve jelezte, hogy telefonálni fog helyettük.

Balikó Oszkár néhány perc múlva már ott is volt a Skodájával a Viola és Hajnal utca viharvert sarkán. Udvariasan a rendőrhöz lépett, bemutatkozott, mire az is letisztelgett. Oszkár bácsi ezután ráförmedt a két ,,hóhányó gyerekre", azt mondta, ,,majd lesz kapsz otthon!", s megkérdezte, mennyi a büntetés. Lefizette mindkettőért, és beültette őket a Skodába.

- Hé, maga meg rossz helyen állt meg! Halló! Várjon csak! A gyerekek kitől tanulják? Na kitől? Pont az ilyenektől!

Szabálytalan parkolásért is büntetést fizetett hát a szakállas madarász. Miután ez is elintéződött, csak rákérdett a sólymok ügyére a szakaszvezető:

- Ezek a gyerekegyének értékes ragadozómadarak lopásának tárgyában is vallani akartak az elébb. Namármost, kérdem én...

- Á! - szólt ki Oszkár bácsi a nyitott ablakon - csak beszélnek ezek összevissza!

És olyan gyorsan hajtott el, hogy - ha lett volna rá ideje - biztos visszahívja a szakaszvezető, ezúttal gyorshajtás tárgyában. (Az idézést azért megkapta két hét múlva, mert Stiegelmayer Boldizsár sohasem végzett félmunkát...)

De ekkor még mindig június 11-ét írtak, s 19 óra 30 percet mutatott Balikó csuklóján az óra.

- Odamegyünk, jó? - kérdezte a lányától.

- Naná! - vágták rá egy akarattal a gyerekek.

Balikónéval együtt Guszti is ott integetett a házuk előtt.

- Jobb, ha te itthon maradsz, minek szenvednél!

A kis szőke arca vörösbe lobbant, hetykén legyintett a kezével s félárbocra eresztette mindkét fülét.

- Úgyis kihánytam már a belemet is. Pont erről maradjak le, Oszkár bácsi?

- Na jó! - adja meg magát a pilóta. - Beszállhatsz.

És robog a kocsi, éppen szemközt a leáldozó, hegyormokat Vörösre gyújtó napkoronggal.

Tivadar csöndben van. Egész jól tűri az autóban uralkodó tömegnyomort.

Így a rohanó Skoda gazdája nem is sejti, hogy őt is belopta maga mellé a legapróbb, de ma főszerepet játszó vészmadár. Egyrészt, mert mi mást tehetett volna a fekete kölcsönkutyával, másrészt, mert... szóval sohase lehet tudni...