NEGYEDIK FEJEZET

melyből megsejdíthetjük, milyen érzés sólyomnak lenni - Keres és Csorr története - Haditanács, büntetőexpedíció, tigrisüvöltés

Míg fekete-barna hőseink Miklós Zoltán szakavatott irányításával tábort ütnek, s berendezkednek úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hagyjuk őket magukra.

Tegyünk egy kis kirándulást - visszafelé az időben.

Repüljünk vissza néhány hónapot a sólyompár múltjába. Persze egy ilyen röppenés nem is olyan egyszerű. Madáralakba kell képzelni magunkat hozzá, karjaink helyére szárnyakat kell gondolnunk, s ami talán a legnehezebb, szemeinket képzeletben sólyomszemre kell cserélnünk. Ha ez megvan - próbáld csak ki, biztos sikerül! -, ha már könnyűnek, lebegőnek, szinte testetlennek érezzük magunkat, akkor, huss! kezdődhet a sólyomrepülés. Magasan, magasan, mindent fölülről látva és mindent élesen, a legapróbb részletet, a legkisebb moccanást is - ugye, ez már döfi?! Ha még mindig nem éreznéd a repülés örömét, szédületét, képzeld el, hogy sárkányrepülő vagy, hatalmas ívű tarka szárnyak alatt függeszkedsz egy apró kosárban, szemeid elé szerelve egy új, egy különleges, minden eddiginél erősebb nagyítású, puszta gondolattal is szabályozható csodatávcső. Vitorlázol a városod vagy a falud fölött, égi magasból látod a házatokat, a családodat, a pajtásaidat, a füzeteidet - még azt a tanárt is, aki állítólag pikkel rád. És az égi magasból minden és mindenki kisebbnek tűnik meg jelentéktelenebbnek is. Ugyanakkor mégis átláthatóbb s így érthetőbb is az egész világ. Órák telnek, évszakok váltakoznak, a táj kizöldül, virágba borul, sárgába, barnába, égővörösbe öltözik, hogy aztán levesse díszeit, és hófehér ingét, bundáját, paplanát öltse magára. S te minden évszakban otthon vagy, minden időben uralkodsz, szárnyaid árnyéka fölségesen suhan át a hó, a fekete föld, a zöld vetés, az aranyló búzahullámok felett.

Igen. Mert te vagy a sólyom. Irigylésre méltó állapot, ugye?

Csakugyan - az! Ha sólyom volnál - ha emberszabású sólyom lehetnél -, biztos tudnád, mire használd szárnyas hatalmadat. Lecsapni a gonoszságra, igazságot szolgáltatni, törvényt ülni hatalmas, száraz fák csúcsán ország-világ fölött. Milyen egyszerű és nagyszerű lenne.

Szinte jólesik eljátszani a gondolattal, igaz?

De hát ez, akárhogy nézzük is, csak játék. Emberszabású sólyom... ég veled! Vagy mégsem? Igen, most egyre gondoltunk te meg én: változtassuk meg a szavak sorrendjét, és... megvan: sólyomszabású ember. Aki nemcsak néz, hanem lát is mindent, aki fölötte száll az egész alárendeltetett tájnak - s mégis csak azt veszi el belőle, ami éhsége csillapítására, fiai etetésére kell.

Igen, a sólyomszabású ember, aki a helyén van a természetben, mert a természetes természete szerint él, és a helyén is hagy mindent, mert tudja, csontjáig érzi a természet rendjét.

Ha te is így érzed - vagy megéreztél valamit belőle -, máris megérte, hogy utánaeredtünk a két sólyomnak.

S most már, ebből az idők fölötti magasságból, játszva megláthatod múltbéli életüket is.

Hogy is történt hát? Keresnek, a büszke hímnek volt egy nevetős párja. Nyári délben, hűsítő vadvizekben fürödgetve, közös vadászatokon mellette csapongva hajaj, de sokat nevetett! Igazi sólyomkacagással, az öröm és hatalom rikoltó hangján: cikk-kacikk! cikk-kacikk! Leginkább mégis olyankor, mikor a két fiókájukat tanítgatták zsákmányolásra. A két szép kis elsőröpöst, Zrít és Csandrát. Kész gyönyörűség volt, ahogy a fészek fölött lebegve kiejtette karmaiból a madarat vagy az ürgét, s a fiatalok versengve vetették magukat a hulló zsákmány után. És Keres párja, Kirsza mindannyiszor nevetett akár elkapták, akár nem; hiszen ő úgyis visszahozta nekik, ha elügyetlenkedték -, villámsebes zuhanással még a levegőben elkapta a lecke-ebédet, s fölvitte Zríéknek újra. ,,Lehetne szigorúbb is velük" - gondolta akkoriban Keres, mint afféle apa - de hamar átlátta, sok értelme nem lenne a rikácsolásnak: a kicsik életrevalóak, fürgék, erős tollúak, látszik rajtuk, hogy maholnap igazi vadászok lesznek, semmi szükség hát a veszekedésre.

Aztán egyszer, egy rosszkedvű, fellegülte szeptemberi napon - megtörtént a tragédia. Kirszát lelőtte a berkecújvári fácántelep vadásza. Az volt a vadász dolga, hogy a fácáncsibékre vágó héjakat ritkítsa - de hol voltak már akkorra csibék! Mégis rápuskázott a barna ragadozóra, amint az egy öreg-öreg gémeskút ostoráról vigyázta az őszbe készülő, sárguló-vöröslő vidéket. Keres éppen a puska megvillanására-dörrenésére érkezett oda. Rövid panaszkiáltását mégsem hallhatta a diadalmas vadász. Vitte a héja helyett lőtt sólymot, nagy ovációval.

- Keres szál maga maradt, hisz akkorra már Zrí és Csandra rég a maguk szárnyára kaptak, messze-messze elkóboroltak mohó, ifjú keresőkedvükben. A magányos hím ezután országra kószálva összeakadt a mostani párjával.

Csorr volt az ötéves madárasszony neve. De ezt először még nem mondta meg. Egyáltalán szólni se igen akart. Mogorva volt, s a tollazata kuszált, mintha nagy légiharcból került volna a csúcsszáraz nyárfa hegyébe.

Tollászkodott is, mint aki röstelli a tépett megjelenését.

Csak nagy sokára mesélte el raboskodását a megértő szavú, ünnepélyes méltósággal forgolódó Keresnek.

Csorr ember kezéből szabadult. Igaz, egy másik ember által. Ebből azonban vajmi keveset értett. Egyetlen érthető dolog volt: az acélkarmú csapda. Utólag már szégyellte gyanútlanságát: úgy lépre ment, mint egy félesztendős kölyök. De hát, ami történt, megtörtént, s az vesse rá az első követ, aki a szabad madarak népéből nem csapna rá egy könnyű préda galambra. Csorr fogoly lett, és a hófehér bőrű, rekedt csérogású ember magával vitte egy város széli házba, ott is egy deszkaólba.

Bőrgyűrű került a csüdjére, arról szíj lógott le; ez a szíj tartotta rabul, mert az ember hozzácsomózta egy ülőfához.

Így élt ott, s ki tudja, hány éjszakán át. Merthogy egyetlen éjszaka volt az egész rabsága. Fejére, mihelyt megetették - s micsoda rossz húsokkal, alig bírta lenyelni némelyiket! -, a Csérogó ráhúzta a durva, sötét csuklyát, s már folytatódott is az éjszaka. Ráadásul az érdes, fekete vászon sértette a szemét is, túl szorosan tapadt a fejéhez. Panaszkodott, kvek-kvekelt dühödten, ám rabtartója rá se hederített. Csak azt az egy szót ismételgette: Prin-cessz! Prin-cessz! Prin-cessz!

- Egyszer aztán - mesélte Csorr a nagy együttérzéssel figyelő Keresnek - az az ember bejött hozzám, és elvitt. A karjára ültetett, és megint a sapka! Ez a szemem, látod, még most is piros a dörzsölésétől. Semmit se tudtam abból, merre járunk. Hallottam az emberbeszédet meg a nagy, üvöltő zúgást, és szédelegtem is kicsit a sapka alatt. Aztán egy másik ember, egy dörmögő hangú összeveszett a fogva tartómmal. Nagy rikácsolás volt meg rángatás, a sapkát is lesodorták a fejemről.

A csérogó emberen látszott, hogy fél, a dörmögöstől félbetett meg a többi zajongótól, mert mások is szidták, csúnyán oda-odakiabáltak neki, ahogy mi szoktuk a héjaknak meg a sasoknak, ha közel akarnak fészket rakni.

Akkor az én fehér pofájúm még fehérebb lett. Leoldotta a szíjat, és lökött egyet rajtam. A kőre estem, szárnyra akartam kapni, hát az a dörmögő szavú nem rálépett a szíjam végére?! Csőröltem én a lábát, ahogy bírtam, de olyan vastag bőre van annak, hiába tettem. Csak megfogott, betakarta a fejemet ő is. Még egy ideig dörmögött az embereknek, azután elindult velem. Később nekem is dörmögött, hogy azt mondja: ,,Eleresztlek! Mindjárt eleresztlek!" Leszedte a bal lábamról a bőrgyűrűt, helyette egy fényeset rakott a jobb lábamra. Ezt a kis könnyűt, ni!

Csorr megmutatta a csermelycsillanású madárgyűrűt, amin különféle karmolások voltak.

- Oda se neki! Már megszoktam. Ahogy ezt a lábamra tette, odavitt a nagy fényes nyíláshoz és huss, kiröpített: Repülj, kerecsen! - kiáltotta, és mások is kiáltoztak, mert más emberek is voltak a szobában. Hát én repültem is, és le nem szálltam volna a legszebb galamb kedvéért sem; ide, melléd is csak azért ereszkedtem le, mert már nagyon kifáradtam.

- Érthető! - kiáltotta Keres. - A legjobb szárnyizmok is elgyöngülnek, ha nem mozgatja őket a sólyomfia.

Amúgy pedig igen erősnek látszol, Csorr. Fogadok, egy bőséges vacsora után újra friss és vidám leszel. Talán még nevetni is fogsz.

Azon az estén Csorr fácánhúst evett vacsorára. Bere kecújvári fácánjérce volt az istenadta. Nem nagy erőlködésébe tellett Keresnek, hogy elkapja. Ezek a szerencsétlen telepi származékok azt hiszik, hogy minden madár ,,rokony".

- Olyan ostobácskák, mint akiket senki sem tanított az életre - magyarázta Keres, bár tudta, ezzel a saját érdemeit is kisebbíti.

- No igen. De az ostobaságuk, cikk-kacikk, szerencsére nem érződik a húsukon! - S Csorr újra nevetett. - Cikk-kacikk! - Ha nem is olyan gyönyörűen, mint Kirsza, de nevetett. És boldogan begyelte tovább a berkecújvári fácán mellehúsát. Kercs még boldogabban nézte, hallgatta, s menten elhatározta: senki más nem lesz a párja, csak ez a Csorr. Így maradtak együtt.

Átteleltek, fészket foglaltak, kibélelték. Csorr három gyönyörű tojást rakott bele. Ő kotlott rajtuk, de Keres is fölváltotta egyszer-egyszer. Nem mintha ennivalóért kellett volna Csörrnak elröpdösnie: azt bőven hordta a hím, sok is volt már a jóból. Hanem az üdítő mozgás, a röpködés, a fürdés nagyon jólesett a kotló madárnak.

Aztán, ahogyan várták, harminc nap múltán szép sorjában kikeltek a fiókák. Eleinte idétlenek voltak, éhesen siránkozó pihecsomók, nagy fejük lehúzta a nyakukat, elterültek a fészekben. Bezzeg mostanra falánkok, nagyszájúak, verekedősek lettek. A legnagyobb, Csörr különösen nagyhangú.

- Valóságos kamasz már ez a gyerek - nézik a szárnyán, farkán kiütköző tollakat az öregmadarak. - No persze, elvégre ő a legidősebb.

S végtére oda lyukadnak ki: mindegyik kicsi szépen nő, és mindegyiknek van valami kedves tulajdonsága, ígéretes képessége. Hiába, a madárszülők is elfogultak a csemetéikkel...

Ennyi a sólyomcsalád története.

Mindezt az itt testőrködők közül senki sem tudja. És talán nem is fontos. Látatlan maradt az a gyűrű is az anyamadár lábán.

- Na, porcikáim, akkor én megyek! - köszön el, kezel mindenkivel, int búcsút Zoli bácsi. - Becserkészem a központot, hátha elejtek számotokra egy csinos URH-felszerelést!

- Nem ártana! - mondja Pikó Guszti, s most már teljes figyelemmel fordul a kémnőgyanús leányzók felé.

A kis fürtös a fotómasinájával kitartóan kerülgeti a sziklát. Mi a szöszt akar ez a szöszi? Csak rosszban sántikálhat... Linda-kettő! Gyanúúús!

Cseke a vezéri sátorhoz hívja embereit. A dekoratív mediterrán vészmadár meglebbenti szárnyát a zászlón.

Azazhogy a szél lebbenti a zászlót. Mindenesetre impozáns látvány. Megdobban tőle az ember szíve.

Ha nem is olyan hevesen, mint egy madárszív. Az ám! Guszti még mindig álmélkodna, ha nem röstellné.

Hogy egy vacak kis verébszíve négyszázhetvenet verjen percenként... Na de ilyet! A megriasztott kolibri szupermotorja meg ezerkétszáznegyvenet! Ha nem a főmadarász mondja nekik, el se hinnék, mire képesek ezek az apró szárnyasok.

- Vajon egy sólyomszív mennyit ver? - tűnődik a kis szőke testőr félhangosan, s elhatározza, ez lesz az első kérdése Zoli bácsihoz. Leintik: mikor lesz az! Addig is első az éberség. Haditanácsot kell ülni, mégpedig üstöllést. Közben pedig jóízűen falatozni, elvégre arra való ez a sok hazai.

A nap még nem hág delelőre.

Az ikrek vállalkozó kedve igen.

- Mint Zoli bácsi is mondta, a természetjárás tízparancsolatának hármas pontja szerint az erdőben csendesen kell viselkedni. Nem hangoskodunk, és nem hallgatunk táskarádiót, magnót, mittudoménmit! - hadarja Dani.

- A Myladyk megszegték a harmadik parancsolatot! - emeli Dini a mutatóujját. - Büntetőexpedíciót javasolok. - Dani és én megszerezzük a rádiójukat. - Dini még a bokáit is összevágja, olyan katonás. Cseke alaposan megfontolja a büntetőexpedíciót.

- De Athos, Porthos! Hisz most nem is rádióznak!

- Csak idő kérdése, D'Artagnan!

- Csak idő kérdése, és újra bekapcs!

- Rendben. Engedélyt adok a sátorba való behatolásra. ,,A rádiót sátorbontáskor vissza fogjuk szolgáltatni. XYZZS" - ezt írjátok egy papírlapra. Pontosan oda tegyétek, a rádió helyére. Kérem a parancsot megismételni.

Athosék elhadarják. Mélyen egyetértenek a szöveggel: Ha lesz sátorbontás - vagyis: eltakarodtok innen -, lesz rádiótok is. Így kell ezt: roppant finom és mégis komoly figyelmeztetés.

Tizenöt perc múlva a büntetőexpedíció résztvevői két rádiót helyeztek a vezéri gumimatracra. Egy fekete bőrtokos Sokolt meg egy kis piros Sanyót.

- Jó, mi? - vihogott Dini. - Sokol oroszul sólymot jelent. Nomen est omen, hehe... ahogy a művelt mediterrán mondja... És kiöntöttük a vizüket is! Mindet!

- Miért? Ki adott rá parancsot? Még nem is biztos, hogy a Myladyk ellenfelek! Egyébként is a lovagiasság a testőr első számú kötelessége.

- Úgy gondoltuk - mondták kórusban az ikrek -, hogy majd megszomjaznak, és nem lesz mit inniuk, és elmennek vízért. Akkor esetleg megszerezhetjük a fényképezőgépet is a filmmel...

Cseke merőn nézi a két barna testőrt. Hogy feszül a mellükön a sárga trikó! Most persze dicséretet várnak, amiért ezt olyan szépen kisütötték.

- Nem a lepedőjükre öntöttetek véletlenül a vizet?

- Honnan tud... - tovább nem mondhatták Daniék.

A narancspiros-sárgászöld sátor felől eget reszkettető üvöltés hallatszott.

Olyan eszeveszett, olyan dühös, mint a kölykét mindhalálig védelmező anyatigrisé. - Már ők is tudják! - vigyorgott diadalmasan a kis Pikó. Lelke mélyén nagyon helyeselte az ikrek eljárását. Ebadta kémcsajok! Most legalább megismerik a testőrök bosszúját!